'56 szelleme

Mint minden forradalomra, így az 1956-osra is jellemző a forradalmak sajátossága: az addigi társadalmi viszonyok megváltoztatása. Méghozzá azonnal és véglegesen. Mindenki valami mást, valami jobbat képzel el hazája, de elsősorban saját maga számára (is). A gyors változásban, annak szükségességében mindenki egyetért, a „hogyan tovább?”-ra azonban már nincs egyértelmű, mindenki számára elfogadható válasz. Az már megosztja az embereket. Igaz, erre már nem szokott sor kerülni, mert a forradalmakat általában leverik, vagy valamelyik érdekcsoport veszi át a hatalmat a forradalom nevében, és a közbiztonság érdekében. Lásd a francia forradalom eszméinek továbbélését Napóleon polgárjogi törvénykönyvében (Code Napoleon).

Az úgynevezett „Rákosi korszak” (1949-53) az Európában 1947-ig ismeretlen szovjetrendszert honosította meg, mely a baloldali érzelmű tömegek sorait is rendesen megritkította. A Vörös Hadsereggel érkezett moszkovita bolsevisták főfeladatuknak tekíntették a hazai hithű kommunisták elnémítását. Rajk László (kirakat)pere és kivégzése volt ennek a jele és kezdete. Majd jött a szociáldemokraták meghurcolása, letartóztatása, bebörtönzése, eltávolítása a közéletből, rosszabb esetben az élők sorából. Mindez a két baloldali párt (szocdemek és kommunisták) kényszeregyesítése után. A Moszkvából irányított terror csak Sztálin halála (1953) után enyhült, amikor a hatalmi belviszályok következtében vákuum keletkezett a szovjet párt és államvezetésben. A hatalomért folytatott harcba ringbe szállt (többek között) Malenkov, Berija, Molotov, Bulganyin, Kaganovics, Zsukov és Hruscsov is. Hruscsovot már 1953 szeptemberében első titkárnak választották, de csak 1956 februárjában, a XX. Pártkongresszuson, „lépett színre” a sztálinizmus bűneinek be- és elismerésével. Ezzel elkezdődött az un. olvadás, ami a magyar belpolitikai helyzetre is hatással volt, melynek eredményeként Rákosit gyakorlatilag sikerült háttérbe szorítani.

A moszkvai hatalmi belharc 1955-re érte el látványosan nemzetközi tetőfokát. Ekkor sikerült Adenauernek elérnie, hogy (10 évvel a háború befejezte után) még szovjet hadifogságban lévő (10.000) németet engedjék haza. Ausztria területéről, pedig kivonultak az ugyancsak 10 éve ott állomásozott négyhatalmi megszálló csapatok. Az osztrák államszerződés elnevezés is jól kifejezi, hogy itt nem valamiféle „államalapítás”-ról, vagy egy ország születéséről van szó, hanem egy szerződésről, melyben az osztrákok és a négy győztes nagyhatalom együtt és kölcsönösen garantálják Ausztria függetlenségét és semlegességét. Az osztrák államszerződés aláírását (1955. május 15.), egy nappal előzte meg a Varsói Szerződés megalakulása (1955. május 14. ), amely Moszkva számára biztosította a Vasfüggöny mögötti népek és országok szovjet katonai parancsnokság alá vonását. Ez nagyon fontos momentum Magyarország szempontjából, hiszen a második világháborút lezáró 1947-es párizsi békeszerződés kimondta, hogy Magyarországnak biztosítania kell az Ausztriában állomásozó szovjet csapatok utánpótlási vonalait. Ekkor kapták a „hazánkban ideiglenesen tartózkodó” elnevezést ezek az utánpótlást biztosító egységek. A Varsói Szerződés nélkül, a szovjet alakulatok magyarországi állomásoztatása az ausztriai kivonulás után - a párizsi békeszerződés értelmébe - okafogyottá vált (volna).

A Hruscsov-féle moszkvai olvadás 1956 nyarára érte el Magyarországot. Megjelentek a kritikus hangok (Petőfi kör), ahol sorra vették az elmúlt időszak magyarországi bűneit. Ott hangzott el, hogy „Rákosi alatt több kommunistát végeztek ki, mint az egész Horthy-korszak idején, összesen”.

Ugyancsak 1956 június végén a lengyelországi Poznan-ban sztrájkolni kezdtek az acélgyári munkások. Béremelést követeltek, valamint a normarendszer, az élelmiszer- és áruhiány megszüntetését, a lakásviszonyok javítását követelték. Következésképpen a Szovjetunióba irányuló szállítmányok leállítását és jobb gazdaságirányítást. Mivel a gyári küldöttség Varsóban, a minisztériumban, nem tudott megegyezni, (nem fogadták őket), Poznan-ban a munkások az utcára vonultak. A hatóságok képtelenek voltak vízágyúval szétoszlatni a kb. százezres tömeget, ezért a hadsereg a tömegbe lövetett. Közel 80 halott és több száz sebesült volt az összetűzés eredménye. A hivatalos verzió szerint „provokatőrök, ellenforradalmárok és imperialista ügynökök” miatt és ellen kellett a hadsereget bevetni. A hatalom azonban hamar rájött, hogy a zavargások nacionalista érzelmeket válthatnak ki, és más városokra is átterjedhetnek. Ezért a tiltakozókból hirtelen „jogos követelésekkel előállt becsületes munkások” lettek, akik 50 %-os fizetésemelést is kaptak, valamint ígéretet a gazdasági és politikai változásra.

Közben Hruscsovék katonai beavatkozást helyeztek kilátásba. A lengyel kommunista párt élére (első titkárnak) Gomulka került, aki kijárta Moszkvában, hogy a sortűzért felelős lengyel védelmi minisztert, (az amúgy szovjet) Rokossovszkij marsallt, meneszthesse, mivel 10.000 katonát és 360 tankot vezényelt a tüntető munkások ellen. 1956. október 19-én Gomulka és hívei többségbe kerültek a politikai bizottságban, és első feladatának tekintette a nyáron vérbefojtott sztrájkban részt vett munkások ellen folyó per leállítását. Hruscsovnak meg megüzente, hogy a történtek lengyel belügynek tekintendők, és Lengyelországnak nincs szándékában szakítani a szocializmussal, valamint tiszteletben tartja a Szovjetunióval kötött szerződéseit. Az 1956. október 19-22 közötti lengyelországi események híre (a Szabad Európa Rádión keresztül) pillanatok alatt eljutott Magyarországra is, ahol a budapesti ifjúság szimpátiatüntetést akart tartani a lengyelek mellett, megjegyezve, hogy Gomulka a „szocializmus lengyel útját” keresi.

A magyar fővárosban ekkor már pattanásig feszült volt a hangulat. A hatóságok, a hatalom, a párt- és államvezetés két héttel korábban (október 06-án) nézett szembe a valósággal, amikor zuhogó őszi esőben legalább 100.000 ember néma tüntetésével vett részt Rajk László és társai újratemetésén. Egyes vélemények szerint, ha nem esik az eső, talán ott helyben, azonnal kitör a forradalom. Az emberekben valami iszonyatos düh volt a Rákosi-Sztálin diktatúrával szembe. Politikai meggyőződéstől függetlenül, szinte nem volt olyan magyar család, akit valamilyen formában ne érintett volna ez, a minden szempontból igazságtalan, elnyomó rendszer. Mindenki meg akart tőle szabadulni. Senki sem tudta, látta a célt, a következményt. Az egész ország lakossága egyben megegyezett és egyetértett: ez így tovább nem mehet!

1956. október 23-án, aztán alig 24 óra alatt, kártyavárként omlott össze ez a borzasztóan erősnek és megdönthetetlennek hitt és képzelt (kegyetlen) rendszer. A központi hatalom és irányítás pillanatok alatt megszűnt. Kedd reggel még nyoma se volt, hogy estére, de legkésőbb másnap (szerda) reggelre elillan egy államapparátus, egy közigazgatás, egy (gyűlölt) rendszer. 23-án reggel, még mindenki az addig megszokott úton és módon indult a dolgára, munkába. A gyerekek iskolába, óvodába. Egyedül a rádióból lehetett valami nyugtalanságot kiérezni a délelőtt folyamán. Félóránként mondták be: a belügyminiszter nem engedélyezi az egyetemisták tüntetését. A belügyminiszter engedélyezi az egyetemisták tüntetését. A belügyminiszter nem engedélyezi. A belügyminiszter engedélyezi. Aztán kora délután a fiatalok elindultak Pesten a Petőfi-szoborhoz, Budán pedig a Bem-szoborhoz. Lengyel-magyar barátság, szabadság, 1848. – ez járt az egyetemisták fejében.

Forradalomról szó sem volt. Szimpátiatüntetés a lengyelekkel, ahol a nyáron rálőttek a munkásokra, mert éltek alapvető jogukkal, a jobb életkörülmény követelésével, a munkamegtagadással. Ja, és Gomulka, aki nemet mert mondani a szovjetnek, és keresi a szocializmus lengyel útját. És, hogy nekünk is hasonló terveink vannak, amiről késő délután már 16 pontba összeszedve röplap formájában lehetett az egész városban olvasni. A követelések is hasonlóak voltak a lengyelekéhez. Például:

Vonják ki a szovjet csapatokat!

Vegyék teljes revízió alá az ipari normákat, vizsgálják ki a bérköveteléseket, állapítsák meg a munkás létminimumot!

Hozzák nyilvánosságra a külkereskedelmi szerződéseket, a jóvátétel tényleges adatait, adjanak tájékoztatást a magyar uránról!

A fennálló (szocialista) társadalmi rendszer reformját kívánták, a többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokrácia bevezetését, melynek részének tekintették a nemzeti szimbólumok újbóli használatát.

Az erre utaló pontok:

Általános, egyenlő, titkos választásokat, több pártot, új nemzetgyűlést, sztrájkjogot!

Szakemberek bevonásával szervezzék át a gazdasági életet, a hazai adottságok és a nép létérdekei alapján!

Teljes vélemény- és szólásszabadságot, szabad rádiót, MEFESZ újságot! Ismerhesse meg mindenki saját káderadatát!

Új, nemzeti jellegű címert! A katonáknak új, a magyar hagyományoknak megfelelő egyenruhát! Március 15. legyen nemzeti ünnep, október 6. nemzeti gyászünnep és tanítási szünet!

Távolítsák el a Sztálin-szobrot! Helyére 1848–49-es emlékmű kerüljön!

Ez utóbbi követelés teljesítésére nem vártak, még aznap éjjel a gyűlölt diktátor szobrát a feldühödött budapestiek ledöntötték. A lengyelekkel szolidáris délutáni diáktüntetés este nyolc órára már forradalmi lendületet kapott, miután a gyárakból távozó munkások is csatlakoztak a spontán tömegmegmozduláshoz. 1848. március 15-e szelleme ismétlődött meg. Akkor, az egyetemisták követelését, a diákság 12 pontját, a kor „kommunikációs központjához”, a nyomdához kellett vinni, hogy kinyomtathassák, sokszorosíthassák, majd terjeszthessék. A huszadik század második felében (Magyarországon) a rádió töltötte be ezt a szerepet, így abszolút logikusnak tűnt, hogy az 56-os fiatalság 16 pontját a Magyar Rádióba olvassák fel, és erről az ország lakosságát tájékoztassák. A hatalmat, és az állam-, ill. pártvezetést teljesen váratlanul érte az események felgyorsulása. De nemcsak őket, az egész világot. (24 óra alatt)  A rendszer szétesett.

A rendőrség, a katonaság, a karhatalom (beleértve az ÁVO-t is) gyakorlatilag megszűnt működni. Központi irányítás nem volt, a helyi parancsnokokra maradt a döntéshozatal. Legtöbb helyen a helyi vezetők abból indultak ki, hogy valamennyien a munkás-paraszt államhoz tartozunk. A honvédség és a rendőrség tagjai, mind munkás és paraszt származásúak, ezért egymásra, a népre nem lövünk. Sok laktanyában a helyi parancsnok hazaküldte katonáit, beosztottjait azzal, hogy megbukott a gyűlölt rendszer, majd értesítünk, ha az új megalakult. Csak a fegyverek őrzését biztosították. A legtöbb konfliktus épp abból adódott, hogy a hihetetlen gyors változást látva a lakosság közül jó néhányan fegyverhez kívántak jutni a hirtelen jött (és ingatagnak tűnő) szabadság védelmére. A katonai (jellegű) objektumok védelmezői pedig helyi parancsnokuk döntésére voltak hagyatkozva, mivel kivülről semmilyen segítséget nem kaptak. A fejetlenséget látva, a szovjet hadsereg kivonult laktanyáiból, de ez inkább csak erőfitogtatás volt, hiszen tényeleges fegyveres összecsapás(ok)ra nem került sor. Október 28-án pedig látványosan elhagyták Budapestet. A fegyverhez jutottakat már október 24-től felkelőknek nevezték, a történteket, pedig felkelésnek. A forradalom szó, fogalom csak sokkal később került be a köztudatba, a köznyelvbe és a világsajtóba.

Mint minden ilyen forradalmi változásnak velejárója a (szórványos) fegyveres konfliktus, melyek (általában) egyéni sérelmeken és érzelmeken alapszanak, miközben résztvevői úgy gondolják, hogy tetteik a közösséget szolgálják. Ilyen eszeveszett vérengzés volt a Köztársaság téri pártház ostroma, ahol az épületet feltett kézzel és fehér zászlóval elhagyó, magukat megadó védőket legyilkolták, ill. meglincselték. Majd titkos, földalatti cellák után kutatva felásták a pártház előtti teret. Ugyanakkor a bukott hatalom számlájára írható a sok ártatlan emberáldozatot követelő mosonmagyaróvári és a Parlament előtti sortűz. Az új hatalom viszont nehezen lett úrrá a helyzeten. Gyakorlatilag napokon belül megszülettek a 16 pontban foglaltak nagy része. Sorra alakultak a független szakszervezetek és pártok, és sorra jelentek meg az újságok. A közbiztonság azonban még igencsak gyenge lábakon állt, amire legjobb példa az Üllői út két oldalán egymást lövő fegyveresek: a Corvin-közi felkelők és a Kilián laktanya honvédsége. Végül a honvédelmi miniszternek (Maléter Pál) kellett közbe lépnie.

November elsején már a forradalom győzelméről lehetett beszélni. Ekkora elültek a fegyveres harcok és a közbiztonság érdekében megalakult, de inkább csak szerveződött a Nemzetőrség. Ezen a napon szabadult ki házi őrizetéből Mindszenty József bíboros, hercegprímás. Úgy volt, hogy a következő hétfőn (nov.05.) az ország lakossága visszamegy dolgozni, és megkezdődnek a dolgos munkás hétköznapok. A vezetés a többpártrendszer és a parlamenti demokrácia mellett tette le a voksát, és valamiféle „korlátozott kapitalizmus” lebegett az emberek szeme előtt. Ekkor tájt jelent meg a „gyárat vissza nem adunk” jelszó, és sorra alakultak a munkástanácsok, azaz a dolgozók közös tulajdonába és igazgatása alá kerültek a nagyvállalatok. A kapitalizmus teljes restaurációja még ekkor sem került szóba! ***

Ebből is látható, hogy 56 szelleme nem politikáról, pláne nem pártpolitikáról szól, hanem a zsarnokságot, a mindenfajta diktatúrát elvető egyetemes szabadságról.

*** "......Hangsúlyoznom kell azonban a tennivalók tárgyi foglalatait: jogállamban élünk, osztály nélküli társadalom, demokratikus vívmányokat fejlesztő, szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon alapján álló, kizárólag kultúrnacionalista elemű nemzet és ország akarunk lenni. Ez akar lenni az egész magyar nemzet. ......" (Mindszenty József - 1956. november 3-án 20 órakor elhangzott rádióbeszédéből)

PS.

Ugyanezen a nevezetes (1956) november elsején történt valami, ami végzetes hibának bizonyult, és még ma sincs rá elfogadható magyarázat. Ezen a napon, 1956. november 01-én hangzott el Nagy Imre híres rádióbeszéde, melyben kormánya és országa nevében felmondta a Varsói Szerződés tagságát. Pedig tudnia kellett, hiszen köztudott volt, hogy Ausztria semlegesének ára ennek a katonai szövetségnek a létrehozása volt. Ezt Magyarország egyoldalúan nem mondhatta fel. Pontosan egy évvel az után, hogy 1955. október 25-én az utolsó szovjet katona is elhagyta Ausztria területét.

Sajnos, 56 év távlatából sem ismeri el a hazai közgondolkodás, hogy a hidegháború kellős közepén, a szovjet katonai tömb létrehozása után egy évvel, ez a bejelentés nagyon erős ütőkártyát adott Moszkva kezébe a forradalom leveréséhez.

A Nyugat, élén az Egyesült Államokkal, pedig nemzetközi jogilag tehetetlen volt, hiszen akkoriban két ellentétes társadalmi berendezkedés nézett egymással farkasszemet a világban, melynek katonai, védelmi jelképe Európában a NATO és a Varsói Szerződés lett.

Ezért a kilépési szándék mellőzése, a szovjetnek - talán - kevesebb alapot adott volna a beavatkozásra. A Nyugatnak, pedig - talán - némi esélyt, hogy Magyarországot egy Tito-féle jugoszláv rendszerhez segítse, ami aztán fokozatosan elvezethetett volna a "béketáborból", az "el nem kötelezett" országok táborába.  (Ezek azonban már a találgatások és a képzelődések világába tartoznak.)

 

Kapcsolódó anyag

A szerződésszegő .................Sunday, November 04, 2012

"Nemzeti álmok" az osztrák tévében

Legalább egy héten át reklámozta az osztrák kettes csatorna egy Magyarországról szóló műsorát, melynek már a beharangozása és a sorozat címe is ígéretesnek tűnt.

Emberek és hatalmak (Menschen & Mächte)
Ezen belül a múlt szerdai (szept. 26.) adás címe:

Nemzeti álmok - Magyarország búcsúja Európától?
(Nationale Träume - Ungarns Abschied von Europa?)

Az érdeklődést csak fokozni, felcsigázni kívánta az a rövid összefoglaló, mely szerint most aztán megtudhatjuk, hogy az egykori demokratikus reform éllovasból, hogyan jött létre az ország többsége által nyilvánvalóan (nyíltan) támogatott nemzeti populista, jobbkonzervatív kormány.

A műsor „kialakítása”(?) „szervezése” (Gestaltung): Andrea Morgenthaler und Paul Lendvai munkája.

Első gondolatom az volt, hogy végre (talán) választ kapok, miért és mitől ilyen erős a hazai nacionalizmus, egy olyan országban, melynek határai közel 100 éve változatlanok, és melynek lakosságának (a rokonmúltú és sorsú osztrákokhoz hasonlóan)  azt kellene bizonygatnia, hogy minden sérelem, balsors és sorscsapás ellenére talpon tudott maradni, és szorgalmas nép lévén egyre gyarapodik. Ehelyett másról sem beszélnek a Lajtától keletre, mint hiú ábrándokról, letűnt, eltűnt korok hamis dicsőségeinek felidézésről. Ezért a szemléletért és közhangulatért vajon mennyire felelős a jelenlegi populista vezetés, mely remekül kihasználja ezt a „hazafias” érzelmet, és mennyire felelős érte az előző kormányzat, mely ezt a helyzetet (valójában) előidézte. Meggyőződésem ugyanis, hogy a 2010-es választáson a lakosság nem Orbánt és pártját kívánta az abszolút hatalomhoz juttatni, hanem a (nagy rivális) Gyurcsány nevével fémjelzett baloldali politikát akarta (keményen) megbüntetni. Reméltem, hogy erre ad majd valamiféle választ ez a dokumentumfilm, és mint pártatlan, kívülálló, a külföld számára is érthetővé teszi a hazai eseményeket. Beleértve, hogy a szélsőséges Jobbik miért és hogyan ért el a parlamenti választáson közel annyi szavazatot és mandátumot, mint az addigi kormányzó párt, az MSZP.

Második gondolatom azonban már kételyeket ébresztett az objektivitást illetően. Paul Lendvai megbántott ember. A jelenlegi hazai vezetés valósággal „meghurcolta”. Lendvai 2010-ben írt egy könyvet az elmúlt húsz év Magyarországáról, amiben a napjainkra kialakult politikai helyzetet ostorozta. Ezt Budapest nem tudta elviselni. A német nyelvterület városaiban Lendvai könyvbemutatóit rendre megzavarták Orbán-párti emigránsok. Ráadásul a kormánypárti hetilap (Heti Válasz) alaptalan, lejárató rágalomhadjáratba kezdett a könyv szerzője ellen. Nevetséges belemagyarázásokkal próbálták odahaza hiteltelenné tenni. Könyvét a hivatalos Magyarország bírálta, miközben az még magyarul meg sem jelent. Szóval, a szovjet időkre emlékeztető módszerek kezdték a hazai közhangulatot eluralni. Ezek az előzmények még inkább kíváncsivá tettek, hogy a filmet megnézzem.


A film nagyon jól kezdődik, úgy, ahogy azt elvártam és elképzeltem: mi lehet az oka ennek az óriási nacionalizmusnak, a Nagy-Magyarország kultusznak. Persze választ nem kaptam, de legalább a megszólalók (Jobbik szimpatizánsok: taxisofőr, könyvkereskedő, stb.) elmagyarázták hogyan, mit és miért gondolják úgy, ahogy gondolják. Még az is érthető volt, ahogy Orbán régebbi és újabb beszédeiből idéztek, részleteket vágtak be. Hosszabb részletet mutattak az idén március 15.-i Orbán beszédből, melyben politikája és egyben a magyarság védelmében az EU-t támadta.

Majd Ungváry Rudolf példákkal fejtette ki a hazai állapotokat, miszerint, aki nem követi a kormánypárti irányvonalat, azt könnyen hazaárulónak, „idegenszívű”-nek bélyegzik meg, és ha pedig mindez külföldön történik, akkor az illetőt egyenesen ellenségnek tekintik.

Schiff András is megszólalt, és elmondta, hogy hazaárulónak, és „persona non grata”-nak nyilvánították Magyarországon, ergo antiszemitizmus van, hiszen (Bayer Zsoltra célozva) a fejét követelték. Ezért (amíg ez a kormány van) többet szülőföldjén nem lép fel.

Aztán jött Gyurcsány Ferenc, aki természetesen Orbán hibáit sorolta. Majd 20 másodpercig (!) Martonyi külügyminiszter volt látható, aki az új alkotmány azon részeit emelte ki, amik a magyaroknak fontosak, viszont az EU (nem létező) alkotmányából hiányzik, pl. a kereszténységre vagy a családra, a házasságra való utalások. Majd képek a Hősök, királyok, szentek című kiállításról, mely a narrátor szerint állami megrendelésre készült az új alkotmány népszerűsítése érdekében. Az állandóan mosolygos Váradi Júlia pedig német nyelven oly sokadszor mesélte el ugyanazt, a média, azon belül a Klubrádió, helyzetét, valamint az öncenzúra működését.

Ungváry Rudolf próbálta megválaszolni a mára kialakult helyzet eredetét, gyökerét. Szerinte 1957. május elsejéje mutatta meg az ország népének mentalitását. Az 1956. októberi forradalom leverése után alig fél évvel 100 ezres tömeg éltette a Moszkva által kijelölt Kádár Jánost. A nép beletörődött a kialakult helyzetbe és ettől kezdve mindenki a saját boldogulását helyezte előtérbe, habár tudta, hogy rossz a rendszer, azzal nem ért egyet. Ungváry szerint most is valami hasonló van, amikor a lakosság elfordult a politikától és a saját életét, a megélhetést helyezte előtérbe, amit a jelenlegi hatalom nagyon jól ki is használ.

Iványi Gábor lelkész a szociális problémákra hívta fel a figyelmet. Budapesten 50 ezer hajléktalan van, az új rendeletek, törvények, jogszabályok nem segítik ezeket az embereket, sőt, büntetik őket. Méghozzá olyan tételekkel, amik megfizethetetlenek, és csak elzárással lehet kiváltani. Ezért a rendelkezések egyértelműen embertelenek és emberiesség ellenesek. Mellesleg Iványi vallási közösségét sem tekinti az új alkotmány egyháznak.

Bauer Tamás, mint valami vészjósló az EU tagság végéről beszélt. Közben a narrátor elmondta, hogy két EU-s jogi eljárás is folyik Magyarország ellen: az igazságszolgáltatás (bírói függetlenség) és az adatvédelem nem megfelelő gyakorlata miatt.

Majd megint Martonyi 10 másodperces(!) magyarázata következett, miszerint kormánya mindent megtesz, hogy az EU-val és az IMF-fel a megállapodás létrejöjjön.

A polgárjogi harcosnak titulált Ungváry Rudolf szerint, ha már EU, és külföld, mely bírálja a hazai vezetést, akkor le kéne állnia a nemzetközi baloldalnak az idáig folytatott gyakorlatával, és a bíráló szerepét átadni a parlamentáris, demokratikus európai jobboldalnak, akik pl. Adenauer eszmeiségét kérnék számon a jelenlegi hazai kurzuson.

Dopeman nevű rap-énekes is az elkeseredettségről beszélt, amire egy szó van: szar, de ő nem fél ezt nyiltan kimondani. Ellentétben a megszólaltatottak többségével, akik elsősorban saját egzisztenciájuk miatt félnek, illetve féltik a demokráciát.

A film elején már megismert Jobbik-os taxisofőr 70 éves, nyugdíjas, de a havi 250 eurós nyugdíjából a közüzemi díjakat sem tudja kifizetni, ezért kell még mindig dolgoznia.

Majd a dokumentumfilm legvégén megint megszólal Bauer Tamás, aki szerint abszolút kilátástalan a helyzet, elsősorban a gazdasági, minek (fő) okaként említette, hogy a vezető pozíciókban kivétel nélkül fideszesek vannak, és sorolni kezdte azokat a fontos állami tisztségeket, amelyeket egy szűk társaság, egykori egyetemi kollégisták töltenek be, azaz a jelenlegi hatalom birtokosai. Bauer szerint az egész hazai politikai elit elveszítette hitelességét az elmúlt húsz esztendőben. A lengyelek, a csehek, sőt még a románok is jobban teljesítettek ez idő alatt. Sehol sem rosszabbodott úgy és annyira a politikai és gazdasági helyzet, mint Magyarországon. – volt a dokumentumfilm baueri zárszava.

Első benyomások

A film igaz, és jól mutatja be mindenekelőtt a szociális problémákat, melyből a nacionalizmus táplálkozik kishazánkban. Ugyanakkor érthetetlen volt számomra Gyurcsány megszólaltatása, aki – érthető módon – Orbánt bírálta, ahelyett, hogy megtudhattuk volna tőle, hogy hol hibázott ő és akkori pártja, ami végül is nagy riválisát segítette az abszolút hatalomba. Aztán hamarosan rá kellett jönnöm, hogy a baloldal vezető erejének, az MSZP-nek, a választási vereség után hátat fordított egykori miniszterelnök minipártja (DK), ill. annak szimpatizánsai domináltak e filmben. Ez – véleményem szerint - hiba volt. Főleg, hogy ezt az osztrák átlagnéző nem tudta, nem tudhatta. Igaz, olyan késői időpontban vetítették (szerda, tehát munkanap, este féltizenegykor), amikor a munkába járók nagy része már nyugovóra tért. Valószínűleg az osztrák közszolgálati, és nem állami tv, mint azt a hazai kormánypárti, központi média sugallja, épp azért döntött e késői időpont mellett, mert ez a téma a lakosság többségét (eleve) nem érdekli. A dokumentumfilm tényeket, megtörtént eseteket, eseményeket ismertetett, pl. Orbán beszédeiből idézett, és az országra jellemző szociális problémákat mutatta be. A hazai viszonyok után érdeklődőkben, pláne azok ismerőiben azonban a hazai közéletből ismert politikai arcok, személyek felsorakoztatása nem segített az összkép és összbenyomás egyértelmű objektív megítéléséhez.

A reakciók, utójáték

A dokumentumfilm bemutatását követően (éjjel, 23:30-tól) stúdióbeszélgetés volt az osztrák kettes csatornán (ORF2). A meghívottak:
Ungváry Rudolf és Váradi Júlia - mindketten a filmben is megszólalnak
Két németajkú:
Stefan Ottrubay - egy magyar érdekeltségű osztrák, az Esterházy birtokok kezelője, kinek családjának magyarországi érdekeltsége is van, az etyeki borászat.
Hans Kaiser - a Konrad Adenauer Alapítvány korábbi budapesti vezetője, német kereszténydemokrata (CDU) politikus,

Paul Lendvai - a film "ötletgazdája"
Prőhle Gergely -  helyettes külügyi államtitkár, a budapesti kormány képviseletében
Renata Schmidtkunz - műsorvezető

A magyarországi hivatalos hozzáállást nagyon jól jellemezte az elsőként hozzászóló Prőhle Gergely pökhendi megjegyzése, mi szerint az osztrák állami tévé jobban is felhasználhatná az adófizetők pénzét, mint egy ilyen ”propagandafilm” megrendelésére. A műsorvezető hölgy azonnal rászólt az államtitkárra, hogy ne minősítsen. Mégis, érezhető megdöbbenés és csodálkozás, no meg egy kis „bajusz alatti” mosoly követte Prőhle kijelentést, amivel igencsak elárulta az Orbán-kormány képviselője, hogy mennyire mások az értékrendek Magyarországon, mint az EU más tagországaiban, pl. Ausztriában, ahol a közszolgálatiság jegyében sokféle és fajta műsorok készülnek és jelen(het)nek meg. Különben is a késő esti adásidő eleve jelezte e dokumentumfilm helyét az osztrák tv műsorpolitikájában. Láthatólag, Prőhle nem érzékelte, hogy (szerencsétlen) megnyilvánulásával elárulta az általa képviselt hatalom mentalitását, mely nem tűri el a kritikát. Az államtitkár csak később kapcsolt, és attól kezdve visszafogottabban nyilatkozott. Ő is felhozta a film egyoldalúságát, a megszólalók egy részének hovatartozási (DK) körét. Paul Lendvai azonnal elismerte, hogy valóban nem volt szerencsés a megszólalók kiválasztása. Mentségére hozta fel, hogy a dokumentumfilm német összeállítójának (Andrea Morgenthaler) volt döntő szava, Lendvai csak anyagot gyűjtött, ajánlásokat tett, és a megszólaltatottak felkutatásában volt szerepe. Elárulta, hogy szerette volna Orbán Viktort is megszólaltatni, azonban a miniszterelnök titkársága még válaszra sem tartotta érdemesnek, pedig, levelet írt, e-mailt küldött és többször telefonált ez ügyben Budapestre. Végül bele kellett törődniük, hogy Orbán régebbi nyilatkozataiból, beszédeiből készítsenek egy összeállítást. Magyarul, visszafelé sült el az a hazai felfogás, mi szerint Lendvai a kormánypárt szerint „hazaáruló”, „ávós”, (lásd Heti Válasz lejárató kampánya) ezért neki a magyar miniszterelnök nem ad interjút.

Lendvai szeretett volna egy bírót is megszólaltatni, de nem talált olyant, aki a nyilvános szereplést vállalta volna.

Prőhle kikelt a magyarországi antiszemitizmus hamis bemutatása miatt is. Schiff András megszólaltatását nem tartotta korrektnek és jellemzőnek, mivel a művész nem nevezte meg, ki nyilvántotta őt hazaárulónak vagy persona non grata-nak. Az állam vagy Orbán Viktor biztos nem. Mire Lendvai elmondta a nézőknek, hogy a világhírű zongoraművészt egy országos napilapban fenyegették meg, azzal, hogy már a fehérterror idején (1919-20) élve el kellett volna ásni az orgoványi erdőben, mint a többi zsidót. Ez a publicisztika a kormányhoz közelálló napilapban jelent meg, méghozzá az 5. számú Fidesz pártkönyv tulajdonosának tollából, aki egyben szervezője volt a „Nem leszünk gyarmat” jelszavú Orbán-párti és EU-ellenes tömegtüntetésnek. Az államtitkár erre nem reagált. Váradi Júlia és Ungváry Rudolf csak azt ismételgették, amit a filmben is mondtak. Annyi újdonság volt, hogy Várady és Prőhle egyszer csak elkezdtek tegeződni és per Julinak és Gergelynek szólították egymást. Ettől kezdve a további beszélgetés kissé komolytalanná vált, hiszen a két (filmbeli) ellenfél, mint (a mindennapi életben) régi ismerősök bájcsevegtek, ami sokat rontott a dokumentumfilm addigi hatásán, és a hazai helyzet bemutatásán.

A két németajkú is bírált, de nem a kormányt, hanem a helyzetet, a magyarországi viszonyokat. Különösen a "szellemi hatalom" Budapestre koncentrálódását. Ez egy speciális magyar sajátosság és mentalitás: minden a fővárosban dől el, minden oda összpontosul. Ez a hatalomkoncentrálás a lakosság számára (szinte) természetes. Stefan Ottrubay mondta, hogy jól ismeri az osztrák határ menti magyar városok működését. Szinte semmit nem képesek maguk csinálni, elintézni, mindenben a „központ”, Budapest véleményét és hozzájárulását kérik, várják el, ellentétben Ausztriával, ahol tartományi szinten van a döntéshozás, döntéshozatal.

Lendvai többször is említette Prőhle-re nézve, hogy ez a stúdióbeszélgetés, ezzel a meghívott gárdával a Magyar Televízióban a jelenlegi kormány alatt nem jöhetne létre. Prőhle nem mondott ellent, és nem hívta meg a részt vevőket egy hasonló budapesti beszélgetésre.

Másnap (szept.27.) aztán megszólalt a hivatalos Magyarország. Prőhle úgy beszélt a hírtv-ben, mintha az előző este nem is lett volna Bécsben, és a magyar lakosság amúgy sem értesül, a dokumentumfilmben, ill. a bécsi stúdióban elhangzottakról. Számomra ez a kádári időket idézte, amikor ugyancsak olyan (Magyarországon be nem mutatott) filmekről beszélgettek pártemberek (élükön Nemeskürthy Istvánnal) a televízióban és vitatkoztak kulturális beszélgetéseken és fórumokon, amit az ország lakossága nem látott, és amiről fogalmuk sem volt. Nagyon várom, hogy valamelyik magyarországi tévé csatorna levetítse ezt a vitatott dokumentumfilmet, hogy a nézők maguk döntsék el, a látottakkal egyetértenek vagy sem. Ennek hiányában tényleg a hidegháború évei jutnak az ember eszébe, amikor a hatalom mindentől félt, ami a fennálló kormányzati rendszert bírálta. Különösen a külföldi rádióadók és magyar nyelvű újságok voltak a céltáblák. Ezt a félelmen alapuló gondolkodást támasztotta alá a bécsi magyar nagykövet minapi (szept.28.)  „tiltakozó” levele is, miközben a budapesti kormány képtelen észrevenni, hogy a Szabadvilág szemében a magyarországi demokráciát sokkal jobban lejáratja az ilyen fajta hivatalos "tiltakozás", mint maga ez a Lendvai féle dokumentumfilm.

Folytatás

"Nemzeti álmok" a magyar tévében         
Thursday, January 24, 2013