Ivan, the Terrible

Ellentétben a „mainstream”-mel nálam Lipovecz Iván verte ki azt a bizonyos biztosítékot a Népszabadságban ma (március 26.) megjelent cikkével, annak is utolsó bekezdésével. A lapombudsman ezt írja:


„……Azt viszont nem értem, hogy a Magyar Gárda illusztrációként való szerepeltetése az amerikai külügyminisztérium nemzetközi antiszemitizmus-kiadványában miért szolgáltatott okot a Népszabadságnak ahhoz, hogy a közismerten gyűlölködő Bayer Zsolt írásából idézzen szó szerinti passzusokat a Magyar Nemzet március 19-i (!) számából. De ha már így történt, legalább a cáfolatot is hozzátehették volna: negyven évvel ezelőtt Izrael legádázabb bírálói a magyar sajtóban nem a Bayer által előszeretettel - természetesen név nélkül - emlegetett "zsidó újságírók", hanem az a Chrudinák Alajos volt, aki a kilencvenes években mint a Magyarok Világszövetségének egyik nagyhangú korifeusa vétette észre magát a hazai közéletben. ……”
(Népszabadság 2006. március 26)

Kezdjük ott, hogy a szóbanforgó főmunkatárs a Magyar Hírlap oszlopos tagja. Iván, igazán olvashatná a Népszabadság online-változatát is, ahol a Magyar Hírlap tulajdonosának írtak nyíltlevelet a felháborodott olvasók. Aztán, ha valóban elolvasta az ominózus írás internetes változatát, akkor ott jól látható, hogy a cikk kelte március 18 és nem március 19 (az 1944-es német megszállás napja, évfordulója). Ha pedig figyelmesen olvasta volna, akkor tudhatná, hogy Karinthy (Cini) Ferenc naplójából idézett a csúsztatás és gyűlöletkeltés nagymestere, a „csavaros észjárású” főmunkatárs.

Akkori felháborodásával Karinthy Cini nem volt egyedül. Valóban beszédtéma volt a hatnapos háború idején a hivatalos magyar média egyoldalú tájékoztatása, Izrael-ellenessége. A legjobban egy akkori tv kommentátor borzolta a preventív háborúval egyetértők idegeit, akiről az a hír járta, hogy a zsidó állam alapítójának tekintett Herzl Tivadar rokona, leszármazottja. Chrudinák akkoriban még „kisfiú” volt.

Ugyanakkor, soha előtte és utána nem volt akkora szimpátia a „zsidók” iránt Magyarországon, mint 1967-ben, a hatnapos háború idején. Az országban oly mérvű volt a szovjetellenesség, hogy még a legádázabb antiszemiták is kitörő örömmel fogadták a „zsidó” győzelmekről érkező és igen visszafogottan közölt (magyar) híreket. A mozikban szinte örömujjongás tört ki a nézőtéren, amikor a híradóban egy pillanatra mutatták a lelőtt, égő és zuhanó (egyiptomi) MÍG gépeket, vagy a sivatagi csatákban az Afrika Korps-ra emlékezető páncélosok tornyában kinn ülő bátor (izraeli) katonákat, harckocsi parancsnokokat.

A hivatalos magyar média és propaganda a náci Blitzkrieg-hez hasonlította Izrael katonai akcióját, mi több "agresszió"-ját. Ekkor jelent meg (újra) a „cionista” szó, jelző, fogalom a hazai nyomtatott sajtóban, mely a holocaust túlélőket a 30-as évek Magyarországára emlékeztette, amikor „Palesztinába” küldték, kívánták a "szalonzsidózók" másfelekezetű honfitársaikat. Ezzel szemben 1967 nyarán a csehszlovák kommunista pártban egyesek a preventív háború jogosságát hangsúlyozták, mondván a fejlett hadiiparral rendelkező Csehszlovákia 1938-ban megelőző csapást mérhetett volna náci Németországra.

Csodálkozom, hogy Iván ezekre nem emlékezik, pedig 1967-ben már nagykorú volt, érettségizett, 21 éves fiatalemberként szemlélte a világot.

.

Kiegészítés

Részlet Karinthy Ferenc 1967-ben írt naplójából:

„....Az izraeli helyzet. Kezd a dolog nagyon nem tetszeni. Semmi közöm Izraelhez, réges-régen választottam, Magyarországot választottam, a cionistákat soha nem szerettem, s mindig igyekeztem tisztességes magyar lenni, ebből a szempontból látni mindent, ha már itt élek, sosem a zsidóság szemével – szerintem ez a kérdés egyetlen megoldási lehetősége, ha ugyan van ilyen. De itt nem erről van szó. Hanem arról, hogy – legalábbis a magyar sajtót olvasva – megint valami sötét, gyanús szövetségbe, cinkosságba keveredünk, valami rosszul értelmezett világpolitikai vagy gazdasági érdekből. Lehet, hogy fontos a közel-keleti olaj – de nekünk mi közünk ehhez a félfasiszta vagy teljesen fasiszta Nasszerhez? Azt hallom, Kairóban, a repülőtéren a Mein Kampfot árulják, és a zsidó vallású utasokat nem engedik kiszállni. Külön tanulmány a pesti zsidó újságírók, akiknek ugyan mindnek van rokona Tel-Avivban, de most olyan kéjjel gyalázzák Izraelt és a zsidókat, mint az őseredeti nyilasok. Ja persze, ha lehet, a párt mögé bújva! Ilyenkor én is antiszemita leszek, de nem az izraeli »mesterkedésektől«, hanem ezektől a pesti firkászoktól, akik mindig túlnyalnak.....”

Forrás: Fischer Eszter: Kinn a bárány, benn a farkas (Karinthy Ferenc viszonya a zsidósághoz) megjelent a Beszélőben 2004-ben. (teljes cikk)

.

Megjegyzés

Az eredeti témával, a kiváltó okkal, kapcsolatban egy másik Iván (Ivan, the Terrific) véleményével viszont nagyon egyetértek!

.

Pontosítás

A bécsi derStandard-ban megjelent olvasói levél végre megmagyarázta a főmunkatárs irományának megjelenési dátumát.

"........Zsolt Bayer schreibt in der Ausgabe vom 18. März (Datum der Online-Version, Anm.d.Red.) ....."

Ez a dátum szerepel a Magyar Hírlap online változatán, és erre a dátumra hivatkoznak a Széles Gábornak címzett nyíltlevél szerzői is.

A nyomtatott változatban valóban március 19-én jelent meg, de (ezek szerint) nem az 1944-es német/náci megszállás évfordulójára időzítve, mint azt Lipovecz (fentebb) sugallja. A megjelenés, dátumozás körüli bizonytalanság legjobban Dávid Ibolya (ugyancsak) nyíltlevelénél volt észrevehető, melyről a Pocakos News-ban számoltam be.

.

Bűn és bűnhődés

Erre a beírásra az a sok szenvedélyes, de alaptalan megnyilatkozás késztetett, amit két shoah túlélő újságíró nyíltlevele váltott ki a magukat az igazság bajnokának képzelők körében. Csodálkozom, hogy két ilyen sokat tapasztalt ember (Kertész Péter és Róbert László) nem végzett alapos „környezettanulmányt” vádló soraik megírása előtt. Elég lett volna, csak elolvasni Juhász László kutatómunkáját Kecskési Tollas Tibor életének vitatott állomásairól.

Ehelyett Kertész Péter, "a hetven feletti blogger" (ahogy Ungvári Tamás: Szegény Yorick! című írásában nevezi) azzal érvel, hogy „.......Él azonban az a hiedelem – 168 Óra, 2004/42 –, hogy õ volt „a korbácsos költõ”, a ’44-es deportálások egyik irányítója.”, és (…) ezért úgy gondoljuk, hogy érdemtelen a Magyar Újságírók Országos Szövetsége örökös tagságára. …..”
(Kertész Péter és Róbert László közös levele a MÚOSZ Elnökségéhez)

Komolytalan és felelőtlen. - volt az első reakcióm, amikor az örökös tagságtól való megfosztást egy „hiedelem”-re alapozza a szerzőpáros. Ugyanakkor, bizonyos „hiúságot”, tipikus magyar szakmai féltékenységet éreztem ki a levélből, hiszen a szerzők vádaskodásukat azzal kezdik, hogy „…..A 2008. évi Évkönyvben, az elmúlt évekhez hasonlóan, az elhunyt örökös tagok között olvashatjuk……….” és azzal fejezik be, hogy ők „….. a MUOSZ – ha nem is örökös – régi tagjai….”

Kertész valószínűleg egy sértett ember, akit halálosan megfenyegettek (lásd Diurnus naplója), mert blogjára kattintva (amit Ungvári is megad - lásd fentebb) ez a szöveg jelenik meg:

„A kért blog a gazdája úgy döntött, picit szünetelteti a blogírást. Azaz a blogja megvan, csak jelenleg senkinek nem akarja megmutatni.”

Az idős blogger, a jelenlegi jobboldal kedvelt módszerét átvéve, aláírásgyűjtésbe kezdett ismerősei, egykori kollegái körében, akikkel a Hazafias Népfront lapjánál, a kádári idők Magyar Nemzet-énél dolgozott együtt. A Népszabadság Online, pedig valóságos hadjáratot indított a néhai Kecskési Tollas ellen a félrevezetett – divatos szóval megvezetett – Kertész nyíltlevele alapján, aminek még az Örökös Tagok Testülete elutasító határozata sem tudott gátat vetni. Sőt! Kertész és (a Hazafias Népfront lapjánál valamikori szobatársa, a jelenleg "népszavás") Dési János kilépett a MÚOSZ-ból, a NOL felelős szerkesztője, pedig „felfüggesztette tagságát”. (Hogy ez mit jelent, nem tudom. Tán visszakéri a tagdíját, vagy újságíró igazolványát letétbe helyezi a MÚOSZ titkárságán?) A másik szerzőről, Róbert Lászlóról, a nyíltlevél megjelenése óta nem hallani. A kedélyek, azóta sem csitulnak. Egyre durvább, hisztérikusabb a hangnem, a „nyilasozás”. Miközben a realitás, az egyetemes (emberi jogi) alapelvek teljesen háttérbe szorultak. Helyette a kezdeti Kádár-korszak „nyugat-gyűlölő” agit. prop. hangulata kezd eluralkodni, amikor a nyugat-németek mind nácik voltak, a kelet-németek pedig kiváló kommunisták. A valóság azonban nem ez (volt)!

A (nyugati) magyar emigráció sohasem volt egységes. Mitől is lett volna? Igazi, jelentős (politikai) központok nem alakultak ki. Mitől is alakultak volna ki? Csak a diktatúrából nézve volt minden „jobboldali” és mindenki „ellenség”. A hazájukat kényszerből elhagyókat elsősorban az újrakezdés, a beilleszkedés foglalkoztatta. Ez vonatkozik a különböző hullámokban érkezőkre: 1919, 1938, 1945, 1948, 1956. Mindegyik „csoport”-nak más-más volt az indítatása a szülőföld elhagyására, és ez rányomta bélyegét további életükre, ill. emlékeikre, a távozás okára, körülményére. A legnagyobb „csoport” az 56-osok kétszázezres tömege. Ennyi emberből már szép számú „közönséget”, „olvasótábort” lehetett verbuválni, akiket a beilleszkedés mellett az otthoni, otthonhagyott (politikai) élet is érdekelt. Sokakat csak azért, hogy megnyugtassák lelküket: szerencsések, jól tették, hogy eljöttek.

A két legjelentősebb (és legolvasottabb) magyar nyelvű lap (nem csak Európában!) a párizsi Irodalmi Újság és a müncheni Nemzetőr volt. Az Irodalmi Újság-ot egykori „szabadnépes”-ek alapították, akik a „Nagy Imre vonalat” képviselték, azaz valójában a szovjetrendszerben csalódott, ill. belőle kiábrándult „reform-kommunisták” voltak (Méray Tibor, Kende Péter vagy a Sztálin-díjas Aczél Tamás), és lapjuk elsősorban a hazai értelmiséghez (no meg a pártvezetésnek) szólt.

Ezzel szemben a Nemzetőr alapítói és készítői a „nagy társadalmi kísérlet” (el)szenvedői és kárvallottai voltak. Épp úgy, mint 1956. november 4. után az országot elhagyók nagy többsége. A lap stílusa, hangneme érdesebb volt, mint az Irodalmi Újságé. Ezért a már korábban (1945, 1948) elmenekültek közül is sokan közelebb érezték magukhoz a müncheni lapot, mint a párizsit. Pedig mindkettő címe alatt az állt, hogy azt az 1956-os szabadságharcos költők, írók (újságírók) szerkesztik.

A két lap szellemiségéből igen könnyen le lehet szűrni, hogy mi lett volna, ha győz a forradalom: Nagy Imre és kormánya nagyon hamar megbukott volna. Tessék csak visszaemlékezni november 1. és 4. között hányszor változott a kormány összetétele. A Szabad Kossuth Rádió szinte óránként közölte a régi-új pártok megalakulását és a kormánytagok újabb és újabb névsorát. Az események annyira felgyorsultak, hogy Nagy Imrének már arra sem maradt ideje, hogy a szaktárcákat megnevezze. Mindenki az „államminiszter” titulust kapta.

Hogy a politikai palettán a szélsőbalos, sztálinista, rákosista vonaltól (diktatúrától) mennyire tolódott volna jobbra az ország vezetése a parlamentáris demokrácia felé, nem lehet tudni. A „gyárat vissza nem adunk” jelszóból arra lehet következtetni, hogy a fasizmusból és a szovjetrendszerből kiábrándultak a Tito-féle munkástanácsos vállalati önrendelkezést tartották a követendő példának. (Ilyen értelemben szimbolikus jelentőségű (is) Nagy Imrének a Parlamenttől meglehetősen távol eső jugoszláv nagykövetségre való menekülése.) Mások szerint a kapitalizmus teljes visszaállítása és az Ausztriához hasonló, semleges, parlamentáris többpártrendszer lett volna a végső cél. (Ennek lehet a szimbóluma, hogy Mindszenty bíboros a Parlamenthez sokkal közelebb lévő amerikai nagykövetségen keresett menedéket. Kéthly Anna pedig a Szocialista Internacionálé bécsi üléséről már nem térhetett haza.)

Ami viszont biztos: az elmenekülteket, a disszidenseket egy dolog fogta és tartotta össze: a szovjet típusú diktatúra megszűnése, megszűntetésének reménye. E diktatúra része volt a MÚOSZ is. A rendszerváltást követően a különféle újságíró érdekvédelmi szervezetek megjelenése már jelezte, hogy a változás ezt az apparátust is elérte. A baj csak az, - mint az egész magyar politikai elit esetében is -, hogy a diktatúrában nevelkedett, beleszületett gárda egyes tagjai egyik napról a másikra kikiáltották magukat „jobboldali”-nak. Jelzőivel, hangnemében ezért emlékeztet oly vészesen a jelenlegi Magyar Nemzet az egykori Szabad Nép-re. A szóban forgó nyíltlevél és az arra érkezett „támogatások” viszont azt sugallják, hogy a tagok közül néhányan úgy gondolják: ez a szervezet, szövetség kizárólag a „baloldal”-é. Pedig a névben az „országos” azt sejteti, hogy a MÚOSZ egy szakmai (és nem politikai!) érdekvédelmi szervezet, mint például a Bajor Újságíró Szövetség (BJV), ahol jól megférnek együtt, egymás mellett pl. a Süddeutsche Zeitung és a Münchner Merkur munkatársai.

Arra nem találtam utalást, hogy kik és mikor hívták életre az Örökös Tagok Testületét (ÖTT), de Losonci Géza és Gimes Miklós posztumusz taggá fogadása biztos, hogy csak 1989 után történt. Közel 10 évvel a rendszerváltás után, 1997-ben, a Horn-kormány idején, vette fel a testület (ÖTT) tagjai közé az emigráció újságjait, ill. azok alapítóit, szerkesztőit. Nem emlékszem, hogy akkoriban Kertész Péter vagy Róbert László protestált volna Kecskési Tollas Tibor (vagy bárki más) ellen. Pedig a Nemzetőr alapító-szerkesztőjének múltja mindenki előtt ismert volt. Tibor sohasem tagadta, hogy mint csendőr Beregszászon volt azokban a vészterhes napokban. Ha szóba jött (vagy hozták), ő csak az összetévesztést hangsúlyozta, és az emiatt rárótt és letöltött közel 10 év börtönt.

Akár elhiszem ártatlanságát, akár nem, a Beregszászon történtekért megbűnhődött. És ennek semmi köze az 1956 utáni munkásságához.

Megdöbbentő az a tudatlanság, vagy szándékos félremagyarázás, ahogy a szenvedélyes „publicisták” nagy képzelőerővel, de a realitást semmibe véve rontanak rá egy számukra ismeretlen emberre és történetére, és a lapot, annak alapító főszerkesztőjével együtt, „lenyilasozzák”. Látszik, hogy a megszólalók nem éltek külföldön, emigrációban, legfeljebb állampénzen tudósítottak. Idegen környezetben nagyon nehéz magyar nyelvű költőnek, íróinak, művésznek lenni, maradni. Tollas Tibor és a Nemzetőr sok esetben a mecénás szerepét töltötte be. Erről a hangoskodók hallgatnak.

Egy „jogvédő” az ENSZ-re és a háborús bűntettek elévülhetetlenségére hívja fel a figyelmet, - nagyon helyesen. Csak arról feledkezik meg dr. Donáth Ferenc, hogy magasztos szavai azokra vonatkoznak, akik megszöktek a felelősségrevonás elől! Simon Wiesenthal és szervezete is azon fáradozott (és fáradozik), hogy a még mindig szökésben lévő, bujkáló bűnösöket felkutassa, és átadja az igazságszolgáltatásnak, mert az emberiség ellen elkövetett bűnök sohasem évülnek el. Tollas Tibor azonban nem menekült el a felelősségrevonás elől, 1944-45-ben nem szökött külföldre, nem használt álnevet, nem kellett felkutatni. A jelenleg folyó „utolsó lehetőség” akció rá nem vonatkozik, még ha néhány túlbuzgó így is gondolná. Őt a háború után a (nép)bíróság egy vitatott, 100 %-osan soha nem bizonyított, vagy tisztázott tettért ítélte el, amit le is töltött. Akár bűnös volt, akár nem, beregszászi jelenlétéért megbűnhődött.

Egy magát „mentálpedagógus”-nak nevező történelem tanár két nyíltlevelében is Bajcsy Zsilinszky Endrével példálódzik, és próbálja szembe állítani Tollas Tiborral. Fekete György nem is sejti, hogy felületes magyar történelemismerete, és azon belül Bajcsy életútjának, ill. múltjának szándékos vagy akaratlan elhallgatása Kecskési Tollas malmára hajtja a vizet. Ugyanis a nyilasok által 1944 Karácsonyán kivégzett háború- és német-ellenes Bajcsy Zsilinszky Endre 1923-ban Gömbös Gyulával alapította a Fajvédő Pártot. Még korábban, 1911-ben, pedig öccsével berontott a szociáldemokrata pártból kivált és Parasztpárt alapító Áchim András házába és ott két lövéssel halálosan megsebesítette a parasztvezetőt. Bajcsy 26 évesen, jóval politikai karrierje előtt, embert ölt, mégis elfogadható példaképnek. Igaz, az akkori bíróság felmentette. Tollas viszont 24 évesen *csak* „asszisztált”, és ez egyeseknek megbocsáthatatlan, annak ellenére, hogy a (nép)bíróság ezért tíz évre ítélte, amit le is töltött! Akárcsak Bajcsy esetében, ez is jóval Kecskési Tollas írói, újságszerkesztői (politikai) karrierje előtt történt.

Igaza van Randolph Braham-nek, hogy nem lehet meg nem történtnek tekinteni a beregszászi bevagonírozást. ("......Sohasem állítottam, hogy férjének csendőri részvétele a gettó őrzésében (még ha parancsnok nem volt is), sem pedig háború utáni hírlapírói tevékenysége, bűnei alól egyértelműen fölmenti őt.....") Csak arról feledkezik meg a magyar holocaust kiváló kutatója, szaktekintélye, hogy Tollas Tibor ezért 10 évet töltött börtönben. A büntetés, és annak letöltése sem menti fel az elkövetőt? Professzor úr.

A MÚOSZ-ból kilépőknek és a lavina elindítóinak ajánlom, tiltakozzanak Günther Grass Nobel-díja ellen is, vagy javasolják Kertész Imrének, hogy kollegája múltja miatt adja vissza a legtekintélyesebb irodalmi elismerést. Esetleg szervezzenek aláírásgyűjtést és forduljanak a Nobel-díj bizottsághoz, épp úgy, ahogy néhány szélsőjobboldali tette Kertész kitűntetését követően. De ajánlhatom, hogy indítsanak mozgalmat Lénárt Fülöp nevének eltávolítására a magyar Nobel-díjasok sorából, vagy a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közül. Philipp Lenard („d”-vel és nem „t”-vel!) Pozsonyban született egy Tirolból származó családba, és tudományos elismerése (1905-ben nyerte el a fizikai Nobel-díjat) után alig 20 évvel, 1924-ban, az ugyancsak Nobel-díjas (1919) német fizikus Johannes Stark-kal „Hitlerszellem és tudomány” ("Hitlergeist und Wissenschaft") címmel felhívást fogalmazott meg, melyben Einsteint támadta, azt állítva, hogy a kísérleti fizika „északi (árja-germán) tudomány”, az elméleti fizika pedig „zsidó blöff”. 1937-ben lépett be Hitler pártjába, majd hamarosan a náci birodalom ünnepelt tudósa lett, aki négykötetes művében (Deutsche Physik) bizonyította a kísérleti fizika felsőbbrendűségét. Lénárd Fülöp a Magyar Tudományos Akadémia tagja.

Feltűnő, hogy a „baloldali” protestálók hangneme, stílusa és szellemisége mennyire megegyezik a „jobboldal” hasonló megnyilatkozásaival, amikor ellenségképet kell kreálni. A „csendőr” szót és (szervezeti) fogalmat épp oly megvetően használják az ÖTT ellen szavukat felemelő MÚOSZ tagok, mint az „ávós” kifejezést és jelzőt a „magyarnemzetes” publicisták.

Szomorú, nagyon szomorú, hogy a baloldali értékrendre hivatkozók, és azt számonkérő háborgók ugyanazt a logikát követik és képviselik, ami megakadályozta Horn Gyula kitűntetését. Eszerint nem a személy munkásságát, a hazájáért, nemzetéért tett eredményeit kell értékelni, hanem egész életét, annak minden (politikai) buktatójával együtt. Ezért aztán egy pufajkás mindig pufajkás marad, egy csendőr, pedig csendőr, még akkor is, ha (Hornnal ellentétben) „pályaválasztásáért” tíz év börtönnel fizetett.

Érdekes, mindketten (Kecskési Tollas és Horn) kifogásolt cselekedeteik elkövetésekor 24 évesek voltak. Az azt követő 50 év munkája, munkássága, eredménye Magyarországon - ezek szerint – „morálisan” nem értékelhető.

.

Kapcsolódó anyagok

Juhász László: Tollas Tibor igazsága (Kortárs, 2006. 4. szám)

Gömöri György: "Gloria Victis 1956 " (Holmi, 2006. október)

Pocakos: Ki a háborús bűnös? (Wednesday, March 08, 2006)

Pocakos: Egy tőről fakad (Tuesday, January 09, 2007)

Kende Péter örökös tag nyilatkozata (2008-02-21)

Juhász László: Vaktöl/tények (Magyar Hírlap, 2008-04-18)

.

.

.