A nácizmussal szembeni magyar közömbösség történelmi háttere III.

aI. rész (Németország, Csehország)

II. rész (Magyarország) .

III.rész
Elhallgatott tények, összefüggések

A náciellenesség talán azért sem olyan mély a köztudatban és közgondolkodásban, mert a szovjetrendszer 40 éve alatt a „zsidó” áldozatokon kívül szinte semmit és senkit sem írtak a nyilas rémuralom számlájára. A “Szálasi”, “nyilas” vagy “hungarizmus” szó hallatán a ma embere gondolkodás nélkül a pesti “Duna-part”-tal asszociál. Az elmúlt hatvan évben a történelemkönyvek mélyen hallgattak a nyilasok által letartóztatott és Sopronkőhidán fogva tartott Mindszenty bíborosról, vagy Bajcsy-Zsilinszky kivégzéséről. Ehelyett Bajcsy elfogását „reklámozták”, akit valóban a német/náci (Gestapo) emberei akartak lakásáról elhurcolni, és aki ennek fegyveresen (pisztollyal) ellenállt. Arról már kevesebb szó esett, hogy a németek később elengedték, mert mentelmi jogát az akkori magyar parlament nem szüntette meg. Csak a nyilas hatalomátvétel után fosztották meg mentelmi jogától és ítélték halálra. Hoppá! Német megszállás és közben magyar közigazgatás? Egészen a nyilas hatalomátvételig? (1944. október 15., amikor már folyik a debreceni páncélos csata!). Sőt, azon túl is, mint azt Szenes Hanna esete is bizonyítja.

Szenes Hanna (Anikó) 1921-ben született Budapesten, majd a zsidótörvények miatt 1939-ben kivándorolt Palesztinába. 22 éves korában, 1943-ban, jelentkezett a brit hadseregbe, és a “Churchill titkos hadseregé”-nek is nevezett különleges alosztály, az SOE (Special Operations Executive) tagja lett. 1944 márciusában, mint felderítőt, ejtőernyővel dobták le harmadmagával Jugoszláviában, ahol csatlakozott a partizánokhoz. Itt érte a hír szülőföldje náci megszállásáról. Társait hátra hagyva azzal a (naív) elképzeléssel indult Magyarországra, hogy segítséget nyújtson a zsidó (cionista?) ellenállásnak. Árulás következtében már a déli országhatár átlépésekor elfogták. A németek (nácik) hallgatták ki, akiket kizálólag a brit katonai hírszerzés érdekelte, mivel Szenesnél találtak egy rádióadót, amivel a bajtársaival tartotta a kapcsolatot. Szenes a kínzások ellenére sem árulta el az adó működtetéséhez szükséges kódot, a németek végül átadták a magyaroknak. Ügye tárgyalására már a nyilas hatalomátvétel után került sor, akik hazaárulás vádjával halálra ítélték és (1944. november 7-én) kivégezték.

De voltak, akiket tárgyalás nélkül öltek meg, mint például Salkházi (Schalkházi) Sárát, akiről csak néhány éve tud a magyar közvélemény. 1944/45 telén, a további, értelmetlen harcot feladó, megtagadó honvédeket katonaszökevénynek minősítve lőtték agyon. A róluk megemlékező „szocialista” Magyarország sem hangsúlyozta ki, hogy ők is a nyilasok áldozatai voltak.

Próbáltam kerülni a “zsidó” témát, mert véleményem szerint az csak “mellékterméke” a nácizmusnak. A számok és arányok tekintetében, a 67 milliós Németországban kb. félmillió (523.000), a 10 milliós Magyarországon, pedig a visszacsatolt területeken élőkkel együtt, közel egy millió zsidó származású élt. Hitlernek, és a náci ideológiának nem volt elsődleges célja a "zsidók" legyilkolása, azaz a népirtás. "Csak" meg akarta tőlük "tisztitani" a gazdaságot, a közéletet, az országot. Tipikus rasszista nézet. Egyszerűen “el velük!”, - volt az általános (felheccelt) közhangulat. Ez viszont valahol összecsengett a Herzl-i, cionista gondolattal: el (az antiszemita) Európából! Erre azonban az évszázadok, mi több, évezredek óta diaszpórában élők nem voltak hajlandóak. Még a "zaklatások", "szigorítások" , törvények(!) ellenére sem! Azt hitték "féllábon is kibirjuk a következő választásokig". Aki meg el akart menni, nem volt hova. Ki fogad be ekkora embertömeget? Napjainkban a szélsőjobbosok, a holokauszttagadókkal karöltve, példának hozzák fel, hogy a cionisták örömmel fogadták Hitler “áttelepítési” (deportálási) tervét, és keresték, sőt fel is vették, a kapcsolatot egy Palesztinába irányuló tömeges kivándorlás megszervezése céljából. Ezt azonban a britek nem akarták. A tömeges és szisztematikus gyilkosságok csak 1941-ben, a Szovjetunió megtámadása után, kezdődtek, majd 1942 januárjában, azaz nyolc év (1933-1942) “sanyargatás” után, a Wannsee-i konferencián döntöttek a “végleges megoldás”-ról (Endlösung). Ez a döntés azonban már nemcsak a német zsidóságra vonatkozott, hanem a nácik által akkor már megszállva tartott Európára! (1942 márciusában indultak el az első vonatok Auschwitzba Szlovákiából, Franciaországból, júliusban Hollandiából, augusztusban Horvátországból, októberben Norvégiából)

Ha már törvények. A hírhedt nürnbergi rasszista törvényeket (két év “sanyargatás” után, 1935-ben) egy diktatúra alkotta meg és léptette hatályba. Ugyanez a diktatúra a sikertelen müncheni sörpuccs 15. évfordulóján, 1938 novemberében megrendezte látványos és “komoly figyelmeztetését”, a “pogromok éjszakáját”, melyet a betört ablakok utcára hullott üvegszilánkjairól cinikusan “Kristályéjszaká”-nak nevezett el, és mely kifejezést az antifasiszták mai napig is használnak.
Ezzel szemben Magyarországon diktatúra nélkül is megszavazta a parlament a köznyelvben “zsidótörvény”-nek nevezett “megszorításokat”, méghozzá három lépcsőben (1938,1939, 1941). A náci gyakorlathoz hasonlóan, akkoriban még volt némi lehetőség az ország elhagyására. A Szovjetunió elleni háborúba való belépéstől azonban ez a kiskapu is bezáródott. Ugyanakkor a náci gyakorlattól és szellemtől eltérően, Magyarország volt az egyetlen ország, ahol a megbízhatatlannak nyilvánított zsidóság katonakorú férfi tagjait a hon védelmét ellátó hadsereg alá rendelték munkaszolgálatra. Ebből is látszik, hogy a frontszolgálatot a hazai vezetés inkább mészárszéknek tekintette, mintsem hon-védelemnek (1.500-2.000 kilométerre a hazától).

A moszkovita történetírás szerint a német nagytőke segítette a nácikat hatalomra. Ez csak részben igaz. Az első világháborút követően ugyanis a győztes hatalmak lefoglalták (és zárolták) a német vagyont, azaz a gyárak, bankok tulajdonát, és a papírokat, részvényeket a szociáldemokrata weimari köztársaság a nemzetközi egyezményekre hivatkozva nem volt hajlandó az eredeti tulajdonosaiknak visszaadni. Még pénzért sem! A nemzetiszocialisták viszont ígéretet tettek, hogy hatalomrajutásuk esetén lehetőséget adnak a tulajdon visszavásárlására. A nagytőke ezért jelentős anyagi támogatásban részesítette a “nemzeti” oldalt. A hatalomátvétel után, azonban Hitler nem akart emlékezni erre az igéretére. A tulajdont ugyan nem, de a profitot továbbra is megtarthatták, cserében pedig a felügyelő bizottságokba és az igazgatótanácsokba nácikat kellett bevenni. Magyarországon az efajta “államosítás”, állami felügyelet nem volt, a magyar nagytőke (beleértve a hazafias “zsidót” is!) végig kiszolgálta a hadiipart és termelést. Csak a német megszállást követően került sor bizonyos “kisajátításra” a nácik részéről. A Budapest környéki (Csepel, Budaörs stb.) hadiüzemek szinte a szovjet katonák megjelenéséig működtek.

Mindezen történelmi háttér ismeretében, vajon miből gondolják a magukat antifasisztának nevező társaságok, csoportulások, hogy felszólításukra az ország többsége önként és demonstratív módon az utcára vonul? Már csak azért is, mert napjaink magyar antifasisztái, ill. szervezetei szélsőbalos, egykori Komintern-es, elveken és hagyományokon alapszanak, és soraikból teljes mértékben hiányoznak (a Nyugat-Európára jellemző, és ugyancsak harcos) jobboldali antifasiszták.

Legutóbb egy augsburgi ellentüntetés képei keringtek az interneten, mint követendő példa. A képeket látva szembetünő volt, hogy az antifasiszta tüntetést a legnagyobb német szakszervezet (DGB) szervezte. Azon részt vett, beszédet mondott és a jelenlévőket üdvözölte Augsburg jobboldali, keresztényszociális (CSU) főpolgármestere. Rövid beszédében kifejtette, hogy a neonácik és felvonulásuk nem való a Belvárosba, azok a véleménynyilvánítás szabadsága jogán (nemcsak jelképesen) a város peremén masírozzanak. (odavalók!) A neonácik a szövetségeseknek a II. világháború vége felé a civil lakosságot sújtott barbár bombázásaira akartak emlékezni, arról megfeledkezve, hogy ezek a légitámadások valójában válaszok voltak. Hiszen előzőleg, 1939-től 1945-ig a náci légierő sem kímélte a földig lebombázott Varsó, Rotterdam, Birmingham, Coventry, és még számtalan európai nagyváros polgári lakosságát. Az ellentüntetők zászlajai között látható volt a szakszervezetek, a parlamenti pártok zászlajai mellett a brit és az amerikai lobogó is.

Egy hasonló zászlóerdőt a jelenlegi Magyarországon nem tudok elképzelni.
Ennyit a magyar antifasizmusról.