A nácizmussal szembeni magyar közömbösség történelmi háttere II.

I. rész (Németország, Csehország)

II. rész

Magyarország

A magyar antifasizmusnak nincsenek oly mély hagyományai, mint a németnek vagy a csehnek. Az átlagmagyar – szerencséjére vagy pechjére – nem élt át annyi szenvedést, mint az említett két nép, ill. ország. Magyarország sajátos történelmi utat járt be a két világháború között, ill. a második alatt. A mára kialakult náci képet gyakorlatilag a hazai kommunista történetírás (és ideológia) alakította ki, mely sok mindent figyelmen kivül hagyott, és elsősorban a zsidóság ellen elkövetett bűnöket hangsúlyozta, kvázi az egész nácizmust leegyszerűsítette egy ország nélküli nép kiirtására tett kisérletre. Ugyanakkor megtartotta és szinte kizárólagosan használja a “fasiszta”, “fasizmus” szót és fogalmat, amit még a Komintern utasítására kezdtek alkalmazni a nemzetiszocialista kifejezésben rejlő és megtévesztő(?) “áthallás” miatt. Moszkva emberei a kommunista mozgalom “népfrontosításakor” terjesztették el külföldön a “fasiszta-fasizmus” fogalomkört, hogy aztán a hitlerizmus valamennyi ellenzőjét antifasisztának nevezhessék. A két fogalmat – náci és fasiszta - ma is előszerettel összemossa a hazai baloldal. Pedig könnyű megjegyezni: Simon Wiesenthal náci-vadász és nem fasiszta-vadász!

Az 1920 és 1944 közötti magyar valóság sokkal árnyaltabb és bonyolultabb, minthogy az akkori rendszert (Horthy-korszak) az 1944-es német megszállás, valamint az alig félévig tartó nyilas rémuralom miatt a nácizmussal azonosíthatnánk. Viszont történelmi tény, hogy Magyaroszágon az antiszemitizmus állami szintre emelése már jóval a nácik színrelépése előtt megtörtént. Különben ennek lehetőségére és veszélyére már a XIX. század végén, a franciaországi Dreyfus-per kapcsán – a budapesti születésű - Theodor Herzl Tivadar hívta fel a világ figyelmét, mint a jövő (XX.) század nagy kihívására. Megoldásnak a “zsidók” Európán kívüli “áttelepítésében” (deportation, Evakuierung), saját állam alapításában látta. Magyarországon az állami szintű antiszemitizmus első megnyilvánulása, Trianon után, 1920 őszén (a numerus clausus-sal) következett be. Igaz, a lakosság ebből sokat nem látott, nem érzett. Tudomásul vette, hogy van egy kisebbség, akiknek továbbtanulását hivatalból korlátozzák. Ennek ellenére, aki tovább akart tanulni, annak, azt szülei anyagi erőn felül biztosították, ill. a külföldi zsidó szervezetek támogatták. Amiről viszont nem értesült a nagyérdemű, és amiről manapság sem illik beszélni, az az egyetem falai között zajló verések, a “hírig”-ek. Ugyanis korlátozó törvény ide, meg oda, a vizsgára igyekvő (“zsidó”) diákok megverése volt az igazi ok, ami miatt az érintettek végülis abbahagyták vagy már eleve el sem kezdték tanulmányaikat. A kialakult helyzetért a hatóságokat terheli a felelősség, akik szemet hunytak az egyetemi autonómiával visszaélő tanári gyakorlat felett, hogy ilyen esetekben a rendőrséget nem engedték be az egyetem területére.

A politikai légkört nagyban befolyásolta és meghatározta a történelmi események alakulása, no és a magyar lélek, a “mindenki minket bánt, de mi azért sem hagyjuk! - és győzni fogunk!” szemlélet. A vörösterror és a hatalmas területvesztés mögött valami nagy összeesküvést véltek felfedezni, aminek a kor szellemének megfelelően, elsősorban a zsidók voltak az oka.

A dolgok, események hasonló leegyszerűsítésével találkozunk a második világháború óta is, amikor az 1919 és 1945 közötti 25 év magyar történelmét egyszerűen és egyértelműen az 1944-ben történtekkel próbálják azonosítani. Pedig a német, a cseh vagy a lengyel lakossághoz viszonyítva, az átlagmagyarhoz (aránylag) kegyes volt a sors.

Ellentétben náci Németországgal, Magyarországon 1919 és 1949 között nem volt (totális) diktatúra. A Horthy-korszakot semmiképen sem lehet a náci vagy szovjet féle (proletár)diktatúrához hasonlítani. Az, egy tekintélyuralmi, félfeudális parlamentáris rendszer volt, épp olyan fura, mint az államformája: király nélküli királyság. Ugyancsak ellentétben Németországgal és Csehszlovákiával, a tiszavirág életű 1918-19-es hónapokat leszámítva, Magyarországon sohasem volt szociáldemokrácia, de még szociáldemokrata kormány sem! Ezért nem lehet összehasonlítani sem a weimari, sem a benesi köztársasággal. Viszont a királyság intézménye sem tudatosult az emberekben, az átlagmagyarban, úgy, ahogy az a briteknél, a svédeknél vagy a dánoknál (volt) tapasztalható. Ehhez talán hozzájárult, hogy történelme folyamán csak háromszor volt kormányzója a magyar királyságnak: Hunyadi, Kossuth és Horthy személyében. A hazafiasságot és a hazaszeretetet nem a királysághoz való hűség jelképezte, hanem az államformától függetlenül a magyarsághoz, a Nagy-Magyarországhoz való viszony. Ez vezérelte a kor politikusait is. A 20-30-as években még nem alakult ki egységes irányzat. Volt, aki a Mussolini-féle újrend, a szocialista alapokon nyugvó fasizmus felé kacsintott. Volt, aki az antiszemita Hitler-féle nemzetiszocializmust tartotta követendő példának. Mások az angolszász konzervatizmusban keresték a társadalmi problémák megoldását. A szovjet modellt még a szociáldemokraták is elvetették, ők továbbbra is a baloldali német gondolkodókat követték, természetesen Marx-szal az élen. Hogy ebből az átlagmagyar mit fogott fel és tett magáévá? Nem tudni, de egy biztos, ezekkel az áramlatokkal szinte naponta találkozott valamilyen formában. A diktatúraellenes értelmiség és a szabadságra érzékeny művészek épp úgy elvetették a nácizmust (a “fasiszta kommunizmust” - JA), mint a szovjet-féle kommunizmust. A nagyközönség pedig csodálta a fantasztikusan gyorsan fejlődő német (náci) technikát. Lásd Zeppelin-léghajó, berlini Olimpiai Játékok stb.

A 30-as évek végére komolyra fordultak a dolgok, amiből az átlagmagyar ugyancsak keveset észlelt a saját bőrén. Az azonban, hogy közös német-magyar határ lett 1938 márciusában, azaz eltűnt a térképről Ausztria, azért már valamit sejtetett a politikával nem foglalkozó számára is. Csehszlovákia feldarabolása és ugyancsak eltűnése a térképről egy évvel később, pedig már jelezte, hogy itt nagy baj lesz! Annak ellenére, hogy valószínűleg örült a terület-visszacsatolásoknak. Hála az angolbarát főcserkész Teleki Pálnak, az ország kimaradt Lengyelország kétoldali (náci és szovjet) megtámadásából és bekebelezéséből, egy újabb világháború kezdetéből. Az átlagmagyar csak az újságból és filmhíradóból ismerhette meg az európai háborúk borzalmait: a szovjet-finn háborút, majd Nyugat-Európa szisztematikus náci lerohanását. Teleki kapcsán a zsidótörvényekre nem térek ki, mert ezek a szégyenteljes rendelkezések a lakosság többi részét, az “átlagmagyart” nem érintette. Legfeljebb egy fejcsóválásos ejnye-bejnyével intézte el, vagy az együttérző örült, hogy rá nem vonatkozik, és volt, aki az új munkalehetőségek reményében nem is bánta.

1941 tavaszáig, Teleki öngyilkosságáig, Magyarország a béke szigete volt Európa közepén. Az európai erőviszonyok ekkoriban a hitlerizmus győzelmét prognosztizálták. Igaz, az angolbarát Teleki már Lengyelország náci megtámadásakor magánbeszélgetéseken (úgyis, mint főcserkész) azon a véleményen volt, hogy ezt az egész világ elleni háborút nem lehet megnyerni. A helyébe lépők azonban nem így látták és gondolták. 1941 nyarán, az elmúlt közel két év tanúsága és tapasztalatai alapján, úgy tűnt a náci hadigépezet megállíthatatlan, és legyőzhetetlen. Ergo, ha nyernek, akkor nekünk is ott kell lennünk, mert akkor talán újra lesz Nagy-Magyarország. Ez az álom gyakorlatilag még ma is velünk él. Nemzeti sajátosság: a vesztés be nem ismerése, el nem fogadása. Ezt a szemléletet manapság is az élet bármely területén, nap, mint nap tapasztalhatjuk, hogy a megtörténtekbe, a megváltoztathatatlanba nem nyugszunk bele, és nem azon munkálkodunk, hogy a baj lehetőleg soha többé ne ismétlődjék meg, hanem ehelyett mindig felelősöket, bűnbakokat, keresünk. Persze sohasem a sorainkból, magunk közül, hanem valami külső, láthatatlan, megfoghatatlan idegen erőt, amit csak “azok” vagy “ezek” jelzővel illetünk.

A Szovjetunió elleni hadbalépés ellenére, az ország lakossága továbbra sem érzett semmit a háborúból, kivéve azok a családok, akik a távolban hősi halált halt apáról vagy fiúról kaptak gyásztáviratot. Ami úgye “egy háborúban benne van a pakliban, elvégre nem csak lőnek, de visszalőnek is. Ha meg nyerünk, akkor..... A bolsevizmust - amiben minden közös, még az asszony is! -, úgye senki sem akarja?“ Az illegalitásban munkálkodó kommunisták is pacifista, háborúellenes jelszavakkal és agitációval tudtak hatni az emberekre, nem pedig náciellenes ideológiával, vagy szovjet propagandával. Háborúellenesség igen, antifasizmus viszont még 1943-ban sem volt Magyarországon, - már, ami a közhangulatot illeti. A front közeledtével pedig jobban nőtt a túlélés iránti vágy és gondolat (fegyverszünet, különbéke, “kiugrás”), valamint a szovjet-orosztól való félelem, mint az ideológiai alapon nyugvó náciellenesség. Az ország megszállása is inkább katonai, stratégiai “segélynyújtásnak” tűnt a szovjet ellen, mintsem ellenséges cselekedetnek. Horthy-t kicsalták Salzburgba, és gyakorlatilag egy puskalövés nélkül átlépték a határt, és bevonultak az országba a náci fegyveresek. Az államforma megmaradt. A lakosságot atrocitás nem érte. Nem voltak nyilvános kivégzések, nőket nem erőszakoltak meg, fosztogatások nem történtek. A hétköznapi életben fennakadás nem mutatkozott. 1944 nyarán még diplomát is osztottak, miközben folytak a deportálások és a baloldali, valamint német/náciellenes személyek összeszedés, internálása. A Vörös Hadsereg (2. Ukrán Front) csak augusztus végén lépte át a történelmi Magyarország határát (a visszacsatolt) Erdélyben, majd október közepén került sor a debreceni páncélos csatára. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés (és kormány) csak december 21-én ült össze Debrecenben.

Magyarország és népe gyakorlatilag 1944 ősze és 1945 tavasza között szenvedte el azt, amit a már említett németek, csehek vagy lengyelek 8 – 12 éven keresztül éltek meg és át. Talán ezzel magyarázható, hogy a magyar lelkekben sokkal felületesebb, felszínesebb és “gyengébb” a náciellenesség, mint más országokban, ahol megtorlásként falvakat irtottak ki (pl. Lidice vagy Oradour). Magyar viszonylatban nincs nagy közös (népi) “élmény”, csak egyéni sorsok, amik sokszor nem egyeznek az amúgy sem egységes hivatalos történelem oktatással és írással. Az objektivításról, a tárgyilagosságról és pártatlanságról nem is beszélve. A más nemzetekkel való összehasonlításokból rendszeresen kimarad, hogy a náci megszállást követően pl. a magyar kormány nem menekült el, csak az akkori miniszterelnök (az angolbarát Kállay Miklós) kért menedéket a budapesti török követségen. Ebből is jól látszik, hogy a magyarokat közel sem érte annyi és oly mértékű szenvedés, mint a cseheket vagy lengyeleket.

folyt. III. rész (Elhallgatott tények, összefüggések)