Saturday, September 24, 2005

Quo vadis Germania ?

Sajátosan reagált a magyar politika a németországi választásokra, ill. annak eredményére. A sajtó mintha a magyarországi pártok szempontjából értékelte volna a történteket. A Fidesz azonnal gratulált Merkel-nek a győzelemhez. A „baloldal” a patthelyzetet emelte ki. A bulvár felkapta a „színeket”, mint valami újdonságot, érdekességet. Különösen a „jamaica-i koalíció” kifejezés lett népszerű. Aztán a nehezen megfogalmazható, körülírható „szélsőbal”(?) (rossz szó! - félreérthető, de mindjárt kiderül, mire is gondolok e szó használatakor), elkezdte ostorozni az egész magyar médiát, hogy az megfeledkezett az új baloldali formációról, a (német) Balpárt-ról, és annak sikeréről, hiszen a néhány hónapja alakult párt bekerült a parlamentbe, ráadásul megelőzte a Zöldeket! Majd megszületett az újabb teória: egész Németország balra tolódott. (lásd nol). Ez lehet, hogy megnyugtatja, vagy éppenséggel felvillanyozza a hazai politikai és ideológiai életet, - már amit a média közvetít, de, véleményem szerint, távol áll a valóságtól, a német választási eredmény és helyzet jelentőségétől.

A világpolitikában már évek óta téma Európa lemaradása az USA és Japán, ill. Ázsia mögött. Még az EU15 létrejötte (Maastricht) előtt kérdéses volt ennek a gazdasági közösségnek a további fejlődése, sorsa, egységes (kül)politika nélkül. Nagyon sok bírálat érte az EU bürokráciát, mely nehezíti, lassítja a gazdasági fejlődést. Amíg Amerikában jóléti társadalom van, és sokkal több marad a fizetésből, mert alacsonyabbak az adóterhek, ugyanakkor a felmondási idő szinte minimális (két hét), addig (Nyugat-)Európában a jóléti állam, pl.sokkal többet von el a bérekből, és sokkal többet fizet ki egy-egy elbocsátáskor. A nagyon erős szociális háló miatt, pl. a felmondási idő legalább fél év, és a munkaadónak teljes fizetés mellett az egyéb járulékokat is fizetnie kell. Így a leépítések, átállások, profilváltások stb. igen nehézkesen történnek meg. Tony Blair volt az, aki hamar felismerte, hogy a szociáldemokráciának meg kell újulnia, hogy megfeleljen a 21. századi kihívásoknak. Bebizonyosodott, hogy a marxi és engelsi alapokon álló baloldal válságba került. Mind a kommunisták által alkalmazott tervgazdálkodás, mind a szociáldemokraták által favorizált és felépített jóléti állam a gazdaság, a fejlődés kerékkötőjévé vált. Ezért hirdette meg Blair a „harmadik utat”, az „új Munkáspárt”-ot, mely a jóléti állam helyett, a jóléti társadalmat tűzte ki céljául, ami - amerikai mintára - az állami „gondoskodás” csökkentését jelenti. Ezért volt vicces, de mindenképpen érthetetlen – a hazai füleknek - a magyar miniszterelnök bejelentése az egyik Blair találkozóról hazatérve, miszerint „a jóléti államnak vége”. Mindezt egy olyan oszágban jelentette ki, ahol még csak hallomásból is, alig volt ismerős a "jóléti állam" fogalma.

A jót könnyen megszokja az ember, a rosszat, pedig nehezebben viseli el, ha már belekóstolt a jóba. Örök igazság? Úgy tűnik. A jóléti állam adta bőség és kényelem a németeknek mára már csak szép emlék (erős márka, olcsó külföldi utazások, szociális biztonság, a munkalehetőségek közti válogatások, a rosszul fizetett állások kerülése és külföldiekkel való betöltése stb.). Mintha csak most kezdene felocsúdni a német lakosság, hogy mit is hozott nekik a Fal lebontása, és az EU bővítés. Ezért nem hiszek a „balratolódás”-ban! Itt egyszerűen az eddig megszerzett javak, „kiváltságok”, azaz a jólét veszélybekerülését kezdte/kezdi igen komolyan érezni a nép. A két nagy párt, illetve a „munkaadó-, vállalkozóbarát” jobboldal és a „munkavállaló-barát” baloldal nem tudott elfogadható és megnyugtató programot adni a választóknak arra, hogy életük, életkörülményük nem fog rosszabbodni. Ennek tudható be a Balpárt hihetetlen rövid idő alatti jelentős előretörése. Hiszen ez a politikai formáció ellenzi egyértelműen az állami szociális juttatások kurtítását.

A volt NDK-sok már az újraegyesítés után „panaszkodtak” és „visszasírták” azt a létbiztonságot, amit a „szocializmus” adott, nyújtott számukra több mint negyven éven át. A 90-es évek elején végzett közvélemény-kutatások szerint a keletnémet lakosság (már akkor!) „visszasírta” a közbiztonságot, az államilag garantált munkahelyeket, az ingyen óvodákat, bölcsődéket, napköziket, a vállalati üdülőket, üdültetéseket, a létbiztonságot, a „tervezhető jövőt”. Érdekes, most a választások előtt is nem egy angol nyelvű riport szólt az „új tartományok”-ról (NDK), ahol egyes városokban, körzetekben a munkanélküliség eléri a 20 %-ot is, és a megkérdezettek azt mondták, jobb volt a „szocializmusban”: akkor volt létbiztonság és egy külföldi nyaralásnak a Balaton is megfelelt. Ma is megelégednének akkori (anyagi) helyzetükkel.
A nyugatnémetek is hasonlóan gondolkoznak, ők is épp úgy visszasírják azokat az időket. Igaz, más szempontból. A munkanélküliség (réme) őket is sújtja. A munkaadók jelenlegi zsarolásának nem tudnak ellenállni. Ha nem hajlandók elfogadni, pl. ugyanazért a bérért, fizetésért a hosszabb munkaidőt (a heti 35 óráról visszaállni 40 órára), akkor elvesztik állásukat, és a cég áttelepül, mondjuk Magyarországra. A szociális juttatások kurtítása, szigorítása, a rászorulók körének szűkítése, ill. a hozzájárulások emelése, hogy a jóléti állam „gondoskodásán” ne essék csorba, igen nehéz helyzetbe hozza, hozta nemcsak az ország vezetőit, pártjait, de a lakosságot is pártállástól függetlenül!

Az emberek, a német választók, akiket megkérdeztek, valójában nem a politikáról beszéltek, hanem a hasukról: a mindennapi megélhetési gondjaikról. Jellemző módon a választási harcban és programokban nem kapott szerepet, pl. Törökország, ill. annak EU-tagsága, vagy a nukleáris energia (ami a Zöldek vesszőparipája). A politika, az ideológia, a meg- és belemagyarázás, a hangulatkeltő média, pedig elméleteket gyártott és gyárt a (magyar) lakosság szórakoztatására.

Németország, és ezzel az EU válságban van, függetlenül a politikai pártok, kormányok színezetétől. És, ez egy folyamat újabb állomása, amely a II. világháború befejezte óta prosperáló Nyugat-Európa részére a Vasfüggöny eltűnésével kezdődött. Európa gazdasági motorja (Németország) politikai megfontolásból hatalmas anyagi terhet vett a nyakába az újraegyesítéssel. A „jobboldali” Kohl kancellár (CDU) új egyesült Európáról beszélt, de valójából az új egyesült Németországra gondolt. Az őt követő Schröder (SPD) és Fischer (Grünen) „baloldali páros” azonban már jelét adta, hogy a nemzeti érdek előrébb való, mint az „európaiság”. A szocdem vezette Németország volt az első, amely az új EU-tagok szabad munkavállalását, és ezzel az szabadköltözködés évszázados európai álmát, vágyát és jogát akadályozta meg, miközben a nagyobb profitot, és olcsóbb munkaerőt remélő német cégek elvándorlását (Kelet felé) nem akadályozta meg. Érdemes megemlíteni, hogy Kohl idejében még különféle büntetésekkel, adókkal, szankciókkal kényszeríttették a nyugatnémet nagyvállalatokat, hogy „Keletre menjenek”, azok ugyanis a közös márka bevezetése után inkább a többi szocialista országban próbáltak szerencsét.

Az EU politikai elkötelezettsége mellett, - hiszen a keleti, volt szocialista országok gazdasági szintje meg sem közelítette a Közös Piac felvételi előírásait, kritériumait -, az új felvevő piacok reménye is hajtotta a gazdag Nyugat-Európát, köztük annak motorját is a bővítés szorgalmazásában. Az első komoly belviszályt a US iraki fellépése okozta. Ez mutatta meg igazán, hogy a két szárazföldi gazdasági óriás (Németország és Franciaország) szeretné irányítani az EU-nak nevezett inkább gazdasági, mintsem politikai (pláne katonai!) közösséget. A harmadik utas elképzelését hangozató Tony Blair hirtelen egyedül maradt, de hamar támogatókra talált a volt szoc. országokban. Először Irak ügyében, majd az alkotmány leszavazása után, pedig az új költségvetési vitában érezhette Blair, hogy még sincs egyedül. Nem véletlenül ígérte meg, hogy a brit EU elnökség kiáll az új tagok anyagi támogatása mellett. A következő EU csúcs októberben lesz, és a most mélyen hallgató Tony Blair szeretné, ha addigra működőképes kormánya lenne Németországnak.

A magyar sajtó ugyanis arról sem számolt be, hogy London eddig még nem kommentálta a német választási eredményeket. „Várjuk ki a végét” – gondolják a bölcs britek. Miközben az a paradox helyzet állt elő, hogy a szocdem Blair elképzeléseinek jobban megfelelne a konzervatív Merkel és politikája, mint a „balos” Schröderé, aki az elmúlt nyolc évben képtelen volt azokat a reformokat – akárcsak részben - megvalósítani, amit a harmadik út szellemében, együtt határoztak el.

A választók egyértelműen a változás mellett tették le voksukat. Igaz, úgy tűnik, maguk sem tudják a megoldást, de a pártok által felkínált alternatívák, programok nem igazán nyerték el tetszésüket. A jólétről nem akarnak lemondani, biztos és konkrét célok hiányában áldozatot nem kívánnak hozni. Ugyanakkor a nyugdíjak csökkentését, a munkanélküliség jelenlegi szintjét épp úgy ellenzik és elvetik, mint az egészségügyi juttatások kurtítását. Ez nem bal- és jobboldal kérdése, ez maga az emberi gyarlóság: a jóról nem mondunk le (szívesen), amíg egy hasonló alternatívát nem mutat fel valaki. Csak nehogy késő legyen!

.
.
.
.
.
Saturday, September 24, 2005

Friday, September 09, 2005

Tájékoztatni, csak pontosan, szépen (A Schönthal story)

Néhány alapvető infót szerettem volna megtudni Schönthal Henrikről és arról, hogy miért került most hirtelen a magyar média középpontjába. Persze tudom az okát, mégis kíváncsi voltam, hogyan számolnak be róla az újságok, ezért összehasonlítottam a hazai lapok internetes oldalait, hogy vajon abból mit tudhat meg a hazától távol élő olvasó.
.
1. Schönthal kora
“….a ma 65 éves üzletember….” (Hírszerző)
“….a 67 éves vállalkozó ….” (Népszabadság)
“…, Schönthal Henrik (69),…” (Blikk)
.
.
2. Hol volt?
A sejtelmes Népszava:
Schönthal állítólag eddig az Amerikai Egyesült Államokban bujkált.
A még sejtelmesebb index.hu
Egyelőre azt sem tudni, honnan érkezett a repülőtérre az egykori üzletember, aki a hírek szerint sokáig az Egyesült Államokban élt.
.
.
3. Elfogatóparancs, kiadatás, körözés stb. mindegyik mást és mást jelent, a magyar médiát azonban ez a legkevésbé sem érdekli.
.
".....Schönthal Henrik ellen 2003-ban adtak ki nemzetközi körözést.
".....adott ki nemzetközi elfogatóparancsot a Fővárosi Bíróság...."
".....Schönthallal szembeni nemzetközi elfogatóparancsot, illetve kiadatási kérelmet...."
".....ő tárcájának feladata volt Schönthal nemzetközi elfogatóparancsának kiadása is. A Fidesz több alkalommal is bírálta Bárándyt, amiért az ellenzék szerint a miniszter késleltette a Schönthal elleni körözés kiadását......"
.
.
4. Ki írta alá a nemzetközi elfogató parancsot?
.
Népszabadság "....A vállalkozó védelmét az a Bárándy Péter ügyvéd látja el, aki egy éve, még a Medgyessy-kormány igazságügy-minisztereként a nemzetközi elfogatóparancsot aláírta......"
Magyar Nemzet ".....Az üzletembert Bárándy Péter védi, aki igazságügy-miniszterként hónapokon keresztül nem írta alá a Schönthallal szembeni nemzetközi elfogatóparancsot, illetve kiadatási kérelmet. Ez utóbbit végül utódja szignózta......"
Hírszerző "......Schönthalt az a Bárándy Péter védi, aki a Medgyessy-kormány igazságügy-minisztereként a 2004 tavaszán kiadott elfogatási parancs aláírója volt......" (a TV2 Tények szerint ez 2003-ban volt! - lásd feljebb)
Index.hu "......az ellenzék szerint a miniszter késleltette a Schönthal elleni körözés kiadását......"
.
.
5. Végül, néhány részlet a már idézett magyar sajtóból, amiből a kedves olvasó maga bogózza ki, hogy ki is Schönthal Henrik, hány éves, hol volt, hogyan tért haza, és itthon hogyan kerestették, "üldözték", jártak a nyomában stb..... Jó szórakozást!
.
.
Népszabadság "........A vállalkozó ellen egy éve a brókerbotránnyal összefüggésben pénzmosás gyanújával adott ki nemzetközi elfogatóparancsot a Fővárosi Bíróság. (....)
A magyar hatóságokat nemrég értesítették, hogy a 67 éves vállalkozó nem kíván tovább bujkálni,......(...)
A vállalkozó védelmét az a Bárándy Péter ügyvéd látja el, aki egy éve, még a Medgyessy-kormány igazságügy-minisztereként a nemzetközi elfogatóparancsot aláírta.......(...)

Az igazságügyi szervek több száz magyar állampolgárt köröztetnek a világban. Nem vezetnek róluk külön nyilvántartást, de számuk összességében nem éri el az ezret - közölte Garamvölgyi László, az ORFK szóvivője. Többségüket hosszabb-rövidebb idő elteltével elfogják a hatóságok abban az országban, ahol bujkáltak. Az viszont csak ritkán fordul elő, hogy több hónapos bujkálás után valaki önként repülőre szálljon, és itthon feladja magát a magyar hatóságoknak.

Magyar Hírlap "....A tranzitváróban a Fővárosi Főügyészség és a Nemzeti Nyomozó Iroda munkatársai vártak rá védője, Bárándy Péter társaságában. Az ügyvéd lapunknak azt mondta, hosszabb ideje közvetített az ügyészség és Floridába élő védence között, ennek köszönhetően tért haza Schönthal. A kettős állampolgárságú férfi ellen pénzmosás megalapozott gyanújával indult eljárás, de még az előtt elhagyta Magyarországot, hogy meggyanúsíthatták volna......"

Magyar Nemzet "....Az üzletembert Bárándy Péter védi, aki igazságügy-miniszterként hónapokon keresztül nem írta alá a Schönthallal szembeni nemzetközi elfogatóparancsot, illetve kiadatási kérelmet. Ez utóbbit végül utódja szignózta.Igazságügyi forrásokból úgy tudjuk: Schönthal közvetlen járattal érkezett Magyarországra az egyesült államokbeli Floridából, és miután amerikai állampolgársággal is bír, a helyi hatóságok nem vizsgálták a nemzetközi körözési listákat, és nem tartóztatták fel a repülőtéren, amikor az üzletember el kívánta hagyni az országot.

A Fővárosi Főügyészség tavaly júniusban kezdeményezte, hogy a Fővárosi Bíróság (FB) adjon ki nemzetközi elfogatóparancsot Schönthal Henrik ellen. Az FB ezt augusztusban teljesítette, a parancs 4-én érkezett meg az Igazságügyi Minisztériumhoz. Az Interpol közlése nyomán a tárca megtudta, hogy Schönthal nagy valószínűséggel Floridában tartózkodik, s a bíróság ezt rögzítve intézkedett az ügyben. Tanúkat is meghallgattak a bírák, hiszen az amerikai jog szinte a teljes bizonyossággal megegyező valószínűséget ír elő a bűncselekmény elkövetését illetően a kiadatás feltételeként. A kiadatást – az elfogatóparancs alapján – az igazságügy-miniszter kérheti. Ez Petrétei József idején történt meg. A Bárándy Péter vezette IM ugyanis az aktát kiegészítésre viszszaadta az ügyészségnek. Az elfogatóparancs tavaly november 3-án érkezett meg ismét a minisztériumhoz. Petrétei József november 5-én írta alá a kiadatási kérelmet, s azt idén január 24-én adták át a Külügyminisztériumnak. A külügy 26-án továbbította az iratokat a USA diplomáciai vezetéséhez...."

Hírszerző "....A nyolcvanas években az IBUSZ londoni irodáját vezette a ma 65 éves üzletember, akit tegnap, miután önként hazatért az Egyesült Államokból, őrizetbe vettek a fővárosi főügyészség és a Nemzeti Nyomozó Iroda munkatársai. Schönthalt az a Bárándy Péter védi, aki a Medgyessy-kormány igazságügy-minisztereként a 2004 tavaszán kiadott elfogatási parancs aláírója volt...."

Blikk ".....A Blikk információi szerint hosszú hetekig tartó "rábeszélés” után döntött úgy a brókerbotrány másfél éve az USA-ban tartózkodó gyanúsítottja, Schönthal Henrik (69), hogy feladja magát a magyar hatóságoknak.Schönthal - aki ellen nemzetközi elfogatóparancsot adtak ki pénzmosás gyanúja miatt - előzetes egyeztetés alapján tegnap érkezett meg Ferihegyre, ......"

index.hu "......Egyelőre azt sem tudni, honnan érkezett a repülőtérre az egykori üzletember, aki a hírek szerint sokáig az Egyesült Államokban élt. Schönthal ellen tavaly március óta volt érvényben nemzetközi elfogatóparancs, de az igazságügyi szervek az Egyesült Államokba csak tavaly nyáron küldték el hivatalos megkeresésüket.

Bárándy Péter ügyvéd 2002-től 2004-ig a Medgyessy-kormány igazságügy-minisztere volt, így tárcavezetőként az ő tárcájának feladata volt Schönthal nemzetközi elfogatóparancsának kiadása is. A Fidesz több alkalommal is bírálta Bárándyt, amiért az ellenzék szerint a miniszter késleltette a Schönthal elleni körözés kiadását. Bárándy Péter egy parlamenti interpellációra adott válaszában a sikeres eljárás lefolytatására hivatkozva nem is válaszolt arra a kérdésre, hogyan áll az ügy......"
.
.
.
Tuesday, September 06, 2005

Saturday, September 03, 2005

Krisztina Mosolyországban

Olvasom a TV2 esetét a kínai Hősök terével. Először copyright problémának tűnt, így ahhoz nincs mit hozzászólnom, azt csak nyugtázni tudom, és figyelemmel kisérem a fejleményeket. Az eset azonban egyre inkább etikai kérdést vet fel – legalábbis számomra –, ahogy a szereplők megnyilatkozásait látom. Valami nem stimmel a riporternő állításai körül. Erre mondják, hogy „nem életszerű”. Mit is mondott?

"...Két és fél évvel ezelőtt Kínában forgattunk a Naplónak. Szecsuán tartományban egy kínai sofőr fuvarozott minket, egy kis faluba tartottunk. Ott egyébként európai ember még nem járt. Fél órája lehettünk úton, amikor mindketten elaludtunk az autóban, aztán egyszer csak kinyitottam a szememet, és ott volt a Hősök tere! Nem hittem el! Sajnos le volt zárva, így nem tudtunk bejutni, mindössze annyit sikerült megtudnom, hogy Európa-parknak építették. Azt mondta a sofőr, hogy körülbelül tíz éve építették, de csődbe ment. Nem értettem, mit keresett ott a semmi közepén ez a létesítmény, hiszen ötven kilométerre volt a legközelebbi város. ..."

A riporternő szavaiból az derül ki, hogy 2003 évelején, telén (január, február) jártak Kínában, és keresték az "európai ember nem látta falu"-t. Hiszen a megadott időpontból kb. januárra, februárra lehet következtetni.

Megnéztem a TV2 Napló című műsorának archívumát, ott a következő Kínával kapcsolatos műsorokat találtam. Érdekes, hogy a 2003-as Kínával foglalkozó adások szövegét 2004-ben módosították.

2003-04-13
Magyarnótát fúj fél Sanghaj és Peking
Utolsó módosítás: 2004. március 16., kedd 21:17
"....egy kedves szekszárdi tanító néni áll, aki megpróbálta a majdnem-lehetetlent: magyarra tanítja a kínaiakat.

2003-05-19
Üzenet a Nagy Fal mögül
Utolsó módosítás: 2004. március 16., kedd 21:17

Peng Fei bácsi ….. Valószínűleg ő a világ legfurcsább magyar-kínaija,
……

Több Kínáról szóló, és 2003-ban leadott műsort nem találtam, pontosabban a Napló archívumában nem találta a TV2 keresője. A 2003-ban sugárzott két műsorban nincs szó arról az „európai ember (még) nem látta falu"-ról, ami miatt állítólag a forgatócsoport útnak indult. Egyáltalán, a két riportban nincs szó Szecsuan-ról, ill. Szecsuán tartományról, mely több mint ötször nagyobb Magyarországnál (485.000 km2) és lakóinak száma 8,5-szer több (86.730.000) hazánkénál. Itt taxizni nem semmi! Ezért még érdekesebb, hogy hogyan emlékezhetett, ill. tévedhetett ekkorát a riporternő. De fogadjuk el, rossz szó, név csúszott ki a száján. Csak akkor hogyan ismerheti ilyen jól ennek a tartománynak a fővárosát Chengdu-t, ahonnan egyetlenegy tudósítást sem küldött? Különös tekintettel az „európai ember nem látta falu"-ra. Mégis, e-mail-ében ezt írja:

„……Én viszont évekkel korábban valóban láttam az emlékmű mását Kínában. Mielőtt behívtak a stúdióba felhívtam operatőr kollégámat és megkérdeztem, hogy ő is úgy emlékszik-e, hogy az egyik Csengduból induló utazásunk alkalmával a kocsiban ébredtünk erre a látványra……”

Aztán ez a taxis história.

"........Fél órája lehettünk úton, amikor mindketten elaludtunk az autóban, aztán egyszer csak kinyitottam a szememet, és ott volt a Hősök tere! Nem hittem el! Sajnos le volt zárva, így nem tudtunk bejutni, mindössze annyit sikerült megtudnom, hogy Európa-parknak építették. Azt mondta a sofőr, hogy körülbelül tíz éve építették, de csődbe ment……."

Ha valaki kinyitja a szemét, és ott találja maga előtt a Hősök terét, akkor arról egy tévéstáb miért nem csinál(t) képeket? Hiszen mindennel fel voltak szerelve, ha amúgy is forgatásra indultak az "európai embert nem látott falu"-ba. Ha nem tudtak bejutni, azért azt, amit láttak, (amikor kinyitotta a szemét) felvehették volna az operatőrrel, és a hihetetlen szenzációs felfedezésről tájékozhatták volna – már akkor(!) 2003 kora tavaszán – a TV2 nézőit, - ja és a Kulturális Örökség Hivatalt. Nem hiszem, hogy a Sváby csapat ne ugrott volna erre a sztorira, már csak a nézettségi mutatók, meg a konkurencia miatt is.

Aztán az sem világos számomra, hogy ha a taxiban indulás után kb. félórával elaludtak, mégis mikor ébredtek fel? Csak azt tudjuk, hogy a kérdéses helytől 50 kilométerre van a legközelebbi város. Melyik város? Chengdu, a kiindulópont nem valószínű, hiszen félóra alatt, amíg el nem aludtak legalább 30-40 kilométert kellett menniük egy rozoga járgánnyal is. Azt viszont tudniuk kellett, hogy az „európai ember nem látta falu" milyen messze lehetett, hiszen oda igyekeztek, és a taxisnak tudnia kellett, hogy hova viszi utasait. ("Hova parancsolja? Az európai ember nem látta faluba!") Ha reggel indultak a nagy kalandra, akkor fél óra autókázás után hogyan, miért aludtak el? Ráadásul mindketten! Egyáltalán ketten voltak? Mindenesetre, szokatlan, magyarán: nem életszerű a történet. Ja, és az "európai ember nem látta falu" milyen messze van Chengdu-tól, vagy a legközelebbi várostól?

De nézzük tovább a Napló archívumát.
Legközelebb egy 2004-es szeptemberi műsorban tűnik fel Sanghaj neve, ill. egy onnan szóló helyszíni tudósítás, riport. Gyanítom, ekkor tévedt el a stábbal a taxi. És szegény riporternőnk nem két és fél éve járt arra, hanem kb. egy éve. Lássuk, mire is alapozom feltevésemet.

2004-09-14
Kína, a száz napos tojás országa
Kezdés időpontja: Napló
A távol-keleti országban van a világ vége, a világ legmagasabb felhőkarcolója, és sült szöcske, ki ne vágyna oda?
Utolsó módosítás: 2004. szeptember 20., hétfő 13:59
".......Kína a különös kettőségek országa: a Napló stábja meghívást kapott például egy tsz-be, igen egy termelőszövetkezetbe, ahová a dolgozók nyugati autókkal járnak és a párttitkár is luxuslimuzinnal érkezik. De van ott akkora virágpiac, aminek több ezer négyzetméteres üvegcsarnoka alá beférne egy átlagos magyar falu is: és ha már falu, a Sanghaj közeli Hangszian falucskának csupán valami százezer lakosa van, míg magyar testvérvárosának, a Dunaújváros melletti Perkáta falujának mindössze négyezer. Ez az igazi nagy testvér…....."

Ez a tavaly ősszel közvetített adás tartalmaz néhány olyan elemet, amelyben hasonlóság fedezhető fel a riporternő kalandos állításával. Ebben is szerepel egy nagyváros közeli kis falu, igaz erre már járhatott európai, sőt magyar is, hiszen Perkáta testvérfalujáról van szó. Perkátának különben valóban jó kapcsolatai lehetnek Kínával, hiszen az egykori TSZ nevét megtartva, ma mezőgazdasági részvénytársaságként szerepel a cégbírósági jegyzékben: MKB Magyar-Kínai Barátság Mezőgazdasági Rt.

Ezzel a feltevéssel viszont az a baj, hogy tavaly ősszel már csak a romokat, az enyészetet láthatta a riporternő. Mivel az 1996-ban 50 millió US dollárért épült shanghai-i Disneyland 2000-ben már nem működött. Meg aztán, tavaly őszre jobban, pontosabban illene emlékezni.

És ha már etikáról írtam az elején. A Mokka főszerkesztője a
HVG oldalán elismerte, hogy hibáztak, hiszen

"....– jelezte a hvg.hu-nak a főszerkesztő – ha a képek készítője baráti hangot üt meg a levelében s nem jogi következményeket kilátásba helyező, keményhangú e-mailt ír, még meg is tették volna, hogy a Mokkában másnap közlik a fotók forrását. ..."

Azért eléggé beképzelt, nagyképű, no és kioktató szöveg egy főszerkesztőtől azzal érvelni, hogy "ha baráti hangot üt meg"...... Szerzői jogi kérdést ezzel magyarázni, - egy televiziónak, ill. annak főszerkesztőjének - meglehetősen komolytalan. Akárcsak a riporternő magyarázkodása.


.
Sunday, August 21, 2005

A pápa és a Solidarność

Sok megemlékezés hangzott el és íródott a független lengyel szakszervezet, a Solidarność megalakulásának 25. évfordulója alkalmából. Talán a Népszabadság kommentárja volt az egyetlen, mely megpróbálta bemutatni az akkori világpolitikai helyzetet, amely ezt lehetővé tette. Véleményem szerint a megemlékezők, „helyzetelemzők” megfeledkeztek egy nagyon lényeges, ha nem sorsdöntő eseményről, mely nélkül ez a mozgalom nem jöhetett volna létre: Karol Wojtyla pápává választásáról.Szerintem, nem volt véletlen, hogy a hidegháború idején, a szovjet által megszállt, illetve fennhatóság alá került (kelet-európai) területeken végrehajtott vallásüldözésekre az egyik legnagyobb vallási közösség – az európai Nyugatot 1500 éve képviselő katolikus egyház – elérkezettnek látta az időt a „válaszadásra”. Itt jegyezném meg, hogy a hol „kommunizmust”, hol „szocializmust” terjesztő imperialista moszkvai eszmeközpont sehol máshol a világban nem rendezett olyan méretű vallásüldözést mint Európában. Az afrikai, arab ill., harmadik világ államaiban, muzlim közösségeiben szó nélkül elnézte, elfogadta, pl. az állam és pártvezetők nyíltszíni vallásgyakorlását. Ez (Kelet-)Európában elképzelhetetlen volt. Dél- ill. Latin Amerika katolikusait is „békén hagyta”, igaz, az ottani egyházak karitatív tevékenysége, valamint a gazdagok (földbirtokosok) elleni krisztusi tanokat hirdető katolikus mozgalmak már-már „kommunista” nézeteket vallottak. A Vatikán a 70-es évek végén jutott el arra a felismerésre, hogy egy olyan embert tegyen meg az egyház fejének, aki jól ismeri (mert átélte a náci és szovjet) diktatúrákat, és így megoldást adhat akár még a dél-amerikai ideológiai válságra is.A választás kitűnő volt ! Hiszen a szláv egyházfő minden szempontból megfelelt ezeknek a kihívásoknak. Bizonyított, amikor Krakkó püspökeként szembe mert szállni a szovjet mintájú hatóságokkal, és húsz évi küzdelem után kiharcolta, hogy templomot építsenek az új "szocialista munkásvárosban”, a lengyel Sztálinvárosban, Nowa Huta-ban is. Nagy tisztelője volt a legendás Wyszynski bíborosnak, aki támogatta harcában.

Nem kívánom befolyásolni az olvasót, de javaslom az időpontok összehasonlítását, mert szerintem sok mindenre lehet belőlük következtetni, vagy csak sejteni, de nem “összeesküvés elméletek gyártása”, hanem az összefüggések keresése céljából.

Néhány saját “meglátás”.

1. II. János Pál alíg foglalja el a Szentszéket, Gromikó szovjet külügyminiszter már tisztelgő látogatását teszi, szinte mindenkit megelőzve.

2. Az egyházfő első külföldi útja a "kommunista" Latin Amerikába vezet egy püspöki konferenciára. Csak a második (szülőföldje) Lengyelo., majd az ENSZ, ill. az USA, végül ugyanabban az évben (pápasága első teljes évében) Törökország. A későbbi események ismeretében, meglehetősen sajátos ez a törökországi látogatás.

3. Az "auschwitzi keresztények" (egy lengyel atya, majd később egy zsidó származású apáca) boldoggá avatása aztis jelzi, hogy Auschwitz „nem csak a „zsidóké”. Ez a tragikus történelmi hely először a lengyel ellenállás "végállomása" volt, igensok papot öltek meg Auschwitzban a nácik, még mielőtt ("zsidó") halálgyárrá építették volna ki.

4. Szimbolikus értékű, hogy a boldoggá avatás után engedik szabadon Wałęsa-t.

5. És talán az is, hogy előbb jár Lengyelo.-ban, minthogy feloldanák a szükségállapotot.

6. Kronológiámat, pedig Gromikó második vatikáni látogatása zárja le.

No, de ezeket - és ehhez hasonló - "fantáziálásokat" az olvasóra bízom.

Lássuk tehát a kis kronológiát, amiből talán követhető II. János Pál tettei hazája, népe és a kelet-európai népek függetlenségévé válásának útján.



1976

- az egyházügyekkel foglalkozó államminiszter Kazimierz Kakol: „Mint ahogy hivatalból kötelességem mosolyogni, mint államminiszter, hogy az emberekben bizalmat keltsek, ugyanúgy, mint kommunista, szüntelenül harcolok a vallás és az egyház ellen. Nem engedjük meg, hogy gyermekeink vallásos nevelésben részesüljenek. Szégyellem magam, amikor más országok kommunistái kérdezik, miért olyan sok lengyel jár templomba. Ha nem tudjuk az egyházat eltűntetni, legalább el kellene érni, hogy ne csináljanak kárt."

- megalakul a Munkásvédelmi Bizottság (Committee (KOR, Komitet Obrony Robotnikow). A KOR értelmiségiek egy csoportja volt, akik az az évi sztrájkok miatt letartóztatott munkásokat segítették. Vezetőjük Jacek Kuron.

június
- Lech Wałęsa-t agitáció címén munkahelyéről elbocsátják, mivel láírást gyűjtött az 1970-es sztrájk áldozatainak állítandó emlékmű engedélyezésére.



1977

- Wyszynski bíboros az egyik pásztorlevelében arra emlékezteti a hatóságokat, hogy „az embereknek minden nap enniük kell, ezért lehetővé kell tenni, hogy sok idő- és energiapocsékolás nélkül tudjanak kenyeret, húst és tejet venni.”

május 15.
- A kommunista államvezetéssel húsz éven át tartó küzdelem után Karol Wojtyla, Krakkó érseke felavatja, felszenteli a nowa huta-i (munkás) templomot, a „Bárká”-t.


1978

október 16.
- Vatikánban megválasztják I. János Pál utódját, a katolikus egyház 264. pápáját: Karol Wojtyla érsek a II. János Pál nevet veszi fel.

november
- Wyszynski bíboros ugyanannak az egyházügyi államminiszternek (Kakol – 1976) a jelenlétében viccelődve megjegyzi: „Elég lenne, ha cenzoraiknak jó nyugdíjat adnának és megköszönnék a munkájukat”.


1979

január 24
- II. János Pál audencián fogadja Gromikó szovjet külügyminisztert

január 25
- A pápa első külföldi útja Közép-Amerikába vezet, részt vesz a Latin-Amerikai püspökök harmadik közgyülésén Puebla-ban (Mexikó)

június 02
- A pápa második külföldi útja Lengyelországba vezet. (junius 02 –10)
Varsóban a Győzelem terén kijelenti: Krisztus nélkül nem lehet a lengyel nemzet történelmét megérteni.

szeptember 29
- A pápa harmadik külföldi útja: Írország, ENSZ és USA (szeptember 29 - október 08)

október 02
- II. János Pál beszédet mond az ENSZ közgyülésén New Yorkban.

november 28
- A pápa negyedik külföldi útja: Törökország (november 28-30)

1982-1985

.

Saturday, September 03, 2005

Török gyerek megvágta, magyar állam gyógyítja, síppal, dobbal...

Őszintén, engem a média szerepe érdekel(t) ebben a „piti”, hétköznapi történetben. Hiszen több száz hasonló esetről hallunk évente, amikor a szülők nem tudnak megállapodni a gyermek elhelyezéséről. Az egyik ilyen elkeseredett anyuka (Papp Edina) várta és várja a médián keresztül, vélt és valós sérelmei gyors orvoslását. Én viszont az Internet segítségével megpróbálom követni az eseményeket és kibogozni, kinyomozni, hogy miként lett ebből a „hétköznapi ügyből” ekkora felhajtás, (diplomáciai) bonyodalom, amivel két miniszterelnök is foglalkozott a nyilvánosság előtt? Honnan ered, mire alapozzák, hogy egy kisfiú szülőföldjére való visszatérésétől teszi, tenné függővé egy ország (Magyarország), egy másik ország (Törökország) EU felvételének támogatását? Ugyanakkor, a kettősállampolgárság egy sajátos problematikája is fokozta érdeklődésemet ez iránt, a máskülönben abszolút mindennapos eset iránt. Az alaptörténet szinte közhely: a szülők elválnak, megküzdenek a gyerekért, miközben a gyermek, mindenképpen vesztesként kerül ki ebből a harcból, hiszen az egyik szülővel megszűnik az állandó és közvetlen kapcsolata. Az Interneten kívül a kutatómunkában segítségemre volt Csikós Klaudia a Blikk Magazintól, és Szekeres Szabolcs a Duna-Tv-től. Ők ketten első kézből ismerik a történet bizonyos részeit, hiszen találkoztak a szereplőkkel: Edinával, Mehmettel, azok jogi képviselőjével és természetesen a „főhőssel”: Mehmet Karcsi 8 éves kisfiúval.

A magyar és (angol nyelvű) török anyagokba bele olvasva, a törököt sokkal informatívabbnak tartom. A magyar médiából az események, történések szinte követhetetlennek, mindenki mást ír és mond. Sok a "lelkizés", kevés a konkrétum, pl. a jogi helyzet, és annak szakszerű magyarázata. Mintha nem tudnák, nem járnának utána, vagy nem helyeznének elég súlyt ezekre a - gondolom nemcsak számomra - fontos dolgokra.

Abszolút homály a két szülő viszonya. Hol, hogyan ismerkedtek meg, és végül is házasok vagy sem? Ha házasok, akkor mikor váltak el? Ha nem házasok, akkor mikor és miért váltak szét? Mitől számítják (jogilag) az együttlétet, az együttélést, az élettársi viszonyt? Az élettársi viszonyt hogyan és hol kell bejelenteni? Annak hivatalos megszűnéséhez, megszüntetéséhez mi kell? Bírósági végzés, mint a válásnál? Az újságcikkekből ez nem derül ki. Úgy tűnik, az apa munka miatt ment Amerikába, és az asszony nem követte. A gyerek születésekor milyen volt a jogi viszonyuk? Hogyan kaphatott a gyerek török utónevet (Mehmet)? – a Károly mellé. Tudtommal előírás van az utónevekre, hogy melyiket lehet adni, és melyiket nem. Mehmet bárki lehet Mo.-on? Ezt egy anyakönyvvezetőnek tudnia kell! Ha már egyetlen újságíró sem járt utána.

Vagy pl. hogyan változik házasság esetén a házaspár állampolgársága a magyar törvények szerint? Azonnal, automatikusan, vagy egy bizonyos idő elteltével? És hogyan a gyereké? Automatikusan megkapja, mindkét szülő állampolgárságát? Vagy külön kell bejelenteni, pl. az idegen ország (nagy)követségén? Mit tehet egy külföldi apa, ill. anya válás esetén Mo.-on és mit Töröko.-ban?

Millió kérdés, amire a magyar média NEM ad választ !!! Csak érzelgős, csöpögős riportokat a szegény gyerekről, és a még szegényebb (magyar) anyáról. Érdekes volt megfigyelni, hogy mennyire "nyomják" a "Karcsi" nevet Mo.-on, és mennyire a "Mehmet"-et a török web-oldalakon. Mindkét oldal magáénak, tudja, érzi a gyermeket. Ahelyett, hogy a realitást próbálnák megérteni, megértetni és közvetíteni az olvasók, a lakosság felé.

A jó szándék persze megvan (mindkét oldalról), mint ahogy azt a Duna-TV-s Szekeres Szabolcs írja e-mail-jében:

"....Ők a Mehmet nevet nyomják, mi a Karcsikát. Ők törökök, mi magyarok vagyunk. Ők az apa álláspontját tekintik helyesnek, mi pedig nem feltétlen. Javukra legyen mondva, Ők is elismerik, hogy a gyermeket törvénytelen eszközökkel vitték Törökországba! A többi, már csak "rizsa"! A magyar sajtó valóban "nyálas" írásokat is közölt, de ez az egyik dolgunk. Érzelmeket kiváltani belőled, és olyan szinten hatni rád, hogy átérezd a történet szereplőinek fájdalmát, örömét, érzéseit. Ez teljesen rendben van, ha igaz módon tesszük, a valóságot közöljük. Úgy érezzük - Klaudia és én - mi mindent megtettünk, hogy lehető leghitelesebben tájékoztassunk Mehmet történetéről. Van azonban egy apró bibi, amit nem tudunk, és nem is lehet megmagyarázni. Ez nem más, mint a saját érzelmünk! Sajnos - vagy nem - de mi is emberből vagyunk. Mikor Edinát látjuk kínlódni, gyötrődni, majd' meghasad a szívünk, hiszen elrabolták élete legnagyobb kincsét, a gyermekét! Mikor, pedig Mehmetet látjuk a fiával, arra gondolunk, hogy ezt a tökéletes apa-fia harmóniát, nem szabad széttépni! Aztán ismét Edina, ismét szívhasadás... Ezt racionálisan nem lehet magyarázni, ezek az érzelmek.

És az sem elhanyagolható tényező, hogy nem a sajtó kereste ezt a történetet, hanem a szereplői keresték a sajtót. Természetesen ma már ez megfordult, a média szeretne naprakész lenni, kutatja az új szálakat. De ezt tudod, hiszen Magad is ezt teszed. Tetszik, hogy törekszel az objektivitásra! Én ehhez csak sok sikert tudok kívánni! Bár, annyiból talán könnyebb a helyzeted, hogy nem ismered személyesen az ügy résztvevőit...

A jogi oldalát tekintve egyelőre úgy tűnik, az anyának van igaza! Van egy jogerős bírói ítélet, mely nála helyezi el a gyermeket! Punktum! A bíróság szava szent! Ezt a gyermekelhelyezést változtatta meg önkényesen - tehát törvényellenes módon - az apa, bűncselekményt követve el ezzel. Erre mondják azt: "nincs több kérdésem, egyértelmű..."

Szóval, a jogi helyzet egyértelmű, az anyjánál a helye a gyermeknek! Léteznek ugyan - leginkább török oldalról - egyéb teóriák, melyek igyekeznek jogi hátteret keresni Memi kint tartózkodásának, de ezek feltehetően csak próbálkozások. Bár, Mehmet Tüysüz jogi képviselője - Dr. Yüksel Yangel - egy tiszteletre méltó, nagy tárgyi tudással rendelkező, jó ügyvéd, Ő is csak alkalmazza a törvényeket, újakat hozni nem tud! Ebből kifolyólag rövidesen helyre áll a rend! Ő is elismeri, hogy rettentő ostobaság volt a gyermeket kivinni, és tudja, hogy ügyfelére büntetés vár. De az a dolga, hogy a lehető legjobban hozza ki ebből a megbízóját, és ez nem elítélendő dolog!......"
.
.
Most pedig próbáljuk „rekonstruálni” az előzményeket, Mehmet Karcsi szüleinek életét, sorsát, ami ehhez a családi drámához vezetett, és amit a média a nemzetközi diplomácia és politika részévé tett.Nehéz a magyar médiából egyértelmű dolgokat leszűrni. Ezért, ha téves információk kerülnek kutatásaim eredményei közé, azt ne valamiféle összeesküvési elméletgyártásnak tekintse az olvasó, hanem az összefüggések keresésének.

Tehát, van egy húsz év körüli török fiatalember, aki a 90-es évek elején Magyarországra jön. Itt elvesz egy komlói lányt, és ezáltal magyar állampolgárságot kap. Állítólag ez névházasság volt. Ha ez igaz, és ráadásul a férj ezt be is vallja, akkor meglehetősen furcsa, hogy ennek nincs semmiféle adminisztratív, ill. jogi következménye. Hiszen ez csalás, ezt más országokban súlyosan büntetik. Mind a két felet. A második állampolgárságot pedig (törvényesen!) vissza is vehetik. Vajon ez Magyarországon hogyan működik? Ha működik.

Tehát, török fiú, magyar feleség, magyar (kettős) állampolgárság. Aztán szerelem Szegeden. Együttélés Edinával, megszületik Mehmet Karcsi. A férfi szerencsét próbálni elmegy Amerikába.

Itt álljunk meg egy pillanatra! Nem! Ez nem elírás! Mehmet Tüysüz-nek van/volt magyar felesége, aki nem Mehmet Karcsi mamája! Erről Csikós Klaudia, a Blikk-től, tájékoztatott, ugyancsak e-mail-ben:

".....Edina és Mehmet nem voltak házasok soha. Az apa Komlón még a kicsi megszületése előtt névházasságot kötött, így lett magyar állampolgár is. A gyerek neve egyébként, ha jól tudom: Mehmet Károly Tüysüz Papp. Az apa születésekor ugyanis elismerte a gyereket. Az új férj magyar állampolgár és akkor lépett a képbe amikor Mehmet Amerikában volt.

A komlói névházasságot Mehmet is bevallja. Érdekes, de a nőnek, akit a nevéért vett el, született egy lánya még a házasság alatt. A kislányt így Mehmet Tüysüz nevére anyakönyvezték, annak ellenére, hogy nem a török férfitól volt. De hát így szól a magyar törvény. Edina szegedi, feltehetően ott is ismerkedtek meg......."

Azért a magyar nőkről, lányokról is megvan a véleményem. Csak úgy zárójelben. Vagy ne általánosítsak?
.
.
Tehát Mehmet, az apa, elmegy Amerikába szerencsét próbálni. Másfél év múlva papírjai rendeződnek, és közli Edinával, hogy jöhet a gyerekkel együtt. Edina – állítólag – arra hivatkozva mondja le az utat és a jövőbeni együttlétet, hogy „nem tudja itt hagyni a mamáját”. A dolgok, amennyire követni lehet, ekkor vesznek rossz irányt. Edina bírósághoz fordul (családjogi) helyzete rendezése céljából. Gyanítom, ekkor már feltűnt az új férjjelölt, és a házasság gondolata. Máskülönben miért kellett a szegedi anyának ez a bírósági végzés, ha – élettársi kapcsolatban - addig is egyedül nevelte gyermekét, és az apaságot amúgy is elismerte a (magyar állampolgár!) török férfi? Miért mondta a magyar bíróság előtt, hogy gyermeke (török) apja elhagyta őket, és egyedül tarja el kisfiát? Tán anyagi megfontolásból, a családi pótlék miatt? – a tartásdíjról ugyanis lemondott. A valódi okot csak Edina tudja. Ugyancsak gyanítom, Mehmet valamit sejthetett Amerikában, ami miatt fiát a chicago-i török konzulátuson regisztráltatta, bejelentette, mint törököt. Vagy abban reménykedett, hogy az asszony magával hozza, és új életet kezdenek az Újvilágban, vagy valaki itthonról (Mo.) súgott neki, hogy fiát (törvényes úton) el fogják, akarják venni. Sőt, mi több keresztény hitben nevelik, disznóhússal etetik stb.

Az apa 2004 tavaszán visszatér Magyarországra, találkozik Edinával, aki időközben férjhez ment, és gyereket vár. Hogy az egymástól való távollét (kb. két és fél esztendő) alatt történteket hogyan sikerült „feldolgozniuk”, megbeszélni, átbeszélni, arra Edina nyilatkozatából lehet következtetni, ami a török
Zaman napilapban (is) olvasható:

".......Papp asszony bevallotta, hogy anélkül adta be a gyermekgondozási igényt, és indított (gyermekelhelyezési) pert, hogy arról előző élettársát Mahmet Tuyzus-t értesítette volna, valamint annak akarata ellenére máshoz ment férjhez, és azt mondta egykori élettársának: „Nem viheted magaddal Memit Törökországba, ameddig a gyerek nem lesz 18 éves.” Az asszony szerint ez nem (volt) ok fia elrablására........"

Metmet Tüysüz valószínűleg ezután határozta el magát a végzetes (bal)lépésre, az emberrablásnak minősülő gyerekszöktetésre. A részletek Csikós Klaudiától:

".......Hogy az USA-ba milyen útlevéllel volt nem tudom, de mikor kicsempészte a gyereket, magyar útlevelet mutatott fel az összes határon. A székesfehérvári V. családdal - akik egyébként romák - több közvetítőn keresztül ismerkedett meg, akik 100 ezer forintért és egy török útért vállalták, hogy gyermekük nevére, de Karcsika fényképével készítettnek egy útlevelet........"

A 2004. július 10-én anyjától elvitt gyereket, apjával együtt, csak három hét múlva (augusztus 04-én) körözteti a helyi,
szegedi rendőrség az országon belül ! Miközben a kétségbeesett anyával már a gyerekrablás másnapján telefonon közli az apa, hogy fiával együtt Törökországban van. A média csak szeptemberben kezd érdeklődni Karcsika iránt úgy igazából. Edina ekkora már felfogadott egy magándetektívet, és későbbi állítása szerint milliókat költött gyermeke felkutatására, ill. hazahozatalára.

A magándetektív nem más, mint a Papa néven elhíresült egykori operatív tiszt, Sándor István. Az egykori főrendőr állítja, hogy Törökországban rátalált Karcsikára és édesapjára, akiknek nem csak tartózkodási helyét ismeri, de azt is tudja, hogy kik segítettek az emberrablásban. (
Népszabadság) Később emiatt perbe fogták a nyugalmazott rendőrtisztet, és a felmentő ítéletről elég furcsa – számomra érthetetlen – tudósítást adott ugyancsak a Népszabadság:

"......Bűncselekmény hiányában megszüntette az ügyészség a Sándor István ellen gondatlanságból elkövetett, hatóság félrevezetése címén indított büntetőeljárást. A nyugalmazott rendőr alezredes, aki egykor mint a Központi Bűnüldözési Parancsnokság operatív tisztje, Papa fedőnéven olajügyekben is nyomozott, Karcsika édesanyja kérésére kezdett magánnyomozást itthon és Törökországban. Papa sajtónyilatkozataiban bírálta a hatóságok körülményeskedését, és azt állította, tudja, kik és milyen körülmények között csempészték külföldre Karcsikát. A határőrség tanúként hallgatta ki őt, majd miután kiderült, hogy tévedett, azaz az informátorai tévedtek, feljelentést tettek ellene az ügyészségen. Ott azonban Papa bizonyítani tudta, hogy jóhiszeműen járt el, s minden információját úgy adta tovább a nyomozóknak, ahogy informátoraitól hallotta, ezért az ügyészség bűncselekmény hiányában megszüntette vele szemben a nyomozást. Sándor most azt fontolgatja, hogy büntetőeljárást eredményező hamis vád miatt eljárást kezdeményez feljelentőivel szemben....."


A Népszabadság
2004. szeptember 13-i számában már beszámol a magyar állam és hivatalos szerveinél uralkodó fejetlenségekről, a „Papa” tapasztalatai alapján. A „gépezet” csak 2005. januárjában indul be, amikor a gyermekrablás után félévvel a magyar külügyminisztérium megszólal, és kiad egy vézna, semmitmondó nyilatkozatot.

A Külügyminisztérium szerepe Mehmet Tüysüz Károly felkutatásában
Budapest, 2005. január 7.

Ami felettébb érdekes, de inkább meglepő, hogy a külügyi nyilatkozatban NINCS szó az apáról !!! Csak a kisfiúról, akit az édesanyja keres.
Szinte ezzel egy időben egy civil szervezet is a színre lép.

Hogyan tűnhet el nyomtalanul egy nyolcéves gyerek és miért tűri ezt a magyar állam?
Országos Sajtószolgálat, Budapest, 2005. január 6. - Hogyan tűnhet el nyomtalanul egy nyolcéves gyerek és miért tűri ezt a magyar állam? címmel sajtótájékoztatót tart pénteken a fél éve Szegedről elrabolt és szervezett bűnözők által Törökországba csempészett kisfiú édesanyja és a Női és Gyermekjogi Központ Alapítvány.A miniszterelnöknek, a Legfőbb Ügyésznek, a Belügy- és az Igazságügy-miniszternek, s további állami vezetőknek írott nyílt levelében az anya magyarázatot vár arra, miért nem adták ki mind a mai napig a nemzetközi körözést és mit óhajt tenni a magyar állam saját elveszett állampolgárának, egy kisgyermeknek a felkutatására. A sajtótájékoztató a Centrál kávéház galériáján lesz január 7-én pénteken 11 órakor. (Kiadó: Női és Gyermekjogi Kutató és Oktató Központ)

Talán ennek hatására a külügyminisztérium (négy nap leforgása alatt)
újabb nyilatkozatot ad ki, amiben viszont NINCS szó az apa magyar (kettős) állampolgárságáról!

Szóvivői tájékoztató
2005. január 11.
A nyolcéves Mehmet Tüysüz Károlyt 2004. július 11-én török állampolgárságú apja a magyar édesanya, Papp Edina akarata ellenére Szegedről Törökországba vitte, majd arra kérte az asszonyt, mondjon le a gyermekről.

Mit várjunk a magyar médiától, ha hivatalos helyen sem tudnak az apa kettős állampolgárságáról! Pedig csak el kellett volna olvasni a szegedi rendőr főkapitányság web-oldalán a
körözésről szóló jelentést és felhívást. Vagy már ekkor közbe szólt a politika: a „tupírozás”, a (magyar) médiából ismert „szegény” magyar anya és „rossz” török apa elmélet? Vagy ez már a diplomácia nyelve, ahol taktikázni kell a magyar gyerek visszaszerzése érdekében? Persze a nyilatkozatnak nincs foganatja. Majd megint csend. Egy hónappal később, látva az eredménytelenséget és totojázást, újból előlép, de most már aztán keményen, a nővédő civil szervezet.(Feltételezem, hogy a január 7.-i sajtótájékoztatón a magyar állami szervekhez, vezetőkhöz eljuttatott nyíltlevélre azt a hivataloktól megszokott bürokratikus választ kapták, hogy „ez nem hozzánk tartozik, forduljon a……..” és egységesen Törökországot nevezték meg. A januári és az alábbi (februári) meghívó szövegének és hangvételének különbségéből ez érződik ki.)

"......Még mindig nincs meg a Szegedről Törökországba csempészett Mehmet KArcsi - az Édesanya és a Női és GYermekjogi Központ a török nagykövetnek nyújt át nyílt levelet, határozottabb lépéseket követelve....."

Ez a (második) nyíltlevél megteszi hatását. Csak éppen nem azt, és nem úgy, ahogy szerzői tervezték, gondolták. Az Országos Sajtószolgálathoz eljuttatott meghívó szövegéből kimaradt, hogy a török nagykövetnek írt
nyíltlevél másolatát elküldték az EU magyarországi főmegbízottjához is !!! És ezzel valóban kivitték ezt a „piti” családi ügyet a nemzetközi politika porondjára. A szerencsétlen fogalmazás tényleg azt a látszatot keltette, kelthette, hogy Magyarország az EU-val, ill. az EU-tagság nem támogatásával próbálja zsarolni Törökországot Mehmet Karcsiért cserébe.
Néhány mondat a nyíltlevélből:


"....Mélységesen sajnáljuk, hogy Ön és Nagykövetsége nem válaszolt előző három levelünkre, amiatt most a nyilvánossághoz kell fordulnunk, és kérni a magyar és a nemzetközi média/sajtó együttműködését.
(...)

Ahogy Ön és a török hatóságok is tökéletesen tisztában vannak, hogy egy szülői látogatás/láthatás után 2004. július 11-én a kisfiú török-magyar állampolgár apja nem vitte vissza a gyereket az anyjához, annak magyarországi tartózkodási helyére. Hamarosan beigazolódott, hogy az apa hamis útlevéllel egy jól szervezett bűnözői láncon keresztül kicsempészte a gyermeket Törökországba.
(...)

4. A török hatóságok passzivitása, a Hágai Konvencióban felsorolt kötelességek teljes semmibevétele, az ügy elvétele az arra specializált gyermekrendőrségtől, a nemzetközi elfogató parancs ellenére az “apa békén hagyása”, mind olyan tények, amelyek teljesen fals képet adnak a törökországi állapotokról. Ez a kép nem egy Európai Uniós jelölt ország képe, egy országé, amely törvényeken alapszik, hanem egy olyan hamis kép, ahol törvény nélküliség és önkényesség uralkodik.

5. Hogyan lehetséges ennyire laza együttműködés egy EU tagország (Magyarország) és egy EU tagjelőlt ország (Törökország) között az EU kötelezettségek terén.
(....)

Aláírás:

Bogosné Pap Edina
a kisfiú mamája

Dr. Morvai Krisztina
Az ÉNGY Központ vezetője, igazgatója


.
Ez a levél már nem (csak) Mehmet Karcsiról szól! (és hiányzik belőle a magyar fél sorozatos hibáinak, botlásainak említése, amiről a január 7.-i nyíltlevél szólt! - lásd feljebb) Itt már keményen odamondanak a törököknek, hogy “aki ilyet csinál, az nem való az EU-ba”. A nyíltlevél szerzője lehet, hogy kiváló büntetőjogász, sőt biztos !!! De nem jó diplomata. Arról nem is beszélve, hogy a
Hágai Konvenciónak gyakorlatilag semmi köze az EU-hoz! Nem az EU írta alá, mint pl. a US, hanem független országok. Természetesen vannak köztük EU tagországok is, de esetünkben az EU-ra hivatkozni – igen csak megkérdőjelezhető. Mivel magyar web-oldalakon nem találtam(!), ezért végül is az amerikai külügy (US. State Department) oldalán olvastam erről az egyezményről. A magyarázó szöveg hangsúlyozza, hogy ez a nemzetközi szerződés a polgári jog része, tehát nem államok közötti, hanem kimondottan a szülők közötti jogviszályt hivatott rendezni. (As a civil law mechanism, the parents, not the governments, are parties to the legal action) Az aláíró országok biztosítják (állam)polgáraiknak a külföldi féllel szemben fennálló családjogi viták rendezését, anélkül, hogy abba államok, kormányok beleszólnának!

Ezért, ez a dörgedelmes levél – véleményem szerint - többet ártott Magyarországnak, mint használt Mehmet Karcsinak vagy a mamájának.

Ezen levél ismeretében a Zaman nem alaptalanul írta, hogy Mehmet Karcsival próbálják zsarolni a magyarok Törökországot, az EU felvétel támogatása kapcsán.
Érdemes újból felidézni a török újság Magyarországra küldött riporterének beszámolóját:

".....Miközben (magyar) újságírók interjúadással ostromolták kollegánkat, az állami televízió (MTV) fiatal szerkesztője Csereklye Csongor megkért minket: „Kérlek, rajtunk kívül senki másnak ne adj interjút”. (a
Kékfény részére készült ) Az ügy a média középpontjába került, mivel Morvai* férje nagy név a magyar televízióban. A magyar médián kívül (keresztül), az európai, kanadai és amerikai sajtó is közölt cikkeket az ügyről. De csak egyoldalúan mutatták be az esetet, a Zaman erről tárgyalt Magyarországon. Ezekben a (magyar) cikkekben szó sincs az apa tragédiájáról, és hogy miért is rabolta el gyermekét.

(* a cikkíró Dr. Morvai Krisztinára céloz, aki a Női és Gyermekjogi Központ Alapítvány vezetőjeként megkísérelt segíteni Pap Edinának gyermeke törvényes hazahozatalában. Dr. Morvai büntetőjogász és Baló György felesége. Nem képviseli Mehmet édesanyját. Bogosné, Papp Edina ügyvédje: dr. Rácz Roland – szerk. Pocakos)........"


A szellem tehát kiszabadult a palackból. Törökország EU tagfelvételi támogatását – szerencsétlen módon - összehozták Mehmet Karcsival, ami a török miniszterelnök magyarországi látogatásával tetőzött.
Gyurcsány hozta szóba. De kinek a tanácsára kerülhetett ez a családi probléma a miniszterelnök tárgyalási pontjai közé? Hogyan lett belőle „nemzeti ügy”? Talán az eddigiek ismeretében a média magára ismer. Hogy az egésznek zsarolás jellege, színezete lett, azt a Magyar Hírlap tudósítása is megerősíti:
".....Magyarország támogatja Törökország uniós csatlakozását, Törökország pedig visszaadja Mehmet Karcsikát......"


A jelenlegi helyzet

".....Mehmet Karcsi (8) szeptemberben török állampolgárságot kapott - erről Szabó István, az ankarai magyar nagykövetség tanácsosa levélben tájékoztatta a fiú édesanyja, Pap Edina jogi képviselőjét. A török külügyminisztérium illetékesére hivatkozva közölte, hogy a kis Karcsi édesapja, Tüysüz Mehmet (32) török állampolgár 2003-ban a chicagói török konzulátuson tett apasági nyilatkozatot, amelyben elismerte, hogy Pap Edina fiúgyermekének ő az édesapja. E nyilatkozat alapján 2004. június 26-án, tehát pontosan két héttel az előtt, hogy hamis iratokkal külföldre csempészte volna, Törökországban Mehmet Károly Pap néven - az édesanya családnevén - anyakönyveztette. Mindezek alapján Karcsika 2004 szeptemberében török állampolgárságot kapott. A török külügyminisztérium álláspontja szerint erre az ottani jogszabályok lehetőséget adnak, így nem történt törvénytelenség. A gyermeknek nincs útlevele, annak kiállításához ugyanis az édesanya beleegyezésére volna szükség......." (
Népszabadság)

Időközben kiderült, hogy Mehmet Karcsi ügyében az első perctől az Igazságügyi Minisztérium (lett volna) az illetékes, mint azt a MTV Kékfény most
júniusi műsorából tudhatta meg az ország.

Sok bába közt elvész a gyerek

Körbejárva a témát, megállapíthatom, hogy a magyar média mindenről beszámolt Mehmet Karcsi ügyével kapcsolatban, mindent megmozgatott, még a két érintett ország miniszterelnökeit is bevonták az „ügy rendezésébe”. Agyunk kódolva van az (édes)anya szent és sérthetetlen szimbólumra. A szülőanya-gyermek kapcsolat mindenek feletti. Ezt használja ki a propaganda is. Mosolygós anya, mosolygós gyermekével a karján: béke, boldogság, biztos jelen és jövő. Síró, szakadt ruhájú anya, síró, koszos gyermekkel a karján: háború, szomorúság, bizonytalan jelen és jövő.


A hétköznapi életben, a mindennapok realitásában azonban ez az anya-gyerek kapcsolat nem mindig olyan harmonikus, mint azt hisszük, vagy szeretnénk kódolt tudatunkkal elhinni, elhitetni. Mégis, törvényeink, a jog, a bíróság mind „anyapárti”. A nők védelmében sorra alakulnak a jog-, élet-, és családvédő civil szervezetek. Nagyon helyesen! A családon belüli erőszak ellen fel kell lépni! De, nem csak erőszak, meg a nő kiszolgáltatottsága létezik a családon belül. Válás esetén elképzelhető, hogy az apánál jobb, nyugodtabb körülmények között helyezhető el a gyermek. Manapság a bíróság már ezt is mérlegelni szokta. Ennek érdekében napjainkra megjelentek az „apapárti” civil szervezetek is. Mindenki küzd az igazáért, - és a gyermek(é)ért. A törvény, a jog, és nem utolsósorban, a bíróság azonban nem vizsgálja (hogyan is vizsgálhatná?!) a gyermek lelkét, a válás előtti időszakban ért, ill. kapott sérelmeket. Az új „családtag” (pótapa, pótanya) elfogadása ugyancsak nem egyszerű. Sőt !


Edina esetében, például nem biztos, hogy Karcsika csakis kizárólag a sok játék és édesség miatt ragaszkodik (jelenleg) édesapjához, - mint azt az anya állítja. Általános iskolai (7-10 éves) osztálytársaimon figyeltem meg, hogy mennyire megviselte őket a szülők válása. És még annál is jobban az új apa színrelépése. Azt még megérti a gyermek, hogy az egyik szülő elhagyta a családot, de azt már ilyen korban (7-10 évesen) nagyon nehezen fogadja el, ha „új” lép a helyébe. Hogy Karcsikában milyen és mekkora nyomott hagyott az „új” papa megjelenése? Karcsikán kívül, azt hiszem, senki sem tudja. Az apa-fia harmónia pedig csak addig lesz tartós, amíg be nem lép egy (közös háztartásban élő) harmadik. Ha az apának sikerül „függetlenségét” fia nagykorúságáig megőriznie, akkor – talán – Mehmet Karcsi lelke sem sérül a mostaninál jobban.


Véleményem szerint, az isztambuli bölcs kádi - szeptemberben - mérlegelni fogja a gyerek (török) állampolgárságát, a tisztességes elhelyezést, hogy több mint egy éve „harmóniában” él környezetével, elsajátította az ország és nemzet nyelvét, szokásait, vallását(!), török apa elsőszülött fia stb. Ezért a kiadatás, a muszlim közösségből való „kitaszítás”, szóba se jöhet. Az apát viszont a nemzetközi jog alapján embercsempészésért, okirathamisításért, emberrablásért stb. el fogják ítélni. Megjegyzem, a magyar bíróság is hasonlóan járna el a magyar anya javára.


Ami számomra feltűnt: az egész Mehmet Karcsi ügy ideje alatt mélyen hallgattak a kettősállampolgárság szorgalmazói, élükön a Magyarok Világszövetsége. Pedig ebből a történetből igen jól lehetett követni és látni a kettősállampolgárság előnyét és hátrányát a legkisebb társadalmi egységben, a családban.


Végkövetkeztetés


Szerintem az apa jobb „észjátékos”, szisztematikusan és következetesen készült elsõszülött fiúgyermeke „megszerzésére”. A gyermekrablást leszámítva, teljesen logikusan és törvényesen építette fel tervét. A gyermeket mindenhol (Mo., US) a nevére íratta. Jól ismerhette a (nemzetközi) törvényeket is (vagy bújta az Internetet) Tudta, hogy ki kell húzni egy évig, és utána már nem lehet megbolygatni, kiszakítani a gyermeket megszokott környezetébõl. Feltételezem, hogy a törökök többsége tisztában van ezzel, ezekkel a jogokkal, törvényekkel, hiszen millió számmal élnek külföldön (pl. Németországban), és Mehmet Karcsi esete nem az elsõ, nem az egyetlen (és nem az utolsó). A magyar civil szervezet is jobban tette volna, ha előbb a hasonló németországi eseteket tanulmányozza, mintsem dörgedelmes levélben fordulni a magyarországi EU biztoshoz és a nemzetközi sajtóhoz. Végül, de nem utolsósorban a magyar hatóságok bürokratizmusa, a hivatalok egymás közti együttműködésének hiánya, fejetlensége, időhúzása, úgy szintén az apa malmára hajtotta a vizet.


Az anya már messze nem ennyire logikus és következetes. Õ az ösztöneire hallgatva és alapozva indult harcba ugyancsak elsõszülött fiáért. A törvényeket, lehetõségeit nem ismerte! (Pedig számíthatott egy szöktetésre, hiszen országon belül is előfordult már nem egy ilyen eset. Ezért erről az eshetőségről már a bíróság is tájékoztathatná a váló feleket!) Edina elveszett a magyar bürokráciában. A hivatalok szerencsétlenkedéseit nem ismerte fel a magyar sajtó, média sem. Úgy látszik a közvéleményt képviselő média, csak akkor mer az állam, ill. apparátusa ellen tenni, vagy legalább felemelni a szavát, ha annak (párt)politikai indítatása van?


Így aztán magyar részrõl elkezdõdött egyfajta mutogatás (Törökország felé), és a média, meg az „anyavédõk” akkora zajt csaptak, hogy annak hangja nem csak a miniszterelnökig, de az EU-ig is eljutott. Miközben a lényegrõl, az állami bürokrácia útvesztõiről egyetlen szó sem esett. Például, a rendõrség jó darabig nem lépett, csak három hét multán adott ki körözést, keresést. Persze, lehet, hogy tévedek és ez az elõírás. Ennyit kell várni, hátha vaklárma az egész, és a keresett személy megkerül. Csakhogy az anya már másnap tudta, hogy Karcsika az apjával Törökországban van! Gondolom, ezt a rendőrségen is elmondta. Aztán a nemzetközi elfogató parancs kiadása vagy öt hónapot váratott magára (lásd január 7.-i civil szervezeti meghívó). A parancsot rossz helyre küldték: az Interpol törökországi irodájába, és nem a török rendõrségnek. (olvasom valahol). Nehezen derült ki, hogy nem a külügy, hanem az igazságügy kompetenciája a „Mehmet Karcsi ügy”. A kétségbeesett anya – szerencséjére vagy pechjére - hamar felismerte a hatóságok, az állam tehetetlenségét, hiszen saját pénzén, költségén magándetektívet fogadott !!! A média, pedig ott tévedett egy nagyot, és dramatizálta el ezt a – különben hétköznapi - ügyet, hogy feljátszotta Edina pánikolását. Mehmet Karcsi esetét és keresését, kerestetését úgy állították be, mint egy (valóban) eltűnt gyermek történetét, akinek tetemének megtalálására indultak el a hatóságok.

Pedig ez nem igaz !!! Hiszen – szinte az elsõ perctõl! - az anya is tudta, hogy a fia jól van, jó kezekben van (az apjánál) ! Hiszen az apának „jó és tisztességes” szándékai voltak és vannak saját gyermeke iránt! Azt ugye senki sem tételezte fel, hogy az apa (élet)veszélybe sodorja a fiát? Nem arról szól(t) a történet, hogy Mehmet Tüysüz részeges, brutális, üti-veri élettársát és a gyermekét, és ezért a kisfiú élete (most) veszélyben forog. Mégis, valahogy ez a kép alakult ki tudatalattinkban, a „Jaj Istenem, hol a gyerekem?!” kétségbeesett anyai felkiáltásra - hála a médiának. Pedig az egész egy „piti” hétköznapi ügy: az apa jogellenesen, törvénytelenül, önkényesen megváltoztatta a gyermek elhelyezésérõl szóló (magyar!) bírósági határozatot.

.

Budapest, Friday, August 12, 2005

Kapcsolódó anyag Monday, August 29, 2005

Teleki

JAVASLAT


A szoborállítás elleni petíció aláírásával, valójában a köztéri felállítás ellen tiltakoztam. Nem tartom ildomosnak e háborúellenes államférfinak köztéren szobrot állítani mindaddig, amíg a deportáltaknak, a Holocaust ártatlan áldozatainak nincs Magyarországon köztéri emlékműve. Mert nincs! A jövő hónapban megnyíló emlékhelyet sem köztéren alakították ki! Pedig az elmúlt közel 60 esztendőben, (1945 óta) kizárólag antifasiszta kormányok és rendszerek váltották egymást! Mégsem jutott eszébe egyiknek sem, hogy köztéren örök mementót állítson azon állampolgárai emlékére, akiknek külföldre hurcolását és legyilkolását nem akadályozták meg. (A hazai "atrocitásokról" nem is beszélve.)

Az 1945 utáni mindenkori magyar vezetés bűnös mulasztása ez, mert egyik sem mert szembenézni a múlttal, és a lakosságnak őszintén feltárni, a Monarchia felbomlása (1918) és a második világháború befejezése (1945) közötti időszak ideológiai áramlatainak hatásait a magyar népre és társadalomra. Elsősorban Trianon és a Holocaust pártatlan és mindenre kiterjedő történelmi feldolgozásával és (meg)ismertetésével adósak, pedig e két esemény XX. századi történelmünk és (mai) gondolkodásunk alapvető meghatározója.

A legsúlyosabb hiba és probléma a Horthy és (Rákosi-)Kádár korszak összehasonlítása. A párhuzamállítók egy lényeges tényt nem vesznek figyelembe: míg a Horthy korszak alatt az ország független volt, vezetőik döntéseit idegen hatalom nem befolyásolta (lásd a náci-német kérés megtagadása Teleki részéről Lengyelország 1939-es megtámadásakor), addig a (Rákosi-)Kádár korszak idején az ország (mindvégig!) katonailag megszállt, Moszkvától függő szatellit-állam volt (lásd szovjet kérés meg-nem-tagadása az 1968-as csehszlovákiai bevonuláskor).

Ez persze nem ment(het)i fel az 1945 utáni (pártállami) vezetést a felelősség alól, viszont súlyosbítja a két világháború közti szabad és független Magyarország vezetőinek erkölcsi felelősségét állampolgáraiért.

Teleki, mint miniszterelnök, 1939 szeptemberében nem engedte át hazánkon a német csapatokat, és az ország nem vett részt a Lengyelország elleni náci hadjáratban. Majd a lengyelek elleni szovjet orvtámadás másnapján - szeptember 18. - Teleki teljes hosszában megnyittatta a (Kárpátalja márciusi magyar elfoglalása óta - ismét - létező) lengyel-magyar határt a két tűz közé szorult és menekülő lengyelek tízezrei előtt. 1941 tavaszán, amikor Európa nagy része már náci uralom alatt volt, Teleki Magyarországa (még) a „béke szigetének” számított. Ezért, (világ)történelmi szempontból, háborúellenes politikusi nagysága felöl nem lehet kétség. Még a galád módon, törvényileg megnyomorított (zsidó) kisebbséget is megrázta Teleki öngyilkossága, hiszen a II. világháborúból addig kimaradt ország jövője került veszélybe.

Belpolitikailag, erkölcsileg, emberileg és etikai szempontból viszont oly mértékben elfogadhatatlan Teleki antiszemitizmusa, hogy az sok jóérzésű ember szemében megkérdőjelezi világháborús (kül)politikai érdemeit.

Talán - egyedül - tudományos munkásságának megítélésében van meg az a bizonyos "konszenzus", ahol a sors fintora, hogy - egyes források szerint - Teleki térképszerkesztési módszereit használták Izrael állam megalapítását követően, a határkijelölésnél.

A Telekinek tulajdonított, és a köztudatban numerus clausus-ként ismert törvénycikkely szövegéből nem derül ki egyértelműen annak igazi célja: az izraelita vallású tanulók létszámának korlátozása a felsőoktatásban. Csak arra van utalás, pontosabban utasítás benne, hogy a „nemzethűség”-ről és „megbízhatóság”-ról kell meggyőződnie az egyetemi karoknak, és javaslatot tenni a vallás- és kultuszminisztériumnak az önmaguk által meghatározott százalékos arányokra.

Hogy ez a törvény valójában hány tanulni vágyó (izraelita) diákot sújtott, - nem tudni. Aki megtehette, tanulmányait külföldön, elsősorban német nyelvterületen folytatta, mivel a két esztendővel korábban megszűnt Osztrák-Magyar Monarchiában a kétnyelvűség természetes volt. Lexikoni adatok szerint ötezer zsidó származású fiatal hagyta el az országot az elkövetkező években, és többségük a Weimari Köztársaságban végezte tanulmányait.

A numerus clausus kirekesztő, rasszista elve és célja erkölcsileg, etikailag és emberileg egyaránt elítélendő. Mégis: alkalmazása messzemenően "humánusabb"-nak tűnik a Rákosi (és részben Kádár) korszak egyetemi felvételi rendszerénél, ahol minimális lehetősége sem volt egy származása miatt "osztályidegen"-nek megbélyegzett diáknak. Külföldi továbbtanulásról pedig még álmodni sem lehetett!

A numerus clausus-t faji alapon és állami szinten először a cári Oroszországban alkalmazták 1887-től. A Magyarországon 1920-ban bevezetett törvényt később a lengyelek és a románok is átvették. A nagy létszámú (zsidó) bevándorlás miatt ekkortájt az USA keleti-parti egyetemein is (nem államilag, nem törvényileg!) korlátozták a kelet-európai zsidó hallgatók számát. Németországban pedig ma is használják ezt a kifejezést (NC = numerus clausus = Beschränkung der Studienplatzzahl) a felvételi létszám korlátozására. Sőt, az EU-ban is meghatározott számú „nem-EU”-s állampolgár diákot vesznek, vehetnek fel!

De akkor miért róják fel Telekinek "zsidótörvény"-ként, a numerus clausust (mai) bírálói? A választ e törvénycikkely alkalmazása, azaz az "íratlan szabály", a "gyakorlati élet" adja. Az egyetemek autonómiáját kihasználva (és kijátszva) rendszeres volt az izraelita vallású diákok megverése (hírig), oly mértékben, hogy a hallgató ne tudjon részt venni a vizsgán. A veréseket nem jelentették a hatóságoknak, mivel az egyetemi autonómia miatt a rendőrség amúgysem léphetett be az épület(ek)be. E brutális, aljas módszer és gyakorlat felett szemet hunyt az akkori államvezetés, Teleki Pállal az élen.

Ezért a két világháború közti szabad és független Magyarország vezetőit sokkal nagyobb felelősség terheli az ország állampolgáraival szemben elkövetett tetteikért, bűneikért, mint a Moszkvától függő 1945 utáni diktatúrák vezetőit.

Ugyanakkor az elmúlt közel hatvan esztendő emlékezés- és történelemhamisításáért az önmagukat antifasisztának nevező kormányok tagjai felelősek, akik a jelenlegi (fiatal) demokráciában sem képesek köztéri mementót állítani több mint félmillió magyar állampolgár értelmetlen halála emlékére.

Javaslatom:

1. A holocaust emlékévre való tekintettel, idén és jövőre ne állítsanak köztéri szobrot Teleki Pálnak.

2. A jogfolytonosság elve alapján, az elkövetett gaztettek nyilvános megkövetéseként, valamint rá való emlékeztetésként (2005-ben) a magyar állam állítson köztéri Holocaust emlékművet. A kuratóriumban ne képviseltessék magukat zsidó (cigány stb.) szervezetek és származásúak, ezzel is hangsúlyozva azt az őszinte, bűnbánó felelösségtudatot, amit a nemzettestből kitaszítottak sorsa és halála miatt érez a magyarság.

3. A köztéri Holocaust emlékmű felállítást követően, Teleki Pál halálának 65. évfordulójára (2006), állítsanak köztéri emlékművet a tudós politikusnak.

.
Aztán, emlékezve a 2004-es esztendő nagy vitáira, Teleki Pál köztéri szobra előtt elhaladva, a néma többségnek valószínűleg egy jereváni rádiós vicc jut majd az eszébe:

Kérdés: Igaz, hogy Shakespeare buzi volt?
Válasz: Igaz, de nem arról híres!





.
*Ez az írásom 2004 tavaszán (márciusban) született és egyetlen magyar napilap sem volt hajlandó közölni. (még olvasói levél formájában sem)

A kettősállampolgárságról másként

Egy-egy ország lakosságához képest elenyésző a kettősállampolgárok száma. A legtöbben vegyes házasság révén jutnak ehhez a kiváltsághoz. Igen, kiváltság, amiben átlagember, átlag(állam)polgár nem részesülhet. Hiszen Földünk lakói általában annak az országnak (állam)polgárai, ahová születtek. Annak a társadalomnak, közösségnek tagjai, ahol (nemzetiségre, származásra, vallásra stb. tekintet nélkül!) élnek, és amely az állam határain túl is védi érdekeiket.

Vannak, akik éppen e gondoskodás miatt (büszkeségből, hazaszeretetből) nem is élnek azzal a ritka lehetőséggel, hogy bizonyos idejű folyamatos külföldi tartózkodás elteltével állandó lakhelyük (állam)polgárai legyenek. Ahhoz, hogy az emberben kialakuljon ez a klasszikus szemlélet, érzés, ragaszkodás a szülőföld iránt, az államnak is bizonyítania kell gondoskodását polgárai felé. Az állami gondoskodás egyik jelképe az USA, mely eltűnt katonáit felkutatja, az elesetteket, pedig a világ bármely pontjáról hazaszállítja, hogy amerikai földben nyugodjanak. (A budapesti Amerikai Katonai Temetőben is csak jelképes sírok vannak.). A másik, Németország, mely kiáll állampolgárai mellett, még ha azok bűnözök, háborús bűnösök (is), hogy hazai bíróság előtt feleljenek tetteikért.

Az effajta "gondoskodás" idegen a hazai közvéleménytől, közszemlélettől, közgondolkodástól, mivel a múlt század magyar kormányaira és rendszereire ez nem volt jellemző. A magyar külügy még napjainkban is elsősorban reprezentál és államközi, diplomáciai feladatot lát el, nem pedig a bajbajutott állampolgárok megsegítését tarja elsődleges feladatának. Nincs kiépített segítőhálózat, rutinszerű ügyintézés, mint például a budapesti német nagykövetségen, ahol (előre elkészített nyomtatványokkal) külön osztály foglalkozik a német állampolgárokat ért sérelmekkel (autólopás, zsebtolvajlás, rablás stb.). Az angolszász országok (USA, Nagy-Britannia, Kanada, Ausztrália stb.) tolmácsot és ügyvédet is biztosítanak bajbajutott állampolgáraik rendelkezésére. Ha nincs képviselet, bizalommal fordulhatnak valamelyik angolszász ország követségéhez. Listát vezetnek, (és tájékoztatják állampolgáraikat), hogy mely (külföldi) vendéglőt ajánlatos elkerülni. Az izraelieknek, pedig azt ajánlják, hogy külföldön lehetőleg ne beszéljenek héberül. A külföldre látogató "nyugatiak" biztosak lehetnek, hogy hazájuk, országuk, államuk mindent elkövet védelmük, mielőbbi hazatérésük érdekében (függetlenül, hogy van utazási biztosítása vagy sem!).

Ezt a biztonságérzetet és öntudatot nem érzem, nem látom a külföldön tartózkodó magyaroknál. Hacsak nem hivatalos, állami kiküldetésen van valaki. A hazai média is elsősorban a külföldre szökött bűnözök kereséséről, és elfogásáról számol be, nem pedig a külföldön bajbakerültek, lefogottak, fogvatartottak körülményeiről, kiadatásáról, mielőbbi hazajuttatásáról. "Ha rosszat tett, hát bűnhődjék!" - elv érvényesül, a legtöbb országra jellemző "akkor is a mi kölykünk" elvvel szemben.

Igaz, az utóbbi időben egyes utazási irodák tönkremenetele kapcsán volt néhány látványos "mentési akció", de az átlagpolgár (egyéni) átlagbajairól (pl. halálos kimenetelű gázolás vagy a személyi okmányok, pénz elvesztése és ujrabeszerzése) nem igazán számol be a hazai média. Így aztán a segítő, polgárairól gondoskodó állam képe nem él a magyarokban. Nem igazán érzik, nem igazán tudatosodott az emberekben az az állam, ill. államkép, amihez való tartozást egyénre lebontva az állampolgárság testesít meg.

Hogy mennyire nem tudatosítják az állampolgárság jelentőségét, arra jellemző az útlevélben (csak magyarul) olvasható utasítás, emlékeztető
(Tudnivalók):
"Az útlevél hatósági igazolvány, amely a magyar állam tulajdona.” Valószínűleg ezt tartják a legfontosabbnak, - hiszen ez az első mondat. A harmadik mondat figyelmeztet, hogy "A külföldön tartózkodó magyar állampolgár jogainak és érdekeinek védelmét a Magyar Köztáraság külképviseleti szervei látják el,....." - majd jönnek a jó tanácsok: meg kell őrizni, elvesztését, bevonását be kell jelenteni, és tiszteletbe kell tartani a fogadó állam jogszabályait.

Ezzel szemben ezt olvashatjuk például az ausztrál útlevél első oldalán:

"Az Ausztrál Államszövetség főkormányzója, Őfelsége II. Erzsébet királynő ausztráliai képviselője, felkéri mindazokat, akikre ez tartozik, hogy az útlevél tulajdonosát akadálytalanul, szabadon engedjék át (tovább), és adjanak meg neki minden segítséget és védelmet, amire szüksége lehet.". Az útlevél utolsó két lapján (alul), pedig kétnyelven (angolul és franciául) olvasható: "Aki ezt az útlevelet megtalálta köteles leadni a legközelebbi rendőrségen, illetve az ausztrál követségen vagy konzulátuson. Az útlevél az ausztrál kormány (állam) tulajdona." Ezen a két oldalon (ugyancsak két nyelven "kipontozva") be lehet írni a tulajdonos otthoni címét, a legközelebbi hozzátartozó értesítési címét, valamint a tulajdonos hosszabb külföldi tartózkodási címét.

Az állam ilyen jellegű figyelmességét, gondoskodását a magyar (állam)polgár nem érzi. Ezért azt sem érzi (nem büszke rá), hogy mily jó magyarnak, magyar állampolgárnak lenni - különösen külföldön. Belföldön, pedig az állampolgár, mint fogalom, elsősorban a médiában jelenik meg, ott olvasható és hallható, de nem mint a büszkeség, a méltóság jelképe, hanem mint a követelés, a panaszkodás nyomatéka.
De, vissza a nemzetközileg nem igen kedvelt és elenyésző számú kettős-állampolgárság témájához, amit ellentétben a magyar közbeszéddel: nem adnak, nem adható - hanem (mint tényt) elismerhetnek, elfogadhatnak, vagy sem.

A jelenlegi magyar kettõs-állampolgárok többségét az egykori "disszidensek" teszik ki. Tehát olyan személyek, akik a második világháború óta (főleg politikai okokból) hagyták el a mai Magyarország területét. Ezek az emberek hosszú, rögös utat tettek meg, hogy a befogadó ország állampolgáraivá válhassanak. Nem volt könnyű! Hazai szemmel bármennyire is irigylésre méltóak a jobb, gazdagabb, szabad világba menekültek, azok kezdeti, beilleszkedési nehézségeirõl idehaza nem szoktak beszélni. Pedig nem egy esetben lelki válsághoz – sőt tragédiához – vezetett a nyelvi nehézségeken túl az éveken keresztüli hontalan, menekült ("asyl"-os) státuszban élés és annak tudata, hogy még a legközelebbi hozzátartozó halála esetén sem lehet - retorzió nélkül - a szülőföldre lépni. A befogadó országok, pedig az állampolgárság felvételekor általában megkövetelték a magyarról való lemondást. Ugyanakkor sokakat már az ország elhagyását követően hivatalból megfosztotta magyar állampolgárságuktól az akkori rendszer. Távollétükben elítélték és elkobozták vagyonukat (lakás, autó stb.) és közeli rokonaiktól megvonták a külföldre utazás jogát.

Ezért az Antall-kormány – amolyan gesztusként – a rendszerváltás után felajánlotta az egykori "disszidenseknek" a magyar állampolgárságot, amely a hazatelepülés mellett megkönnyítette az akkor még vízumköteles országokban élők gyakoribb hazalátogatását. Voltak, akik éltek ezzel a lehetőséggel, voltak, akik nem. Jelenleg néhány százezer magyarországi születésű kettősállampolgár élhet a világban, illetve Magyarországon.

A világ államai - de különösen az iparilag fejlett és gazdag országok - általában nem lelkesednek a kettős-állampolgárságért, mert az csak bonyodalma(ka)t okoz(hat).

Vegyünk egy extrém példát, egy kettős-állampolgárságú kiváló sportolót. Vajon az illető mely ország (olimpiai, világbajnoki) csapatában illetve színeiben fog indulni a versenyeken? Valószínűleg, ott készül fel, ahol jobbak a feltételek, keményebbek az edzések, és több kiváló ellenféllel kell megbirkózni a világversenyre való kijutásért, aztán annak az országnak a színeiben indul, ahol szinte biztos a világversenyre való kijutása, és helyezését sokkal jobban fogják értékelni, ünnepelni, és ebből kifolyólag anyagilag megbecsülni. Persze nem ez jellemzi a kettősállampolgárokat, de lelkiállapotukat, lelkiismereti vívódásukat (már akinek van ilyen), valamint társadalmi megítélésüket igen jól mutatja.

Az állampolgárság ezért sokkal több, mint egy Európában vízummentességet biztosító útiokmány, és naiv dolog feltételezni, hogy e dokumentum birtokosa csak utazásra és határátlépésre használja fel és ki ezt a nem mindennapi lehetőséget, kiváltságot. Minél gazdagabb egy ország (pl. Németország vagy Dánia), annál több és magasabb szintű szociális juttatásban részesíti állampolgárait – még az EU-n belül is. Hiszen az állampolgárnak nem csak kötelességei vannak, de jogai is! A kötelességek alól (lásd adófizetés, katonaság stb.) a legtöbben megpróbálnak kibújni – ah, emberi gyarlóság! A jogokból eredő előnyöket viszont, aki csak teheti, megpróbálja kihasználni – ez is emberi alaptermészet. Ezért a kettős-állampolgárságban rejlő (pozitív) lehetőségekkel nagyon sokan fognak élni – különösen a szomszédos országokban.
Egy itt élő "amerikás" magyar nem valószínű, hogy igényt tart a neki járó amerikai munkanélküli segélyre és pár száz dollárért hajlandó átrepülni az óceánt kéthetenkénti "stemplizés"-re, legfeljebb az ottani nyugdíját fogja ide átutaltatni – ha van neki. A "nyugati" magyarok leggyakrabban ház- vagy lakásvásárláshoz használják ki a kettős-állampolgárságból származó előnyt az érvényes magyar törvényekkel szemben.

Más a helyzet a szomszédos országokban - különösen a határ közelében - élőkkel. Itt nagy a kísértés, hogy a határ mindkét(!) oldalán felvegyék – állampolgári és alanyi jogon – a munkanélküli segélyt, a családi pótlékot, a gyes-t, és a többi szociális juttatást és kedvezményt (talán még a szoc.pol. lakástámogatást is). A kettős-állampolgárságból adódóan - ha teheti - sehol sem fizet adót (az adómentes bruttó fizetéshatár elérése után a másik országban dolgozik tovább), nem lesz katona (pláne, ha az egyikben csak hivatásosak vannak). Két jogosítványa lesz, ott vesz autót, házat, földet, ahol éppen kifizetődőbb. Akinek állampolgársága van, annak jár az útlevél, - akinek útlevele van, az kiválthatja a személyi igazolványt - és mint hazatelepülő egy évig vámmentesen hozhatja be ingóságait az EU-ba, és amíg lehet, mindkét országban visszaigényli az áfát – csak a megfelelő útlevelet kell felmutatnia.

A magyar agyafúrtság, leleményesség szinte korlátlan lehetőséget ad(hat)na a magát magyarnak valló határon túl élőnek. Ez, pedig csak ellenségeskedést és gyűlöletet szítana nem csak a szomszédos államok polgárai körében, de az itthoni tízmillió között is, akiknek nem adatik meg az a kiváltság, hogy második állampolgárságot kapjanak a velejáró előnyökkel!

Ugyanakkor a határok átjárhatóságát mindenképpen biztosítani kell, - anélkül, hogy emiatt bárkit is diszkrimináció érne! Erre talán legjobb a történelmileg hozzánk hasonló sorsú Lengyelország és Ukrajna példája, ahol igen elegáns és pofonegyszerű (átmeneti) megoldást találtak, és, ami az angol "free visa vs. visa free" szójátékkal jellemezhető: ukránoknak "free visa" (ingyenes vízum), lengyeleknek meg "visa free"(vízummentesség). Ez a lengyel-ukrán megállapodás, kb. három évre oldja meg a kishatármenti forgalom és a családegyesítés mindennapos problémáit, mivel 2006-tól várható az egységes schengeni határok kiépítése, és remélhetőleg addigra már vízummentesek lesznek az EU-val határos, de most még vízumköteles országok.
.
November 2004
(Ezt az írásomat az ÉS (főszerkesztője) "hely- és időhiányra" hivatkozva a népszavazás előtt nem hozta le)
.
Folytatás, fejlemény
.

Labels: