Merkel után

 

Shakespeare után szabadon: nem temetni, dicsérni jöttem a kancellárt.

 

A hétfői (okt. 29) bejelentés, miszerint Angela Merkel kancellár asszony a következő országos (szövetségi) választáson nemhogy nem indul, de teljesen visszavonul a politikai élettől, valójában nem lepte meg a német belpolitika ismerőit. Látható volt, hogy a világban zajló változások a német politikában is új irányt és gondolkodást kívánnak. A jelenlegi alapját közel 70 éve, 1949-ben, rakták le az ország nyugati felében, amerikai segédlettel. Pontosabban Adenauer kancellár nem a két Németország (mielőbbi) egyesítését tűzte ki céljául, hanem a gazdasági és politikai szabadság amerikai változatának meghonosítását Európa nyugati felében. Adenauer számára már a hidegháború kezdetén világossá vált, hogy egyesült Németországról addig nem lehet beszélni, amíg a Szovjetunió katonai és ideológiai megszállás alatt tartja az ország (és Európa) keleti felét. Ehhez még hozzájött a náci diktatúra emlékezete, a 12 éves (1933-1945) rombolás, a demokrácia felszámolása, mi több az ország teljes elpusztítása. 1945 után az ország nyugati felében szembenéztek a múlttal, és őszintén kibeszélték a hitleri diktatúra hatalomra jutásának valódi okait. Mindenekelőtt a hiperinfláció és a magas munkanélküliség okait. Hitlerék megpróbáltak a néppel elhitetni, hogy az I. világháborúért és annak következményeiért, azaz mindenért (a német lakosság 1 százalékát kitevő) zsidók a hibásak, a felelősek. Ugye, ez a másra mutogatás ismerős a Kárpát-medencében. Különösen napjainkban, amikor a jelenlegi magyar vezetés mindenért a liberálisokat (a külföldi „sorosbérencek”) teszi felelőssé.

 

 

Ez ellen a mentalitást ellen harcolt a kancellár asszony kormányzása utóbbi éveiben, különösen 2015 óta. Magyarországon a jelenlegi államvezetés (és propagandája) ugyanakkor egy szinten emlegeti Merkelt és Sorost, mondván mindkettő migránspárti. Csak arról feledkeznek meg Budapesten, hogy Merkel mentette meg az orbáni tehetetlenség (és felkészületlenség) miatt 2015 augusztus végén Magyarországot fenyegető emberi katasztrófát. A Budapesten kialakult áldatlan állapot (elsősorban a Keleti pályaudvar környéke) láttán jutott arra a következtetésre Angela Merkel, hogy befogadja a Magyarországra özönlöttek közül a szíriai menekülteket. Orbán 4.000 menekült tovább küldéséről beszélt, miközben 20.000 szerencsétlent dobott át az osztrák-magyar határon. A mintegy egymillió menekült Németországba érkezése elvben nem okozott akkora terhet a stabil német gazdaságnak. Viszont megosztotta a lakosságot, különösen érzelmi alapon. Pedig az ugyancsak muszlim vallású harmadik generációs törökök beilleszkedése példamutató. A baj, mint mindig, Kelet-Németországban (egykori NDK) kezdődött és terjedt át a nagyvárosokra. Érdekes, a vidék szinte sértetlen maradt (napjainkban is). Az első jelek már 1991-ben megmutatkoztak (Hoyerswerda). A frissen egyesült ország bürokratái naivan úgy képzelték, hogy a menekültek szétosztásában a volt NDK is épp úgy részesül, mint a nyugati tartományok. Csak a szociális környezettel nem számoltak. A keleti országrészben a színes bőrű menekültek megjelenését ellenségesen fogadta a lakosság. Akkoriban (a német rendszerváltáskor, épp úgy mint Magyarországon) a keletnémetek elvesztették munkahelyüket, segélyeken éltek, és a lakbéreket alig bírták fizetni, miközben a nyugatról érkező színes bőrűek rögtön lakáshoz jutottak, pontosabban azonnal elhelyezték őket, sőt ellátásban is részesültek, ami igencsak szította az idegenek elleni ellenszenvet (gyűlöletet).

 

 

Merkel az ország gazdasági (és politikai) biztonsága érdekében mindent a nagykoalícióra tett fel. Meggyőződése (volt), hogy ha a hagyományosan 30 százalék feletti két néppártot (SPD, CDU/CSU) közös kormányzásra rá tudja venni, akkor továbbra is jó irányba halad a Szövetségi Köztársaság. Azzal viszont nem számolt, hogy az az elégedetlen réteg, akik nem szoktak elmenni szavazni, most országszerte hallatják szavukat, és akik elégedetlenségét kihasználják a szélsőjobboldali, EU-ellenes („szkeptikus”) nacionalisták. Ma már minden tartományi parlamentben jelen vannak az AfD képviselői. Miközben a hagyományosan 30 % feletti szavazattal rendelkező nép- (vagy tömeg-) pártok elvesztik eddigi többségüket.

 

 

Színtiszta logika, ahogy Merkel eltervezte az elkövetkező három évet. Pártja (CDU) elnöki posztjára nem pályázik, sőt hagyott két hónapot, hogy Németország legnagyobb és legerősebb pártja (decemberig) megtalálja az új pártelnököt, tehát nem Merkel szellemi utódját!  Ugyanakkor, kancellári idejét ki akarja tölteni, annak reményében, hogy három év alatt megtalálják a jelenlegi válságból a kiutat: egy erős EU, melynek továbbra is (egyik) vezető ereje lesz Európa legnagyobb gazdasága, a német. Új stratégia kell, hogy visszaszorítsák a német és európai „EU-szkeptikusokat”, különös tekintettel a lengyel és magyar nacionalista szélhámosokra.

 

 

Látva az elnöki posztra jelentkezőket, ill. azok múltját, feltűnő, hogy nincs köztük egyetlen keletnémet sem! Emlékeztetőűl: a CDU sem volt biztos Merkel kancellár-jelölt állításában. Már akkor is sokan fenntartással fogadták egy keletnémet, ráadásul nő jelölését. Az évek folyamán azonban nemcsak frizuráját változtatta meg, hanem politikai rátermettségéről is bizonyosságot adott, vezető és szervező képessége a legnagyobbak közé emelte.

 

 

Tehát, az elnöki posztra pályázók

 

 

Friedrich Merz,  a Saar-vidékről származik, ott volt ügyvédi irodája

Annegret Kramp-Karrenbauer, ugyancsak Saar-vidéki, a tartomány (szövetségi tagköztársaság) miniszterelnöke volt 2011-18-ig

Jens Spahn  Münster környékéről származik, közel a holland határhoz, tehát egyértelműen „nyugatnémet”

Armin Laschet  Achen-i születésű, Észak-Rajna-Westfália (NRW) szövetségi tagköztársaság (tartomány) miniszterelnöke

Daniel Günther  a dán határ közelében fekvő Schleswig-Holstein tartomány (szövetségi tagköztársaság) miniszterelnöke

 

Ők a jelöltek, hogy az Adenauer-i örökséget, a német kereszténydemokráciát, tovább vigyék és megerősítésék.

 

 

 

 

 

 

A GroKo vége (?)

Németországban GroKo-nak hívják a nagykoalíciót (Große Koalition). Ennek a végét jelentheti ha a most vasárnapi tartományi választáson Hessen-ben, a hatalmon lévő kereszténydemokraták (CDU) nem kapják meg a kormányzáshoz szükséges támogatást. Ez a gondolat már a október 14-i bajor helyhatósági választáskor is felmerült, előrevetítve, hogy Merkel kancellárnak és kormányának valószínűleg új (országos) választást kell tartania. Ez nem a merkeli politika kudarcát jelenti, hanem a politikai paletta átrendeződését. Mindenekelőtt a szociáldemokraták súlyos szavazatvesztését országosan és tartományi szinten egyaránt. Igen, a baloldal, és annak vezető ereje a szociáldemokraták, csúfos vereséget szenvedtek országszerte. Bajorországban például egyszámjegyű (9,7 %) lett a végeredmény, mely (Nyugat-)Németország fennállása óta ilyen alacsony még nem volt! Ez pedig a berlini, központi, szövetségi kormány működését is veszélybe sodorhatja.

Hogy érhető legyen. Németül „Volkspartei”-nek (magyarul, szabadon kb. tömegpártnak) nevezik azokat a stabil és erős pártokat, amelyek a választásokon rendszeresen(!) 30 százalék feletti eredményt érnek el. Két ilyen néppárt (Volkspartei) volt eddig Németországban: a baloldali (SPD = szociáldemokraták) és a jobboldali („uniós pártok” = CDU/CSU). Ez a két formátum uralta a nyugatnémet politikai életet a Szövetségi Köztársaság megalakulása óta. Az első tíz évben (1949-59) az Adenauer vezette „konzervatívok” irányították az országot, és teremtették meg azt a szociális jólétet, ami a „gazdasági csodához” vezetett, és, amelynek értelmi szerzője az ugyancsak jobboldali, szociálisan érzékeny Ludwig Erhard (CDU) közgazdász volt. Ő vezette be, hogy a legmagasabb állami fizetés nem lehet több a legalacsonyabb állami fizetés 10-szerésénél. Mint gazdasági miniszter 1949-63 között ő alapozta meg a szociális piacgazdaságot, mely napjainkban is a Német Szövetségi Köztársaság gazdasági rendszere.

A szociáldemokratákat fenntartással fogadták a hidegháború idején, különösen az amerikai megszállási hatóság. Történelmi tény, hogy a szociáldemokraták hajlamosak kiegyezni a Lenin-féle kommunistákkal, annak ellenére, hogy a zimmerwaldi konferencia (1915) óta a Lenin, majd Sztálin vezette kommunisták (Komintern) „ősellenségnek” tekintették a marxista alapok követőit. Lásd az eszerek (SZR = szociálforradalmárok) szó szerinti likvidálása (1918 január), majd 1945-től Kelet-Európa szerte a szovjet fegyverek árnyékában egyesített két párt (szociáldemokraták és kommunisták) tagjai közül a szociáldemokraták ellehetetlenítését, részben fizikai megsemmisítését. Ennek ellenére, a (nyugatnémet) szociáldemokraták a „keleti nyitás” (Ostpolitik) hívei lettek, mondván, ha a (szélsőbaloldali) moszkoviták keményvonalasak, akkor (a jobboldali) szociáldemokratáknak kell engedniük, az elnyomott népek helyzetének javítása érdekében.

Ez a politikai elgondolás szimpatikus lett Nyugat-Németországban, és részben a KGST országaiban (ha még van, aki ismeri ezt a rövidítést). Tehát, két „néppárt” (tömegpárt) uralta a nyugatnémet politikát. Harmadikként ott voltak a szabaddemokraták (FDP), akik sohasem érték el a 30 százalékot, viszont időnként a mérleg nyelve szerepét töltötték be. Azaz mindkét nagy párttal (SPD, CDU/CSU) hajlandóak voltak koalícióra lépni a stabil, folyamatos kormányzás érdekében. 

A 1968-as diáklázadások megmutatták, hogy a fiatal értelmiség kételkedik a fennálló demokráciában. A hidegháború idején új mozgalom indult a környezetvédelem, a béke, és a női egyenjogúság érdekében, ami 1980-ban szövetségi szinten új párt, a Zöldpárt, megalakulásához vezetett. Ez volt a világ (akkor még) egyetlen olyan pártja, melynek fő célja a környezet védelme lett. Az USA-ban ma sincs ilyen párt, igaz, ott a környezetvédelem (különösen Kaliforniában) a helyi hatóságok, minisztériumok feladata, nem pedig egy politikai tömörülésé. A nyugatnémet Zöldek a 80-es évekre lettek helyi, tartományi és országos szinten parlamenti tényezők, új színt hozva az addigi politikai életbe. A tornacipős (környezetvédelmi) miniszter, Joschka Fischer, a parlamentbe pulloverben megjelenő képviselők, a tanácskozás alatt horgoló, kötő képviselő asszonyok, akik az otthonosság kedvéért cserepes virágot is hoztak magukkal. Mind-mind egy új kor jellegzetes figurái. Politikailag a szociáldemokratákhoz álltak közelebb, atomellenesek voltak. Érdekes, a Zöldek az NDK-át nem bírálták, szinte nem is akartak róla tudomást venni. A (berlini) Fal lebontása után jelent meg az NDK kommunista utódpártja (a Baloldal = die Linke) a politikai szintéren, majd napjainkra az ugyancsak volt NDK területén népszerű szélsőjobboldali formáció, a migráns-ellenes Alternatíva Németországért (AfD).

A tavalyi országos választáson sok szavazatot vesztett a két „történelmi” néppárt, és szétaprózódva, de megerősödtek az önálló kormányalakításra alkalmatlan pártok. No, meg amelyekkel a parlamentáris pártok eleve nem voltak hajlandók koalícióra lépni (die Linke, AfD). A kormányalakításra felhatalmazást kapott addigi kancellár asszony, Angela Merkel, úgy látta, hogy az addigi jól működött nagykoalíció mentheti meg az országot egy újabb általános választástól, ami milliókba kerülne, és megnehezítené a gazdasági életet. Hiszen, amíg nincs elfogadott költségvetés, addig a vállalkozások nem tudnak tervezni, nem tudják, mekkorák lesznek az egyes adóterhek, és az esetleges adókedvezmények. Merkel úgy látta, hogy ismét a nagykoalíció lehetne a legelfogadhatóbb megoldás. Fél év kellett, hogy fedél alá hozza a két néppárt (SPD, CDU/CSU) közös kormányzását, a nagykoalíciót. Ez a hagyományos felállás, azonban lassan korrodál, egyre kevesebb szavazati bázisa van mindkét oldalnak. Berlinnek a vészjelzést a bajor választás adta. Ahol, az addig 50 % feletti eredményt produkáló jobboldal (CSU) mindössze 37 százalékot ért el. Önámító sovány vigasz, hogy továbbra is a CSU a jobboldal legerősebb pártja Bajorországban, hiszen egyedüli kormányzásra képtelen! Ugyanakkor a berlini, szövetségi koalíciós partner, az SPD, még a 10 százalékot sem érte el – (bajor) tartományi szinten. Merkel, és a központi (szövetségi) kormány, Berlin, utolsó reménye Hessen, ahol most vasárnap tartanak helyhatósági választást, és ahol az előrejelzések szerint a CDU 28%, az SPD és Zöldek 20-20 %, az AfD 12%, a die Linke és az FDP (szabaddemokraták) 8-8 százalék várományosa. Tehát, a hagyományos „néppárti” 30 százalékot egyik párt sem éri el.  Ezt Berlinben is látják, és már az új országos választások kiírását latolgatják, ahol kérdéses Merkel indulása.

A számok és a tények fényében a szociáldemokraták (SPD) borzasztó gyenge szereplése minden bajok okozója. Ugyanakkor a bajor példa mutatja, hogy feltörekvőben vannak a Zöldek, akik újabban (két héttel ezelőtt Münchenben) a polgári, keresztény és liberális értékek követőinek tűntetik fel magukat. Mintha a Zöldek felismerték volna a globális változást, a „jobbratolódást”, és ezért a természetszeretetet, a környezetvédelmet (alternatív energiaforrások), valamint az elesettek, rászorulók megsegítését valódi alternatívának tekintik a baloldaltól elforduló tömegek számára.

 

 

 

Hajléktalanság vs. utcán élés

Érdekes pontra hívta fel a figyelmet Gémesi György, Gödöllő polgármestere, a parlament által nemrég elfogadott „hajléktalan” törvénnyel kapcsolatban. Véleménye szerint különbséget kell tenni a hajléktalanság és az utcán élés között. Szerinte a törvény kizárólag az utcán élést tiltja. Utána néztem, vajon más országokban (tőlünk Nyugatra) hogyan állnak (állami szinten) ehhez a kérdéshez.

Ami szembetűnő: a nyugati törvények nem tiltanak! A német, az amerikai (USA), vagy a brit jogszabályok, inkább előírások, és nem állami szinten foglalkoznak ezzel a témával, ami valóban az utcán hever. Németországban például nem a parlament szabályozza (bünteti) a hajléktalanságot, az utcán élést. Viszont van "szociális törvénykönyv" (Das Sozialgesetzbuch), mely szerint - elsősorban - az egyházak, szeretetszolgálatok feladata a segítés! A hajléktalanság kezelésének történelmi múltja van Németországban. Már  Bismarck idejében, az állam nagy szociális átszervezése idején, téma volt ez. Akkoriban a problémát a vándormunkások okozták, akiknek nem volt hol megszállniuk. Ekkor alapították a „Herberge zur Heimat” (kb. munkásszálló), mely a munka- és szállás nélküliek elhelyezésére szolgált. 

Manapság is a „különösen nehézhelyzetűek elhelyezésére szolgál”, például a frissen szabadultak visszavezetése a hétköznapi életbe, a gyerekét egyedül nevelő anyák megsegítése, gyerek és városi (ingyen) konyha, a szenvedélybetegséggel küzdők megsegítése, valamint az utcai szociális munka. A finanszírozás a tartomány (szövetségi köztársaság) és a helyi (városi) szervek feladata, a gyerekélelmezés (Kinderküche) nagy részét adományokból biztosítják.

A német diakónus web-oldala szerint: hajléktalan az, akinek nincs állandó lakhelye és szálláslehetősége, és éjszakáit közterületen, mint pl. parkokban vagy metró- és vasútállomáson tölti.
 

A hajlék- vagy lakástalanság okai lehetnek:

- munkahely elvesztése

- adóság vagy más finanszírozási probléma

- különélés vagy válás

- családon belüli erőszak

- bűnözői múlttal terheltség, pl. szabadlábra helyezés

- akut vagy krónikus betegség

- lelki, pszichikai probléma, mint pl. depresszió, skizofrénia vagy káros szenvedély

- lakbéremelés és az ezzel járó környezeti minőségváltozás

 

 

A hajléktalanok és lakásnélküliek problémái:

Az élettani szükségletek, mint az éhség és szomjúság, nagyon megnehezíti az anyagi háttérrel és saját lakással nem rendelkezők helyzetét. A hiányos higiéniai feltételek, körülmények, valamint az egészségügyi ellátáshoz való korlátozott hozzáférés különösen megnehezíti ezen emberek életét. Mint a múltban, úgy napjainkban is nagy a társadalmi előítélet, a megvetés, az ellenszenv. A társadalom egy részében ma is él az a bürokratikus gyakorlat, hogy csak annak adnak ki lakást, akinek rendszeres bevétele van, ill. munkahelyet is csak az kaphat, akinek állandó lakhelye van.

A hajléktalanok másik problémája a lopás: az utcán éjszakázáskor, de a szükségszállásokon sincs lehetőségük vagyontárgyaik megvédésére.

Az utcán vagy a szabad ég alatt éjszakázók rendszeresen ki vannak téve erőszakos cselekedeteknek, támadásoknak.
 

Ez a társadalmi probléma Németországban is ismert, aminek megsegítése, megoldása, felszámolása elsősorban az egyházak és a civil szervezetek feladata.
 

 

 

A hajléktalanság, az utcán élés problémája a korlátlan lehetőségek hazájában, az Egyesült Államokban, is fennáll. Erről szól az amerikai (US) hajléktalan törvény (The Homeless Bill of Rights (also Homeless Person's Bill of Rights and Acts of Living bill)). Pontosabban a hajléktalanok *jogai*-ról szóló törvény, ami (még) nem egységes, hanem szövetségi államokként változó.....és amin még dolgoznak a jogalkotók…
 

A lényeg itt is a jogokon van és nem a tiltáson.

- joguk van a közterületek (public spaces) félelem nélküli használatára, anélkül, hogy a jog és képviselői (pl. rendőrség) zaklatással diszkriminálná őket.

- joguk van szavazni

- joguk van szabadon menedékhelyet, szociális segélyt, jogi tanácsot és tanulást, oktatást igénybe venni.

- közterületen (is) joguk van a magánéletre

- joguk van, hogy biztonságba érezzék magukat

 

Ugyanakkor Amerikában a hajléktalanság bűncselekménynek minősíthető egy törvényparagrafussal vagy egy rendelettel, mely megtiltja a közterületen való ülést, alvást, koldulást, evést vagy vallásgyakorlást.

Ez ellen küzd a Hajléktalanság és Szegénység elleni Nemzeti (országos) Törvény Központ (The National Law Center on Homelessness and Poverty), mely szerint a látható hajléktalanság bűncselekménynek nyilvánítása erkölcstelen és támadás az alapvető emberi életösztön ellen, és ugyancsak ellenkezik az amerikai nép alapvető vallási és politikai elveivel.

 

 

 A német és amerikai példa is jól mutatja, hogy a hajléktalanság mindenütt (társadalmi) probléma, amiről nyíltan kell beszélni, és a bajokra orvoslást kell találni, amibe be kell vonni az érintetteket is! Vajon, erről miért nem tartott konzultációt a jelenlegi kormány és pártja? Miért nem vonták be a törvényalkotási munkába a szakembereket. Egyáltalán kikérték azok véleményét? Hol vannak, voltak az egyházak, melyeknek világviszonylatban is elsőszámú feladata a szegények, az elesettek, a kivetettek megsegítése, támogatása, lásd Németország vagy egész Dél-Amerika. Ez valójában nem állami feladat, ez a közösség feladata. A parlamentben ülők mit tudnak ezeknek a szerencsétlenek a sorsáról? Ugyanazt mondhatnánk, mint, amit (nagyon) sokan a migránsokra mondanak: fogadj be az otthonodba egyet! A törvényalkotók kikérték például (a jezsuita) Mustó Péter véleményét és tapasztalatát?

Igen, köztudott, hogy a hajléktalanok nem igazán szimpatikus emberek, legalábbis megjelenésük, viselkedésük sok kivetnivalót hagy maguk után. Eltávolításuk a közterületről, főleg a turisták által rendszeresen látogatott helyekről, inkább megértést, mint ellenszenvet vált ki sokunkban. A módszer, ahogy ezt csinálják azonban embertelen! Nem egy átgondolt terv része, mely a kényszerből utcán élőknek jobb, „kulturáltabb” és biztonságosabb környezetet, „életteret” biztosít. Különösen a közelgő hidegre, a tél elleni védelemre.

 

Szemtanúja voltam Los Angelesben olyan széles járdájú utcáknak, ahol a karácsonyi, szilveszteri időben egymás mellett feküdtek hálózsákos csövesek. Senki sem bántotta őket (a hatóság sem!) és, mint vendéglátóm mondta, az ott „táborozók” a sokkal hidegebb keleti partról (pl. New York környékéről) érkeztek, hogy itt vészeljék át a relatív enyhe telet.  És, ha már hálózsák. Münchenben (és az Alpok vidékén) ilyenkor a helyi (ingyenes) újságokban állandó hirdetés olvasható, hogy „akinek van felesleges, vagy már használaton kívüli hálózsákja, azt adományozza a parkokban, szabad ég alatt telelő hajléktalanoknak.” Az Alpokban kirándulók, hegymászók nagyon jó minőségű hálózsákokban szokták átvészelni a turista szezon hűvös éjszakáit. Ott ilyenre is gondolnak! Sokan tudják, hogy a menhely nem a legjobb megoldás a tél átvészelésére. Igen, sok a lopás, a bezártságból, az összezártságból eredő frusztráció.

Végül egy vallomás. (még) Nem voltam hajléktalan, csak beleképzelem magam: biztos nem mennék (magyar) (állami?) menhelyre. Hol van a "privacy" - a privátszféra? Hol csukhatom magamra az ajtót, hogy a világ zajától távol nem csak testileg, de lelkileg is kipihenhessem magam? A katonaságnál volt módom ebbe belekóstolni. Az volt igazán jó, amikor hanyatt feküdhettem a mezőn és csukott szemmel álmodoztam, hogy milyen jó is lesz ismét otthon lenni. Igen, abban a 11 hónapban tanultuk meg értékelni a (családi) otthont. Vajon a börtön miért is büntetés? Ott is az összezártság a borzalom (a rend, a fegyelem) Szóval, a "menedékhely" NEM megoldás!

 Erre mikor fognak rájönni a hajléktalanokon valóban segíteni akarók???

 

 

Az október 14-i bajor tartományi választás elé

A legrosszabb időben tartják a bajor tartományi választást. Nem annyira Bajorország, mint Németország és a nagyvilág számára. Történelmi tény, örök igazság: mindig a gazdaság van a (szabad) választások középpontjában. Az határozza meg az emberek, a választók hangulatát. Ha „jól megy a hasuk, pardon a dolguk”, akkor szinte tét nélküli egy helyi választás. Magyarán nem a politika, az ideológia a mérvadó. Most viszont világjelenség: a gyenge konjunktúra, a félelem egy kereskedelmi háborútól, az emelkedő kamatlábak, azaz nagyon rossz a nemzetközi tőzsdei hangulat. A befektetők értékpapírjaik eladásába kezdtek.

Persze az egész gazdasági „földrengésnek” az epicentruma az Egyesült Államok, ahol a novemberi időközi (kongresszusi) választásra figyel a világ: vajon Trump elnök történelmi adóreformja meghozza-e a várt eredményt, a győzelmet.

Ennek németországi változata pl. a „szolidaritási adó” (köznyelvben „Soli”) megtartása vagy megszüntetése.  Ezt a plusz adót az NDK felzárkóztatására találták ki, ill. vezették be, úgymond a „német egység finanszírozására”. 1998 óta, tehát 20 éve szedik be, vonják le, nem csak a lakosságtól, hanem a cégektől is, ami évente 20 milliárd eurót jelent. Ennek megszüntetése jelentős könnyedséget hozna a német cégeknek, amit vállalkozói adóreformnak neveznek.

A másik probléma a környezetvédelem, a klímaváltozás. A VW főnöke nemrég egy megbeszélésen kijelentette: „Az áram előállítása barnaszénből nem egyeztethető össze az E(elektromos)-autógyártással”.

A vasárnapi bajor tartományi választás az előrejelzések szerint katasztrofális lesz a több évtizede abszolút többséget (50 %) élvező CSU (keresztényszociális unió) számára.  Már arról találgatnak, hogy mi lesz a parlamenti többség elvesztésére a magyarázat: a kormányfő (Markus Söder) vagy a pártelnök (Horst Seehofer) számlájára írják majd. A legutóbbi felmérések szerint 35 százalékra számíthat a CSU. A nagy kérdés: milyen lesz a koalíció?  Kikkel fognak összeállni? Az ősellenség a „vörösök” (SPD = szociáldemokraták), akik a múltban is csak a két egyetemi városban (München és Nürnberg) tudták a helyi kormányzást megszerezni. No, meg a munkáskerületekben pl. BMW gyár.  A szóba jöhető koalíciós partnerek: FDP, Zöldek. Az FDP már jelezte a hajlandóságot. A két szélsőség (Baloldal = die Linke és az Alternatíva Németországért = AfD) eleve kizárva. A kérdés: vajon a szóba jöhető parlamentáris pártok együttesen kapnak-e a kormányzáshoz elegendő százalékot? Valószínűleg, igen. A bajorok nem rasszisták, és büszkék országuk (tartományuk) teljesítményére: a leggazdagabb, a legnagyobb befizető a közös (Bund) kasszába, közbiztonságilag a legjobban szervezett szövetségi állam.

Érdekesség: a CSU választási kampányának záró rendezvényéről hiányzott a testvérpárt (CDU) vezetője, és egyben Németország kancellárja, Angela Merkel, akit a legutóbbi (2013) tartományi választáson meghívott vendégként ünnepeltek a bajor fővárosban. A tegnapi összejövetel sztárja a szomszédos Ausztria kancellárja volt. Sebastian Kurz megjelenésekor szinte tombolt a lelkes hallgatóság, aki úgyis beszélt, mintha Európa (EU) választás lenne vasárnap. Többször emlegette a bajor Manfred Weber-t (CSU), aki jelenleg az EU Néppárti frakció elnöke, és az EU kormányfője (a Bizottság elnöke) akar lenni. Megfigyelők szerint Kurz azért (is) „lopta el a show”-t, mert sem Söder miniszterelnököt, sem a pártvezér és egyben német (szövetségi) belügyminiszter Seehofer-t nem tartják olyan meghatározó személyiségnek, mint Kurz-ot.

És itt visszakanyarodtunk az előrejelzésekhez. Miszerint a CSU 33-35 százalék közti eredményre számíthat. Ez pedig legrosszabb esetben 15 %-kal kevesebb, mint az öt évvel ezelőtti választási eredménye volt, ami a bajor keresztényszocilás uniónak történelmi katasztrófát jelent.