A nácizmussal szembeni magyar közömbösség történelmi háttere I.
I. rész
.
Most, amikor a magát radikálisnak nevező szélsőséges párt parlamenti bejutásától tartanak (és óvnak) az ország demokratikus erői és pártjai, a baloldalon egyre gyakrabban hallatják hangjukat az antifasiszták. Csakhogy a hallatáson kivül más eredmény nincs. Utcai megmozdulásaik iránt alig van érdeklődés. A hatóságok, nemcsak a rendőrség, de a jogalkotók és a bíróságok sem igazán és hatásosan lépnek fel a szélsőségekkel szemben. Úgy tűnik, az ország tehetetlen. Miközben számtalan külföldi példát hoznak fel, hogyan kellene és lehetne határozottan (de békés úton) fellépni a náciveszély ellen. Általában Németország a példakép. Napjainkban azonban Csehország mutatott példát egy neonáci szervezet, párt betiltásával. Az állandóan már-már refrénszerűen visszatérő kérdés: vajon mi, magyarok, miért nem tudunk eredményesen fellépni?
Az ok szinte magától érthetődik, és a történelmi háttérben keresendő, amit a mai napig nem dolgozott fel a köztudat és közgondolkodás. Ugyanis történelmünk jelentősen eltér a példaképnek számító németektől, pláne a csehektől. Magyarország és lakossága teljesen más történelmi útat járt be, mint Európa legtöbb állama a két világháború között és alatt. Ellentétben Németországgal és Csehszlovákiával, Magyarország, illetve annak polgári lakossága kimaradt abból a rémtettből, ami Európát jellemezte 1939 és 44 között. Sőt, az azt megelőző folyamatokból is. Ezért az emlékezés, a családi legendáriumok, sokkal kevesebb szörnyűséget jegyeztek le és meg, mint például a csehek vagy a lengyelek.
Németország
A nácizmus természetesen a németeket sújtotta a legjobban. Ők éltek 1933-tól diktatúrában, méghozzá nem is akármilyenben. A mai magyar nemzedék többsége, a harminc éven felüliek, ugyan valami hasonlót megtapasztalhattak a Rákosi korszakban, majd az 56-os forradalmat követő megtorlások idején, azzal a különbséggel, hogy a hitleri diktatúráért – eleinte – valóban lelkesedett a lakosság nagy többsége. A nacionalizmus azzal, hogy “jobbak vagyunk”, “többre vagyunk képesek, mint más nemzetek”, egy pillanatig magával ragadta a lakosságot. Ha úgy vesszük, az első ötéves terv (1933-1938) fellendülést hozott az átlagnémetnek. Hogy ennek mekkora ára lett, arra csak később döbbentek rá. A kezdeti világhódító katonai sikerek is feledtették az emberveszteségeket. De, amikor - törvényszerűleg - megfordult a hadiszerencse, az átlagnémetnek is rá kellett döbbennie, hogy becsapták, egy őrült eszmében hitt, illetve elhitették vele, hogy különb, magasabbrendűbb, és ezért legyőzhetetlen. A faji alapra épült diktatúra elleni (világméretű) összefogás és ellencsapás iszonyatos pusztulást és pusztítást hozott az országra, sőt annak területvesztéséhez és kettéosztásához vezetett. Ezért az átlagnémet ellenez mindefajta diktatúrát (legyen az náci vagy szovjet), és zsigerből elveti a soha nem látott önpusztuláshoz vezető nemzetiszocializmust. A náciellenesség oly mély a (mai) német lelkekben, hogy még egy antiszemita is lehet náciellenes.
Csehország
A csehek más, és sokkal régebbi, történelmi háttér miatt gyűlölik a nácizmust. A XIX. század második felében a meggyengült Habsburg birodalom (porosz-osztrák háború, Olaszország függetlenségi (Garibaldi) mozgalma), Bécs fennmaradása érdekében kereste a “megbékélést”. Ennek az eredménye (lett) a szó szerinti Kiegyezés a legnagyobb népcsoporttal, a magyarokkal. A csehek ebbe nem mentek bele. Nem hagyták, hogy az osztrák császárt cseh királlyá koronázzák. Ebben volt egy adag nacionalizmus is, amely egyúttal nemzetközi is volt, hiszen valamennyi szláv nemzetet kívánta összefogni. Ezt hívták pánszlávizmusnak. A cseh nacionalisták azonban a realitás talaján álltak, és úgy érezték, Európa közepén, a soknemzetiségű Habsburg Birodalom megvédi őket és törekvésüket a másik két nagy birodalomtól, a némettől és az orosztól. A pánszlávizmus gyakorlatilag a későbbi Vasfüggöny keleti felén végig húzódó népeket probálta összefogni a Balti-tengertől az Adriáig, amiben – természetesen – a magyarok nem számítottak bele. Sőt.
Már az I. világháború kitörésekor megmutatkozott ez a törekvés, ami a pánszlávizmust a háborúellenességgel hozta össze, ill. egészítette ki. A “Testvérre nem lövünk” jelszóval csapatosan álltak át a csehek a keleti fronton a cári oldalra, és alakították meg a Cseh Légiót. Szerencsés véletlen(?) volt, hogy a pánszlávizmus két vezéralakja a háború elől a későbbi győztesekhez menekült, és ott remek kapcsolatokat építettek ki. Tomáš Garrigue Masaryk (USA) és Edvard Beneš (Párizs) már ekkoriban használta a cseh-szlovák kifejezést. Az amerikai elnök és a francia miniszterelnök is felkarolta az új állam gondolatát. Thomas Woodrow Wilson a népek önrendelkezési joga alapján, Georges Clemenceau pedig a Habsburg birodalom megszűntetése miatt támogatta a cseh pánszláv mozgalmat. Ha követjük Jaroslav Hašek klasszikus regényhősének, a Švejk-nek történeteit, abból is jól látszik, hogy pacifizmusa mellett a Monarchiában uralkodó szociális és társadalmi helyzetet, és a bürokráciát mutatja be, állítja pellengérre a szerző, miközben a szovjet-orosz forradalomról említést sem tesz.
A győztes nagyhatalmak a versailles-i békeszerződésben szentesítették a pánszláv mozgalmat, amikor jóváhagyták Csehszlovákia létrejöttét. Az ország szociáldemokrata elveket való vezetése Közép-Európa mintaországa lett, egyesek már-már a Kelet Svájcának titulálták az új államot, ahol jól megvannak a különféle anyanyelvűek. Politikailag teljesen nyított volt. A numerus clasus miatt külföldön tanuló magyar diákok szegényebbikei Prága és Brno egyetemein folytathatták tanulmányaikat. A jobb módúak pedig német egyetemeken (1920-1933) tanulhattak. De, volt olyan időszak, amikor a magyar kommunista párt vezetősége is Prágából irányította a mozgalmat. A Horthy-korszaknak hátat fordító baloldaliak ugyancsak Csehszlovákia felé vették útjukat. Mindez annak a Beneš-nek a vezetése alatt történt, akinek már a neve hallattán is valami borzasztó gonosz jelenik meg a mai magyar baloldal képzeletvilágában.
A Beneš-féle Csehszlovákiában a legnagyobb kisebbség a (szudéta)német volt. Lélekszámuk meghaladta a szlovákokét. Az 1921-es népszámlálás szerint a lakosság 51 %-a cseh, 22 %-a német, 16 %-a szlovák, 5 %-a magyar és 4 %-a ruszin vagy rutén volt. Mivel a pánszláv felfogás szerint a csehek és szlovákok egy nemzetet alkotnak, ezért a beneš-i Csehszlovákiában a többség, azaz 71 % csehszlovák volt. Hitler hatalomra jutása után a szudétanémetek körében is felerősödött a nemzeti érzelem, amit nagyban elősegítettek náci Németország kezdeti gazdasági sikerei, és amik “büszkévé tették” a határontúli németeket. Ezzel szinte egy időben a fegyveres konfliktust (újabb világháborút) mindenáron elkerülni óhajtó európai nagyhatalmak (Nagy-Britannia és Franciaország) – húsz év távlatából – belátták, hogy - elsősorban a németekkel szemben - Versailles-ban hibáztak. Ezt kívánták jóvátenni Csehszlovákia feldarabolásával. Naívitásuk eredményét azóta megismerte, mi több, megtapasztalta a világ. Hat évvel Hitler hatalomrajutása után Beneš egykori álmát és országát nemhogy feldarabolták, egyenesen megszűntették és Cseh-Morva protektorátus néven beolvasztották náci Németországba.
A csehek ezért már a II. világháború kitörése előtt (1938 nov. és 1939 márc. között) náciellenesek lettek. Beneš azonban nem adta fel. Előbb Párizsba, majd Londonba tette át (kormánya) székhelyét, és ugyanott folytatta, mint az első világháború előtt és alatt: egy nem létező országot (Csehszlovákia) képviselt. Miután a csehszlovák parlament megszűnt, így annak felhatalmazása, jóváhagyása nélkül – a távolból - csak elnöki rendeletekkel lehetett a lakosságban (akár szimbolikusan is) fenntartani a nemzeti érzelmet, és a világ felé jelezni, hogy a cseh-szlovák állam továbbra is létezik. A prosperáló, többnemzetiségű, demokratikus Csehszlovákia megszűnését, pedig a náci Németországot támagotó legnagyobb kisebbség – a szudétanémetek – és a területvesztésbe belenyugodni nem tudó Magyarország számlájára írták. Ez az alapállás vezetett a háború befejezését követő néhány hét bosszúhadjáratához. Mindezek ismeretében elmondhatjuk, hogy a csehek eleve náciellenesek, antifasiszták, akik között akár antiszemita, sőt magyarellenes is lehet.
Az ok szinte magától érthetődik, és a történelmi háttérben keresendő, amit a mai napig nem dolgozott fel a köztudat és közgondolkodás. Ugyanis történelmünk jelentősen eltér a példaképnek számító németektől, pláne a csehektől. Magyarország és lakossága teljesen más történelmi útat járt be, mint Európa legtöbb állama a két világháború között és alatt. Ellentétben Németországgal és Csehszlovákiával, Magyarország, illetve annak polgári lakossága kimaradt abból a rémtettből, ami Európát jellemezte 1939 és 44 között. Sőt, az azt megelőző folyamatokból is. Ezért az emlékezés, a családi legendáriumok, sokkal kevesebb szörnyűséget jegyeztek le és meg, mint például a csehek vagy a lengyelek.
Németország
A nácizmus természetesen a németeket sújtotta a legjobban. Ők éltek 1933-tól diktatúrában, méghozzá nem is akármilyenben. A mai magyar nemzedék többsége, a harminc éven felüliek, ugyan valami hasonlót megtapasztalhattak a Rákosi korszakban, majd az 56-os forradalmat követő megtorlások idején, azzal a különbséggel, hogy a hitleri diktatúráért – eleinte – valóban lelkesedett a lakosság nagy többsége. A nacionalizmus azzal, hogy “jobbak vagyunk”, “többre vagyunk képesek, mint más nemzetek”, egy pillanatig magával ragadta a lakosságot. Ha úgy vesszük, az első ötéves terv (1933-1938) fellendülést hozott az átlagnémetnek. Hogy ennek mekkora ára lett, arra csak később döbbentek rá. A kezdeti világhódító katonai sikerek is feledtették az emberveszteségeket. De, amikor - törvényszerűleg - megfordult a hadiszerencse, az átlagnémetnek is rá kellett döbbennie, hogy becsapták, egy őrült eszmében hitt, illetve elhitették vele, hogy különb, magasabbrendűbb, és ezért legyőzhetetlen. A faji alapra épült diktatúra elleni (világméretű) összefogás és ellencsapás iszonyatos pusztulást és pusztítást hozott az országra, sőt annak területvesztéséhez és kettéosztásához vezetett. Ezért az átlagnémet ellenez mindefajta diktatúrát (legyen az náci vagy szovjet), és zsigerből elveti a soha nem látott önpusztuláshoz vezető nemzetiszocializmust. A náciellenesség oly mély a (mai) német lelkekben, hogy még egy antiszemita is lehet náciellenes.
Csehország
A csehek más, és sokkal régebbi, történelmi háttér miatt gyűlölik a nácizmust. A XIX. század második felében a meggyengült Habsburg birodalom (porosz-osztrák háború, Olaszország függetlenségi (Garibaldi) mozgalma), Bécs fennmaradása érdekében kereste a “megbékélést”. Ennek az eredménye (lett) a szó szerinti Kiegyezés a legnagyobb népcsoporttal, a magyarokkal. A csehek ebbe nem mentek bele. Nem hagyták, hogy az osztrák császárt cseh királlyá koronázzák. Ebben volt egy adag nacionalizmus is, amely egyúttal nemzetközi is volt, hiszen valamennyi szláv nemzetet kívánta összefogni. Ezt hívták pánszlávizmusnak. A cseh nacionalisták azonban a realitás talaján álltak, és úgy érezték, Európa közepén, a soknemzetiségű Habsburg Birodalom megvédi őket és törekvésüket a másik két nagy birodalomtól, a némettől és az orosztól. A pánszlávizmus gyakorlatilag a későbbi Vasfüggöny keleti felén végig húzódó népeket probálta összefogni a Balti-tengertől az Adriáig, amiben – természetesen – a magyarok nem számítottak bele. Sőt.
Már az I. világháború kitörésekor megmutatkozott ez a törekvés, ami a pánszlávizmust a háborúellenességgel hozta össze, ill. egészítette ki. A “Testvérre nem lövünk” jelszóval csapatosan álltak át a csehek a keleti fronton a cári oldalra, és alakították meg a Cseh Légiót. Szerencsés véletlen(?) volt, hogy a pánszlávizmus két vezéralakja a háború elől a későbbi győztesekhez menekült, és ott remek kapcsolatokat építettek ki. Tomáš Garrigue Masaryk (USA) és Edvard Beneš (Párizs) már ekkoriban használta a cseh-szlovák kifejezést. Az amerikai elnök és a francia miniszterelnök is felkarolta az új állam gondolatát. Thomas Woodrow Wilson a népek önrendelkezési joga alapján, Georges Clemenceau pedig a Habsburg birodalom megszűntetése miatt támogatta a cseh pánszláv mozgalmat. Ha követjük Jaroslav Hašek klasszikus regényhősének, a Švejk-nek történeteit, abból is jól látszik, hogy pacifizmusa mellett a Monarchiában uralkodó szociális és társadalmi helyzetet, és a bürokráciát mutatja be, állítja pellengérre a szerző, miközben a szovjet-orosz forradalomról említést sem tesz.
A győztes nagyhatalmak a versailles-i békeszerződésben szentesítették a pánszláv mozgalmat, amikor jóváhagyták Csehszlovákia létrejöttét. Az ország szociáldemokrata elveket való vezetése Közép-Európa mintaországa lett, egyesek már-már a Kelet Svájcának titulálták az új államot, ahol jól megvannak a különféle anyanyelvűek. Politikailag teljesen nyított volt. A numerus clasus miatt külföldön tanuló magyar diákok szegényebbikei Prága és Brno egyetemein folytathatták tanulmányaikat. A jobb módúak pedig német egyetemeken (1920-1933) tanulhattak. De, volt olyan időszak, amikor a magyar kommunista párt vezetősége is Prágából irányította a mozgalmat. A Horthy-korszaknak hátat fordító baloldaliak ugyancsak Csehszlovákia felé vették útjukat. Mindez annak a Beneš-nek a vezetése alatt történt, akinek már a neve hallattán is valami borzasztó gonosz jelenik meg a mai magyar baloldal képzeletvilágában.
A Beneš-féle Csehszlovákiában a legnagyobb kisebbség a (szudéta)német volt. Lélekszámuk meghaladta a szlovákokét. Az 1921-es népszámlálás szerint a lakosság 51 %-a cseh, 22 %-a német, 16 %-a szlovák, 5 %-a magyar és 4 %-a ruszin vagy rutén volt. Mivel a pánszláv felfogás szerint a csehek és szlovákok egy nemzetet alkotnak, ezért a beneš-i Csehszlovákiában a többség, azaz 71 % csehszlovák volt. Hitler hatalomra jutása után a szudétanémetek körében is felerősödött a nemzeti érzelem, amit nagyban elősegítettek náci Németország kezdeti gazdasági sikerei, és amik “büszkévé tették” a határontúli németeket. Ezzel szinte egy időben a fegyveres konfliktust (újabb világháborút) mindenáron elkerülni óhajtó európai nagyhatalmak (Nagy-Britannia és Franciaország) – húsz év távlatából – belátták, hogy - elsősorban a németekkel szemben - Versailles-ban hibáztak. Ezt kívánták jóvátenni Csehszlovákia feldarabolásával. Naívitásuk eredményét azóta megismerte, mi több, megtapasztalta a világ. Hat évvel Hitler hatalomrajutása után Beneš egykori álmát és országát nemhogy feldarabolták, egyenesen megszűntették és Cseh-Morva protektorátus néven beolvasztották náci Németországba.
A csehek ezért már a II. világháború kitörése előtt (1938 nov. és 1939 márc. között) náciellenesek lettek. Beneš azonban nem adta fel. Előbb Párizsba, majd Londonba tette át (kormánya) székhelyét, és ugyanott folytatta, mint az első világháború előtt és alatt: egy nem létező országot (Csehszlovákia) képviselt. Miután a csehszlovák parlament megszűnt, így annak felhatalmazása, jóváhagyása nélkül – a távolból - csak elnöki rendeletekkel lehetett a lakosságban (akár szimbolikusan is) fenntartani a nemzeti érzelmet, és a világ felé jelezni, hogy a cseh-szlovák állam továbbra is létezik. A prosperáló, többnemzetiségű, demokratikus Csehszlovákia megszűnését, pedig a náci Németországot támagotó legnagyobb kisebbség – a szudétanémetek – és a területvesztésbe belenyugodni nem tudó Magyarország számlájára írták. Ez az alapállás vezetett a háború befejezését követő néhány hét bosszúhadjáratához. Mindezek ismeretében elmondhatjuk, hogy a csehek eleve náciellenesek, antifasiszták, akik között akár antiszemita, sőt magyarellenes is lehet.
folyt. II. rész (Magyarország)
III. rész (Elhallgatott tények, összefüggések)
Labels: antifasiszta, Benes, Csehszlovákia, náci, Németország
posted by Pocakos at 11:52 PM
0 Comments:
Post a Comment
<< Home