Gyurcsány, a szövetségi kapitány

Olvasgatom a választás utáni megszólalásokat, elemzéseket, profikat és amatőröket egyaránt. A média szinte csak Orbánnal foglalkozik, no meg a Fidesszel. Mint egy meccs után, amikor mindenki a vesztes csapatról beszél, vitatják meg a vereség okát, még a győztes drukkerei is! - a győztesről, pedig alig-alig esik szó. Az ország azonban nem két futballcsapat drukkereiből áll, - habár sokszor úgy néz ki -, hanem a többség döntött, hogy melyik edzőgárda készítse fel az országot az elkövetkező világversenyekre. A követendő edzési módszerekről azonban senki sem beszél. Még találgatások sincsenek, hogy Gyurcsány szövetségi kapitány hogyan is lát majd munkához, mit tesz majd a megbízás sikeréért. Jó tanácsok már vannak, hogy mit kellene tenni, például a nagytőkések, meg a bankárok szerint, de elemzések nincsenek. Ezt igyekszem pótolni.

Gyurcsány hatalomra jutása óta (2004) nem sokat tett a gazdaság rendbetételéért. Azt, amit az EU, a bankok, a befektetők, stb. elvártak volna az euró határidős bevezetése érdekében. Persze ez az euró-val való fenyegetés jót tesz, jót tehet, hiszen valójában az ország mielőbbi gazdasági felzárkózását segít(het)i elő. Elvégre a maastricht-i kritériumoknak megfelelni nem más, mint a fejlett “nyugat”-európai országokhoz való felzárkózás alapvető (számtani?) elemeinek elérése. A régi tagállamok ugyan már feszegetik, hogy ez a négy kritérium nem a valódi gazdasági fejlődés alapja. Sőt, visszahúzó erő! Hiszen az euró-övezet egyes tagországainak teljesen más a gazdasági berendezkedése és fejlődése. A központi bank (ECB) kamat-politikája sem kedvez mindenkinek. Mivel az infláció mértéke, valamint a gazdaság fejlődése és fejlettsége más és más, az egyes nép- vagy nemzetgazdaságok másként élik meg a központi irányadó “kritériumokat”. Az EU sok szempontból – épp ezért – le van maradva az USA mögött, különösen a gazdasági fejlődés terén. Míg ez a fejlődés, növekedés az EU-ban éves szinten nem éri el a 2 %-ot sem, addig a tengerentúlon ez 4 % felett van. Megjegyzem, a magyar gazdaság is le fog lassulni, ha eléri az euró-zónába való felvétel kritériumait.

Az euró bevezetése – időponttól függetlenül – azért fontos, hogy az ország legalább a modern nyugati gazdasági modell alapszintét érje el. Erre most két évet adott magának a Gyurcsány-kormány, mivel a bevezetés előtt két évvel – 2008-ra – teljesíteni kell a kritériumokat, és véglegesíteni a HUF – EUR árfolyamot, hogy később (2010) már ne lehessen az árfolyammal spekulálni, és egyúttal (be)bizonyítani, hogy a gazdaság folyamatosan stabil, teljesítőképes.

Tehát, a cél megvan. Az időpont megvan. Most már csak be kell tartani, el kell érni, hogy szűk két éven belül megfeleljünk az EU elvárásainak. A pesszimisták és az ellenzékbe került “kárörvendők” mindent megragadnak, - már most is -, hogy különféle (hazai és nemzetközi) számítások alapján hirdessék: ez lehetetlen. A (túl)optimisták pedig már napjainkban azt bizonygatják, hogy ez menni fog.

Az eddigi (nyugati) elemzések mind megszorításokról szólnak, mint az államháztartási hiány (drasztikus) csökkentésének egyetlen lehetséges módjáról. A ritka és meglehetősen szűkszavú megnyilatkozásokból (köztük Gyurcsány tollából is), azt veszem ki, hogy itt – egy ügyes trükkel(?) – úgy végzik majd el a kurtítást, hogy azt a nagyközönség, a nép (a saját bőrén) ne érezze. Mint már jelezték “átszervezéssel”, minisztériumok megszüntetésével, a bürokrácia leépítésével szeretnék az adóság halmazt, ill. a hiányt lefaragni. Ha tényleg ez következik be, akkor a nép, az istenadta nép, valóban nem fog belőle semmit érezni. Hiszen ettől a tej, a kenyér stb. ára nem fog változni. Legfeljebb még 10-20 ezer ember lesz munkanélküli, akiket a közbeszéd amúgy is “naplopó, lógós, semmirekellő, felesleges” bürokratáknak tart. Nagy felháborodás ezért nem igazán lesz. Az EU kritériumai pedig amúgy sem szólnak a munkanélküliekről, annak arányáról. Aztán a pillanatnyi egyéni tragédiák (állásvesztés) is idővel a többségnél el fog múlni, orvosolva lesznek. Ha a kísérlet sikerül és az ország el tudja viselni ezt az érvágást, akkor a Gyurcsány-reform bekerül a történelemkönyvekbe, Széchenyi és Deák mellé, de legalábbis Baross Gábor vagy Bárczy István nevével azonosul. Ha nem, akkor talán az elkövetkező négy évet sem fogja megélni.

Gyurcsányt most istenit a baloldal, pártja “Megváltót” lát benne, aki a vesztésre álló csapatot irányítása alatt másfél év alatt győzelemre vitte. Ehhez persze az kellett, hogy “mindenki fogja be a száját”, tegye félre a belviszályokat, ne nyilatkozzék (egymás ellen), és hagyja a jó beszélőkével megáldott “Mester”-t érvényesülni. A taktika bevált, az eredmény ismeretes. Hogy ez a látszólagos egység meddig tarható fenn a párton belül, nem tudni. Elképzelhető, hogy a siker mámorában tovább fog tartani ez a pártbeli némaság, bólogatás az ország és az euró érdekében. Pedig a párt átalakításán is előbb-utóbb dolgoznia kellene Gyurcsánynak, ha valójában egy blair-i szocdem munkáspártot kíván létrehozni, ezzel a garnitúrával. Hiszen elég furcsa olyan funkcionáriusokat látni nap, mint nap, akik már az MSZMP-ben is vezető tisztséget (nem csak tagságot!) töltöttek be, ma pedig a Szocialista Párt színeiben úgy nyilatkoznak, hogy “mi szociáldemokraták”. Ezekre, az amúgy jó káderekre, valószínűleg szüksége van a pártnak és Gyurcsánynak is, de első vonalbeli (köz)szerepeltetésük sokat ront a jövő pártja, a Blair-féle “harmadik utas”, brit típusú szocdem párt megítélésén a nagyközönség szemében.

Egy biztos. Gyurcsánynak nem lesz könnyű dolga. Már most sincs.

Külföldön szavazók

Hallom, hogy a külföldi magyar képviseleteken a világban összes hatezren (6.000) jelezték részvételi szándékukat, ill. ily módon szavaztak a magyarországi parlamenti választáson. Bevallom, egyszerűen nem értem, valójában mit takar ez a szám. Szerintem borzasztó alacsony, ha arra gondolok, hogy az országhatáron kívül mintegy 5 millió magyar él. Igaz, közülük csak azok szavazhatnak, akik magyar állampolgárok (is). Az ő számukat - a Magyarországról disszidáltakkal, azaz a kettősállampolgárokkal együtt – legalább százezerre becsülöm. A kör még szűkebb, ha azt az előírást is figyelembe veszem, hogy csak az állandó magyarországi lakhellyel rendelkezők szavazhatnak. Azaz, azok a hazatelepültek, akik nem adták fel külföldi otthonukat, vagy épp nem tartózkodnak Magyarországon a választás időpontjában. Ezekhez hozzájönnek a külföldön dolgozók, tanulók, valamint a turisták. Becslésem szerint mintegy 30 - 40 ezer ember.

A világban összesen hatezer fő választó, szerintem nagyon kevés. Persze itt a választási akarat, ill. kedv is közbejátszik. No meg a kötődés a hazai politikához. És ez az a pont, ahol úgy érzem, a most külföldön leadott szavazatok többsége a baloldalt támogatta, támogatja. Hiszen az orbáni politika, program abszolút nem kedvez(ett) a külföldön élő, dolgozó szavazónak, sőt a hazatelepült vállalkozónak sem. A kampány alatt mást sem lehetett a jobboldal részéről hallani, mint a külföldi (nyugati) tőke visszaszorítását, az eddigi szerződések felülvizsgálatát, a külföldre mentek hazacsábítását stb. Ezek a kijelentések egyáltalán nem szimpatikusak a külföldön boldogulni próbálóknak éppúgy, mint a magánvagyonát, (az életművét), mint tőkét hozó hazatelepülőknek. Ezért borítékolom, hogy a külföldön szavazók többsége a Fidesz ellen adta le szavazatát.

Vihar után

Lezajlott. És bejött, amiről írtam: a „papírforma”. A Fidesz vesztett. Pontosabban az a buta kampány, amivel úgy gondolták, meg lehet etetni a jónépet. Teljesen logikus volt a beetetés. Tavaly nyáron „nemzeti konzultáció” címén országjáró körútra ment a magát „jobboldal”-nak kinevező párt, hogy begyűjtse az emberek kívánságait. Még egy autót is kisorsoltak a panaszosok között. Aztán a begyűjtött infók alapján összeállt egy kívánság-lista. Majd ennek főbb pontjait, - a legtöbbek által hiányolt, vagy kívánt gazdasági elképzeléseket (fizetésemelés, alacsony árak, munkanélküliség felszámolása stb.) - szépen elmondták a kampányban. Hiszen az emberek szeretik (vissza)hallani, amit ők gondolnak, szeretnének. Ehhez még hozzájött egy kis „überelés” is. Azaz ráígérni a baloldali kormány programjára. Különben elég nevetséges volt ennek a taktikának a magyarázata, mikor Kövér László (Fidesz) kifejtette, „azért késik pártja programjának nyilvánosságra hozása, mert nem szeretnék, ha az MSZP „ellopná” az ötleteiket.” (sic!) . Ennek ellenére az emberek hamar ráébredtek, hogy túl sok az ígéret. Ha mindet betartja a Fidesz, akkor honnan lesz arra pénz? A választók politikusabb, elemző fajtája pedig egyre inkább felismerte a pártállami időkre emlékeztető „állami garancia” szemléletet az ígéretek mögött. Ez volt az a pont, amikor többen ráébredtek: Orbán és egykori kollégiumi társai szélhámosak, a jobboldal szószólóinak mondják magukat, miközben szélsőbaloldali (pártállami) eszméket hirdetnek. Persze az „erős” állam gondolata a szélsőjobbon is elfogadott. Talán nem véletlen, hogy Orbán a kampány során többször is kijelentette, hogy „új állam kell”.

Mindent összevetve, a két forduló közti időben esett szét igazán a jobboldal vezére és pártja. A hatalom megszerzése érdekében hibát hibára halmozott. Szinte érthetetlen volt az MDF körüli udvarlás, amely először pitizésbe, később pofátlanságba (Orbán visszalép a miniszterelnöki jelöléstől, és – az MDF-fel való egyeztetés nélkül! – megnevezi utódját), végül pedig durva személyeskedésbe torkolt. Az orbáni taktika fordítva sült el. Az emberek inkább a kisebb, a gyengébb mellé állnak mintsem az erőszakos nagyhoz. Pláne, hogy a második fordulóban sem matematikailag, sem gyakorlatilag nem számított az MDF szavazók száma. A bukás ekkor már tisztán látszódott.

Az igazi vesztes azonban nem Orbán és kollégiumi csapata, hanem a jobboldal. Az a jobboldal, amilyent a Nyugat ismer, amelyik a fejlett nyugati demokráciákban virágzik, és olyan személyiségeket adott eddig is a világnak, mint Adenauer, Thatcher vagy Reagan. Antall Józsefnek volt valami elképzelése erről a nyugati világban ismert és elismert jobboldalról, aminek megvalósításában (korai) halála megakadályozta. És ez cézári tragédia lett a parlamentáris jobboldal számára. A harmadik köztársaság első miniszterelnöke, a magyar parlamentáris jobboldal megalapítója, felismerte Orbánban, a tehetséges radikális, de liberális fiatalemberben, a szervező készséget. Egy székházért cserében maga mellé állította. Később, a hatalom birtokában Orbán Brutus-ként hátbatámadta és most, a 2006-os választásokkor, megölte a magyar jobboldalt. Kár. Nagy kár, hogy így történt.

A Fidesz pocsék, a jobboldali értékeket és eszméket megcsúfoló kampánya segítette a hatalomban maradáshoz a parlamentáris baloldaltól még ugyancsak távolálló MSZP-t. A kommunista utódpártnak titulált tömörülés Gyurcsány Ferencnek köszönheti ezt a győzelmet. Gyurcsány pedig Tony Blair-nek. Az ambiciózus fiatalember felismerte a jövőt, hogy a 21. századi kihívásokkal sikeresen megküzdeni képes baloldalnak szakítani kell a (német és magyar) szocdem hagyományokkal. Blair nagysága ugyanis abban rejlik, hogy rájött: a jóléti államok ideje lejárt, a jövő a jóléti társadalmaké. Azaz nincs többé adakozó, anyáskodó "jóléti" állam, a jótékonyság szerepét a társadalomnak kell átvállalnia. Ehhez pedig a piacgazdaságot és a szociális igazságosságot kell valahogy összeegyeztetni, és célul kitűzni. Ez Blair sikerének titka.

Ezt próbálja áthelyezni és a magyar körülmények között alkalmazni, bevezetni(?) Gyurcsány. Azonban kormányzása elmúlt másfél évében ebből semmit sem valósított meg. Ez az idő csak arra volt jó, hogy belső puccsal megszerzett hatalmával a pártot a választáson győzelemre vigye. A sokszínű, sokféle irányzatot képviselő baloldali tömörülés és vezetősége félretette a belviszályokat és összeszorított ajkakkal, néha fogcsikorgatva, Gyurcsány mögé állt. Az elmúlt hónapokban nem sokat, mondhatni semmit sem lehetett hallani a párton belüli ellentétekről. Csak a Fidesz vádjaira, rágalmaira válaszoltak, nyilatkoztak a szocialista pártvezetők, funkcionáriusok. Az pedig a mai napig sem tisztázott, hogy végül is ez a párt szocialista vagy szociáldemokrata? Valószínűleg erre is hamarosan sor kerül. Hiszen nem biztos, hogy a tagság egyöntetűen a blair-i eszmék híve. Különösen a régi gárda tagjai.

A sürgős gazdasági intézkedésekre nem térek ki, hiszen azzal foglalkozik most mindenki. Érdekes módon a magát „jobboldali”-nak nevező Fidesz is. Úgy érzik, a győztesnek ez a legsebezhetőbb pontja. És jól érzik. Hiszen a külföld, mindenekelőtt az EU is látványos eredményt szeretne látni minél előbb. Különös tekintettel az euró bevezetése, ill. annak időpontja miatt. Gyurcsány már egyszer tett egy olyan kijelentést (a parlamentben), hogy a magyar gazdaság, az emberek jóléte fontosabb, mint a nehezen megvalósítható (EU) elvárások behatárolt időn belüli teljesítése. Erről manapság nem ildomos beszélni, pedig sarkalatos pontja a most megadott, ill. megkapott bizalomnak.

Az elkövetkező idő nem lesz leányálom, sem a kormány, sem a nép számára. De remélhetőleg mindkettő jól jön ki majd belőle. Az ellenzék pedig minél előbb rátalál a nyugati, parlamentáris, jobboldali értékek lényegére és közvetítésére.


.

Előzmény: Vihar előtt

Az MDF és elnöke

Felettébb érdekes, tanulságos és szórakoztató a mai magyar politikai élet a hivatalos média (újság, rádió, tv) és a „civil” média (internetes fórumok, blogok) tükrében. Két héttel ezelőtt csak a „még futottak” kategóriában emlegették – szakértők is! – az MDF-et, mint a parlamentáris politika színpadáról kiszoruló, eltűnő pártot. Hasonlóan vélekedtek a másik (egykori) rendszerváltó pártról, az ugyancsak zsugorodásnak indult SZDSZ-ről. Az igazi (kampány) harc – vagy Dávid Ibolya szavaival – „küzdelem” a két nagypárt (Fidesz, MSZP) között zajlott. Gyurcsány és Orbán országjárásán, vidéki fellépésein kívül a média sem igazán számolt be a két kiesésre álló kispárt kampányáról. Minden szempár a két nagy riválisra, a jobb- és baloldal „vezér”-ére figyelt. Jól jellemzi a választás előtti helyzetet és hangulatot az index.hu pártelnököket, „vezéreket” bemutató gyűjteménye. A bemutatkozás első soraiból az MDF esélytelensége olvasható ki, Dávid Ibolya személye és múltja viszont jól mutatja azt az útkeresést és ellenállást, amit az Orbán Viktor vezette Fidesz-szel szemben tanúsított, különösen a 2002-es bukás után.

Az MDF és benne Dávid Ibolya szerepéről pont egy évvel ezelőtt (2005.04.22) írt publicisztikát az ÉS-ben Seres László. Az elemző kórképnek is beillő (kissé hosszú) írás megállapításai ma is érvényesek. Seres a kétpártrendszerre készülés lázában amolyan búcsúztatásának szánta sorait, amelynek végén fel is teszi a kérdést: Véletlen-e az, hogy nem népszerű az MDF? Ami azt bizonyítja, hogy gyakorlatilag semmi sem változott az elmúlt egy esztendőben. Már ami a Fidesz és az MDF, ill. Orbán Viktor és Dávid Ibolya viszonyát illeti.

Egy dolgot szeretnék felemlíteni: az elnök-asszony miniszterségét a Fidesz-kormányban. Bennem nagyon megmaradt, és mély nyomokat hagyott, amikor Dávid (MDF) felülbírálta a köztársasági elnök (Göncz, SZDSZ) által jóváhagyott kegyelmi kérvényt. Hogy tettében mi vezette, nem tudni. És az sem, hogy önszántából tette vagy sem. Mindenesetre ügyesen érvelt, amikor azt hangoztatta, hogy ha ellenjegyez, azzal „felülbírálja a bíróság jogerős ítéletét". Ezzel persze a köztársasági elnök jogkörét és a kegyelem intézmény rendszerét bírálta felül. Még szerencse, hogy nem halálos ítéletről volt szó!

Dávid Ibolyának később is volt néhány megmagyarázhatatlan cselekedete a magyar politikai életben, amelyeket „kommunikációs hibák”-ra vezethetők vissza. De erről később. Előbb ismerkedjünk meg egy 1999. szeptember közepén készült interjúval, mely angolul jelent meg.

Az alig másfél éve hivatalban lévő miniszter asszony már akkor felhívta magára a figyelmet, mint a rendszerváltás utáni kormányok első és egyetlen női, és a Fidesz-kormány egyetlen MDF-es tagja. Egy beszédében meg is említette, hogy amíg a 80-as években (a pártállami időkben) a parlamentnek több mint 80 női képviselője volt, addig 90-es évek végén az új demokratikus Országgyűlésben a női képviselők száma még negyvenet sem éri el, (mindösszesen 10 %). Az interjúból kiderül, hogy az igazságügyi miniszter asszony a törvények módosításán, átdolgozásán, megreformálásán ügyködik, hogy – az akkor még – 2002. január elsejei EU-s csatlakozásra az ország törvényei „kompatibilis”-ek legyenek.

Ebben a nagy igyekezetben került sor a drog-törvény szigorítására is, amit a szabad világ sem nézett valami jó szemmel. Hiszen akkoriban szabályos mozgalom indult a nyugati demokráciákban a büntetés helyett a drogosok kezelése érdekében. Dávid Ibolya, ezzel szemben azzal érvelt, hogy az utóbbi időben (Horn-kormány alatt) hozott szabályok illuzórikusak voltak, mert azok a terjesztőket büntette, miközben a fogyasztók felett szemet hunyt. A miniszter asszony szerint meg kell adni a lehetőséget, hogy a (már) drogfüggők inkább a kezelést választhassák, mint a büntetést. Egy nem függő személynek miért adjunk lehetőséget, hogy a kezelést válassza? Ezzel a (választási) lehetőséggel a nem függő nem élhet, mivel az nem beteg. Annak van joga a választásra, aki beteg.

Két alkalommal hiányolta a magyar társadalom , de inkább a média Dávid Ibolyát a közéletből: a 2004. december 5-i népszavazáskor, és a 2006-os választási kampány indulásakor. Állítólag mindkét alkalommal Ausztráliában volt, és mindkét alkalommal elfelejtette előre bejelenteni utazását a nagyközönségnek, mire fel nemcsak a bulvárlapok címoldalán terjedt futótűzként a „Hová tűnt Dávid Ibolya?” kérdés. Ha az MDF vagy maga az elnök asszony időben, utazása előtt, bejelenti a belpolitikai ügyektől való távolmaradását, akkor nem kerülhetett volna olyan kínos helyzetben, mint legutóbb idén februárban. Ráadásul az MTV Híradója még rátett egy lapáttal, amikor a Magyar Hírlapra hivatkozva közölte:

"........MDF-es pártelnöknek nem ez az első kampánybeli eltűnése: 2004 decemberében, a kettős állampolgársági népszavazás előtt utazott el ugyanilyen hirtelen Ausztráliába - az akkori magyarázat szerint hivatalos útra - írja a Magyar Hírlap....."

Nos, a Magyar Hírlap sejtelmes, sokat sejtető, de rosszindulatú (fülbetett) bogarát, mármint a „hirtelen” elutazást meg a „hivatalos magyarázat”-ot könnyen lehet cáfolni, ill. megerősíteni, hiszen az ausztrál parlament honlapján ma is ott szerepel Dávid Ibolya neve, akit 2004. december 02.-ra vártak Canberrá-ba. Az eseménynaptár szerint Dávid, mint az Országgyűlés alelnöke látogatta meg az ausztrál szövetségi parlamentet. Az oldal tüzetes tanulmányozásából kiderül, hogy a következő magyar vendég Hajdú András külügyi államtitkár volt/lesz 2005. június 16-án. (ő Zentai kiadatási ügyében járt Ausztráliában)

Hogy az országgyűlés alelnökének hivatalos ausztráliai útjával miért nem foglalkozott a magyar média, talán a kettős állampolgársági népszavazás körüli felhevült hangulatnak tudható be. Ez egyben azt is mutatja, hogy mennyire „elbulvárosodott” a hazai hírközlés, és hogyan lehet azt a későbbiekben – másfél év múlva – a pártelnök asszony ellen fordítani. (lásd MTV + MH).

A második út sokkal izgalmasabbra sikerült, ha egyáltalán megtörtént, mert a hozzám eljutott, ill. a net-en elérhető infók egyáltalán nem egyértelműek és nem meggyőzőek. Az akkori magyarországi hírek, nyilatkozatok, újságok alapján a „beilleszkedési problémákkal” küzdő fiát látogatta meg, aki „sportdiplomáciát” tanul. A cikkek, híresztelések ellentmondásairól már február elején beszámoltam.

Nem lett jobb, tisztább a helyzet Dávid Ibolya hazaérkezése után sem. Továbbra is rengeteg megválaszolatlan kérdés maradt az elnök asszony magánútjával kapcsolatban, amikre ugyancsak felhívtam a figyelmet.

Ez a sok kérdőjelet maga után hagyó magánutazás aztán most a választások finisében újból előjött, méghozzá durva és alaptalan rágalmazások formájában. A képtelen, hazug és aljas sms-ek valóban felháborítóak, az internetes fórumokról nem is beszélve. Csodálom is az elnök asszonyt, hogy ilyen jól bírja a „gyűrődést”, aminek részben saját maga az okozója. Hiszen, ha január végi elutazása előtt – akár pártja, akár ő maga – bejelenti, hogy „szabadságra megy”, a többség nem kezdett volna találgatásokba. Bennem, pedig egyre jobban kezd elhatalmasodni az a gondolat, hogy Dávid Ibolya nem is volt Ausztráliában.

Lehet, hogy meglepő állításom, de a rendelkezésemre álló információkból nem derül ki egyértelműen ennek a második ausztrál útnak a létrejötte. Mindinkább az a gyanúm, az MDF központjában találták ki – nagy hirtelen – a megroppant egészségi (ideg?) állapotú elnök asszony védelmében. Aztán már nem volt visszaút. Mire is alapozom gyanúmat.

1. Dávid Ibolya már egyszer összeesett a Parlamentben

2. Hock Zoltán elnökhelyettes február elsején nem úgy nyilatkozott, mint aki tisztában van egy ausztráliai utazással.

„…..családi ügyben utazott el külföldre mintegy hete, és napokon belül hazatér…”
„……Dávid Ibolya fia külföldön tanul, ahol beilleszkedési gondjai voltak, ezért látogatta meg édesanyja…..”
„…..hangsúlyozva, hogy a pártelnök nem tervezte ezt az utazást…”

Ez a „hivatalos” nyilatkozat több ponton sem felel meg a valóságnak. Kezdjük ott, hogy ilyen rövid idő alatt (Hock szerint másfél hét, beleszámítva a kétszer 24 órás repülőutat, plusz a 8-10 órás időkülönbség miatti átállást is) nem sokat tehetett gyermekéért. Tovább is maradt az elnök asszony, hiszen a nyilatkozattól számított két hét után, csak február 14-én tért haza. De ez a kisebbik baj.

Sokkal inkább megkérdőjelezhető, hogy a nem tervezett utazáshoz honnan és hogyan szerzett – ilyen hirtelen ausztrál vízumot? OK, OK. Diplomata útlevele van, és mint közéleti személyiség valószínűleg gyorsított eljárásban szerezte be az úti okmányokat. Igen ám, de „hirtelen” vele ment a férje és a lánya is! Tehát az egész családnak diplomata útlevele van? A repülőjegyet mikor vették meg „oly hirtelen”? - mely ilyen esetben kb. félmillió forint fejenként (oda-vissza), és általában meg kell mondani a visszaút időpontját. A nyíltvégű (open end) repülőjegyek még drágábbak szoktak lenni. Tudom, ha a gyerekről van szó, a pénz nem számít. Mégis. Különben is Hock nyilatkozatában nem szerepel a család, mármint a férj és a lány, csak az aggódó édesanya.

3. Az Ausztráliában töltött időről nincs infó, kivéve az előbb jelzett Hock nyilatkozat, mely szerint

„……a pártelnök jelen van az MDF életében, részt vesz a döntésekben, és folyamatosan tartják a kapcsolatot…..”

Ez pedig azt sejteti, hogy esetleg az elnök asszony közelebb volt a székházhoz, ill. Magyarországhoz. Arról nem is beszélve, hogy eszerint teljesen képben volt a Tisztelet Társaságával való egyezkedést illetően, hiszen hazaérkezése másnapján már alá is írta a választási együttműködést.

4. Kicsit furcsa, nem életszerű, hogy az egyedül töltött karácsony okozta traumát több mint egy hónap multán egy anyai simogatás orvosolni tudja. Egyáltalán, hol volt Dávid Ibolya és családja karácsonykor? Akkoriban miért nem jött rá egy hirtelen utazás? A telefonban síró fia vigasztalására. Ha pedig már akkor elhatározta, hogy meglátogatja, akkor bizony jó előre megtervezett útról van szó!

.

.

Ezek csak (rosszindulatú) gondolatok részemről, amelyekből arra következtetek, hogy itt mégsem a fiúval volt baj. Sőt, azt is el tudom képzelni, hogy a család valahol Dél-Kelet-Ázsiában találkozott. Ausztráliából igen olcsó volt az idei nyáron az előző évi tsunami miatt a thaiföldi utazás.

Élénk fantáziámat csak Dávid Ibolya tudná megcáfolni, de nem olyan külügyi nyilatkozattal, hogy a „canberra-i magyar nagykövetséget nem keresték meg az ausztrál hatóságok”, ergo a Miklós fiúnak kutya baja. – elmúlt a fejfájása.

A félretájékoztatott, és ma már szinte senkinek és semmiben nem hívő magyar lakosságot csakis az nyugtatná meg Dávid Ibolya igazáról, ha az elnök asszony bemutatná útlevelét, benne az ausztrál hatóságok pecséteivel, valamit közzé tenné fiának néhány e-mail-ét, amelyben családját vagy barátait értesíti, hogy „jön az anyám”, „itt az anyám” vagy „most mentek el, és milyen jó volt együtt”.

Érdekes, eddig még senki sem jelentkezett ifj. Barbalics Miklós ismeretségi, ill. baráti köréből, hogy tisztázza a fiatalembert, ill. édesanyját, és ezzel védelmébe vegye az MDF elnökét, Dávid Ibolyát, akire ez most igencsak ráférne.

Vihar előtt

Közeledik a nagy nap. A döntés pillanata. Érzésem szerint az MSZP nyer, vagy ha úgy tetszik, a Fidesz veszít. És ez utóbbi a helyesebb megfogalmazás, mert sajnálattal kell megállapítanom: nincs (nyugati értelemben vett) jobboldal Magyarországon. A Kádár-korszak szülöttjei és neveltjei, egy kollégiumi csapat végig szélhámoskodta az elmúlt 16 évet. Valójában a KISZ alternatívájaként indultak, és a szamizdatosok (későbbi SZDSZ) árnyékában váltak ismertté. Az igazi áttörést Nagy Imre és társai újra temetésén, 1989. június 16-án, Orbán Viktornak a magyar ifjúság nevében elmondott beszéde hozta meg. 1990-ben, mint ellenzéki párt került a parlamentbe. Majd a harmadik köztársaság miniszterelnöke, aki a Horthy-korszakot gyerekfejjel a „tűz közelében” élte át, hamar felismerte, hogy az új jobboldalnak szüksége van „szűz” fiatalokra, akik a diktatúrában születtek, nevelkedtek, de nem kötelezték el magukat látványosan a hatalommal.

1993 sorsdöntő év volt Magyarország történelmében, az igazi fordulat éve. Akkor dőlt el sok minden. Sarkosítva, Antall megvette Orbánt (egy székházzal). Miközben átalakult a Fidesz. Megszűnt a 35 éves korhatár és többen – alapítók is – átigazoltak az SZDSZ-hez. Ugyanebben az évben MDF-ből kivált Csurka és megalakult a MIÉP, Antall József halálával, pedig szétesett a jobboldal. 1994-re az ország kiábrándult a kapitalizmusból, (gyár eladások és bezárások, munkanélküliség, kiszámíthatatlan jövő, infláció stb.) és visszasírta a szocializmust, (biztos munkahely, kiszámítható jövő négy-öt év múlva autó, szövetkezeti lakás stb.) és az MSZP abszolút többséget szerzett a választáson. Nem volt szüksége még az SZDSZ-re sem a kormányzáshoz. Egy pillanatig meg volt a "restaurácíó” veszélye, de – szerencsére – akkor már nem volt Szovjetunió. Így jó alap adódott a kádereknek a bizonyításra: ők sem akarják vissza a diktatúrát.

A jobboldalon keletkezett vákuumot ügyesen ismerte fel és használta ki Orbán és pártja, mely 1995-ben felvette a Fidesz – Magyar Polgári Párt nevet, és a következő választásokra – 1998 – a jobboldal összefogó ereje lett, anélkül, hogy a párt vezetősége és támogatói (többsége) valaha is éltek volna (békeidőben) jobboldali kormányzás alatt. Furcsa helyzet alakult ki. Amíg a nyugati demokráciákban a jobboldal a „munkadó-vállalkozóbarát” (tőkés, kapitalista) és a baloldal a „munkavállaló-barát” (bérből élők), addig Magyarországon a baloldal lett „munkaadó-vállalkozóbarát” (a befektetések támogatásával) és az ellenzékben lévő jobboldal a „munkavállaló-barát” (a Bokros-csomag érvágásai miatt). A Fideszt a közhangulat is segítette, mert nagyon sokan bennük látták az „érintetlen” fiatalságot, azt a korosztályt, amelynek tagjai nem igazán kötődnek a pártállam nomenklatúrájához. Hogy a korhatár eltörlésével nem egy „kompromittált” taggal gyarapodott a párt, a tömegeket nem érdekelte, bennük még a Nagy Imre újra temetésén szónokolt ifjonc emléke élt.

Ennek ellenére 1998-ban (is) az MSZP nyerte a pártok versenyét, de a Torgyán vezette kisgazdákkal a Fidesznek sikerült megszereznie a kormányzáshoz szükséges többséget. A fiatal demokratákhoz fűződő nagy remények idővel szertefoszlottak, és az egykori kollégista haverok – úgy, ahogy azt a kádári időkben tapasztalták - a joghézagokat kihasználva kialakították saját nomenklatúrájukat, miközben a jobboldal jelszava mögé bújva magánvagyonuk gyarapításába kezdtek. 2002-es választás azonban bebizonyította, hogy ez a garnitúra sincs ínyére a többségnek. Pedig addigra már valóságos pop-sztárrá nőtte ki magát rajongói táborában Orbán Viktor. Jó futballistaként, a vereségbe beletörődni képtelen Orbán már akkor elhatározta, hogy a következő rangadóra (2006) alaposan felkészül.

A felkészülés a vereség után azonnal megkezdődött. Méghozzá kommunista (fasiszta) mintára (ám legális) sejtek szervezése, amiket (polgári) köröknek neveztek el és valamiféle („nemzeti”) ellenállásra buzdított a törvényes kormány és hívei (azaz a többség) ellen. Ez volt az a pont, amikor rádöbbentem: ez nem a demokratikus, nyugati értelemben vett parlamentáris (konzervatív) jobboldal. Ez a radikális szélsőségek metódusa. Ilyen lépésre egyetlenegy nyugati jobboldali párt vagy vezetője sem szánta el magát a Szabadvilágban ! Gondoljunk csak Churchill, Thatcher vagy Kohl választási vereségére, hogy csak Nyugat-Európát – és közismert nagyjait - említsem.

A Fidesz elfordulása a nyugati értelemben vett jobboldaltól a mostani választási kampányban kezdett igazán csak megmutatkozni, amikor az ígéretek egyre jobban kezdtek hasonlítani a központi tervgazdálkodás idejéről ismert dogmákra. Például az állami „garanciák”. Csak a diktatúrákban garantálhatja és garantálja az árakat egy kormány, a Szabadvilágban ez elképzelhetetlen. Ugyanígy a munkahely vagy bármi más, ami a kereslet-kínálat függvénye. Már ezek az orbáni gondolatok, ötletek megkérdőjelezik a Fidesz valódi, nyugati értelemben vett jobboldaliságát.

Szerintem a Fidesz nagyon melléfogott ezzel a kampánnyal, pedig logikája, logikai felépítése igen egyszerűnek tűnt. Még tavaly nyáron csináltak egy „roadshow”-t, nemzeti konzultáció néven, ahol begyűjtötték az emberek kívánságlistáját. Majd azt kiértékelve, elindult az országos kampány, ahol az emberek azt hallhatták vissza, amit szerettek volna: olcsó gázárak, súlyadó eltörlése, ingyen autópályák, mindenkinek munkalehetőség stb. stb. Csak arra nem gondoltak, hogy azért az ötödik-hatodik ígéretnél már elgondolkodik az ember: „Hékás, ehhez a sok minden jóhoz az anyagi hátteret honnan fogjuk, fogjátok előteremteni?” Ez persze csak a dolog praktikus oldala, hiszen az igazi jobboldali („vállalkozóbarát”) eszme teljesen hiányzik mögüle. A főváros és az ország kiplakatirozása, - hogy milyen rosszul élünk - ugyancsak a rosszemlékű szélsőbal uralmára, a Tanácsköztársaságra emlékeztet, - igaz ellenkező előjellel, akkor a fővárost vörösbe bújtató diktatúra próbálta elhitetni, hogy „milyen jó nekünk”. Az effajta „lelki terror” a nyugati demokráciák parlamentáris jobboldalától idegen, és megint csak azt bizonyítja, hogy a Fidesz nem a jobboldal képviselője. Hogyan is lehetne, amikor vezetői csakis szélsőbalos elemeket és módszereket ismernek. Abba születtek bele.

Az alaphelyzet a másik oldalon sem jobb, már ami a „gyökereket” illeti. Negyven év diktatúra padlóra küldte a parlamentáris baloldalt. Nem véletlen, sőt természetes, hogy az 1990-es szabadválasztásokon sehol sem voltak. A jobboldal vezéregyéniségévé kifejlődött Antall József emberi és reálpolitikusi nagysága megmentette az országot a vérfürdőtől, de legalábbis a leszámolástól. Ugyanakkor az „átállás nehézségei” (a szovjet piac és a tsz-ek felszámolása, a kárpótlási jegy bevezetése, az ügynök törvény és a gazdasági reformok elodázása), valamint Antall váratlan halála (ismét) a pártállami klientúra felé fordította a népet. Szerencsére addigra a Szovjetunió szétesett, megszűnt, csapatai rég elhagyták hazánkat, így a bukott rendszer örököseinek alkalom nyílt a bizonyításra: demokratikus viszonyok között is képesek a hazáért és a nemzetért dolgozni. A Bokros-csomaggal megpróbálták rendbe tenni az ország gazdaságát, csakhogy túl későre időzítették, annak eredményét, „beérését”, már nem ünnepelhették.

A baloldal útkeresése még most is tart. Azzal, hogy az MSZMP-ből MSZP lett a párt arculata nem sokat változott, viszont bebizonyították, hogy demokratikus körülmények között is „életképesek”, vezetésre alkalmasak. Szocialistáknak nevezték magukat, majd névváltoztatás nélkül Gyurcsány hatalomrajutása után szociáldemokratáknak kezdték magukat nevezni. Ez azért érdekes, mert ugyanakkor nem tartják magukat a kommunista diktatúra által szétvert magyar szociáldemokrácia örököseinek. A hagyományos „német vonal”-tól is eltávolodtak, és – nem tudni miért – a brit felé orientálódnak. Persze ez sem baj, ha az ország és a nemzet javát szolgálja. Eddigi teljesítményük alapján jobban képviselik a nyugati értelemben vett parlamentáris baloldalt, mint napjainkban a Fidesz a jobboldalt. Az MSZP sokkal karakteresebben elhatárolódik a szélsőbal és a szélsőjobbtól, mint ahogy azt Orbánék teszik, és – talán – ez is hozzájárul, hogy a Fidesz nyugati értelemben vett parlamentáris jobboldalisága megkérdőjelezhető.

A kampány ideje alatt az MSZP sokkal fegyelmezettebbnek mutatkozott. Eltűntek a belviszályok. Egységesnek tűnik a párt. Ügyes taktikának bizonyult, hogy pártügyekben Gyurcsányon kívül senki sem nyilatkozik. A „sameszok” kizárólag a Fideszes „kihívásokra”, „vádakra” reagálnak. Semmi nyoma a belső ellentéteknek (öregek-fiatalok, város-vidék, ortodoxok-reformerek stb.). A Fidesz oldalán viszont a „sameszok” mint szabadjára engedett vérebek ugatnak mindenre és mindenkire. Orbánnak pedig a magyarázkodás marad. Ez viszont ugyancsak sokat ront a párt megítélésén. Érdekes megfigyelni, hogy a plakátokról lemaradt a Magyar Polgár Szövetség név, elnevezés, pedig a párt (teljes) neve: Fidesz – MPSZ. Valószínűleg féltek, hogy megtévesztő lehet, és az MPSZ könnyen összekeverhető az MSZP-vel. A polgári körök is nagyon csendben vannak, pedig Orbán, bukása után (2002 május 7-én) a Dísz-téri beszédében azt mondta: “Tudnunk kell egymásról, ha a sors úgy hozza, hogy mozdulnunk kell, egyszerre mozdulhassunk” Vagy ne kiabáljam el?

A két vezéregyéniség megítélésében Orbánnak jelentős előnye van, hiszen négy évet már „lehúzott”, míg Gyurcsány csak most kezd „beleszagolni” ebben a műfajba.

Talán első és legsúlyosabb hibája az Orbán kormánynak a jugoszláv háborúban vállalt szerepe volt. Hiszen senki sem kényszerítette a magyar vezetést a részvételre. A NATO nem Varsói Szerződés! Ezt illett volna tudnia Orbánnak is, és távol tartani magát és kormányát a magyarlakta települések bombázásától. Emlékezzük csak Görögországra, az is NATO-tag, még sem vett részt benne, mert görögkeletiek, pravoszlávok nem lőnek egymásra! Ők tudtak nemet mondani. Orbán viszont nem. Valószínűleg berezelt, hogy mi lesz, ha nem nyal az amerikai főnöknek, úgy, ahogy a Kádár-korszakban szokás volt a szovjet felé, és, ahogy ezt akkoriban megtanulta. Azt se feledjük el, hogy Jörg Haider pártjának kormányba kerülése miatt Ausztriát diplomáciai bojkott alá vette az EU. Az akkor még EU- tagjelölt Magyarország miniszterelnöke, Orbán Viktor, elsőként hívta meg és fogadta Schüssel kancellárt. Csak néhány dolog, amire a külföld is odafigyelt.

Gyurcsány rövid idejű kormányzása alatt talán a legnagyobb „hőstettet” tavaly évvégén követte el, amikor egy milliárd euró pluszt szerzett Magyarország számára az EU költségvetés vitájában. Persze a külföld akkor is odafigyelt, amikor „leterroristázta” a szaudi futballistákat, vagy nemrégiben, mikor táncos video-klippje megjelent a világhálón.

Az előttünk álló választás legnagyobb veszteseinek a két rendszerváltó párt (MDF, SZDSZ) mutatkozik, ha nem kerülnek be a parlamentbe. Szomorú lenne, ha a diktatúrából a demokráciába átvezető két egykori erő eltűnne az idő és a történelem politikai süllyesztőjében. Nagy veszteség lenne, mert akkor itt állunk egy szocialista párttal, mely magáról azt terjeszti, hogy szociáldemokrata, és egy postkommunista allűrökkel manipuláló nemzeti színű tömörüléssel, amely azt állítja magáról, hogy jobboldali.

.

folyt. Vihar után