Médiatörvény - À la carte (?)

Törvény a szabadságról? Mármint a véleményszabadságról? Ez nem törvényi szabályozás(?) kérdése! Ez alapvető emberi jog. Méghozzá az alkotmányban biztosított alapjog. A hazai közvéleményben és köztudatban rendesen keverednek a fogalmak: szólásszabadság, véleményszabadság, sajtószabadság. Valójában ez utóbbi áll az érdeklődés és az általa gerjesztett vita középpontjában. Sajtószabadság. A sajtószabadság gyakorlatilag a kommunikáció szabadságát jelenti, amióta Gutenberg feltalálta a nyomtatást (press, Presse, sajtó stb.) , azaz az írásba foglalt gondolatok sokszorosítását és terjesztését. Eleinte a könyvek, majd a 19. század eleje óta pedig az újságok lettek ennek az új kommunikációs formának a „tartalomhordozói”.

A nyomtatott és sokszorosított kiadványok terjedésével egy időben jelent meg a cenzúra, ami a wikipedia szerint: "......az információk hozzáférhetőségének és terjesztésének a felügyelete, elsősorban politikai és morális alapokon. Szűkebb értelemben csak az államilag gyakorolt, külön erre a feladatra alakult szervek által végzett információ-szűrést nevezzük cenzúrának (amely elsősorban a könyvek, a hírlapok és műalkotások megcsonkítását vagy betiltását eredményezheti), tágabb értelemben azonban az információknak a szélesebb nyilvánosság előli mindenfajta elzárását szokás (sokszor vitathatóan) cenzúrának nevezni.

A szűkebb értelemben vett cenzúra az abszolutizmus, illetve a diktatórikus rendszerek jellemzője, ahol az információkat, az emberek véleményét és nézeteit is szabályozni akarják. Ezen lépéseket általában nemzetbiztonság, a közérdek vagy a „jó ízlés” ürügyén teszik meg......"

A 20. század technikai fejlődése, a rádió, a film (mozi), majd a televízió megjelenésével, újabb lehetőségekkel bővítette az akkor már „tömegkommunikáció”-nak nevezhető tájékoztatási formákat. A hang és a mozgókép megjelenése, ill. e kettő kombinációja egyre népszerűbbé tette a "csak azt hiszem, amit látok (vagy hallok)" gondolkodásmódot, amit hamarosan a totalitárius államhatalmak ki is használtak.

A náci diktatúrát megelőző és oly sokszor szociáldemokrataként emlegetett Weimari Köztársaság 1919-ben elfogadott alkotmányában már benne foglaltatott, hogy német földön nincs cenzúra, de a törvény lehetőséget adott a filmek előzetes „elbírálására”, valamint az ifjúság védelme érdekében a szennyirodalom elleni harcra. 1922-ben lépett életbe a „köztársaság védelmében” nevű törvény, mely maximum 6 hónapos betiltásra kötelezhetett szervezeteket, egyesületeket és azok sajtótermékeit. A 22-es paragrafus szerint, pedig, aki ilyen irományokat kiad és terjeszt, akár 5 évi börtönnel is sújtható. Ekkoriban szaporodtak el a köztársaság nyilvános „rágalmazása” (verleumden) és „szidása” (beschimpfen) elleni perek, és eltiltások. 1926-ban elfogadott ifjúságvédelmi törvény szerint a 18 éven aluliaknak nem adhattak el ponyvairodalmat, azaz korhatárhoz kötötték a „pengős regények” (Groschenhefte) árúsítását. Majd megszületett a 48. úgynevezett „diktatúra paragrafus”, amely ellenőrzés alá helyezte a köztársaság-ellenes és radikális politikai újságokat, valamint a nemkívánatos (újság)cikkeket. Közben a tömegtájékoztatásban vezető szerepet kapott a rádió.

Európában a rádiózás állami monopólium volt, amit a diktatórikus rendszerek messzemenően ki is használtak, miközben a propagandát és a manipulációt mesterfokra emelték. Az állam hírközlési monopol helyzete kontinentális Európában csak valamikor 70-es években kezdett háttérbe szorulni, amikor megjelentek a (reklámból élő) magán-, ill. kereskedelmi rádiók és tévécsatornák, -állomások. A törvények, a szabályozások nem igazán változtak, pontosabban csak az állami, vagy közszolgálati hírközlőket próbálták versenyképessé tenni, elsősorban formailag. Ugyanakkor a megbízhatóság érzését is igyekezték fenntartani, sőt fokozni, amivel ellensúlyozni tudták és tudják a magánadók gyors, de sokszor felületes, pontatlan híreit. A pontos, pártatlan, tárgyilagos és hiteles tájékoztatásért folyó (konkurencia) harcot nemcsak színesíti, de nehezíti is a technika újabb csodája: az internet.

A nyugati demokráciákban gyakorlatilag nincs médiatörvény. Pláne nem 180 oldalas bükkfanyelven írt általános szabályozás, benne számtalan fenyítő és büntető paragrafussal, amiben ráadásul szinte semmi sincs konkrétan meghatározva, pontosan megnevezve! A nyugati felfogás a felelősségre vonást, valamint a büntetés kiszabását eleve a polgári, ill. büntető törvénykönyv hatáskörébe utalja. Természetesen van felügyeleti szerv is, amely a társadalom széles rétegeinek képviselőiből tevődik össze. Nem pedig a kormánypárt tagjaiból összeválogatott csoport adja, méghozzá a kormányfő által kinevezett elnök irányítása alatt, ráadásul a (kétszer négy éves) kormányzási ciklusokon átnyúlva 9, azaz kilenc éves időszakra. Az öt évre választott bajor Médiatanácsnak például 47 tagja van. Ebből mindössze tizenketten képviselik (a mandátumok arányában) a 187 tagú bajor parlamentet, és csak egy, azaz egyetlenegy kormánytag képviseli a bajor kormányt a felügyelőtestületben! A többi tanácstag között megtalálhatók az egyházak (katolikus, evangélikus, izraelita), valamint a szakszervezetek, egyesületek, szövetségek, civil szervezetek (pl. Újságíró Szövetség, színházak, művészeti egyesületek, természetvédők, parasztszövetségek, stb.) képviselői. A bajor Médiatanács nem büntethet! Viszont feladata közé tartozik többek között: a frekvenciák kiosztása, a (magasabb) kultúra, valamint a rétegműsorok támogatása, az ifjúságvédelem, és nem utolsó sorban a szerzői jog tiszteletben tartása és védelme.

Ezzel szemben a január elsejétől érvényben lévő magyar médiatörvény rendesen összekeveri, összemossa, pontosabban nem tesz különbséget a közszolgálatiság és a profit-orientált magán-, ill. kereskedelmi médiumok között. Pedig egészen más szempontok érvényesülnek a közpénzen (az adófizetők pénzén) fenntartott és működtetett „állami” (közszolgálati) rádiók és tévék esetében, hiszen szabályozásuk jelentősen eltér a reklámokból (részben) önfenntartó médiák koncepciójától, irányelveitől. Ezért a fejlett nyugati demokráciákban eleve más szabályozások vonatkoznak a rádió- és televízió műsorszolgáltatására, mint a nyomtatott (és elektronikus) sajtóra. Az internet természetesen más, egy újszerű (szokatlan) virtuális világ, ahol ugyancsak különbséget kell tenni a közszolgálatiság és a kereskedelmi jelleg között, amely ráadásul egy teljesen új „szolgáltatással” egészült ki: a magánvélemények közzétételével. A blog-szféra gyakorlatilag az egyéni vélemények tárháza, amolyan nyílt napló, aminek tulajdonosa bárkinek betekintést enged nyújtani a földkerekség bármely pontjáról a maga kis gondolatvilágába, szokásainak, és érzelmeinek megismeréséhez. Ez eddig ismeretlen volt a kommunikáció terén.

A cikkekhez való hozzászólások ugyancsak forradalmasították a véleménynyilvánítást. Eddig a médiák, elsősorban az újságok, csak a számukra kedvező véleményeket tették közzé, vagy olvasói levélnek álcázva olyan cikkeket jelentettek meg, amelyekért a szerzőnek nem akartak fizetni. Ugyanakkor a szerkesztési jogot fenntartva bármikor és bármit (helyhiányra, stilisztikára, stb.-re hívatkozva) a lap profiljának megfelelően "átalakíthattak". Az internet adta lehetőséggel viszont a bírálatok teljes tára kerül közszemlére. Sőt, ellentétben a nyomtatott és elektronikus médiával, a megjelent írások, elhangzott vélemények a világhálón (szinte) örökre megmaradnak, és könnyen, egy gombnyomással visszakereshetők. Az effajta „feedback” a hatalom birtokosai számára kínos lehet, különösen Kelet-Európában, ahol hagyománya van a gentry, tekintélyelvűségnek, és ahol a hiba, vagy a tévedés nyilvános beismerése idegen, mi több ismeretlen. Volt rá kísérlet, igaz, meglehetősen böszmén, - nem is értette meg a hazai közvélemény többsége.

A magyarországi aggodalmak és a felháborodás valójában nem a sajtószabadságról és a cenzúráról szól, hiszen a hazai gyakorlat eddig is szelektált. Egy-egy cikk publikálása a szerző és a szerkesztőség, ill. a kiadó viszonyától függött, amihez bizonyos politikai szimpátia is párosul(t). Sőt, arra is volt már példa, hogy a kemény kritikát a „konkurens” lap hozta le, megjegyezve: a szerző gondolatainak, véleményének közlésére saját „oldala” nem volt hajlandó. Ez a „szekértábor” mentalitás a nyugati demokráciákban is megvan. Sőt, a nyugati álláspontok sokszínűségéből manipulatív módon, vagy inkább önámításként a hazai pártok és hívei előszeretettel mazsoláznak a nekik tetsző, megfelelő cikkekből, majd úgy állítják be, mintha a világ kizárólag velük vagy épp ellenük lenne. Amiben viszont a nyugati közvélemény (szinte pártállástól függetlenül) a magyar médiatörvénnyel kapcsolatban megegyezik, és valóban aggódik: az, a törvénybe iktatott (politikai) „kiegyensúlyozottság” hiányának megállapítására és a magas pénzbírság kirovására létrehozott felügyeleti szerv összetétele. Ellentétben a nyugati gyakorlattal, ahol a társadalom minél szélesebb körét és képviseletét szokás bevonni egy ilyen testület munkájába, a magyar gyakorlat kizárólag a kormányzó pártokat kívánja felruházni ezzel a felelősségteljes feladattal.

Ezek ismeretében, Magyarországon nem az egyetemes sajtószabadság kérdése a központi probléma, hanem a pénz, az egzisztencia és a mindent átitató pártpolitika. Főleg ez utóbbi miatt lázongnak és tiltakoznak a hazai mentalitást és gyakorlatot jól ismerők. Amikor diktatúrát kiáltanak, valójában – tudat alatt - a saját egzisztenciájukat féltik és védik. Hiszen egy-egy (pénz)büntetés bármelyik médiaszereplőt ellehetetlenítheti, fizetésképtelenné teheti, azaz csődbe juttathatja, és ezzel együtt sokak megélhetési forrását zárja el. A „bűn”, azaz a „politikai kiegyensúlyozottság” hiányának megállapítása, valamint az érte járó büntetés (pénzbírság) kiszabása egy olyan felügyeleti szerv hatáskörébe tartozik, amelynek tagjai kivétel nélkül kormánypártiak. Ráadásul rendeletalkotási joggal felruházott elnökét a (jelenlegi) miniszterelnök nevezte ki 9 évre! Ha így nézzük, akkor valójában a hazai jogrendszer hiányosságai viszik a tiltakozókat az utcára. Az igazságszolgáltatással szembeni bizalmatlanság a 1949-89 közötti (40 éves) diktatúrában gyökeredzik, amit az utóbbi húsz esztendő történései, gyakorlatai és „forradalmi” változásai sem tudtak enyhíteni. Óriási tévedés, vagy még inkább hiú ábránd, vagy öncsalás, azt hinni, hogy a kétharmados parlamenti többség adta lehetőség a „népakarat”-tal egyenlő. Főleg ezt még nemzetközi fórumokon hangoztatni és hivatkozási alapként kinyilatkoztatni. Hiszen a 2010-es választáson az ország lakossága az addigi tehetetlen, és ráadásul korrupt vezetési gyakorlatra mondott nemet. Magyarán, nem a „jobboldal” (élén az Orbán Viktor vezette Fidesz) győzött, hanem az addigi „baloldali” politika veszítette el a lakosság többségének bizalmát! Mintha a jelenlegi kormányzat az elmúlt háromnegyedév alatt elfelejtette volna, hogy hogyan és miért kapott megbízást az ország nagy részétől. A kétharmados parlamenti többség birtokában az utóbbi időben hozott „szerkezeti átalakítások”-kal kapcsolatban a hatalom egyre gyakrabban emlegeti a 40 évig tartott diktatúrából jól ismert „nép nevében” propagandisztikus szöveget, mint indoklást, magyarázatot. Ez pedig a jóval 1989 előtt szülöttekben az egypártrendszer felé haladás rémálmát vetíti előre.

.

Messziről jött ember

Az interneten követtem az EU Tanácsának elnökségét egy félévre betöltő Magyarország bemutatkozását az EU Parlamentben, Strasbourgban. Hogy pontosan mit is jelent ez Magyarország, ill. az EU számára valójában homály fedi. Legalábbis a magyar médiából a közvélemény számára nem derül ki. Az angol nyelvű wikipédiában pl. ez áll: ".....Az elnökség nem egy elnököt jelent, hanem egy feladatot, amit egy (tagállam) nemzeti kormány vállal magára. ...." (The presidency is not a single president but rather the task is undertaken by a national government. )

Ezenkívül, 2007 óta úgynevezett „Trojka” vezeti az EU Tanács működését, azaz három egymást követő félév (18 hónap) elnöksége hasonló célokat tűz ki, illetve próbál megoldani. Jelenleg a spanyol-belga-magyar „Trojka” utolsó tagja áll(t) csatasorba. Ugyancsak szervezeti változás (a Lisszaboni Szerződés alapján), hogy 2010 óta az EU Tanács elnöki (tehát nem elnökségi!) posztját - állandó jelleggel - egy személy tölti be. Erre a tisztségre a néppárti, flamand Herman Van Rompuy-t jelölték, és olyan jelöltekkel szemben nyert, mint Tony Blair és Jean-Claude Juncker. Az általános ügyek végzésének elnökletét, pedig a soros tagállam külügyminisztere tölti be, azaz 2011. június 30-ig Martonyi János és nem Orbán Viktor a féléves EU elnökség hivatalos vezetője.

Mindezek ismeretében, a magyar prezentáció (bemutatkozás) valóban „félrecsúszott”, elsősorban az ellenzéki képviselők jóvoltából, amit a magyar miniszterelnök nem tudott európai - vagy ahogy mifelénk mondják „úri” - módon kezelni. Arra számítani lehetett, hogy a miniszterelnök bemutatkozó beszédét követő hozzászólások elsősorban a magyar belpolitikára fognak irányulni. Erre kellett volna Orbán Viktornak felkészülnie, ill. tanácsadóinak felkészíteniük. Ha másként nem, legalább Berlusconi EU parlamentbeli vitáinak tanulmányozásával. Az olasz miniszterelnököt is megpróbálták anno „szétszedni” a vezetői stílusát erősen bírálók, élükön a német szociáldemokrata Martin Schulz-cal. Az olasz nyelv ismerete nélkül is jól látható és érzékelhető a vitáról készült video felvételen, hogy Berlusconi bizonyos „sárm”-mal, higgadtan, mi több, (kényszer) mosollyal verte vissza az őt és kormányát ért támadásokat.




Ezzel szemben Orbán Viktor abszolút feleslegesen és provinciális módon belement az „adok-kapok”-ba, ráadásul a legbutább érvvel, miszerint aki őt sértegeti, az hazáját, a magyar népet, nemzetet sértegeti. Ennél butább, átlátszóbb és nevetségesebb védekezéssel(?) egy politikus nem is jöhet elő. Hiszen végig személyét és intézkedéseit támadták a felszólalók, nem pedig Magyarországot, ill. annak népét. Megjegyzem a (nagyon magas) labdát maga Orbán Viktor dobta fel, amikor eleve azzal zárta – amúgy valóban jó - beszédét, hogy

".......Végezetül, szeretném elmondani Önöknek, hogy tudatában vagyok annak, hogy mindannyian politikusok vagyunk, akik ebben a teremben ülünk, vagy éppen állunk. Megvannak a saját szempontjaink, a saját elveink, a saját elvtársaink, és megvannak a saját érdekeink is. Mindennek tudomásulvétele mellett, én azzal a tiszteletteljes javaslattal fordulok Önökhöz, hogy legyen Önöknek bármilyen véleménye is a magyar belpolitikáról, ne keverjék össze a magyar belpolitikával kapcsolatos kritikai megjegyzéseiket és akcióikat az Európai Unió következő hat hónapjának soros magyar elnökségével. Ha összekeverik, én természetesen készen állok a harcra, de ha összekeverik, annak nem Magyarország látja a kárát, hanem elsősorban az Európai Unió teljes közössége. ......." (Orbán Viktor strasbourgi beszéde - 2011. 01. 19.)


Ez hiba volt! Hiszen ezzel eleve jelezte a magyar miniszterelnök, hogy maga is tisztában van: megválasztása óta eltelt időben politikájával, vezetési stílusával, a forradalmi változásoknak nevezett programjával sok bírálót és ellenzőt szerzett (nemcsak) magának, elsősorban külföldön. Ahelyett, hogy diplomatikusan felhívta volna a jelenlévő képviselők figyelmét a közös (európai) problémák megvitatására, az EU parlamentjében egy teljesen szokatlan (kioktató) hangnemet ütött meg. Az a fenyegetéssel felérő kijelentése, hogy „….ha összekeverik, annak nem Magyarország látja a kárát, hanem elsősorban az Európai Unió teljes közössége…..” első hallásra, olvasásra mosolyfakasztó, viszont jobban belegondolva egy meglehetősen akaratos jellem nevetséges blöffjének tűnik, aki – állítása szerint -, ha kell, képes móresre tanítani egy 500 milliós közösséget, ill. annak parlamenti képviselőit.

Hátborzongató egy magát európainak valló vezetőtől ezt hallani.

A kihívásra, amire eleve ugrásra készen álltak a Néppárt és Orbán ellenes frakciók, képviselők, cunamiként zúdították az elmarasztaló egyperces hozzászólásokat. Orbán ekkor már kilépett diplomatikus politikusi szerepéből, és az engedélyezett maximum 5 perces megköszönő(?) szavak helyett 12 perces viszontvádaskodásba kezdett. Nagy hiba! Ráadásul egy sor valótlansággal érvelt, aminek szellemét a későbbi sajtótájékoztatóra is magával vitte. Igaz, akkor már védekezésnek tűnt az, ami elnöki beszédében még támadásnak látszott. Talán a legviccesebb érvelése az volt, amikor arról beszélt, hogy „otthon” sokkal keményebb ellenzéke van, mint a mostani (2011. január 19.) strasbourgi felszólalások voltak. Ez már csak azért is elgondolkoztató, mert ha ez valóban igaz, akkor ezzel a hazai ellenzéknek igencsak komoly elismerő bókot mondott az oly büszkén, és sokszor hangoztatott kétharmados többség ellenére. Érvrendszerében különben számtalan logikai bukfenc volt, főleg, ami szemrehányó kijelentését illeti.

„….Engedjék meg, hogy kifejezzem a meglepetésemet, hogy annyi komoly és respektábilis ember, mint akik hozzászóltak, tárgyi tévedésekben vannak……..” (Orbán Viktor válasza - strasbourgi beszédére 2011. janáur 19.)

Az én legnagyobb meglepetésemre azonban nem csak az EU képviselők vannak tárgyi tévedésben, hanem Orbán Viktor is, amikor ilyen veretes nemzeti színű szöveggel érvel:

„……..az Önök által kifogásolt médiatörvény az 1986-os, kommunista rendszerben elfogadott sajtótörvényt helyezte hatályon kívül, (…) Ezt soha senki nem kifogásolta az elmúlt húsz évben, pedig igen antidemokratikus volt”......... "

Csak emlékeztetőül. Legutóbb 1996-ban módosították a médiatörvényt! Viszont ettől függetlenül valóban senki sem kifogásolta annak antidemokratikus mivoltát. Még Orbán Viktor (és kormánya) sem, aki a törvénymódosítás után 1998-ban került hatalomra és négy teljes esztendő állt rendelkezésére, hogy legalább egy parlamenti vita erejéig szóbahozza.

Továbbá, vajon mit tudnak az EU képviselők arról, hogy Magyarország jelenlegi miniszterelnöke ellenzékiként nem járt be a parlamentbe, sőt az akkori miniszterelnök felszólalásaikor párttársaival együtt rendszeresen kivonult a teremből? Lehet, hogy most is jobban viselte volna el a hozzászólásokat, ha az EU ellenzék már Orbán beszéde előtt kivonul a teremből. Pedig, ez biztos nagyobb botrányt kavart volna, mint a letapasztott szájak vagy a jelképes üres újságok felmutatása. Úgy látszik a parlamentáris udvariatlanság orbáni foka ismeretlen Európa nyugati felében.

A sértődött ember benyomását keltő magyar miniszterelnök végül a Pusztát hívta segítségül, vagy inkább mentségül diplomatikus, „úri” modora hiánya védelmébe, pedig ezzel csak alátámasztotta azt a régi magyar mondást, miszerint messziről jött ember azt mond, amit akar.

Úgy tűnik, mintha ezt a mondást Európa nyugati felében is lassan kezdenék megismerni.

Iránytévesztés

Előzmény

Még tavaly, a médiatörvénnyel kapcsolatos 2010. december 28-án írt Gondolataimra e-mail-t kaptam az alábbi szöveggel:

".........köszönöm a blogbejegyzést, elolvastam.
Ami azt illeti, hogy még nem tudjuk, hogyan fogják alkalmazni: a neten már terjed egy dokumentum (mellékelem) a Tilos Rádió elleni eljárásról. Először azt hittem, paródia...
Engedelmeddel felírtalak a Szól a rádió... csoportba, ahol ezt is találtam. Ha nem akarsz tag lenni, iratkozz le nyugodtan. ..........."

Elolvastam a mellékelt dokumentumot, majd kedves ismerősömnek a következő választ küldtem:

"........köszi! Őszintén, nekem is volt egy kis fenntartásom (talán provokáció?, lejáratás?, stb. )
aztán megláttam a hírszerzőn. Gondolom, ez bizonyítja a hitelességet.
Nagyon gondolkozom, hogy eljuttatom Gézának, - csak egy picit bonyolult, mert ő nem internetezik......... (márciusban lesz 84 éves)
A fércbukra való feliratkozásomat ugyancsak köszönöm........."

Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ilyen idióta legyen egy komoly, állami hivatal, a Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság (NMHH). Méghogy idióta, de pénzfecsérlő is, az adófizetők pénzén eszement tanulmányokat készít, abszolút felesleges fordítást rendel meg, mely “szimbólum” rendszerében köszönő viszonyban sincs az eredeti angol szöveggel. Ráadásul egy olyan médiatörvényre hivatkozóan, ami napokon belül (tavaly decemberi hír!) érvényét veszti. Agyrém! Itt jegyzem meg, a Tilos Rádiót nem hallgatom, sohasem hallgattam, ezért róla véleményt nem tudok mondani. Csak azt a szöveget ismerem, amit az interneten kaptam és, amit a Médiahatóság megküldött a szóban forgó rádióállomásnak. De erről, már részletesen beszámoltam Itt a Tilos, hol a Tilos címmel.

.

A jelen

.

Mint fentebb jeleztem, a Tilos kapcsán egy (média szaktekintély) barátom jóvoltából, tagja lettem a “....Szól a rádió...” fércbukos csoportnak. Aztán egy “lájkolással” feliratkoztam az “Egymillióan a magyar sajtószabadságért” ugyancsak fércbukos web-oldalra, mert számomra a sajtószabadság szent. És mindenekelőtti és feletti. Ahogy az, az (ENSZ) Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozátából ídézve, amolyan küldetésnyilatkozatként, ki volt írva a Szabad Európa Rádió müncheni előcsarnokában.

“Everyone has the right to freedom of opinion and expression; this right includes freedom to hold opinions without interference, and impart information and ideas through any media regardless of frontiers"

.

(Mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításhoz, ez a jog magában foglalja a befolyás nélküli véleményt, valamint információk és eszmék továbbítását bármely közlési (média) formában (állam)határokra tekintet nélkül.)

.

Ennek szellemében követtem, és követem az eseményeket. Csak később derült ki számomra, hogy egyik fércbukos csoport sem az, aminek látszik, vagy mondja magát. A “...Szól a rádió.....” lassan átalakult egy Mong Attila fan clubbá, majd az Orbán kormány ellenes főleg nemzetközi sajtóanyagok gyűjtőközpontjává. Az időközben több, mint 60 ezer támogatót jegyző “....Egymillióan a magyar sajtószabadságért...” ugyancsak az orbáni politika ellenzőinek fóruma lett, nem pedig az egyetemes sajtószabadság védelmezőinek (népes) tábora.

A hazai médiából gyakorlatilag semmi (hiteles) konkrétumot nem lehetett megtudni. Csak az állandó vádaskodás és cenzuráért kiáltás volt a jellemző, anélkül, hogy a lakosságot tételesen, pontokba szedve tájékoztatták volna: miről szól a médiatörvény, mi benne a rossz, és miért? Hogy valami nem stimmel(t), az egyértelmű volt már az elején, csak az nem volt világos, hogy mi? Közben a külföld, elsősorban az EU is elmarasztalóan írt a magyarországi eseményekről. Nehéz volt eligazodni, hiszen a törvényt Karácsony előtt a 2/3-os (Fidesz többségű) parlament megszavazta, majd Orbán Viktor miniszterelnök, pártelnök ország-világ előtt kinyilatkoztatta: “esze ágában sincs a törvényen változtatni”. Aztán nagy hirtelenjében (stikában, Szilveszter napján, munkaszüneti napon!) a köztársasági elnök kézjegyével ellátta, és ezzel hatályba léptette a sokat vitatott törvényt.

.

Alig telt el két hét az “esze ágas” orbáni kinyilatkoztatástól, amikor a magyar miniszterelnök, mint az EU soros elnöke, az Unió vezetőivel történt megbeszélését követően külföldi újságírók előtt Budapesten hirtelen megváltoztatta addigi határozott állaspontját, és kijelentette: “Ha az Európai Unió szükségesnek ítéli a médiatörvény megváltoztatását, akkor azt elfogadjuk”. Érdekes módon ez a szemléletváltozás senkinek sem tűnt fel, nem lett belőle vezető hír, vagy csak szimpla közröhej. Helyette továbbfolyt és folyik az iszapbírkózás.

A “.....Szól a rádió...." csoportban már rég nem a rádió (azonbelül Mong Attila elnémulása) a lényeg. A műsorvezetéstől eltiltott újságíró protestáló akciója, időközben mártirt csinált belőle azáltal, hogy a Fidesz (OV) ellenesek felkarolták. Már rég nem róla szól a tiltakozás, amibe rendesen beszált a magát “antifa”-nak nevező szélsőbalos társaság, akik még mindig a Komintern egykori elveit hirdetik és követik az “antifasizmus” szándékosan félrevezető elnevezése mögött. Részletekbe nem bocsátkozom, viszont a téma iránt érdeklődők figyelmébe ajánlom: Simon Wiesenthal “náci-vadász” volt, és nem fasiszta-vadász.

Azért egy megjegyzés erejéig. Ellátogattam az antifa-hungary honlapjára, ahol szerzők, szervezők, a honlap “gazdái”, fenntartói természetesen nincsenek nevesítve. Csak annyit tudható meg a “Rólunk” című ismertetőben, hogy

“....Ez a többnyelvű internetes webhely (http://antifa-hungary.blogspot.com/) a magyarországi szélsőjobb legújabb kori erősödését, a fasizálódás tendenciáját dokumentáló magyar és külföldi írások, fotók, videók gyűjteménye....”

A legfrissebb bejegyzés most vasárnapi (január 09.), és többek közt ez olvasható:

“.....a Magyar Rádióból botrányos körülmények között eltávolították a baloldali és liberális újságírók nagy részét, leváltottak főszerkesztőket, megszüntették műsoraikat. 1994.03.11.-én több ezren tüntettek a Rádió épületénél az elbocsájtások miatt. Következő hónapban 2x2 órás figyelmeztető sztrájkot tartottak a Rádió dolgozói, Csúcs László alelnök a megmozdulás jogellenességének megállapítására bírósági eljárást indított.......”

Kéretik tudomásul venni: a jelenlegi helyzet teljesen más(!), bármennyire is szeretné egy kis, politikailag elkötelezett csoport a "kísért a múlt" analógiát sugallani a nagy nyilvánosságnak. Mong Attila, felelőssége teljes tudatában vállalta tettét és annak (lehetséges) következményét, amiből egyesek szemében mártírként kerülhet ki. Arról nem is szólva, hogy az egyéni, önkéntes, ill. önkényes akciókat, tiltakozásokat sehol sem tűrik meg (a szabad világban), ha az az "állami", "közszolgálati" szférában történik. Ezeknél az intézményeknél a protestálásra ott vannak az érdekvédelmi szervek, szervezetek (pl. üzemi tanács, szakszervezet, újságíró szövetség stb.), valamint a támogató civil szervezetek, esetleg a spontán összeverődő szimpatizánsok. Máskülönben az ott dolgozó egyéni akciója legfeljebb munkaügyi problémához vezet(het).

Ezért hisztérikus hecc-kampány jelleget kezd ölteni a 1994-es eseményekre való utalás, azzal összehasonlítás. Különben bájos a “baloldali és liberális” jelző használata az antifa részéről. Ez épp olyan kódolt szóhasználat, mint napjainkban a “konzervatív”, amely lefedi a teljes jobboldalt, a szélsőtől a középig, sőt, talán még a "baloldal-ellenességet" is. Úgy látszik a jelenlegi hatalom sikeresen alkalmazza a Komintern-nél már jól bevált összemosási technikát. (minden, ami náci-ellenes, az “antifasiszta” volt, ill. lett, minden, ami jobboldali, az mára “konzervatív" lett). Ugyancsak feltűnő, hogy a magyarországi szovjetrendszer idején elterjedt “nép” jelzőt, előtagot (népbíróság, népköztársaság, Népstadion, népnevelés, stb.) napjainkban felváltotta a “nemzeti” előtag, jelző. Igaz, náci Németországban is szinte minden “Volk” (nép) volt. Gondolom kevesen tudják, hogy egyházat is alapított a náci diktatúra “Volkskirche” néven. Ma is valami hasonló reneszánszát éljük, amikor minden “nemzeti”, épp úgy, mint Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején. Szinte bohózatba illő, ahogy az APEH-ből, egyik napról a másikra NAV lett. Miközben ismét Nemzeti Sportuszoda lett, a margitszigeti Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszoda. De, ez már más téma.

A magyar (érdekes, ez nem nemzeti) médiatörvény elleni hazai tiltakozás azonban egyre jobban "pártossá" kezd válni. Az Orbán szimpatizánsok, a Gyurcsány-, és baloldal-ellenesek körében is szerveződnek a törvény “csakazértis” támogatói, anélkül, hogy fogalmuk lenne mit is kifogásolnak mások, beleértve a külföldi médiát is, amelyek az egyetemes szólásszabadságot, ill. annak hiányát kérik számon. Ugyanakkor kishazánkban már nem az egyetemes szólásszabadság áll a középpontban, hanem piti belpolitikai harc kezd kialakulni. Az “....Egymillióan a magyar sajtószabadságért...” csoport sem "tiszta". A szervezők, alapítók kilétét homály fedi, ugyanakkor úgy látom, érzékelem: ez a csoport is elindult a politika felé, annak ellenére, hogy a web-oldal fenntartói nem kívánnak egyetlen párttal sem közösséget vállalni. Legalábbis így hirdetik magukat, ha rendezvényről, megmozdulásról van, vagy lenne szó. Sok embert megtévesztenek ezzel. Engem is. Lelkesedésem alább hagyott, amióta egy petíció kering a net-en, amellyel könnyen összetéveszthető ez a több mint félszázezer fős sajtószabadságot támogató csoportulás. A kiáltvány már csak azért is elgondolkoztató, (és nevetséges), mert a honlapon ez olvasható:


Tisztelt Álnéven Beírogatók!

Ahogy a fenti lista gyarapszik, úgy növekszik azok száma is, akik szeretnék, hogy kezdeményezésünk komolytalanná váljon. Utóbbiakat szeretném tájékoztatni arról, hogy az oldal közösségének átlagos intelligenciaszintje magasabb annál, hogy ezeket a próbálkozásokat értékelje. Felelőtlen beírásaik ráadásul komoly következményekkel járnak, ugyanis IP címük ill. proxy szervereik adatai alapján feljelentést teszünk az ügy fajsúlyának függvényében internetszolgáltatójuknál ill. az illetékes szerveknél. Ezzel együtt bejegyzéseiket a legrövidebb idő alatt töröljük, így hatékony eredményt ezzel a módszerrel nem érnek el. Próbálkozzanak mással, javaslom, hogy egyéb közösségi tevékenységben fejlesszék kreativitásukat.

Üdvözlettel:
az oldal fenntartója


Igen, így: “az oldal fenntartója”. Tehát egy nevét elhallgató “fenntartó” tiltakozik, és fenyegeti az álnéven beírókat !!! Mindez a demokrácia és a sajtószabadság nevében és érdekében......

Amúgy, meg butaság a pártokat kizárni egy ilyen mozgalomból, pedig a névtelen “fenntartó”(k) tüntetésre való felhívásából ez tűnik ki, miközben a Magyar Demokratikus Charta is csatlakozásra szólít fel. Csak zárójelben, azért az elgondolkoztató, hogy egy olyan tekintélyes szervezet, csoportosulás, mint a Charta, támogat egy névtelen, személytelen felhívást. Vagy tán mégis ismert a web-oldalt "fenntartó" neve, kiléte?

.

Nyugaton, ha széleskörű közfelháborodás miatti társadalmi összefogásra kerül sor, akkor nem névtelenek, hanem “nagy nevek” vezetik az "akciókat", amelyhez csatlakoznak a pártok, a szakszervezetek (pl. nyomdászok, tv. rádió, internet technikusok stb.), a szakmai szövetségek, kamarák, stb., valamint a polgári, civil szerveződések. Ezzel szemben Magyarországon, pontosabban Budapesten Orbán (meg Szalai AM) szidásában merül ki a protestálás, - meg, hogy kinek van több támogatója a fércbukon: OV-nek, vagy a "sajtónak". Kivülről nézve, ez gyerekes, mi több, nevetséges.

Persze, fel kell lépni a sajtószabadság védelmében! De nem így! Eleve hiányoznak a nagy nevek, a "húzóerő", akikre odafigyelnek az emberek. Arról nem is beszélve, hogy senki sem ismeri, hogy Orbánon és Szalain kivül valójában mi ellen is tiltakozunk? Az újságoknak nem üres oldallal, hanem a konkrét problémákkal (törvénypontokkal) kellene tele lenniük, hogy mindenki lássa: mi a baj, mi a rossz? Elvégre a 200 oldalas törvényt senki sem olvasta, (vagy nagyon kevesen), és még senkit sem büntettek meg a törvényre hivatkozva. Sőt, épp hallom, hogy a Tilos Rádió elleni eljárást is megszüntették. Akkor mi a francért tiltakoznak? Különben Orbán is erre játszik, és kivárja, amig az "ügy" lecsendesedik. A nyugati média is idővel rájön, hogy nincs hatás, eredmény. Mitől is lenne, amikor már rég nem az egyetemes sajtó- és szólásszabadságról van szó, hanem belpolitikai harcról. Ha sokáig "nyomják" a szöveget, az olvasók belefáradnak. Konstatálják, hogy Mo.-on valami nem jó, nincs rendjén, és kész. Az EU meg majd kivizsgálja. Ha hibát találnak benne, akkor azt az Orbán-kormány korrigálni fogja. A gyakorlati alkalmazás pedig még távol van, csak az EU-elnökség után várható.

.

Ettől függetlenül, meglepő, hogy egyetlen "nagy név" sem állt még ki, ill. fel a médiatörvény aggályos pontjai ellen. Kornai cikkének sincs igazi visszhangja, - nem beszédtéma. Igaz, ő nem politikus, nem alkotmányjogász, “csak” egy sokat látott és tapasztalt, elismert közgazdász, akinek gondolataira, írására érdemes (lenne) odafigyelni. Viszont hol vannak a "nagy" elemzők? Lengyel, Tölgyessy, Kéri, Hankiss, stb. - mindenki kussol. Konrád is csak egy peticiót irt alá. Kertész ugyancsak hallgat (lehet, hogy jobb is?) - szóval nem látom a valódi összefogást, kiállást, felháborodást.

Egyre inkább az a gyanúm kezd beigazolódni, hogy ez az egész téma a hazai társadalmat, a köznépet, nem érdekli. Orbán Viktor kiváló taktikus, a populizmus példátlan ügyes művelője. Hatalomra kerülése óta csak olyan témákhoz nyúlt (eddig), amelyek az utca emberét, a “kisembert”, annak “zsebét” közvetlenül nem érinti. A kormány eddigi intézkedései a lakosság körében az oly népszerű “fizessenek a gazdagok” romantikus (és egyben populista) szlogen jegyében történtek. A multik különadóval sújtása, vagy a kilakoltatási moratórium meghosszabbítása még a (szélső)baloldalon is helyeslésre talál(t) (lásd TGM elemzései). A kilakoltatási moratóriummal a bajba jutott devizahiteleseket is “lecsendesítették”. Ügyes húzás! A kormánynak egy fillérjébe sem került! Hiszen, nem azt mondta, hogy átvállalja a törlesztést, vagy annak egy bizonyos részét, százalékát, de azt sem, hogy a bankok egy időre fagyasszák be a követelésüket, vagy fix átváltási árfolyamon számítsák a törlesztést. Nem, semmi konkrétum, csak egy remek “beetetés”, amit a jónép konstatál.

Hasonlót érzek a médiatörvénnyel kapcsolatban is. Hiszen az “ellenállás” valójában nem is a sajtószabadságról, ill. annak korlátozásáról szól, hanem a pénz körül forog. A hatalom borzasztó magas büntetési tételeket helyezett kilátásba, anélkül, hogy a “bűn”-t, a büntetendő cselekedetet konkrétan és pontosan körülírta volna! Ez a (lét)bizonytalanság az igazi, és valódi mozgató rugója ennek a nagy szólamokat hangoztató felháborodásnak.

Mindebből a jónép semmit sem érez, amíg a hatalom központilag nem korlátozza a nagy nézettségű (giccs) műsorokat, és helyettük népnevelő, pardon nemzetnevelő programokkal elő nem áll. A nyomtatott sajtót meg úgyis politikai érdeklődése szerint olvassa a jónép. Ha olvassa, hiszen a példányszámok igencsak csökkennek, kivéve a pletykalapoké. Ráadásul a mostani felháborodást a nagy többség nem érzi a magáénak, hiszen még senkit sem büntettek meg (látványosan). Ergo, a nép, az istenadta nép, nem fog az utcára vonulni! Ezzel tisztában van Orbán is. Viszont, ellenzői még mindig nem fogták fel, hogy más módszerekkel kell(ene) a jelenlegi hatalom ellen fellépni. Olyannal, amihez egy tömegbázist valóban fel lehet(ne) építeni. Azonban ez, egyelőre várat magára.

.

Az utóbbi napok személyes tapasztalai. A “...Szól a rádió...” nevű fércbukos csoport figyelmét felhívtam a Népszabadságban megjelent, meglehetősen megdöbbentő című cikkre. “Túl sok a zsidó” hirdeti a főcím, majd kiderült, hogy a Die Welt-ben megjelent egyik írásról van szó, aminek viszont nem ez volt az eredeti címe! A Die Welt cikke, egy magyarországi (német) intézet bezárással fenyegető körülményeit taglalja: Gyakran gondolok Budapestre (Ich denke oft an Budapest) címmel, ami egy nagysikerű német film címe volt az 50-es években (Gyakran gondolok Piroskára - Ich denke oft an Piroschka). A csoporthoz tartozó nol-os munkatárs hozzászólásaiban antiszemita észjárásra jellemzően támadott. Antisztemita észjárásnak nevezek minden olyan hazugságot, amit hihetően próbál eladni terjesztője. A háttérben azonnal beindultak az engem gyűlölő “antifasiszta” erők, akik szerint én nyilas és/vagy CIA-ügynök vagyok, mert a SZER-nél dolgoztam. Mong Attila, mint csoportvezető e-mailben közölte:

“....Többen panaszkodtak a csoportban,hogy kezdenek elszaporodni a nem médiával kapcsolatos posztok,többek között ilyen volt néhány a tieid közül is. Kérlek tartsd tiszteletben a csoport játékszabályait. A csoport a médiával és a médiatörvénnyel foglalkozik, nem politikai vitafórum.....”

Először meglepődtem a közleményen, hiszen a Népszabadság cikkéből nem derül ki egyértelműen, hogy az inkriminált címet (“Túl sok a zsidó”) a nol adta, vagy az MTI, amely hírforrásnak van megjelölve. Ezért is hívtam fel rá a figyelmet a médiával és a médiatörvénnyel kapcsolatban. De hamar megértettem, hogy kikkel is állok szemben. Azóta csak időnként olvasom e csoportban közölteket, legutóbb pl. Mong Attila bejegyzése arról szólt, hogy ő bizony nem megy el az idei Újságíróbálra.

Mindezektől függetlenül, a Süddeutsche Zeitungból tudtam meg, hogy valójában mit gondolnak Magyarországon a hozzáértők, mi az, ami valóban felháborító ebben a médiatörvényben, és az EU mit kifogásol(hat), ha a magyarországi (háttér) helyzetet (is) ismeri. ("Amiről a külföldi média hallgat...." - blogbejegyzés az SZ nyomán - kattints rá!)

.

Amiről a külföldi média hallgat........

..............a médiatörvénnyel kapcsolatban, viszont a hazai közvéleményt izgatja, annak ellenére, hogy Magyarországon mégsem kap róla átfogó tájékoztatást. Ezt a hiányt igyekszik pótolni a müncheni Süddeutsche Zeitung bécsi tudósítója, Michael Frank, aki összeszedte azokat a médiatörvénnyel kapcsolatos ki nem beszélt, ki nem tárgyalt pontokat, ami a törvény hazai bírálóit valójában foglalkoztatja, és a külföldi médiából is hiányzik. Magyarán, inkább a kormány elmarasztalása olvasható ki a külföldi lapokból, mintsem a médiatörvény, ill. annak vitatott részei, pontjai. A HVG már írt erről a SZ cikkről egy összefoglalót, ezt szeretném most kiegészíteni.

Michael Frank az alábbi infókat kapta Magyarországról, az új médiatörvény hazai bírálóitól:


"..........Minden állami (kormány vagy köz-) intézménynél dolgozó indolás nélkül két hónapon belül elbocsájtható. Ezt hívják öncenzurának.

“..........Az állami hírügynökség (MTI) ezentúl monopol helyzetbe kerül. Márciustól egyedül az MTI szolgál csak híreket, híranyagot az állami televizó(k)nak, rádió(k)nak és internetes oldalanak Magyarországon.

"..........A rádiók, a magánadók is, a jelentős nemzetközi vagy hazai eseményekről csak a központi (MTI) anyagokat vehetik át, ill. közvetíthetik. Ezentúl nem lesznek kimondottan zenei adók, mert bizonyos híreket eleve át kell venniük.

".........Mindennek, legyen az szöveg vagy zene, legalább 20 %-a magyar eredetűnek kell lennie. A rádióknak és televiziónak “kiegyensúlyozott”-nak kell lenniük. Ez az alapelv a nyomtatott sajtóra, valamint az internetre is érvényes. Politikai hírekhez nem szabad véleményt vagy értékelést fűzni.

".........Megjegyzendő: a híreket és tájékoztatási programokat nem szabad szponzorálni. Pártok és mozgalmak nem tarthatnak fenn műsorokat vagy médiumot.

".........Mindent a Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság (NMHH) és a Médiatanács értékel és ellenőriz, magas pénzbüntetést, sőt időleges bezárást, szüneteltetést is alkalmazhat. A Médiatanács, valamint a Médiahatóság (NMHH) tagjait tilos pártpolitikailag szerződtetni. A NMHH elnökét a miniszterelnök személyesen nevezi ki kilenc évre.

".........Miért kilenc év, ez a példátlan hivatali idő? Azért, mert a Parlament 2/3-os többséggel ugyanennyi időre választotta meg a Médiatanács elnökét is. … ezért nem lehet komolyan venni az Orbán kormány függetlenségi eskűjét.

".........Ha időközben a Fidesz elveszítené a választást, a hatalmát a médián keresztül továbbra is érvényesíteni tudja. Ezért a tiltó és parancsoló paragrafusoknál a “közérdek” és a “nemzeti szükségállapot” jelenik meg, amit a Médiatanács egyszerű többséggel fogad el.

".........Számtalan szabályzat van a pornográfia és a “túlzott és fölösleges erőszak” tiltására, valamint a személyiségi jogok, adatok védelmére. A törvényt bíráló jogászok szerint ez inkább a büntetőtörvénybe való, mintsem a médiatörvénybe.

".........Ha a NMHH és a Médiatanács saját belátása szerint vétséget állapít meg, akkor egy speciális (különleges?) bíróság elé kerül a vád. Egy médium pénzbírságolása vagy időszakos bezárása nem történik automatikusan, azt előbb a bíróságnak jóvá kell hagynia.

".........A teljes információvédelem Magyarországon garantált, de csak akkor, ha kényes információk "a nyilvánosság érdekében" látnak napvilágot. A forrás, a “kiszivárogtató” nem élvez védelmet, amennyiben "jogsértőnek minősülő adatok" kerülnek nyilvánosságra.

".........Mi tekinthető “jogsértőnek minősülő adat”-nak? Ezt is a Médiatancs egyedül dönti el. “Különösen megalapozott eset”-ekben megengedett, hogy a bíróságok, sőt a hatóságok is kikényszerítsék a forrás megadását, méghozzá a nemzetbiztonsági érdekek figyelembevétele, a közrend védelme, vagy egy bűntény megelőzése (felderítése és megakadályozása) érdekében.

"..... Ez kimondotta a szekesztőségi titkokra is vonatkozik, még akkor is, ha máskülönben törvényileg védett anyagokról van szó, amennyiben a Médiahatóság feladatának ellátásához ez szükséges.



Nos, ezeknek a dolgoknak a megbeszélése, kitárgyalása eddig sem a parlamentben, a parlamenti vitákban, sem a közvélemény előtt, a hazai médiában nem történt (még) meg.

.
Kapcsolódó anyag

A jelenlegi hazai helyzetről a véleményem ITT (kattints rá!) olvasható Iránytévesztés címen.

.

Tanmese vagy példabeszéd

Az alábbi elgondolkoztató sorokat történész barátom írta, amit engedelmével most közkinccsé teszek.

"......Lehet ma is érvényes következtetéseket levonni régmúlt eseményekből? Lehet tanulni belölük ? Van értelme felkavarni múlt idők porát? Ezekre a kérdésekre igennel lehet válaszolni, mert a környezet, a színfalak ugyan változnak, de az emberi természet évezredek óta változatlan.

Napjainkban a kontinenseket átfogó válságok láttán sokan a szabadságjogokon nyugvó demokráciát látják veszélyben. A válságba került bankok és eladósodott, a csőd közelébe jutott államok megmentése érdekében hozott intézkedések pedig vezető politikus ismételten hangoztatott véleménye szerint alternatíva nélküli volt, mert ez volt megmentésük egyetlen reális lehetősége.

A történelmi emlékezet arra tanít, hogy ilyen, vagy hasonló válságok korábbi korokat is sújtottak. Mert nincs új a Nap alatt.

A válságba jutott állam megmentésében, a lehetőségek mérlegelésében és alternatívák keresésében látta életfeladatát egy régmult kor nagy politikai gondolkozója, Marcus Tullio Cicero.

A félig-meddig demokratikus római köztársaságot a Krisztus előtti első században a pogárháború káosza fenyegette. Az államot irányító törvényhozó testületben, a szenátusban, hiányzott a köztársaság megmentésére irányuló közös akarat. Cicero, aki a Catilina-féle összeesküvés leleplezéséért a szenátustól a Haza Atyja (pater patriae) kitüntető elnevezést kapta, minden erejével, ékesszólásának latbavetésével, a köztársaság megmentésén fáradozott. Végül, hosszú töprengés és habozás után, arra a belátásra jutott, hogy a római köztársaság válságát csak erős kézzel, esetleg katonai erőszak alkalmazásával lehet megoldani, más alternatíva pedig nincs.

Cicero Octavianusba helyezte minden reményét, mely mégse mentette meg őt attól, hogy a polgárháború áldozata legyen. Logikusnak látszó elhatározása abban a történelmi pillanatban végzetes hibának bizonyult és meggyilkolásához vezetett. Cicero levágott fejét ádáz ellensége, Antonius, közszemlére tette Rómában. Cicero így már nem érte meg, hogy végül a római köztársaság is az egyeduralom áldozata lett.

Octavianus kezdetben fenntartotta a köztársaság látszatát, és a szenátust is meghagyta, mint törvényhozó testületet. Ugyanakkor saját kezében összpontosította a kulcsfontosságú tisztségeket. Ő maga hivatalosan sérhetetlen (sacrosantus) lett, akinek a hálás és valójában mindennemű hatalomtól megfosztott szenátus az A u g u s t u s (fenséges) címet adományozta. Augustus felemelkedését szinte szükségszerűen megelőzte a politikai gondolkozó Cicero bukása, mint ahogy a válság hozzáértő megoldásával (legalább is Rómában) a szabadság magasztos eszméinek feladása járt.

A jelenkor demokráciái remélhetőleg nem ilyen árat fognak fizetni a válság megoldásáért.


Korbuly Dezső történész, München

.

Teszt-üzemmód

Lassan kezd kirajzolódni az orbáni stratégia, amiről oly sokszor hallottunk már a pártvezetőtől, amikor 10-20 éves kormányzási terveiről beszélt, vizionált. Az tisztán látszik, hogy pontos, kidolgozott tervek nincsenek, csak határozott elképzelések egy új, más alapokra helyezendő hosszútávú berendezkedés megvalósítására. Erre utalnak Orbán Viktor nyilatkozatai is egy – remélhetőleg - modern, prosperáló, állam, ill. államigazgatás kialakítása, megteremtése érdekében. Igaz, napjainkra inkább a kétharmados többséggel kapott megbízatását hangsúlyozza, mintsem a megválasztásáig hirdetett jövőképet. Ugyanakkor bírálói, ellenfelei és ellenzői egyre gyakrabban és hangosabban diktatúrát kiáltanak. Hogy pontosan milyen lesz vagy lenne ez a kormányfő által elképzelt Magyarország valójában, azt senki sem tudja. Viszont egyre jobban körvonalazodik az egymásnak feszülés, amiből a hatalom leszűri majd a tanulságokat, és egyben meghatározza mozgásterét, valamint a demokrácia határait.

Egyelőre három területen követhető látványosan ez a bírkózás.

1. Média
2. Gazdaság (adózás)
3. EU-tagság

Sajnos, úgy tűnik, az ellenzék nem elég okos, és ráadásul rövidlátó. Nem látja át és be, hogy itt minden fronton valójában tapogatózás, azaz közkedvelt, divatos szóval: tesztelés folyik. A leglátványosabb terület napjainkban a média.

Média

Eddig még semmi sem történt, mármint, ami a büntetést illeti, csak próbálkozások vannak a hatalom részéről. Méghozzá a Horn-kormány idején, 1996-ban elfogadott médiatörvény alapján. Lásd Tilos Rádió. Majd jött a kereskedelmi tévék híranyagának (nevetséges) próbára tétele a "véres székláb" indokával (ugyanakkor a Való Világ nem szúr(t) szemet a “hatóság”-nak). Az is elgondolkoztató, hogy az RTL-t ért kifogás és “felelősségre vonás” ellen közel sem tiltakoztak annyian és olyan vehemesen a sajtószabadság hazai védelmezői és hangadói közül, mint azt a Tilos Rádió esetében tették.

Úgy tűnik, beindult az emberi alapösztön: a kicsi mindig sajnálatra méltó, elesett, a nagy pedig jól menő és gazdag, ergo, nem kell sajnálni. Megjegyzem Orbán is erre az érzelmi hangulatra alapozza egész politikáját, amit szép idegen szóval populizmusnak hívnak. Jól látszik ennek az elvnek a továbbélése a közvéleményben, amikor a kicsi, non-profit, alternatív, alig hallgatott rádióadó elleni (hatósági) támadás sokkal közelebb áll a “szociálisan érzékenyek”-hez, mint az állami finanszírozást nélkülöző, “kapitalista”, “tőkés” vállalkozású kereskedelmi tévé. Ezért az RTL mellett nincs szolidarítás, tüntetés, gyertyagyújtás, aláírásgyűjtés stb.

A Hivatal, a hatóság (NMHH), pedig (az adófizetők pénzén) gyártja a felszólításokat és rendeli a különféle tanulmányokat minden következmény nélkül, akár magára, akár a kihágás elkövetőjére nézve. Még elmarasztalás sincs, nemhogy büntetési díj, vagy pénzbírság kiszabása!

Ebbe az egyelőre bürokratikus levezésbe szállt be a Népszava rovatvezetője azzal a képtelen felvetéssel, hogy a rovatában megjelenő írásokat előzőleg láttamoztassa a Hivatal, a hatóság (NMHH). Az ötlet eleve abszurd és valóban a diktatúrák idejét próbálja felidézni, hiszen demokráciában csak a “kész művet”, a megjelent, publikált anyagot lehet, ill. szabad bírálni, róla utólag véleményt mondani, elítélni és (esetleg) büntetni. Előzetes jóváhagyás egyetlen demokráciában sem létezik. Valószínűleg a “sajtóőrszemet” kérvényző is tisztában van ezzel, és javaslata mögött nem naívitás, hanem felettébb okos, ügyes és intelligens megfontolás húzódhatott meg, hiszen végülis “kiugrasztotta azt a bizonyos nyúlat”. A Hivatal (NMHH) ugyanis válaszlevelében elismerte: csak az EU-elnökség lejárta után lépnek életbe a pénzbüntetéssel járó elmarasztalások. Ebből pedig egyenesen következik: addig mindkét oldal csak tapogatózik, teszteli a másikat, ill. a lehetőségek határait.

Megjegyzem, az “ellenállás” valójában nem is a sajtószabadságról, ill. annak korlátozásáról szól, hanem a pénz körül forog. A hatalom borzasztó magas büntetési tételeket helyezett kilátásba, anélkül, hogy a “bűn”-t, a büntetendő cselekedetet konkrétan és pontosan körülírta volna! Ez a (lét)bizonytalanság az igazi, és valódi mozgató rugója ennek a nagy szólamokat hangoztató felháborodásnak.

A sajtószabadság korlátai ellen ágálók azonban egy lényeges dologról mintha megfeledkeznének: nem a médiatörvény a főprobléma, hanem a törvényt felügyelő észt és büntetést osztó szuperszerv: a Médiatanács, ill. annak személyi összetétele. Ugyanis a jelenlegi öt főből álló tanács (elnök és négy tag) kizárólag fideszes delegáltakból tevődik össze, ellentétben a nyugati demokráciákkal, ahol például a bajor Médiatanácsnak 47 tagja van, akiket 5 évre választanak a különböző politikai, világnézeti és közösségi csoportokból. A bajor parlament pártjait összesen 12 fő képviseli, a bajor kormányt pedig csak egyetlenegy.

Arról nem is beszélve, hogy a Médiatanácsnak elsősorban döntéshozóként és nem felügyeleti szervként kellene működnie. Magyarán, fő feladata hazai média működtetése kellene, hogy legyen, pl. frekvenciák kiosztása. Valamint a lakosság részéről érkező panaszokat, bejelentéseket kellene orvosolnia, és a médiatörvényben foglaltak alapján, annak szellemében intézkednie. Nem pedig önkényesen a paragrafusokhoz keresni a szabálytalanságokat, hogy az ellenszenveseket meg lehessen büntetni. Persze, ez (egyelőre) mind csak teória, hiszen a szervezet működését a gyakorlatban még nem ismerjük, de mindenképpen aggodalmas, hogy tagjai egyetlenegy pártot, és annak szemléletét képviselik.

Gazdaság (adózás)

A gazdaságban is a demokrácia, az egyenjogúság hiánya, pontosabban a diszkrimináció kezd dominálni. Ez ellen tiltakoznak a nagy külföldi cégek, és a beruházók. Nem az a baj, hogy különadóval sújtják, azaz extrán megadóztatják őket, hanem az, hogy csak őket. Mintha kizárólag ezek a cégek okozták volna a hazai gazdaság válságát. Ha az Orbán-kormány “európai” módon kezelte volna ezt a válságadónak elnevezett költségvetési lyukakat betömő sarcot, akkor a közös teherviselés szellemében a magyar gazdaság minden szereplőjére ki kellett volna vetnie, mint ahogy pl. azt a németek tették az NDK felzárkóztatása érdekében bevezetett “szolidarítási különadó” bevezetésével. Ráadásul azt a németek nemcsak a cégekre, hanem az ország valamennyi kenyérkeresőjére kivetették! A magyarországi multik sem tiltakoznának az EU illetékeseinél, ha az általános válságadó százalékos mértéke más és más lenne a hazai vállalatok nagyságának függvényében.

Igaz, egy ilyen formájú különadó közel sem kapott volna olyan kedvező fogadtatást a lakosság részéről, mint ez a "fizessenek a gazdagok" populista megközelítés. Érdekes volt megfigyelni, hogy mennyire népszerűek ezek a romantikus (Robin Hood) akciók a lakosság körében, amihez a (szélső)baloldal is tapsol (lásd TGM elemzései).

EU és EU-tagság

A sajtószabadság és a különadók mellett a harmadik tesztelési terület az EU tűrőképességének kipuhatolozása, amire jó alkalmat ad az EU-elnökség, mivel hazánk és kormányunk az érdeklődés középpontjába került, ill. van.

Az elmúlt nyáron az ország lakosságának jelentős hányada pártállástól függetlenül, jobbról és balról, egyaránt elismerően fogadta az orbáni bejentéseket, amelyek “szembe mertek szállni” Brüsszellel, az EU és a nagy hitelintézetek “diktátumával”. Ez különben már a választási kampány idején is tapasztalható, érzékelhető volt, amikor a szavazatokért vetélkedő pártok ígéretéből egyöntetűen kimaradt az euró bevezetésének még csak a gondolata is. A jelenlegi belső, és egyre erősődő külső “támadások”, kritikák kivédésében az Orbán-kormány előszeretettel hivatkozik a régi, jól bevált módszerre és beidegződésre, amit az elmúlt 60 valahány évben állandóan tapasztalhattunk: "a rendszerellenes erők próbálják lejáratni, befeketíteni hazánkat, és annak töretlen fejlődését". Bűnbaknak már ott vannak az MSZP-sek által felbujtott európai szocialisták, no meg a nagytőke. Ez már azért is vicces, mert eszerint az orbáni elképzeléseknek csakis a nemzetközi nagytőkével összefogott baloldal próbál gátat vetni. (….és lassan újra kell irni a marxi alaptételeket, vagyis a marxizmust)

Ez az orbáni magyarázat azonban felvett egy nagyon fontos, és kézenfekvő kérdést: Vajon az európai jobboldal, élen az Európai Néppárttal, miért nem mozgósít Orbán Viktor mellett? Különös tekintettel a magyar kormányfő (állítólagos) nemzetközi tekintélyére. Elvégre az elmúlt évtizedben sokszor és büszkén jegyezte meg nyilatkozataiban Orbán, hogy ő az egyik alelnök, méghozzá az euro-atlanti ügyek felelőse. Egy szóval, miért hallgatnak az Orbán Viktorral és kurzusával szolidáris jobboldaliak? Európában és a Nagyvilágban. És, vajon az ugyancsak jobboldali Bush-kormány budapesti nagykövete 2007-ben, miért írt, jelentett Orbánról oly negatívan kiszivárogatott (wikileaks) jelentésében? Megjegyzem, meglepő és mulatságos volt olvasni Gyurcsány Ferenc blogjában is, hogy miniszterelnöksége idején ő sem kedvelte a nagykövetasszonyt. Vajon ez nem azt jelenti, hogy kishazánkban ismeretlen fogalom a nyugati értelemben vett és elfogadott demokrácia és szabadság, beleértve a sajtószabadságot is ?!

Mindezek fényében, úgy látszik az előttünk álló félév arra lesz jó, hogy az Orbán kormányzat és ellenzéke tesztelje egymást, és ezzel egy időben a nyugati értelemben vett demokrácia határait.

.
Kapcsolódó anyagok, előzmények

Itt a Tilos, hol a Tilos? .............. Sunday, January 02, 2011
Magánlevél médiaügyben ...........Thursday, December 30, 2010
A média a demokrácia lakmusz-papírja .Tuesday, December 28, 2010
Sound of silence ........... Tuesday, December 21, 2010

Itt a Tilos, hol a Tilos?

Úgy kezdődött, hogy médiatörvénnyel kapcsolatos 2010. december 28-án írt Gondolataimra e-mail-t kaptam az alábbi szöveggel:

".........köszönöm a blogbejegyzést, elolvastam.
Ami azt illeti, hogy még nem tudjuk, hogyan fogják alkalmazni: a neten már terjed egy dokumentum (mellékelem) a Tilos Rádió elleni eljárásról. Először azt hittem, paródia...
Engedelmeddel felírtalak a Szól a rádió... csoportba, ahol ezt is találtam. Ha nem akarsz tag lenni, iratkozz le nyugodtan. ..........."

Elolvastam a mellékelt dokumentumot, majd kedves ismerősömnek a következő választ küldtem:

"........köszi! Őszintén, nekem is volt egy kis fenntartásom (talán provokáció?, lejáratás?, stb. )
aztán megláttam a hírszerzőn . Gondolom, ez bizonyítja a hitelességet.
Nagyon gondolkozom, hogy eljuttatom Gézának, - csak egy picit bonyolult, mert ő nem internetezik......... (márciusban lesz 84 éves)
A fércbukra való feliratkozásomat ugyancsak köszönöm........."

Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ilyen idióta legyen egy komoly, állami hivatal, a Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság (NMHH). Előrebocsátom, a Tilos Rádiót nem hallgatom, sohasem hallgattam, ezért róla véleményt nem tudok mondani. Viszont hírét a médiából ismerem. Sokat olvastam róla, pontosabban a botrányairól. Ha ezek nem lettek volna, ma sem tudnám, hogy egyáltalán létezik ez a néhány száz budapesti által hallgatott adó, amelynek múltja sokkal nagyobb, mint jelene. Hiszen a Tilos volt az első közösségi rádió, amely kalózadóként lett ismert a rendszerváltást követően, 1991-ben.

A rádió nevét a Medgyessy-kormány idején, 2003 végén, 2004 elején jegyeztem meg, amikor médiajelentések szerint Szenteste a Barangó nevű műsorvezető élő adásban részegen kijelentette: „A legszívesebben kiirtanám az összes keresztényt.” A Rádió vezetése hiába kért bocsánatot a történtekért, és azonnali hatállyal kirúgta a műsorvezetőt, az ügyből országos botrány lett. A Honfoglalás 2000 nevű szervezet által meghirdetett demonstráción a Tilos elnémítását követelve szólalt fel a Magyarok Világszövetsége elnökhelyettese is.

Majd újabb tüntetést következett, ahol elégedték az izraeli zászlót. Már csak az akkori politikai nevek miatt is érdemes felidézni az egykori jelentéseket, amelyekből kiderül: nincs törvényi szabályozása (és megbüntetése) a külföldi zászlóégetésnek! (kérdés: azóta már van?).

Majd az utójáték 2004. január végén, amikor a zászlóégetéssel vádolt tüntető azzal védekezett, hogy egy ismeretlen személy cukorkának látszó tablettával (kábítószerrel vagy valamilyen gyógyszerrel) kínálta meg, aminek hatása alatt cselekedett, és ezért nem emlékszik arra, hogy mi történt vele.

Ekkor, illetve ennek kapcsán jegyeztem meg egy életre a Tilos Rádió nevét.

A mostani hatósági magyarázat és indoklás is teljes mértékben beleillik ebbe az abszurd történetbe, hiszen ha elfogadjuk, hogy létezik olyan cukorka vagy annak látszó tabletta, ami az utcán (spontán) az izraeli zászló égetésére serkent, akkor az, az indoklás is helyálló lehet, hogy legalább egy 16 éven aluli magyar gyerek található a Tilos Rádió hallgatói között, aki első hallásra tökéletesen érti az afro-amerikai helyi kiejtésű angol szlenget.

Mivel a pozitív (think positive!) gondolkodás híve vagyok, rögtön átfutott agyamon, hogy ezzel a „felhívás nyilatkozattételre” című és dokumentált levéllel a Hatóság (NMHH) bebizonyította: valójában a Horn-kormány idején megalkotott és elfogadott 1996-os törvény is tökéletesen megfelel a büntető és nevelő célnak, hiszen a szorgos hivatalnokoknak a 2010. dec. 21. előtti törvénnyel is elérhető (volt) az otrombaság távol tartása a serdülőktől. Elvégre a csatolmány ékesen bizonyítja, hogy a hatályos törvények és bírói állásfoglalások alapján is el lehet járni a törvénysértő média ellen, ha alapos és színvonalas érveléssel, azaz kemény munkával törekszik erre az illetékes hivatal.

A történet azonban itt nem ér véget. A Hatóság ugyanis nem tudott beletörődni abba, hogy az Internet világában pillanatok alatt szétcincálták és nevetségessé tették a Tilos Rádiót elmarasztaló (esetleg figyelmeztető?) hivatalos irományt. A NMHH megpróbált visszavágni és közleménnyel igyekezett komolyságot adni butaságának. Ez a közlemény aztán végképp közröhej tárgyává tette a szervet. Már csak azért is, mert egy szemfüles blogger kiderítette: a hatósági felhívás szövege vészesen hasonlít, mi több (részben) megegyezik a Petőfi Rádió (MR2) honlapján az előadóról olvasható bemutatóval.

Ennek ellenére és tudatában a Hatóság tovább magyarázta a megmagyarázhatatlant. EU jogrendre hivatkozik, és közben amerikai (US) Legfelsőbb Bírósági döntéssel példálódzik. Agyrém! De ez még mind semmi! Azt, az amerikai döntést, ítéletet, ill. jogszabályt, ami az inkriminált dal lejátszását csak este 22:00 óra után engedélyezi az Egyesült Államokban, tavaly (2010) júliusban egy amerikai fellebbviteli bíróság hatályon kívül helyezte.

.