Being Julia

Julia Gillard

Ausztrália miniszterelnöke és egyben az ausztrál Munkáspárt új elnöke

élettársával, Tim Mathieson-nal

(New leader of the Labor party and Prime Minister of Australia Julia Gillard with partner Tim Mathieson at Government House. Photo: Lannon Harley - Brisbane Times)

Júlia múlt csütörtök (június 24.) óta fogalom Ausztráliában, és az ötödik kontinensen a “legek birodalmába” emelte e név tulajdonosát. Az erre szakosodott újságírók pillanatok alatt összeállították, hogy Júlia miben is (leg)első. Természetesen, amiről a nagyvilág is beszámolt: Julia Ausztrália (leg)első női miniszterelnöke. Neme és személye miatt aztán jön a többi elsőség: az első Ausztrálián kivül született női miniszterelnök, az első hajadon, az első gyermektelen miniszterelnök. Sőt, még azt is megemlítik, hogy az első, aki sohasem volt férjnél. Élettársát az ausztrál sajtó csak “partner”-ként említi, aki különben fodrász.

A bulvársajtó azt is vélni tudja, hogy Julia (Eileen) Gillard szülei a nagy-britanniai Wales-ből orvosi tanácsra vándoroltak ki Ausztráliába. A kis Julia ugyanis hörgi tűdőgyulladásban szenvedett és levegőváltozást, a szigetországnál kellemesebb, melegebb, szárazabb éghajlatot ajánlott a háziorvos. A szülők (John és Moira) 1966-ban úgy döntöttek, hogy két kislányukkal, az akkor 8 éves Alison-nal és a beteg, 5 éves Julia-val, kivándorolnak Ausztráliába. Adelaide-ben telepedtek le. Az eredetileg bányász apa kitanulta a betegápolást, a mama pedig az Üdv Hadseregnél helyezkedett el. Júlia 21 éves korában hagyta el Adelaide-et és ment Melbourne-be egyetemre, ahol bekapcsolódott az egyetemi diákéletbe, diákmozgalmakba (AUS = Australian Union of Students) . A University of Melbourne jogi karán végzett, majd egy - ugyancsak melbourne-i - ügyvédi irodában dolgozott, ahol iparjogra szakosodott, és 29 éves korára az iroda első női üzlettársa lett.

Még a 70-es évek végén egy adelaide-i barátnője munkáspárti papája révén ismerkedett meg a politikával, amelyben Melbourne-ben vált egyre aktívabbá, oly annyira, hogy napjainkra az ország miniszterelnöke lett.

A helyi bulvár nem fogy ki az elmúlt héten történtek részleteinek ismertetéséből. Például, megválasztásakor a fővárosban, Canberra-ban, nem volt pezsgőbontás, Julia csak átment az államfőt (II. Erzsébet királynő) képviselő főkormányzóhoz, és ott aláírta a kinevezéséről és az eskűtételről szóló iratokat, majd visszament dolgozni. Ma már olyan hírek járnak, hogy Ms. Gillard azonnal, már most augusztusra (az ausztrál) télre előrehozott választásokat akar kiírni, még mielőtt népszerűsége alább hagyna. Megjegyzem, a világsajtót figyelve, Julia kinevezése és beiktatása óta, mintha alább hagyott volna a “lelkesedés”. A gazdasági hírügynökségek szinte meg sem említik a nevét, sokkal inkább az előző kormányfőről, Kevin Rudd-ről írnak, akit valójában az ausztrál bányaipar kényszerített lemondásra. Ha úgy vesszük, “ügyes húzás” volt Kevin részéről, nem megvárni a párton belüli leszavazást, hanem azonnal átengedni a helyet addigi helyettesének: Julia Gillard-nak. Ezzel sok kényelmetlenségtől szabadult meg nemcsak a Munkáspárt, de a lakosság, az ország is. Emlékezünk még a tavalyi két hetes “miniszterelnököt keresünk”, nagy népi cirkuszra kishazánkban? Nos, ettől szabadult meg Ausztrália. Méghozzá egy remek figyelemeltereléssel: az első női miniszterelnök kinevezésével.

Arról már kevesebb szó esik, hogy a történtek valójában nemcsak Kevin Rudd, de a Munkáspárt kudarca is. Ráadásul a Juliának tulajdonított sok “első” mellé már nem sorolható Rudd bukása, mint aki nem töltötte ki első három évét. Hiszen előtte már egyszer előfordult egy hasonló eset, amikor a királynő helyi képviselője, Ausztrália főkormányzója (Sir John Kerr), 1975-ben menesztette az akkori, ugyancsak munkáspárti, Whitlam kormányt. A mostani eset azért más. Hiszen a párt és vezetői előtt világos volt, hogy az egykor oly népszerű Kevin Rudd nem tudja véghez vinni elképzelését, a bányaipar súlyos megadóztatását. Ezen már nem segített Rudd nagy érdeme sem, Ausztrália távoltartása a világválság hatalmas hullámaitól, amit – egyesek szerint – kiváló kínai nyelvtudásának köszönhetett az ország, mivel személye sokat segített a Kínával való kereskedelmi kapcsolatok alakulásában. Sőt, már három évvel ezelőtti megválasztásában is.

A világsajtóban ugyancsak kevés szó esik Julia politikai múltjáról, pedig ezt már az előző választásokon is felhozta az ellenzék. Szemére vetették, hogy 1983-ban, mint diákaktivista, titkára volt a (szélső)baloldali Szocialista Fórumnak (Socialist Forum). Ez a radikális diákszervezet gyakorlatilag az Ausztrál Kommunista Pártból átigazoltakból és szélsőséges baloldali munkáspártiakból állt, akik azon voltak, hogy szüntessék meg az ausztrál-új-zélandi-amerikai katonai szövetséget (ANZUS), zárják be az ország védelmét egyedül biztosító amerikai támaszpontokat, szuperadót vessenek ki a gazdagokra, és legyen Melbourne testvérvárosa Leningrád. Ez utóbbi 1989-ben megvalósult, és Melborune, mint első ausztrál város, felvette a testvérvárosi kapcsolatot Leningráddal, amely 1991 óta ismét cári oroszországi nevét, St. Petersburg-ot visel. És fordítva: Leningrad volt az első (és egyetlen) szovjet város, amely testvérvárosi kapcsolatot létesített egy ausztrál várossal.

Gillard eleinte megpróbálta elbagatelizálni aktivítását, mondván, csak admiszitratív munkát végzett, iktatott, és mindezt csak diákos, fiatalos lelkesedésből tette, aminek legalább 25 éve. Ellenfelei azonban kiderítették, hogy akkori tevékenysége több volt, mint írógéppel a taglista összeállítása. Kemény baloldali múltja országon belül köztudott. Vannak, akik Vörös Júliá-nak hívják, mások szerint az sem véletlen, hogy haját milyen színűre festi. Az igazság azonban az, hogy Julia Gillard gyakorlatilag teljesen ismeretlen az ország lakossága előtt. Múltját – úgy, ahogy – ismerik, jelenét a gyengébb nemhez való tartozása tette ismertté, jövőjét pedig majd az esedékes választás fogja eldönteni. Hiszen országos választás, azaz a lakosság megkérdezése nélkül (hirtelen, “'vészhelyzetben”) nevezték ki miniszterelnöknek. A nagy megmérettetés még hátra van. Néhány hónap és mindenre fény derül.

Vissza a jövőbe ?

Olvasom Szalai Erzsébet (hosszú) eszmefuttatását, és azon gondolkoztam, hogy írjak hozzá megjegyzést (itt, a blogomban). Közben kutakodtam a net-en, és (áttételesen) erre leltem. Mondhatnám, "nincs új a nap alatt" ;-))) Részlet a 60-as éveket bemutató tanulmányból, ami a Beszélőben jelent meg 2003 végén. (és az Internet megőrízte!)

(...)

Sajtóhadjárat, s ami mögötte van

Az Onódy-ügy kirobbanásával felpörgött a már korábban elindított korrupcióellenes sajtóhadjárat, amely kettős haszonnal járt. Egyrészt figyelmeztették a gazdasági vezetőket, másrészt a deklasszált osztályellenségen is lehetett ütni egyet, amire szerfelett alkalmasnak mutatkozott Onódy, valamint Járay József nemzetközi hírű operaénekes y-ra végződő neve (azt nagyvonalúan figyelmen kívül hagyták, hogy Onódy szegény munkáscsaládból származott). Járayt deviza-bűncselekmények elkövetéséért 1964. december közepén elsőfokon 4,5 év börtönbüntetésre, valamint húszezer forint vagyonelkobzásra ítélték, mivel a vád szerint három év alatt kilenc nyugati gépkocsi törvényeket megkerülő behozatalával és eladásával „500 ezer forintot meghaladó öszszegben súlyosan megsértette a devizagazdálkodás érdekét”, és kétszázezer forint „jogtalan haszonhoz jutott”.

Erre a sajtókampányra a Hruscsov eltávolítása utáni hangulatban éppen megvolt a hajlam. A Politikai Bizottság 1964. november 14-i zárt ülésén fogadta el a Korom Mihály által készített, az „egyes belső ellenséges csoportok tevékenységéről” szóló írásos előterjesztés azon határozati javaslatát, miszerint „a Politikai Bizottság helyesli a jobb- és baloldali ellenséges személyeknél és csoportoknál tapasztalható élénkülés visszaszorítása érdekében nem széles körű adminisztratív intézkedések foganatosítását a Magyar Népköztársaság törvényeibe ütköző cselekmények elkövetésének alapos gyanúja miatt”. A kétirányúnak szánt elrettentés a „baloldali szektáns-dogmatikus elemeket” kevésbé sújtotta, mint a „másik oldalt”, a Legfelsőbb Bíróság például 1964 decemberében ítélte jogerősen tízévi szabadságvesztésre dr. Matheovits Ferenc volt demokrata néppárti képviselőt „a kapitalista társadalmi rend visszaállítása céljából szőtt államellenes összeesküvés” vádjával.

Ez idő tájt öles és harsány címek adták tudtul az újságokban, kik és hogyan veszik semmibe a szocialista törvényességet: Súlyos visszaélések a Veszprém Megyei Húsipari Vállalatnál, mázsaszám lopták a húst; Sikkasztó főellenőrt ítélt el a bíróság; Maszek vállalkozás a tsz leple alatt; Súlyos visszaélések két kulturális intézményben; Holt lelkek a bérelszámolásban; és így tovább. Példákat könnyen lehetett találni. A Belügyminisztérium év végi jelentése szerint csak annak következtében, hogy az 1962-es gyenge takarmánytermés miatt csökkent az állatállomány, s ezáltal nehézségek adódtak a húsellátásban, 1964-ben „14 esetben fordult elő nagy kárt okozó, bűnszövetségben elkövetett bűncselekmény”.

A kampányban szerkesztőségi kommentárjainak durva hangnemével különösen kirítt a Magyar Nemzet, a Népfront lapja. Ez nyilván tudatos választás volt, amely azt sugallta, hogy a társadalmi tulajdon megkárosítása mindenkit egyformán sújt, ezért együttesen kell fellépni ellene – népfrontosan. A Magyar Nemzet Onódy és Járay személyét (ez utóbbiról szólva nem mulasztották el megemlíteni, hogy havi tízezer forintos jövedelme volt) összekapcsolva közölte nagy szerkesztőségi cikkét Úri muri címmel: „Járay és Onódy egy bukott életforma jelképe lett. Egy társadalmilag már megsemmisült, egyes személyekben azonban még létező, a múltból öröklött, a kapitalista világból a mi világunkba átszüremlett «morál», azaz erkölcstelenség szimbólumává váltak. (…) Szakhmáry öngyilkos golyója a dzsentri pusztulását jelképezi, a Járay- és az Onódy-ügy a kispolgár bukását. (…) Járay fékezhetetlen anyagi mohóságában, pénzvágyában és autólázban égve, kivételezett helyzetével visszaélve, különleges «nyugati» autók vágyától elvakított bűntársaival együtt egyre vakmerőbben követte el bűncselekményeit. (…) S az úri-muris Onódy, akinek életcélja társaival együtt csak az úri-muri volt, a közköltségen berendezett nagypolgári lakás – minden kispolgár álma –, az ingyenes pezsgős dáridók, aki köztulajdonnal rendeztette be pesti lakását és gödi villarészét, ingyenélőként fogyasztotta a pezsgőt és a vörösbort... (…) A regénybeli Szakhmáry Zoltán s az életbeli Járay vagy Onódy között a sok hasonlóság ellenére van azonban különbség is, mégpedig a múlt korszak, a dzsentri javára. Az legalább csak maga felett gyújtja fel a házat, és önmagát lövi agyon, de a mai bűnöző kispolgár talaját vesztett, szédületében patkányjáratokkal szeretné megfúrni társadalmunk alapjait. (…) Ilyen rendkívüli országos nyugtalanság és felháborodás ritkán jelentkezett nyilvánosságra került bűnügyek nyomán. (…) Egészséges felháborodás ez, amely csak attól csillapul, ha a leleplezett ügyek bírói tárgyalásán elhangzik a megérdemelt ítélet. Ez történt a Járay-ügyben, s ez fog történni az Onódy-ügyben is. (…) Az úri-murik társadalma és kora lejárt.”

Az ilyen és ehhez hasonló cikkek propagandisztikus hangnemét az elkerülhetetlen gazdasági megszorításokról való figyelemelterelés is gerjesztette. A magyar népgazdaság ugyanis meglehetősen komoly válsággal küszködött. 1964-ben a nemzeti jövedelem növekedése öt százalékkal, mintegy tizenötmilliárd forinttal elmaradt a tervezettől, miközben az előirányzott felhasználás nagysága változatlan maradt. Emiatt – javarészt rövidlejáratú – nyugati hiteleket kellett felvenni nyolcvanmillió dollár (egymilliárd devizaforint) értékben, ami kétszázmillió dollárra (2,5 milliárd dft) növelte az 1961–63 között kialakult százhúszmillió dolláros tőkés adósságállományt. 1964-ben a „nem szocialista viszonylatban” nyolcmillió dollárral (százmillió dft-tal) romlott a külkereskedelmi áruforgalom egyenlege. Ugyanekkor a szocialista országokkal szemben 1961-ben mutatkozó negyvenmillió rubel (529 millió dft) aktív egyenleg 1964 végére hetvenhatmillió rubel (egymilliárd dft) passzívummá változott. A hazai felhalmozás négy év alatt 35-36 százalékkal emelkedett, aminek aránytalanul nagy részét képezte a forgóalapok növekedése, azaz a raktárakban feltornyosult, minőségi kifogás vagy egyéb okok miatt értékesíthetetlen árukészlet. A lakosság összes jövedelme 1964-ben szintén meghaladta a tervezettet, emiatt kiegészítő forrásokat kellett igénybe venni a vásárlóerő árualapjának fedezetéhez.

A fentiekből kifolyólag halaszthatatlanná vált a „népgazdaság devizahelyzetének javítása”, alapvető követelményként jelentkezett a nemzeti jövedelem „bevételi és kiadási” oldala közötti aránytalanság csökkentése, s mindezekkel összefüggésben mérsékelni kellett a fizetési mérleg egyensúlyának hiányát. Ennek érdekében a Központi Bizottság 1964. decemberi ülésén megszavazott 1965-ös népgazdasági terv messzemenően takarékos gazdálkodást és optimális esetben az addig elért színvonal megtartását tűzte ki fő célként. Központi takarékossági rendszabályokat, szigorú létszám- és bérgazdálkodást szavaztak meg, beleegyeztek a reáljövedelmek gyakorlatilag szinten tartásába, három-hatszázalékos „adminisztrációs” leépítésbe az államigazgatásban, a vállalatoknál és minisztériumoknál, s döntést hoztak a „vásárlóerő és árualap közötti összhang biztosításáról”, valamint a helyi forrásokból megvalósuló beruházások és felújítások korlátozásáról.

Mindezeknek megfelelően különféle kedvezményeket vontak meg a költségvetési szerveknél, a korábbi évek száz-százhúszezres mutatójával szemben a munkaerő-növekedést ötvenezer főben maximálták, a fizetéseket legfeljebb egy százalékkal emelték, normarendezést hajtottak végre (több munkáért ugyanannyi vagy megesett, hogy kevesebb fizetés járt), megszigorították a prémium-kifizetéseket. 1965. január 3-tól jelentősen emelték a szuperbenzin, a rum- és pálinkaféleségek, az „újonnan forgalomba hozott divat- és luxuscikkek” árát és a telefondíjakat, majd hamarosan sor került a másodállásból és mellékfoglalkozásból származó jövedelmek megadóztatására, a kisiparosok és a szabadfoglalkozásúak adójának, valamint a bor- és szeszjövedék forgalmi adójának növelésére. Ugyancsak drágultak „a magyar állampolgárok külföldi utazásával kapcsolatos illetékek”.

Egyidejűleg kampány indult a munkafegyelem megszilárdítására, a munkaszervezés hatékonyabbá tételére, a termelékenység fokozására, a termelési költségek csökkentésére és a termékek minőségének javítására, illetve a termelés mennyiségi növelésének „egyoldalú hajszolása” ellen.

Rá kellett tehát mutatni azokra a vezető beosztású vagy közéleti személyekre, akik gátlástalanul és érdemtelenül, kispolgári beidegződésüktől hajtva csak a saját anyagi javaikat gyarapítják, és önös boldogulásukat hajszolják a közösség rovására.

(...)

teljes cikk: Az Onódy-ügy (Beszélő - kattints rá!)


Mindez csak az "elszámoltatás" (meg a "csontvázak") miatt jutott az eszembe............

Csiki-csuki

Hosszú interjút közöl az index.hu az Orbán kormány kulturális szakállamtitkárával, Szőcs Gézával. A hírportál (egyesek szerint politbulvár) keretes cikkben (kattints rá!) ismerteti Szőcs életútját, életpályáját. Idézet:

“........1981–82-ben szerkesztette az Ellenpontok című szamizdat kiadványt, amiért a román államvédelmi hatóság többször is letartóztatta és bántalmazta, ezután elhagyta Romániát. A rendszerváltás után 1990-ben visszatelepült Kolozsvárra, újságírói-szerkesztői munkája mellett politikai szerepet is vállalt: 1990–91-ben az RMDSZ főtitkára, 1991–1993 között politikai alelnöke volt. 2010-től az Orbán-kormány kultúráért felelős államtitkára.....”

Hogy mikor (és hogyan) hagyta el Romániát, és hova ment, hol élt, arról nem szól az index.hu, csak arról, hogy “....1990-ben visszatelepült Kolozsvárra...”

Ha visszatelepült, akkor azt valószínűleg, mint (született) román állampolgár tette, hogy továbbra is az ott élő magyarság érdekében és érdekéért munkálkodjék. Erre utal az RMDSZ-ben vállalt és betöltött szerepe is. Majd megint ugrik a fentebb idézett életpálya-ismertető, és Szőcs napjainkban elfoglalt magyarországi politikai szerepéről ír, miközben kétségbe hagyja az olvasót, vajon milyen állampolgár is az Orbán-kormány államtitkára? Lehetséges, hogy kettős? - azaz a jelenlegi magyar kormánynak van egy román állampolgársággal is bíró államtitkára? Ez lenne az igazi (nemcsak bulvár) szenzáció! Persze, lehet, hogy ezért a fontos magyar állami pozicióért épp úgy lemondott előző állampolgárságáról Szőcs, mint azt Zwack Péter tette, amikor a washingtoni nagyköveti állásért cserében megvált USA állampolgárságától. Erről vajon miért hallgat a hazai média, no meg az éríntett is?

Eddig a csipkelődés.

Most pedig egy másik részlet Szőcs Géza életéből, ami ugyancsak kimaradt az index.hu ismertetéséből. Talán kevesen emlékeznek rá, de Szőcs Géza volt a SZER 1989 őszén megnyitott budapesti irodájának a vezetője. Hogy miért pont reá esett a választás? Ennek következő a története.

A washingtoni kormányzat és a müncheni amerikai vezetés a peresztrojka és a glasznoszty szellemében szeretett volna irodát nyitni Budapesten, Prágában, Varsóban, majd Moszkvában. A budapesti tárgyalások a Nagy Imre újratemetés körül kezdődtek. Ekkor adott először helyszíni közvetitést a SZER Magyarországról, és akkor határozták el, hogy Szőcs Géza legyen a müncheni rádió első magyarországi állandó tudósítója. Majd a júliusi id. Bush elnök magyarországi látogatását (kattints rá!) követően már az iroda megnyitása is előtérbe került. Szőcs 1989 június elsején egy éves szerződést kötött a SZER-rel, mely szerint ő lesz a hamarosan (szeptember végén) megnyíló budapesti iroda vezetője. (kattints rá!)

Az iroda megnyítását a magyar fél egyetlen feltételhez kötötte: az irodavezető nem lehet (született) magyar (állampolgár). Ezzel a hazai vezetés azt akarta elérni, hogy az illető ne tudjon (jól) magyarul, és ne ismerje a hazai helyzetet. Ekkor jött az ötlet, és esett a választás Szőcs Gézára.

Erről maga Szőcs Géza így számolt be Forró Tamásnak a Kossuth Rádióban:

“......Én sok szempontból alkalmasnak tűnhettem számukra, elsősorban amiatt, mert sohasem voltam magyar állampolgár, nem disszidáltam innen, nem voltam politikai elítél és hasonlók, tehát nekem a magyar állammal nincsen jogi elszámolni valóm......."

Szőcs szerződése a müncheni rádióval 1990. május 31-én lejárt, és ahogy azt az index.hu is írja, visszatért, pontosabban visszatelepült Kolozsvárra. Húsz év múltán, napjainkban, pedig az Orbán-kormány Nemzeti Erőforrás Minisztériumának államtitkára Budapesten.

A spórolás kommunikálása

Kósa nem mondott hülyeséget, amikor Görögországhoz hasonlította Magyarországot, ill. a magyar gazdasági helyzetet - csak arra nem gondolt, hogy a világ másként reagál rá, mint a felheccelt vagy elkeseredett hazai közvélemény, különösen az MSZP-től elfordult szavazók.

Így utólag, (szerintem) teljesen logikus (és őszinte) volt Kósa megjegyzése. Hiszen a megválasztott (régi-új) kormányfő, kormánya és pártja számára még az ellenzéki időszakban egyértelműnek kellett lennie, hogy az IMF (és az EU) által diktált feltételeket mindenképpen be kell tartani, mi több teljesíteni kell. Azoktól eltérni nem lehet! Az EU-ra és az egész nyugati kapitalista világra napjainkban jellemző „spórolás” elkerülhetetlen. Lásd Németország, Nagy-Britannia, azaz a nagy, (iparilag) fejlett gazdaságok számára sincs más út, megoldás, mint a megszorítások.

Viszont, politikailag, taktikailag sokkal hitelesebbnek, a "nép számára elfogadhatóbb(?)"-nak tűnik ezen megszorításoknak a bejelentése úgy, hogy azért az előző kormány a felelős. Miközben valóban ráfér a gazdasági szerkezetre a változás, változtatás, aminek reményében örvendeztek a (külföldi) befektetők a Fidesz győzelmének, és üdvözölték azt. A vállalkozóbarát jobboldalban látták a bürokratikus államapparátus leépítését. Ugyanazt, amit Angela Merkel és David Cameron is tesz az államháztartási hiány csökkentésére, és amit nemcsak az EU, de a "mumusnak" számító IMF is kér, sőt megkövetel a bajba jutott nemzetgazdaságoktól: (elsősorban) az állami kiadások és apparátus csökkentését, valamint az adók emelését.

A Fidesz „keménymag” tehát tisztában volt (és van), hogy mi vár a kormányra és az országra, hogy nem tudják a választók nagyreményű tömegeinek ígényeit egyik napról a másikra teljesíteni. Ennek előszeleként, mint amolyan jól informált, bennfentes, Kósa Lajos felvázolt egy (közel) jövőképet, amihez kapóra jött a görög válságra hivatkozás, ill. párhuzam, analógia, hiszen mindkét országban (görög, magyar) a politikai elit vitte el a balhét, juttatta csődbe, vagy csőd közelbe az országot. Persze az ilyen összehasonlítások valahol mindig sántítanak, nem fedik a valóságot, hiszen az életszínvonal, a szociális háló, valamint a juttatások, bérek stb. teljesen másak. Viszont propagandisztikusan, meg bombasztikusan marha jól hangzik, hogy az előző kormány "tönkre tette az országot". A Kósára kiosztott szerep szerint valami olyasmit kellett mondania, amire az emberek összerezdülnek, hiszen a helyzet tök olyan, mint Görögországé, a politikusok, vezetők hazudtak, ezért most ott nagy megszorítások vannak, ez várható nálunk is. A felmentő (Fidesz-KDNP) csapatok már itt vannak. Fájni fog, de megéri. Hiszen egy új, modern Magyarország születik. - remélhetőleg.

Csakhogy ez a logika és vezérelv "kifelé" balul sült el! Nem a hazai lakosság rezelt be tőle, hanem a külföldi befektetők! Sőt, még az euró is zuhanni kezdett, hiszen a piac rezzenésére is odafigyelő elemzők úgy fogták fel, hogy nemcsak az euró-zóna mediterrán tagjai, de a zónán kívüli EU országok is a csőd szélén állnak, affelé tartanak! Ezt a hazai fogyasztásra készült propagandisztikus bejelentést még meg is erősítette másnap egy másik bennfentes Fideszes, a miniszterelnök személyes szóvivője. Mire az euró a 300 Ft felé kezdett közeledni, és az állampapírok adás-vétele is elapadt, mivel a piacok hittek az új (Orbán) kormánynak, elhitték, hogy görögországi méretű és jellegű államcsőd előtt állunk.

Ezt a félresikerült, hazai fogyasztásra készült "előrejelzést" igyekszik helyrehozni Orbán Viktor "akcióterve", amely - ha jobban belegondolunk - valóban nagyon hasonlít a görög akciótervekhez: a közszféra leépítése, az állami fizetések (kiadások) karcsúsítása stb. – mintha csak a napilapok görögországi jelentéseit olvasnánk. Az akcióterv, az alapötlet különben jó! Hiszen összhangban van a nyugati (EU, IMF + piaci) elvárásokkal!


Mégis. Két dolog lesz itt hamarosan a buktató:

1. Az IMF (és az EU) ilyen esetben - megszorítások esetén - NEM ismer adócsökkentést! - ezt valószínűszeg Orbánéknak nem fogják megengedni, ahogy a választási ígéretben hangoztatott magasabb ( közel 7 %-os) államháztartási hiány kialkudását nem sikerült elérni, helyette ma már az IMF által előírt (inkább diktált) 3,8 %-os államháztartási hiányt igyekeznek az évvégéig tartani.

2. A bankok ilyen mérvű megadóztatása. A bankok a profitból élnek! Tök logikus és egyszerű. Ha kölcsönadok, hitelezek, akkor nekem nincs készpénzem, csakis a bevételből, a törlesztésekből élek. Ha még több hitelt akarok nyújtani, kihelyezni, akkor azt a bejövő pénzből, a profitból tudom csak fedezni. Arról nem is beszélve, ha elapad a hitel(forrás), akkor megállhat az élet, a kapitalizmus, hiszen, hitel nélkül nincs fejlesztés, munkahelyteremtés stb. – gyakorlatilag semmi! - ergo csökken a vásárlási kedv és a vásárlóerő. Megjegyzem az egész kapitalista (nyugati) világ, elsősorban a legfejlettebbek ettől félnek, ettől tartanak, hiszen a pénzforgás, a hitelezés a gazdaság motorja (lásd Roubini véleményét - kattints rá!). A bankokkal ezért csínján kell bánni. Nemcsak a kisemberek érdekében, de elsősorban az ő érdekükben, a pénzintézmények állami ellenőrzése, kordába tartása feltétlen szükséges, csakhogy ennek nem a megadóztatás az egyetlen módja, pláne nem olyan mértékben (13 milliárdról 200 milliárdra, azaz 15-szörösére!), mint azt hangzatosan Orbán bejelentette. Merkel kancellár takarékossági tervében (Sparpaket - kattints rá!) is szerepel a bankadó, de az ott tervbe vett 2 milliárd eurós éves befizetés a Deutsche Bank egyik vezetője szerint „peanuts”, azaz fillérek a bevételek, profitok mellett, nem pedig az eddigi befizetések 15-szöröse! Ha Orbánék mégis bevezetik, akkor annak egy (jó nagy) részét a bankok át fogják hárítani az ügyfelekre. Másrészt az EU-s előírások miatt biztos, hogy változtatni, „finomítani” kell az „akcióterv” ezen pontján (lásd a MNB elnökének fizetése – kattints rá! )

Ez az a két pont, amiről már cikkeznek a külföldi elemzők Magyarországgal kapcsolatban, és amivel meg kell majd küzdenie Orbánnak és csapatának --- no meg az IMF-nek és az EU-nak - az elkövetkező közeli jövőben.

PS.

Megjegyzem, a devizahitelesek helyzetétől függetlenül, az árfolyamról, annak nemzetgazdasági kihatásairól a szakembereknek a nagyközönség számára is érthető, őszinte magyarázatot kellene adniuk. Nem tudom, mi az, az optimális árfolyam (ha van ilyen), ami (majdnem) mindenkinek jó. Magyarország (a németekhez hasonlóan) exportáló ország, igaz, a "beszállító" jelző jobban illik rá. Ergo, ahhoz, hogy tőlünk vegyenek (itt állítsák elő, vagy szereljék össze a végterméket), olcsóbbnak kell lennünk, mint a magyar gazdaság legnagyobb megrendelőjének számító Németország többi (nemzetközi) „beszállító”-ja. Az EU-n belül (aminek mi is tagja vagyunk!) a németek is sírnak, hogy az egyes tagállamok rossz gazdasági helyzete miatt gyengül az euró, de arról hallgatnak, hogy termékeiket épp a gyenge euró miatt könnyebben tudják eladni! - például az autóikat! Megfigyelhető: ha esik az euró, azonnal emelkednek a német ipari részvények, elsősorban az autó részvények! - és fordítva: ha erősödik az euró, csökken az export és esnek az autó-részvények.

.

Frissítés (június 11.)

"...Magyyarország kormánya mindent el fog követni, hogy az ország hitelezői által meghatározott hiánycélt teljesítse...." - mondta újságírók előtt Orbán Viktor miniszterelnök június 11-én Bécsben.

(Hungary’s government will “do everything” to meet the country’s creditor-approved budget- deficit target, Prime Minister Viktor Orban told reporters in Vienna today.) Teljes cikk a Bloomberg-ben. (kattints rá!)

Versailles és Trianon madártávlatból

Már folyt a dél-szláv háború, Magyarországon pedig a NATO népszavazás előkészülete. Nagyon meglepődtem, amikor a hazai propaganda, pardon „választási szlogen”, azt hirdette: „a NATO-n keresztül vezet az út az Európai Unióba”. Nem értettem. Mi köze a kettőnek egymáshoz? Ausztria EU-tag, viszont nem tagja a NATO-nak, hiszen az ellentmondana semlegességének. Hasonló a helyzet Svédországgal is. Ugyanakkor ott van Törökország, ami már évtizedek (1952) óta NATO-tag, és nem tudja elérni, hogy felvegyék az EU-ba.

A népszavazás sikere érdekében az akkori magyar média elhallgatta, hogy NATO-tagságunk már rég eldöntött, annak ellenére, hogy a felvételre kijelölt másik két országgal (Csehország és Lengyelország) ellentétben, hazánk nem volt határos egyetlen NATO országgal sem. Csehország és Lengyelország tagsága geopolitikailag és stratégiailag teljesen logikusnak tűnt, hiszen mindkettő határos (az újraegyesült) Németországgal. A NATO 1949-es megalakulásának ugyanis egyik legfontosabb célja Németország „semlegesítése” volt, hiszen területéről két világháború is kiindult a XX. században. Ha Németország szomszédjai NATO tagok, és az Észak-atlanti Szövetség katonai vezetése (állandóan) amerikai, akkor (Nyugat- és Közép-)Európa békéje biztosított.

Ebbe az „első körnek” is nevezett geopolitikai koncepcióba, vajon hogyan került be az egyetlen NATO országgal sem határos Magyarország? Erre egy francia politikai elemző adott egyértelmű választ a közös francia-német tv-ben, az ARTE-ban. Az elemző a dél-szláv helyzetet ecsetelte, majd kommentárja végén megjegyezte: amíg Nyugat-Európa népei, országai az egyesülésben érdekeltek (lásd EU), addig a (berlini) Fal és a Vasfüggöny lebontása óta Kelet-Európa népei a nemzetállamok kialakításán fáradoznak, lásd Csehszlovákia és a soknemzetiségű Szovjetunió megszűnését. Ebbe a folyamatba nagyon jól beleillik a dél-szláv háború, ahol az egykori Jugoszlávia népei küzdenek önállóságukért. A nemzetiségi harcok következő fázisa, újabb háborús gócpontja, Magyarország lehet, hiszen ennek az országnak van a legnagyobb kisebbsége a határon túl, az összes vele szomszédos országban.

A francia elemző szavai összecsengtek az Észak-atlanti Szövetség stratégai elképzelésével: Magyarországot minél előbb fel kell venni a NATO-ba! Hiszen, ha az ország katonai vezetése Brüsszel alá van rendelve, akkor bármilyen (szélsőséges) kormánya is lesz az országnak, az fegyveres konfliktusba nem tud keveredni szomszédjaival. És ez fordítva is igaz. A szomszédos országok (szélsőségei) sem kísérelhetik meg Magyarország megtámadását, mert akkor a NATO-val találják szembe magukat. Talán, ezért sem mert nemet mondani néhány héttel a NATO-felvétel után Orbán Viktor akkori miniszterelnök, amikor engedélyezte a NATO harci gépek magyarországi légitámaszpontokról való felszállását a magyarlakta jugoszláviai területek bombázására. Pedig, nemet mondhatott volna, épp úgy, mint ahogy azt az ugyancsak NATO-tag Görögország tette, amely nem engedte területéről a (hozzá hasonlóan ortodox) szerb lakosság elleni hadműveleteket, légitámadásokat.

Mindezek ismeretében Magyarország NATO-tagsága a népszavazástól, ill. annak eredményétől függetlenül is biztosított volt. Ugyanakkor, a francia elemző észrevétele jól jellemzi Nyugat-Európa hozzáállását és véleményét a Kárpát-medence geopolitikai helyzetéről, amit a magyarok egy szóval szoktak emlegetni: Trianon.

Érdekes, Európa legtöbb országában szinte ismeretlen fogalom ez a név. Viszont Versailles nevének hallatán azonnal beugrik a „Versailles-i Szerződés” elnevezés, mely valamennyi közép- és kelet-európai nép számára változást hozott az I. világháború után. Francia kezdeményezésre gyakorlatilag átrajzolták az akkori Európa megszokott térképét, minek következtében négy nagy (szárazföldi) birodalom szűnt meg: a Német Császárság, a Habsburg Birodalom, mely 1867 óta Osztrák-Magyar Monarchia, a cári Oroszország és az Oszmán (török) Birodalom.

A Német Birodalom nevet megtartva a császárság szociáldemokrata (weimari) köztársággá alakult át, miközben területe jelentősen lecsökkent. Nyugaton, az 1871 óta Németországhoz tartozó El-Zász - Lotaringia visszakerült Franciaországhoz, és a Saar-vidék is francia megszállás alá került, Keleten pedig Nyugat-Poroszország lett Lengyelország nyugati fele. A cári Oroszország még a világháború idején (1917/18) külön békével (Brest-Litovsk) vált ki a harcokból, és először Szovjet-Oroszország, majd Szovjetunió néven maradt fenn. A „területrendezés” azonban a szovjet-orosz birodalmat sem hagyta ki. Elvesztette az addigi nagyhercegséget, a mai Finnországot, valamint a Baltikumot és a később Nyugat-Ukrajnának és Nyugat-Belorusznak elnevezett területeket, amikből létrejött Lengyelország keleti fele. Az Oszmán Birodalom teljesen visszahúzódott a Balkánon, és helyére az európai mintájú Török Köztársaság lépett. A negyedik, a soknemzetiségű egykori Habsburg Birodalom, az 1867 óta fennállt Osztrák-Magyar Monarchia viszont teljesen megszűnt Európa közepén. Ebben a folyamatban nagy szerepet játszottak az első világháborút követő forradalmak is, melyek Közép- és Kelet-Európában sorra hozták létre a köztársaságokat. A királyság intézménye végül is Magyarországon kívül csak a Balkánon (Románia, Bulgária, Jugoszlávia és Albánia) volt képes fennmaradni. Ráadásul Magyarországon egy király nélküli királyság jött létre, melyben a hatalomra került uralkodó osztály saját magát „ellenforradalminak” nevezte.

Magyarország területvesztésére a válasz azonban nem Trianon. A valódi kulcsszó Versailles, ill. a Versailles-i Szerződés, mely elnevezés és fogalom 1871 óta meghatározó az európai politikában, különösen a francia-német viszonyban. Talán, kevesen tudják, hogy a Versailles-i palota tükör-termében 1871 januárjában nemcsak a francia-német háború befejezését jelentő „előszerződést” írták alá, amely Franciaország kapitulációját jelentette, hanem az egységes Németország megteremtését is. A tükörteremben ismerték el és jelentették be I. Vilmos porosz királyt az egyesült német tartományok császárának, miközben a „vaskancellár” Bismarck aláírta a területszerzéssel (El-Zász - Lotaringia) is járó békeszerződést, helyesebben békediktátumot. Ráadásul hadisarcot is kellett a franciáknak fizetniük.

A megsemmisítő vereség gyakorlatilag kiszorította a franciákat a kontinentális Európából. Franciaország tengerentúli gyarmatokkal rendelkező nagyhatalom maradt, miközben a fiatal német császárság, pontosabban a Német Birodalom, átvette a vezető szerepet Közép-Európában. A franciák feletti győzelem előtt, 1866-ban, a poroszok legyőzték a Habsburgokat, akik kétségbe esésükben tárgyalásokat kezdtek a „keleti tartománnyal”, azaz Magyarországgal, melynek eredménye, egy évvel később, a Kiegyezés lett. Erre nagy szüksége volt a Habsburg Birodalomnak, hiszen Garibaldi ország egyesítő mozgalma miatt Olaszország is elszakadt Bécstől. Az osztrák császárt, mint királyt, csak a magyarok ismerték el, ellentétben a csehekkel, akik sohasem engedték I. Ferenc Józsefet cseh királlyá megkoronázni! A pán-szlávizmust megalapító és hirdető csehek a Habsburg Monarchia égisze alatt várták önállóságuk eljövetelét, mivel tartottak a másik két nagyhatalomtól: a némettől és az orosztól. Annak ellenére, hogy az utóbbival a pánszláv mozgalom testvéri kapcsolatot táplált, az ortodox cári Oroszország eszmevilága távol állt a huszita (protestáns) cseh gondolkodástól.

Bécs az Osztrák-Magyar Monarchia létrehozásával nagy terhet vett le a saját válláról. Gyakorlatilag átengedte a birodalom keleti része feletti uralkodást a magyaroknak. Az új természetes belsőhatár a Lajta lett. Attól keletre, azaz a Lajtán-túl (Trans-Leithanien) volt a soknemzetiségű Magyar Királyság, nyugatra pedig, azaz a Lajtán-innen (Cis-Leithanien), pedig a németajkú Ausztria, valamint Csehország. Az új politikai és jogi, jogállami felállás szabadkezet adott a magyaroknak. Mindenben önállóak lettek, kivéve a hadügyet és a külügyet. Ez elvben közös volt, ennek ellenére a hadügyi tárcát sohasem töltötte be magyar. Ugyancsak újdonságnak számított, hogy a Magyar Királyság „adómentességet” élvezett, azaz nem kellett Bécsnek adóznia. Az, hogy a magyar király és az osztrák császár személye megegyezett, úgy tűnt a magyarokat nem zavarta, azt a Kiegyezés szerves részének tekintették.

Ezért Magyarország az első világháborúban nem a „vesztesek oldalán állt”, hanem maga is vesztes volt, mivel aktívan részt vett annak a láncreakciónak az elindításában, amely négy évig tartó öldöklésbe torkolt. Hiszen a háborút az Osztrák-Magyar Monarchia (Habsburg Birodalom) robbantotta ki azzal, hogy megtámadta az oroszbarát Szerbiát, a szövetséges Német Birodalom (Német Császárság), pedig hadat üzent cári Oroszországnak, majd Franciaország ellen fordult. A központi- vagy tengelyhatalmak (Berlin és Bécs/Budapest) veresége jó alkalmat adott a győztes franciáknak a visszavágásra, aminek következtében az évszázados francia-német ellentét áldozata lettünk.

A franciákat és miniszterelnöküket (Clemenceau) csak egy dolog érdekelte: revánsot venni a németeken 1871-ért, és közben a világgal elhitetni, hogy Európa hosszú távú (örök?) békéjét a német nagyhatalmi törekvések megakadályozásával lehet csak elérni. Ez pedig úgy érhető el, ha Németország keleti oldalán a Balti-tengertől a Boszporuszig független államok sora jön létre, melyek francia-brit (Entente - franciául (diplomáciai) megértést, megegyezést jelent - Antant) befolyás alatt állnak, és egyben „ütköző zónát” is alkotnak az orosz (1917 óta szovjet) birodalom felé. Ezzel kvázi megakadályozva egy (későbbi) orosz-német közeledést is. Ennek az elképzelésnek a megvalósításához meg kellett szüntetni a soknemzetiségű Osztrák-Magyar Monarchiát, és helyette sok kis (elsősorban szláv) nemzetállamot létrehozni. Tehát, az alapkoncepció - eleve és alapjába véve - NEM "magyarellenes" volt! Sőt, annyira németellenes volt, hogy a megszüntetett Monarchia németajkú lakosságát, az osztrákokat, nem engedték a Német Birodalomhoz csatlakozni. Hiába volt pl. a hovatartozásról népszavazás Salzburgban, ahol a város lakóinak 99 %-a Németországhoz kívánt csatlakozni, a végeredményt megsemmisítették. Viszont Sopron esetében pont a fordítottja történt, ami ugyancsak jól mutatja a győztesek németellenességét. Az viszont, hogy "rosszul húzták meg a nemzetállamok határait" – máig vitatható.

Mindettől függetlenül, nagy árat fizetett az I. világháborút lezáró békeszerződés miatt a világ, hiszen az 1919-20 közötti „területrendezési” döntések már akkor magukban hordozták a 20 évvel későbbi, szinte elkerülhetetlen második világháborút. Sőt, a versailles-i békediktátumoknak volt még egy sajátossága: több évszázados, ha nem örök, szokásjogot rúgtak fel azzal, hogy a győztesek nem ültek tárgyaló asztalhoz a vesztesekkel. Csak a döntés aláírására hívták meg a vesztes félt. Ez a németek ellen alkalmazott francia gyakorlat később általánossá vált. Nemcsak a versailles-i béketárgyalások többi (vesztes) részvevőivel szemben (lásd Trianon), de a müncheni egyezmény idején is (1938), amikor Csehszlovákia felett úgy döntöttek, hogy az érintettet meg sem hívták az „egyeztető” tárgyalásokra. Ezt a gyakorlatot később (1945) megismételték Potsdamban is.

Viszont nem csak vesztesei, hanem kirobbantói is voltunk az első világháborúhoz vezető „konfliktus”-nak 1914-ben, hiszen a cári orosz befolyás alatt álló Szerbia megtámadását az Osztrák-Magyar Monarchia határozta el. Ami még súlyosabb, a közös császárság és királyság (K. u. K.) feladatmegosztása szerint (Kiegyezés -1867), Magyarországé volt a külügyi tárca, Ausztriáé pedig a hadügy. Magyarul: magyar hozzájárulás nélkül a Monarchia nem indíthatott háborút! Tisza István miniszterelnök tisztában volt a Lajtától keletre fekvő államrész (Transleithanien) nemzetiségi problémáival, a kisebbségben lévő magyarságra leselkedő veszéllyel. Nem véletlen a korábbi (1880-1910) erőszakos magyarosítási politika, főleg a szlovák és németajkú lakossággal szemben. Tisza nagyon félt a szlávoktól és az ugyancsak ortodox, „megbízhatatlan” románoktól. Ebből kifolyólag fenntartásai voltak a Szerbia elleni hadjárat következményeivel szemben. Abban biztos volt, hogy a katonailag erős Monarchia gyors győzelmet fog aratni 1914 nyarán. Viszont nagyon tartott attól, hogy Bosznia-Hercegovina 1908-as bekebelezéséhez hasonlóan, egy újabb szláv nemzetiségű területtel és lakossággal fog bővülni a Monarchia, az amúgy is kisebbségben lévő magyarsággal szemben. A Balkánról egyre jobban kiszoruló Oszmán Birodalmat felváltani látszó cári orosz befolyást, amelyet geopolitikai és stratégiai megfontolásból a francia-brit (Entente) érdekszövetség is támogatott, (más-más megfontolásból) a magyarokon kívül az osztrákok, a németek, sőt az olaszok sem nézték jó szemmel. Bécs ezért döntött balkáni határai kiterjesztése mellett, amit csak felgyorsítani látszott a trónörökös (Ferenc Ferdinánd) elleni (szarajevói halálos) merénylet. Végül a központi- vagy tengelyhatalomnak is tekintett Német Birodalom szövetsége meggyőzte Tiszát a háború megindításáról. Annak ellenére, hogy Tisza István mindvégig ellenezte Szerbia annektálását, de mindenekelőtt Magyarországhoz való csatolását a már fentebb említett okok miatt. Ugyanakkor példaképe a németeket egyesítő Bismarck volt, a szociálisan is érzékeny „vaskancellár”, aki elsőként vezette be az (állami) egészségbiztosítást, a baleset- és rokkantbiztosítást, valamint a nyugdíjrendszert.

Tisza aggodalmai a külső szemlélő és a világtörténelem szempontjából részletkérdések, ehelyett általánosan (és sommásan) elfogadott, hogy az első világháborút a soknemzetiségű Osztrák-Magyar Monarchia robbantotta ki, és vesztette el.
Ez a megállapítás az osztrákoknak közel sem okozott akkora traumát, mivel ők már 1867-ben "megszabadultak” az addig is sok fejfájást okozó soknemzetiségű keleti tartománytól, Magyarországtól. Sokkal nagyobb fájdalma volt Ausztriának a Lajtán inneni (Cis-Leithanien) birodalom, országrész, fejlett ipari központjának, Csehországnak az elvesztése.

Habár a világháborúnak 1918. 11. 11-én 11 órakor volt hivatalosan vége, pontosabban ez a fegyvernyugvás, az általános tűzszünet mindenki által elfogadott időpontja, dátuma, az azt követő béketárgyalások, ill. békeszerződések megkötése, aláírása 1920 nyaráig elhúzódott, mivel valamennyi vesztes felett külön döntöttek más-más helyen. Trianon-ban a magyar, St. Germain-ban az osztrák, Neuilly-sur-Seine-ben a bolgár és Sevres-ben az oszmán birodalommal íratták alá a békediktátumot, mely szerint a(z első) világháború kirobbantásáért Németország és szövetségesei az egyedüli felelősök, ezért területvesztésre és a győzteseknek jóvátétel megfizetésére kötelezték őket.
Az első békekötést, pontosabban ultimátumot a németekkel íratták alá 1919. június 28-án. Előzőleg a győztesek szerződéstervezetére a németek - a hagyományoknak megfelelően - ellenjavaslatot nyújtottak be, de azt a szövetségesek elutasították. Németország valamennyi gyarmata elvesztésén túl területéből 70 ezer négyzetkilométert „engedett át” szomszédjainak, a legnagyobbat (Nyugat-Poroszországot) az újonnan alakult Lengyelországnak. Katonaságát 100.000 főben határozták meg. Katonai harci repülőgépek, páncélosok és nehéztüzérség tartását, birtoklását megtiltották. Németországnak el kellett ismernie, hogy egyedül felelős a világháború kirobbantásáért, és ezért jóvátételt kell fizetnie.

1919. szeptember 10-én a Saint Germain –en –Laye-i kastélyban írta alá Ausztria a versailles-i békeszerződést. Az osztrák delegáció már májusban a helyszínre érkezett, de a megbeszéléseken nem vehettek részt. Az ott elhangzottakról csak írásban értesítették az osztrák küldöttséget, közölve velük, hogy Németországgal együtt az Osztrák-Magyar Monarchia egyedül felelős a háború kirobbantásáért. Ausztria a hadkötelezettség megtiltása mellett 30 ezer fős hadsereget tarthatott meg, miközben valamennyi fegyvergyárát és raktárát meg kellett semmisítenie. Nem egyesülhetett Németországgal, és nem használhatta a „Deutschösterreich” (Német-Ausztria) elnevezést, csak az Österreich (Ausztria) nevet.

Ausztria után kezdődtek a béketárgyalások Magyarországgal. Gyakorlatilag az osztrákokkal elfogadtatott és megkötött szerződés birtokában kész tények elé állították a magyar küldöttséget, és ugyancsak tárgyalás és meghallgatás nélkül, ultimátumszerűen íratták alá a békediktátumot 1920. június 4-én.

A Magyarországot sújtó néhány előírás: legfeljebb 35 ezer fős önkéntes hadsereg, nem gyárthat vagy vásárolhat tankokat, repülőket, páncélosokat, hadihajókat; később megállapítandó jóvátétel fizetése 30 éven át – zálogul a magyar állam minden vagyonát és bevételét a Jóvátételi Bizottság ellenőrzése alá kell helyezni. Stratégiai okokból csak egyvágányú vasúti hálózat volt megengedett. A kétvágányú szakaszokat fel kellett szedni. Különben ennek a rendelkezésnek a maradványa még mindig tapasztalható pl. a Balaton mentén.

A Magyar Királyság 325 ezer km²-es területe 93 ezer km²-re, lakossága 20,9 millióról 7,6 millióra csökkent. A királyság 10 legnagyobb városa közül öt az országhatáron kívülre került, valamint Fiume (Rijeka) elcsatolásával nemcsak tengeri kikötőjét, de tengeri kapcsolatát is elvesztette. A természeti nyersanyag források jó része is a határon túlra került.

Az elcsatolt területekre került 13.3 millió egykori magyar állampolgárból csak 3,2 millió vallotta magát magyarnak, ami azt is jelenti, hogy Nagy-Magyarország eredeti lakosságának kb. fele eleve nem volt magyar (nemzetiségű). A szerződés kimondta, hogy az államhatáron kívül maradottaknak egy évük van eldönteni hovatartozásukat, mivel az egy esztendő leteltével elvesztik magyar állampolgárságukat.
A francia alapkoncepció, miszerint Európa hosszú távú békéjének egyedüli záloga Németországtól, ill. a német nyelvterülettől keletre élő népek saját államalapítása, a XX. század elejei nacionalista mozgalmak idején logikusnak tűnt. Ezt a nemes gondolatot, a népek önállóságát és függetlenségét szorgalmazó USA, és annak elnöke, Wilson, is támogatta. Persze a francia elképzelést elsősorban a németellenesség, az 1871-es vereség megtorlása vezérelte, annak reményében, hogy az újonnan alakult (elsősorban szláv) államok „lekötik és sakkban tartják” a haderejétől és hadi potenciájától amúgy is megfosztott Német Birodalmat.

Hogy a franciák mindettől függetlenül megbocsáthatatlan, felelőtlen és bűnös hibát követtek el, azt a 20 évvel később elindított II. világháború (és annak következménye) igazolja. Hiszen az is Versailles miatt volt! - a kérdés csak az: melyik Versailles miatt? 1871 vagy 1919/20. Persze, ha jobban belegondolunk, akkor az 1947-es "Párizsi Békeszerződés" is Versailles-ban köttetett, tehát valójában egy újabb versailles-i szerződés volt, ami Magyarország szempontjából az 1920-as döntés és határok megerősítését jelentette.
Ennek ellenére, 90 esztendő elteltével, a hazai közhiedelemben még mindig erősen él az az önsajnálat, miszerint „mindenki minket bánt”, „mi vagyunk, akik a legtöbbet szenvedtük” (és szenvedünk), és akiktől „a legtöbbet vették el”, sőt egyenesen „elrabolták”. Jó volna, ha e bús-borongós hangulatkeltők és követőik körbenéznének Európában, például az I. világháború békediktátumait sokkal jobban megszenvedett többi vesztes portékáján. Vajon ők hol tartanak manapság az önsajnálatban?

Nem láttam még Osztrák-Magyar Monarchiát ábrázoló matricás osztrák autót. Sem külföldön, sem országon belül. Sőt, az ottani nacionalistáktól sem hallottam, hogy a híres gyógyüdülőhelyet Karlsbad-ot (Karlovy Vary) vagy Marienbad-ot (Marianske Lazne) követelnék vissza, esetleg kétfejű fekete sasos sárga zászlókkal vonulnának fel. A legnagyobb fájdalmukat képező, Olaszországnak adományozott, Dél-Tirol esetében pedig megállapodtak (az örök ellenség?) olaszokkal, hogy az ott élők, önrendelkezési alapon, szabadon használhatják mindkét ország (olasz, osztrák) nyelvét, a telefonkönyvek kétnyelvűek, a szerződéseket (legyen a ház, autó stb. vásárlás, eladás vagy bérlés) akár német, akár olasz nyelven is meg lehet írni és kötni, azt (fordítás nélkül!) mindkét országban (sőt Németországban is!) elismerik. Ha pedig valakinek nem tetszik a dél-tiroli bíróság (elsőfokú) döntése, akkor maga határozza meg, hogy másodfokú jogorvoslatra Bécshez vagy Rómához fordul.

Az 1919-es versailles-i szerződés miatt „fellázadt” Németországot 1945-ben duplán sújtották a második világháború kirobbantása miatt (is). Területét tovább csonkították, az egykori Kelet-Poroszországnak még a neve is eltűnt a köztudatból és a térképekről egyaránt. Fővárosát napjainkban csak Kalinyingrád néven ismeri a világ, ha egyáltalán tudják e szovjet-orosz város történelmi múltját. Szilézia is inkább csak a történelemkönyvekből ismert. Arról pedig a magyar közvélemény szinte semmit sem tud, hogy a II. világháborút követően 12 millió német (Heimatvertriebene) hagyta el szülőföldjét annyi holmival, amennyit magával tudod vinni, és ahova soha többé nem térhetett vissza! A németek esetében nem csak az országhatárokat tolták arrébb a nemzetközi egyezmények, hanem a lakosságot is távozásra kényszerítették! A mai Németországnak még sincs konfliktusa szomszédjaival. Németország 1914 előtti határait jelző matricás autókat sem látni. Az egykori német (birodalmi) területekről elűzöttekről, mint (politikailag) önhibáztató történelmi tényről, emlékezik meg az állam. Az emléknapot azonban csak az elűzöttek és leszármazottjai tartják meg, arról a parlamentben (Bundestag) nem emlékeznek meg, pláne felállással, himnuszénekléssel nem. A német népet jobban érdekli a mindennapok problémája és a jövő, amiért érdemes élni, és amire a sikerek láttán csak büszkék lehetnek.

Ha összehasonlítom az I. világháború három nagy vesztesét, a németeket, az osztrákokat és a magyarokat, akkor szomorúan kell megállapítanom, hogy hazánk meg sem közelíti a másik két megcsonkított, megnyomorított vesztes napjainkra elért társadalmi, gazdasági és politikai teljesítményét.

.

.

Kapcsolódó anyagok

Elhallgatott történelem 1939-1941 / II. ... (Saturday, September 05, 2009)
Trianon cseh-szlovák szemmel ....(Tuesday, November 25, 2008)

1938 ......................... (Friday, September 26, 2008)
A lengyel Trianon .................. (Thursday, March 23, 2006)
.