A Washington Post levelesládája

Hihetetlen. Ez volt a véleményem, és most is az. Kishazánk értelmisége(?), médiája(?), újságírói(?), angolul értő tagjai, mind-mind szó nélkül hagyták, sőt – ezek szerint – fel sem figyeltek rá, hogy mire is használják fel a hazai véleményformálók a “nyugati sajtót”. Pontosabban a Washington Post-ot, annak is a Vélemény rovatát. A hazai média persze nem hangsúlyozza, hogy az ilyen formában Magyarországgal foglalkozó cikkek nem az amerikai napilap szerkesztőségi álláspontja, vagy tudósítása, hanem a magyarországi közvéleményformálás visszaigazolása. Már a SZER újraindítását javasló írásnál barátaimnak e-mail-ben jeleztem: “.....Vigyázz, ez nem a lap álláspontja, ez a Palmer-Gáti-Haraszti cikk a “Vélemény” rovatban jelent meg!...” Ugyanez volt az első reakcióm, amikor a napokban Orbán Viktorral készült hosszú interjú jelent meg. Ugyanott, azaz a “Vélemény” rovatban! - aminek közléséről (pártállástól függetlenül) a magyar média megfeledkezett. Senki sem hívta fel erre az “apróság”-ra az olvasók figyelmét.

De menjünk sorjában!

A Washington Post (WP) az USA egyik vezető napilapja, mely elsősorban belpolitikával foglalkozik, illetve az amerikai fővárosban székelő és működő törvényhozási intézmények munkájáról, azaz a (mindenkori) kormány tevékenységéről tudósít. A köztudatban úgy él, hogy az USA vezető napilapjai egymás között felosztották a “hírpiac témáit”, ezért pl. a New York Times a külpolitikára, a nemzetközi eseményekre helyezi a fő hangsúlyt, a Wall Street Journal pedig a (világ)gazdaságra.

A 70-es években erősen baloldalinak könyvelték el a WP-t a Watergate ügy kapcsán. Olyannyira, hogy akkoriban a “Potomac-menti Pravda” volt a gúnyneve. (A Potomac, Washington Dunája). Azóta megpróbál kiegyensúlyozott(abb) lenni, miközben a Watergate ügy alapozta meg napjaink oknyomozó újságírását. Megfigyelők szerint a WP vezércikkei (szerkesztőségi vélemény, álláspont, stb.) külpolitikai és gazdasági téren egyértelműen konzervatív. Az újságírók többsége viszont liberális, azaz demokarta választó. Elvégre a napilap profilja, fő erőssége, a belpolitika, és az amerikai társadalom toleráns.

Ezt Magyarországon kevesek érzékelik, pláne értik. A hazai hírközlők, no meg a közgondolkodás, megelégszik azzal, hogy egy jó nevű, vezető amerikai napilap írt rólunk. Az már nem jut el a hazai olvasóhoz, hogy ezek a magyar vonatkozású témák átlalában az olvasói levelekhez hasonló Vélemény rovatban jelennek meg. Mondhatjuk úgy is, hogy az ebben a rovatban megjelenő írások nem tükrözik az amerikai napilap szerkesztőségi álláspontját, (ezért az, “csak egy vélemény”).

Igen, ilyen egy vélemény volt az a nyílt levél is, mely a magyarországi demokrácia támogatása érdekében egy új Szabad Európa Rádió (RFE) indítását javasolta. A szerzők: Mark Palmer, volt budapesti US nagykövet, aki összehozta az első Reagan-Gorbacsov csúcstalálkozót, és akit az amerikai külügyben (State Department), mint “top Kremlinologist” ismertek. Charles Gati, aki mindvégig meglehetősen kritikus volt a SZER működésével kapcsolatban, valamint Haraszti Miklós, aki, mint egykori “szamizdatos” sokat köszönhet a Rádiónak neve országos, majd nemzetközi megismerésében. Mindhármukat egy dolog vezérli: az egyetemes demokrácia, és azon belül is a sajtó- és szólásszabadság féltése, védelme. E nemes eszmén és elven kivül javaslatuk abszolút naiv ábránd. Inkább csak figyelemfelkeltés és emlékeztetés a hidegháborús évekre, mintsem előremutatás a jövőt illetően.

Sőt, meg merem kockáztatni, ötletükkel sokat ártanak a Rádió hazai “imázsának”, hiszen, mint valami mumust próbálják beállítani: “ha nem viselkedtek rendesen, akkor újra lesz SZER”. Pedig a Rádiót épp ezen az alapon nem lehet újra indítani! Hiszen a hidegháború szülötte volt! Negyven éven keresztül két világrendszer küzdött egymással, és ebben a küzdelemben amerikai részről az egyik élharcos volt a több nyelven sugárzó SZER, mely a szovjetrendszer megszűnésével küldetését teljesítette. Újra indítása a volt szocialista (szatellita) országok számára értelmetlen, hiszen azok ma már mind az EU és a NATO tagjai, azaz a kapitalizmuson alapuló demokráciák része. Ezért az "újraélesztés" ötlete halva született, hiszen a nemzetközi szövetségi rendszer, a “térségi politika”, a jelenlegi feltételek és állapotok Európában sehogy sem emlékeztetnek a hidegháborús időkre.

A mai (orbáni) Magyarországot minden hiányossága ellenére (még) nem lehet a szovjetrendszerhez hasonlítani, és diktatúrának nevezni. A diktatúra jelei – legalábbis számomra – akkor mutatkoznának, ha pl. feltételhez kötnék az útlevél kiadását. Természetesen Orbánt és politikáját bírálni lehet, sőt kell! Elvégre a sajtó, a média, azaz a tömegtájékoztatás a nyugati világ egyik leghatásosabb eszköze az igazságtalanságok elleni küzdelemben. Mintha mostanság ezen a szabad tájékoztatáson esett volna csorba Magyarországon. Ezt azonban (egyelőre) csak országon belül lehet érzékelni. Ott is elsősorban az éríntettek részéről. Az ügyes orbáni politika eddig (még) látványosan nem ment neki az ellenzéki médiának, sajtónak. A sokat szidott médiatörvény eddig (még) se személyt, se hírközlő szervet nem büntetett meg. Tehát, Magyarországon – ilyen értelemben - nincs cenzúra, ellentétben a hidegháborús időkkel, a szovjet tipusú diktatúra idején, amikor a SZER-re nagy szükség volt. Sőt, napjainkra épp az a baj, hogy a demokrácia nevében a sajtó- és szólásszabadsággal visszaélnek. Ezt pedig egy külföldről sugárzó adóval nem lehet “helyre tenni”.

A WP Vélemény rovatában megjelent cikk szerzői csak nosztalgiáznak, és abszolút nem ismerik a SZER működését. Az SZER-nek voltak (és vannak) irányelvei, amiket a hitelesség biztosítása érdekében szigorúan be kellett tartani. Cenzúra nem volt, azaz bármi “adásba (levegőre) mehetett” (on air). Viszont minden adást utólag(!) kiértékeltek, és a műsorral kapcsolatban felmerült probléma a figyelmeztetéstől az azonnali elbocsátásig bármilyen következménnyel járhatott a szerkesztő vagy a bemondó részére. Így például, hazai viszonylatban, Mong Attila egy perces (magán)tiltakozása a reggeli hírműsorban azonnali elbocsátást vont volna maga után. Ezzel csak érzékeltetni kívánom, hogy egy magyar nyelvű adás újraindításához nem elég néhány “tehetséges” (hazai) újságíró! Ehhez egy apparátus, egy “stáb” kell, amely a SZER mindenkori “guide”-ját, etikai kódexét szem előtt tartja és betartatja. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben az eredeti (angol nyelvű) cikk olvasása közben, és már kezdtem magam beleélni az új SZER esetleges indításába, amikor ehhez a passzushoz értem:

".....Egy új magyar rádióadás, teljes egészében a tehetséges magyar szerkesztők és riporterek munkájára alapozva, a minőségi újságírás központjává, az alapos viták és a tisztességes tájékoztatás terepévé válhatna, amely hív mindenkit, és nem kötődik senkihez. Az ésszerű és civilizált vita művelésével a demokrácia és a jó újságírás forrása lenne. Nem szabad felélesztenie a hidegháború korai éveinek konfrontatív szellemét, és nem szabad csak „rossz híreket” közvetítő, ellenzéki csatornának lennie, amelyet mellőz a hivatalos és félhivatalos média....."
(utolsó előtti bekezdés WP Vélemény rovat, 2012. febr. 27. - magyarul)

Ez aztán a fából vaskarika! - kiáltottam fel. Ebből látszik, hogy a szerzőknek fogalmuk sincs a SZER-ről, annak működéséről, amitől az adó nemcsak Magyarországon és magyar nyelven, de az egész “szocialista táborban” a kiegyensúlyozottság és megbízhatóság szimbóluma lett. (épp a Vasfüggöny miatt!) Amire Palmer, Gáti és Haraszti gondol és cikkükben javasolnak, az a gyakorlatban nem valósítható meg. A javaslat egy jópofa (kísérleti) alkotó műhely lehet, újságírók, rádiósok számára, de nem egy országos elismertségű, nagy hallgatottságú rádióállomás. Olyan “apróságról” nem is beszélve, hogy az új SZER minek akar a konkurenciája lenni? Gyanítom, a közszolgálatinak csúfolt állami rádiónak. Ha így lenne, akkor a javaslattévőket könnyen a hidegháborúhoz való visszatéréssel lehetne vádolni.

Csak halkan emlékeztetnék egy anekdótára, abból az időből, amikor a Szabad Európa Rádió müncheni központjának megszűnésekor szóbakerült egy budapesti adó terve, pont akkor, amikor heves viták folytak Magyarországon a frekvencia kiosztások körül, ami végül is moratoriumba torkolt. Szóval, a rossznyelvek szerint a SZER magyarországi indításáról szóló viták, tárgyalások során (az SZDSZ-re utalva) Antall József miniszterelnök ellenérve az volt, hogy “nincs szükségem egy ellenzéki adóra”. A beszélgetésen állítólag Palmer nagykövet is jelen volt.

Arról nem is beszélve, hogy szinte a Washington Post-ban megjelent javaslattal egy időben a SZER prágai központjában létszámleépítést jelentettek be.

Érdekes, a hazai média erről nem számolt be. Ezek szerint Magyarországon senkinek sem tűnt fel a Washington Post Vélemény rovatában megjelent javaslat anomáliája?

Hogyan is tűnhetett volna fel?! Hiszen a Vélemény rovatban április 6-án közzétett másik írás, pardon (Orbán-)interjú formai megjelenítése sem szúrt szemet Magyarországon senkinek.

Az angol nyelvű eredeti interjú elolvasása után a cikket a következő emil kiséretében ajánlottam barátaimnak:

“......Van egy kis problémám ezzel az OV interjúval: ez az Opinion részben jelent meg! Sőt, azt
irja (angolul) az elején:

Excerpts:

azaz "kivonat", részletek? - eszerint ez csak "ollózás" az interjúból? Sokkal többet beszélt OV? Nem tudom, valami nem tetszik, de legalábbis elbizonytalanít(?).....”

Valóban, fenntartásaim voltak az interjúval, annak keletkezésével kapcsolatban. Alapjában véve nem értettem hogyan kerül egy ilyen hosszú interjú a Vélemény rovatba? Ez végülis nem interjú, hanem vélemény, hiszen a Washington Post Vélemény rovatában jelent meg! Ergo, a magyar miniszterelnök véleménye a saját politikájáról. Ez is afféle fából vaskarika. (Vagy jól bevált régi trükk? - de ezt még most is félve merem leírni!). Jó, elismerem, valaki interjút csinált a magyar kormányfővel, méghozzá egy amerikai újságírónő. Mégis, furcsa volt. Miért kell a Washington Post Vélemény rovatában külön jelezni, hogy ez Orbán első interjúja egy amerikai újságíróval?
(“....Last week, in his first interview with an American journalist, he tried to explain to The Washington Post’s Lally Weymouth why his critics are wrong in claiming that he is creating an autocratic, centralized state. Excerpts:.....”)
Ha valóban olyan fontos ez, mármint a lapnak, (hiszen Orbán első nyilatkozata!), akkor miért a Vélemény rovatban olvasható, miért nem pl. a “Külföld” (World) vagy az “Exkluzív” (Special Report) rovatban?

Képtelen voltam rájönni a dolog nyitjára, számomra valami nem stimmelt, valahogy az egész story, a közlés módja, sántított. A talányra hamarosan fény derült. Sejtésem bejött! A megoldás néhány nap múlva emil formájában érkezett:

Subject: Orbán interjú a Washinton Post-al
Lipták Béla Hungarian Lobby legújabb kőrleveléből:

".....E mellett nagy örömmel és hálás köszönettel jelentem az akcióink résztvevőinek, hogy leveleink, petícióink, tüntetéseink és személyes látogatásaink eredménnyel jártak! Amerika egyik legtekintélyesebb lapja, a Wasington Post helyrebillentette az eddigi egyoldalú és magyar ellenes tájékoztatást és az alább olvasható interjút közölte Orbán Vikrorral tegnap, április 6-án:..."


Gyanúm, tehát, beigazolódott! Nem a WP foglalkozott a magyar miniszterelnökkel, hanem a "Vélemény" rovat !!! Magyarán ügyes trükkel Orbán Viktor mondta el véleményét, "védte meg" politikáját. A WP is ügyesen csinálta azzal, hogy jelezte, csak "részleteket" közöl egy interjúból. Magyarán, a WP újságírója elment és elbeszélgetett OV-vel, majd abból összehoztak egy interjúnak, de még inkább cikknek tűnő bejegyzést a Vélemény rovatban.

Komolyan, sajnálom Orbán Viktort, hiszen ezzel a Lipták közleménnyel még inkább hiteltelenné tették a hazai viszonyokat, a hazai média állapotát, hiszen a történet azt sugallja, hogy az interjút megrendelésre közölte a WP.

Lehet, hogy Orbán Viktor minderről semmit sem tudott?

Egy élsportoló tűndöklése és bukása

Épp elkészültem értekezésemmel arról, hogy Schmitt Pál esete mennyire jellemző a hazai viszonyokra. Címnek “A régi beidegződés”-t szántam, és azt próbáltam megmagyarázni (magamnak is!), hogy valójában az egész történet és eszmevilág annak a bizonyos (szovjetrendszerű) 40 évnek a része, amiben a párthűség mellett az ügyeskedés, a (ki)bulizás volt a főmozgató erő. Ennek (volt) iskolapéldája Schmitt Pál egész élete és munkássága. A “stikli”-jeit mindig sikerült kimosni, elkenni, elvégre egy példakép, egy élsportoló nem hibázhat! Most is a két olimpiai aranyérmére hívatkozik, amit ugye csapatban szerzett, és nem egyéniben. Tudom, ez már rosszindulatú személyeskedés, amit egy leköszönt államelnök esetében nem elegáns felhánytorgatni.

A fentebb jelzett értekezésem nem is Schmitt Pálról szólt (volna), hanem arról a mentalitásról,, amit napjainkban tekintélyelvűségnek szoktak nevezni. Arról, hogy akinek vannak országosan (pláne nemzetközileg) elismert múltbeli érdemei, az “sérhetetlen”. Ez a felfogás (és gyakorlat) a 40 év szovjetrendszer alatt vált általánossá, lett életünk része, lételeme. Ha egy ismert ember valami hibát(?) elkövetett, arról a lakosságot nem tájékoztatták. Arról csak a jól értesültek útján tudhattunk. Ilyen hiteles forrás volt a fodrász, aki biztos helyről (valamelyik vendége elmeséléséből) tudta, hogy mi történt xy-nal. Ezt a tabut törte meg a rendszerváltás, és lett a sajtószabadság jelképe a bulvár, ami hazai viszonylatban inkább a pletyka és a rémhírtejesztés hivatalos, törvényileg engedélyezett formája. Új iparág alakult ki: a sajtóper, aminek azon kivül, hogy sokba kerül, nincs igazán hathatós következménye.

Persze, a híres-neves közéleti személyiségekkel napjainkban is kesztyűs kézzel bánik az irányított közvélemény. Az a bizonyos kettős mérce itt működik igazán. Az egykor ünnepelt beat-énekesnő börtönbe vonulásakor egy ország aggódott, vajon mi lesz magára hagyott tizenéves kislányával? Érdekes, ugyanez a kérdésfelvetés a médiában még sohasem merült fel, mondjuk egy tízgyermekes cigányasszony lecsukása esetében. Orbán Viktor gyerekeit szállító állami terepjáró ellopására tett kisérletért 9 évet kapott a peches tolvaj. Miközben a lopást megakadályozó civilruhás testőrnőt kitüntették, aki fegyverét használva akadályozta meg az autó ellopását. A lővéstől részben megbénult tolvaj elítélésénél ezt nem vették enyhítő körülménynek. Ugyanakkor egy népszerű énekes kábítószer hatása alatt halálra gázolt egy szolgálatban lévő rendőrt, amiért felfüggesztett börtönbüntetést kapott. Igaz, a tettes nagybátyja magasrangú rendőrtiszt volt. Legutóbb pedig néhány hónap letöltendő börtönbüntetést kapott egy tehetséges színész, aki nem először karambolozott ittasan és/vagy kábítószer hatása alatt, tehát visszaesőnek számított. Ha nem lettek volna “múltbeli érdemei”, biztos nem úszhatta volna meg ilyen enyhe ítélettel. Ez a“celeb”-szellem dívik Magyarországon.

Nyugaton pont fordítva van. Ott a közszereplők nagyon odafigyelnek magánéletükre, mert tudják, hogy az igazságszolgáltatás rájuk keményebben, súlyosabban csap le, elvégre egy ország, egy nemzet példaképei (habár előfordultak kivételek). Ezt a nyugatival ellentétes mentalitást éreztem a Schmitt ügyben is. Az egykori olimpiai aranyérmes, aki ennek köszönhetően szálloda igazgatóhelyettes, majd a Népstadion főigazgatója lehetett, utána miniszterhelyettesi rangban a MOB-ban tevékenykedett, amely jó ugródeszkának bizonyult a NOB-hoz. Az Antall-kormány idején lépett diplomáciai pályára, 2003-ban pedig a Fidesz színeiben lett politikus, majd az ország első embere, aki még mindig azt hiszi, hogy 20 évvel ezelőtti "ballépés"-ét meg tudja úszni. Mint a múltban, manapság is majd csak elsikálják ezt az “ügyét” is. Eleinte úgy látszott erre meg is lesz a lehetősége, hiszen a miniszterelnök is valamiféle “sérthetetlenség”-ről beszélt, amivel a legmagasabb állami poszt tekintélyét próbálta védeni és menteni. Schmitt támogatói azonban egy dologról megfeledkeztek: a plagizálás az egész magyar tudományos társadalmat, a felsőoktatás rendszerét rendítette meg. Ezt nem lehet, sőt, nem szabad szó nélkül hagyni, nem lehet felette szemet hunyni!

Ez nem egy bolti lopás esete, ami bizonyos idő múlva elévül. Sőt, még egy “szellemi termék” lopásánál is több! Hiszen ez egy rang, egy felsőfokú, tudományos végezettséggel járó titulus, amit valódi szellemi munkával lehet csak elérni, ill. rászolgálni. Ráadásul magasabb (és biztosabb) beosztás és fizetés, valamint képzettségi (PhD) pótlék is jár hozzá, ami a nyugdíjat is “megdobja”.

Schmitt védekezése, magyarázkodása, egy doppingoláson kapott sportolóra emlékeztet. Az is azzal védekezik, hogy ő semmiről sem tudott, ő csak bevette azt a szert, amit az edzője, a sportorvosa, stb. adott neki influenza ellen a jobb és biztos szereplés érdekében. Schmitt is a legnagyobb jóhiszeműséggel írta meg disszertációját. (Csak zárójelben: a doppingoláson rajta kapott sportolótól évek múltán is el lehet venni az érmet! - vagy a helyezést)

Schmitt érvelése ezért mindenképpen nagyon átlátszó, hiszen a kisdoktori megszerzésekor 50 éves volt. Azaz nem valamiféle diákcsínyt követett el, mint amikor valaki puskázik vagy a szomszédjáról másolja le a dolgozatot. 50 évesen, kimagasló sportolói és diplomáciai múlttal, közéleti szerepléssel, a MOB elnökeként, valamint a NOB alelnökeként készítette el szakdolgozatát! Ezért ez a gyerekes magyarázkodása csak rontotta helyzetét. A pénteki (márc. 30.) televizós interjúja láttán, bevallom, azt hittem bekattant nála valami. Akkora nyomás alatt van, hogy elhiszi, amit mond: neki senki sem szólt, hogy nem jó, amit csinál(t).

Fiatal ismerőseim jelezték, hogy 1992-ben már ritkán használtak régimódi “pötyögtetős” irógépet. Ők már akkor szövegszerkesztővel dolgoztak. Vezetőbeosztású – korombeli – barátaim is állítják, hogy akkoriban Magyarországon a jobb helyeken már a “gömbfejes” IBM írógépet használtak. A titkárnőnek, gépíróknak magnóba (diktafón) mondták, diktálták a szöveget, aki aztán elektromos írógéppel megírta, majd jött az ollóval való szövegszerkesztés. Részekre, bekezdésekre feldarabolták a kész irományt, és a papírszeleteket megfelelő sorrendbe rakták, aztán a fénymásolóval elkészítették a főnök számára a hivatalos munkát, tanulmányt. Ergo, nem hiszem, hogy a MOB elnöke, és a NOB alelnöke odahaza, esti magányában Erika írógéppel pötyögte le 210 oldalas keménykötéses disszertációját.

Aztán vasárnap (ápr. 01.) reggel a Rádióban (Vasárnapi Újság) adott interjújában megismételte péntek esti butaságait, amivel többekben az erős, (mindenre) elszánt államelnök benyomását próbálta kelteni. Olyan nevetséges magyarázatokkal, mint például 20 évvel ezelőtt tartalmilag teljesen megfelelt a dolgozat, sőt a legjobb jegyet kapta rá. A tartalom ma is kiváló! Azzal most sincsen baj. A baj ott van, hogy nem a saját gondolatait írta le, hanem valaki másnak a szellemi termékét fordította le! Érdekes, erre az apróságra egyik beszélgetőtársa sem kérdezett rá. Amit viszont ennél is jobban hiányoltam: nem kért bocsánatot. Igaz, az maga a beismerés lett volna. Mégis, legalább a volt vizsgáztatóitól, no meg az egyetemtől kellett volna elnézést kérnie, hogy (az “az ismeretlen blogger” miatt) ilyen galibába keveredtek (közösen). Ekkor és ezért éreztem úgy, hogy Schmitt elvesztette diplomácia érzékét, és államfői méltóságát. Ma pedig bejelentette, hogy beperli az Alma Mater-t! Ez az egykori élsportoló tényleg elvesztette a józan ítélőképességét.

Miközben a hétvégén, a tévében és a rádióban, Schmitt még a magabiztos államelnök benyomását próbálta kelteni, többször hangsúlyozta, hogy a személyét ért támadások miatt nem perel. Vasárnap folyamán azonban a nemzetközi sajtóban már megjelentek az NOB-ban betöltött szerepét, valamint ottani “stikli”-jeit firtató írások. Sőt, a nemzetközi sportszervezet szóvívője vizsgálatot helyezett kilátásba. Ez volt az a pont, amikor baráti körben azt mondtam: "Schmitt akkor fog megtörni és összeomlani, ha a NOB is fellép ellene." Úgy látszik nem várta meg jóslatomat.

Másnap (hétfőn) délben Schmitt Pál lemondott államelnöki tisztjéről. Ugyanakkor a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) Sport és Környezetvédelem Bizottságának elnöki tisztjét (egyelőre) még betölti. Vajon meddig? Csak úgy mellékesen, az ország első embere államelnöki tevékenysége és feladatai mellett vajon hogyan látta el a NOB-ban reá háruló feladatokat? És fordítva, ez a NOB-béli “elfoglaltsága” nem zavarta magyar államelnöki feladatai ellátásában, hazája és nemzete összefogásában? Ez senkinek sem jutott eszébe (akárcsak rákérdezni) Schmitt megválasztása óta?