Az amerikai-magyar viszony

A hidegháború kezdete, az 50-es évek, óta nem volt ilyen rossz a két állam hivatalos kapcsolata.

A 2010-es magyar parlamenti választást követően azt hitte az ember, hogy az abszolút többség birtokában az észszerű, bürokráciamentes állam- és közigazgatás biztosítja azt a kibontakozást, ami mind társadalmilag, mind gazdaságilag, az EU-n belüli gazdag Nyugathoz, a nyugati demokráciákhoz való gyors felzárkózást segíti majd elő.

Ehelyett megszületett az „unortodoxia”, egy sajátos politikai és gazdasági magyar út, melynek ideológiája a Terror Háza alapgondolatából ered. Eszerint a szovjet egyenlő a nácival. Ergo, a szovjetrendszer örökösének kikiáltott hazai baloldalnak soha többé nem szabad kormányzási pozicíóba jutnia. Ezt az elképzelést nyiltan hangoztatja a jelenlegi hatalom. Miszerint „az ország fejlődési pályára állításához idő kell, sok idő. 10-20 év is kell ahhoz, hogy rendbetegyük azt, amit a ballibek (a „komcsik”) elszúrtak, mi több tönkretettek.” Ez az orbáni ideológia azonban nyugati szempontból „demokrácia-deficites”, elemei nacionalisták és diktatórikusak.

Az amerikai-magyar kapcsolatok a hivatalos Magyarország részéről az elmúlt közel száz évben, azaz az Osztrák Magyar Monarchia felbomlása óta, szinte sohasem volt felhőtlen és baráti. Az USA a második világháborúig izolációs politikát folytatott, azaz nem szállt bele az európai politikába. Washingtonnak elég volt az első világháborúban való résztvétele. Majd azt követően a Szovjet-Oroszország elleni intervenció, és a versailles-i béke tárgyalásokon való közreműködése, a "nemzetek önrendelkezési jogának" támogatása. Az amerikai elnökök belátták, hogy fontosabb a belpolitika, és a gazdaság. Ráébredtek: a külpolitika nem az erősségük. Annál inkább a demokrácia építése, hiszen a múlt századfordulótól (1900) a világ elsőszámú bevándorló országa lett, ahol az egyenlőség, az együttélés létfontosságú eleme lett az amerikai (bel)politikának. Egy olyan demokrácia alakult ki, ami a hibákat nem csak felszínrehozza, de azokra előbb-utóbb gyógyírt is talál.

Talán legjobb példa rá az egyik legkeményebb antikommunista, Douglas McArthur tábornok, élete. Mai szóhasználattal bigott konzervatív, aki a demokrata Roosevelt elnököt kommunistának tartotta. Olyannyira, hogy amikor a gazdasági világválság után Rooseveltet elnöknek választották és „New Deal” nevű programjával megreformálta az addigi amerikai szociális és gazdasági rendszert, McArthur 1937-ben leszerelt, mondván egy komcsit nem fog szolgálni. Ezért tábornoki rangban elment a spanyol-amerikai háborúban 1895-ben „megkapott” Fülöp-szigetekre a helyi hadsereg katonai tanácsadójának. Az 50 évre szóló amerikai gyámság 1945-ben járt le, és McArthur azt tervezte, hogy a hátralévő időben felkészíti ezt a szigetcsoportot a függetlenségre. A tábornok úgy képzelte, segítségével a volt spanyol gyarmat a Csendes-óceán Svájca lesz. 1941-ben, a japán orvtámadáskor, azonnal elfogadta a „kommunista” elnök hívószavát.. A (szárazföldi) hadseregnél kiképzett McArthur tábornok lett a csendes-óceáni hadműveletek főparancsnoka, annak ellenére, hogy a térségben a haditengerészet dominált. Az Egyesült Államokban ugyanis ismeretlen az a (buta) politikai széthúzás és gondolkodás, ami Magyarországra oly jellemző.

Különben, McArthurnak köszönhető, hogy Japánt 1945-ben nem osztották fel a győztesek között, mint az Németország (és Ausztria) esetében történt. Az antikommunista tábornok hallani sem akart arról, hogy szovjet csapatok érkezzenek Japánba, mint győztes megszállók, hiszen az egész csendes-óceáni hadszintéren (szinte kizárólag) amerikai vér folyt. Hirosimá-ra és Nagasaki-ra ledobott atombomba is a fanatikus és értelmetlen további vérontást akarta megakadályozni. Ráadásul a második atombomba ledobásával egy időben (az időzónák miatt visszadátumozva) lépett hadba a Szovjetunió Japán ellen. Ez egyenesen felháborította az antikommunista tábornokot. Különben, hogy a császári Japán nagyon gyorsan áttért a alkotmányos monarchiára és a demokratikus kormányzásra, ugyancsak McArthur tábornok érdeme.

Az amerikai demokratikus gondolkodásra és mentalitásra jellemző, hogy amikor a demokraták (kivételesen, a háborúra tekintettel) harmadszor is Rooseveltet jelölték az elnöki posztra, a republikánus ellenjelöltet (Wendell Willkie) elküldték világkörüli útra, azzal a szándékkal, hogy személyesen ismerje meg az USA szövetségeseit, ne pedig esetleges megválasztása után kelljen ezzel bibelődnie (mely akadályozná a mielőbbi győzelmet). A magyar politikai kultúra és demokratikus gondolkodás ezt a szintet mai nap sem érte el. Sőt!

A magyarországi Amerika-ellenesség 1944-ben kapott igazi lendületet, amire a költő is utal (….Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,…”) Az Interneten is terjednek azok az egykori (amerikai) katonai légifelvételek, melyek hídak, vasúti csomópontok, páyaudvarok, stb. bombázását mutatják. Arról viszont mélyen hallgat a mai Magyarország, hogy a lelőtt szövetséges repülőgépek pilótái földreérés után csak akkor reménykedhettek az életben maradásban, ha németek fogták el, illetve a magyar katonák átadták őket a németeknek. A felheccelt magyar lakosság ugyanis helyben agyonütötte őket.

A háború után az USA érzékeltette és emlékeztette Magyarországot, hogy az ellenség oldalán állt. 1946-ban magyar delegáció ment Nagy-Britanniába, mivel az európai hadszínterekre áthozott hadianyag egy részét, - melyek a civil életben is hasznosíthatók - eladásra bocsátották. Mondván, azokat az eszközöket a lerombolt Európában is jól lehet használni. Ekkor kerültek magyar földre a  411-es („Truman”) mozdonyok (USATC S160)

A delegáció egyik tagja mesélte: hatalmas hangárokban tárolták az eladásra felkínált készletet. A delegációknak ki kellett várniuk a sorukat. Először a győztesek válogathattak, majd a felszabadítottak, végül pedig a vesztesek (Német-, Olasz-, és Magyarország).

Az államosítások (amerikai cégek, azok személyzetének elbocsátása, távozása) és a koncepciós perek, köztük amerikai gazdasági érdekekek csorbítása miatt, a Vasfüggöny mögül (minden kártalanítás nélkül) az Egyesült Államok kivonult. Hírügynökségeinek magyar tagjait, tudósítójait bebörtönözték. (pl .Kati Marton szüleit, akik a Mindszenty perről tájékoztatták a világot).

1951-ben, mint a hidegháború részeként, és a szovjet tömegtájékoztatás hiányosságainak pótlására létrehozták a Szabad Európa Rádiót, mely a szovjetrendszer megszűnéséig az egyetlen egésznapos hírforrás volt.

1956-ban, a forradalom leverése után Mindszenty József bíboros, hercegprímás bemenekült az amerikai követségre, és ezzel az Amerikai Egyesült Államok oltalma alá került. A washingtoni kormány éveken át az ENSZ-ben napirendre tűzette és tartatta a „magyarkérdés”-t. Az enyhűlés első jele 1966-ban volt, amikor a két ország nagykövetet cserélt.

Majd eljött a vatikáni „keleti nyítás”. VI. Pál pápa úgy gondolta, hogy engedményeket kell tenni a rabnemzetek politikai (kommunista) vezetői felé, így a hívők és a katolikus papság is kedvezőbb helyzetbe kerül a Vasfüggöny mögött. A magyar pártvezetés kapott az alkalmon, a titkosszolgálat segítségével a római békepapok rá tudták beszélni VI. Pál pápa környezetét (Agostino Casaroli), hogy az antikommunista Mindszenty bíboros - a nyilas és vörös terror elleni harc emblematikus szimbóluma és példaképe -  necsak az amerikai követséget, de Magyarország területét is hagyja el. A bíboros hallani sem akart róla, de pápai felszólításra végül 1971. szeptember 28-án száműzetésbe vonult. A vatikáni „keleti nyítás” elérte Moszkvát is, amikor a Brezsnyev-dokrina szentesítéseként 1975. augusztus elsején aláírták a Helsinki Záróegyezményt.

Az amerikai-magyar kapcsolatokban az igazi áttörés nem váratott sokáig. A hiszékeny, mindenről és mindenkiről csak jót feltételező, demokrata elnök, Jimmy Carter, kormánya 1978. január 6-án visszaadta a Koronát és a Koronaékszereket. A budapesti kormány egyre többet profitált a kapcsolatok felvételével. Tehetséges diákok, és kíváló professzorok tanulhattak az USA-ban, és hamarosan a legnagyobb kedvezmény elvét is elnyerte Magyarország.

1989 jelezte a hidegháború végét. Ekkor nyított irodát a SZER Budapesten, majd a Vasfüggöny eltűnésével a Rádió küldetése is teljesült. Az Egyesült Államok 136.000 amerikai dollárt küldött a magyar gazdaság (kapitalista) átalakítására. Palmer nagykövet aktív szerepet vállalt az ország demokratikus útra állításában. Antall József miniszterelnök is az amerikai kapcsolatok szorosabbra fűzését irányozta elő. Emögött a Horthy-korszak miniszterelnökeinek (Bethlen, Teleki, Kállay, stb.) angolszász barátsága állt. Antall halálával ez az irányzat leállt. Horn és Orbán a német orientáltság hívei voltak. Horn, mint a „szögesdrótvágó” került be a történelembe, főleg a németbe. Orbán pedig a német szabaddemokraták (FDP) segítségével, Graf von Lambsdorf pártvezéren keresztül, jutott el az EU Néppártjához, ahol a 12 alelnök egyikeként (épp) a transzatlanti ügyek felelőse lett.

Már a NATO-tagság elnyerése utáni hetekben kiderült, hogy Orbán nem érti az Atlanti Szervezet működését, és a magyar tagság hátterét. Magyarország volt az egyetlen tagállam, mely nem volt határos NATO tagországgal. A másik kettő (Csehország és Lengyelország) felvétele a hagyományos elvett követte, mely szerint a (legyőzött, náci) Németországot körbevevő államok biztosítják Közép-Európa békéjét. 1999-re már felbomlottak az első világháború után kialakított utódállamok, melyek közül a délszlávok szétválását sürgető háború volt a legvéresebb. A franciák már a 90-es évek végefelé jelezték, hogy geopolitikailag a következő európai válsággóc Magyarország lehet, ahol az eddigi szétválási, önállósági törekvésekkel ellentétben a határmenti nagyszámú kisebbség komoly veszélyt jelenthet. Ekkor döntött a NATO Magyarország felvétele mellett, melynek következtében a Magyar Hadsereg (Honvédség) amerikai parancsnokság alá kerül. Ezzel kihúzták a konfliktus méregfogát: Magyarország nem tud kitámadni, és a szomszédos országok ugyszintén nem tudnak hazánkra rátámadni.

A szovjet gondolkodásban szociálózott Orbán követte a tíz évvel korábban megszűnt Varsói Szerződés gyakorlatát. Mint friss NATO-tag engedélyezte, hogy magyar repterekről szálljanak fel harcigépek magyar lakta jugó-szerb területek bombázására. Pedig a NATO-tagság demokratizmusa megengedte volna az ettől való távolmaradást. Lásd a görögök, akik semmivel sem járultak hozzá Belgrád bombázásához, mondván (orthodox) szerb testvéreikre nem támadnak. Különben is, ez volt a Védelmi Szervezet első olyan akciója, mely létrehozásának alapelvével ellentétes volt. Hiszen a NATO nem védekezett, hanem egy független országot támadott meg. Később, a baloldali (SPD-Zöld) német koalició is – (az egyre rosszabb belpolitikai, gazdasági helyzet ellenére) - , azzal nyerte meg a parlamentális választást, mert Schröder kancellár (és Joschka Fischer külügyminiszter) választási programjában beígérte, hogy a NATO vezette iraki háborúban Németország nem vesz részt.

2010 óta kiszámíthatatlan és érthetetlen a magyar államvezetés iránya és célja. Felfoghatatlan, hogy miért tekinti és használja „kísérleti nyúlnak” saját hazáját a miniszterelnök. Miért nem jó az évszázadok óta világszerte bevált kapitalista rendszer és a még régebbi (nyugati) demokratikus parlamentális államberendezkedés? Ha már valami mást, újat akar a magyar miniszterelnök, akkor miért nem a hasonló területi és népesség nagyságú európai országok a példaképek, pl. Svájc, Ausztria, vagy Bajorország, mint német tartomány, stb.?

Kádár szavajárása volt a „nemzeti sajátosság”, amivel ki tudott bújni Moszkva közvetlen irányítása alól, miközben a KGST-n belül Magyarországon relatív jólétetet próbált teremteni. Lásd gyulyáskommunimus. Most is valami hasonló érződik ki az Fidesz magyarázkodásaiból, de inkább belföldi, „hazai fogyasztásra”, mintsem elfogadható mentegetőzésnek (Nyugat-)Európa és a Szabadvilág felé. A társadalmi és gazdasági átalakítások nem tükrözik egy modern, európai állam alapjait. Ezt először az EU jelezte. Amerikát látszólag nem érdekelte, el volt (és el van) Oroszországgal foglalva, főleg az ukrajnai válság óta. Mindenesetre jelzésértékű, hogy kormányra kerülésekor Orbánt nem választotta újra a transzatlanti ügyekért felelős alelnöki poziciójában EU Néppárt.

Amerika (szinte) kivülállóként figyelte Magyarország, mint egy EU-tagállam politikáját. Az ukrajnai válság irányította Magyarországra a figyelmet azzal, hogy az EU-val dacolva saját(os) útra lépett, ami 2010-től, mint a „magyar kísérlet” került a (nyugati) köztudatba. Az első perctől megoszlottak a vélemények. Az orbáni ortodoxia egyesek szerint követendő példa, mások szerint veszélyes a demokráciára. Az USA szemében Putyin a rossz megtestesítője, ami mögött némi átfedés érezhető a szovjet-ellenességgel, azaz a hidegháborús Szovjetunióval azonosítják Putyint és országát. A Krím-félsziget annektálását a Nyugat nem tudja lenyelni. Orbán viszont nem tudja megérteni, hogy „keleti nyítás”-ával darázsfészekbe nyúlt. A nemzetközi (nyugati) érdekek értelemszerűen felülírják egy olyan kicsi és gazdaságilag gyenge ország érdekeit, mint Magyarországét.  Egy gázvezeték íránya, vagy egy szankció mértéke nem Orbán Magyarországától függ! Emlékeztetőül: a második világháború idején is a nemzeti, nagyhatalmi álmok vezették a vesztes oldalra hazánkat, nem pedig az egyetemes béke és igazság védelme.

A tavaly nyári tusnádfürdői "illiberális" beszéd olaj volt a tűzre. Attól számítható az Egyesült Államok komoly figyelmeztetéseinek felerősödése. Szerencsétlen, átgondolatlan beszéd volt. A magyar miniszterelnök szavaiból néhány mondatot kiemelve öt perc alatt a vezető hírügynökségek telekürtölték a világot: Orbán Putyin embere. A demokrata párti elnökök (Obama, Clinton) is ellenszenvüknek adtak hangot. Közben a külügyminisztérium (State Department) is jelezte, hogy az USA szerint bajok vannak a budapesti kormánnyal. Diszkréten közölték magyar állami alkalmazottakkal, hogy korrupció miatt ne lépjenek az Egyesült Államok területére.

Budapest képtelen volt kezelni ezt az amerikai figyelmeztetést. A kormányközeli Napi Gazdaság indította el a politikai lavínát azzal, hogy, leközölt egy nevét eltitkoló egyénnel készített interjút, aki jelezte, hogy többüktől megvonták az amerikai beutazási vizumot. A cikk iszonyatos Amerika-ellenes hangulatot és heccelést indított be. A hazai állapotokra jellemző, hogy egy névtelen történetre ugrott az ország és (propaganda) sajtója. A hivatalos magyar állam pedig mélyen hallgatott. Mintha a magyar titkosszolgálat öt perc alatt nem tudta volna kinyomozni és közzétenni, hogy mi is történt. Persze a kormányhivatalnokok is megérik a pénzüket, akik még ma is(!) lapítanak. Ezzel csak a világ előtt bizonyítják, hogy egy korrupt országban élünk. A tájékozatlan magyar néptömegek elé a követségi ügyvívőt próbálták bűnbaknak állítani, miközben a nemzetközi diplomácia értői előtt nevetségessé vált az ország és vezetői.

Közben kiderült az állami korrupció mivolta. Már másfél éve jelentették amerikai (multinacionális) cégek, hogy a magyar hatóságok meg akarják vesztegetni őket, amit bűntetőjogilag zsarolásnak hívnak. A gyakorlat szerint, felszólították az amerikai cégeket, hogy ha két milliárd forintot befizetnek egy állami alapba, alapítványba, akkor elmaradnak az állami ellenőrzések, sőt garantálják, hogy a konkurrenciánál tartanak majd ellenőrzéseket. A befizetett összeg fejében akár ÁFA (adó) kedvezményt is kaphatnak. Az amerikai-magyar (politikai) kapcsolatok 2014. decemberére jutottak az eddigi mélypontra, mikor az amerikai „jobboldal”, a republikánusok  tekintélyes, sokat tapasztalt nagyöregje, McCain szenátor „neo-fasiszta diktátornak” nevezte a magyar miniszterelnököt. Ráadásul ezt a kijelentését máig nem vonta vissza, mindössze tompított a megfogalmazáson. A demokrácia deficitet továbbra is fenntartja. Szerencsétlen megjegyzését, különben a demokrata Obama elnöknek szánta. McCain ugyanis ellenezte egy diplomáciai előélettel, gyakorlattal nem rendelkező tv-s személyíség  nagyköveti kinevezését. McCain valójában Budapestet és az ottani külképviseletet akarta fontosnak beállítani, ahova egy komoly, felkészült, tapasztalt diplomatára lenne szükség Ukrajna közelsége miatt.

Mindezek ellenére a két ország kapcsolatai jók. Vizumkényszer továbbra sincs. Ezzel is jelzi Washington, hogy nem a magyar néppel, hanem annak vezetőivel van baja. Az államközi kapcsolatok terén különben épp a vízum területén lehet hamarosan probléma, amennyiben a jelenlegi magyar poliikai elit nem változtat eddigi nacionalista, populista gyakorlatán. A kettősállampolgárság ugyanis kiskaput biztosít olyanoknak, akik vízummentes amerikai beutazásra nem jogosultak, pl. románok, szerbek, stb. Az ukránok külön eset; nemcsak, mert maffia-tevékenység folyik, és korrupció a helyi útlevél kiadó polgármesteri hivatalokban, - ahol könnyű a megvesztegetés - hanem az ukrán állam is (amerikai segítséggel) minden eszközt meg fog ragadni, hogy az orosz állampolgárságot, pláne az ukrán-orosz kettősállampolgárságot, minél kevesebben kapják meg.

Sajnos, ezekben a kérdésekben a budapesti vezetés meglehetősen szűklátókörű.

Köd előttünk, köd utánunk

Az évértékelőt hagyjuk a politikusokra, akik majd valamikor január végén híveik és a saját maguk szája íze szerint elmesélik mi is történt 2014-ben. A politológusok pedig ugyancsak pártállástól függően elmondják, pontosabban megjósolják, hogy mire is számíthatunk 2015-ben. Ami borítékolható: sok jóra nem, hiszen folytatódik az orbáni ámokfutás. Az 50-es évek szelleme, amikor az éberség került előtérbe, amit legjobban az 1969-ben készült és tíz évig „dobozban tartott” filmszatíra „A tanú” jellemzett.  Egyelőre (még) mosolygunk a filmben elhangzó és napjainkra is oly érvényes mondatokon.

Az alaphangot a 2010-es mindent elsöprő parlamenti választás adta meg. Igen, szó szerint mindent elsöprött az a kétharmados többség. Kezdetben még azt hitte az ember, hogy az abszolút többség birtokában az észszerű, bürokráciamentes állam- és közigazgatás biztosíthatja azt a kibontakozást, ami mind társadalmilag, mind gazdaságilag, az EU-n belüli gazdag Nyugathoz, a nyugati demokráciákhoz való gyors felzárkózást segíti majd elő. Habár már az első Orbán kormány idején (1998-2002) megmutatkozott, hogy prosperáló jövőkép helyett, valamiféle újabb, sajátos személyikultusz  kezd kibontakozni. A múlt, a letűnt korszakok (Horthy, Rákosi, Kádár) valamilyen kutyulmánya, -  az „ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit” nagy népi szemfényvesztés orbáni változata, amire kapóra jött a Szent Istváni ezer év megünneplése, a 40 éven át elfojtott nacionalizmus felszabadítása és a populizmus álcája mögé bújtatása. Valaki meg is jegyezte akkoriban: „Orbán kormányzásának legnagyobb eredménye, hogy négy éve alatt (1998-2002) minden település kapott egy országzászlót” – no meg a miniszterelnök egyoldalú levelezését, ami azóta „nemzeti konzultácó” néven vonult be a rendszerváltás utáni idők történetébe.

Ugyancsak Orbán fektette le annak az ideológiának az alapjait, mely leegyszerűsítve a világot és a történelmet, egyenlőségjelet tesz a szovjet és náci diktatúra közé. Megjegyzendő, valóban sok hasonlóság volt a két diktatúra között. Például az egypárt rendszer, melyben a párt tévedhetetlen, hiszen mindent a népért, a nép érdekében tesz, ezért az egyén, a közösség alá van (lett)  rendelve. Ezt a már jól bevált demagógiát élesztette újra és terjeszti napjaink vezető pártja és kormánya a félreértelmezett demokrácia nevében.

Orbán hamar felismerte, hogy nyugati értelemben nincs magyar jobboldal. Hogyan is lenne, amikor (előző) 40 év alatt a parlamentáris demokrácia írmagját is kiirtották. A lenini elveken alapuló szovjetrendszer  az „ősellenség”  szociáldemokrácia mellett minden polgári (kapitalista!)  pártot  és mozgalmat üldözött. Magyarországon pedig 1945 után fokozatosan valamennyi szovjetellenes megnyilatkozást (és bírálatot) „fasisztának” bélyegeztek meg. A többpárt rendszer visszaállításakor úgy tűnt, a nyugati mintát követve két tömegpárt (MDF, SZDSZ) felváltva fogja egyengetni az ország demokratikus útját, gazdasági fejlődését. Klasszikus értelemben tömegpártnak nevezik  a választásokon rendszeresen (és biztosan) legalább 30%-ot elérni képes politikai csoportosulásokat. Ez a reményteljes elképzelés azonban igen gyorsan szerte foszlott.

Antall József még az angolszászok, mindenekelőtt az USA,  felé közeledést jelölte meg. Érhető, hiszen a Horthy-rendszer miniszterelnökei (Bethlen, Teleki, Kállay)  is angolbarátok voltak. A hazai politikai gondolkodás azonban már 1993-ra új irányt vett és vele együtt az erőviszonyok is átrajzolódtak.  Antall ekkor „vette meg kilóra” (Pártszékház)  a jobboldal hiányát szinte elsőként felismerő Orbánt, és kényszerítette pártjából távozásra a szélsőjobbot képviselő Csurkát. A jobboldali (MDF) kormányzás négy éve nem tudott „gyógyírt” adni a kádári „gulyáskommunizmus” utolsó éveire. Aztán a nép Horn személyében visszahozta a létbiztonság szocialista álmát. Majd ebben is csalatkozva sanszot adott a (politikában) „szűz” fiataloknak. Orbánék hamar rájöttek a hatalom ízére és felismerték, hogy a nacionalizmussal jó lehet hülyíteni a népet, a polgárt, a nemzetet, stb. 2002-ben ez még kevés volt a hatalom megtartásához. Nyolc év szívós munka és felkészülési idő aztán meghozta az eredményt, azzal az eltökélt szándékkal, hogy a hatalmat  jó időre megtartják. Ezt az elképzelésüket ma is nyiltan hangoztatják: „Az ország fejlődési pályára állításához idő kell, sok idő. 10-20 év is kell ahhoz, hogy rendbetegyük azt, amit a ballibek (a „komcsik”) elszúrtak, mi több tönkretettek.”

Ennek ideológiai alapja: az ellenzék demonizálása. A „fasisztázás”-t már a szovjetrendszer (40 év alatt) lejáratta. Arra ma már senki sem ugrik. Kivéve a mai hatalom. (lásd McCain megjegyzés). Marad tehát a „komcsizás”. Elvégre a szovjetrendszer szinte minden magyar családban (mély) nyomot hagyott.  A 25 évvel ezelőtti 800.000 (szovjethű) párttagra pedig senki sem akar emlékezni. Főleg, hogy a jelenlegi kormányban és kormánypártban is szép számmal megtalálhatók. Miattuk késik az „ügynöktörvény” is.

Az orbáni koncepció (vagy stratégia) lényege: a magát „baloldali”-nak valló ellenzék valójában a szovjetrendszert szeretné visszahozni, ezért azok hatalomra jutását meg kell akadályozni. A szovjetrendszert pedig legjobban a sztálini idők igazságtalanságai jellemzik. Ezért az emlékezést egy szintre kell hozni a nácizmussal.

A két totalitárius diktatúra közé tett egyenlőségjel eredménye a Terror Háza megalapítása, mely ki-nem-mondottan, de láthatóan felmenti a két világháború közti király nélküli Királyság valamennyi hibáját, demokrácia deficitjét, pl. az általános választójog hiányát.  Miközben a – talán – legkényesebb pontot, az első világháború után felerősödött  antiszemitizmust hanyag eleganciával megkerüli az orbáni koncepció.  A Terror Házából 1999-ben, egy kormányhatározattal száműzték a Holocaust-ot. Annak külön múzeumot („emlékközpont”) hoztak létre egy eldugott, - a tervezett „múzeumnegyed”-től is - jó távoli (Üllői úti) mellékutcában, amit a mindenkori kormány által, azaz államilag finanszírozott  alapítvány tart fenn. Igazgatóját a magyar kormány nevezi ki. Ergo, az Emlékközpont nem a nemzetközi Holocaust kutatás és adattárolás (Yad Vashem)  magyarországi képviselete. Hanem a Terror Házában megtestesült orbáni felfogás része:  a zsidóság (20. századi) sorsáért nem a magyar állam a felelős.

Ezt nyomatékosan ki is hangsúlyozza a hivatalos (orbáni) magyarázat, miszerint: „….A Holokauszt  Emlékközpont nemzeti intézményünk. A Magyar  Köztársaság Kormánya 1999-ben határozott megalapításáról, 2002-ben pedig arról, hogy a Páva utcában építik fel. Szándékosan nem a hagyományos zsidónegyedben, ezzel is jelezve, nemzeti emlékhelynek szánják…..”

Az orbáni propaganda azonban elhallgatja, mi több, letagadja,  a „szándékosság” valódi okát. Miért is lett az ország egyetlen „rejtözködő” zsinagógája „nemzeti emlékhely”?  Azért, mert a Tűzoltó és Páva utca sarkára 1923-ban emelt épület az első világháború után fokozatosan felerősödő, fehérterrort és numerus clausust hozó zsidóellenes hangulat következtében az akkori Ferencvárosi Hitközség kérésére rendhagyó módon helyezték el a rendelkezésre álló telken. Bejárata ugyanis egy belsõ udvarra nyílik, az épület észak-déli irányú tengelye pedig a telek széleihez képest ferde, azokkal 45 fokos szöget zár be. (A zsinagógák tengelye általában kelet-nyugati irányú, a hívek kelet felé, a frigyszekrény felé fordulva imádkoznak).

A közadakozásból emelt, 1200 hívő befogadására alkalmas imaházat 1924. januárjában szentelték fel. 1944-ben internáló táborként használták. A háború után alkalomszerűen ismét tartottak istentiszteletet, majd az egyre fogyatkozó gyülekezet miatt 1982-ben bezárták. Az 1990-es évekre leromlott állapotú épületet felújították, és köré szervezték a Holokauszt Emlékközpontot.

 „Nemzeti emlékhely” – ha ezt komolyan gondolta Orbán és kormánya, akkor miért csak annak megnyítóján (2004) jelent meg az akkor már bukott miniszertelnök?

A  „Mi, magyarok, jók vagyunk, mégis mindig mindenki minket bánt” populista, nacionalista orbáni koncepció 2014-ben is továbbélt. Sőt, átkerült  a mindennapi politikába azzal, hogy az ellenzék egyenlő a szovjet-féle kommunistákkal, kiknek visszatérését a hatalomba – Orbán szerint - mindenáron meg kell akadályozni. A Terror Háza alapötletével megszületett ellenségkép, tehát  él és virul.

Jó apropónak tűnt az 2014-es esztendő, mint az 1944-es „események” 70. évfordulója. Először a kormány meghirdette a Holocaust (emlék)évet, majd nem sokkal később Orbán elrendelte a Szabadság téri „Megszállási emlékmű” felállítását.  A bizalmatlanok rögtön valamiféle ármányságot láttak mögötte. Hiszen a 70. évforduló nem „kerekszám”. Eddig egyetlenegy évet  sem nyilvánítottak az áldozatokra emlékezés évének. A német/náci megszállásról, pedig eleve nem volt még megemlékezés az elmúlt 70 évben!

A kormánypárti szónokok előszeretettel szokták megjegyezni, hogy az első Orbán kormány idején (2000-ben) határozott az Országgyűlés: április 16. legyen a Holocaust magyarországi áldozatainak emléknapja. Arról már hallgat az orbáni emlékezet, hogy a magyar közigazgatás és rendvédelem tagjai 1944-ben ezen a napon kezdték meg az első gettók és gyűjtőtáborok felállítását a korabeli Magyarország kárpátaljai területén.  

Az orbáni koncepció valójában „ellensúlyozni” kívánta a Szabadság téren található Szovjet Hősi Emlékművet, aminek elbontását Oroszország nem engedi (jogosan). Gyerekes és nevetséges orbáni hozzáállás, hogy a  Szabadság téri szovjet emlékmű (esténként) nincs kivilágítva, a megszállási viszont fényárban úszik.  Annak ellenére, hogy felavatása még várat magára.

Ez a „Holocaust (emlék)év” az Orbán kormány 2014-es esztendejének egyik, ha nem a legnagyobb, kudarca. A zsidósággal a „párbeszéd” megszakadt. Az emlékévre szánt állami támogatást a helyi hitközségek többsége, mint „Júdás pénzt” küldte vissza az Orbán kormánynak. Ekkora pofont egyetlen közösség sem adott még az orbáni politikának. Ráadásul, a kudarcra való örök emlékeztetőt maga Orbán állította a (máig) felavatatlan megszállási emlékművel.

Az első világháború kitöréséről, annak 100. évfordulójáról, melyről világszerte megemlékeztek, az Orbán-kormány, és így Magyarország mintha megfeledkezett volna. Hacsak nem tekintjük (otromba) megemlékezésnek a (világ)háború kirobbantásához nagymértékben hozzájáruló  gróf Tisza István szobrának újbóli felállítását és felavatását az akarnok miniszterelnök jóvoltából. Épp a világégés kezdetének 100. évfodulója évében!

A legnagyobb durranást azonban a tusnádfürdői beszéd adta. Bejárta a világsajtót, és nemcsak Orbán neve, de Magyarország is minuszos hír lett. Amerika ekkor kezdett felfigyelni erre a NATO és EU tagországra. Az orbáni beszéd átlépte a Szabadvilág ingerküszöbét. Az addig balról támadó „pusztaputyinezés” elérte a nyugati jobboldalt is. Sőt, az addig Orbánt támagató lengyel „mélykonzervatívok”  is kihátráltak mögüle. Az amerikaiak diszkréten jelezték, hogy (nagyon) rossz irányba mennek a dolgok Magyarországon. Néhány állami alkalmazottól megtagadták a beutazási engedélyt. Erre beindult a „hazai fogyasztásra” készült, és a szovjet időkből jól ismert, propaganda. Az orbáni koncepció  ismét az ellenzékre kezdett mutogatni, és már CIA mesterkedést említett  a zavaros ukrán forradalomra hívatkozva. Ebből persze a megfigyelők azonnal észrevették, hogy (kommunikációs) zavar van az államvezetésben. Hiszen ennyire kétségbeesetten még nem támadták a mostanra már amerikai trójai falónak kikiáltott hazai ellenzéket.

2014 végére azonban mintha megtorpant volna ez az ellenzékkel szembeni elvakult gyűlölködés. A lenini szintekre emlélkeztető taktikázás mintha új fázisba lépett volna. Elmaradtak a miniszterelnököt támagató látványos akciók, pl. Békemenet. Ugyanakkor előtérbe került az 50-es évek  (mosolyt fakasztó) jelszavai: „Az ellenség keze betette lábát az országba” , „Yakees go home” „El a kezeket Magyarországtól” Igaz, ez utóbbi eredeti változatában Korea, majd Vietnam neve szerepel, de szellemisége napjaink Amerika-ellenességét idézi. Nehezen tudja elviselni, és belátni a hazai államvezetés, hogy fingja nincs a nemzetközi diplomáciáról, amihez nagyban hozzájárult a külügyminisztérium „megfiatalítása” és teremfutbalista haverokkal való feltöltése.  Durva hibák sorozatát követte el Orbán, amikor „fecni”-ről beszélt, majd amikor a Parlamentben (nagy nyilvánosság előtt !) felszólított egy – elvben független -  állami hivatalnokot (nem kormánytagot, nem országgyűlési képviselőt), hogy perelje be a világ egyik vezető államának budapesti ügyvezetőjét. Ez a példátlan pökhendiség diktátori allürökre utal!

Hogy Orbán mennyire kiírta magát a nyugat-európai politikából, annak talán legjobb példája, hogy nem hívták meg Berlinbe a Berlini Fal leomlásának 25. évfordulójára. Helyette Németh Miklós egykori kommunista miniszterelnök képviselte hazánkat. Igaz, Németh szerepe a „falbontásban” sokkal nagyobb volt, már csak pozicíójából kifolyólag is, mint annak az ismeretlen fiatalembernek, aki néhány hónappal korábban nagy feltünést keltett (gyász)beszédével.  Pedig Orbán 2014 nyarán még igencsak erőlködött, hogy magára vonja a német sajtó figyelmét. Meglepő volt, hogy nem valamelyik nagytekintélyű német újságnak (SZ, FAZ, stb.) adott interjút, hanem a „bulvárok bulvárjának” a Bild-nek, melyben rendesen kidomborították 25 évvel ezelőtti „szerepét”. A hazai média meg elfelejtette kihangsúlyozni, hol is jelentek meg miniszterelnökünk veretes szavai.  (amit akár fizetett hírdetésnek is lehet(ett) tekinteni)

Az orbáni propaganda végül megtalálta a kiskaput. Miniszterelnökünk Bajorországba látogatott, és ennek apropója Orbán  szerint az volt, hogy „visszavásároltunk egy magyar bankot (MKB)”  Arról persze a magyar kormányfő mélyen hallgatott, hogy erről már a nyáron beszámolt a német média, sőt arról is, hogy a bajorok örömmel váltak meg a magyar extrakamatok miatt évek óta veszteséges pénzintézettől. 

Orbán müncheni látogatását – három nappal a berlini megemlékezés előtt, ahova nem hívták meg! – a hazai média úgy tálalta, mintha nem egy német tartományról lenne szó, hanem egy önálló országról. Müncheni megfigyelők szerint a magyar miniszterelnök meghívása bajor (CSU) részről valamiféle fricska volt Berlin, és a testvérpárt (CDU), ill. Merkel felé. Ezt jelzi, hogy a volt bajor miniszterelnök (Stoiber)  volt a házigazda, és egy CSU-hoz közeli (bajor-magyar) baráti társaságnál tartott előadása került a látogatás középpontjába. A botrány csak később jött, amikor a Die Welt az Orbánnal készült interjút csak Online kiadásában közölte, nyomtatott változatban nem. Példátlan módon Stoiber személyesen reklamált a magyar miniszterelnök érdekében a Die Welt-nél. Ehhez tudni kell, hogy Stoiber visszavonult a politikától, és mint Putyin nagy barátját tartják számon.  Bírálói hangsúlyozzák, hogy a politikai ellenfelének számító egykori kancellár, a szociáldemokrata Gerhard Schröder, aki ugyancsak visszavonult a politikától, „csak” a Gazprom-ban vállalt (zsiros) pozicíót, Putyinhoz nincs igazán kapcsolata.  Ezt látszik bizonyítani, hogy a jelenlegi német nagykoalíció tünteőleg nem tart ígényt Schröder közvetítői szolgálatára. Ugyanakkor Stoibert  ellenfelei „Moszkva trójai falójának” tartják.

A német konzervatív jobboldalon (CDU) ugyancsak nem kedvelt Stoiber.  Angela Merkel a pénzügyi és szociális problémákat tartja fontosnak (és ezért népszerű). Stoiber pedig a vallásosságot, ami a katolikus déli tartományban (Bajorországban) nyerő, de szövetségi (állami) szinten kevésbé támogatott.  Ráadásul Stoiber xenophob, azaz „idegenellenes”, főleg török ellenességéről ismert. Ellenzi Törökország felvételét az EU-ba, csökkenteni akarja a Németországban elismert menekültek befogadását Bajorországba. Ugyanakkor lelkes híve az elüldözöttek felkarolásának. Elvégre felesége szudétanémet. Az 1941-ben született Stoiber magyarok iránti szimpátiája is ebből az időből ered, amit az 1945-ös katonai vereség után Bajorországban rekedt magyar katonák, és az azt követő kitelepitések elszenvedői iránt érez. Az NDK-ban felcseperedett Merkelnek nincsenek ilyen emlékei.

A kétharmados többség szerint remek év előtt állunk, amikor már látszani fognak pártunk és kormányunk bölcs intézkedéseinek gyümölcsei. Ha mégsem, akkor az továbbra is Gyurcsány és a komcsik nyolc éve miatt lesz, akiket most már a CIA is támogat. Az ellenzék szerint viszont pocsék rossz év lesz és marad, ameddig Orbán van hatalmon.

Ez a sztereótipia mindaddig fennmarad, amíg e két „mumus”  (Gyurcsány, Orbán) el nem tűnik a politikai közéletből, hogy utat engedjenek  egy - még talán meg sem született - új, friss, fiatal erőnek, melyet  a megfáradt és a politikából kiábrándult szavazók többsége elfogad, és támogat. Egyelőre csak az látszik, hogy Orbánnak sikerült szétvernie a „baloldal”-nak nevezett ellenzéket, és a második legnagyobb párttá tenni a szélsőjobbot.  A kialakult helyzetért egyértelműen  Gyurcsány (no meg az SZDSZ)  a felelős. A „baloldalon” a mai napig nem sikerült egy nyugat-európai tömegpártot létrehozni, mely a szavazatok (legalább) 30 százalékát tuttira megkapná. Ennek távoltartására  játszik az akarnok észjátékos, a jelenlegi politika csodacsatára, Orbán Viktor. Nagyon jól tudja, hogy minél több kis párt van, és jut be a Parlamentbe, annál nehezebb legyőzni a kb. kétmilliós Fidesz tábort. Orbán ezért sulykolja és terjeszti a Terror Háza alapgondolatát, miszerint a szovjet egyenlő a nácival, ergo az annak örökösének beállított hazai baloldalnak soha többé nem szabad kormányzási pozicíóba jutnia. A „konzervatív” magyar jobboldal ezért játsza fel és tartja élénken a köztudatban, mint valamiféle rémet, Gyurcsány Ferenc nevét.  A Fidesz hívők pedig, mint megszállottak hajtogatják ugyancsak ennek az embernek a nevét, aki már rég elhagyta a „baloldal” vezető pártját, és egy néhány százalékos párt élén áll, és aki kijelentette, hogy nem akar (többé) miniszterelnök lenni.

Nagy, jelentős változás nem várható 2015-ben. A lakosság beletörödve nyugtázza és fásultan elfogadja a kormánypártok intézkedéseit, és azok magyarázatát. Senki sem gondolkozott még el azon, hogy ha „Magyarország jobban teljesít”, akkor miért kell újabb adókat bevezetni?  Ha pedig elfogadjuk azt a kormánypárti magyarázatot, hogy Ukrajna példájára és mintájára a CIA forradalmat szervez az Orbán-kormány ellen, akkor ezzel a Fidesz-hívők elismerik, hogy a hazai vezetés azonosítja magát a Putyin-barát Janukovics harácsoló, korrupt rendszerével.

Izgalmasnak ígérkezik az idei esztendő első fele, már ami a megemlékezéseket, a 70. évfordulókat illeti. A Holocaust emlékév ugyanis 2014. december 31.-vel nem zárul(t) le! A hazai zsidóság 70 évvel ezelőtti szenvedései  1945. május első napjaiban, a haláltáborok felszabadítása után, ért véget. Március végéig magyar területen folyt a zsidók üldözése és (részbeni) legyilkolása. Méghozzá magyar katonák (keretlegények) aktív közreműködésével. Lásd pl. Szerb Antal halála (1945. január 27.)

Tömeggyilkosságok sora történt a nyugati határvidéken a Südostwall erőditmény építése, megerősítése idején. A túlélőket gyalog (halálmenet) hajtották Mauthausen felé.

De nemcsak a Holocaust áldozataira kell (illene) emlékezni az idei esztendő első felében. A parancs teljesítés közben elesett  magyar katona is hősi halott. Még akkor is, ha az akkori államvezetés hibájából rossz ügyet szolgáltak. A németeket, akárcsak az antiszemitizmus elleni harcban, ebben is követni kellene. A jogfolytonosság alapján a német katonáknak jár(t) nyugdíj, a hadirokkantaknak, hadiözvegyeknek, hadiárváknak  életjáradék. Magyarországon viszont  több százezer embert fosztottak meg ezektől a juttatásoktól, mondván az ellenséget szolgálták.

Kiváncsian várom, Orbán hogyan fogja megünnepelni a második világháború magyarországi végét? Az ugyancsak vesztes Németország a háború végéről minden évben megemlékszik. Így volt ez tavaly is, és így lesz idén a 70.  évfordulón is.  Az unorthodox magyar államvezetés erről az eseményről rendszeresen megfeledkezik. Nem a pirosbetűs (április 04.) szabadnapot hiányolom, hanem a háború végére, befejezésére való (meg)emlékezést.  Ha már oly figyelmesen 2014-et a Holocaust Emlékévének nyilvánította pártunk és kormányunk. Idén ebből az alkalomból talán esténként ki lehetne világítani a Szabadság téri szovjet (hősi) katonai emlékművet.