A megszállottak emlékműve

Nem tudom kitől származik a “Megszállási emlékmű” ötlete. Sejtéseim vannak, a koncepció érthető: relativizálni kell, pontosabban egyenlőség jelet kell tenni a XX. század két borzalmas diktatúrája (a szovjet és náci) közé. Ezt a célt szolgálta a Terror Házát létrehozó szemlélet is. Már ott is látszott, érződött, hogy a téma bemutatásából ki kell hagyni a “zsidókat”. Nekik külön múzeumot jelölt ki az akkori államvezetés, az első Orbán kormány. Akkoriban csak nagyon kevesen vették észre, és tették szóvá ezt a “megkülönböztetést”. Akkor még nem volt Jobbik. Az csak Orbán bukása után (2002) az elégedetlen polgári körösök táborából jött létre. Méghozzá abból, amelynek megalakulása óta tagja volt Orbán Viktor és Vona Gábor is.

 

Orbán kiválóan ismeri a magyar lelket. Ennek legjobb bizonyítéka, hogy 2002-es bukása óta követőinek tábora szinte ugyanakkora. Már a választásvesztés másnapján, az első megnyilvánulásaiból (“a haza nem lehet ellenzékben”) jól látható volt, hogy sem ő, sem hívei nem demokraták, úgy, ahogy az ország közgondolkodása sem! Mitől is lenne az, amikor 40 év diktatúrában (relative) egészen jól élt az ország lakossága. Szellemi, intellektuális elnyomás volt, de éhező tömegekről nem lehet beszélni. Hála a kádári politikának. "Jani bá"-t ha Moszkvában felelősségre vonták, védekezésként, no meg magyarázatként, rendszeresen használta a “nemzeti sajátosság” kifejezést, amire aztán főnökei legtöbbször rábólintottak. Ezt a kádári trükköt használja manapság külföldön és belföldön egyaránt szeretett miniszterelnökünk is.

 

Ez a “nemzeti sajátosság” itatja át Orbán minden megnyilatkozását. Tudja, hogy a nacionalizmus élteti és táplálja a hatalmon maradását. A tömeg pedig önként és dalolva tapsol, hiszen a náciktól vett alapgondolattal (merjünk nagyok lenni!) lelket lehet önteni a csüggedőkbe.

 

A miniszterelnök és egyben pártelnök nagyon jól tudja, hogy a “komcsizás” hívószó és jól hangzik egy olyan országban, ahol  a kommunista párttagok száma megközelítette az egymilliót. A teljes honvédség, rendőrség, munkásőrség, plusz vezető beosztásúak vállalati szintig mind párttag volt. Ráadásul az MSZP-t ma is (sokan) utódpártnak tartják. Ezt próbálta Gyurcsány egyik napról a másikra szociáldemokratának “átfesteni”, és demokratikusan vezetni, kormányozni. Orbán, aki jól ismeri az “inkább a szomszéd tehene is dögöljön meg” mentalitást, ott tett keresztbe, ahol csak tudott. Nem az ország érdeke vezette, hanem személyes ambiciói és a vetélytárssal szembeni gyűlölete. Meg is lett az eredménye: nyolc év szívós munkával 2010-re szétverte az egész “baloldalt”, miközbe fejébe vette, hogy aki magát “baloldalinak” vallja, az, mind “komcsi”. Az alaphangot a Fidesz ötös számú pártkönyvének tulajdonosa adta meg, aki rendszerint felemlíti az első világháborút követő zűrzavaros időket. Lásd a derék fehér terroristák, akik (így utólag) helyesen cselekedtek, de gyengén teljesítettek az orgoványi erdőben.

 

Tehát, a “komcsizást” már évek óta terjeszti az Orbán csapat, amit a választások közeledte (hivatalból!) csak fokozott. Orbán elővette a "Der ewige Jude" (az örök zsidó) című náci (és antiszemita) propagandafilm egyik jelenetét is, amelyben pajeszos, szakállas, kaftános zsidókat mutatnak, majd ugyanezek a férfiak frissen megborotválva, frissen vasalt ingben és (polgári, “üzletemberi”) öltönyben mosolyognak a kamerába. Ugyanebben a szellemben jelentette ki Orbán a Fidesz legutóbbi kongresszusán, hogy a (komcsi) pufajkások öltönyt húztak, de ez senkit se tévesszen meg. Igen, az orbáni üzenet egyértelmű: a kommunisták köztünk élnek, ébernek kell lennünk. Mintha csak a legsötétebb nyilas korszak köszönne vissza, amikor a köztünk élő “zsidóktól” óvott a hatalom.

 

Orbán kommunista ellensége ugyanolyan, mint az antiszemita zsidó, aki származását próbálja így önmagával is felejtetni. Pedig a Rajk-kollégium diákjainak többsége jó káder családokból származott, hiszen ebben az intézményben képezték ki a jövő kommunista elit tagjait. Az orbáni vezetés ezért úgy próbálja a múltat átírni, hogy egyenlőségjelet tesz a nácik és a szovjet közé, miközben magát és híveit az igazság és demokrácia egyedüli (“jobboldali”) letéteményesének tűnteti fel. Erre igen jó alaphangot ad a Terror Háza koncepciója. Ennek szellemében született meg a Szabadság téri emlékmű ötlete is, mely gondolatba sok minden belefér. Először is ott van a téren egy szovjet katonai emlékmű, amit nem sikerült eltávolítani. A mostani összeborulás Putyinnal pedig még inkább megerősíti e hősi emlékmű létjogosultságát. Ellenpontként a térre kivánkozik egy náci emlékmű is, mellyel igazolni lehet(ne), hogy a két eszmerendszer egy és ugyanaz volt. Különben is a tér mentén található egy Horthy-szobor is, ami ugyancsak beleillik a Trianon utáni történelmi koncepcióba.

 

Az egyetlen probléma, amivel – úgy tűnik - Orbánék nem számoltak: az a “zsidók”. Sőt, remek alkalomnak tartották az emlékmű kiagyalói az abszolút nem “kerekszámú” (70) évforduló megülését. Érdekes, az elmúlt 70 évben egyetlenegy kormánynak sem jutott eszébe erről országosan és hivatalosan megemlékezni. Könnyen (át)látható iszonyatos cinizmus Orbán és kormánya részéről azért pénzelni egy Holocaust emlékévet, hogy a kommunizmust egy szintre lehessen tenni a nácizmussal. Úgy tűnik, Orbán (kommunista) Gyurcsány gyűlölete mindenen túltesz.

 

Különben már a Terror Háza megálmodásánál (jól) látszott, hogy a Holocaust nem része az orbáni ideológiai eszmevilágnak. Itt egyértelműen a két diktatúrának az összemosásáról van szó. A Terror Háza honlapján világosan, és érthetően olvasható:

 

“......A kiállítás tematikája időrendi sorrendben követi a magyarországi totális diktatúrák berendezkedését. Az első terem, amely az egész állandó kiállításhoz mintegy bevezetésként szolgál, a Kettős megszállás terme. Itt Magyarország náci és szovjet megszállását mutatjuk be. Pontosan meg is jelöljük azt a napot, amelyen a kiállítás fő témájához, a totális diktatúrák létrehozásához a hátteret egy idegen nagyhatalom megteremtette: 1944. március 19-e, a náci megszállás napja, a nemzeti függetlenség elvesztése......”

 

A "totális diktatúrák magyarországi berendezkedése". Elég sajátos megfogalmazás. Főleg a “berendezkedés”, hiszen erre csak a szovjetnek volt lehetősége! (és ideje), a nácinak, nem.  Kár ezen rágódni. Sokkal izgalmasabb a másik fogalom: a "megszállás" és annak történelmi háttere. A nácik nem bíztak fegyvertársukban, a magyarokban, akik a szövetségi hűség elárulására készültek. Ezért Hitlerék katonai, stratégiai okokból voltak kénytelenek “megvédeni” Magyarországot, mint a keleti front hátországát. Ezzel szemben, a szovjet mint ellenség lépett magyar földre, majd mint győztes kényszerítette rá a Magyarország lakosságától idegen új világrendet.

 

Tehát, a két megszállás között óriási különbség van. Egyben viszont megegyezik a hazai közgondolkodás (és hivatalos történetírás): a két diktatúra közé egyenlőségjelet tesz, és közben mellőzi a Holocaust-ot. Csak zárójelben: a szovjet nem a “zsidók” felszabadítása miatt jött Magyarországra. Az csak velejárója volt a nácik elleni harcnak. Sztálin azt fejezte be, amit Kutuzov elkezdett. A híres orosz tábornok az országába betört ellenséget (Napoelon) csak a Berezina folyóig kergette, verte vissza. Sztálin (a nyugati szövetségesek segítségével) az ellenség fővárosáig űzte a gyilkos betolakodókat. Hogy közben megsemmisítő táborokra bukkantak, puszta véletlen (és szerencse) volt.

 

A náci megszállás stratégiai (védelmi) okokból következett be, mivel a magyar államvezetés hitszegő módon hátat akart fordítani addigi szövetségesének. Ugyanakkor a tengelyhatalmak és csatlósai felé jó oknak bizonyult a közel egy millió magyar zsidó deportálására való hivatkozás. Berlinben tisztán látták, hogy a német-náci barátság addig jó volt, amíg Hitler “kikaparta a gesztenyét” és erőszakkal szerezte vissza a versailles-i szerződésben elveszített német területeket (beleértve Lengyelország nyugati felét). Ebben partner volt a másik nagy vesztes, a cári Oroszország jogutódja, a Szovjetunió is (1939 – Molotov-Ribbentrop paktum). Ugyanakkor 1938-tól a magyar vezetés, mint saját eredményt és dicsőséget állította be az ország népe előtt a terület-visszacsatolásokat. Pedig, a német-náci szövetség nélkül ez nem ment volna. Amikor e nagyvonalú náci segítség viszonzására került sor, az ország lelkiismeretének tekinthető gr. Teleki Pál öngyilkossága – 1941-ben – már jelezte, hogy nincs visszaút abból az erkölcstelenségből, amibe az ország akkori vezetése belekergette hazánkat. A két (náci, szovjet) megszálláshoz, majd a (szovjet) diktatúrához vezető út pontos dátuma: 1941. április 03. - Teleki halála.

 

A “hullarablók” ugyanis csak a pillanatnyi előnyöket szokták észrevenni, a jövőbeni következményeket már nem. Ez napjainkra is érvényes. Igen, az ország közgondolkodása nem tanul a múlt hibáiból. Csak a dicsőséges szép napokra hajlandó és képes visszaemlékezni.

 

Érdekes, az ország déli részén, Pécs, Baja lakossága ma is emlékszik az 1918-1921-es időkre, és a közbeszédben használja a “'szerb megszállás” kifejezést és fogalmat. Viszont a "román megszállás"-ról senki sem beszél. Mondjuk a budapestiek közül. Ehelyett volt egy (Tanácsköztársaság) bukás és egy (Horthy) bevonulás. Így tanítják manapság Budapest történetét.

 

Apropos, Baja. 1921. november elsején itt szállt hajóra és hagyta el Magyarországot IV. Károly utolsó magyar apostoli király, hogy örök száműzetésbe vonuljon. Érdemes lenne búcsú szavait felvésni erre a készülő emlékműre:

 

Magyarok! Tanuljátok meg jobban szeretni a hazát, mint ahogy egymást gyűlölitek.

 

Ez a tervezett emlékmű ugyanis a megszállás helyett az oly népszerű és aktuális nemzeti összefogás jelképe lehetne ott a Szabadság terén. De úgy tűnik a jelenlegi vezetéshez jobban illik a Megszállottak emlékműve elnevezés.

 

Végül egy megjegyzés a Terror Házához, ahol eddig még nem rendeztek kiállítást az épület névadójáról, a terrorról. Ha már a huszadik század két totalitárius diktatúráját hasonlitják össze a Ház létrehozói, akkor vajon az ahhoz vezetett (magyarországi) útat miért mellőzik? Hiszen a fehér és vörös terror határozta meg és indította el kishazánkban a diktatúrákhoz vezető útat. Tudjuk, ők voltak a szélsőségek. Tetteik elhallgatásának azonban nyomós oka van. Ugyanis ebből a terror témából nem lehet kihagyni a “zsidókat”, ez pedig már előre vetítené a Holocaust-ot, amiről a jelenlegi Magyarország – még 70 év távlatából – sem akar beszélni. Ebből pedig az következik, hogy az Orbán kormány szerint a “zsidó” téma, mint azt  a Páva utcai emlékközpont példája is mutatja, nem része, nincs köze a magyar történelem XX. századi legsötétebb korszakaihoz.

 

 

 

A nácizmussal szembeni magyar közömbösség történelmi háttere I.

I. rész

.

Most, amikor a magát radikálisnak nevező szélsőséges párt parlamenti bejutásától tartanak (és óvnak) az ország demokratikus erői és pártjai, a baloldalon egyre gyakrabban hallatják hangjukat az antifasiszták. Csakhogy a hallatáson kivül más eredmény nincs. Utcai megmozdulásaik iránt alig van érdeklődés. A hatóságok, nemcsak a rendőrség, de a jogalkotók és a bíróságok sem igazán és hatásosan lépnek fel a szélsőségekkel szemben. Úgy tűnik, az ország tehetetlen. Miközben számtalan külföldi példát hoznak fel, hogyan kellene és lehetne határozottan (de békés úton) fellépni a náciveszély ellen. Általában Németország a példakép. Napjainkban azonban Csehország mutatott példát egy neonáci szervezet, párt betiltásával. Az állandóan már-már refrénszerűen visszatérő kérdés: vajon mi, magyarok, miért nem tudunk eredményesen fellépni?

Az ok szinte magától érthetődik, és a történelmi háttérben keresendő, amit a mai napig nem dolgozott fel a köztudat és közgondolkodás. Ugyanis történelmünk jelentősen eltér a példaképnek számító németektől, pláne a csehektől. Magyarország és lakossága teljesen más történelmi útat járt be, mint Európa legtöbb állama a két világháború között és alatt. Ellentétben Németországgal és Csehszlovákiával, Magyarország, illetve annak polgári lakossága kimaradt abból a rémtettből, ami Európát jellemezte 1939 és 44 között. Sőt, az azt megelőző folyamatokból is. Ezért az emlékezés, a családi legendáriumok, sokkal kevesebb szörnyűséget jegyeztek le és meg, mint például a csehek vagy a lengyelek.


Németország

A nácizmus természetesen a németeket sújtotta a legjobban. Ők éltek 1933-tól diktatúrában, méghozzá nem is akármilyenben. A mai magyar nemzedék többsége, a harminc éven felüliek, ugyan valami hasonlót megtapasztalhattak a Rákosi korszakban, majd az 56-os forradalmat követő megtorlások idején, azzal a különbséggel, hogy a hitleri diktatúráért – eleinte – valóban lelkesedett a lakosság nagy többsége. A nacionalizmus azzal, hogy “jobbak vagyunk”, “többre vagyunk képesek, mint más nemzetek”, egy pillanatig magával ragadta a lakosságot. Ha úgy vesszük, az első ötéves terv (1933-1938) fellendülést hozott az átlagnémetnek. Hogy ennek mekkora ára lett, arra csak később döbbentek rá. A kezdeti világhódító katonai sikerek is feledtették az emberveszteségeket. De, amikor - törvényszerűleg - megfordult a hadiszerencse, az átlagnémetnek is rá kellett döbbennie, hogy becsapták, egy őrült eszmében hitt, illetve elhitették vele, hogy különb, magasabbrendűbb, és ezért legyőzhetetlen. A faji alapra épült diktatúra elleni (világméretű) összefogás és ellencsapás iszonyatos pusztulást és pusztítást hozott az országra, sőt annak területvesztéséhez és kettéosztásához vezetett. Ezért az átlagnémet ellenez mindefajta diktatúrát (legyen az náci vagy szovjet), és zsigerből elveti a soha nem látott önpusztuláshoz vezető nemzetiszocializmust. A náciellenesség oly mély a (mai) német lelkekben, hogy még egy antiszemita is lehet náciellenes.


Csehország

A csehek más, és sokkal régebbi, történelmi háttér miatt gyűlölik a nácizmust. A XIX. század második felében a meggyengült Habsburg birodalom (porosz-osztrák háború, Olaszország függetlenségi (Garibaldi) mozgalma), Bécs fennmaradása érdekében kereste a “megbékélést”. Ennek az eredménye (lett) a szó szerinti Kiegyezés a legnagyobb népcsoporttal, a magyarokkal. A csehek ebbe nem mentek bele. Nem hagyták, hogy az osztrák császárt cseh királlyá koronázzák. Ebben volt egy adag nacionalizmus is, amely egyúttal nemzetközi is volt, hiszen valamennyi szláv nemzetet kívánta összefogni. Ezt hívták pánszlávizmusnak. A cseh nacionalisták azonban a realitás talaján álltak, és úgy érezték, Európa közepén, a soknemzetiségű Habsburg Birodalom megvédi őket és törekvésüket a másik két nagy birodalomtól, a némettől és az orosztól. A pánszlávizmus gyakorlatilag a későbbi Vasfüggöny keleti felén végig húzódó népeket probálta összefogni a Balti-tengertől az Adriáig, amiben – természetesen – a magyarok nem számítottak bele. Sőt.

Már az I. világháború kitörésekor megmutatkozott ez a törekvés, ami a pánszlávizmust a háborúellenességgel hozta össze, ill. egészítette ki. A “Testvérre nem lövünk” jelszóval csapatosan álltak át a csehek a keleti fronton a cári oldalra, és alakították meg a Cseh Légiót. Szerencsés véletlen(?) volt, hogy a pánszlávizmus két vezéralakja a háború elől a későbbi győztesekhez menekült, és ott remek kapcsolatokat építettek ki. Tomáš Garrigue Masaryk (USA) és Edvard Beneš (Párizs) már ekkoriban használta a cseh-szlovák kifejezést. Az amerikai elnök és a francia miniszterelnök is felkarolta az új állam gondolatát. Thomas Woodrow Wilson a népek önrendelkezési joga alapján, Georges Clemenceau pedig a Habsburg birodalom megszűntetése miatt támogatta a cseh pánszláv mozgalmat. Ha követjük Jaroslav Hašek klasszikus regényhősének, a Švejk-nek történeteit, abból is jól látszik, hogy pacifizmusa mellett a Monarchiában uralkodó szociális és társadalmi helyzetet, és a bürokráciát mutatja be, állítja pellengérre a szerző, miközben a szovjet-orosz forradalomról említést sem tesz.

A győztes nagyhatalmak a versailles-i békeszerződésben szentesítették a pánszláv mozgalmat, amikor jóváhagyták Csehszlovákia létrejöttét. Az ország szociáldemokrata elveket való vezetése Közép-Európa mintaországa lett, egyesek már-már a Kelet Svájcának titulálták az új államot, ahol jól megvannak a különféle anyanyelvűek. Politikailag teljesen nyított volt. A numerus clasus miatt külföldön tanuló magyar diákok szegényebbikei Prága és Brno egyetemein folytathatták tanulmányaikat. A jobb módúak pedig német egyetemeken (1920-1933) tanulhattak. De, volt olyan időszak, amikor a magyar kommunista párt vezetősége is Prágából irányította a mozgalmat. A Horthy-korszaknak hátat fordító baloldaliak ugyancsak Csehszlovákia felé vették útjukat. Mindez annak a Beneš-nek a vezetése alatt történt, akinek már a neve hallattán is valami borzasztó gonosz jelenik meg a mai magyar baloldal képzeletvilágában.

A Beneš-féle Csehszlovákiában a legnagyobb kisebbség a (szudéta)német volt. Lélekszámuk meghaladta a szlovákokét. Az 1921-es népszámlálás szerint a lakosság 51 %-a cseh, 22 %-a német, 16 %-a szlovák, 5 %-a magyar és 4 %-a ruszin vagy rutén volt. Mivel a pánszláv felfogás szerint a csehek és szlovákok egy nemzetet alkotnak, ezért a beneš-i Csehszlovákiában a többség, azaz 71 % csehszlovák volt. Hitler hatalomra jutása után a szudétanémetek körében is felerősödött a nemzeti érzelem, amit nagyban elősegítettek náci Németország kezdeti gazdasági sikerei, és amik “büszkévé tették” a határontúli németeket. Ezzel szinte egy időben a fegyveres konfliktust (újabb világháborút) mindenáron elkerülni óhajtó európai nagyhatalmak (Nagy-Britannia és Franciaország) – húsz év távlatából – belátták, hogy - elsősorban a németekkel szemben - Versailles-ban hibáztak. Ezt kívánták jóvátenni Csehszlovákia feldarabolásával. Naívitásuk eredményét azóta megismerte, mi több, megtapasztalta a világ. Hat évvel Hitler hatalomrajutása után Beneš egykori álmát és országát nemhogy feldarabolták, egyenesen megszűntették és Cseh-Morva protektorátus néven beolvasztották náci Németországba.

A csehek ezért már a II. világháború kitörése előtt (1938 nov. és 1939 márc. között) náciellenesek lettek. Beneš azonban nem adta fel. Előbb Párizsba, majd Londonba tette át (kormánya) székhelyét, és ugyanott folytatta, mint az első világháború előtt és alatt: egy nem létező országot (Csehszlovákia) képviselt. Miután a csehszlovák parlament megszűnt, így annak felhatalmazása, jóváhagyása nélkül – a távolból - csak elnöki rendeletekkel lehetett a lakosságban (akár szimbolikusan is) fenntartani a nemzeti érzelmet, és a világ felé jelezni, hogy a cseh-szlovák állam továbbra is létezik. A prosperáló, többnemzetiségű, demokratikus Csehszlovákia megszűnését, pedig a náci Németországot támagotó legnagyobb kisebbség – a szudétanémetek – és a területvesztésbe belenyugodni nem tudó Magyarország számlájára írták. Ez az alapállás vezetett a háború befejezését követő néhány hét bosszúhadjáratához. Mindezek ismeretében elmondhatjuk, hogy a csehek eleve náciellenesek, antifasiszták, akik között akár antiszemita, sőt magyarellenes is lehet.

folyt. II. rész (Magyarország)

III. rész (Elhallgatott tények, összefüggések)

A nácizmussal szembeni magyar közömbösség történelmi háttere II.

I. rész (Németország, Csehország)

II. rész

Magyarország

A magyar antifasizmusnak nincsenek oly mély hagyományai, mint a németnek vagy a csehnek. Az átlagmagyar – szerencséjére vagy pechjére – nem élt át annyi szenvedést, mint az említett két nép, ill. ország. Magyarország sajátos történelmi utat járt be a két világháború között, ill. a második alatt. A mára kialakult náci képet gyakorlatilag a hazai kommunista történetírás (és ideológia) alakította ki, mely sok mindent figyelmen kivül hagyott, és elsősorban a zsidóság ellen elkövetett bűnöket hangsúlyozta, kvázi az egész nácizmust leegyszerűsítette egy ország nélküli nép kiirtására tett kisérletre. Ugyanakkor megtartotta és szinte kizárólagosan használja a “fasiszta”, “fasizmus” szót és fogalmat, amit még a Komintern utasítására kezdtek alkalmazni a nemzetiszocialista kifejezésben rejlő és megtévesztő(?) “áthallás” miatt. Moszkva emberei a kommunista mozgalom “népfrontosításakor” terjesztették el külföldön a “fasiszta-fasizmus” fogalomkört, hogy aztán a hitlerizmus valamennyi ellenzőjét antifasisztának nevezhessék. A két fogalmat – náci és fasiszta - ma is előszerettel összemossa a hazai baloldal. Pedig könnyű megjegyezni: Simon Wiesenthal náci-vadász és nem fasiszta-vadász!

Az 1920 és 1944 közötti magyar valóság sokkal árnyaltabb és bonyolultabb, minthogy az akkori rendszert (Horthy-korszak) az 1944-es német megszállás, valamint az alig félévig tartó nyilas rémuralom miatt a nácizmussal azonosíthatnánk. Viszont történelmi tény, hogy Magyaroszágon az antiszemitizmus állami szintre emelése már jóval a nácik színrelépése előtt megtörtént. Különben ennek lehetőségére és veszélyére már a XIX. század végén, a franciaországi Dreyfus-per kapcsán – a budapesti születésű - Theodor Herzl Tivadar hívta fel a világ figyelmét, mint a jövő (XX.) század nagy kihívására. Megoldásnak a “zsidók” Európán kívüli “áttelepítésében” (deportation, Evakuierung), saját állam alapításában látta. Magyarországon az állami szintű antiszemitizmus első megnyilvánulása, Trianon után, 1920 őszén (a numerus clausus-sal) következett be. Igaz, a lakosság ebből sokat nem látott, nem érzett. Tudomásul vette, hogy van egy kisebbség, akiknek továbbtanulását hivatalból korlátozzák. Ennek ellenére, aki tovább akart tanulni, annak, azt szülei anyagi erőn felül biztosították, ill. a külföldi zsidó szervezetek támogatták. Amiről viszont nem értesült a nagyérdemű, és amiről manapság sem illik beszélni, az az egyetem falai között zajló verések, a “hírig”-ek. Ugyanis korlátozó törvény ide, meg oda, a vizsgára igyekvő (“zsidó”) diákok megverése volt az igazi ok, ami miatt az érintettek végülis abbahagyták vagy már eleve el sem kezdték tanulmányaikat. A kialakult helyzetért a hatóságokat terheli a felelősség, akik szemet hunytak az egyetemi autonómiával visszaélő tanári gyakorlat felett, hogy ilyen esetekben a rendőrséget nem engedték be az egyetem területére.

A politikai légkört nagyban befolyásolta és meghatározta a történelmi események alakulása, no és a magyar lélek, a “mindenki minket bánt, de mi azért sem hagyjuk! - és győzni fogunk!” szemlélet. A vörösterror és a hatalmas területvesztés mögött valami nagy összeesküvést véltek felfedezni, aminek a kor szellemének megfelelően, elsősorban a zsidók voltak az oka.

A dolgok, események hasonló leegyszerűsítésével találkozunk a második világháború óta is, amikor az 1919 és 1945 közötti 25 év magyar történelmét egyszerűen és egyértelműen az 1944-ben történtekkel próbálják azonosítani. Pedig a német, a cseh vagy a lengyel lakossághoz viszonyítva, az átlagmagyarhoz (aránylag) kegyes volt a sors.

Ellentétben náci Németországgal, Magyarországon 1919 és 1949 között nem volt (totális) diktatúra. A Horthy-korszakot semmiképen sem lehet a náci vagy szovjet féle (proletár)diktatúrához hasonlítani. Az, egy tekintélyuralmi, félfeudális parlamentáris rendszer volt, épp olyan fura, mint az államformája: király nélküli királyság. Ugyancsak ellentétben Németországgal és Csehszlovákiával, a tiszavirág életű 1918-19-es hónapokat leszámítva, Magyarországon sohasem volt szociáldemokrácia, de még szociáldemokrata kormány sem! Ezért nem lehet összehasonlítani sem a weimari, sem a benesi köztársasággal. Viszont a királyság intézménye sem tudatosult az emberekben, az átlagmagyarban, úgy, ahogy az a briteknél, a svédeknél vagy a dánoknál (volt) tapasztalható. Ehhez talán hozzájárult, hogy történelme folyamán csak háromszor volt kormányzója a magyar királyságnak: Hunyadi, Kossuth és Horthy személyében. A hazafiasságot és a hazaszeretetet nem a királysághoz való hűség jelképezte, hanem az államformától függetlenül a magyarsághoz, a Nagy-Magyarországhoz való viszony. Ez vezérelte a kor politikusait is. A 20-30-as években még nem alakult ki egységes irányzat. Volt, aki a Mussolini-féle újrend, a szocialista alapokon nyugvó fasizmus felé kacsintott. Volt, aki az antiszemita Hitler-féle nemzetiszocializmust tartotta követendő példának. Mások az angolszász konzervatizmusban keresték a társadalmi problémák megoldását. A szovjet modellt még a szociáldemokraták is elvetették, ők továbbbra is a baloldali német gondolkodókat követték, természetesen Marx-szal az élen. Hogy ebből az átlagmagyar mit fogott fel és tett magáévá? Nem tudni, de egy biztos, ezekkel az áramlatokkal szinte naponta találkozott valamilyen formában. A diktatúraellenes értelmiség és a szabadságra érzékeny művészek épp úgy elvetették a nácizmust (a “fasiszta kommunizmust” - JA), mint a szovjet-féle kommunizmust. A nagyközönség pedig csodálta a fantasztikusan gyorsan fejlődő német (náci) technikát. Lásd Zeppelin-léghajó, berlini Olimpiai Játékok stb.

A 30-as évek végére komolyra fordultak a dolgok, amiből az átlagmagyar ugyancsak keveset észlelt a saját bőrén. Az azonban, hogy közös német-magyar határ lett 1938 márciusában, azaz eltűnt a térképről Ausztria, azért már valamit sejtetett a politikával nem foglalkozó számára is. Csehszlovákia feldarabolása és ugyancsak eltűnése a térképről egy évvel később, pedig már jelezte, hogy itt nagy baj lesz! Annak ellenére, hogy valószínűleg örült a terület-visszacsatolásoknak. Hála az angolbarát főcserkész Teleki Pálnak, az ország kimaradt Lengyelország kétoldali (náci és szovjet) megtámadásából és bekebelezéséből, egy újabb világháború kezdetéből. Az átlagmagyar csak az újságból és filmhíradóból ismerhette meg az európai háborúk borzalmait: a szovjet-finn háborút, majd Nyugat-Európa szisztematikus náci lerohanását. Teleki kapcsán a zsidótörvényekre nem térek ki, mert ezek a szégyenteljes rendelkezések a lakosság többi részét, az “átlagmagyart” nem érintette. Legfeljebb egy fejcsóválásos ejnye-bejnyével intézte el, vagy az együttérző örült, hogy rá nem vonatkozik, és volt, aki az új munkalehetőségek reményében nem is bánta.

1941 tavaszáig, Teleki öngyilkosságáig, Magyarország a béke szigete volt Európa közepén. Az európai erőviszonyok ekkoriban a hitlerizmus győzelmét prognosztizálták. Igaz, az angolbarát Teleki már Lengyelország náci megtámadásakor magánbeszélgetéseken (úgyis, mint főcserkész) azon a véleményen volt, hogy ezt az egész világ elleni háborút nem lehet megnyerni. A helyébe lépők azonban nem így látták és gondolták. 1941 nyarán, az elmúlt közel két év tanúsága és tapasztalatai alapján, úgy tűnt a náci hadigépezet megállíthatatlan, és legyőzhetetlen. Ergo, ha nyernek, akkor nekünk is ott kell lennünk, mert akkor talán újra lesz Nagy-Magyarország. Ez az álom gyakorlatilag még ma is velünk él. Nemzeti sajátosság: a vesztés be nem ismerése, el nem fogadása. Ezt a szemléletet manapság is az élet bármely területén, nap, mint nap tapasztalhatjuk, hogy a megtörténtekbe, a megváltoztathatatlanba nem nyugszunk bele, és nem azon munkálkodunk, hogy a baj lehetőleg soha többé ne ismétlődjék meg, hanem ehelyett mindig felelősöket, bűnbakokat, keresünk. Persze sohasem a sorainkból, magunk közül, hanem valami külső, láthatatlan, megfoghatatlan idegen erőt, amit csak “azok” vagy “ezek” jelzővel illetünk.

A Szovjetunió elleni hadbalépés ellenére, az ország lakossága továbbra sem érzett semmit a háborúból, kivéve azok a családok, akik a távolban hősi halált halt apáról vagy fiúról kaptak gyásztáviratot. Ami úgye “egy háborúban benne van a pakliban, elvégre nem csak lőnek, de visszalőnek is. Ha meg nyerünk, akkor..... A bolsevizmust - amiben minden közös, még az asszony is! -, úgye senki sem akarja?“ Az illegalitásban munkálkodó kommunisták is pacifista, háborúellenes jelszavakkal és agitációval tudtak hatni az emberekre, nem pedig náciellenes ideológiával, vagy szovjet propagandával. Háborúellenesség igen, antifasizmus viszont még 1943-ban sem volt Magyarországon, - már, ami a közhangulatot illeti. A front közeledtével pedig jobban nőtt a túlélés iránti vágy és gondolat (fegyverszünet, különbéke, “kiugrás”), valamint a szovjet-orosztól való félelem, mint az ideológiai alapon nyugvó náciellenesség. Az ország megszállása is inkább katonai, stratégiai “segélynyújtásnak” tűnt a szovjet ellen, mintsem ellenséges cselekedetnek. Horthy-t kicsalták Salzburgba, és gyakorlatilag egy puskalövés nélkül átlépték a határt, és bevonultak az országba a náci fegyveresek. Az államforma megmaradt. A lakosságot atrocitás nem érte. Nem voltak nyilvános kivégzések, nőket nem erőszakoltak meg, fosztogatások nem történtek. A hétköznapi életben fennakadás nem mutatkozott. 1944 nyarán még diplomát is osztottak, miközben folytak a deportálások és a baloldali, valamint német/náciellenes személyek összeszedés, internálása. A Vörös Hadsereg (2. Ukrán Front) csak augusztus végén lépte át a történelmi Magyarország határát (a visszacsatolt) Erdélyben, majd október közepén került sor a debreceni páncélos csatára. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés (és kormány) csak december 21-én ült össze Debrecenben.

Magyarország és népe gyakorlatilag 1944 ősze és 1945 tavasza között szenvedte el azt, amit a már említett németek, csehek vagy lengyelek 8 – 12 éven keresztül éltek meg és át. Talán ezzel magyarázható, hogy a magyar lelkekben sokkal felületesebb, felszínesebb és “gyengébb” a náciellenesség, mint más országokban, ahol megtorlásként falvakat irtottak ki (pl. Lidice vagy Oradour). Magyar viszonylatban nincs nagy közös (népi) “élmény”, csak egyéni sorsok, amik sokszor nem egyeznek az amúgy sem egységes hivatalos történelem oktatással és írással. Az objektivításról, a tárgyilagosságról és pártatlanságról nem is beszélve. A más nemzetekkel való összehasonlításokból rendszeresen kimarad, hogy a náci megszállást követően pl. a magyar kormány nem menekült el, csak az akkori miniszterelnök (az angolbarát Kállay Miklós) kért menedéket a budapesti török követségen. Ebből is jól látszik, hogy a magyarokat közel sem érte annyi és oly mértékű szenvedés, mint a cseheket vagy lengyeleket.

folyt. III. rész (Elhallgatott tények, összefüggések)

A nácizmussal szembeni magyar közömbösség történelmi háttere III.

aI. rész (Németország, Csehország)

II. rész (Magyarország) .

III.rész
Elhallgatott tények, összefüggések

A náciellenesség talán azért sem olyan mély a köztudatban és közgondolkodásban, mert a szovjetrendszer 40 éve alatt a „zsidó” áldozatokon kívül szinte semmit és senkit sem írtak a nyilas rémuralom számlájára. A “Szálasi”, “nyilas” vagy “hungarizmus” szó hallatán a ma embere gondolkodás nélkül a pesti “Duna-part”-tal asszociál. Az elmúlt hatvan évben a történelemkönyvek mélyen hallgattak a nyilasok által letartóztatott és Sopronkőhidán fogva tartott Mindszenty bíborosról, vagy Bajcsy-Zsilinszky kivégzéséről. Ehelyett Bajcsy elfogását „reklámozták”, akit valóban a német/náci (Gestapo) emberei akartak lakásáról elhurcolni, és aki ennek fegyveresen (pisztollyal) ellenállt. Arról már kevesebb szó esett, hogy a németek később elengedték, mert mentelmi jogát az akkori magyar parlament nem szüntette meg. Csak a nyilas hatalomátvétel után fosztották meg mentelmi jogától és ítélték halálra. Hoppá! Német megszállás és közben magyar közigazgatás? Egészen a nyilas hatalomátvételig? (1944. október 15., amikor már folyik a debreceni páncélos csata!). Sőt, azon túl is, mint azt Szenes Hanna esete is bizonyítja.

Szenes Hanna (Anikó) 1921-ben született Budapesten, majd a zsidótörvények miatt 1939-ben kivándorolt Palesztinába. 22 éves korában, 1943-ban, jelentkezett a brit hadseregbe, és a “Churchill titkos hadseregé”-nek is nevezett különleges alosztály, az SOE (Special Operations Executive) tagja lett. 1944 márciusában, mint felderítőt, ejtőernyővel dobták le harmadmagával Jugoszláviában, ahol csatlakozott a partizánokhoz. Itt érte a hír szülőföldje náci megszállásáról. Társait hátra hagyva azzal a (naív) elképzeléssel indult Magyarországra, hogy segítséget nyújtson a zsidó (cionista?) ellenállásnak. Árulás következtében már a déli országhatár átlépésekor elfogták. A németek (nácik) hallgatták ki, akiket kizálólag a brit katonai hírszerzés érdekelte, mivel Szenesnél találtak egy rádióadót, amivel a bajtársaival tartotta a kapcsolatot. Szenes a kínzások ellenére sem árulta el az adó működtetéséhez szükséges kódot, a németek végül átadták a magyaroknak. Ügye tárgyalására már a nyilas hatalomátvétel után került sor, akik hazaárulás vádjával halálra ítélték és (1944. november 7-én) kivégezték.

De voltak, akiket tárgyalás nélkül öltek meg, mint például Salkházi (Schalkházi) Sárát, akiről csak néhány éve tud a magyar közvélemény. 1944/45 telén, a további, értelmetlen harcot feladó, megtagadó honvédeket katonaszökevénynek minősítve lőtték agyon. A róluk megemlékező „szocialista” Magyarország sem hangsúlyozta ki, hogy ők is a nyilasok áldozatai voltak.

Próbáltam kerülni a “zsidó” témát, mert véleményem szerint az csak “mellékterméke” a nácizmusnak. A számok és arányok tekintetében, a 67 milliós Németországban kb. félmillió (523.000), a 10 milliós Magyarországon, pedig a visszacsatolt területeken élőkkel együtt, közel egy millió zsidó származású élt. Hitlernek, és a náci ideológiának nem volt elsődleges célja a "zsidók" legyilkolása, azaz a népirtás. "Csak" meg akarta tőlük "tisztitani" a gazdaságot, a közéletet, az országot. Tipikus rasszista nézet. Egyszerűen “el velük!”, - volt az általános (felheccelt) közhangulat. Ez viszont valahol összecsengett a Herzl-i, cionista gondolattal: el (az antiszemita) Európából! Erre azonban az évszázadok, mi több, évezredek óta diaszpórában élők nem voltak hajlandóak. Még a "zaklatások", "szigorítások" , törvények(!) ellenére sem! Azt hitték "féllábon is kibirjuk a következő választásokig". Aki meg el akart menni, nem volt hova. Ki fogad be ekkora embertömeget? Napjainkban a szélsőjobbosok, a holokauszttagadókkal karöltve, példának hozzák fel, hogy a cionisták örömmel fogadták Hitler “áttelepítési” (deportálási) tervét, és keresték, sőt fel is vették, a kapcsolatot egy Palesztinába irányuló tömeges kivándorlás megszervezése céljából. Ezt azonban a britek nem akarták. A tömeges és szisztematikus gyilkosságok csak 1941-ben, a Szovjetunió megtámadása után, kezdődtek, majd 1942 januárjában, azaz nyolc év (1933-1942) “sanyargatás” után, a Wannsee-i konferencián döntöttek a “végleges megoldás”-ról (Endlösung). Ez a döntés azonban már nemcsak a német zsidóságra vonatkozott, hanem a nácik által akkor már megszállva tartott Európára! (1942 márciusában indultak el az első vonatok Auschwitzba Szlovákiából, Franciaországból, júliusban Hollandiából, augusztusban Horvátországból, októberben Norvégiából)

Ha már törvények. A hírhedt nürnbergi rasszista törvényeket (két év “sanyargatás” után, 1935-ben) egy diktatúra alkotta meg és léptette hatályba. Ugyanez a diktatúra a sikertelen müncheni sörpuccs 15. évfordulóján, 1938 novemberében megrendezte látványos és “komoly figyelmeztetését”, a “pogromok éjszakáját”, melyet a betört ablakok utcára hullott üvegszilánkjairól cinikusan “Kristályéjszaká”-nak nevezett el, és mely kifejezést az antifasiszták mai napig is használnak.
Ezzel szemben Magyarországon diktatúra nélkül is megszavazta a parlament a köznyelvben “zsidótörvény”-nek nevezett “megszorításokat”, méghozzá három lépcsőben (1938,1939, 1941). A náci gyakorlathoz hasonlóan, akkoriban még volt némi lehetőség az ország elhagyására. A Szovjetunió elleni háborúba való belépéstől azonban ez a kiskapu is bezáródott. Ugyanakkor a náci gyakorlattól és szellemtől eltérően, Magyarország volt az egyetlen ország, ahol a megbízhatatlannak nyilvánított zsidóság katonakorú férfi tagjait a hon védelmét ellátó hadsereg alá rendelték munkaszolgálatra. Ebből is látszik, hogy a frontszolgálatot a hazai vezetés inkább mészárszéknek tekintette, mintsem hon-védelemnek (1.500-2.000 kilométerre a hazától).

A moszkovita történetírás szerint a német nagytőke segítette a nácikat hatalomra. Ez csak részben igaz. Az első világháborút követően ugyanis a győztes hatalmak lefoglalták (és zárolták) a német vagyont, azaz a gyárak, bankok tulajdonát, és a papírokat, részvényeket a szociáldemokrata weimari köztársaság a nemzetközi egyezményekre hivatkozva nem volt hajlandó az eredeti tulajdonosaiknak visszaadni. Még pénzért sem! A nemzetiszocialisták viszont ígéretet tettek, hogy hatalomrajutásuk esetén lehetőséget adnak a tulajdon visszavásárlására. A nagytőke ezért jelentős anyagi támogatásban részesítette a “nemzeti” oldalt. A hatalomátvétel után, azonban Hitler nem akart emlékezni erre az igéretére. A tulajdont ugyan nem, de a profitot továbbra is megtarthatták, cserében pedig a felügyelő bizottságokba és az igazgatótanácsokba nácikat kellett bevenni. Magyarországon az efajta “államosítás”, állami felügyelet nem volt, a magyar nagytőke (beleértve a hazafias “zsidót” is!) végig kiszolgálta a hadiipart és termelést. Csak a német megszállást követően került sor bizonyos “kisajátításra” a nácik részéről. A Budapest környéki (Csepel, Budaörs stb.) hadiüzemek szinte a szovjet katonák megjelenéséig működtek.

Mindezen történelmi háttér ismeretében, vajon miből gondolják a magukat antifasisztának nevező társaságok, csoportulások, hogy felszólításukra az ország többsége önként és demonstratív módon az utcára vonul? Már csak azért is, mert napjaink magyar antifasisztái, ill. szervezetei szélsőbalos, egykori Komintern-es, elveken és hagyományokon alapszanak, és soraikból teljes mértékben hiányoznak (a Nyugat-Európára jellemző, és ugyancsak harcos) jobboldali antifasiszták.

Legutóbb egy augsburgi ellentüntetés képei keringtek az interneten, mint követendő példa. A képeket látva szembetünő volt, hogy az antifasiszta tüntetést a legnagyobb német szakszervezet (DGB) szervezte. Azon részt vett, beszédet mondott és a jelenlévőket üdvözölte Augsburg jobboldali, keresztényszociális (CSU) főpolgármestere. Rövid beszédében kifejtette, hogy a neonácik és felvonulásuk nem való a Belvárosba, azok a véleménynyilvánítás szabadsága jogán (nemcsak jelképesen) a város peremén masírozzanak. (odavalók!) A neonácik a szövetségeseknek a II. világháború vége felé a civil lakosságot sújtott barbár bombázásaira akartak emlékezni, arról megfeledkezve, hogy ezek a légitámadások valójában válaszok voltak. Hiszen előzőleg, 1939-től 1945-ig a náci légierő sem kímélte a földig lebombázott Varsó, Rotterdam, Birmingham, Coventry, és még számtalan európai nagyváros polgári lakosságát. Az ellentüntetők zászlajai között látható volt a szakszervezetek, a parlamenti pártok zászlajai mellett a brit és az amerikai lobogó is.

Egy hasonló zászlóerdőt a jelenlegi Magyarországon nem tudok elképzelni.
Ennyit a magyar antifasizmusról.

A végzetes nap

A 60-as évek elején Krakkóban a „Jaszczury” (klub) fogalom volt a magyar autóstopposok körében. Innen indultunk felfedezni Báthory és Piłsudski örök nyughelyének városát. A villamoson hangoskodtunk, ahogy az külföldön szokás, elvégre úgy sem érti senki, amit beszélünk. Egyszer csak magyarul megszólított egy pap és az otthoni dolgok iránt érdeklődött. Majd kérdésünkre elmondta, hogy a háború alatt Magyarországon volt, és nagyon jó emlékei vannak a magyarokról. Még azon az őszön nyugat-magyarországi osztálykirándulásra mentünk külön engedéllyel, a határsávon belül. Brennbergbányán megnéztünk egy csodálatos fatemplomot, amit idegenvezetőnk szerint lengyel hadifoglyok építettek a második világháború idején, hálából a jó bánásmódért. Évekkel később egy lengyel srác azzal fordult hozzám a melbourne-i nyelviskolában, hogy „végzetes nap a mai”. Nem értettem. „Szeptember 17.” - mondta, „ezen a napon támadott meg minket a Szovjetunió 1939-ben. A végzetes nap (fatal day)” - magyarázta Kazsi (Kazimierz), aki Londonból jött. Összebarátkoztunk, és Kazsi sok érdekes, izgalmas részletet mesélt, amit az egykori ideiglenes kormány még élő tagjaitól hallott. Az évek folyamán aztán lassan összeállt a kép, hogy mi is történt 1939. szeptember 17-én és az azt követő mintegy hat esztendőben, amiről Magyarországon nem igazán beszéltek a kommunista hatalomátvételtől, szinte napjainkig.

Az ötvenes évektől úgy vonult be a hazai köztudatba, hogy Hitler agressziót követett el Lengyelország ellen, Sztálin, pedig bölcs stratégiai előrelátással egy időre (1939-1941) megállította a náci támadást. Hogy ezt a lengyelek valójában hogyan élték át, arra csak a későbbi személyes elbeszélések alapján tudtam következtetni. Egy biztos, 1939. szeptember 17-én, a Vörös Hadsereg nem bölcs stratégiai előrelátásból szállta meg az akkor már ezer sebből vérző Lengyelország keleti felét. Hiszen, mint utóbb kiderült, szisztematikusan legyilkolták a hadifoglyokat (Katyn), a katonai szolgálatra behívott értelmiséget, a lengyel társadalom színe-javát (20 ezer embert!). Lengyel barátaim szerint csak azoknak a rokonoknak volt esélyük az életben maradásra, akik német fennhatóság alá kerültek. Náci kényszermunkásként nagyobb sanszuk volt a túlélésre, és a háború utáni családegyesítésre, mint a Szibériába száműzötteknek, elhurcoltaknak. Ez a családi legenda összecseng azzal a magyar szájhagyománnyal, miszerint 1944-45-ben a megszálló németek „úriemberek” voltak, ellentétben a felszabadító szovjet katonákkal.

A polgári lakosság szenvedéseiről vajmi keveset tudunk. Pedig a hadseregek, közigazgatások váltakozása kegyetlenül megviseli az egyszerű, ártatlan embert, családokat, egy falu, egy város lakóit. Az egyéni történeteket hallgatva borzalmas szenvedéseken ment keresztül a lengyel nép. Gondoljunk csak bele.

1939. szeptember 1. Hitler megtámadja Lengyelországot.

1939. szeptember 17. Sztálin megtámadja (Kelet-)Lengyelországot.
Az új náci-szovjet államhatár mindkét oldalán felszámolják a helyi ellenállást, azok tagjait (köztük sok papot) megölik vagy koncentrációs táborba, szovjet oldalon Szibériába viszik.
A szovjet közigazgatás bevezetése magával hozta az addigi vezetés leváltását. Az „imperialista”, „kapitalista” rend egykori képviselőit, a polgármestereket, papokat, kulákokat, rendőröket, stb. „eltávolítják”, rossz esetben megölik. Helyükbe – ugyanabból a közösségből - „elvhű”, megbízható embereket neveznek ki.

1941. június 22. Hitler lerohanja a szovjet által „védett” (megszállt) lengyel területeket.
Az addigi szovjet közigazgatás tagjait helyben likvidálják. Mivel a volt szovjetbarát lakosság között sok a „zsidó”, azokat a többiek beárulják, majd elkezdődnek az SS tömeggyilkosságok.

1944-ben a visszavonuló németek nyomában ismét megjelennek a szovjetek, akik a helyi vezetőket, mint náci kollaboránsokat ölik meg.
Közben a náci birodalom bukását látva újraéledezik a lengyel nemzeti ellenállás. Napról-napra nő a Londonból irányított Honi Hadsereg létszáma. A varsói felkelés idején (1944. augusztus 1. – október 3.) létszámukat már félmillióra becsülik. A ”Lengyel Földalatti Állam”-nak is nevezett szervezkedést a sztálini Szovjetunió potenciális ellenségnek tekinti, ezért a Vörös Hadsereg - sorainak rendezésére hivatkozva - szeptember 16-án megáll a Visztula partján, és hagyja, hogy a nácik felszámolják a varsói felkelést.

A háború végnapjait és a közvetlen utána kialakult bonyolult (politikai) helyzetet remekül mutatja be Andrzej Wajda filmtrilógiája „A mi nemzedékünk” (1955), „A csatorna” (1956), és a felejthetetlen (Zbigniew) Cybulski-val a „Hamu és gyémánt” (1958).

Ez a végzetes nap a magyar történelemre is hatással volt, amiről a háború utáni hazai történetírás kínosan hallgat. Az ok egyszerű: a kor hőse egy antiszemita miniszterelnök. Az angolbarát, főcserkész Teleki Pál pacifista beállítottságának köszönhetően, az évszázados lengyel-magyar barátságra hivatkozva bátran visszautasította Berlin kérését, hogy a német csapatok Magyarországon keresztül (is) támadhassák a lengyeleket. Tette ezt annak ellenére, hogy a Versailles-i békeszerződés (Trianon) következtében elcsatolt területek egy része a hitleri Németország segítsége nélkül nem kerülhetett volna vissza Magyarországhoz. Sőt, nemcsak megtagadta a Lengyelország elleni hadviselést, de még a megtámadott ország segítségére is sietett. 1939. szeptember 18-án megnyitotta az időközben (1939. márc. 18.) létrejött közös lengyel-magyar határt a nácik és szovjetek elől menekülők előtt, azokat befogadta. Köztük egész katonai egységeket, felszereléseikkel együtt, amit aztán a későbbiekben a magyar honvédség használt. A Magyarországra érkezők elhelyezésében, befogadásában kiemelkedő szerepet játszott az 1989-es rendszerváltás első miniszterelnökének édesapja id. Antall József.

Lengyelország megszállása (1939. szeptember 1. – október 6.) és a Szovjetunió elleni náci orvtámadás (1941. június 22.) közötti közel két esztendőben, hála Telekinek, Magyarország a béke szigete volt Európa közepén. Ez a béke a Szovjetunióval szimpatizálók felé is éreztette hatását, melynek látható jelei voltak. Például, az életfogytiglani börtönbüntetését töltő Rákosi Mátyás kiengedése, ill. a Szovjetunióba távozásának engedélyezése, amiért cserében Moszkva visszaadott 56 darab 1848-as honvédzászlót, amit a cári csapatok vittek magukkal a világosi fegyverletétel után. Szintén az enyhülés jele volt 1940-ben a BNV-n önálló pavilonnal először bemutatkozó Szovjetunió. Ekkortájt szerveződött újjá a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) is, melynek taglétszáma jelentősen megnőtt a visszacsatolt területek kommunistáival (Felvidék, Dél-Szlovákia 1.000 fő, Észak-Erdély 800 fő). Mindebben valószínűleg jelentős szerepet játszott Lengyelország és vele együtt a lengyel-magyar határ eltűnése a térképről, amit ugyanakkor – a történelemben először – felváltott a szovjet-magyar határ.

Mindez egy 70 évvel ezelőtti nap következménye, amit lengyel barátom, Kazsi, tömören csak úgy jellemzett: a végzetes nap.

.

Megjegyzés

Bővebben a Lengyelország elleni 1939. szeptember 17.-i szovjet orvtámadásról és annak hátteréről Elhallgatott történelem 1939 - 1941 címmel írtam (hatrészes) tanulmányt.

Elhallgatott történelem 1939 - 1941 / I.

I. - II. - III. - IV. - V. - VI.

.

Hetven évvel ezelőtt ezekben a napokban kezdődött el az a legalább 50 millió emberéletet követelő hat évig tartó öldöklés, amit a történelem a második világháborúnak nevez, és aminek kirobbantásának időpontját sommásan szeptember elsejével jelölik a történelemkönyvek világszerte. Ugyanis ezen a napon támadta meg a náci Németország keleti szomszédját, Lengyelországot. Arról már kevesebb szó esik, pláne megemlékezés formájában Magyarországon, hogy két héttel később a Szovjetunió nyugatról támadta hátba a nácikkal szemben hősiesen védekező lengyeleket. A szovjet területhódításokról, annak okáról és következményeiről a hazai történetírás nemigen tesz említést.

Nemrég, a Molotov-Ribbentrop Paktum aláírásának 70. évfordulója (augusztus 23.) kapcsán megjelent néhány megemlékezés a hazai médiában, de azok még mindig azt a kommunista, „antifasiszta” szemléletet képviselik, miszerint a mérhetetlen hitleri gonoszságot és észjárást felismerve, Moszkva bölcs előrelátással taktikai és stratégiai okokból, amolyan idő- és térnyerési céllal kötött megnemtámadási szerződést Berlinnel. A napjainkra megváltozott történelemszemléletet jelzi, hogy az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) határozatot fogadott el arról, hogy a „Molotov-Ribbentrop paktum” aláírásának dátuma (augusztus 23.) legyen a sztálinizmus és a nácizmus áldozatainak összeurópai emléknapja. Az idén júliusban elfogadott EBESZ határozat ellen Oroszország erélyesen tiltakozott, mivel nézete szerint ezzel lényegében 56 ország Németországot és a SZU-t egyformán felelősnek kiáltja ki a második világháború megkezdéséért.

Egy biztos, a két diktatúra vészesen hasonlított egymásra. Mindkettő egypártrendszer volt. Mindkettő üldözte a rendszerelleneseket. Ellenzéket nem ismertek, csak ellenséget, akiket viszont kegyetlenül üldöztek, gyakran a halálba is. Propagandájuk, irányelvük azonos volt: csak az a jó és igaz, amit a párt mond, és csak az boldogul, aki elfogadja a fennálló rendet, rendszert. Származási alapon üldözte állampolgárait. Zsidó vagy "burzsuj", "nemzet- vagy osztályidegen". A megfélemlítésre és a besúgó rendszerre épült mindkét diktatúra. A hasonlóságok, mi több az azonosságok szinte megszámlálhatatlanok. Übermensch vs. szocialista (kommunista) embertípus. Vagy, hogy aktuális legyek, Rudolf Hess híres (hírhedt) mondása:

"...Die Partei ist Hitler! Hitler aber ist Deutschland wie Deutschland Hitler ist!..."
(A Párt Hitler! Hitler azonban Németország, mint ahogy Németország (maga) Hitler!)
Ugye milyen ismerősen hangzik? (a háború utáni korosztályoknak)

Vajon, ezt a két vészesen hasonló felépítésű totalitárius diktatúrát mi késztette ennek a (megnemtámadási) szerződésnek a megkötésére?


Valószínűleg Hitler-től származik a megnemtámadási szerződés ötlete. Lengyelország megtámadásához jó ürügyet adott az úgynevezett danzig-i korridor, mely a versailles-i békeszerződés alapján kijáratot biztosított Lengyelország számára a Balti-tengerhez. Ez a Németország és Kelet-Poroszország közé ékelődött 30-90 km széles földsáv (Korridor) állandó feszültségforrás volt a lengyel-német kapcsolatban, már a weimari köztársaság idején is. Hitler hatalomra jutása után, 1934-ben, megkötött német-lengyel megnemtámadási szerződés valamit enyhített a két ország bizalmatlanságát. A Csehszlovákiát megsemmisítő müncheni egyezmény megkötése után (1938) ismét előtérbe került egy másik versailles-i sérelem: a danzig-i-kérdés. Látva az európai nagyhatalmak tehetetlenségét a náci követelésekkel szemben, Hitler újabb ötlettel állt elő: 1939. március 21-én bejelentette igényét Danzig Szabad Városra, és követelte a kikötővárost Lengyelországgal összekötő, egyben Németországot Kelet-Poroszországtól elválasztó Korridor (lengyel folyosó) területen-kívüliségét. Terve és követelése erőszakos megvalósításában azonban benne volt a kétfrontos háború kockázata. Ez, pedig már az első világháború idején is a Német Császárság totális vereségéhez vezetett. Hogy ezt elkerülje, bizonyosságot kellett szereznie a Szovjetunió „semlegesítésére”.

Kevés szó esik arról a gazdasági szerződésről, amit négy nappal a híres-hírhedt megnemtámadási szerződés előtt 1939. augusztus 19-én írt alá ugyancsak Moszkvában Molotov szovjet és Ribbentrop német külügyminiszter. Ebben a két fél megállapodott, hogy a Szovjetunió élelmiszert (pl. búza) és nyersanyagot (pl. kőolaj) küld Németországnak, Németország, pedig cserében gépeket (fegyvereket) és műszaki berendezéseket szállít a Szovjetuniónak. Ennek különösen a háború kitörése után (szeptember 3.) lett nagy jelentősége, amikor a britek blokád alá vették Németországot.

Hitler annak ellenére, hogy beszédeiben állandóan a „judeo-bolsevizmus” elleni harcot hangoztatta (sohasem beszélt „kommunizmus”-ról vagy kommunistákról!) ideológiai szövetségest fedezett fel Sztálinban az „imperialisták” (értsd nyugati nagyhatalmak) elleni harcban. Ahhoz, hogy háborút indítson az iparilag fejlett Nyugat-Európa ellen, keleti határait biztonságban kellett tudnia. Ebben segítségére volt a Versailles-i békeszerződés (németeknek St. Germain, magyaroknak Trianon) előtti területi egység visszaállításának álma. Először az 1914. előtti császári Németország, majd az ezeréves Harmadik Birodalom megalapítása vezette a náci vezért. A „területrendezés”-ben Sztálin is készséges partnernek bizonyult, hiszen a cári Oroszország is nagy területeket veszített az első világháború alatt, ill. azt követően. Gondoljunk csak az 1918-ban alakult új államokra: Lengyelország (nagy része), Finnország, a Baltikum (Észtország, Lettország, Litvánia), Besszarábia (Moldova) – mind az orosz birodalom része volt a világháború kitörése előtt, 1914-ben. Ha megnézzük Európa térképét közvetlenül a Szovjetunió elleni 1941. júniusi náci támadás előtt, akkor világosan látható, hogy a Molotov-Ribbentrop Paktum gyakorlatilag visszaállította az 1917-es német-szovjet különbéke előtti frontvonalat, a német, ill. orosz birodalmi határokat.

A kommunista földi (munkás) paradicsomot ígérő Sztálinnak is kapóra jött Hitler „anti-imperializmusa”. Borítékolni lehetett, hogy a náci vezér provokálásait, pofátlanságait az „imperialisták” sokáig nem fogják tűrni. A polgári (parlamentáris) demokráciák előbb-utóbb fegyveres konfliktusba fognak keveredni Hitlerrel. Ezek a nyugat-európai háborúk, pedig a kommunista mozgalmak malmára hajtja a vizet, azok megerősödését eredményezi majd. Ez a (sztálini) szovjet gondolatmenet és taktika kristálytisztán követhető az 1939-es paktum titkos záradéka és annak megvalósítása mentén. A nyár folyamán az „imperialisták” (Nagy-Britannia és Franciaország) biztosították Varsót, ha támadás érné, akkor két héten (14 nap) belül (katonai) segítségére sietnek. A nácik szeptember elsején megindították támadásukat Lengyelország ellen. Szeptember 3-án Nagy-Britannia (értelemszerűen a Brit Nemzetközösség) és Franciaország hadi állapotban tekintette magát náci Németországgal szemben. Eltelt a beígért két hét és a brit, francia csapatok nem érkeztek meg Lengyelországba, sőt Németország nyugati határain sem tettek semmilyen ellenlépést a német erők lekötésére. Sztálin látva az „imperialisták” szószegését, szeptember 17-én (pont két héttel a nyugati nagyhatalmak hadüzenetét követően) megindította csapatait (kb. félmillió ember) Kelet-Lengyelország „nácik előli megmentésére”. A hivatalos szovjet propagandának azonban ellentmond, az a tény, hogy egyes német csapatok elérve a Paktumban meghatározott, és rögzített határokat, megálltak és bevárták a szovjeteket, majd közös katonai parádéval ünnepelték a lengyelek feletti győzelmet. .... (folyt.)

Brest-Litovsk, 1939. szeptember 23.

.

Tovább ....... II.

Elhallgatott történelem 1939-1941 /II.

I. - II. - III. - IV. - V. - VI.

.

Hogy a „Molotov-Ribbentrop paktum” mennyire a német császári és az orosz cári birodalom szellemében született, annak fényes példája, hogy az új náci-szovjet államhatár Brest-Litovsk városán haladt keresztül. Ott, ahol 21 évvel korábban (1918 márciusában) az alig féléves Szovjet-Oroszország kénytelen volt területeiről lemondani a központi hatalmak javára, hogy a szétzüllesztett cári katonaságból megszervezhesse a Vörös Hadsereget, és meg tudja vívni hatalmi harcát a fehérek elleni polgárháborúban. Sztálin a paktummal gyakorlatilag elégtételt vett azért, amit Trockij és Lenin kénytelen volt egykor taktikai és stratégiai okokból feladni, és ami a történelembe, mint a „Brest-Litovsk-i béke” vonult be. Ebben a városban tartották 1939. szeptember 23-én a jól dokumentált közös katonai parádét, melyen a szovjet parancsnok német kollegájával közölte: „London bevétele után szívesen látja Moszkvában”. Ez a megjegyzés is alátámasztja a sztálini elképzelést és reményt, miszerint a nácik a (nyugati) „imperialisták” ellen fognak vonulni. Az elkövetkező közel két év is ezt bizonyította: a nácik Nyugat-Európát próbálták meghódítani, a szovjet, pedig az egykori cári Oroszország határait, területeit igyekezett visszaszerezni, hol háborúval (Finnország), hol meg a Szovjetunióba való „önkéntes” jelentkezés ürügyén (Baltikum). 1940 nyarán Sztálin dísztáviratban gratulált Hitlernek Párizs (mint az „imperializmus” egyik fellegvárának) bevételéhez. Rá egy hétre a szovjet csapatok bevonultak az Oroszországtól 1918-ban függetlenné vált, majd Romániával egyesült Besszarábiába (Moldova), mondván a Versailles-i szerződés most már nincs érvényben. A szovjettől ilyenkor megszokott üldöztetések (kulákok, ellenzékiek, egykori – odamenekült - fehérgárdisták stb. letartóztatása) alól csak a besszarábiai németek (közel 100.000 ember) mentesültek, akik a Német Birodalom védelmét élvezve 1940 novemberéig áttelepülhettek Németországba.

Mint látható, a Szovjetunió 1939. szeptemberében nem azzal a céllal és szándékkal „érkezett” Lengyelországba, hogy bölcs stratégiai előrelátással területet nyerjen a majd két év múlva ellene forduló és támadó náci hadigépezettel szemben. Ez már csak azért sem igaz, mert ha Sztálint valóban, és kizárólag a térnyerés vezérelte, akkor miért kellett legyilkolni mintegy 20.000 lengyel hadifoglyot? (Katyn). Arról nem is beszélve, hogy a háború után (1945), miért nem adta vissza a lengyeleknek ezt a területet? Miért nem vonult ki a „stratégiai előrelátással” megszállt(?) kelet-lengyelországi területekről? Az is elgondolkodtató, hogy vajon a Szovjetunió miért tarthatta meg a „Molotov-Ribbentrop paktum”-ban megállapodott területeket? Eszerint az azóta százszor, ezerszer is elátkozott szerződés szelleme még ma is kézen foghatóan él?

A Lengyelország elleni hitleri támadásban 50.000 fős kontingenssel részt vett a náci segítséggel alig hat hónapja alakult Szlovák állam is. Ugyanakkor (az angolbarát, főcserkész) Teleki Pál pacifista beállítottságának köszönhetően visszautasította Berlin kérését, hogy a német csapatok Magyarországon keresztül (is) támadhassák a lengyeleket. Tette ezt annak ellenére, hogy a Versailles-i békeszerződés (Trianon) következtében elcsatolt területek egy része a hitleri Németország segítsége és közbenjárása nélkül nem kerülhetett volna vissza Magyarországhoz. Sőt, nemcsak megtagadta a Lengyelország elleni hadviselést, de még a megtámadott ország segítségére is sietett. 1939. szeptember 18-án megnyitotta az időközben (1939. márc. 18.) létrejött közös lengyel-magyar határt a nácik és szovjetek elől menekülők előtt, azokat befogadta. Az 1939. szeptember 17-i szovjet orvtámadást követően Rydz-Śmigły lengyel hadseregtábornok felszólította egységeit, hogy ne bocsátkozzanak harcba a szovjettel, hanem fegyverzetükkel együtt menjenek Magyarországra és Romániába. A lengyel kormány is Románián keresztül érkezett először Párizsba, majd tovább Londonba, ahonnan mint legitim államvezetés irányította, vagy inkább képviselte a lengyel népet. A Magyarországra érkezők elhelyezésében, befogadásában vezető szerepet játszott az 1989-es rendszerváltás első miniszterelnökének édesapja id. Antall József.


A „Molotov-Ribbentrop paktum” megkötése (1939. augusztus 23.) és a Szovjetunió elleni náci orvtámadás (1941. június 22.) közötti közel két esztendőben (Teleki kormányzása idején – 1939. február 16 – 1941. április 3.) Magyarország a béke szigete volt Európa közepén. Ez a béke a Szovjetunióval szimpatizálók felé is éreztette hatását, melynek látható jelei voltak. Például, az 1935 óta életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt kommunista pártvezér Rákosi Mátyás kiengedése a börtönből, ill. Szovjetunióba távozásának engedélyezése, amiért cserében Moszkva visszaadott 56 darab 1848-as honvédzászlót, amiket a cári csapatok vittek magukkal a világosi fegyverletétel után. Az enyhülés jele volt 1940-ben a BNV-n önálló pavilonnal először bemutatkozó Szovjetunió. Ekkor tájt szerveződött újjá a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) is, melynek taglétszáma jelentősen megnőtt a visszacsatolt területek kommunistáival (Felvidék, Dél-Szlovákia 1.000 fő, Észak-Erdély 800 fő). Mindebben valószínűleg jelentős szerepet játszott Lengyelország és vele együtt a lengyel-magyar határ eltűnése a térképről, amit ugyanakkor – a történelemben először – felváltott a szovjet-magyar határ.


A szovjet-német megnemtámadási szerződés, közismert nevén a „Molotov-Ribbentrop paktum”, egész Európában jól érzékelhető enyhülést hozott a két totalitárius diktatúra ideológiájában is, mely mögött a közös „anti-imperializmus” állt. Párizs náci/német megszállásakor a francia kommunista párt lapja a L’Humanite azzal fordult olvasóihoz, hogy „barátként fogadják az imperialisták ellen küzdő nácikat”. Georges Marchais, a későbbi főtitkár, önként jelentkezett náci németországi munkára. A müncheni Messerschmitt-gyárban dolgozott, majd 1943-ban visszatért Franciaországba, ahol csatlakozott az ellenállási mozgalomhoz. A kommunista pártba csak 1947-ben lépett be. (Később, amikor náci németországi munkáját firtatták, azt állította, hogy kényszer alatt tette). ....... (folyt.)

.

Tovább....... III.

<----- vissza I.

.

Elhallgatott történelem 1939-1941 / III.

I. - II. - III. - IV. - V. - VI.

A „Molotov-Ribbentrop paktum” létrejöttében minden valószínűséggel legjobban a marxi alapon álló parlamentáris baloldal csalódott. Habár a „Nagy Összeborulás”-hoz nyílegyenes út vezetett. Ehhez egy kis történelmi áttekintés, különös tekintettel a német baloldalra és annak hatására az orosz történelemre.


Ellentétben Európa legtöbb államával, köztük Magyarországgal, Németországban már az I. világháború kitörése előtt (az 1910-es években) volt szélsőbaloldali (kommunista) képviselő a birodalmi parlamentben, a Reichstag-ban. Igaz, akkor még Szocialista (vagy Második) Internacionálé-nak nevezték a baloldali pártok közös, (nemzetközi és ideológiai) összefogását, melyben még egyetértés volt tapasztalható a jobb- és balszárny között, amit csak a I. világháború kitörése bontott meg. Az Oroszország elleni háború bejelentésekor (1914. augusztus 4.) II. Vilmos császár a német parlamentben felkérte a képviselőket, hogy a haza (védelme) érdekében tegyék félre ellentéteiket és egységesen lépjenek fel a háború megnyerése érdekében. Ez viszont azt (is) jelentette, hogy – ugyancsak a haza (védelme) érdekében – a munkásság átmenetileg lemond szokásos követeléseiről (pl. béremelés, jobb munkakörülmények, stb.) és leghatásosabb fegyveréről: a sztrájkról. Ez az uralkodói kérés hamarosan megbontotta a szocialisták sorait. Ekkor szakadt ketté a német baloldal:

1. a haza védelme érdekében követeléseiről (pillanatnyilag) lemondó szociáldemokratákra (azaz jobboldali szocialistákra, akik továbbra is elfogadták a parlamentáris demokráciát, no meg a magántulajdon szentségét), valamint

2. a háborút alapjában véve, mint a munkásosztály harcának ilyen áron történő csorbulását, mi több árulását ellenző kommunistákra (a (szélső)baloldali szocialistákra, akik proletárdiktatúrát (tanácsrendszert) kívántak bevezetni, amelyben megszűnik a magántulajdon)

A német parlamentben 1914 decemberében a hadikötvények megszavazását egyedül megtagadó szélsőbalos Karl Liebknecht-et a Szociáldemokrata Párt vezetősége (Friedrich Ebert és Philipp Scheidemann) nemcsak a parlamenti frakcióból, de a pártból is kizárta. Ettől kezdve Liebknecht és radikális változást sürgető elvbarátai (Rosa Luxemburggal az élen) háborúellenes szervezkedésekbe kezdtek, agitációkat, részben illegális akciókat folytattak, melynek eredményeként 1919. január elsején az 1917-es oroszországi bolsevik forradalom célkitűzéseit követve megalakították a Német Kommunista Párt-ot.


A Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg szervezte Spartacus Szövetség (Liga) – állítólag vezetőik jóváhagyása nélkül - még ugyanebben a hónapban forradalmat próbált kirobbantani Berlinben. Megtámadták a főváros munkásbarát rendőrségét. A Spartacus felkelést a fiatal német köztársaság szociáldemokrata kormánya (Friedrich Ebert) az egykori császári hadsereg, valamint „munkanélküli” frontkatonákból álló Freikorps segítségével leverte. Több száz felkelőt elfogtak, nagy részüket megkínozták és megölték. Ennek a leszámolásnak lett az áldozata Liebknecht és Luxemburg is. A Nagy Frigyes idején létrehozott Freikorps, amolyan politikai elkötelezettség nélküli területi, körzeti rendcsináló alakulat volt, mely nem tartozott a hadsereg kötelékéhez. Egyes tagjai már 1920-ban Hitler pártjának szolgálatába, védelmében álltak (lásd Röhm az SA későbbi vezetője vagy Höß az auschwitzi táborparancsnok). Liebknecht és Luxemburg halálát követően félő volt, hogy további utcai harcok, összetűzések lesznek a német fővárosban, ezért a parlament áttette székhelyét Weimarba, amiről aztán a köztársaság későbbi nevét kapta. Habár a (második) Német Birodalom nevet az ország megtartotta.


Az első világháború nemcsak a német munkásmozgalomnak adott új irányt, mely gyakorlatilag a szocialista eszmét osztotta meg, ill. osztotta fel két táborra, hanem az egész nemzetközi marxista mozgalom előtt is új dimenziókat nyitott meg. Látva a kommunisták háborúellenes aktivitását a legfelsőbb német hadvezetés lehetőséget adott a bolsevikoknak az orosz hadifoglyok közötti „felvilágosító” (propaganda) munkára, majd az oroszországi februári forradalmat követően szorgalmazták a Svájcban élő orosz forradalmárok, élükön Leninnel, visszatérését Oroszországba. Véleményük szerint ennek a háborúellenes, szélsőbalos csoportnak az oroszországi tevékenysége sokat segíthet a hadi helyzet megváltozatásában a német fél javára. Egyes források szerint a császár azzal a feltétellel járult hozzá a német hadvezetés javaslatához, ha a csoport hazatérése után háborúellenes agitációjuk eredményeként Lenin hajlandó különbékét kötni Németországgal. Ennek sikeréhez a németek 40 millió aranymárkát biztosítottak a csoport számára. A „területen kívüliség” jeléül leplombált vasúti kocsikban utaztak a semleges Svájcból az ellenséges Németország területén keresztül Svédország és Finnország érintésével Petrograd-ra. A vonat állítólag megállt Berlinben, ahol felvették a különbékéért beígért pénzt, amit Lenin – valószínűleg a hazaárulás vádjának elkerülése végett - később kategorikusan visszautasított, mint szemenszedett hazugságot.


Kerenszkij, aki már 1912-ben szociáldemokrata parlamenti képviselő volt az orosz Dumában, a februári forradalom után a jobb harctéri (és tárgyalási) pozíciók elérése érdekében a háború folytatása mellett volt. A hazatért bolsevikok júliusban felkelést próbáltak kirobbantani az orosz fővárosban, Petrograd-ban, de az nem sikerült és Lenin ekkor Finnországba menekült. A Kerenszkij kormány megdöntésére és Lenin visszatérésére az előkészületeket Trockij szervezte. A sikeres felkelés Trockij 38. születésnapján, november 7.-én, tört ki, és mint a Nagy Októberi Szocialista Forradalom került be a világtörténelembe.

Nem sokkal később Trockij, aki előzőleg az USA-ban is élt, külügyi népbiztos (külügyminiszter) lett, és ebben a pozíciójában vezette a különbékére irányuló tárgyalásokat a németekkel. A császári vezetés minél nagyobb területet követelt a békéért cserében. Lenin és Trockij végül is taktikai okokból elfogadta a visszavonulással (meghátrálással) járó különbékét. Az országon belüli helyzet nem engedte meg, hogy a frontharcot tovább folytassák. Leninnek be kellett látnia, hogy a bolsevikok által „fellazított”, ideológiailag szétzüllesztett cári hadseregre a biztos bukás, vesztés vár, ami egyúttal veszélyeztette a fiatal szovjethatalom fennmaradását is. Az 1939-ben megkötött Molotov-Ribbentrop paktumot is a sztálini és nemzetközi kommunista történetírás - mindenekelőtt a Komintern-en keresztül – ehhez a 21 évvel korábban alkalmazott lenini taktikai húzáshoz próbálta hasonlítani és ahhoz hasonlóan magyarázni. Érdekes, az 1918-as breszk-litovszki (külön)békét is, az akkori külügyminiszterek írták alá szovjet-orosz és német, (valamint osztrák-magyar) részről. ..... (folyt.)

Tovább ........ IV.

.

.

<---vissza II.

.

Elhallgatott történelem 1939-1941 / IV.

I. - II. - III. - IV. - V. - VI.

.

Trockij a „permanent forradalom” híve volt, azaz nézete szerint, egyszerre több országban kell sikerre vinni a világot megváltó bolsevista forradalmat, mely meghozza a proletárdiktatúrát, majd az osztálynélküli társadalmat. Sztálin nézete szerint, viszont először egy országban kell megvalósítani a szocializmust, az osztálynélküli társadalomhoz, a kommunizmushoz vezető út első állomását. Sztálin és megközelítési elve győzött. Trockijt előbb a központi bizottságból, aztán a pártból zárták ki, majd 1929-ben családjával együtt kiutasították a Szovjetunióból. Otthonmaradt követői megbánást tanúsítottak és elismerték, hogy hibáztak, amikor Trockij-nek hittek. Ennek ellenére, néhány év múlva, a „nagy tisztogatás” idején (1936), valamennyijüket bíróság elé állították, majd kirakat-perekben halálra ítélték és kivégezték. Trockij közben külföldről azzal vádolta Sztálint, hogy antidemokratikus bürokráciájával a Szovjetunióból egy degenerált munkásállamot csinált, amit vagy egy munkás demokráciát létrehozó politikai forradalom fog megdönteni, vagy pedig az ország egy kapitalista osztállyá fog degenerálódni.

Az 1936-os „nagy tisztogatás” rávilágított a (sztálini) szovjetrendszer egy sajátosságára. A perbe fogott, és bűnösnek kikiáltott pártvezetők, pártkatonák családtagjait, rokonságát is megbüntették, mi több részben kiirtották, de legalábbis munkatáborba, kényszermunkára ítélték, száműzték. Gyermekeiket, kiskorú családtagjaikat pedig „átnevelési céllal” elszakították a családtól, új nevet, személyiséget adtak nekik, hogy „szocialista”, „kommunista” (gondolkodású, párthű) embert faragjanak belőlük, azaz „hasznos tagjai legyenek a társadalomnak”. Ezt a módszert békeidőben még a nácik sem alkalmazták ellenfeleikkel, ellenségeikkel szemben. A hitleri Németország (1933-39) az egyént próbálta „kivonni” megszokott környezetéből, a cinikus, úgynevezett „védőőrizet” (Schutzhaft) alkalmazásával, és tartotta internáló, majd később koncentrációs táborokban. Egész családok likvidálása (1939-45) elsősorban zsidókra, cigányokra korlátozódott, azaz faji és nem politikai alapon történt.

Trockij és Sztálin eltérő felfogása a kommunizmus megvalósításáról az 1915-ös zimmerwaldi konferencia utáni időkre vezethető vissza, amikor Lenin a Harmadik Internacionálé (a Komintern) megalakítását kezdeményezte. A zimmerwaldi konferencián a bolsevikok szakítottak a szociáldemokratákkal, mivel bebizonyosodott, hogy azok háború esetén saját, nemzeti kormányukat támogatják. A Lenin vezette bolsevikok, pedig azért hívták életre a Harmadik Internacionálét, hogy a „nemzetköziség elvén” minden eszközzel, akár fegyveres erővel is, azon munkálkodjanak, hogy megdöntsék a nemzetközi burzsoáziát, és létrehozzanak egy nemzetközi szovjet köztársaságot, melynek későbbi célja az állam teljes megszüntetése.

Ezzel a világ kommunistáit, bolsevikjait próbálták összefogni. A Komintern központja Moszkvában volt, tagjait, pedig világszerte hivatalosan több mint félmillióra becsülték. A brit titkosszolgálat már a 20-as években jelezte azt a potenciális veszélyt a nyugati, elsősorban brit társadalomra, amit a Szovjet-Oroszország által támogatott mozgalom „alvóügynökei” és megszámlálhatatlan szimpatizánsai jelentenek a kapitalista államokra, rendszerekre.

Az 1929-es világválság azonban egy új erőt hozott a felszínre, a nemzeti szocializmust, mely Németországban lett népszerű elsősorban a munkásság körében. Az addigra már a jól szervezett náci párt tagjainak, az újonnan belépőknek, munkahelyet és ezzel megélhetést biztosított. Hitler és követői elhitették és elhitték, hogy a kapitalizmus valamiféle „zsidó” találmány, és amíg a bolsevikok a nemzetközi burzsoáziában látták minden bajok eredetét, addig a nácik ezt a feltevést egy népcsoportra szűkítették le: a mindenből hasznot húzó „zsidóságra”. Az első világháború óta Európa szerte felerősödött antiszemitizmus jó táptalajt biztosított a hitleri mozgalomnak.

A nácik sokat merítettek az ugyancsak szocialista gyökerekből indult olasz fasizmusból. Az egykor marxista-szocialista Mussolini, az A’vanti főszerkesztője, és az irredentizmus híve, a frontról hazatérve döbbent rá, hogy a szocializmus halott, és egy osztályharc nélküli nemzeti társadalmat kívánt létrehozni. Mussolini „katonás”, erős Olaszországot álmodott meg, melynek már 1922-ben miniszterelnöke volt. Itt jegyezendő meg, hogy az irredentizmus olasz eredetű szó, fogalom a „terre irredente” az „osztatlan, (egynyelvű) terület” jelentésből fakad, mely talán mindent megmagyaráz arra nézve, hogy a Trianon utáni magyar vezetés (egy része) miért favorizálta az olasz-magyar barátságot, a fasiszta eszmét. Hitler sok elemet „ellopott” Mussolini-től, ami miatt az olasz vezér neheztelt is, ha Hitlert fasisztának titulálták. Viszont a szovjet vezette és irányított Komintern-nek kapóra jött, hogy a nemzeti szocializmus elnevezést a fasisztával keverjék, mi több helyettesítsék, majd terjesszék el a világban. Így a Sztálin-féle szocializmust építő Szovjetuniót – minden áthallás nélkül! - könnyebb lett megkülönböztetni a nemzeti-szocializmustól. Érdemes megfigyelni az olaszországi 1945 utáni emléktáblákat, a deportálások, zsidóüldözések áldozatairól való megemlékezések szövegeiben a bűnelkövetők, a tettesek (szinte) mindenhol a németek, a nácik és nem a fasiszták!

A nemzeti szocializmus előretörése a Komintern-t is irányváltásra kényszerítette. Sztálin hamar felismerte a hitlerizmusban rejlő veszélyt, ezért szorgalmazta a Népfront mozgalom beindítását. Ennek hátterében továbbra is Moszkva fixa ideája állt, miszerint a kommunista mozgalom legnagyobb és elsőszámú ellensége: a kapitalistákkal (és imperialistákkal) lepaktáló szociáldemokraták. ........(folyt.)

.

.

Tovább...... V.

.

<---- vissza III.

.

Elhallgatott történelem 1939-1941 / V.

I. - II. - III. - IV. - V. - VI.

A nemzeti szocializmus előretörése a Komintern-t is irányváltásra kényszerítette. Sztálin hamar felismerte a hitlerizmusban rejlő veszélyt, ezért szorgalmazta a Népfront mozgalom beindítását. Ennek hátterében továbbra is Moszkva fixa ideája állt, miszerint a kommunista mozgalom legnagyobb és elsőszámú ellensége: a kapitalistákkal (és imperialistákkal) lepaktáló szociáldemokrácia, a szociáldemokraták.

A Moszkvából irányított Komintern külföldi hívei, követői körében bizonyos zavart okozott a népfront mozgalom. Különösen a német kommunisták körében fokozódott az igény a szocdemekkel való összefogásra a nácik ellen. A Sztálin kedvenc, hithű internacionalista, Komintern bizottsági tag, Ernst Thälmann is felismerte, hogy a szocdemekkel való – akárcsak taktikai – összefogással, meg lehetne állítani Hitler és pártja előretörését, mi több esetleges hatalomra kerülését 1932-ben. Thälmann ezzel maga ellen haragította az ellenmondást nem tűrő, és a szocdemeket zsigerből gyűlölő szovjet Vezért. Valószínűleg emiatt nem lett a Molotov-Ribbentrop paktum része az 1933 óta bírósági tárgyalás és ítélet nélkül elkülönített (izolált) őrizetben tartott Ernst Thälmann kiengedése a Szovjetunióba. A hitleri Németország tanulva a berlini parlament épületének (Reichstag) felgyújtásakor (1933) kreált - ugyancsak Komintern tag – bolgár Dimitrov kirakatperéből, nem kívánt még egy hasonló kudarcot, ezért halogatta Thälmann (nyilvános) perbefogását. Amire viszont Ernst Thälmann letartóztatása első pillanatától számított, gondolván végre ő is „beolvashat és lejárathatja” a náci rendszert. Hat évvel később, 1939-ben a két (náci és szovjet) „anti-imperialista” európai diktatúra és vezetőik ezt már nem akarták.

Thälmann szabadon bocsátását, és a Szovjetunióba kiengedését családja is többször kérte (épp a Komintern-en keresztül) Moszkvától, sőt személyesen Sztálintól. Az 1945 után napvilágot látott dokumentumok alapján ezek a kérvények nem jutottak el a generalisszimuszhoz, mert az azokat közvetítő (ugyancsak Komintern tag) Walter Ulbricht megakadályozta. Walter Ulbricht számlájára írják annak a listának az összeállítását is, amely alapján - a Molotov-Ribbentrop paktum értelmében - visszaküldték a nácik elől 1933 óta a Szovjetunióba menekült német kommunisták egy részét.

Talán érdemes megjegyezni, hogy Hitler hatalomra jutását (1933) követően a baloldali érzelműek nagyszámban menekültek a Saar-vidékre. Ez a terület a Versailles-i békeszerződés szerint és óta francia fennhatóság alatt állt, viszont továbbra is Németország része volt. A versailles-i szerződést csak 15 év után lehetett felülvizsgáltatni. Ezzel a lehetőséggel élt is Hitler, aki 1935-ben a Népszövetségtől népszavazást kért a Saar-vidék hovatartozásáról. Az engedélyt megkapta, és az ott élő németek nagytöbbsége inkább választotta a nemzeti szocialista Németországot, mint a további francia fennhatóságot. Ettől kezdve jelentősen megnőtt a Szovjetunióba érkező német kommunisták száma. 1939 őszétől ez azonban megszűnt, sőt egy részüknek (szovjet) kényszer alatt vissza kellett térnie szülőföldjére, ahol többségükre koncentrációs tábor, ill. a biztos halál várt.


Ausztria hozzácsatolása (Anschluss) a náci Birodalomhoz, valamint a „Kelet Svájcának” indult, szociáldemokrata, benes-i Csehszlovákia felszámolása már előre vetítette az európai újrend kialakításának rémét, amihez a Molotov-Ribbentrop paktum nagyban hozzájárult. Igaz, mindkét diktatúra és eszme a kapitalizmus megszűntetésére szövetkezett, csak más módon. A „békés egymás mellett élést” – szerencsére - valójában egyik sem gondolta. Mindegyik világuralomra tört (lásd Lenin és a Harmadik Internacionálé/Komintern életben tartója: Sztálin kontra Hitler és az ezeréves Harmadik Birodalom), ezért egyik irányzat sem volt szimpatikus a demokratikus államoknak és népeiknek. Mindkét diktatúrát egyformán veszélyesnek tartotta a Nyugat (a nyugati demokráciák).

Lásd Lengyel Menyhért híres filmvígjátéka a Nyinocska. Lengyel írta a Csodálatos mandarint is, kiválóan ismerte mindkét rendszert (náci-szovjet). A Nyinocskát 1939 novemberében mutatták be Amerikában, majd nagy siker lett Európában. Viszont a SZU-ban betiltották. A filmben van egy jelenet. Nyinocskát (Greta Garbo), a szovjet komiszárt három elvtársa várja Párizsban a pályaudvaron. Nem ismerik, csak találgatják, hogy ki lehet az érkezők közül. Egy (Trockij-Lenin típusú) kecskeszakállas tagra gyanakszanak, csak akkor jönnek rá tévedésükre, amikor a tag karlendítésére feltűnik a horogkeresztes karszalag………. A filmet 1939 nyarán forgatták Hollywood-ban, tehát még Lengyelország közös megtámadása előtt.

Ugyancsak 1938 szeptemberében – szinte a müncheni egyezmény megkötésével egy időben alakult meg Párizsban a Negyedik Internacionálé, a száműzetésben is aktívan tevékenykedő, a Szovjetuniót, de különösen Sztálint bíráló Trockij vezetésével. Trockij és követői elsősorban a Kominternt támadták, mivel szerintük az segítette Hitlert hatalomra a népfront mozgalommal. A Szocialista Munkáspártnak is nevezett Negyedik Internacionálé hívei szerint a népfront mozgalom nem erősítette a bolsevik eszméket, hanem a reformisták és pacifisták megjelenésével, csak gyengítette a nácikkal szembeni ellenállást, mi több „utat nyitott a fasizmus győzelméhez”. Úgy tűnik, ezt már Sztálin nem tudta elviselni. A Molotov-Ribbentrop paktum megkötése után ügynököket küldött az időközben Mexikóba letelepült Trockij után. 1940. május 24-én KGB ügynökök merényletet kíséreltek meg ellene. 1940. június 23-án Hitler „városnézésre” indult a kapitulált francia fővárosban. Két hónap múlva, augusztus 20-án, Trockijt egy jégcsákánnyal halálosan fejbe vágta egy NKDV ügynök. Másnap, 1940. augusztus 21-én, belehalt sérülésébe. 60 éves volt. Az európai trockista szervezeteket, szervezkedéseket a nácik számolták fel. ....... (folyt.)

Tovább ........ VI.

.

<-----vissza IV.

.