Elhallgatott történelem 1939-1941 / III.

I. - II. - III. - IV. - V. - VI.

A „Molotov-Ribbentrop paktum” létrejöttében minden valószínűséggel legjobban a marxi alapon álló parlamentáris baloldal csalódott. Habár a „Nagy Összeborulás”-hoz nyílegyenes út vezetett. Ehhez egy kis történelmi áttekintés, különös tekintettel a német baloldalra és annak hatására az orosz történelemre.


Ellentétben Európa legtöbb államával, köztük Magyarországgal, Németországban már az I. világháború kitörése előtt (az 1910-es években) volt szélsőbaloldali (kommunista) képviselő a birodalmi parlamentben, a Reichstag-ban. Igaz, akkor még Szocialista (vagy Második) Internacionálé-nak nevezték a baloldali pártok közös, (nemzetközi és ideológiai) összefogását, melyben még egyetértés volt tapasztalható a jobb- és balszárny között, amit csak a I. világháború kitörése bontott meg. Az Oroszország elleni háború bejelentésekor (1914. augusztus 4.) II. Vilmos császár a német parlamentben felkérte a képviselőket, hogy a haza (védelme) érdekében tegyék félre ellentéteiket és egységesen lépjenek fel a háború megnyerése érdekében. Ez viszont azt (is) jelentette, hogy – ugyancsak a haza (védelme) érdekében – a munkásság átmenetileg lemond szokásos követeléseiről (pl. béremelés, jobb munkakörülmények, stb.) és leghatásosabb fegyveréről: a sztrájkról. Ez az uralkodói kérés hamarosan megbontotta a szocialisták sorait. Ekkor szakadt ketté a német baloldal:

1. a haza védelme érdekében követeléseiről (pillanatnyilag) lemondó szociáldemokratákra (azaz jobboldali szocialistákra, akik továbbra is elfogadták a parlamentáris demokráciát, no meg a magántulajdon szentségét), valamint

2. a háborút alapjában véve, mint a munkásosztály harcának ilyen áron történő csorbulását, mi több árulását ellenző kommunistákra (a (szélső)baloldali szocialistákra, akik proletárdiktatúrát (tanácsrendszert) kívántak bevezetni, amelyben megszűnik a magántulajdon)

A német parlamentben 1914 decemberében a hadikötvények megszavazását egyedül megtagadó szélsőbalos Karl Liebknecht-et a Szociáldemokrata Párt vezetősége (Friedrich Ebert és Philipp Scheidemann) nemcsak a parlamenti frakcióból, de a pártból is kizárta. Ettől kezdve Liebknecht és radikális változást sürgető elvbarátai (Rosa Luxemburggal az élen) háborúellenes szervezkedésekbe kezdtek, agitációkat, részben illegális akciókat folytattak, melynek eredményeként 1919. január elsején az 1917-es oroszországi bolsevik forradalom célkitűzéseit követve megalakították a Német Kommunista Párt-ot.


A Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg szervezte Spartacus Szövetség (Liga) – állítólag vezetőik jóváhagyása nélkül - még ugyanebben a hónapban forradalmat próbált kirobbantani Berlinben. Megtámadták a főváros munkásbarát rendőrségét. A Spartacus felkelést a fiatal német köztársaság szociáldemokrata kormánya (Friedrich Ebert) az egykori császári hadsereg, valamint „munkanélküli” frontkatonákból álló Freikorps segítségével leverte. Több száz felkelőt elfogtak, nagy részüket megkínozták és megölték. Ennek a leszámolásnak lett az áldozata Liebknecht és Luxemburg is. A Nagy Frigyes idején létrehozott Freikorps, amolyan politikai elkötelezettség nélküli területi, körzeti rendcsináló alakulat volt, mely nem tartozott a hadsereg kötelékéhez. Egyes tagjai már 1920-ban Hitler pártjának szolgálatába, védelmében álltak (lásd Röhm az SA későbbi vezetője vagy Höß az auschwitzi táborparancsnok). Liebknecht és Luxemburg halálát követően félő volt, hogy további utcai harcok, összetűzések lesznek a német fővárosban, ezért a parlament áttette székhelyét Weimarba, amiről aztán a köztársaság későbbi nevét kapta. Habár a (második) Német Birodalom nevet az ország megtartotta.


Az első világháború nemcsak a német munkásmozgalomnak adott új irányt, mely gyakorlatilag a szocialista eszmét osztotta meg, ill. osztotta fel két táborra, hanem az egész nemzetközi marxista mozgalom előtt is új dimenziókat nyitott meg. Látva a kommunisták háborúellenes aktivitását a legfelsőbb német hadvezetés lehetőséget adott a bolsevikoknak az orosz hadifoglyok közötti „felvilágosító” (propaganda) munkára, majd az oroszországi februári forradalmat követően szorgalmazták a Svájcban élő orosz forradalmárok, élükön Leninnel, visszatérését Oroszországba. Véleményük szerint ennek a háborúellenes, szélsőbalos csoportnak az oroszországi tevékenysége sokat segíthet a hadi helyzet megváltozatásában a német fél javára. Egyes források szerint a császár azzal a feltétellel járult hozzá a német hadvezetés javaslatához, ha a csoport hazatérése után háborúellenes agitációjuk eredményeként Lenin hajlandó különbékét kötni Németországgal. Ennek sikeréhez a németek 40 millió aranymárkát biztosítottak a csoport számára. A „területen kívüliség” jeléül leplombált vasúti kocsikban utaztak a semleges Svájcból az ellenséges Németország területén keresztül Svédország és Finnország érintésével Petrograd-ra. A vonat állítólag megállt Berlinben, ahol felvették a különbékéért beígért pénzt, amit Lenin – valószínűleg a hazaárulás vádjának elkerülése végett - később kategorikusan visszautasított, mint szemenszedett hazugságot.


Kerenszkij, aki már 1912-ben szociáldemokrata parlamenti képviselő volt az orosz Dumában, a februári forradalom után a jobb harctéri (és tárgyalási) pozíciók elérése érdekében a háború folytatása mellett volt. A hazatért bolsevikok júliusban felkelést próbáltak kirobbantani az orosz fővárosban, Petrograd-ban, de az nem sikerült és Lenin ekkor Finnországba menekült. A Kerenszkij kormány megdöntésére és Lenin visszatérésére az előkészületeket Trockij szervezte. A sikeres felkelés Trockij 38. születésnapján, november 7.-én, tört ki, és mint a Nagy Októberi Szocialista Forradalom került be a világtörténelembe.

Nem sokkal később Trockij, aki előzőleg az USA-ban is élt, külügyi népbiztos (külügyminiszter) lett, és ebben a pozíciójában vezette a különbékére irányuló tárgyalásokat a németekkel. A császári vezetés minél nagyobb területet követelt a békéért cserében. Lenin és Trockij végül is taktikai okokból elfogadta a visszavonulással (meghátrálással) járó különbékét. Az országon belüli helyzet nem engedte meg, hogy a frontharcot tovább folytassák. Leninnek be kellett látnia, hogy a bolsevikok által „fellazított”, ideológiailag szétzüllesztett cári hadseregre a biztos bukás, vesztés vár, ami egyúttal veszélyeztette a fiatal szovjethatalom fennmaradását is. Az 1939-ben megkötött Molotov-Ribbentrop paktumot is a sztálini és nemzetközi kommunista történetírás - mindenekelőtt a Komintern-en keresztül – ehhez a 21 évvel korábban alkalmazott lenini taktikai húzáshoz próbálta hasonlítani és ahhoz hasonlóan magyarázni. Érdekes, az 1918-as breszk-litovszki (külön)békét is, az akkori külügyminiszterek írták alá szovjet-orosz és német, (valamint osztrák-magyar) részről. ..... (folyt.)

Tovább ........ IV.

.

.

<---vissza II.

.