Kívülről nézve

Eme bejegyzésem megírásához egy e-mail adta meg a (végső) lökést. Kedves barátom aziránt érdeklődött, hogy szerintem miért kapta fel a külföld (a „Nyugat”) ezt a gárda témát? Válaszomat, most közreadom.

A külföld nem tartotta olyan nagyjelentőségűnek a történteket, mint azt Magyarországon gondolják. Természetesen valamennyi számottevő hírügynökség és hírportál beszámolt az avatásról, és kommentárok is megjelentek a „barnaveszély”-ről, de csak általánosságban, főleg, mint kelet-európai jelenségről. Néhány dolog azért feltűnt.

Például a magyar média képanyaga kizárólag a „pincér-népitáncos” fiúkat mutatta, míg a külföldi hírportálok (jó része) az első látásra zöldinges nyilasoknak tűnő alakulatokat. Lásd Reuters. Gondoltam, hogy megemlítem, de aztán (vagy két nap múlva) a hazai hírgyártók is észbe kaptak egy kis magyarázkodással, hogy azok a nyilasokra emlékeztető zöldingesek nem tartóznak a gárdához. Sőt az index.hu még video klippel is bizonyította, hogy a szabolcsi őrsereg már tavasszal megalakult. Azonban, azokon a felvételeken látható egyenruha és karszalagja kevesebb hasonlóságot mutatott a „44-es társulat”-tal, mint az avatáson látott.

Nyugaton ebből semmit sem érzékeltek, habár elgondolkoztató lehet, hogy egy EU tagállamban gombamód szaporodnak a paramilitarista (félkatonai) szervezetek. Elképzelhetetlennek tartom, hogy hasonló alakulatok jöjjenek létre hivatalos, alkotmányos keretek között a nácizmus szülőföldjén, német nyelvterületen. Habár a baloldali osztrák Der Standard „Vélemény” rovatában az egykori „Vörös Kelet” (-Európa) barnulásáról írva a szerző megjegyzi, hogy az osztrák parlamenti párt, a Szabadság Párt (FPÖ), jelenlegi vezetőjének, Heinz-Christian Strache-nek is van egy kis „paramilitarista” múltja, amit ez idáig elnéztek neki. Majd a szerző azzal zárja értekezését, hogy „…Mi (osztrákok) is egy kicsit a Kelethez tartozunk” (Wir gehören eben auch ein bisschen zum Osten). Érdekes, ez az utolsó bekezdés kimaradt a Népszabadság „sajtózsemle” ismertetéséből.

Magyarország igazán csak a „Szetey-eset” után került a világháló hírportáljaira, ahol már nemcsak a „külföldi (rövid) hírek” rovatban lehetett rólunk olvasni, hanem az „alternatív”, „kisebbségi” web-site-okon is. A jelentések kiemelik a Lánchíd Rádió azonnali (korrekt) reakcióját, és egyúttal ismertetik Gyurcsány Ferenc felhívását a szélsőségek ellen. Hogy ez mennyire az érdeklődés középpontjába állította hazánkat, arra jellemző a török hírügynökség (angol nyelvű) honlapján olvasható (francia) AFP jelentés, mely szinte bejárta a világot.

Ebből az összefoglalóból megtudhatjuk, hogy a „Szetey eset” volt az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban, amit a múlt hétvégi gárdaavatás amúgy is telitett. A miniszterelnök a parlamenti ellenzék politikusait okolta, hibáztatta a szélsőjobboldal nyílt előretöréséért, mivel azok nem ítélték el a szélsőséges csoportosulásokat, sőt önkormányzati szinten együtt is működnek. A kormányfő ennek a gyakorlatnak a megszűntetésére szólította fel az ellenzéket. A Fidesz, és annak vezetője, Orbán Viktor, egykori miniszterelnök, azonban csak egy közleményben szólította fel a paramilitarista csoportosulást a (magyar) törvények betartására. Közben Gyurcsány az államelnököt is felkérte, hogy személyesen ítélje el a szélsőségek előretörését. Sólyom László azonban csak szóvivőjén keresztül nyilatkozott, és halvány célzást tett arra, hogy a miniszterelnök saját politikája érdekében használja fel, ill. ki a szélsőjobboldali kártyát. Az ellenzékben lévő Fidesz vezetői is azzal vádolják a kormányfőt, hogy megpróbálja elterelni a figyelmet népszerűtlenségük okáról: a koalíció (gazdasági) intézkedéseiről. Gyurcsány elvetette ezt a vádat, és azt hangsúlyozta, hogy a hallgatás nem (elég) hatásos a szélsőjobbal szemben. Majd az AFP végül megjegyzi: júliusban – tehát a gárda megalakulása előtt – a Jobbik tagjai és szimpatizánsai megtámadták és bántalmazták egy homoszexuális felvonulás résztvevőit.

És itt „bezárul a kör”. A világhálón nagyobb teret kap a kisebbségek elleni támadás, mint egy félkatonai szervezet megalakulása.

Ami a gárdát illeti. Nehéz helyzetbe hozhatja Magyarországot a nemzetközi kapcsolatok terén. Mindenekelőtt a környező országok nem fogják jó szemmel nézni, vagy éppen „vérszemet” kaphatnak hasonló félkatonai szervezetek létrehozására, amelyek ugyancsak „nemzetvédő”-ként lépnek majd fel az ottani kisebbségek (így a magyarok) ellen. Volt már rá példa (a szlovák Hlinka Gárda, vagy a román Vasgárda). Ugyanakkor a világ, de különösen az EU fontos szerepet szán Magyarországnak Kosovo nemzetközi státuszának végleges megoldásában. Hiszen a szerb tartomány további sorsa nagymértékben befolyásolhatja az európai kisebbségek jövőjét. Ehhez viszont a jelenlegi (magyar) ellenzéknek is „asszisztálnia” kell.

Nemzeti érdekből, fel kell hagyni a szélsőségek hallgatólagos támogatásával, még akkor is, ha ez gyengíti a kormányváltó koncepciót.

.

Blitzbesuch

azaz villámlátogatás - németül. Szinte nincs olyan jelentés a magyar médiában, mely ne hangsúlyozná a német kancellár asszony (Angela Merkel) itt tartózkodása idejét: a hat órát. Sőt, a Népszabadság nemcsak a főcímébe vette be, de az „Álláspont” aktuális jegyzete is ezt találta kiemelni, meglehetősen suta magyarázattal.

Elképesztő ötlettel áll elő a tekintélyes lap álláspontját közvetítő szerző, amikor 25 évvel ezelőtti „tapasztalatára” alapozza publicisztikáját.

„….Akkortájt Londonban éltem, és feltűnt, hogy a szövetségesek (EU, NATO) a legritkább esetben utazgatnak egymáshoz. Amikor ennek okát firtattam, azt a választ kaptam, hogy "ha valami halaszthatatlan dolguk van egymással, fölemelik a telefont" ……” – kezdi magyarázatát, majd így folytatja:

„……ezt a munkamódszert megszokhattuk azóta magunk is. (…) Gondolom, egyik vizitnek sem volt (lesz) valami sürgős oka, mert akkor ott a telefon. Vagy mégsem?

Tudniillik a "sürgős" kategóriába sorolható az Európai Unió intézményi és szervezeti reformjáról szóló új szerződés, amelynek a sorsa eléggé nagymértékben az unióhoz csatlakozott új tagországokon áll vagy bukik. ……..”

Érdekes mód, ezt a megközelítést abszolút mellőzik az angol és német nyelvű hírportálok, világlap mutációk. A „bal-liberális” végkövetkeztetésre, miszerint: „…..Merkel eljött, Sarkozy eljön a magyar kormány "kitűnő bizonyítványát" (….) aláírni. ….” – pedig még csak utalás sincs!

Arról nem is szólva, hogy a publicisztika elkövetőjének úgy látszik nem tűnt fel, hogy a szövetségesek (EU, NATO) időnként „elrohannak” egymáshoz, annak ellenére, hogy a telefon egyszerűbb, gyorsabb és olcsóbb. Lásd Sarkozy „Blitzbesuch”-ját idén májusban: délelőtt beiktatási ceremónia Párizsban, délután baráti csevegés Berlinben, Merkel-nél.

Azért halkan megjegyzem: 25 évvel ezelőtt, még nem volt EU, és akkoriban a „forródrót” volt a nagyszám. Valószínűleg innen a „körítés”.

Vissza a budapesti villámlátogatáshoz! Ha beírjuk az angol és német nyelvű hírkeresőkbe (Google) : Merkel és Hungary, ill. Merkel és Ungarn szavakat, akkor a legtöbb cikknek már a címében is ott szerepel: Kosovo, amiből egyértelműen kitűnik, mi volt a német kancellár magyarországi látogatásának igazi célja. Talán az MTI-re hivatkozó origo.hu volt az egyetlen magyar nyelvű hírportál, amely címében rátapintott a lényegre. Igaz, semmiféle háttér infóval, magyarázattal nem szolgált. Ezt próbálom most pótolni.

Az 1989-es fordulat, a (berlini) „Fal lebontása” után Nyugat-Európa legnagyobb problémája a többnemzetiségű volt kommunista országokban fellángoló nacionalizmus, az önállóságra, függetlenségre való törekvés lett. Csehszlovákia szétesése – divatos szóval élve – „kulturáltan” ment végbe. Ugyanez nem mondható el Jugoszláviára, ahol az egykori tagállamok függetlenné válását súlyos fegyveres harcok, háborúk kísérték. A 90-es évek második felére Nyugat-Európa számára egyre világosabbá vált, hogy a következő „gócpont”, „feszültség- és veszélyforrás” Magyarország lehet, hiszen Európában a legnagyobb számú határon túli kisebbséggel mi rendelkezünk. Ezért aztán nem véletlen, hogy hazánkat már az úgynevezett első körben meghívták a NATO-ba. Geopolitikailag a lengyel és a cseh tagság történelmileg logikus volt. Hiszen a NATO-t eredetileg Németország „kordába tartására” hozták létre a II. világháború után. Itt jegyzendő meg, a NATO katonai főparancsnoka mindig amerikai (tábornok), a „civil” főtitkárt pedig bármelyik tagállam adhatja. Tehát, hogy (Nyugat-)Európa (és a világ) békéje a továbbiakban is biztosított legyen, az újraegyesült Németországot kelet felől is „szövetségesekkel” (lengyelek és csehek) kívánták körbevenni. Ezen (geopolitikai) logika alapján Magyarország meghívását és felvételét semmi sem indokolta! Sőt, ha belegondolunk, hazánkkal, egy olyan tagállammal bővült az Atlanti Szövetség, amelynek nem volt NATO-országgal közös határa! Ez is alátámasztja a ki-nem-mondott célt és igényt: katonai függőséggel megelőzhető bármiféle fegyveres (etnikai) konfliktus a Kárpát-medencében.

Kosovo státusza, ill. annak rendezése azonban új kihívást jelent Európa számára. A tízéves balkán háború igencsak megtépázta (Nyugat-)Európa, azaz az EU (kül)politikai tekintélyét. A Szerbiára (és Montenegro-ra) zsugorodott Jugoszlávia az etnikai tisztogatásoktól sem riadt vissza területe és szuverenitása biztosítása érdekében. A tehetetlen Európa végül a NATO mögé bújva, amerikai segítséggel (bombázással) tudta csak megállítani a jugoszláviai albán kisebbség erőszakos elűzését. Az Atlanti Szövetség azonban csak a „helyi villongásokat” tudta mérsékelni. Tartós békét ugyanis nem lehet fegyverekkel hosszútávon fenntartani. Ezt hamar belátta Európa, és Kosovo további sorsát 1999-ben az ENSZ kezébe, fennhatósága alá helyezte. Azóta a muzlim albán többség - ugyancsak erőszakkal - elűzte az évszázadok óta ott élő szerb (orthodox, keresztény) lakosság két harmadát.

Kosovo-t, a szerb nemzetté válás bölcsőjét, jelenleg 90 %-ban albánok lakják. Az ENSZ azt javasolta, hogy a szerb tartomány kapjon függetlenséget, illetve szláv (szerb) többségű északi részét csatolják Szerbiához. Ezt az elképzelést Belgrád mellett Oroszország is elutasította. Most, augusztus 10-én létrehoztak egy tárgyalócsoportot, amit csak „trojka” néven emleget a nemzetközi politikai zsargon, mivel tagjai: az EU, USA, és Oroszország képviselői. A trojkának 120 napja van, azaz december 10-ig kell elkészítenie jelentését, javaslatát Kosovo jövőjét illetően. Megfigyelők szerint, nem biztos, hogy a felek addig meg tudnak egyezni, sőt szinte biztos, hogy nem fognak tudni megegyezni (az érintettek feje fölött). Hiszen az USA függetlenséget adna a 90 %-ban albánok lakta országrésznek. Oroszország történelmi, vallási (orthodox) és etnikai (szláv + cirill betű) szempontok miatt is Belgrád oldalán állva ellenzi a tartomány feldarabolását. Az EU pedig ingadozó, határozatlan, mert Kosovo sorsa, függetlensége precedensértékű lehet a tagállamok kisebbségei számára. Például, Spanyolország és Baszkföld jövőbeli viszonyára. Persze az új tagállamok, - elsősorban Magyarország szomszédai - is árgus szemekkel, és aggodalommal figyelik a kosovo-i fejleményeket, a kisebbségek nagyhatalmak által szentesített leválását, elszakadását.

Talán nem is sejti az olvasó, hogy mekkora kihívás, felelősség hárul manapság a magyar kormányra és államra. Pedig a magyar nyelvű hírekben ez is benne van/volt, ha egy kicsit (jobban) odafigyelünk, pl. az egyik MTI jelentésben ez olvasható:

„…..Angela Merkel azt mondta, nem gondolja, hogy egyes államokat közvetítő országként kellene kijelölni, de az EU és Németország is profitálhat Magyarország tapasztalataiból. A kancellár szerint Magyarország nemcsak a saját, hanem az EU és Németország tapasztalatait is figyelembe veszi szomszédságpolitikájában….”

Magyarán: fontos (és felelősségteljes) szerep jut hazánkra nemcsak az EU, de egész Európa békéjét és jövőjét illetően. Biztosítékot kell adni a mindenkori magyar kormánynak arra, hogy nem szítja, sőt megfékezi a környező országok magyarlakta területein a kosovo-i példa követését. Valószínűleg hasonló céllal „ugrik be” egy villámlátogatás erejéig a kontinentális (Nyugat-)Európa második legnagyobb hatalmának első embere (Sarkozy) az elkövetkező napokban. Aztán szeptember végén a szerb miniszterelnök (Vojislav Kostunica) teszi látogatását Budapesten. Érdekes, erről nem szólnak (még) a magyar hírek.

Rendszerváltók 1.

A címet a Népszabadságból, Ungváry Krisztiántól kölcsönöztem, a mottót is:

A Horn Gyula ki-nem-tüntetésével kapcsolatos megnyilvánulások arra utalnak, hogy a közvélemény-formálók nagy részének torz fogalmai vannak az MSZMP és Horn rendszerváltás körüli tevékenységéről.

Sőt, az ismert történész nevezett írása inspirált a rendszerváltás eddig elhallgatott vagy – tudtommal - le-nem-jegyzett folyamatának ismertetésére. Mert Ungváry-nak, ha másban nem, de abban tökéletesen igaza van: a közvélemény-formálók nagy részének torz fogalmai vannak a rendszerváltás körülményeiről, az odavezető útról, Horn Gyula szerepéről.

Néhány megállapítás Ungváry dolgozatában:

- "....Mintha a demokratikus ellenzék nem létezett volna! ...."

- ".....1956 forradalmárai szerintük ugyanazért a demokratikus szocializmusért küzdöttek, amelyért az 1989-es MSZMP. ...."

- "......Az MSZP politikusainak a rendszerváltásban betöltött kulcsfontosságú szerepe tagadhatatlan. 1990 elejéig ők határozták meg az eseményeket. ..."

És végül egy egész bekezdés, mely, mint látni fogjuk, teljes mértékben alátámasztja az eddig elhallgatott, le-nem-jegyzett történetet.

".......A magyar gazdaság állapotát jellemzi, hogy ebben az időszakban évi fél-egymilliárd márka nyugati hitelre volt szüksége a fizetőképesség és az ellátási színvonal megőrzése érdekében. Magyarország az 1980-as évek közepétől gazdasági értelemben a fő hitelező, az NSZK köldökzsinórján élt. Horn emlékirataiban maga is bevallja, hogy az NSZK pénzügyi segítsége nélkül "a magyar reformerők [értsd: az MSZMP], különösen az 1988-1989-es átalakulási szakaszban, nem maradhattak volna talpon." A hitelek nélkül Magyarországon azonnal 30 százalékos életszínvonal-csökkenés következett volna be, és ezt az MSZMP nem kockáztathatta meg. Ezek után az, hogy Németh Miklós és Horn Gyula "kiengedte" a keletnémet menekülteket, figyelembe véve, hogy biztosak lehettek a szovjetek csendes jóváhagyásában, nem nagylelkű gesztus, hanem minimálisan szükséges lépés volt politikai túlélésük érdekében...."

Ha a történésznek hinni lehet, akkor az egész 89-es kelet-európai fordulatot gyakorlatilag a nyugatnémeteknek, a nyugatnémet tőkének köszönhetjük nem csak mi, de az egész világ is. Hiszen, eszerint a kapitalista nagytőke „megvette”, eladósította az eredeti marxi elveknek amúgy is hátat fordító diktatúrákat, miközben megdöntötte, sőt megfordította azt a marxi tételt, miszerint a kapitalizmus (a burzsoázia) saját maga sírásója.

Én viszont úgy tudtam, tudom, hogy a fordulat nemzetközi szinten a Reagan-i blöffnek, a „csillagháború”-nak, no, meg az információs forradalomnak, az információk - egyének közti (PC, Internet) - szabad áramlásának köszönhető. E kettő törte meg a Szovjetunió imperialista hatalmát és törekvéseit.

Reagan felismerte, hogy a fegyverkezési (rakéta)versenybe a szovjet bele fog bukni. Hiszen, Moszkva képtelen annyit áldozni rá, hogy azt az amerikainál lényegesen alacsonyabb életszínvonalon tartott lakosság ne sínylené meg. Különösen egy olyan időszakban, amikor egy új generáció veszi át a hatalmat, egy jobb, boldogabb jövő reményében, élén Gorbacsovval, a glasznoszty és a peresztrojka meghirdetőjével. A fegyverkezési blöff-höz az amerikai elnök segítőtársra lelt Teller Edében, aki elhitette a világgal, hogy a csillagháború megnyeréséhez szükséges védelmi (rakéta) pajzs (SDI) megvalósítható. Már 1986-ban egy sajtótájékoztatón *** (igaz, kétértelműen, de) jelezték, hogy az egész blöff. A Szovjetunió felbomlását követően, 1991-ben pedig az USA leállt az SDI programmal.

A szovjetrendszer(ek) bukásához nagymértékben hozzájárult (a „csillagháborúval” szinte egy időben kezdődött) információs forradalom is. Gorbacsov és követői az 1986-os csernobili katasztrófa kezelésénél kaptak észbe, hogy a hírközlés monopóliuma (a hírek visszatartása, cenzúrázása), vagyis a gyors, pontos és hiteles beszámolók hiánya visszavág: saját magát, az országot, a népet teheti, teszi tönkre. Ekkor döbbenhettek rá egy nyílt(abb) társadalmi rendszer szükségességére. És, ekkor dönthettek úgy, hogy a szatellit államok szabadkezet kapjanak saját dolgaik kezelésére, rendezésére.

A Vasfüggöny megszűntetéséhez, ill. a keletnémetek kiengedéséhez vezető magyarországi eseményeket, fejleményeket – véleményem szerint – a kapzsiság, mohóság vezérelte. Vagy, ha úgy tetszik, az addigi életszínvonal fenntartásához szükséges pénz megszerzése. Mindenáron. Ehhez nagyban hozzájárultak a romániai események: Ceausescu falurombolása, a lakosság (el)menekülése. 1988-ban a Romániát elhagyók számát százezres nagyságra becsülték. A magyar kormány, állam és párt erre nem volt felkészülve. Hogyan is lehetett, mikor a „béketábor”-on belül ismeretlen fogalom volt a menekülés, a tiltott határátlépés. Arról nem is szólva, hogy államközi szerződések is biztosították a határsértők (azonnali) visszaadását. A romániai helyzet miatt azonban ennek a kötelezettségének a magyar állam és párt (MSZMP) nem tett eleget, és több okból is úgy döntött: a zöldhatáron érkezőket nem küldi vissza. Sőt, 1988. június 27-én Budapesten, a Hősök terén, közel százezres tömeg tüntetett a romániai falurombolás ellen. A szimpátiatüntetést az az MSZMP (és hatalom) engedélyezte, amely 10 nappal korábban, június 16-án, rendőrkordonnal zárta el ugyanezt a teret a Nagy Imre és társai kivégzésre emlékező néhány száz ember elől.

De ne vágjunk a dolgok elibe! A demokratikus ellenzék már régóta figyelte és szorgalmazta a menekültek helyzetének rendezését. A Beszélő Interneten fellelhető kronológiája szerint 1988. január 28-án a romániai menekültek magyarországi segítésére megalakul a Menedék Bizottság. Nem sokkal később, febr. 25-én a kormány tárcaközi bizottságot hoz létre, a Magyarországra érkező román állampolgárok megsegítésére. Majd júliusban hivatalosan közlik: az első félévben 6178 román állampolgár kért letelepedési engedélyt a magyar hatóságoktól. Támogatásukra a kormány alapot létesít. (érdemes megfigyelni a szóhasználatot: nem menedéket, hanem letelepedést(!) kértek)

A helyzet fokozatosan romlik, egyre többen érkeznek a határon túlról, ami abból is érzékelhető volt, hogy félévvel később, 1989. jan. 21-én Gál Zoltán belügyminiszter-helyettes bejelenti: Budapesten, továbbá 3 kelet-magyarországi településen állítanak föl menekülttáborokat a Romániából érkezők számára. (a szóhasználat megváltozott: nem befogadóállomásokat, hanem menekülttáborokat(!) állítanak fel)

1989. február 17-én a Nemzetközi Vöröskereszt papírjaival Szófiából Bécsbe repül, majd onnan Magyarországra érkezik az a 12 erdélyi, akik 1988 szeptemberében menekültek a szófiai magyar nagykövetségre.

1989. február 28-án pedig már Horn Gyula külügyi államtitkár a Romániában élő magyar nemzetiségek súlyos helyzetére hívja fel a figyelmet az ENSZ Emberi Jogok Bizottságának genfi ülésén.

Tíz nap múlva, 1989. március 10-én nyilvánosságra hozzák az MSZMP KB cselekvési programját. A dokumentumban a párt elhatárolja magát a korábbi vezetés hibáitól, és állást foglal a jogállam, az alkotmányos többpártrendszer, a szabad választások és a koalíciós kormányzat megteremtése mellett.

Majd egy szűkszavú bejegyzés a Beszélő Krónikájából:

1989. márc. 17. Magyarország csatlakozik az ENSZ menekültügyi konvenciójához.

A demokratikus ellenzék krónikása majd csak július végén jegyez le menekültügyi eseményt, de ez már a keletnémetekről szól.

Érdekes, a hazai történetírás, történészek, krónikások, egykori ellenzékiek és rendszerváltók kifelejtenek, vagy tán – ki tudja miért? - szándékosan elhallgatnak néhány lényeges dolgot, eseményt, ami talán megvilágítaná Horn Gyula és az akkori párt- és államvezetés valódi szerepét a Vasfüggöny megnyitásában.

.

folyt. (ha lejjebb görgeted, vagy kattints)

Részletek a 2. részben

.

.

***

The name "Star Wars" is probably the most damaging thing that has ever happened to the program. It conveys the wrong impression, and has been an important tool for Soviet disinformation. (teljes szöveg)

A „csillagháború” elnevezés talán a legkárosabb dolog, ami a programmal történhetett. Rossz benyomást kelt, és fontos eszköze lett a szovjet dezinformálásnak.

Dr. Gerold Yonas, az ISD program ügyvezető igazgatóhelyettese.

Rendszerváltók 2.

folytatás (Rendszerváltók 1)

.

Tehát, Magyarország 1989-ben, a szovjetblokk, az un. szocialista országok közül elsőként csatlakozott az ENSZ menekültügyi konvenciójához. Az 1989. évi 15. törvényerejű rendelet szerint ez március 14-én történt, de a törvény csak június 12-én lépett hatályba!

Sehol sem találtam (a net-en) elfogadható magyarázatot, esetleg dokumentumot, hogy vajon mi előzte meg az aláírást. Mi késztette az MSZMP-t ennek a lépésnek a megtételére? Így csak sejtésem van. Konkrét információk és dokumentumok hiányában csak megfigyeléseimre és hírszerkesztői tapasztalatomra, gyakorlatomra, „ráérzésem”-re támaszkodhatok. De meggyőződésem, hogy nem állok messze az igazságtól.

A 80-as évek második felére a pártállami kormány nehéz gazdasági helyzetbe került, mint azt Ungváry is említi Horn Gyula emlékirataira utalva. Az egész Kádár-rendszerre jellemző volt a „keményvaluta” hajkurászása. Már az 1968-ban meghirdetett (új) gazdasági mechanizmusban is fontos szerepet kapott, hogy a vállalatok „keményvalutát” termeljenek. Méghozzá egy US dollárt hatvan forinttal számoltatták el, amikor annak hivatalos árfolyama 13,0 Ft körül volt. Később kitalálták a „dolláros boltokat”, és szemet hunytak a keményvalutával (jól) fizető disszidensek hazalátogatása felett is. Ez úgy történt, hogy a hontalan (Asyl) útlevéllel rendelkezőket is beengedték, ill. számukra külön lapon adtak beutazási vízumot. Így a (politikai) menekült útlevéléből nem tudhatta meg a befogadó ország hatósága, hogy az illető visszatért üldöztetése színhelyére. Persze akárkit így sem engedtek be 1990. október 23. előtt. Az állam tehát minden lehetőséget megragadott keményvaluta készletének növeléséhez. A magyar bankokban elhelyezett, ill. lekötött keményvaluták után is magasabb kamatot fizetett, mint a Szabadvilágban. A kétes alakok (maffiozók, terroristák, fedőszervezetek stb.) is biztonságban érezhették "keményvalutáikat" a rubel elszámolásos időkben, azaz jóval a forint konvertibilitása előtt. Majd elérkezett 1987-88, és megjelentek a romániai menekültek.

Politikailag kínos helyzet alakult ki. Magyarországot, mint a többi szovjet szatellit államot, kétoldalú szerződések kötelezték a határsértők visszadobására. Különben is, a szocialista országok közötti testvéri barátságnak is ellentmond, ha lakósaik a tömb másik országában jelentkeznek, mint üldözöttek, menekültek. Viszont Romániával egyre feszültebbé vált a helyzet. 1968-ban Ceausescu még a Nyugat kedvence volt, mivel Moszkvának ellent mert mondani, ill. állni, és nem vett részt a Prágai Tavasz fegyveres elnyomásában. Ugyancsak szimpatikusak voltak a Szabadvilágnak azok a fricskák, amiket Románia adott pl. a magyar kormánynak. A Kriterion kiadónál sorra jelentek meg magyarul a Magyarországon betiltott kommunista írók, így pl. Lukács György művei. A „különutas” Caeusescu azonban kegyvesztett lett Nyugaton, amikor a kisebbségek üldözésébe kezdett. A gazdag (és tekintélyes) Nyugat-Németország azonnal cselekedett, és szinte „kivásárolta” az erdélyi szászokat. A sokkal nagyobb lélekszámú magyar kisebbségért még ha akart volna se tudott (keményvalutás) anyagi áldozatot hozni a budapesti vezetés. Egyet képes volt tenni: befogadni a menekülőket. Természetesen nem volt lehetősége szelektálni, hiszen az diszkrimináció lett volna, nem csak nyugati, de „szocialista” értelemben is. Viszont tenni kellett valamit.

Legkézenfekvőbbnek, a demokratikus ellenzék által javasolt, csatlakozás az ENSZ menekültügyi konvenciójához tűnt. Itt jegyzem meg, a genfi székhely ellenére, ez nem a „Genfi Konvenció”! Nem azonos a köztudatban ismert kifejezéssel, ami a hadifoglyokkal szembeni bánásmódot szabályozza. Az ENSZ menekültügyi konvencióját a szovjet tömb nem írta alá, mert szellemisége nem felelt meg. A menekültstátuszt, az üldöztetést vitatták, hiszen, ha elfogadják, akkor azzal elismerik, hogy a szocialista országokban is lehet/van üldöztetés. Különben sem volt jellemző, hogy az emberek tömegesen menekültek volna a Szabadvilágból a munkásparadicsomba, vagy annak bármely szatellit államába. Kivételt csak a Nyugaton betiltott pártok magasrangú funkcionáriusai, ill. kémek jelentették. Viszont az ENSZ anyagi támogatásba, segélybe részesítette a menekülteket (nagyszámban) befogadó országokat. Egyes vélemények szerint azért vannak még ma is palesztin menekülttáborok az Izraelt körülvevő országokban, mert az jó bevétel a befogadó országnak. Sőt, az egyik tanulmány szerint, ezekben a táborokban „hiányos” a nyilvántartás, csak az újszülötteket jegyzik be, az elhunytakat viszont nem törlik. Így aztán 1948 óta jelentős számú menekült után fizet fejkvótát az ENSZ. Valószínűleg ez a tanulmány is ismert volt a magyar vezetés előtt, ami a „két legyet egy csapásra” elv alapján, nem csak a menekült problémán segíthet, de dollármilliókat is hozhat az államkonyhára. Ne feledjük, a létszámtól függő dollársegélyt forintos alapon bontották le fejadagra.

Meggyőződésem, hogy a menekültügyi konvencióhoz való csatlakozás érvei között ez a (hátsó)gondolat is szerepet játszott. A magyar kormány- és pártvezetők elégedetten hátradőlhettek: politikailag és gazdaságilag egyaránt megoldódott a (romániai) menekültkérdés.

Annak következményeiről – így utólag, úgy tűnik - nem igazán gondolkoztak el, hogy a magyar állam mekkora feladatot és kötelezettséget vállalt fel a konvenció aláírásával. A (politikai) menekültstátusz elismerését kérelmező idegen befogadása, az üldöztetést elszenvedett országba vissza nem küldése, valamint legalább ügye tisztázásáig a róla való gondoskodás, mind-mind a magyar állam kötelessége lett.

Az Egyesült Nemzetek Főtitkáránál 1989. évi március hó 14. napján letétbe helyezett csatlakozási okirattal kapcsolatban az 1989. évi 15. törvényerejű rendelet kimondja: „….Az egyezmény a Magyar Népköztársaság tekintetében az 1989. évi június hó 12. napján (…) hatályba lépett. ….” . Ugyanis az aláírástól számított 90 napnak kell eltelnie.

A Beszélő krónikájában 1989. július 26-án olvasható az NDK-állampolgárokkal kapcsolatos első bejegyzés, miszerint az SZDSZ követeli, hogy a magyar határőrök ne üssenek speciális pecsétet azon NDK-állampolgárok útlevelébe, akiket tetten érnek, amikor át akarnak szökni Magyarországról Ausztriába.

Ebből pedig arra lehet következtetni, hogy az egykori szamizdatosok, a szovjet tömb demokratikus ellenzéke, szoros kapcsolatban állt egymással, illetve árgus szemekkel figyelték, mi történik a táboron belül. Így utólag teljesen logikus és jogos, hogy a keletnémetek felfedezték a kiskaput: Magyarországon június 12. után menekültstátuszt lehet kérelmezni, és a (frissen aláírt) nemzetközi szerződésnek és jognak megfelelően, a kérelmezőt nem lehet hazájába (ahol üldöztetésnek van kitéve) visszaküldeni. A dolgot tovább komplikálta az a tény, hogy a nyugatnémet alkotmány szerint, minden (bizonyíthatóan) német jogosult az NSZK állampolgárságra.

A magyarországi fejleményeket Kelet-Berlin is szinte percről percre figyelte. Az Interneten fellelhető Stasi dokumentumokból is jól követhető meggyőződésem: az ENSZ Menekültügyi Konvenciójához való magyar csatlakozás vezetett a szovjet tömb összeomlásához. És, igenis ebben jelentős szerepe volt Horn Gyulának, valamint Mihail Gorbacsovnak. Az egykori miniszterelnök 75. születésnapján mondott beszédében Gorbacsov valós tényeket ismételt meg, amikor azt állította, „….Nem kellett hozzá tőlünk engedély….”

Ezt támasztják alá a titkos Stasi-jelentések. Az 1989-es évről szóló Stasi-kronológiában, júniusban tűnnek fel a magyarvonatkozású „aggodalmak” „az NDK elszigetelődése a szocialista táboron belül” címmel. Itt olvasható a Stasi eredeti, géppel írott beszámolója pl.. Nagy Imre és társai újratemetéséről, amelyen a jelentés szerint kétszázötvenezren vettek részt. A tudósítás kitér Orbán Viktor beszédére és az abban elhangzott szavakra, jelzőkre. Majd az NDK vezetés megállapítja: „Egy fontos társnak (Magyarország) többé nem érdeke az erősödő Nyugat-felé fordulást a „blokkszolidaritás”-nak alárendelni.” Ennek következménye a nyugati határ megnyitása.

Ugyancsak június hónapnál jegyzi meg a Stasi dokumentumkrónika, hogy június 12-16 között Gorbacsov az NSZK-ba látogatott, ahol különösen szívélyesen fogadták. Majd a Szovjetunió első embere 1989. július 06-án nagyjelentőségű beszédet mond Strassburg-ban, az Európa Tanácsban, itt teszi egyértelművé, hogy a Szovjetunió többé nem tart igényt arra, hogy jóváhagyja a kis kelet-európai országok politikai rendszerét. A strassburgi beszéd, ezen részére még csak utalást sem találtam a magyar internetes oldalakon. Egy-két tanulmány a leszerelés témakörében tesz említést erről a nagyfontosságú, de még inkább történelmi jelentőségű beszédről. Pedig ez a nagy nyilvánosság előtt, nemzetközi fórumon elhangzott Gorbacsov beszéd teszi egyértelművé, hogy az akkori magyar vezetés döntései és cselekvései önállóak voltak, azokhoz nem kellett Moszkva beleegyezése.

Véleményem szerint már a romániai menekültkérdés megoldásánál, a menekültügyi konvenció aláírása (1989 márciusa) előtt, szabadkezet kapott a magyar vezetés Moszkvától. Ha a kronológiát nézzük, akkor ezt követte május 02-án a magyar–osztrák határon a műszaki határzár bontásának megkezdése. Amiről értesülve, a „vállalkozó kedvű” NDK állampolgárok azonnal útnak indultak kipróbálni. A Stasi-jelentések kiemelik, hogy a magyar-osztrák határ „átjárhatóvá” tételével egyidejűleg, - és az eddigi gyakorlattal ellentétben -, a magyar hatóságok csak ritka esetben toloncolják vissza hazájukba a szökni próbálókat. Az egyik titkos jelentés riasztónak tarja, hogy míg 1988-ban egész évben összesen 607 NDK állampolgár kísérelt meg Nyugatra szökni Magyarországon keresztül, addig csak 1989 július 12-ig már 618 személy, akik közül 212-nek sikerült is.

A Stasi aktákból az is kiderül, hogy a magyar elvtársak már márciusban értesítették a keletnémet titkosszolgálatot a várható „(határ)változás”-ról, és egyúttal azzal nyugtatták NDK-s kollegáikat, hogy a szögesdrót (és műszaki határzár) eltávolításával egyidejűleg megerősítik a határsáv ellenőrzését. A menekültügyi konvenció aláírása és életbe lépése közötti időben (1989. március 14 – június 12) a magyar hatóságok nem ismerték el menekültnek a keletnémeteket. Csak a haza-, ill. visszatoloncolásukat tagadták meg, a konvenció szellemében. A jelentés szerint erről óriási vita (harc) folyt akkoriban a magyar külügyminisztérium (ahol 1989. május 11. óta Horn Gyula a miniszter - Pocakos) és a belügyminisztérium (1987-től Horváth István a miniszter - Pocakos) között, melynek eredményeként augusztustól Magyarország elismerte a hazájukba visszatérni nem kívánó keletnémetek menekültstátuszát.
Német információk szerint ez (Budapesten) dokumentálva van.

Ezzel kapcsolatban a Beszélő krónikása csak ezt jegyzi le:

1989. aug. 24.

Az NSZK budapesti nagykövetségén menedékjogot kapott keletnémet állampolgárok első csoportja Ausztriába távozik.

Horn Gyula külügyminiszter sajtótájékoztatón jelenti be, hogy a Magyarországon tartózkodó közel 200 ezer keletnémet állampolgárból legalább 20 ezren nem kívánnak hazájukba visszatérni.

A határnyitásról nemrég részletesen beszámolt a Heti Válasz-ban Ablonczy Bálint - Szőnyi Szilárd is. A pejoratív jelzőktől hemzsegő írás dokumentumokra hivatkozik. De csak olyan félmondatokat ragad ki belőlük, amik a szerzők célját szolgálják: Horn lejáratását. Ezzel azonban nem Horn, hanem a szerzők követnek el történelemhamisítást. Az ENSZ Menekültügyi Konvenciójáról ők sem írnak, pedig a kulcskérdés – számomra – továbbra is:

Mi késztette valójában a magyar államvezetést a konvenció aláírására?

Ki(k) döntött(ek), és ehhez kikérték-e Moszkva véleményét, jóváhagyását?

A valódi rendszerváltókat köztük kell keresni.

.

Vallomás

Éveken át (2001-2004) próbáltam önkéntesen segíteni a Népszabadság Online (NOL) munkáját. Szinte rendszeresen írtam e-mail-es észrevételeimet, elsősorban fordítási hibák miatt, amikben bizonyos tendenciákat véltem felfedezni. A szerkesztőség nehezen viselte ezt el. LP felelős szerkesztő (és jobb keze GM) elsőszámú közellenségnek tekintett. Hasonlóan teljes elutasítást kaptam a levelezési rovat szerkesztőjétől (RS), valamint a(z akkori) lapigazgatótól (RGy) is. Magyarán a nol-nál persona non grata-nak minősítettek.

2005. júniusában indítottam el blogomat Pocakos News címen, melyben elsősorban a magyar média hiányosságairól számolok be. Természetesen ebbe beletartozik a félretájékoztatás is, amitől a Népszabadság sem mentes. Ugyanez év júliusában rendezte első blog-versenyét a HVG, ahol – többek szerint az idő rövidsége (és az ismeretség hiánya) miatt – második lettem. Ez csak megerősített abban, hogy blogomra (munkámra) szükség van. Ekkor (2005. szeptember) indítottam ezt a (Gondolatok) blogot, ahol nem annyira a napi hírek, mint inkább a terjedelmesebb írások dominálnak.

A „Horn-ügy”-gyel kapcsolatban írt bejegyzésemet el akartam küldeni a Népszabadság újságombudsmanjainak. A Népszabadságban megadott elektronikus címről (ombudsman@nepszabadsag.hu) azonban levelem visszajött. Az előzmények ismeretében első gondolatom az volt, hogy a nol-nál talán „tiltólistán” vagyok. Nem adtam fel. Kerülő úton, csak eljutottam Majtényi Lászlóhoz. Mint kiderült, a Népszabadság (nol) által megadott cím nem működött! Hogy még ma is ellenszenvvel vannak irántam, azt viszont a „webmesterük”(?) levele is elárulta. Az általam ismeretlen KL ugyanis, minden megszólítás nélkül közölte:

Elekes úr,
Most már tud küldeni az említett e-mail címre……

Ez viszont ismerős. Ez a nol, különösen LP felelős szerkesztő és társai, stílusa.

.

Következtetés

1974-ben disszidáltam. Az évek folyamán rájöttem: Magyarországon nem (csak) rendszer-, hanem szemléletváltásra van szükség. Itt semmi sem változott. Ma is „urambátyám”-os gentry világban élünk. Csak akkor jelenhet meg bármi is a („hivatalos”) médiában, ha a szerző „miközénk való”, vagy ha „szenttehén”-nek, a kádári időkben alkalmazott „szelep"-nek fogadjuk el.

Szomorú. Nagyon szomorú.


Köszönet

Mindezek ismeretében, hálával tartozom Majtényi Lászlónak, akinek sikerült elérnie, hogy nevem és gondolataim megjelenhessenek a (nyomtatott) Népszabadságban.

.

Piszkos politika

Egy kis Bush ellenes eszmefuttatást olvasok „Előre, keresztény katonák” címmel, az opednews.com most vasárnapi (aug. 05.) számában. A jövő évi elnökválasztásra készülve, igazán nem meglepő, hogy az ellentábor, az amerikai baloldal, a demokraták hívei, odamondogatnak a jobboldalnak. Így van ez a világon mindenütt. Vérmérséklettől függően. Ez a cikk azonban messziről indít. Legalábbis elsőre úgy tűnik. Egészen a második világháborúig nyúl vissza, amikor Pearl Harbor (japán) megtámadásakor (1941. december 6.) a szerző 11 éves volt, és azt sem tudta – amerikai létére - , hogy hol van ez a város. Aztán teenager fejjel a híradókból lassan ráébred milyenek is a nácik. Különösen megrázóak számára a koncentrációs táborokról készült háborúvégi filmkockák, tudósítások. Majd a nürnbergi per, amire nagyon büszke volt, elvégre hazája (US) igazságot szolgáltatott, megvédte a demokráciát, a szabadságot stb.

Évek múltán szabályosan sokkolta a szerzőt, amikor tudomására jutott, hogy 1948 és 1952 között az Egyesült Államok csaknem félmillió „displaced” (hontalan, „félreállított”) európait fogadott be, akik közül az egykori aktív nácik és kollaboránsaik beutazását, letelepedését csak az első két évben utasították el. 1950-től aztán fokozatosan lekerültek a tiltólistáról. Ilyen volt például a „Balti Légió” tagjai elleni tiltás feloldása. Csak később derült ki, hogy a „Balti Légió” elnevezés valójában a Balti(kumi) Waffen SS-t takarja.

Ezt a változást az amerikai politikában a hidegháborúval magyarázzák. A CIA-nál úgy látták, hogy a kommunizmus elleni leghatékonyabb harc az egykor jól szervezett (kelet-)európai szélsőjobboldali egyének beszervezése és bevetése. Az évek folyamán, ezekből a priuszos emberekből verbuválták a különféle nemzetiségi csoportok vezetőit országszerte. Az igazi botrány akkor tört ki, amikor egy kis washingtoni hetilap, a Washington Jewish Week, 1988-ban megírta: (az idősebb) Bush választási kampányának stábjában egykori nácik, ill. náci kollaboránsok vannak. Pontosabban, az etnikai csoportok szavazatszerzését szervező republikánusok soraiban kompromittált személyek találhatók. Például a románoknál egy volt vasgárdista. Idősebb Bush és csapat hamar felismerte a „problémát”, és dobta a megnevezett, leleplezett(?) támogatókat. Köztük az etnikai szavazatszerzés koordinátorának „jobbkezét”, a magyar Pásztor Lászlót, aki valamikor nyilas párttag volt, amiért a magyar népbíróság két év börtönre ítélte. Ezt le is töltötte, majd az 1956-os forradalom leverése után az Egyesült Államokban telepedett le.

A republikánusok, ill. Bush (család) ellen írt cikk keltette fel érdeklődésemet Pásztor László iránt. A net-en elég szép irodalma van munkásságának, no persze elsősorban negatív értelemben, hiszen neve és „fiatalkori botlása” különösen a demokraták körében népszerű. Sőt, mint látható, ilyenkor, választások idején, mint valami adut (vagy lerágott csontot?) dobják be a köztudatba. Hála az Internet-nek, néhány igen érdekes dolgot találtam Pásztor Lászlóval kapcsolatban. 1956-ban a győri forradalmi tanács elnöke volt, és azóta természetesen számtalan amerikai (magyar és kormányzati) szervezet tagja. Aztán kutakodásom váratlan fordulatot kapott.

A Népszabadság 2002 őszén, azaz a szocialisták kormányra kerülése után félévvel, adta hírül: „Orbán laudációját egykori nyilas tartotta”. A bukott miniszterelnököt Amerikában kitüntették a Kommunizmus Áldozatai Emlékalapítvány Truman-Reagan-díjával, aminek átadására nem ment el, de mint olvasható az igazi szenzáció nem ez a tény volt, hanem a lauditáció tartója. A baloldali sajtó rendesen rátámadt Orbánra, és felkapta a Magyarországon nem igazán ismert Pásztor Lászlót. A „kampányban” kivette részét az És is, egy 1989-ben Kanadában publikált terjedelmes írásban mutatta be a nyilas múltját nem tagadó amerikait – 2002-ben! Az igazi meglepés azonban csak ezután ért. Kezembe került Bush elnök meghívója Andrew Vajna Szabadság, szerelem (Children of Glory) című filmjének Fehérházi bemutatójára tavaly októberben, az 56-os forradalom 50. évfordulóján. Nos, érdemes végigolvasni a névsort. Ugyanis az elnöki vetítésre és vacsorára hivatalos volt Pásztor László is.

.

Érdekes, a magyar médiában, különös tekintettel a baloldali sajtóra, és kormányra, most senki sem kifogásolta az egykori nyilas jelenlétét.