Hattyúdal

Nekem Hattyúdalnak tűnik (Kasza) Levente hó végi írása (Isten veled Magyarország ÉS 2017 51/52. szám), melyben - szerintem - nem csak Magyarországtól búcsúzik. Hiszen évek óta arról beszélt, hogy változtatni kell. Megöregedett. A budapesti lakást el kell(ene) adni. Több időt tölteni Münchenben a családdal, az unokákkal. Amúgy sem tetszik neki a magyar politikai élet (alakulása). Ezt az elkeseredettséget lehet kiolvasni ebből a szomorú írásából is. Valójában egy életmű kudarca, amivel szembe kell néznie. A Rádió (SZER) feladata az volt, hogy tartsuk életben a rab nemzetek lelkét, és segítsük hozzá a szabadságot jelentő demokrácia megszületéséhez. A példakép Amerika, az USA volt. A partraszállás (1944) óta az egész európai kontinens az USA-tól várta a diktatúrák elleni segítséget. 45 évig (1944-1989) tartott, míg Európa valamennyi népének lehetősége nyílt saját sorsának alakítására. Ebben fontos szerepe volt Leventének, aki sokak szerencséjére felismerte, hogy az elégedetlenkedők támogatása lehet a folyamat kiindulási alapja. Munkáját az amerikai vezetés is támogatta, különösen az anyagi háttér biztosításával. Persze a legnagyobb segítség maga a kommunikáció volt, ahogy a keleti blokk országaiba a Rádió eljuttatta, megismertette az ottani „másként gondolkodókat” és véleményeiket a hazai hallgatósággal, nagyközönséggel.  A Vasfüggöny lebontása, és a Rádió elhallgatása után ez tette népszerűvé Levente nevét az alakuló demokráciában, különösen a liberálisok körében. Közel harminc év telt el (1989) a nagy lehetőségek felcsillanása óta, amiből szinte semmi sem valósult meg.  Leventéből nem lett madáchi (vagy bibliai) hős, aki küldetése végén megpihenhet. Nemzeti hős sem lett, aki diadalra vitte a nagy vágyat: egy ország gazdasági és szellemi felemelkedését. Egy porszem volt egy láthatatlan gépezetben, ami gellert kapott, és napjainkra lecsúszott a demokrácia útjáról.

Müncheni kollegái (szinte kivétel nélkül) nem kedvelték. Nem a munkáját, hanem a személyét illetően. Ezzel ő is tisztában volt, hiszen egyetlen összejövetelre, találkozóra sem jött el. Pedig hívták!  (Jobban érezte magát Szárszón, mint a müncheni olasz étteremben.) Ugyanakkor társaságban kellemes, „jó dumás” benyomását keltette, aki mindenkit a becenevén említett.  Pl. ”tegnap együtt vacsoráztam a Gabival”.  Rá kellett kérdezni, hogy „ki a Gabi”?   Demszky, Kuncze, stb. Ez a „társasági élet” különben nagyon jellemző Leventére. Nem véletlen, hiszen Budapesten sokkal több ismerőse van, mint Münchenben. No, meg a müncheni ismerősöknek közel sincs olyan politikai, művészeti háttere és befolyása, mint a budapestieknek. Szeret jól értesült és tájékozott lenni. A szerkesztőséget irritálta, pl. Antall József miniszterelnököt, állandóan „jóskázta”.

Többször mondtam neki, hogy az orbáni rendszer számomra nem diktatúra. Amiben 1974-ig éltem, az összehasonlíthatatlan a maival. Akkor a rendőrök minden különösebb ok nélkül levágták az ember (hosszú) haját, és felvágták a csőnadrág szárát. A gimnáziumba tilos volt farmer nadrágban (jeans) járni. Az útlevél megszerzéséhez „ajánlás” kellett (pl. igazgatói, szakszervezeti vagy párttitkári). Ha ki is engedtek, legfeljebb 30 nap múlva haza kellett jönni, különben retorzió (kizárás az utazásból, elbocsátás a munkahelyről, súlyosabb esetben elzárás, börtön. - ezt hívták "hazatérés megtagadásnak")  A visszatéréstől voltunk megfosztva.  Most ezt bárki megteheti, minden következmény nélkül.  Persze ezzel nem mondom, állítom, hogy a jelenlegi (orbáni) rendszer jó, vagy demokratikus lenne. Viszont azt az alapvető jogokat tiszteletben tartja, ami negyven évig hiányzott, és amitől rendszere a diktatúrától eltér, különbözik. Ez, persze nem jelenti azt, hogy az orbánizmus követendő példa. A Földön nincs még egy olyan ország, ahol az államelnök, a miniszterelnök, és a Házelnök ifjúkori haverok (kollégiumi társak) lennének. Valóban sok hasonlóság van a rákosi és kádári diktatúrával, főleg a propaganda, a tömegtájékoztatás centralizáltsága, az „államosítás”. Mind-mind az egypártrendszerre emlékeztető jelenségek. Azt mondják: „birkanép, mindent eltűrnek”. Én fordítva látom, érzékelem: most tapasztalom azt a saját bőrömön, amit központilag (mindig az előző rendszerre hivatkozva) elnyomásnak neveztek. Az emberek többsége elfogadta, sőt éljenezte a mindenkori fennálló rendszert. A fennmaradt filmhíradók is szinte csak pozitívan állították be a történteket (lásd 1957. május elseje). A mindenkori fiatalság többsége pedig valóban minden korszakban (Horthy, Rákosi, Kádár) egy jobb jövő reményében bízott. Most sincs ez másként. Talán csak annyi, hogy kitárult a világ, lecsökkentek a távolságok. Az érvényesülés pedig mindig is a Lajtától nyugatra volt elérhetőbb, megvalósíthatóbb.

„…A rendszerváltás utáni kormányok (Antall, Medgyessy, Horn) nagy érdeme volt, hogy a negyvenéves szovjet elnyomás után – népszavazás jó eredményével alátámasztva – ismét jelentkezhettünk a demokratikus Nyugatnál, és az befogadott bennünket…” – írja Levente. Már a NATO és EU népszavazásnál is manipulálták a szavazókat, hiszen nem volt igaz, hogy "az EU felvétel előfeltétele a NATO tagság" A kormányfők fentebbi sorrendje, a kronológia sem stimmel, no meg az egész eseményfolyam sem úgy történt, ahogy arra a most nyolcvanéves egykori kollega emlékezik.  Levente magát szabaddemokratának nevezi és nevezte, arra hivatkozva, hogy felesége egy liberális bajor családból származik. Az első szabad választáson a nép (gyakorlatilag) „visszasírta a Horthy-korszakot”, melynek élő jelképe lett a „Jóska”.

Az 1990-es országgyűlési választás, és annak eredménye jelzésértékű volt, és jól mutatta (mutatja) a magyar lelket, a 40 év szovjet megszállást követő (első) szabad választást. Két markáns induló, ill. jelölt vetélkedett: egy „jobboldali” (MDF) és egy „baloldali” (SZDSZ), ami reménykeltőnek tűnt a nyugati típusú „kétpártrendszer” megteremtésére. Külföldi (nyugati) megfigyelők a piacgazdaságot hirdető SZDSZ győzelmére tippeltek. A köztudatba a mai napig nem került be, hogy egy, az államigazgatásban járatlan múzeumigazgató, ráadásul „horthysta” csemete, lett a miniszterelnök. Pedig már 1990-ben sejteni lehetett, hogy a lakosság inkább a Horthy időkre emlékeztető „nép-nemzeti” függetlenséget támogatja, mintsem a kapitalista piacgazdaságot hirdető liberális „komcsi” csemetéket. Aztán előjött az évtizedek óta lappangó (elfojtott) antiszemitizmus, miszerint az SZDSZ tagjai között sok az „urbánus”, a „városi” (azaz a „zsidó”).

Az új, szabadon választott parlament első, ellenszavazat nélküli, döntése a képviselők fizetésének megállapítása volt. A „hogyan tovább?” csak ezután kezdett felszínre törni. Az egykori „horthysta” menekültügyi kormánybiztos fia, ifj. Antall József, Horthy miniszterelnökeire (Teleki, Bethlen, Kállay) jellemző „angolbarát” politikát képviselte. Első megnyilatkozásaiban az USA és Nagy-Britannia barátságát és segítségét remélte. Németellenességét édesapjától örökölte, akit 1944-ben a Gestapo letartóztatott, majd 1945-től, mint a BM alá tartozó Népgondozó Hivatal vezetője a magyarországi németek kitelepítését irányította.

Az SZDSZ-t ekkortájt a liberális gondolatok, a kapitalista átmenet (piacgazdaság) és a kommunistaellenesség jellemezte. Az Antall-kormány hibát hibára halmozott, mert igazából, nem mert gyökeres, strukturális változtatásokat végrehajtani, („Tetszettek volna forradalmat csinálni!”). Ehelyett felszámolta a jól működő mezőgazdaságot, a jó szándékú, jelképes kárpótlási jeggyel pedig megteremtette a korrupció melegágyát, mivel az állami tulajdon privatizálásánál ezeket a fedezet nélküli értéktelen papírokat beszámították. A Kalasnyikov ügy pedig nemzetközi szinten destabilizálta térségünk biztonságát.

1993  a fordulat éve

A rendszerváltás politikai átrendeződése, az erővonalak (meghatározó) kialakulása, az ország politikai térképének átrendeződése 1993-ban történt meg. Ekkor radikalizálódott az SZDSZ ifjúsági tagozata (Fidesz), mely a MDF-Fidesz székház botrányba torkolt, amikor Antall megpróbálta „kilóra megvenni” a tehetséges fiatal Orbánt. A pártszékházzal a Fidesz máig nem tudott elszámolni, miközben vezetőségi tagjai (Fodor, Ungár, Molnár) elhagyták a pártot, és beléptek az SZDSZ-be. Az egykori Rajk-kollégiumi haverok, pedig saját jövőjük (lét)biztonsága érdekében megszűntették a 35 éves korhatárt. Közben az MDF-ből kilépett és új pártot alapított az antiszemita Csurka István (MIÉP).

A parlamenti pártok egyetértésével 1993 szeptemberében megtörtént Horthy Miklós újratemetése. Abban mindenki egyetértett, hogy a száműzetésben elhunyt volt kormányzót és családtagjait az egykori családi birtokon helyezzék örök nyugalomra. A vita azon pattant ki, hogy a temetésen való részt vétel a tiszteletadás hivatalos (állami) vagy magán formája. Például egy „ismert arc”, egy miniszter, megjelenése minek számít? 1993-ban történt a médiamunkások tömeges elbocsátása. Ugyancsak ekkor szerveződött a Demokratikus Charta, amit Antall József miniszterelnök, és kormánya (a demokratikus jobboldal) elleni támadásnak fogott fel. Lásd a Jegybank (MNB) elnökének (Surányi) eltávolítása, mert aláírta a nyilatkozatot. 

Ugyancsak ez évben, 1993 október 31-én, hallgatott el a Szabad Európa Rádió magyar nyelvű adása. Ennek előzménye: az egykori szocialista országok közül elsőként (a 1989 júliusi Bush látogatást követően) Magyarországon nyitott irodát a SZER. Akkor még úgy nézett ki, hogy ez a lépés készíti elő a SZER magyarországi (állandó) jelenlétét. Tárgyalások folytak, hogy a Rádió magyar földön, magyar finanszírozással működjék tovább, mint az amerikai demokrácia, a szabadság és függetlenség jelképe. Az egyik ilyen tárgyaláson – egy szemtanú szerint – Antall kifakadt: miért engedélyezzek és finanszírozzak egy kormányellenes (rendszerkritikus) adót? Ezzel a SZER magyarországi működésének még a reménye is szertefoszlott. A nyilvánosságra hozott hivatkozási alap az 1993-ban életbelépett „frekvenciamoratórium” volt. A SZER magyarországi sorsa jól mutatja a hazai rövidlátást, a demokratikus gondolkodás hiányát. Jellemző módon a választást vesztett MDF-es kormány egykori külügyminisztere magánbeszélgetésen megjegyezte: „Milyen kár, hogy megszűnt a SZER”

1994

1994-re a népnek elege lett a (vad)kapitalizmusból, és visszasírták a létbiztonságot jelentő kádári éveket. Az 1994-es választáson az MSZP elsöprő győzelmet aratott. Érthetetlen, hogy a piacgazdaságot követelő (antikommunista) liberális SZDSZ miért lépett koalícióra az abszolút többséget szerzett kommunista utódpárttal. Ezt magánbeszélgetésekkor Levente is többször megemlítette, csak arról nem szólt, hogy ugyanebben az időben (1994) lett a Magyar Televízió politikai műsorainak főszerkesztője. Habár erre Hattyúdalában is említést tesz. („…Nehezen válok el volt tévés kollégáktól…”)

1994-ben az  MSZP választási győzelmét a lakosság nosztalgiájának köszönhette, mivel csalódtak a Horthy időkre emlékeztető Antall-Boross kormányban, különösen a privatizációk következtében bezárt gyárak, üzemek miatti emelkedő munkanélküliség láttán. Hiányát kezdték érezni a közbiztonságnak, valamint az állami, vállalati óvodák, napközik és üdülők megszűnésének. A relatív jólét jelképe: a 3.60-as kenyér és tej emléke kezdett felerősödni. A szocialisták azonban ezt nem tudták „visszacsinálni”, helyette az újraegyesült Németország felé fordultak, ahol nagy tisztelet övezte Hornék határnyitását, és a Vasfüggöny lebontását.  1994-ben Levente, mint az MTV politikai műsorainak főszerkesztője követte az 1991-94 között hírigazgatói posztot betöltő ugyancsak egykori szabadeurópás Juhász Lászlót. Az akkor már nyugdíjas Juhász Laci arról volt (köz)ismert, hogy havi (állami) fizetését nem vette fel, ill. jótékonysági célokra utalta át. Levente viszont Hattyúdalában is megemlíti, hogy mostanság: „…töröltettem bankszámlámat…”.

Hornékra hárult a kapitalista berendezkedés alapja: a gazdaság átalakítása, ami az elhíresült Bokros-csomag miatt igencsak népszerűtlen lett a lakosság körében. Ezzel a kádári nosztalgia pillanatok alatt szertefoszlott, és a lakosság az új, „szűz”, a politikában még nem kompromittált fiatalok felé fordult. 1998-ban Torgyán kisgazdáinak segítségével került hatalomra az SZDSZ egykor radikális ifjúsági tagozata, az Orbán-féle Fidesz.

1998

A következő négy év (1998-2002) stagnálással telt el. Magyarán, Orbánék „fölélték” az évezred végére beérett Bokros-csomag adta lehetőségeket és előnyöket. Miközben megszületett a látványos nacionalizmus, a Korona úsztatása a Dunán, majd a múzeumból átvitték a Parlamentbe. Ez az orbáni szemfényvesztés egyedülálló a világon. Nincs olyan ország, pláne köztársaság, ahol a királyi koronát a parlamentben őriznék. Majd a Millenniumra való tekintettel minden település kapott egy országzászlót.

Orbán, a nyugati demokráciákban ismeretlen, „nemzeti (színű)” (nacionalista) jobboldalban látta maga és országa jövőjét. 2002-ben erre (még) nem volt vevő a magyar nép. Az eltelt három kormányzási ciklus (1990-1994-1998-2002) csalódásokkal volt tele. A lakosság belátta, hogy a kádári nosztalgia nem hozza vissza azt a létbiztonságot, amit a szovjetrendszer magyar változata, a gulyáskommunizmus adott.  A Horthy időkre emlékeztető Antall-kormány ugyancsak ellenszenves lett a kádári időkben szocializálódott lakosságnak. A fiatal demokraták sem hozták meg azt a demokratikus, parlamentáris változást és berendezkedést, amiről a Nyugattól elzárt lakosság 40-50 éve álmodozott. Sőt, az orbáni első ciklusban már érezhető volt a gyűlöletkeltés, az ellenzék megbélyegzése, a baloldalnak, mint olyannak még az emlékét is ki akarták törölni a köztudatból.

Legjobb példa az „új” Nemzeti Színház, melynek alapkövét a Horn kormány utolsó heteiben (1998. március) tették le, és amelyben egy fémhengerbe betették Göncz Árpád (államelnök), Horn Gyula (kormányfő) és Magyar Bálint (oktatási miniszter) aláírással ellátott üzenetét. Az 1998. májusi parlamenti választást nyert Orbán ezt nem tudta elviselni, ezért új (a tömegközlekedéssel nehezen megközelítő) helyen, a „város szélén”, építtette fel az „új” Nemzetit.

Majd azt írja Levente:

„….Engedjék meg, hogy itt egy személyes történet erejéig megszakítsam a gondolatmenetet: egy volt rádiós kollégámmal találkoztam néhány nappal ezelőtt Münchenben. Laci a rendszerváltás után családjával együtt hazaköltözött. Eladta lakását, Budapesten vásárolt újat. „Mi van, öreg, visszalátogatsz?” – kérdeztem. Igen, mondta, „de nem látogatóba, hanem visszaköltöztünk. Tudod, már öregek vagyunk, gyakran szorulunk orvosra. Ilinek, a feleségemnek csípőoperáció­ra volt szüksége. Azt mondták, két-három év a várakozási idő. Erre eladtunk ott mindent, visszajöttünk Münchenbe. Itt egy hét bejelentkezés után megoperálták. Egyébként Magyarországon érezte magát, mert magyar volt az orvos, aki operálta, és a két ápolónő is.”  …”

A volt rádiósok között hiába érdeklődtem. Senki sem tudta megnevezi, beazonosítani Lacit és Ilit. Ilyen keresztnevű házaspárra senki sem emlékszik. Olyanra meg pláne nem, aki kb. 20 éve élne Magyarországon, és napjainkban tért volna vissza Münchenbe. A volt kollegák ilyen történésről futótűzként szokták tájékoztatni egymást, ha máskor nem, hát a minden hónap első szerdáján rendezett összejövetelen. (amire Levente tüntetőleg nem szokott eljönni).   Tételezzük fel, hogy Leventén kívül senki sem ismeri ezt az egykori, magyar házaspárt. Életkoruk alapján legalább 70 évesnek kell lenniük. Ha 20 éve élnek Magyarországon, (és azóta nem fizettek német betegbiztosítást (Krankenkasse) akkor már rég elveszítették jogosultságukat a müncheni betegellátásra, kezelésre, beavatkozásra, operációra.  Hacsak, nem voltak olyan előrelátók, hogy a Leventéhez hasonló nyugdíjukból 20 éve folyamatosan fizetik a havi kb. 500-600 eurós betegbiztosítási hozzájárulást. Ennél lényegesen olcsóbb a magyarországi magán klinikai ellátás, ahol kivizsgálás után napokon belül egy csípőoperáció  800.000.- Ft  (2.600 euró).

Semmelweis Egészségügyi Kft

https://semmelweiskft.hu/araink

A migráns élet - Cseke László halála kapcsán

(Ekecs) Géza halála olyan dolgokat hozott a felszínre, amiről Magyarországon még ma sem szoktak beszélni. A magyar átlagembert manapság sem érdeklik az egyéni sorsok, az emigráns élet. Talán a jelenlegi ellenzék próbálja valahogy pedzeni a külföldi élet buktatóit, annak kezdeti nehézségeit, persze úgy beállítva, mintha az valami nemzeti tragédia következménye lenne. „Félmillió ember – főleg képzett fiatalok – hagyta el az országot a jelenlegi vezetés, ill. annak politikája miatt”.  Persze ez így nem igaz! Az 1989-es „fordulat” ugyanis meghozta az alapvető szabadságot: az utazás, a szabad helyváltoztatás lehetőségét. Manapság ennek a turizmusnak csak egyetlen akadálya lehet: a pénz. Erről különben már a 80-as évek végén is tudni lehetett. Hiszen a „világútlevél” mellett megjelent a „vízummentes” utazás lehetősége. Ezt sok magyar örömmel fogadta. Viszont ennek a „vízummentesség”-nek a hátulütője lett, hogy megnehezült a „kinn maradás”, a letelepedés, az emigrálás.  1989 után már nem voltak „disszidensek”, azaz politikai menekültek, mert politikai alapon a befogadást, az ottmaradást ezentúl a Szabadvilág államai nem támogatták. 1989-től nem lehet politikai menedékkérésről beszélni. Kitört a szabadság azzal, hogy megszűnt a Vasfüggöny. Első perctől tudható volt, hogy ezek a csóró kelet-európaiak el fogják özönleni Nyugat-Európát. Voltak akik, „sáskajárást” vizionáltak. Ezért is találták ki az Európai Gazdasági Közösséget (EGK) felváltó EU-t. A gazdaságilag stabil és fejlett (gazdag) nyugat-európai országok a keletiek felvételét, csatlakozását feltételekhez kötötték, a legszembetűnőbb az euró bevezetésének megkövetelése volt, amit viszont nem kötöttek határidőhöz, miközben hét évet adtak a „felzárkózásra”. A munkás-párti, szakszervezeti kötődésű, szociáldemokrata németek a belépéstől számított első hét év alatt tiltották a keleti munkaerő beáramlását. A britek pedig azonnal megnyitották munkaerő piacukat. Elsősorban a lengyelek özönlötték el Nagy-Britanniát, mert történelmileg az angol nyelv fontosabb és szimpatikusabb volt számukra, mint a német. Németországba csak az alacsony képzettségű alkalmi munkások (pl. spárga szedő idénymunkások) jöttek. Később ők is a távolabbi brit szigetországba mentek, mert ott jobban megfizették őket.

A lényeg: minden kezdet nehéz, az újonnan érkezők hely- és nyelvismeret nélkül csak alantas fizikai munkát végezhetnek. Ez a történelem folyamán valamennyi bevándorlóra érvényes a világ minden pontján. Viszont sokan jobb szociális körülmények közé kerültek, mint amit hátra hagytak. Megcsillant a felemelkedés reménye és lehetősége is. Mindaz, ami szülőföldjükön hiányzott, és ma is hiányzik. Ezt nem akarja megérteni a hazai rendszer és államvezetés. És ez nem csak a jelenlegi kormány bűne, hanem egy gondolkozás hibája, mely nem adja meg a fiataloknak az előrejutást, a tapasztalt időseknek meg a nyugodt békés, munkás idős kort. Szép és divatos mai szóval az „esélyegyenlőséget”, a tehetségen, a rátermettségen alapuló kiválasztást.

Ennyi kitérő után vissza Cseke halálához, mely oly jellemző az emigrációra.  Itt álljunk meg néhány szóra! Szerintem a disszidens az, aki – valamilyen élethelyzet miatt - egy jobb életkörülmény reményében (illegálisan, szökve, „egy bőrönddel”) hagyta el szülőföldjét. A kivándorló az, aki engedéllyel távozott, és vihette magával ingóságai egy részét. Mindkét kategória az új (választott) hazában a mielőbbi beilleszkedést tartotta szem előtt. Az emigráns ugyanakkor nem a beilleszkedést tartotta legfőbb feladatának, hanem a szülőföldje hagyományainak, szellemi értékeinek megőrzését. Ennek volt bizonyos formája a SZER-nél való munkavégzés is. Az ott dolgozók valójában a hidegháború frontharcosai voltak. Ki voltak téve az ellenség (a szülőföldi államrend) aknamunkájának, a titkosszolgálatok zsarolásának, életük is veszélyben volt. Nem egy munkatárs gyilkosság áldozata lett. Igaz, ez a magyar államvédelemre nem volt jellemző. Az emigráció, amolyan (részben) önkéntes száműzetés volt egy eszme (általában a szabadság) érdekében. Lásd Kossuth Lajos.

Vissza Csekéhez! Bevallom, fura embernek ismertem meg (Ekecs) Gézát. Egy végtelenül rendes, segítőkész munkatárs volt. A Rádió lelke. Viszont a magánéletéről jóformán semmit sem tudtunk. A Rádió volt a mindene. Munkabírásáról legendák születtek. Az a pletyka járta, hogy Gézának azért van csak három gyereke (két fia és egy lánya), mert a Rádió fennállása alatt három adásszünet volt.

Egyedül járta a világot, mivel felesége félt a repüléstől. A telefont viszont mindig a felesége vette fel, aztán mikor a hívó fél megmondta a nevét, akkor átadta a kagylót Gézának. Egy időben egy házban laktunk. Már a beköltözés előtti napokban közölte, hogy „nem fogunk összejárni”. „Nincs olyan, hogy bekopogsz, mert elfogyott a cukor vagy a liszt” – mondta. Őszintén, nem értettem.  Csak sokkal később, a halála után értettem meg. Géza ugyanis kettős életet élt. Mindene volt a rádiózás, azért élt és halt. A családját pedig féltette. Különösen az esetleges hazai provokációktól. Azt többször elmondta, hogy mivel a Rádióba nem engedték be a népszabadságos Pintért (István) és a későbbi „kékfényes” Szabót (László), ezért lakása telefonján keresték meg. Nem akart velük találkozni, viszont amit a telefonban  mondott azt (tudta nélkül!) magnóra vették, és a „Teenager Party” című propagandafilmben (összevágva) bejátszották. A hírhedt film kísérőzenéjét (Ecc-pecc kimehetsz, holnapután bejöhetsz) különben az akkor még erősen vonalas, párt- és rendszerhű Vámos Miklós (Tibor) triója (Gerilla együttes) szolgáltatta.

Egyszer, munka után hazafelé menet, valahogy szóba jött ’56. Mondta, hogy pont akkor volt nászúton Velencében, és amikor megtudta, hogy kitört a forradalom azonnal visszatért Münchenbe. Géza 1951 óta a monitoring (lehallgató, adásfigyelő) osztályon dolgozott, azaz a budapesti rádió adásait kellett figyelnie, ill. leírnia, amit aztán a Magyar Osztály tagjai megkaptak. A fontosabb híreket lefordították angolra, majd a management valamennyi nyelvi szerkesztőségnek megküldte. A monitoring osztály dolgozói közvetlenül az amerikai management alá tartoztak. Mint főnöke (László László) mesélte, a kezdetek óta Géza minden álma volt, hogy a magyar szerkesztőségben dolgozhasson.  Erre még egy darabig várnia kellett.  Közben kitört a forradalom, majd jött az átszervezés, jó néhány szerkesztőt kirúgtak, mert a kritikus napokban túl érzelmesen, emocionálisan szólaltak meg. Nem követték a (politikai) rádiózás alapelvét: a mértéktartó híradást, hírközlést. Hogy ez mennyire így volt, arra Géza is tett utalást, mikor azt mondta nekem: „Ha akkor a szerkesztőségben dolgoztam volna, engem is biztos kirúgtak volna”.  1958-ban jött el Géza ideje. Az akkori igazgató (Bede István) úgy gondolta, hogy a fiatalokhoz kellene szólni, de nem politikával, hanem zenével. A magyar osztály tagjai hallani sem akartak róla. „Ez egy politikai rádió, nem pedig egy zenei, pláne (nyugati) sláger rádió.” A magyar osztályon (szerkesztőségben) senki sem vállalta ezt a feladatot, ennek a műsornak a szerkesztését, vezetését. Végül (1959 májusában) a „lehallgató, leíró” osztályról hozták a vállalkozó szellemű (harmincegy-két éves) fiatalembert: Ekecs Gézát.  Géza újságírós múltja, valamint a film iránti rajongása alapozta meg a magyar szerkesztőségbeli sikerét. A monitoring mellett már akkoriban is írt filmkritikákat, ill. filmismertetéseket. Szerette a jazz-t is. Ennek ellenére voltak, akik nem szívesen látták a szerkesztőségben, és a háta mögött „lemezrakosgató”-nak nevezték. (a német „Schallplattenaufleger”-ből).

Műsorát a magyar osztály igazgatója mellett – mint kísérletet - az amerikai vezetés (management) is támogatta. A hazai reakcióra azonban vagy egy évet kellett várni. Majd robbanásszerűen jött a hír a Vasfüggöny keleti oldaláról: nagy siker a Cseke műsora! Géza pillanatok alatt a SZER legnépszerűbb munkatársa lett.  Hamarosan valamennyi nyelvi osztály átvette ezt a politikamentes (délutáni) „ifjúsági” műsort. Akkoriban (60-70-80-as évek) nem volt olyan magyar fiatal, aki ne ismerte volna Cseke nevét, és délutáni műsorát.

Ugyanakkor Géza gyerekei erről mit sem tudtak. Ők csak azt tudták, hogy a papa egy rádiónál dolgozik. Reggel elmegy, és este hazajön. Azzal tisztában voltak, hogy a papa magyar (a mama pedig bajor), és ez nekik elég volt. Persze más lett volna a helyzet, ha a papa egy német, helyi adónak lett volna ünnepelt műsorvezetője. Számukra csak papa volt. Már felnőtt korukban, amikor Géza Magyarországra járhatott, egyszer elvitte gyerekeit magával, hogy megmutassa azt az országot, ahol született, ahol a sohasem látott (magyar) nagyszülők éltek. Hamar feltűnt nekik, hogy bármerre mentek az emberek odajöttek a papához és gratuláltak neki, azzal, hogy a hangja olyan ismerős.  Ez döbbentette rá a gyerekeket, hogy a papájuk valahol (nagyon messze) igen népszerű, ismert ember lehetett (volt). Így történt, hogy a papa halála csak a család számára jelentett nagy veszteséget, fogalmuk sem volt, hogy a papa szülőföldjén mily sokan fogadták megdöbbenéssel a halálhírt. Géza lánya (Zsuzsa) úgy érezte, elég, ha a szomorú hírről értesít egy-két (volt) kollegát. Hogy az MTI-hez, vagy valami formában a magyar közvéleményhez is eljuttassa a papa halálhírét, eszébe sem jutott.

Ez a sors a disszidens, az emigrációban született, gyerekek többségére igaz. Ők már egy új, jobb világban születtek, távol attól a helytől ahonnan a szülők származtak. Van bennük valami büszkeség, hogy mások, „egzotikusak”, de ők már nem magyarok. Csak magyar származásúak. A nyelvet sem beszélik. Legfeljebb értik, tudják, sejtik, miről beszélnek a szülők egymás között, vagy barátokkal. Sok családban azért ápolják a magyar nyelv (alapvető) ismeretét, hogy tudjanak beszélni a távolban élő nagyszülőkkel, az unokatestvérekkel. Sokan közülük sokszor a világ más részére keveredtek, és ha a (nagy) család összejön. akkor bizony a magyar a közös nyelv.

Érdekes, a magyar nyelv és kultúra ápolói általában a szélsőjobboldaliak. Ők kényszerítették a már idegenben születetteket a magyar nyelv és múlt megismerésére. Ők építették a magyar templomokat. Mai szóhasználatban ők a „fundamentalisták”, akik valójában nem akarnak beilleszkedik, divatos szóval „integrálódni” az új környezetbe. Kevesen vannak, de hazai szempontból külföldön ők a magyar nemzethez tartozás fő ápolói, hívei, támogatói. A nagy többség azonban már az új haza, az idegen szülőföld tagjai.

Ezek a gondolatok keverednek bennem Géza halálával kapcsolatban. Gyermekei szomorú családi eseménynek tartják apjuk elvesztését, fel sem merült bennük, hogy halálát a szülőhazában nemzeti gyásznak tartják. Hazai szempontból nevezhetem emigráns sorsnak, amit Magyarországon nem igazán értenek, és nem éreznek át.