A magyar diplomácia lejáratása. A világ szégyene. Példa nélküli embercsempészet állami támogatással.

Macedóniáról, az ott zajló eseményekről, az elmúlt években nem túl sokat közölt a hazai média. Mintha az Orbán Viktorral kapcsolatos eseményekre annyira odafigyelő ellenzéki média és közösségi oldalak elfelejtették időnként tájékoztatni olvasóikat a macedóniai korrupcióról, mely állítólag egy húron pendül az orbánival. A legmeglepőbb számomra a napokban kirobbant szöktetési botrány hazai tálalása volt. Hiteles magyarázatok még mindig akadozva, nagyon lassan érik el az érdeklődőt. Az első hazai jelentések (magyar ellenzéki körök) arról tájékoztattak, hogy „a volt macedón kormányfő egy köztörvényes bűnöző, aki törvénytelenül jutott egy több százezer eurós páncélozott Mercedes-hez, és ezért két év börtönre ítélték, de annak letöltése elől Magyarországra szökött.” Valójában ez a „köztörvényes bűnöző” megbélyegzés gondolkoztatott el. Vajon mekkora lehet Macedóniában a korrupció, ha egy miniszterelnök tíz évi kormányzás alatt („csak”) egy páncélozott Mercit tudott eltulajdonítani? Egyáltalán miért egyenlő az „eltulajdonítás” (a lopás) a korrupcióval? A (magyar) wikipédia szerint:

„… A korrupció (a latin corruptĭo, romlás, rontás szóból) olyan törvénybe vagy közerkölcsbe ütköző cselekedet, amely során valaki pénzért vagy más juttatásért vagy juttatásra való kilátásért cserébe jogosulatlan előnyhöz juttat másokat. Attól függően, hogy milyen pozícióban van az előnyhöz juttató, beszélhetünk például politikai, közigazgatási, orvosi, rendőri, katonai vagy gazdasági korrupcióról.

A politikai, gazdasági stb. korrupciónak egyöntetűen elfogadott definíciója nincsen, mint ahogy a korruptnak tekintett tevékenység határai is kultúráról kultúrára és korszakról korszakra változnak. Egyes definíciós kísérletek a közérdek vagy a társadalmi feladat fogalmán alapulnak, mások a piaci folyamatok elnyomásán.

Ezzel szemben az egyes államok büntetőjoga ismeri, pontosan meghatározza és büntetni rendeli a korrupciós bűncselekményeket. Igen gyakori eset, hogy a sajtóban politikai korrupciónak nevezett cselekmény jogilag nem minősül korrupciós bűncselekménynek….”

Nem tudom miért, de Magyarországon összemossák a korrupciót a populizmussal. Pontosabban, minden, ami rossz azért Orbán a felelős. A világban szinte ismeretlen ez a magyarországi (nevezhetjük „baloldali”?) felfogás. Egy populista politikus, politikai program azon alapszik, hogy megnyerje a többséget (a népet).  Ezért olyan programot hirdet meg, ami sokaknak tetszik, azaz „népszerű” (populáris), miközben megvalósíthatatlan. A magyar wikipédia szerint:

„……A populizmus a politikai ideológia egyik ága, latin eredetű szó, jelentése: népszerű. A nép többségi akaratával összhangban tett erőfeszítések - esetlegesen a választók bizalmának megszerzéséért, gyakran kivitelezhetetlen ígéretekkel operáló irányzat. A populizmus bizonyos nézetek szerint a népet egy, kizárólag a saját érdekeit szemei előtt tartó (szűk) hatalmi elit elnyomásban tartja, megfosztja a hatalomba való beleszólástól, ennélfogva a populisták elsőszámú célja a gazdasági, politikai és egyéb (köz)intézmények „visszahódítása” az „elittől” a „népnek”. A populizmus politikai fogalom, lényegét tekintve: mesebeszéd. A populizmus megtévesztés, megvalósíthatatlan ígérethalmaz hangoztatása, olyan szöveg, amit szívesen hallanak a választók, de a - többnyire hataloméhes - politikusok nem veszik komolyan, választási kampányfogásnak tekintik. A populizmus árát a félrevezetett választók fizetik meg…..”

Orbán sajátos rendszere is (részben) ezen alapul. Borzasztóan ismeri a magyar néplelket. Minden megnyilvánulása erre utal. Tettei már nem. Azt mondja, amit a nép hallani akar. A nép pedig nem arról híres, hogy (megválasztott) vezetője szavában kételkedjék. Közben elhatározta, hogy a hatalmat nem csak megszerzi, de meg is tartja. Visszagondolva, ez vezeti Orbánt a (Fidesz) pártalapítás óta. A politikában való feltűnése első percétől látható volt, hogy (Gyurcsányhoz hasonlóan) szélhámos. Orbán az önjelölt „jobboldali”, Gyurcsány pedig az önjelölt „szociáldemokrata”. A valóságban egyiknek sincs kapitalista múltja, élettapasztalata, honnan is lenne? Mindketten a Kádár-korszak szülöttei. Úgy, ahogy az ország lakosságának többsége sem élt soha kapitalizmusban, pláne nem demokráciában. Ez az egész hazai helyzet rákfenéje, amitől 30 éve nem sikerült megszabadulni.

Közben Orbán rájött, hogy hatalmát (erőszakmentesen!) csak úgy tudja fenntartani, ha gazdasági függőséget teremt. Ez különben nem új, hiszen ez mozgatta a proletárdiktatúrának nevezett hatalmi rendszert is. Ott az ideológiához való (párt)„hűség” volt a létalap. A párttagság és a velejáró privilégiumok (kiváltságok) adták a nyomorból való kitörés lehetőségét. Ezt váltotta fel a vezetőhöz való hűség, aminek jutalma a „közbeszerzés”. Az állami beruházásokat, azaz az állam (pontosabban az adófizetők) pénzét csak kormány- és párthű személyek, cégek kaphatják.  Valóban, milyen találó (és mosoly fakasztó) ez a „köz-beszerzés” fogalom, jelző.

Vissza Macedóniához! Vajon hányan ismerik Magyarországon ennek a balkáni országnak az újkori történetét, különös tekintettel a hazai „baloldalra”?

A balkáni háborúk (1912-13) valamint az első világháború idején három királyság (görög, bolgár és szerb) osztozott ezen a területen, ami addig az Oszmán Birodalom része volt, és a többségében szláv nyelvű macedónok bolgároknak vallották magukat. Területének északi része 1912-15 között Vardar Macedónia néven a szerb királyság része volt, ahonnan elüldözték a bolgár szerzeteseket és tanítókat, valamint megkezdődött a „szerbesítés” (ahogy ezt a hazai „magyarosítás” korszakából ismerjük)

Közben kialakult egy pro-bolgár jobboldali „forradalmi” mozgalom (IMRO), mely Németország és Olaszország védelme alatt képzelte az ország további sorsát. Ezzel egy idővel létrejött egy baloldali IMRO is, melyben a bolgár kommunista párt is aktív volt, olyannyira, hogy még az első világháború kitörése előtt egy „szovjet Macedónia” megteremtésén gondolkoztak a szerb királyság területén.

Az újabb fordulat 1941-ben következett be, amikor Magyarország, mint náci szövetséges, megszállta az egykori Délvidéket. Bulgária pedig megszállta Macedóniát, Kelet-Szerbiát és Koszovót. Macedónia északnyugati része a fasiszta olasz királyság fennhatósága alá került. A bolgár hadsereget örömmel fogadta a helyi lakosság, miközben megállapodás született, hogy a német, olasz és magyar hatóságok szabadon engedik a mintegy 12.000 macedóniai jugoszláv hadifoglyot.

A második világháború éveinek krónikája igen bonyolult, talán a legjellemzőbb a macedóniai zsidók sorsa. Amíg a történelembe úgy vonult be Bulgária, hogy ellenállt a náciknak, és a megszállt Bolgár Királyság 48.000 zsidó állampolgára közül egyetlenegyet sem engedett deportálni, addig a Bulgária által megszállt Macedóniában szinte valamennyit (7.000) legyilkolták, illetve haláltáborba hurcolták. Ennek oka: a macedón zsidókat nem tekintették bolgár állampolgárnak. (lásd magyar pandanját: Kamjanec-Pogyilszkij (cirill betűkkel Кам’янець-Подільський, lengyelül Kamieniec Podolski, oroszul: Kamenyec-podolszkij)

Macedónia 1945 után a Jugoszláv Köztársaság szövetségi állama lett. 1991-ben Jugoszlávia szétesése idején vált önálló állammá, vette fel a Macedón Köztársaság nevet, melyet elsőnek Bulgária ismert el. 1993-ban elnyerte ENSZ tagságát. Közben az EGK (Európai Gazdasági Közösség) országai is elismerték a macedón államot. Egyedül Görögország nem volt hajlandó erre. Névváltoztatást követelt, és beígérte, hogy ameddig ez nem következik be, addig blokkolni fogja Macedónia felvételét az EU-ba és a NATO-ba egyaránt.

1999-ben (koszovói háború) Macedónia a koszovói albánok ezreit vette fel, mint menekülteket és látta el. 2005-ben az EU-tagság hivatalos jelöltje lett. A 2006-os parlamenti választáson győztek a kereszténydemokraták, a szociáldemokraták ellenzékbe kényszerültek. A törvényesen megválasztott miniszterelnök Nikola Gruevszki 2016-ig volt kormányon.

Tehát, a 2015-ös menekültválság idején is Nikola Gruevszki irányította az országot, aki (Orbánhoz hasonlóan) nehezen tudott megbirkózni a kialakult helyzettel. A probléma oka Görögország volt, ahol gazdasági nehézségekre (államcsőd) hivatkozva nem voltak hajlandók regisztrálni a Törökország felől, a tengeren, érkező - elsősorban szíriai - menekülteket. Megjegyzendő, hogy néhány kilométer választja el a görög szigeteket a török szárazföldtől. Lásd Lesbos = Ayvalik 36.00 km. 

 

Igazából ez volt az akkor kezdődött menekültválság kirobbantója. Törökország (Erdogán) felismerte, hogy a nála felgyülemlett mintegy 3-4 millió menekültet Görögországon keresztül rá lehet szabadítani az EU-ra, amiért az Unió évtizedek óta nem hajlandó tagjai sorában felvenni Törökországot. Ankara már 1963-ban az EKG tagja akart lenni. 1961 óta csak a németek voltak hajlandók vendégmunkásként befogadni a törököket (a muszlimokat). Mindig találtak valami kifogást, elsősorban az emberi jogok terén, hogy elhalasszák a felvételt. Egyes (német) politikusok meg is jegyezték, hogy 80 millió muszlimra nincs szüksége az Európai Közösségnek. A 2015-ös menekültáradat megfékezésére végül Merkel találta meg a megoldást, EU-török szerződést kötött, melynek értelmében néhány milliárd euró fejében Erdogán leállította a tömeges „elvándorlást”. Orbán belföldre szánt propagandája azonban továbbra is azt harsogja, hogy a határzár tartja távol a tömegeket, elvégre a muszlimokkal való riogatás remekül illeszkedik a külső (liberális) erőkre mutogató gyűlöletkeltésre.

A német sajtó már 2015 őszén jelezte, hogy meg kell szűntetni a „Balkán útvonalat” (Balkanroute), azaz vissza kell küldeni a dél-szláv háború idején elmenekülteket. Hiszen, miközben a szíriai menekültek tömege közeledett Németország felé, a volt Jugoszlávia területe már nem volt háborús övezet. Az elmenekültek visszatérhettek otthonukba. A valódi probléma ekkor kezdődött: hogyan lehet a relatív jóléthez szokott menekültet visszaküldeni a gazdaságilag sokkal gyengébb hazájába? Különben a mai napig nincs megoldva Koszovó helyzete, ahol pl. az euró a hivatalos pénz, és a volt jugoszláv tagköztársaságokból bárki vízum nélkül érkezhet max. 3 hónapi tartózkodásra az EU-ban. Egy müncheni szálloda macedón portása mesélte, hogy mennyire rossz a gazdasági helyzet, hogy 350 euró egy havi bér, a munkanélküli segély 250 euró, ezekből nem lehet megélni. Déli szomszédjuk, a görögök, megzsarolták őket: az egykori jugoszláv tagköztársaságnak a Macedón Köztársaság nevéhez sohasem járulnak hozzá, és megakadályozzák az EU-ba és a NATO-ba való felvételüket. Nagyon szomorú volt, látszott az arcán, hogy az Észak-Macedónia elnevezés nem tetszik neki, de legyen, ha ez a feltétele a gazdasági fellendülésnek, amit Merkel nemrég tett látogatásakor is megerősített. Igaz, a névváltoztatási népszavazás kudarcba fulladt, de nagyon bíznak a németekben, hogy hozzá segítik őket az EU-tagsághoz.

Idén (2018) május 23-án (tehát, ellentétben a magyar médiával, nem most, novemberben!) jelentette a BBC,  hogy egy skopje-i bíróság két év börtönre ítélte a korábbi macedón miniszterelnököt. A BBC jelentése szerint 2012-ben történt a hatalommal való visszaélés, amikor Gruevski egy „közbeszerzési pályázat”-ról (tender) döntő bizottság egyik tagját befolyásolta azzal, hogy egy bizonyos autókereskedőt nevezzenek meg győztesnek, aki a miniszterelnök kívánságának megfelelő gépkocsit (páncélozott Mercedes) szállít majd, és aminek fejében Gruevski pénzt fogadott el a kereskedőtől. A vádhoz az ügyészség egy titokban felvett hanganyagot használt fel, amit a bíróság hitelesnek fogadott le.

Gruevski lemondását 2016-ban egy óriási lehallgatási botrány előzte meg.  Nyilvánosságra került, hogy mintegy 20.000 személyt hallgattak le titokban a miniszterelnök emberei. A botrány utcára vitte az embereket, és állandó tüntetések (összecsapások) voltak Gruevski hívei és ellenfelei között. Kb. egy évvel később a miniszterelnök lemondott, és az előrehozott választáson a jelenlegi miniszterelnök a szociáldemokrata Zoran Zaev győzött.

Az ugyanaznapi (május 23.) Reuters jelentés szerint ez volt az első ítélet Gruevski hat vádpontos korrupciós ügyében. A vádpontokat egy 2015-ös EU megállapodás alapján kinevezett különleges ügyész állította össze. Gruevski lemondása, távozása és új választások kiírása ugyancsak ennek az EU-s megállapodásnak volt a része. Az EU akkor lépett közbe, amikor elszaporodtak a politikai zavargások és az ellenzéki pártok azzal vádolták Gruevskit és a belsőelhárítás főnökét, hogy több mint 20.000 embert hallgattak le.

 

A SZER (RFE/RL) május 23-i, tehát ugyanaznapi, jelentésében azt is megemlíti, hogy Gruevski nem volt jelen a tárgyaláson, ill. az ítélethirdetésen, és (esetleges fellebbezéséig) továbbra is szabadlábon maradhat. A SZER tudósítása megjegyzi, hogy a bíróság hiteles bizonyítéknak fogadta el a megvesztegetésről készült titkos hangfelvételeket, azzal, hogy azok nyilvánosságra hozatala közérdek.

Az új választásokhoz vezető nagyméretű (20 ezer embert érintő) lehallgatási botrányt a Gruevski kormány tagadta, és külföldi ügynökökre fogta.

Vajon ezek az információk (2018. május 23.) mikor jutottak el hazai (ellenzéki) médiához, mikor olvashattunk róluk először?

Úgy látom, a hazai ellenzék sem érti a menekült jog „finomságait”, amit Orbán nagyon ügyesen alkalmazott. A menedékjogot a genfi konvenció, illetve annak aláírása teszi kötelezővé az aláíró országok számára. Tessék csak visszaemlékezni 1989-re! Magyarország csak akkor írta alá, amikor hirtelen megjelentek a falurombolás áldozatai, a Ceaușescu rendszere elől menekülő román állampolgárok, elsősorban magyarok, akiknek befogadását az akkori szovjetrendszer nem engedte meg. Elvégre a szocialista országokban nincs üldözés, pláne politikai üldözés. A keményvaluta éhes magyar vezetés viszont úgy ítélte meg, ha aláírjuk ezt az egyezményt, akkor nemcsak a menekültek befogadásának adunk nemzetközi hátteret, hanem az ENSZ-en keresztül „fejpénzt” (dollármilliókat) is kapunk a menekültek megsegítésére hivatott nemzetközi szervezettől (Az ENSZ mindenegyes menekült után fizet a napi ellátásra.) A genfi konvenció aláírása mindezt biztosította. Nem kellett sok, hogy erről az NDK-s „szamizdatosok” is értesüljenek, hogy a magyar hatóságok nem küldhetik vissza a Balaton mellett campingező keletnémeteket, amennyiben azok hazájukban politikai menekültnek, üldözöttnek tekintik magukat. Ennek megfelelően tárgyaltak a magyarok (Horn külügyminiszter) a nyugatnémetekkel és a keletnémetekkel.

A politikai menedékkérők után az ENSZ nem fizet „fejpénzt”, és annak megadása minden ország és kormány saját hatáskörébe tartozik. Azt fogad be, akit akar, akit szerinte üldöznek, vagy politikai nézetével egyetért, azonosul.  Ezért Orbánt tettéért nem lehet felelősségre vonni. Emlékeztetőül néhány közismert eset, ill. név pl. Bettino Craxi vagy Carles Puigdemont, akinek példája rácáfol a kormánypárti hülyeségre, miszerint Gruevski szabadon közlekedhet a világban, különösen az EU-ban. A magyar igazságügyi miniszter nagyot téved! Aki ellen nemzetközi elfogató parancs van, azt bárhol elkaphatják és kiadhatják. Ez ellen csak a menekültet befogadó ország adhat védelmet.

Viszont, sokkal komolyabb és nagyobb probléma, és nemzetközileg is elítélendő az állami szöktetés. Különös tekintettel ebbe bevonni a külügyet, a magyar diplomáciát. Jó időre elvesztettük a bizalmat, a nemzetközi diplomáciában. Elsőre ’56 jutott az eszembe, amikor mentőautókban szállítottak fegyvereket. Aztán, belegondoltam, hogy a jelenlegi államvezetés ezzel a jogellenes, aljas akciójával ugyanolyan bűnözővé vált, mint a kábítószer, fegyver vagy embercsempész. Tettükkel példanélküli precedenst állítottak, miszerint ellenőrzés nélkül bármit és bárkit országokon keresztül lehet szállítani a diplomácia égisze alatt. Ez pedig a civilizált világban megengedhetetlen! A többi ország tudta nélkül így fel- és kihasználni a diplomáciai védelmet, becstelen dolog! Arról nem is szólva, hogy ezentúl nincs biztonságban senki, akit az orbáni Magyarország el akar fogni, némítani bárhol legyen a világban! Csodálom, hogy ez ellen az akció ellen még senki sem emelte fel a szavát.