Végre ! Valaki ki merte mondani!

"......Természetesen van egy baloldali párt, egy szocialista párt, mely jelenleg majdnem tehetetlen és nem sokat tudnak kezdeni. Rengeteget beszélnek ma Magyarországon antifasizmusról, csak az nem antifasizmus, mivel ezek az emberek nem fasiszták, mint ahogy azt már korábban mondottam, ők nyilasok. Azaz a magyar múltból, hagyományból származnak, táplálkoznak, és semmi közük a német vagy hitleri hagyományhoz, ez a mi saját hagyományunk. És ezzel gyakorlatilag a baloldal sem tud mit kezdeni. ........" ***

.

Ezt Földényi F. László nyilatkozta november 18-án a német rádiónak. Természetesen erről a telefon-interjúról a magyar média mélyen hallgat. Beleértve a baloldalt és az egész „blog-szférát” is. Bevallom bármennyire is tetszik és egyetértek a fentiekkel, valamint az egész interjúval, a szerzőről én még nem hallottam. Ez persze nem jelent semmit, de az azért elgondolkoztató, hogy Földényi F. László nevét és munkásságát csak a német wikipedia említi!

.

Innen tudom, hogy 1952-ben született Debrecenben, Budapesten él, ahol az ELTE professzora és külföldön, elsősorban Németországban elismert gondolkodó, és könyvet írt Kertész Imréről. A német rádióban vele készült interjú szerint „hazájában (el)ismert filológus”.

*** az eredeti német szöveg:

Natürlich, es gibt eine linke Partei, eine sozialistische Partei, die sind zurzeit fast machtlos, und sie können damit auch nicht viel anfangen. Man spricht viel über Antifaschismus in Ungarn, aber das ist nicht Antifaschismus, das ist, also die Leute sind nicht Faschisten, sie sind, wie ich schon früher sagte, sie sind Pfeilkreuzler. Also das kommt aus der ungarischen Tradition, das ist keine deutsche oder keine Hitler-Tradition, das ist unsere eigene Tradition. Und damit kann auch die Linke eigentlich nicht viel anfangen.

(a teljes interjú németül: kattints rá! )

.

.

Az "elfelejtett ausztrálok" ürügyén

(Megjegyzés: Ezt a beírást egy agyament blogger Ausztráliát becsmérő sorai váltották ki belőlem. Említése és megörökítése a Népszabadság Online szerkesztőségének köszönhető, mivel agyszüleményeit rendszeresen kiemelik.)





Ausztrália bocsánatot kért azon állampolgáraitól, akik árvaházban, (állami vagy egyházi) nevelőintézetben, ill. nevelőszülőknél töltötték gyermekkorukat, és ott szellemi, testi bántalmazásban volt részük vagy szexuális zaklatásnak voltak kitéve. A bejelentés várható volt, hiszen évek óta folyik erről a diskurzus, sőt az állami és egyházi intézmények részvételével szövetségi bizottság alakult ezeknek az akkor még csak kósza híreknek számított panaszoknak a kivizsgálására. A ma 40 év felettiek önkéntes jelentkezésén és elmondásaikon alapult tanulmány megállapította, hogy 1930 és 1970 között mindegy félmillió gyermek szenvedett el valamilyen testi-lelki károsodást. A tanulmány megdöbbentő eredménye arra késztette az ország miniszterelnökét, hogy bocsánatot kérjen az áldozatoktól, az "elfelejtett ausztrálok"-tól. Az ünnepélyes kinyilvánítás nemcsak régi sebeket tépett fel, és a teljes lakosság együttérzését fejezte ki, hanem újabb problémákat is felvetett. Egyesek ugyanis kárpótlást követelnek. Mások nem az adófizetők pénzéből, hanem egy alap létrehozásából szeretnék kompenzálni az áldozatokat. Kevin Rudd miniszterelnök erről nem nyilatkozott, de ígéretet tett, hogy az egykori áldozatok egészségügyi ellátását kormánya (az állam) támogatja.

A tanulmánynak és a bocsánatkérésnek van egy másik szegmense is. A kutatások során jelzések érkeztek, hogy a kíméletlen bánásmódban részesült gyerekek között vannak "gyermekbevándorlók" (child migrants) is. Ennek hátterében egy 1922-es, majd 1937-ben módosított (brit) birodalmi letelepedési törvény áll, mely a tengerentúli területekre való kivándorlást kívánta elősegíteni. A törvény a nem-állami szervezeteknek, intézményeknek, „vállalkozásoknak” lehetőséget biztosított gyerekek (árvák, rossz körülmények között élők) kivándorlását is megszervezni. Ez a II. világháború alatt, majd után csak fokozódott. 1948-ban törvény is született rá, sőt mind a brit, mind a fogadó ország (tagállam) fizetett is a „gyermekmentő” szervezeteknek. Csak később derült ki, hogy rasszista indítatás (is) áll a humanitárius akció mögött. Mivel így "jó fehér anyag" került Kanadába, Rhodéziába (ma Zimbabwe), Új-Zélandra és Ausztráliába. Ezt a „mentőakciót” 1967-ben a brit kormány leállította. Pontos adat nincs, de feltehetően összesen 150.000 gyerek került így a szigetországból a tengerentúlra. Legtöbbjük Kanadába talált új otthonra és hazára. Az Ausztráliába érkezettek számát 7.000 és 10.000 közöttire becsülik.

Ausztráliában, 1987-ben állítottak fel központokat ezeknek a gyerekeknek a felkutatására. Tíz évvel később, 1997-ben, a brit kormány is elismerte felelősségét ezekért az egykori gyerekekért. Azóta már a bánásmód körülményeire is fényderült. Amiért most Ausztrália bocsánatot kért.

Ezek a tények és az ausztrál bocsánatkérés háttere.

Ennek a szomorú gyakorlatnak a felkutatása, beismerése és nyilvános bocsánatkérése az egész világ előtt bebizonyította Ausztrália és az ausztrálok becsületességét, önismeretét és önkritikáját. Egy büszke nemzet, mely képes szembenézni a múlttal, annak sötét fejezeteivel.


És ekkor valahol Európában, a Kárpát-medencében, egy fantáziadús blogger megpróbálja ezt a szellemet, no meg Ausztráliát és az ausztrál nemzetet bemocskolni, és valami eszeveszett nyakatekert („antifasiszta”) logika mentén - a több száz éves gyarmatosítást is belekeverve, - a történteket egy borsodi kisvárosban történtekkel azonosítani Agyrém!

Dolgozatából (Sajóbábonytól Ausztráliáig) egyértelműen kitűnik a szélsőséges (náci-bolsi) eszmevilágra oly jellemző közös anti-kapitalista, anti-imperialista ideológia.

Néhány példa, amit elvakult „antifasiszta” követői nagy helyeslések közepette benyaltak.


„……a szélsőséges eszmék hívői „becsületesebbek" voltak, mivel nyíltan kijelentették, hogy kiket gyűlölnek, kiket akarnak kipusztítani, míg a demokrácia intézményét felvállaló hatalmak csendben, halkan, és sunyin művelték - művelik? - ugyanezt évtizedeken, évszázadokon keresztül…..”

Egyértelmű, hogy a blogger kiknek a pártján áll, kiket tart „becsületesebb”-nek, és kiket sunyinak.



„…..A Brit Birodalomban 1930 és 1970 között mintegy 500 ezer gyermek nőtt fel állami és egyházi fenntartású otthonokban, ahol többszörös visszaélések áldozataivá váltak. Szegény vagy széthullott nagy-britanniai családokból származtak. A gyerekek nagy részét Ausztráliába „deportálták"….”

Szemenszedett hazugság! Hiszen a szóban forgó félmillió gyermek született ausztrál, és hazájában szenvedte el a kiszolgáltatottság oly sok fajtáját, formáját és fokát. Semmi közük nincs Nagy-Britanniához! (Lásd feljebb.)



„……Néha arra gondolok, kellene építeni egy roppant nagy bábeli tornyot, ahol minden bűnös nemzet kőbe vésné a bűneit,……”

BŰNÖS NEMZET – ezért a kifejezésért ("Tätervolk") egy német politikust (Martin Hohmann) hazájában nemcsak a parlamenti frakcióból, de a pártjából (CDU) is kizárták! A nolblog-on viszont elismerően nyilatkoznak a szó és fogalom használójáról derék „antifasisztáink”.

A másik ilyen tiltott szó és fogalom Európa nyugati felén az “élettér”, mely négyszer is szerepel a dolgozatban !!! – ugyancsak a hozzászólók teljes egyetértésében. Pedig néhány évvel ezelőtt ezért a szóért a hazai jobboldal vezérét igencsak elmarasztalták – a mostani nolblog-i helyeslők!

Mindezek ismeretében a blogger hívei a nolblogon mégis engem marasztaltak el. Pl. az egyik bennfentes (28. hsz) így kommentálta az "Ez egy tudatos (náci - bolsi) rosszindulatú irás" megjegyzésemet: álomlátó, te kedveled elekes pistit?

Amikor hozzászólásomban megpróbáltam felhívni a szerző figyelmét a gyűlölködésből táplálkozó hazai, „kelet-európai” mentalitására, válaszában tehetetlen dühe jeléül „holocaust tagadó”-nak titulált, majd (magyar) nyelvismeretemet kifogásolta, végül Zentai-val hozott kapcsolatba.

De, talán a legszebb, amikor ekképp oktat ki: „….ott csak egy auslander vagy!...”. Ez aztán freudi! Igazi kelet-európai, mélymagyar gondolkodás! Hiszen számára ismeretlen az idegengyűlölet nélküli világ. Ezért feltételezni sem tudja, hogy Ausztrália egy múlti-kulturális ország. Advance Australia Fair!

PS.

Kedves anti-kapitalista, anti-imperialista nollerek,

megértem, hogy a gyerekek védelmében mindenre képesek vagytok, főleg, ha azt saját politikai és ideológiai érdekeitekben is fel lehet használni. Ilyenkor még egy jó szándékú, őszinte bocsánatkérésből is érdemes (pl. a magyar cigányság érdekében) egy kis hecckampányt csinálni. Ez a Kárpát-medencében nem új, sőt bevett szokás (lásd öszödi beszéd utóélete). Ami viszont álszent, képmutatás – épp a gyerekek védelmében! – az a saját mocskotok, az „elfelejtett magyarok”, a „Pisták” elhallgatása.

Csak emlékeztetőül:

1. volt egy költőnk, akit a szegénység, a nyomor nevelőszülőkre bízott, és azok Pistának hívták. (Segítek: József Attila)

2. van egy építészmérnökünk, akinek apját (id. R.L.) az „anti-kapitalista” elvbarátok végezték ki, anyját (Júlia néni) pedig bebörtönözték. Őt, magát családjától elszakították, és nem csak „szocialista” nevelőintézetbe dugták (csecsemőként!), hanem identitásától is megfosztották! Személyi adatait, nevét is megváltoztatták! Érdekes, ő is Pista lett. (Rajk Laciról van szó).


„……a szélsőséges eszmék hívői „becsületesebbek” voltak…..” (toszmegosztis)

Valóban?



.

Két évforduló

(Megjegyzés: ez az írás a Népszabadság Online (nol) részére készült, és csak "biztonsági okokból" másoltam ide)

Hosszas vívódás után határoztam el egy évvel ezelőtt, hogy a nol-on (is) blogolni fogok. A hezitálás hátterében az online szerkesztőség vezetőjének irányomba tanúsított mérhetetlen gyűlölete állt. Nem bírta elviselni építőjellegű kritikáimat. (lásd blogbejegyzésemet – kattints rá!). Amikor nyugdíjazásáról értesültem, úgy éreztem (végre) eljött az idő és a lehetőség gondolataim közlésére a nol web-oldalán (is). Tévedtem. Embereinek meghagyta, hogy írásaimat mellőzzék. Így aztán elmondhatom: én vagyok az egyetlen blogger a nol-nál, akinek írásai közül egy esztendő leforgása alatt egyetlenegyet sem ajánlott a „szerki”. Pedig 52 bejegyzést adtam közre, azaz heti átlagban egyet. Mindezek ellenére büszkén viselem sorsomat ebben a meglehetősen furcsa közösségben, ahol magamban jókat kuncogva, figyelem a blogtársak esetenkénti viszályait, valamint a sajátos szabályokkal manipuláló „szerki” átlátszó magyarázatait.


Sokkal fontosabb és jelentőségteljesebb a másik évforduló. Kéthly Anna 120. születésnapja. Figyelve a magyar nyelvű web-oldalakat, különösen a „baloldali” hírportálokat, blogokat, bloggereket, szomorúan tapasztalom, hogy erről a kiváló asszonyról a mai napon (november 16.) nem emlékeztek meg.

Tanúbizonyságként beírtam a hírkereső.hu-ba a Kéthly nevet:

Egyetlenegy találatot adott ki! - az is az ECHO tévé híre !!!!!

Ugyanakkor, ugyancsak beírtam a Horthy nevet:

Erre 10. azaz tíz találat !!!!


Lehet, hogy rossz helyen keresgéltem a net-en, és egy fals kereső-program (hirkereso.hu) áldozata vagyok. Mégis megdöbbentett ez a "net-statisztika", hiszen a mai nap eredménye: 1:10 Horthy (és Trianon) javára Kéthly-vel és a szociáldemokráciával szemben. Mindenesetre, ez a „nem reprezentatív felmérés” jól tükrözi a közhangulatot és az ország állapotát, beleértve a médiát és annak szerepét. A kormányzó párt által támogatott, és az utóbbi években (újból) szociáldemokrata lapnak nevezett nagy múltú Népszava is csak egy MTI jelentést közölt Kéthly Annáról az „Ezen a napon” rovatában. SZÉGYEN, hogy egy magát szocdem-nek nevező, tartó párt és holdudvara, de mondhatom az egész magyarországi baloldal ennyire leszarta ezt a kivételes alkalmat (Kéthly születésének 120. évfordulóját), annak ellenére, hogy néhány hete hatalmas csinnadrattával beharangoztak egy "remek-filmet” (amit azóta már alig játszanak).........


Mindez iszonyatosan szomorú, és elkeserítő. Hasonló indulatok kavarognak bennem, mint amilyenek a film láttán fogtak el, és amiről már beszámoltam saját web-oldalomon. Most, itteni olvasóim is megismerhetik önvallomásomat arról a korról, amiről Mészáros Márta készített nemrég filmet, és aminek szellemi örökösei még ma is befolyással bírnak.


Az ürügy neve: Anna ----> TOVÁBB…….. (kattints rá!)

.

A magyar kapzsiság döntötte le a berlini Falat

A Vasfüggöny megszűntetéséhez, ill. a keletnémetek kiengedéséhez vezető magyarországi eseményeket, fejleményeket – véleményem szerint – a kapzsiság, a mohóság vezérelte. Vagy, ha úgy tetszik, az addigi életszínvonal fenntartásához szükséges pénz megszerzése. Mindenáron.

Ehhez nagyban hozzájárultak a romániai események: Ceausescu falurombolása, a lakosság (el)menekülése. 1988-ban a Romániát elhagyók számát százezres nagyságra becsülték. A magyar kormány, állam és párt erre nem volt felkészülve. Hogyan is lehetett, amikor a „béketábor” országai között ismeretlen fogalom volt a menekülés, a tiltott határátlépés. Arról nem is szólva, hogy államközi szerződések is biztosították a határsértők (azonnali) visszaadását. A romániai helyzet miatt azonban ennek a kötelezettségének a magyar állam és párt (MSZMP) nem tett eleget, és több okból is úgy döntött: a zöldhatáron érkezőket nem küldi vissza. Sőt, 1988. június 27-én Budapesten, a Hősök terén, közel százezres tömeg tüntetett a romániai falurombolás ellen. A szimpátiatüntetést az az MSZMP (és hatalom) engedélyezte, amely 10 nappal korábban, június 16-án, rendőrkordonnal zárta el ugyanezt a teret a Nagy Imre és társai kivégzésre emlékező néhány száz ember elől.


Út az ENSZ Menekültügyi Konvenció aláírásához

A demokratikus ellenzék már régóta figyelte és szorgalmazta a menekültek helyzetének rendezését. A Beszélő Interneten fellelhető kronológiája szerint 1988. január 28-án a romániai menekültek magyarországi segítésére megalakul a Menedék Bizottság. Nem sokkal később, február 25-én a kormány tárcaközi bizottságot hoz létre, a Magyarországra érkező román állampolgárok megsegítésére. Majd júliusban hivatalosan közlik: az első félévben 6178 román állampolgár kért letelepedési engedélyt a magyar hatóságoktól. Támogatásukra a kormány alapot létesít. (érdemes megfigyelni a szóhasználatot: nem menedéket, hanem letelepedést(!) kértek)

A helyzet fokozatosan romlott, és egyre többen érkeztek a határon túlról, ami abból is érzékelhető volt, hogy félévvel később, 1989. jan. 21-én Gál Zoltán belügyminiszter-helyettes bejelentette: Budapesten, továbbá 3 kelet-magyarországi településen állítanak föl menekülttáborokat a Romániából érkezők számára. (a szóhasználat megváltozott: nem befogadóállomásokat, hanem menekülttáborokat(!) állítanak fel)

1989. február 17-én a Nemzetközi Vöröskereszt papírjaival Szófiából Bécsbe repül, majd onnan Magyarországra érkezik az a 12 erdélyi, akik 1988 szeptemberében menekültek a szófiai magyar nagykövetségre.

1989. február 28-án, pedig már Horn Gyula külügyi államtitkár a Romániában élő magyar nemzetiségek súlyos helyzetére hívta fel a figyelmet az ENSZ Emberi Jogok Bizottságának genfi ülésén.

Tíz nap múlva, 1989. március 10-én nyilvánosságra hozzák az MSZMP KB cselekvési programját. A dokumentumban a párt elhatárolja magát a korábbi vezetés hibáitól, és állást foglal a jogállam, az alkotmányos többpártrendszer, a szabad választások és a koalíciós kormányzat megteremtése mellett.

Majd egy szűkszavú bejegyzés a Beszélő Krónikájából:

1989. márc. 17. Magyarország csatlakozik az ENSZ Menekültügyi Konvenciójához.

A demokratikus ellenzék krónikása majd csak július végén jegyez le menekültügyi eseményt, de ez már a keletnémetekről szól.

Érdekes, a hazai történetírás, történészek, krónikások, egykori ellenzékiek és rendszerváltók kifelejtenek, vagy tán – ki tudja miért? - szándékosan elhallgatnak néhány lényeges dolgot, eseményt, ami talán megvilágítaná Horn Gyula és az akkori párt- és államvezetés valódi szerepét a Vasfüggöny megnyitásában.

Tehát, Magyarország 1989-ben, a szovjetblokk, az un. szocialista országok közül elsőként csatlakozott az ENSZ Menekültügyi Konvenciójához. Az 1989. évi 15. törvényerejű rendelet szerint ez március 14-én történt, de a törvény csak június 12-én lépett hatályba!

Sehol sem találtam (a net-en) elfogadható magyarázatot, esetleg dokumentumot, hogy vajon mi előzte meg az aláírást. Mi késztette az MSZMP-t ennek a lépésnek a megtételére? Konkrét információk és dokumentumok hiányában csak megfigyeléseimre és hírszerkesztői tapasztalatomra, gyakorlatomra, „ráérzésem”-re támaszkodhatok. De meggyőződésem, hogy nem állok messze az igazságtól.


A magyar kapzsiság története

A 80-as évek második felére a pártállami kormány nehéz gazdasági helyzetbe került. Az egész Kádár-rendszerre jellemző volt a „keményvaluta” hajkurászása. Már az 1968-ban meghirdetett (új) gazdasági mechanizmusban is fontos szerepet kapott, hogy a vállalatok „keményvalutát” termeljenek. Méghozzá egy US dollárt hatvan forinttal számoltatták el, amikor annak hivatalos árfolyama 13,00 Ft körül volt. Később kitalálták a „dolláros boltokat”, és szemet hunytak a keményvalutával (jól) fizető disszidensek hazalátogatása felett is. Ez úgy történt, hogy a hontalan vagy menekült (Asyl) útlevéllel rendelkezőket is beengedték, ill. számukra külön lapon adtak beutazási vízumot. Így a (politikai) menekült útlevéléből nem tudhatta meg a befogadó ország hatósága, hogy az illető visszatért üldöztetése színhelyére. Persze akárkit így sem engedtek be 1990. október 23. előtt.

Az állam tehát minden lehetőséget megragadott keményvaluta készletének növeléséhez. A magyar bankokban elhelyezett, ill. lekötött keményvaluták után is magasabb kamatot fizetettek, mint a Szabadvilágban. A kétes alakok (maffiozók, terroristák, fedőszervezetek stb.) is biztonságban érezhették "keményvalutáikat" a rubel elszámolásos időkben, azaz jóval a forint konvertibilitása előtt. Majd elérkezett 1987-88, és megjelentek a romániai menekültek.

Politikailag kínos helyzet alakult ki. Magyarországot, mint a többi szovjet szatellit államot, kétoldalú szerződések kötelezték a határsértők visszadobására. Viszont Romániával egyre feszültebbé vált a helyzet. Húsz évvel korábban, 1968-ban, Ceausescu még a Nyugat kedvence volt, amikor Moszkvának ellent mert mondani, ill. állni, és nem vett részt a Prágai Tavasz fegyveres elnyomásában. Ugyancsak szimpatikusak voltak a Szabadvilág számára azok a fricskák, amiket Románia adott pl. a magyar kormánynak. A Kriterion kiadónál sorra jelentek meg magyarul a Magyarországon betiltott kommunista írók, így pl. Lukács György művei. A „különutas” Caeusescu azonban kegyvesztett lett Nyugaton, amikor a kisebbségek üldözésébe kezdett. A gazdag (és tekintélyes) Nyugat-Németország azonnal cselekedett, és szinte „kivásárolta” az erdélyi szászokat. A sokkal nagyobb lélekszámú magyar kisebbségért még ha akart volna se tudott (keményvalutás) anyagi áldozatot hozni a budapesti vezetés. Egyet tehetett: befogadni a menekülőket. Természetesen nem volt lehetősége szelektálni, hiszen az diszkrimináció lett volna, nem csak nyugati, de „szocialista” értelemben is.

Legkézenfekvőbbnek, a demokratikus ellenzék által is javasolt, csatlakozás az ENSZ Menekültügyi Konvenciójához tűnt. Itt jegyzem meg, a genfi székhely ellenére, ez nem a „Genfi Konvenció”! Nem azonos a köztudatban ismert kifejezéssel, ami a hadifoglyokkal szembeni bánásmódot szabályozza. Az ENSZ menekültügyi konvencióját a szovjet tömb nem írta alá, mert szellemisége nem felelt meg. A menekültstátuszt, az üldöztetést vitatták, hiszen, ha elfogadják, akkor azzal elismerik, hogy a szocialista országokban is lehet/van üldöztetés. Különben sem volt jellemző, hogy az emberek tömegesen menekültek volna a Szabadvilágból a munkásparadicsomba, vagy annak bármely szatellit államába. Kivételt csak a Nyugaton betiltott pártok magas rangú funkcionáriusai, ill. kémek jelentették. Viszont az ENSZ anyagi támogatásba részesítette a menekülteket (nagyszámban) befogadó országokat.

Egyes vélemények szerint azért vannak még ma is palesztin menekülttáborok az Izraelt körülvevő országokban, mert az jó bevétel a befogadó államnak. Sőt, az egyik tanulmány szerint, ezekben a táborokban „hiányos” a nyilvántartás: csak az újszülötteket jegyzik be, az elhunytakat viszont nem törlik. Így aztán 1948 óta jelentős számú menekült után fizet fejkvótát az ENSZ. Valószínűleg ez a tanulmány is ismert volt a magyar vezetés előtt, ami a „két legyet egy csapásra” elv alapján, nem csak a menekülteken segített, de dollármilliókat is hozhatott az államkonyhára. Ne feledjük, a létszámtól függő dollársegélyt forintos alapon bontották le fejadagra.

Meggyőződésem, hogy a menekültügyi konvencióhoz való csatlakozás érvei között ez a (hátsó)gondolat is szerepet játszott. A magyar kormány- és pártvezetők elégedetten hátradőlhettek: politikailag és gazdaságilag egyaránt megoldódott a (romániai) menekültkérdés.


Az ENSZ menekültügyi konvencióval járó kötelességek

A következményekről – így utólag, úgy tűnik – akkoriban nem igazán gondolkoztak el a budapesti Fehérházban, hogy a magyar állam mekkora feladatot és kötelezettséget vállalt fel a konvenció aláírásával. A (politikai) menekültstátusz elismerését kérelmező idegen befogadása, az üldöztetést elszenvedett országba vissza nem küldése, valamint legalább ügye tisztázásáig a róla való gondoskodás, mind-mind a magyar állam kötelessége lett.

Az Egyesült Nemzetek Főtitkáránál 1989. évi március hó 14. napján letétbe helyezett csatlakozási okirattal kapcsolatban az 1989. évi 15. törvényerejű rendelet kimondja: „….Az egyezmény a Magyar Népköztársaság tekintetében az 1989. évi június hó 12. napján (…) hatályba lépett. ….” . Ugyanis az aláírástól számított 90 napnak kellett eltelnie.

A Beszélő krónikájában 1989. július 26-án olvasható az NDK-állampolgárokkal kapcsolatos első bejegyzés, miszerint az SZDSZ követeli, hogy a magyar határőrök ne üssenek speciális pecsétet azon NDK-állampolgárok útlevelébe, akiket tetten érnek, amikor át akarnak szökni Magyarországról Ausztriába.

Ebből, pedig arra lehet következtetni, hogy az egykori szamizdatosok, a szovjet tömb demokratikus ellenzéke, szoros kapcsolatban álltak egymással, illetve árgus szemekkel figyelték, mi történik a táboron belül. Így utólag teljesen logikus és jogos, hogy a keletnémetek felfedezték a kiskaput: Magyarországon június 12. után menekültstátuszt lehet kérelmezni, és a (frissen aláírt) nemzetközi szerződésnek és jognak megfelelően, a kérelmezőt nem lehet hazájába (ahol üldöztetésnek van kitéve) visszaküldeni. A dolgot tovább komplikálta az a tény, hogy a nyugatnémet alkotmány szerint, minden (bizonyíthatóan) német jogosult az NSZK állampolgárságra.

A magyarországi fejleményeket Kelet-Berlin is szinte percről percre figyelte. Az Interneten fellelhető Stasi dokumentumokból is jól követhető meggyőződésem: az ENSZ Menekültügyi Konvenciójához való magyar csatlakozás vezetett a szovjet tömb összeomlásához. És, igenis ebben jelentős szerepe volt Horn Gyulának, valamint Mihail Gorbacsovnak. A későbbi miniszterelnök 75. születésnapján mondott beszédében Gorbacsov valós tényeket ismételt meg, amikor azt állította, „….Nem kellett hozzá tőlünk engedély….”


A titkos Stasi jelentések

Az 1989-es évről szóló Stasi-kronológiában, júniusban tűnnek fel a magyarvonatkozású „aggodalmak” „az NDK elszigetelődése a szocialista táboron belül” címmel. Itt olvasható a Stasi eredeti, géppel írott beszámolója pl.. Nagy Imre és társai újratemetéséről, amelyen a jelentés szerint kétszázötvenezren vettek részt. A tudósítás kitér Orbán Viktor beszédére és az abban elhangzott szavakra, jelzőkre. Majd az NDK vezetés megállapítja: „Egy fontos társnak (Magyarország) többé nem érdeke az erősödő Nyugat-felé fordulást a blokkszolidaritásnak alárendelni.” Ennek következménye a nyugati határ megnyitása.

Ugyancsak június hónapnál jegyzi meg a Stasi dokumentumkrónika, hogy június 12-16 között Gorbacsov az NSZK-ba látogatott, ahol különösen szívélyesen fogadták. Majd a Szovjetunió első embere 1989. július 06-án nagyjelentőségű beszédet mondott Strassburg-ban, az Európa Tanácsban, ahol egyértelművé tette: a Szovjetunió többé nem tart igényt arra, hogy jóváhagyja a kis kelet-európai országok politikai rendszerét. A strassburgi beszéd, ezen részére még csak utalást sem találtam a magyar internetes oldalakon. Pedig ez a nagy nyilvánosság előtt, nemzetközi fórumon elhangzott Gorbacsov beszéd teszi egyértelművé, hogy az akkori magyar vezetés döntései és cselekvései önállóak voltak, azokhoz nem kellett Moszkva beleegyezése.

Véleményem szerint már a romániai menekültkérdés megoldásánál, a menekültügyi konvenció aláírása (1989 márciusa) előtt, szabadkezet kapott a magyar vezetés Moszkvától. A Stasi aktákból az is kiderül, hogy a magyar elvtársak már márciusban értesítették a keletnémet titkosszolgálatot a várható „(határ)változás”-ról, és egyúttal azzal nyugtatták NDK-s kollegáikat, hogy a szögesdrót (és műszaki határzár) eltávolításával egyidejűleg megerősítik a határsáv ellenőrzését. És valóban, a menekültügyi konvenció aláírása és életbe lépése közötti időben (1989. március 14 – június 12) a magyar hatóságok nem ismerték el menekültnek a keletnémeteket. Csak a haza-, ill. visszatoloncolásukat tagadták meg, a konvenció szellemében. A Stasi-jelentés szerint erről óriási vita (harc) folyt akkoriban a magyar külügyminisztérium (ahol 1989. május 11. óta Horn Gyula a miniszter) és a belügyminisztérium (1987-től Horváth István a miniszter) között, melynek eredményeként augusztustól Magyarország elismerte a hazájukba visszatérni nem kívánó keletnémetek menekültstátuszát.

Német információk szerint ez Budapesten dokumentálva van.

Ezzel kapcsolatban a Beszélő krónikása csak ezt jegyzi le:

1989. aug. 24.
Az NSZK budapesti nagykövetségén menedékjogot kapott keletnémet állampolgárok első csoportja Ausztriába távozik.
Horn Gyula külügyminiszter sajtótájékoztatón jelenti be, hogy a Magyarországon tartózkodó közel 200 ezer keletnémet állampolgárból legalább 20 ezren nem kívánnak hazájukba visszatérni.



.


Forrás: Kronológia 1989 (Beszélő) Palesztin menekültkérdés (1948-49) és napjainkban (Wikipedia) (angolul) ENSZ Menekültügyi Konvenció (1951) (angolul) Az NDK elszigetelődése a szocialista táboron belül (Stasi anyag 1989 július németül)

.

Az ürügy neve: Anna - jelentés az utolsó jelentésről.

Nagy várakozással ültem be Mészáros Márta filmjére, az „Utolsó jelentés Annáról” címűre. Azt hittem végre ízelítőt kaphatok abból a szociáldemokrata múltból, amit a szovjet típusú diktatúra üldözött, és amivel a hazai történetírás, azon belül is a magát szociáldemokratának nevező baloldal ma sem foglalkozik igazán. Elvégre a Komintern óta a moszkvai (lenini és sztálini) vezetés halálos ellenségnek tekintette a (proletár)diktatúrát elvető és a magántulajdon szentségét elismerő (nyugati) munkásmozgalmat. Ez az iszonyatos gyűlölet vezette a szovjetet az ugyancsak anti-kapitalista és anti-imperialista német szélsőjobbal való „összekacsintáshoz” a 30-as években. Ilyen értelemben csalódás volt a film, hiszen a szociáldemokrácia lényegére még csak utalás sincs. Kivéve néhány félmondatos üzenet a mai hazai baloldalnak a szociális érzékenység serkentésére. Igaz, Mészáros Márta már műve elején jelzi, hogy nem valós történetet vitt filmre, hanem egy kiváló politikus asszonynak akart emléket állítani. Véleményem szerint ez nem sikerült. Pontosabban, nem Kéthly Annának állított emléket, hanem annak a kornak – a 70-es évek -, amikor a hazai vezetés a rendszer nemzetközi szalonképessé tétele érdekében mindent megmozgatott a nyugati baloldali emigráció megnyerésére és egyúttal - mindenekelőtt a „Nagy Imre vonal” - elnémítására.

Mivel – Apám révén – a szocdem mozgalmat, benne Kéthly munkásságát (jól) ismertem, ezért nagyon zavaró volt számomra Annus néni filmbeli megformálása, mivel nagyanyámnál 10 évvel idősebb volt. 1889-ben született Budapesten és a napokban - november 16-án - lenne 120 éves! Az 1920-ban született apám a Dob utca 90. alatti székházban kedvence (Braun Soma) mellett rendszeresen hallgatta a nálánál 31 évvel idősebb asszony előadásait. Kéthly Annát 1950-ben, 61 éves korában tartoztatták le, és 1954-ben, 65 éves korában helyezték szabadlábra. 1956-ban 67, a filmbeli időszakban – 1973-ban – pedig már 84 éves volt. Ugyancsak zavaró volt számomra Golda Meir tört angolja, hiszen a kijevi születésű, de szüleivel a pogromok elől 1906-ban az USA-ban menekült, és ott nevelkedett, majd 1921-ben Palesztinába áttelepült későbbi izraeli miniszterelnök asszony erős amerikai akcentusát hazájában sokan kifogásolták. Mészáros Márta története 1973 március 15 és november 16 (Kéthly születésnapja) között játszódik, ezért nem valószínű, hogy Meir ezen az őszön Kéthlynél járt és ott teázott vagy kávézott volna, mivel október 6-án tört ki a Yom Kippur háború.
Egyéni meglátás: 1973-ban még nem volt (annyira) elterjedve a Polaroid fényképezőgép.

Ugyanakkor Mészáros Márta igen élethűen mutatja be a 70-es évek „apparátusát”, a máig fel nem dolgozott múltat, az ügynök-világot. A filmben bemutatott sok apró elem, utalás részben nálam is visszaköszönt, velem kapcsolatban is megtörtént. A hazulról küldött régi barátok olyan apró részleteket ismertek, ismertettek életemből, amik csakis „adatgyűjtésekből” származhattak. Vicces volt például, amikor az egyik ilyen „jó barát” elmesélte nekem becenevem eredetét. Nagyon nyelt, mikor közöltem vele, hogy vagy ő, vagy a BM téved, mert én ezt már csak jobban tudom. Egy Gyuró becenevű egykori egyetemi évfolyamtársam, aki ellenzéki szamizdatosként keresett meg, órákon keresztül faggatott az Angol Kert (Englischer Garten) sörkertjében disszidálásom utáni életemről, abból is a müncheni évekről. Aztán később (vissza)hallottam, hogy egy számítógépet vihetett haza beszélgetésünk jutalmaként. Édesapám nem sok reményt fűzve kért útlevelet, hogy fiával legalább Ausztriában találkozhasson. Legnagyobb meglepetésére szokatlanul hamar jött meg a válasz, pontosabban egy behívó. A munkásmozgalomban edzett apám rögtön átlátta a helyzetet, amikor észrevette, hogy a megjelenésére kitűzött időpontban nem volt hivatalos félfogadás. Az ügyintéző nagyon kedvesen fogadta, sőt közölte vele, hogy „már vártuk az elvtársat”. „Mindent tudunk a fiáról” - mondta, majd egy dosszié-halomra mutatott az asztalon, mely állítólag az én anyagomat tartalmazta. ”Természetesen megkapja az útlevelét, csak arra kérjük, hogy beszélje rá a fiát munkahelyén a kezébe kerülő valamennyi irat fénymásolására. Cserében biztos (szép) nyugdíj és öröklakás vár rá majd itthon.” Öregem megígérte, hogy az ajánlatot továbbítja. Másnap meg is érkezett címére a kékútlevél. Találkozásunkat követően én meg megkörnyékezésemet azonnal jelentettem a biztonságiaknak. A filmbeli Kéthly Annához hasonlóan még most is düh fogott el, ahogy Mészáros Márta filmjének egyes jeleneteit, „életképeit” néztem.

A szociáldemokrácia lényegét, egykori kiválóságának munkásságát, no meg üldöztetését a ma embere számára nem adja vissza a film, viszont a Kádár-rendszer „apparátusát”, az emigrációhoz való viszonyát, pontosabban módszereit remekül mutatja be ez az „Utolsó jelentés”.

.

.

PS.

Nem tudom, Mészáros Márta honnan vette és adta a filmbeli Kéthly Anna szájába a tejesember hajnali csöngetésére utaló mondatot, vagy inkább mondást. Én ugyanis Carl Zuckmayer 1945-ben írt drámájában a „Des Teufels General”-ban találkoztam ezzel, az azóta híressé vált, náci időből származó mondással:

„ - Tudja, mi a különbség Németország és Svájc között?

- ???

- Az, hogy Svájcban biztos a tejesember csenget be hajnalban. "