Lomnička

Tegnap (kedd, 15.12.09) késő este, éjfél körül, az osztrák tv (ORF 2) riportfilmet sugárzott „Európa közepén – a világ végén: Romák Szlovákiában“ címmel. A vallási műsorok stábja Lomnička (Kislomnic, Kleinlomnitz) falut mutatta be, ahol csak cigányok élnek. A bevezető szerint valamikor németek lakták a települést, akiket a II. világháború után kitelepítettek, és a helyükre szlovákok jöttek. A magyar wikipedia szerint viszont cigányokat telepítettek be. A riportfilmben megszólaló egyik cigányember nosztalgiával emlékezett a „kommunista“ időkre, amikor még volt munka és jól kijöttek a „fehérek“-kel, mivel azok a példaképeik voltak, annak ellenére, hogy a kommunista rendszer elnyomta a cigányságot. Hiszen a nomád életforma tiltva volt, az ősi, iparos mesterségek, mint például vályogvetés, fazekasság, szönyegkészítés stb. háttérbe szorultak, eltűntek, helyettük a környékre hozott létesítményekben, üzemekben kaptak segéd- és betanított munkát a falubeli cigányok. A kapitalizmus 20 évvel ezelőtti visszatérésével, azonban ezek az üzemek feleslegessé váltak, tönkrementek. A „fehér“ lakosság elvándorolt, a cigányság pedig beköltözött az elhagyott házakba. Ma már csak cigányok lakját a falut, kb. két-és-félezren. Az átlagos életkor 18,5 év. Tíz-tizenkét fős családok élnek víz, áram és csatornázás nélkül, havi 300.- eurós segélyből. Mégis, helyzetük jobbnak tekinthető, mint máshol az országban, ahol a szlovák lakosság kiközösíti, átkozza és megveti őket, hogy nem dolgoznak és csak segélyből élnek.

Lomnička lakói szerencsésnek tartják magukat, főleg, hogy segítségükre sietett a katolikus egyház. Négy éve két papja is van a falunak. Azóta megváltozott az élet. Elsősorban a fiatalok keresik fel a templomot, ahol nagy közösségi élet alakult ki. Van saját iskolájuk is, ahol négy apáca segíti a tanulást. Az egész riportfilm is ezért készült, mivel az osztrák Caritas is támogatja az ott folyó munkát. Az emberek boldognak látszanak, de nyomasztja őket, hogy nem tudják elhagyni a falut, mert már a közeli városban is kinézik, megszólják őket. A közeli város egyik vendéglátósa azt mondja, hogy segélyosztáskor mindig nagy a forgalma. Ugyanott, egy fiatalember szerint „túl sokan vannak“, egy idősebb „fehér“ asszony szerint az a baj, hogy „ezeknek nem kell dolgozniuk, anélkül is megkapják a (szociális) segélyt“, ő viszont a több évtizedes munka utáni nyugdíjából alig tud kijönni.

A riportot akár Magyarországon is forgathatták volna. Vagy mégsem? Hiszen néhány félmondat, elejtett szó igencsak a fülemben cseng. A narrátor még az elején kiemelte, hogy Szlovákia lakosságának 10 %-a cigány. Ha hozzátesszük, hogy másik 10 %-a magyar, akkor lassan kezdem megérteni a szlovák vezetők, politikusok „idegességét“, aggodalmát. Főleg, ha arra gondolok, hogy ameddig a cigányok politikai helyzete nagyon hasonló a II. világháború előtti zsidóság helyzetéhez – hiszen nem volt „anyaországuk“, mely befogadja vagy megvédje őket (ez lett végülis a tragédiájuk, amit Holocaust-nak nevezünk), addig a szlovákiai magyarság mögött nemcsak egy erős anyaországot látnak, hanem egyfajta „ősellenséget“, mely ezer évig uralkodott a szlovákság felett. Ugyanakkor több apró célzás is elhangzott, miszerint Szlovákiában nincsenek és nem is voltak olyan gyilkosságok, amilyenek az utóbbi időben Magyarországra jellemzőek. Igaz, a riportban megszólaló „fehérek“ is nagyon tartanak attól, hogy a példa ragadós lehet, és ez a hullám Szlovákiát is elérheti.

.

PS.

Az osztrák riportműsorban egyszer sem hangzott el a hazai közbeszédre oly jellemző "magyar vs. cigány" megkülönböztetés. A narrátor is, a riportalanyok is mindvégig "fehérek"-ről és cigányokról beszéltek. Sőt, az egyik megszólított cigányember büszkén magyarázta, hogy ő - elsősorban - szlovák. Ennek az országnak az állampolgára, ennek az országnak a nyelvét beszéli, ott született, stb..........

.

ORF2 video

.

Zentai, Demjanjuk és a sztárcsinálók

A magyar média, mint mindig, most is csak a szenzációra számító részleteket közli, az események lényegét, esetleges összefüggéseit nem tarja oly fontosnak. Pedig nagyon tanulságos lenne a müncheni Demjanjuk-pert kissé részletesebben ismertetni, mert miközben a világ szeme Münchenre figyel, úgy tűnik egy hasonló, méghozzá magyar vonatkozású, perre lehet számítani a közeli jövőben. Ez pedig a Zentai-ügy.

Mint az események követője, figyelője (és krónikása), úgy látom, Ausztrália enged a nemzetközi nyomásnak és elengedi állampolgárát, hogy a világ másik végén – választott hazájától 20.000 km-re – álljon bíróság elé, és ott tisztázza az ellen felhozott vádat. Kínos ügy. Vagy inkább felettébb komplikált. Hiszen - jogi értelemben - egy makulálatlan életű, tisztességes ausztrál állampolgárról van szó, aki választott hazájában a légynek sem ártott. A bűnt, amivel vádolják, nem mint ausztrál követte el. Különben emiatt került érdeklődésem középpontjába, különös tekintettel a kettős állampolgárság magyarországi vitájára. Hiszen szinte a kettős állampolgárságról szóló népszavazással egy időben került a világsajtó első oldalára Zentai, ill. a Zentai ügy.

Ellentétben a hazai média és közbeszéd hamis, hazug sugallatával, miszerint „..... A jogi eljárást a háborús bűnökkel vádolt férfi pénztárcája határozza majd meg: jó ügyvédekkel még Magyarországon is hosszúra nyúlhat az ítélkezés,.....“ (teljes szöveg index.hu), az elmúlt közel öt év az ausztrál igazságszolgáltatás erényeit mutatja. Azt, ahogy az egyszerű állampolgár, a „kisember“ számtalan jogi (állampolgári) lehetőséggel élhet, amíg ügyében a végleges döntést meghozzák. A pénz közel sem játszik akkora szerepet, mint azt a magyar média (és közgondolkodás) képzeli. Nincs trükközés, megvesztegetés, "lefizetés" stb. Zentai csakis a jogállamiságból fakadó lehetőségeit használta ki. Hogy valószínűleg ez sem menti meg a kiadatástól, az elsősorban az ausztrál kormányra nehezedő nemzetközi nyomásnak köszönhető. No meg a bevándorlási törvénynek. Ugyanis, ellentétben az USA-val, - ahol ha valaki a bevándorlási kérvényében valótlanságo(ka)t állít, akkor, ha ez kiderül, az USA állampolgárságától azonnal meg lehet fosztani, és egyúttal az országból kiutasítani -, Ausztráliában ha valaki az állampolgárság megszerzése után tíz évig „jól viselkedik“, akkor már semmilyen körülmény között nem lehet állampolgárságától megfosztani, és élete végéig élvezi a befogadó ország állampolgáraira vonatkozó jogokat és kötelességeket. Ez talán a legnagyobb problémája Ausztráliának, ill. bevándorlási politikájának, mivel nem ellenőrzi elég alaposan (és előrelátóan) az újonnan érkezőket, mindenekelőtt a háborús területekről menekülőket.

Zentait ezért, amolyan pilátusi kézmosással kívánják az ausztrál illetékesek a magyar hatóságoknak átadni. Brendan O'Connor ausztál belügyminiszter állandóan hangoztatja, hogy kormánya csak a két ország közötti jogegyezménynek megfelelő kiadatási kérelem formai és tartalmi jogszerűségét hivatott elbírálni, ill. helybenhagyni. Állampolgáruk bűnösségének vagy ártatlaságának megállapítását a magyar félre bízzák. Ezzel Ausztrália a világ előtt tisztára mosta magát, többé nem lehet (dehogy nem lehet) vádolni, hogy II. világháborús bűnösöknek ad(ott) menedéket.

Ezzel az ausztrál állásponttal és döntéssel az a bizonyos labda átkerült Magyarországra, ahol a média még most sem foglalkozik igazán azzal, hogy mi lesz az egykori katonatiszt sorsa, mi vár Zentaira? Az sem világos, hogy vajon Magyarországon kit tekintenek háborús bűnösnek? Szemlátomást, a magyar agyakban csak a II. világhháború idején elkövetett bűnöket tekintik annak, azon belül is csak a „zsidók“, a zsidóság elleni bűnök számítanak háborús bűntettnek. Arról mélyen hallgat a hazai média, történetírás és közvélemény, hogy nem egy megtorlást (háborús bűnt) követtek el magyarok, magyar katonák a szomszédos országok lakossága ellen. Az Ukrajnában és a Szovjetunió területén a partizán támadások megtorlásairól nem is beszélve. Aztán ott van a balkáni háború, az abban részt vett magyar állampolgárok (pl. Rózsa-Flores) cselekedetei a helyi, polgári lakossággal szemben.

Figyelve a hazai médiát (beleértve az Internetet is!), mintha az egész ügy le lenne szűkítve és egyszerűsítve. Az egyik oldalon a „zsidópárti“-ak, akik a brutális náci-nyilas vadállat Zentai fejét követelik. A másik oldalon pedig az „eset elkenői“, akik szerint rég volt, nem is biztos, hogy úgy volt. Különben is annyi gyilkosság és gyilkolás volt akkoriban, mit csesztetik ezt a vénembert. A legsúlyosabb bűntett, a gyilkosság, elévületlenségéről azonban kevés szó esik, arról meg végképp semmi, hogy az egész világ Magyarországra fog figyelni. Talán a legnagyobb és leghatásosabb „országimázs“ lesz Zentai pere.

Demjanjuk müncheni tárgyalására 300 azaz háromszáz újságíró jelezte részvételét! Többeknek a tárgyalótermen kivül kellett maradni. A bírósági szóvívőnő, meg is jegyezte, hogy ilyet még nem látott, erre nem voltak felkészülve. A magyar média felháborodtan számolt be a védelem taktikájáról, miszerint Demjanjuk csak egy porszem volt a náci halálgépezetben, egy kegyetlen őr a sok közül. Ráadásul egykori hadifogoly, a Vörös Hadsereg volt katonája, aki gyerekfejjel élte meg és át az ukrajnai éhínséget, és a hadifogságban rá váró biztos halál elkerüléséért, a túlélésért önként vállalta a náci őrszolgálati kiképzést. A védők arra is felhívták a figyelmet, hogy a (Nyugat-)Németországban lezajlott haláltábori perekben általában a külföldi (szláv) származású őröket ítélték el, a német parancsnokok pedig a „parancsra tettem“ jelszava mögé bújva megúszták a súlyos felelősségre vonást. Mindez igaz. Csak arról hallgat a hazai média, hogy Demjanjuk védőit nem maga a háborús bűnös fogadta fel és pénzeli, hanem mind, egytől egyig, (hivatalból) kirendelt védőügyvédek (Pflichtanwalt), akik jól ismerik a német igazságszolgáltatás (múltbeli) hiányosságait, no meg a náci halálgépezetet.

És, ha már Demjanjuk. Ezt az embert az USA egyszer már kiadta Izraelnek, ahol ügyét – ugyancsak nagy sajtóérdeklődés mellett – tárgyalták, majd bűnösnek találták, és halálra ítélék, végül azonban elengedték. Ez a döntés bibliai (salamoni) bölcsességre utal. Hiszen, az izraeliek dokumentálhatták nemcsak Demjanjuk cselekedeteit, de a haláltáborok müködését is. Aztán a „delikvens“ megtapasztalhatta a síralomházat, a halál közelségét, majd a zsidó lélek mélységét: megszégyenítő módon életben hagyták. Persze emögött ott lehetett az, amire a müncheni védőügyvédek is hívatkoznak: ellentétben a Holocaust megszervezésében jeleskedő Eichmann-nal szemben, Demjanjuk valóban csak egy porszem volt.

Vajon, a magyar közvélemény és igazságszolgáltatás hogyan fogja megítélni Zentait és tettét, aki „csak“ segédkezett két (baj)társának egy ártatlan teenager brutális agyonverésében? Zentai nem volt sem nyilas, sem náci (párttag), a haláltáborokhoz sem volt köze, megtorlásban sem vett részt. Végülis „csak“ egy túlbuzgó antiszemita (volt), aki visszaélt vagy tán kihasználta(?) pillanatnyi helyzetét. Erre a "túlkapás"-elméletre utal Radnótiné 1943-as naplóbejegyzése is (kattints rá!). Mindettől függetlenül a gyilkosság, gyilkosság és a bűntett sohasem évül el! Lásd a keletnémet Stasi egyik alapítójának, Erich Mielke, esetét. 1931-ben, mint fiatal és lelkes kommunista társával megölt két berlini rendőrt, majd a felelősségre vonás elől a Szovjetunióba szökött. Tettéért 1989 után német bíróság előtt kellett felelnie. 62 év elteltével, 1993-ban hat év letöltendő börtönbüntetésre ítélték, majd idős korára való tekintettel 1995-ben szabadlábra helyezték. 2000-ben, 93 éves korában egy idősek otthonában hunyt el.

Ezek ismeretében: mi vár Zentaira? Márcsak azért is, mert a magyar média ugyancsak hallgat Ernie Steiner, Zentai fia, azon bejelentéséről, miszerint ha apja mégis csak Budapesten áll bíróság elé, és ellentétben a Simon Wiesenthal Központ jeruzsálemi igazgatója, Efraim Zuroff, állításával, úgy látja majd, hogy a magyar igazságszolgáltatás mégsem „európai“ (és demokratikus), akkor a Zentai család az összes fellebbezési lehetőséget ki fogja használni. Ha kell, elmennek az Emberi Jogok Európai Bíróságához is, azaz Strassburgba.

Bármennyire is viccesnek, mosolyfakasztónak tűnik Ernie Steiner eltökéltsége, a magyar állam elmarasztalásának esélye - szinte - boritékolható. Hiszen a világon mindenütt "polgári" bíróság dönt a háborús bűnökkel vádoltak felett, és nem katonai, azaz hadbíróság, ami elé Zentait akarják állítani. Ezenkívül, Magyarországon háborítatlanul él a Simon Wiesenthal Központ náci háborús bűnösök "top-listájának második helyezetje": Képíró Sándor.

Mindezek ismeretében, Magyarország mindenképpen az érdeklődés középpontjába kerül(t), és vizsgázni fog a világ előtt, ha valóban megtörténik Charles Zentai (Steiner) Károly kiadatása. De, akár kiadják, akár nem, Zentai neve ma már fogalom. Bejárta a világot. Történelmi figura lett. Nevét az egész világ megismerte! - miközben áldozatát csak úgy említik, emlegetik, hogy az a "zsidó fiú / teenager, aki nem viselt sárga csillagot".

C'est la vie. Hála a médiának.

.

Fejlemény: A barrister (Wednesday, January 13, 2010)

.

A Zentai story (kronológia)

.

Kapcsolódó anyagok

Zentai pechje vagy szerencséje (Wednesday, May 20, 2009)

Csak "zsidót" gyilkolni háborús bűn? (Saturday, October 03, 2009)

Charles Zentai (Steiner) Károlyra várva (Sunday, June 15, 2008)

Ki a háborús bűnös? (Wednesday, March 08, 2006)

A kettősállampolgárságról másként (Saturday, September 03, 2005)

.