1956-hoz vezető út

Az 1917-es bolsevista puccsot a világ a Nagy Október Szocialista Forradalom néven ismeri. Ez a történelmi esemény változtatta meg az addig fennálló társadalmi rendet, melyet az alkotmányos monarchia jelképezett. Azaz az államfő, a király (királynő), csak szemlélője a parlamentáris többpárt rendszernek. A döntéseket a nép által választott képviselők, pártok hozzák, ill. alakítják szinte napról napra. Az első világháború idején ezt próbálta felváltani a köztársasági gondolat, mely alapjában véve hasonlóan működött, azzal a különbséggel, hogy a királyt a (választott) köztársasági elnök helyettesítette, és szocialista (részben marxi), illetve szociális alapokra próbálta helyezni az addig fennálló társadalmi rendet, mely megadta, és mindenki számára biztosította az általános választójogot. A nyugati (kapitalista) világ félelemmel tekintett a radikális új társadalmi berendezkedésre, miközben megalkotói egy merész társadalmi kisérletet láttak benne. Lenin már 1915-ben szakított a polgári demokráciát és a magánvagyont tiszteletben tartó szociáldemokráciával, azaz a parlamenti többpárt rendszerrel. Helyette az egypárt rendszert helyezte előnybe, azzal, hogy a párt maga a dolgozó tömegek, a munkásosztály vezető ereje, és a „többség” (bolsevik) akaratát képviseli, ráadásul nem hosszú és meddő parlamenti vitákban fejtik ki a különféle nézeteket, hanem a központi irányítású, tanács-, azaz szovjetrendszerben. Megjegyzendő, hogy a szovjet (tanács) a szakszervezeti mozgalomból ered, származik, azok voltak a helyi orosz mozgalmi vezetők tanácsa.

Lenin (és Trockij) viszont úgy képzelte, hogy a (bérből és fizetésből élő) proletárság a világháború következményeként  (Európa szerte) forradalmakkal fogja megdönteni a fennálló parlamentális rendszert.  Ellentétben Marx-szal, aki a nagy változást a kapitalizmus (XIX. századi) fellegvárába (London) jósolta meg, Lenin az iparilag nagyon fejlődő Németországban (Berlin) képzelte el, ami aztán (győzedelmeskedve) átterjed az egész világra.  

Hogy miért tekintem puccsnak november 7.-ét? Azért, mert II.  Miklós cár lemondása után (1917. március 15 és november 7. között)  Orosz Köztársaság volt az ország hivatalos neve:  Россiйская республика –  A forradalmak természete pedig, hogy spontán robbannak ki a tömegek elégedetlensége miatt. Lásd 1956-os magyar forradalom, vagy az 1917. februári forradalom, amikor (a háború miatt) elégedetlen orosz tömegek lemondásra kényszerítették a cárt.  November 7-én viszont egy jól előkészített hatalomátvétel történt, melynek vezetője (Lenin) még csak a városban (Pétervár = Petrograd) sem volt. Trockij zseniális szervezőkészségének köszönhető ez a világtörténelmi jelentőségű esemény. Ezenkivül, ha ez valóban forradalom lett volna, mint a februári, akkor nem alakult volna át polgárháborúvá. Hiszen a forradalmak sorsa: győznek vagy elbuknak. A nagy taktikus Lenin a polgárháború megnyerése érdekében adta fel Oroszország nyugati részeit, a hatalmas cári területeket. Valójában a breszt-litovszk-i  béke (1918 március) volt  Szovjet-Oroszország Trianonja. Az új nemzetállamoknak külön szerencséjük volt, hogy Nyugaton még folyt a világháború, ezért a különbékével megszállt, vagy elcsatolt területek (Finnország, Lettország, Észtország, Litvánia, Lengyelország (keleti fele), Besszarábia (Moldova) már a későbbi vesztesek (Németország és Osztrák-Magyar Monarchia) kezére került, így azokat még a versailles-i béketárgyalások (diktátumok) előtt (1918 őszén) elismerték és független államokká nyilvánították a győztes hatalmak.

A Lenin által elképzelt világforradalom elmaradt, az európai nemzetek a parlamentáris államrendszerben képzelték el a jövőjüket. Szovjet-Oroszország pedig elszigetelődött. Ezt látva hirdette meg Sztálin birodalmán belül a „szocializmus építését”, mint a kommunizmus „előszobáját”.  A „jó példa ragadós” elv alapján remélte, hogy a Szovjetunió nem csak ideológiai, elméleti vezető szerephez fog jutni.

Majd megjelent a történelem színpadán Hitler, aki a versailles-i diktátumok felülvizsgálatának követelésével lett igen népszerű hazájában, no meg a többi háborús vesztesnél. Így Sztálinnál is, aki elérkezettnek látta az időt és az alkalmat, hogy visszanyerje az első világháborúban elvesztett cári területek feletti hatalmát. Az 1939-ben kötött Molotov-Ribbentrop paktum gyakorlatilag ezt szolgálta. 1941-re közel akkora területe lett a Szovjetuniónak, mint a cári időkben volt. 1940-ben még a két diktatúra (náci-szovjet) egymást segítő antikapitalista harca állt az ideológia középpontjában. Lásd Sztálin dísztávirata Hitlernek Párizs bevétele alkalmából. 1941 nyarán (a Szovjetunió náci megtámadása után) döntött a nyugati geopolitikai stratégia Sztálin megsegítése mellett. Hiszen, ha Moszkva elesik (az első pillanatokban megvolt az esély), és Hitler hosszútávra be tud rendezkedni, akkor minden bizonnyal a hősiesen (egyedül) küzdő britek ellenfordul a náci gépezet, és akkor nem csak Nagy-Britannia, de egész Európa is náci megszállás alá kerül. Ez pedig már az egész világot veszélyeztette. 

Az elkövetkező 4 esztendő (1941-45) iszonyatos emberáldozat mellett meghozta a Szovjetunió elismerését a nyugati világban.  Sztálin ezzel beírta nevét nemcsak a szovjet-orosz történelembe, de a világtörténelembe is. Ez annyira jól sikerült, hogy a szövetségesek szemet hunytak a 1939-41-ben szerzett területek visszaadása felett. Igaz, Sztálin ügyes húzással a megszállt területeket azonnal a Szovjetunió tagállamainak nyilvánította. Nehéz lett volna a nagy véráldozatot szenvedt győztest a cári Oroszországhoz sohasem tartozott területek feladására kényszeríteni, amikor a Nyugat-Ukrajnával és Nyugat-Belorussziával megnagyobbodott két tagköztársaságát (Ukrajna és Belorusszia) az ENSZ alapító tagjai közé vették fel. 

Jaltában (ahol a franciák még nem voltak jelen!) csak a megszállási területeket jelölték ki (vagy meg). Hogy mi lesz a világháború európai befejezése után, ekkor még nem tisztázták. Viszont már látszott, hogy szárazföldi Európát Churchill átengedte az amerikaiaknak, ill. nem igazán érdekelte a kontinens további sorsa. Nem véletlen, hogy az európai háború végét jelképező Elba menti találkozás a szovjet és amerikai csapatok összeborulását mutatta. Pedig az egy évvel korábbi (1944) partraszálláskor számszerűleg a brit és kanadai egységek domináltak az amerikaiakkal szemben. Nagy-Britanniát (Churchill) 1945 elején már a Földközi-tenger (és a Közel-Kelet) feletti brit befolyás (további) fenntartása vezette: Gibraltár, Málta, Szuezi csatorna, Boszporusz, valamint Ciprus, Egyiptom és az arab olajmezők.  Churchill Görögország kivételével a Balkánt átengedte Sztálinnak. Ugyancsak cserben hagyták a lengyeleket és a csehszlovákokat, pedig mindkettőnek emigráns kormánya volt Londonban. 

Churchill által már 1946-ban jelzett Vasfüggöny mögött megkezdődött a szovjet (tanács) tipusú, diktatórikus, egypárt rendszerre való berendezkedés. 

Sztálin halálakor (1953) az ENSZ-en keresztül már nyolc éve a Nyugat is hivatalosan elismerte a Szovjetuniót és az 1941-ig kialakult határait. Sőt, a szovjet „érdekszférát” is tudomásul vette a Nyugat. Két évig (1953-55) tartott, mire Sztálin utódját megtalálták. A kijelölt utódot (Berija) hamar eltették láb alól a vezetőségi tagok. Berijától mindenki félt, hiszen ő volt a titkosszolgálat feje, és így mindenkit sakkban tudott tartani. Ezért eleve törbe kellett csalni. Pedig Berijának volt egy remek ötlete: semlegesíteni kell (a megszállt) Németországot, és ennek fejében iszonyatos „váltságdíjat” kérni a szövetségesektől (USA, Nagy-Britannia). A semleges Németország nem viselhet háborút, a cserében kapott pénzből meg el lehet kezdeni felépíteni a háborút megnyert, de gazdaságilag padlón lévő Szovjetuniót. Az ötletet a Politbüro (élén Hruscsovval) elvetette, és Beriját halálra ítélték. Az indoklás szerint egyrészt ilyen „üzletet” nem csinálhat a világ első szocialista országa a kapitalistákkal, másrészt a semleges Németország veszélyeztet(het)i a Szovjetunió biztonságát, arról nem beszélve, hogy egy jelentős területet (NDK) le kellene adni a sok vérrel megszerzett szovjet fennhatóságú területekből.

Miközben Moszkvában tovább folyt a birodalom vezetéséért a hatalmi harc, újabb probléma ütötte fel a fejét nemzetközi szinten: a Németországhoz hasonlóan megszállt Ausztria jövője. Moszkva úgy látta, hogy itt (kicsiben) meg lehetne valósítani Berija álmát, ötletét, aminek igen komoly stratégiai jelentősége lenne. Ugyanis, egy semleges Ausztria elvágná az (megszálló) amerikai csapatok észak-dél irányú mozgását, utánpótlás vonalait. Maga az Alpok, mint természetes határ, „átjárhatatlanná” válna.  Svájc eleve semleges, ha mellette Ausztria is az, akkor az komoly logisztikai nehézséget okozna az amerikai katonai vezetésnek (Nyugat-)Európában. Megszűnne a kapcsolat a világháború alatt kiépített olaszországi támaszpontokkal, repülőterekkel. Ugyanakkor egy semleges Ausztria távoltarthatná a Bajorországban és Olaszországban állomásozó amerikai haderőt egy esetleges közvetlen konfliktustól a szovjettel.

Ez a gondolatmenet már megfelelt a moszkvai vezetésnek. Hozzá is láttak az „osztrák kérdés” megoldásához. Jó példának tűnt, és kedvező visszhangja lett a világban, hogy „az oroszok kivonulnak”!  Ezt könnyen megjegyezte az átlagember, különösen a Vasfüggöny keleti oldalán, mely egyúttal reményt is adott a szovjet megszállás majdani megszűnésére.  Ezzel Moszkvában is tisztában voltak, és azon dolgoztak, hogy ennek még a gondolatát is elfeledtessék a megszállt kelet-európai országok népeivel. A megoldásra egy államok közti katonai szerződés mutatkozott a legmegfelelőbbnek. Élő példának ott volt a NATO, amire mintegy (megkésett) válasznak szánták a Varsói Szerződést. A különbség csak az volt, hogy míg egy  NATO-tagország megtámadása esetén, valamennyi tagállam közösen lép fel (és segíti) a bajbajutottat, addig a Varsói Szerződés tagjai csak a Szovjetunióval szerződtek!  (és kérték, várták el Moszkva segítségét). 1955-ben ez (még) logikusnak tűnt, hiszen a bajba jutott tagország segítségére elsősorban  a („nagy”) Szovjetunió siet. Ennek hátulütőjét 1956 novemberében tapasztalta meg Moszkva, amikor a világ egyértelműen szovjet bevonulásról, és a magyar forradalom leveréséről beszélt, nem pedig a tagállamok „testvéri segélynyújtásáról”, amire 12 év múlva Prágában már hivatkoztak, mivel időközben a szerződést módosították. Arról nem is beszélve, hogy Magyarországot nem érte külső, külföldi támadás.

Tehát, 1955-ben a szovjet befolyás alatt álló kelet-európai országokkal Moszkva (kétoldalú) katonai segélynyújtási szerződést íratott alá (május 14.). Majd ennek birtokában másnap (május 15.) aláírták Ausztria semlegességét kinyilvánító úgynevezett államszerződést.  Erre valahogy nem nagyon akarnak emlékezni a hazai történetírók. Pedig nagyon fontos a kronológia, és sok mindent megmagyaráz:  előbb Varsói Szerződés, és csak azután, másnap osztrák államszerződés.

Így Moszkva biztosítottva látta a Sztálin által 1945 után Kelet-Európára (is) kiterjesztett befolyási övezet fenntarthatóságát. A szovjet kommunista párt új vezetése 1955-re úgy érezte, a nemzetközileg biztosított és elismert határok véglegesek, miközben a mindenki számára félelmet jelentő atomtöltetű rakéták árnyékában a hidegháború a Vasfüggöny mindkét oldalán relatív nyugodt életet biztosított. A Sztálin halála után hatalomra került szovjet vezetők (élén Hruscsovval) valamiféle „békés verseny”-be kezdtek, azzal, hogy necsak szavakban, de tettekben is vetélytársai legyen a kapitalizmus fellegvárának, az USA-nak. Elismert nagyhatalommá tették a proletérdiktatúrát, miközben nem igazán törödtek a lakosság életszinvonalával, csak a teljesitmény számított, no meg a statisztikai összehasonlítások.

1956 február 25-e, a XX. Pártkongresszus zárónapja, aztán meghozta a nagy változást. Ekkor jelentette be Hruscsov, hogy nagyon ártalmas ha egy földi halandót természetfelettinek, szinte Istennek tekintünk. Ezt a hibát követték el Sztálinnal, és ebben maga Hruscsov is ludas, mert ezáltal letértek a marxizmus-leninizmus útjáról. Hruscsov Lenin végrendeletére hivatkozott, aminek másolatát szétosztották a jelenlévők között. Sztálint kegyetlennek nevezte és bűnlajstomán emlegette Kirov 1934-es meggyilkolását, sőt a „Nagy tisztogatást” (1934-40)  is. Ugyanakkor Hruscsov dicsérte a Kommunista Pártot, mely valójában Sztálin áldozata lett, ezért felszólította a Pártot, hogy töröljék el a személyi kultuszt, és térjenek vissza a társadalom átalakitásának forradalmi harcához. 

Ezt a hruscsovi megállapítást (és javaslatot)  mintha Budapesten nem értették volna meg.  Hiszen az önkritikus Hruscsov nem akart (és nem is hírdetett) „kurzusváltást”.  Azaz, szó sem volt rendszerváltásról, többpárt rendszerről, stb. csak a „sztálini hibák” feltárásáról és azok jövőbeni meg nem ismétléséről. Ezek ismeretében, így hatvan év távlatából, talán érthető(bb), hogy forradalmunk eleve leverésre volt ítélve. Ezt a szembenézést (talán) még ma sem dolgozták fel, mint ’56 bukásának valódi okát.