Sunday, July 25, 2010

Egy (kéz)csók és más semmi (?)

Néhány apró jel arra mutat, hogy a külpolitikában is csetlik-botlik az új kormány.

Kérdés, persze, hogy az IMF-fel, meg az EU-val való gazdasági kakaskodást el lehet-e választani a külpolitikától. Hiszen azzal már a világsajtó első oldalára kerültünk. Sőt. Meglehetősen sután, mondhatni „nem elegánsan”, a nemzetközi diplomáciában szokatlan módon az egyik újságcikkre (Washington Post) tiltakozó levelet írt a főszerkesztőnek a kormányzati kommunikációért felelős államtitkár. A levél szövegét, mint valami „nyíltlevelet”(?) megküldte az MTI-nek is, amit aztán „belföldi fogyasztásra” a magyar nyelvű média, elsősorban a hírportálok át is vettek. Nem tudom elképzelni, hogy bármely magára valamit is adó (nyugati) demokratikus ország (állami) vezetése ilyet tenne. A tekintélyes amerikai napilap nem is reagált rá, legalábbis az újság hasábjain nem. Ezzel szemben olvasói levél formájában (a valahanyadik oldalon) az államtitkárt megtámogatta Jeszenszky Géza, volt washingtoni nagykövet, aki véleménye közlése alá elfelejtette odaírni, hogy melyik kormány alatt is képviselte hazáját.

A következő nagy és látványos „melléfogás” a berlini „kézcsók” volt,


amit abszolút álszentnek érzek, de legalább is egy nagyon rosszul sikerült PR-fogásnak. Vagy tévedek? Lehet, hogy Magyarországon nem ismert, nem köztudott, de a kancellár asszony első férjének a neve Merkel. Ő Kasner-nek született, a jelenlegi férje pedig Sauer. Angela Dorothea Kasner 1954-ben - egy évvel a berlini munkásfelkelés után, - született a nyugat-németországi Hamburgban, egy evangélikus lelkész családba. Apja úgy határozott, hogy áttelepülnek az NDK-ba, mert ott felajánlottak egy (300 lakosú) kistelepülés (megüresedett?) lelkészi állást. A papa a "vörös Kasner" nevet kapta az NDK-ban! Angela volt (Ernst Thälmann) úttörő és KISZ (FDJ)-tag is. Érdekes, ezt manapság nem róják fel neki. Talán ezért is jár(t) neki a kézcsók?
Igaz, Lendvai Ildikónak is kijutott ez a Parlamentben, amikor gratulált Orbán miniszterelnökké választásához. A két „kisztihand” közti rövid időbeli különbségből arra lehet következtetni, hogy ez (lesz ezentúl) a magyar miniszterelnöki „trademark”, ami alapján a világsajtó (és olvasói, nézői, hallgatói) be tudják majd azonosítani Orbán Viktort. Készítettem egy fotóalbumot, ahol jól látható hogyan fogadja a német kancellár asszony egyes országok vezetőit. Köztük az albán és a bolgár miniszterelnököt. Az utóbbival készült felvétel idén év elejei! A múlt heti berlini kézcsók azért is elgondolkoztató, mert Orbán Viktor, mint EU néppárti alelnök, az évek folyamán biztos, hogy találkozott, és jó viszonyt alakíthatott (volna) ki az ugyancsak néppárti Merkel-lel. Ez az, ami miatt ez a kézcsókos üdvözlés igazán furcsává teszi nemcsak a két állami vezető (személyes) kapcsolatát, de a két ország szimbólikus viszonyát is.

Van azonban még egy dolog, amiről a hazai média teljesen hallgat: a mostani Orbán látogatást előkészítő július 8-i külügyminiszteri találkozón történtek. Ezen a berlini megbeszélésen Martonyi János azt a benyomást keltette, mintha a most megválasztott magyar kormány iszonyatosan félne az előtte álló feladattól: a jövő év első felében az EU soros elnökségi poszt betöltésétől. Martonyi az elnökség ideje alatti szoros német együttműködésre utalva és számítva azt mondta: Naponta fogunk Berlinnel telefonálni. („Wir werden täglich mit Berlin telefonieren“) Westerwelle, német külügyminiszter, azonnal kijavította Martonyit, hogy nem lesz naponta telefonálgatás, viszont német részről szívesen látnak szoros együttműködést gyakori konzultációk és szakmai egyeztetések formájában. Ennek keretében német hivatalnokokat fognak Budapestre küldeni. ("....Westerwelle bestätigte zwar nicht die täglichen Telefonate, die bevorstehende ungarische Ratspräsidentschaft wolle man aber gerne "handfest" durch regelmäßige Konsultationen und fachliche Zusammenarbeit auf Arbeitsebene unterstützen. Dies schließt voraussichtlich auch personelle Unterstützung durch deutsche Beamte in Budapest ein. ...")

Martonyi egyúttal megragadta az alkalmat, hogy további német befektetőket hívjon Magyarországra, hangsúlyozva, hogy gazdaságpolitikai kérdésekben teljes az egyetértés a két kormány között. (".....Martonyi lud deutsche Investoren ein, weiterhin in Ungarn zu investieren. Er betonte die vollständige Übereinstimmung der Regierungen in Fragen der Wirtschaftspolitik.....")

Valószínűleg ehhez kellett a kézcsók. Persze más kérdés, hogy Merkel asszony és a nyugati világ is így látja-e ezt. A hazai lakosság meg semmit sem tud, vagy érez ebből az orbáni gesztusból, pedig a képek magukért beszélnek.


.
Az idézetek forrása: EurActive.de



Sunday, July 18, 2010

Ki a magyar?

A magyar állampolgársági törvénymódosítás néhány részletét ismerteti az MTI egyik híre, amely igazából a szlovák állampolgársági törvény szombati hatálybalépéséről szól(t). A jelentés (amit az index.hu és a Magyar Nemzet online is leközölt) érdekes részleteket árul el a január elsején életbe lépő könnyített és gyorsított eljárások hátteréről, feltételeiről, - méghozzá hivatalos helyről.

Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár többek között a következőket mondta:

"Magyarországon az anyakönyvvezetőknél, illetve a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalnál lehet majd kérelmezni januártól a kettős állampolgárságot"

Már maga a megfogalmazás is pontatlan, hiszen a jogosultak nem a kettős állampolgárságot kérvényezik meg, hanem a magyar állampolgárságot, anélkül, hogy eddigi, születésüknél fogva szerzett eredeti (idegen, külföldi) állampolgárságukról le kellene mondaniuk.

Majd az MTI jelentés így folytatódik:

".....Répás szerint az állampolgárságról szóló törvény megköveteli, hogy a kérelem mellé benyújtsák a felmenők magyar származását igazoló iratokat is. Ez bármilyen hivatalos vagy egyházi irat, például keresztlevél, plébánosi igazolás vagy volt magyar katonakönyv is lehet......"

"Répás szerint" – ez azt jelenti, hogy az MTI sem tudja pontosan a törvényt, a nemzeti Távirati Iroda is csak idézi a helyettes államtitkárt. – (micsoda – elbizonytalanító - megfogalmazás!)

Maga az idézett törvény pedig tovább fokozza ezt a bizonytalanságot, mármint azt, hogy kit tekint a magyar állam magyarnak? Ugyanis a hivatalos vagy egyházi irat csak azt bizonyítja, hogy a kérelmező felmenői magyar állampolgárok voltak Nagy-Magyarország területén !!! - de azt nem igazolja, hogy az illető nemzetisége magyar !!! Arról sem szól a jelentés, hogy a törvény meghatározza-e a felmenő fogalmát, a rokonsági fokot, és a felmenők közül hánynak, és hanyadiziglen kell magyar származásúnak lenni?

Az sem derül ki a törvényből, hogy mikori keresztlevél, ill. plébánosi(?) igazolás kell? 1920 előtti, vagy egy most kiállított? Felmerül a kérdés: Répás helyettes államtitkár példájában miért emeli ki, vagy szűkíti le, csak a római katolikus vallásból ismert „plébános”-ra az egyházi iratot? Feltételezem, hogy a többi egyház tisztségviselői is adhatnak ilyen igazolást. Viszont, mi van az ateistákkal, és a meg nem kereszteltekkel? Vagy a „zabigyerek”-ekkel, az örökbefogadottakkal stb.? Köztük nem lehetnek magyarok? Nem lenne logikusabb azoknak megadni könnyített eljárásban az állampolgárságot, akik jelenlegi országukban is magyarnak vallják magukat? Mondjuk népszámláláskor vagy bármely helyi hivatalos papíron, dokumentumban.

A magyar katonakönyv ugyancsak nem igazolja, ill. nem bizonyítja a (magyar) származást! Hiszen a hadkötelezettség állampolgári kötelesség és független a nemzetiségtől. Eszerint, egy (már elhalálozott) felmenő katonakönyvének bemutatása bizonyítja a kérelmező származását, magyarsághoz való viszonyát, tartozását? Ezt az egész katonakönyves igazolást a németektől vették át, ahol – állampolgárságtól függetlenül! - ez alapján lehet(ett) nyugdíjat (is) kapni! Sőt, hadi özvegyi és hadiárvai anyagi támogatásban is részesülhetnek a kérvényezők közvetlen hozzátartozói, leszármazottjai. Vajon, a munkaszolgálat igazolása is alap a magyar állampolgársághoz?


Az MTI jelentés Répás Zsuzsanna helyettes államtitkárra hivatkozva azt is közli, hogy:

"......akinek felmenője magyar állampolgár volt, vagy valószínűsíti magyarországi származását és igazolja magyar nyelvtudását, továbbá büntetlen előéletű, honosítása pedig nem sérti Magyarország közbiztonságát és nemzetbiztonságát. (…) A jogszabály az eddigitől eltérően a határon túli magyaroknak nem szabja az állampolgárság megszerzésének feltételéül a bejelentett magyarországi lakóhelyet és az alkotmányos alapismeretek vizsgát. ...."


Megint csak, a valamikori magyar állampolgárság nem jelenti, hogy az illető felmenői magyarok (voltak) ! Milyen dokumentum "valószínűsíti"(?) a magyarországi (tehát nem magyar!) származást? A nyelvtudásról miért kell igazolást hozni, vagy benyújtani? - azt ki vizsgálja, ellenőrzi és végül, ki állítja ki? (ha ez egy "igazolás").

Különben a nyelvtudás, mint feltétel eleve diszkriminatív, amennyiben az állampolgárság gyorsított eljárásának alapfeltétele a (magyar, mint nemzetiségi, azaz „vérszerinti”) származás. Ha a felmenők egykori állampolgársága a magyarsághoz tartozás (szinte) egyedüli alapfeltétele, - hiszen még a magyarországi lakóhelytől is eltekint a törvénymódosítás, - akkor a nyelvtudás megkövetelése teljesen értelmetlen. Már csak azért is, mert a törvény nem írja elő a nyelvtudás, nyelvismeret szintjét, csak annak „igazolását” követeli meg. Különben is nemzetiségtől, származástól függetlenül is jól beszélheti valaki egy adott ország nyelvét. Tehát a származás és a nyelvtudás között nincs valós összefüggés. A Magyarországon élő magát bármely kisebbséghez, nemzetiséghez tartozónak valló, soroló személy sem biztos, hogy tudja származási anyanyelvét.

Ugyancsak logikátlan és diszkriminatív, mi több képmutató, a büntetlen előélet kikötése, hiszen ennek semmi köze nincs a magyarsághoz, az állampolgársághoz. Arról nem is szólva, hogy a büntetés lehetett politikai, azaz kisebbségellenes is. Tehát, kategorikusan, törvényileg kijelenteni, hogy csak büntetlen előéletű lehet magyar állampolgár, ellentmond a nemzetegyesítés alapelvének. Ha ez valóban feltétel, akkor az állampolgárság szentsége elveszti értelmét. Többé nem a nemzethez tartozás igazolása, jelképe lesz a magyar állampolgárság, hanem csak egy osztogatott, bárki számára kiállított papír(darab), aminek megszerzéséhez még az ország területén belül sem kell élni, vagy legalább egy bizonyos időt eltölteni. Elég csak a felmenők valamikori állampolgárságának, valamint a kérvényező külföldön (eddig) tanúsított "jó magaviseletének” igazolása. Ez pedig az állampolgárság intézményének és szentségének totális lealacsonyítása.

Ugyancsak értelmetlen és diszkriminatív Magyarország közbiztonságát és nemzetbiztonságát felemlegetni, hiszen ha valaki nemzeti hovatartozása, származása miatt („gyorsított eljárással”) kapja meg az országhoz és annak népéhez tartozás kézzel fogható jelét, jelképét, az állampolgárságot, akkor azt a személyt be kell fogadni! Elvégre a nemzethez tartozik! Akármilyen „rossz” ember is. A közbiztonsági és nemzetbiztonsági kockázatok elkerülése, ill. minimalizálása érdekében, az államnak kell megtenni az elővigyázatossági lépéseket. Például országgyűlési képviselő, katona, rendőr, bizonyos szintű állami alkalmazott, köztisztviselő, stb. kettős állampolgár nem lehet. Az ilyen pozíciók betöltésénél meg kell követelni az előző állampolgárságról való lemondást.

Máskülönben a jelenlegi törvénymódosítás nem szolgálja valódi célját: a határok nélküli nemzetegyesítést. Helyette csak a szomszédokkal való (állandó) viszály szítására és fenntartására alkalmas populista intézkedés lesz és marad. Különösen az alkotmányos alapismeretek meg nem követelése bántó, és eleve sérti a hazáját szerető, alkotmányát és törvényeit tisztelő, csakis és kizárólag egyetlenegy állampolgársággal rendelkező hazai 10 millió nemzeti érzését és büszkeségét.
.
.
.
Kapcsolódó anyagok

Csiki-csuki Sunday, June 13, 2010

Labels:

Friday, July 02, 2010

Az ausztrál Zentai nyert a magyar állam ellen

Lassan összeáll a kép, pontosabban a döntés háttere. A bíró valóban alaposan mérlegelte a kiadatási kérelemben foglaltakon túli valamennyi lehetséges körülményt, ami az elmúlt öt esztendőben merült fel. Az egész kiadatás eleve meglehetősen gyenge lábakon állt, különösen, hogy a magyar hatóságokat sem Zentai személye, sem a brutális gyilkosság részleteinek kiderítése nem érdekelte az elmúlt több mint hatvan évben. Pedig volt idejük és módjuk utánajárni, hiszen az 50-es évektől pontosan ismerték Zentai címét. Édesanyja kivándorlását is engedélyezték a rákosista időkben. Ha nincs a náci-vadász Wiesenthal Központ túlbuzgó és rámenős jeruzsálemi igazgatója (Efraim Zuroff), akkor Magyarország sohasem kérte volna ki a háborús bűnnel vádolt egykori magyar katonát.

Az 1989 utáni fiatal magyar demokrácia bizonyítani akart, épp úgy, mint Zuroff igazgató, akinek az állása került veszélybe, ha elfogynak, kihalnak a felelősség alól kibújt, elmenekült gyilkosok. Itt már a “háborús” jelző is megkérdőjelezhető, hiszen Simon Wiesenthal eredeti ötlete és feladata a zsidóság, az ártatlan polgári lakosság, ellen elkövetett bűnök felelőseinek felkutatása volt. Tehát, már a “háborús bűnös” megnevezés, és nemzetközileg elfogadott fogalom sem felel meg (teljesen) a mindennapok (jog)gyakorlatával, mivel a többi, más vallású, ill. származású, ártatlan civilek ellen elkövetett gaztetteket egyetlen más nép, nemzetiség, népcsoport sem kutatta fel oly vehemensen, mint azt, az izraeliták tették.

A “ki a háborús bűnös?” kérdésre mai napig nem találtam egyértelmű választ, meghatározást a hazai jogban, joggyakorlatban. Ez talán a legnagyobb és legalapvetőbb probléma, amire a Zentai ügy sem tudott választ adni, válaszadásra kényszeríteni a hazai médiát. Ha egyáltalán a magyar közvélemény és jogalkotók ezzel egy pillanatig is foglalkoztak, legalább a lakosság általános tájékoztatása szintjén. A jelek szerint nem.

Persze az “Utolsó esély” eszmei szerzője, Zuroff igazgató, sem volt a helyzet magaslatán. Meghírdetett egy programot, az ártatlan izraelita vallású lakosság ellen a II. világháború alatt elkövetett bűnökért még el nem ítélt, felelősségre nem vont, egykori tettesek felkutatására. Ráadásul 10.000. euro vérdíjat is kitűzött használható információkért cserébe. Ez tette igen ellenszenvessé a jeruzsálemi központ igazgatójának akcióját.

A Balázs család – különösen az ügyvéd apa, Dezső, - soha nem tudott belenyugodni, hogy a 18 éves Pétert 1944 november 8-án brutálisan meggyilkolták. Mivel a gyilkosság egyik gyanúsítottja – a családhoz hasonlóan – budafoki illetőségű volt, ezért a tanúvallomások, és periratok alapján az apa arra következtetett, hogy fiát csakis Zentai juttatta a gyilkosok kezére. A magyar királyi katona alakulatával Nyugatra távozott, majd megadta magát a szövetségeseknek, végül pedig Ausztráliába kivándorolt. Az elkeseredett apa 1948-ban elfogatóparancs, ill. nemzetközi körözés kibocsátását járta ki a magyar hatóságoknál, de tovább nem jutott vele. Az összegyűjtött peranyagot a 60-as években kijuttatta Bécsbe, Simon Wiesenthal-hoz, illetve szervezetéhez. A Központ ekkor tájt sokkal komolyabb, súlyosabb emberiség ellen elkövetett bűnökkel és bűnösökkel volt elfoglalva. A Zentai dossziét Balázs Péter Budapesten élő ikertestvére azzal a kikötéssel juttatta el az “Utolsó esély” nevű program szervezőihez, hogy családja nem tart ígényt a 10.000 euros “jutalom”-ra, csak a történteket szeretnék teljes valóságában megismerni. Zuroff igazgató rögvest kapott az ajánlaton, és nagy nemzetközi kampány keretében Zentait felvette a legkeresettebb “'náci” háborús bűnösök toplistájára. Egyúttal felszólította Ausztáliát és Magyarországot, hogy Zentait állítsák (magyar) bíróság elé.

Mindkét ország kínosan érezte magát, hiszen a világsajtó elsőoldalára kerültek. Magyarországon septiben kiadtak egy nemzetközi elfogatóparancsot, ill. egy kiadatási kérelmet. Ebből a kérelemből kiderült, hogy a hazai hatóságoknak fogalmuk sincs sem Zentairól, sem a történtekről. Végülis lefordították a néhai ügyvéd apa iratgyűjteményét és egyrendbeli gyilkosságban való tettestárs gyanúja miatt kérték Zentai kiadatását, - meghallgatás céljából. Zuroff igazgatót nem zavarta, hogy az általa összeállított “náci” toplistán van még egy magyar (Képíró Sándor), akit nem egy, hanem az 1942-es új-vidéki mészárlás közel 3.000 ember halálának megszervezésével vádolnak, miközben Magyarországon háborítatlanul él. Vicces egy lista. Zentai kiadatását kérik Ausztráliától egy olyan országba, ahol egy másik (Képíró), háborús bűnnel vádolt, egykori csendőrtiszt, szabadon él.

Az öt éves jogi huzavonától teljesen függetlenül hozta meg döntését Neil McKerracher bíró, aki tételesen ismertette azokat a pontokat, amelyekben hibáztak a kiadatást szorgalmazók. A félévtizede húzódó tárgyalás-sorozat semmi másról, csak is kizárólag a kiadatási kérelem formai és jogszerű elbírálásáról szólt. A gyanúsított bűnösségének vagy ártatlanságának megállapítása a kiadatást kérő ország igazságszolgáltatásától, bíróságától függ. Tehát, az elmúlt idő alatt Ausztráliában sohasem kérdőjelezték meg Zentai ártatlanságát. A kérdés mindvégig az volt, hogy kiadható-e vagy sem? Ennek elhúzódása az ausztrál jogrendszer, a fellebbezési lehetősségek, miatt történt, amit természetesen a védelem maximálisan kihasznált.

A kiadatási kérelem vizsgálatának és elbírálásának minden szakaszában a bíróságok megállapították, hogy a magyar kiadatási kérelem megfelel a két ország egyezményének, valamint a nemzetközi előírásoknak. Ennek alapján az ausztrál kormány nevében a belügyminiszter is jóváhagyta a kiadatást. A mostani, legutolsó, szakaszban a bíró (és bíróság) már nemcsak ezen jóváhagyások formai és jogi (szakmai) megfelelőségét vizsgálta, hanem valamennyi felmerülő és kapcsolódó körülményt is figyelembe vette, és mérlegelte.

Neil McKerracher bíró indoklásában többek között az alábbiakra hivta fel a figyelmet.

O'Connor belügyminiszter a kiadatás jóváhagyásakor nem gondolkozott alternatívákban, például, hogy a gyanúsítottat (idős korára és egészségi állapotára tekintettel) Ausztráliában kellene bíróság elé állítani. Ez nem a miniszter hibája, hanem a tanácsadóinak felkészületlensége, hanyagsága. McKerracher szerint ezt a lehetőséget már csak azért is figyelembe kellett volna venni, mert Zentai nem bújkált, nem használt álnevet, soha, semmivel nem vádolták vagy ítélték el az ausztrál hatóságok. Ráadásul a magyar fél az elmúlt több mint 60 évben nem kereste meg ezzel a kiadatási kérelemmel a saját nevén Ausztráliában élő férfit. Sőt, Balázs Péter brutális meggyilkolása az akkori (1944-es) magyar törtvények szerint nem számított “háborús bűn”-nek, (mint például az akkori törvények szerint az 1942-es új-vidéki mészárlás). McKerracher bíró arra is kitért, hogy a kiadatási kérelemben nem egy háborús bűnöst kérnek ki a magyarok, aki ellen már van vád, - és ezért kérik ki -, hanem valakit csak gyanúsítanak, sőt ezzel kapcsolatban csak meg akarják hallgatni.


Az ausztrál sajtó megjegyzi, egyelőre nem tudni, hogy a kormány él-e fellebbezési jogával a mai döntés ellen. Erre O'Connor belügyminiszternek 28 nap áll a rendelkezésére. Ezenkivül a Szövetségi Ügyészség is fellebbezést adhat be a döntés ellen. Megjegyzendő, hogy az elmúlt öt évben az ausztrál Legfelsőbb Ügyészség képviselte Magyarországot, a magyar államot (kormányt) a kiadatási ügyben.
.
Függetlenül attól, hogy a 88 éves perth-i lakos, Charles Zentai (Steiner) Károly, valóban bűnös-e vagy sem, az elmúlt öt esztendő jogi huzavonája egészsége jelentős romlásán kivül, az ügyvédi költségek - az óvadékokkal együtt -, hatvan év életmunkáját emésztették fel. Az egykori magyar hadapród-őrmester ártatlanságában nem hívők ennyi elégtételt elértek.
.
.
Forrás: AFP
.
.