Náciveszély

Kicsit továbbgondolva az EU választás magyar eredményét, a szélsőjobb előretörésének okait, megítélését, a legnagyobb problémának a „náciveszély” fogalmát érzem. Az a bizonyos 40 év alatt mást sem hallottunk, tanítottak, minthogy a nácizmus egyenlő a Holocaust-tal és az antiszemitizmussal, és lám a németek mennyivel jobban küzdenek ellene. Volt módomban tanulmányozni – mert engem is érdekelt ez a téma és felvetés. Tapasztalataim szerint a (nyugat-) németek tudatában a nácizmus nem egyenlő a Holocaust-tal és az antiszemitizmussal. Ezek gyakorlatilag „melléktermékei” a nemzetiszocializmusnak. Talán furcsán hangzik, de – ellentétben a hazai felfogással – egy (német) antiszemita is lehet anti-náci! Ugyanis az üldözötteket („zsidók”, homoszexuálisok, kommunisták, szocdemek, különféle fogyatékosok stb.) leszámítva(!), az átlag német „becsapottnak” érzi magát a nemzetiszocialistáktól. Egy szebb jövőt ígértek, amit kezdetben úgy látszott meg is valósítottak (1933-39). Majd „kihasználva a nép bizalmát”(!) háborút kezdtek, halált és teljes pusztulást hozva ezzel saját népükre (is), a földszínével tették egyenlővé az országot, mi több, nem csak az ország megcsonkításához, de a megmaradt területek (politikai) feldarabolásához is vezetett ez az őrült politika, az ezeréves birodalom álma. Ergo, nincs még egy olyan népellenes, németellenes rendszer és ideológia, mint a náci.

.

Magyarországon viszont – leszámítva az üldözötteket („zsidók” és kommunisták) - , nem ilyen egyértelmű a náci (nyilas) eszme (általános) megítélése. Ebben – gondolom – közrejátszik az a történelmi tény is, hogy – hála Telekinek – Magyarország a béke szigete volt 1941-ig. Majd az elkövetkező 3 három év sem igazán „viselte meg” a lakosságot, a többi országra jellemző német/náci megszállás is megkímélte. A magyar lakosságot sújtó nyilvános kivégzések, megtorlások sem voltak. 1944-ben is az átlag magyar jobban félt a front (és a szovjet) közeledtétől, mint a náci megszállástól. A német katonát úriembernek tekintette a tivornyázó, rabló, asszonyokat megerőszakoló szovjet felszabadítókkal szemben. A nyilas rémuralmat is inkább fölösleges, esztelen, értelmetlen védharcnak, vérontásnak tartották egy elveszett háború láttán.

.

Az ország pusztulását később sem írták egyértelműen a nyilasok számlájára, mivel az új rendnek/rendszernek kapóra jött mindent a németekre, nácikra kenni, és így a magyar háborús felelősséget minimalizálni, illetve az előző államvezetésre hárítani. Majd „öt perc alatt” az egész ország a béketábor lelkes és hű híve lett. A „zsidó” áldozatokon kívül szinte semmit és senkit sem írtak a nyilas rémuralom számlájára. A történelemkönyvek mélyen hallgatnak a nyilasok által letartóztatott és Sopronkőhidán fogva tartott Mindszenti bíborosról, vagy Bajcsy-Zsilinszky kivégzéséről. Ehelyett Bajcsy elfogását „reklámozták”, akit valóban a német/náci (Gestapo) emberei akartak lakásáról elhurcolni, és aki ennek fegyveresen (pisztollyal) ellenállt. Arról már kevesebb szó esett, hogy a németek később elengedték, mert mentelmi jogát az akkori magyar parlament nem szüntette meg. Csak a nyilas hatalomátvétel után fosztották meg mentelmi jogától és ítélték halálra. Salkházi (Schalkházi) Sára halála sem volt közismert. A további, értelmetlen harcot feladó, megtagadó honvédeket katonaszökevénynek minősítve lőtték agyon. A róluk megemlékező „szocialista” Magyarország sem hangsúlyozta ki, hogy ők is a nyilasok áldozatai voltak.

.

Ezek ismeretében, merem állítani, hogy a náci-nyilas uralom túl rövid volt ahhoz, hogy azt az átlag magyar egyértelműen népellenes, magyarellenes rendszernek és ideológiának élhette volna meg, és ezért annak is tekinthetné. Ráadásul, az emberek emlékezetében sokkal inkább a háborús idők és a két nagy eszmevilág: a náci és a (kommunista) szovjet harca él, amelynek csak helyszíne volt Magyarország, lakossága, pedig ennek áldozata. Az elmúlt húsz év történelmi „feltárásai” is inkább ezt igazolják, mintsem az EU választási eredményből levezetett „náciveszélyt”, vagy azt a már-már „propaganda ízű” általánosítást, hogy a nácizmus egyenlő a Holocaust-tal és az antiszemitizmussal.

.

.

Kapcsolódó anyagok

.

Az EU-választás margójára (Tuesday, June 23, 2009)

Látlelet (Tuesday, June 09, 2009)

Az EU-választás margójára

Münchenben ért az EU parlamenti választás. Már a kampány is más volt, más volt a hangulata, mint Budapesten. Ellentétben a magyarországi belpolitikai harcokkal teli plakátháborúval, mint például a Fidesz „Elég!” kampányával, vagy a Gyurcsány Ferenc képéből Bajnai Gordonná alakulás képsorával, a németországi plakátháborúban valóban Európa, ill. az EU állt a középpontban. „Csak a CSU képviseli igazán Bajorországot Európában” vagy „A szociális Európát az SPD biztosítja” feliratok jelezték, sejtették, hogy valójában miről is szól ez a választás. A tv-ben, pedig pártoktól függetlenül, „pártsemlegesen” hirdették az EU előnyeit és eddigi eredményeit, mint például az egységes és olcsó(bb) mobilozást, sms-ezést. Igaz, ezzel Magyarországon nem igazán lehetett volna kampányolni, hiszen az árfolyamváltozás miatt ez (most még) nem egy igazi nagy vívmány.

Az eredmény legalább annyira meglepte a németeket, mint a magyarokat, már ami a részvétel és a pártokra adott szavazatok arányát illeti. A parlamentáris jobboldal térnyerése vagy inkább a baloldaltól való elfordulás szinte borítékolható volt, hiszen a gazdasági (válság?) nehézség elsősorban a munkahelyeket veszélyeztette és veszélyezteti, amiknek védelmét a munkavállalók parlamenti érdekképviselete, a szociáldemokraták, nem tudták biztosítani, sőt a munkahelyek megtartása érdekében a munkaadókat kellett állami pénzből, azaz az adófizetők pénzéből megtámogatni.

A német szocdemek azzal vigasztalódtak, hogy lesújtó eredményükkel nem voltak egyedül az Unióban, sőt náluk rosszabb eredmény is született, a legrosszabbat a magyar szocialistapárt (MSZP) érte el. Viszont azt sem felejtették el megjegyezni, hogy Máltán a szavazók 55 %-a voksolt a szocialistákra. A német jobboldal a válságból való kiút-keresésben vélte felfedezni eredményességét, ami gyakorlatilag a szocdemektől való elfordulásból, a munkavállalók, a munkásság csalódottságából ered. A két nagy pártból, és így a nagykoalícióból, egyformán kiábrándultak a szabaddemokratákat (FDP) jutalmazták, akik a II. világháború óta a legjobb választási eredményt érték el, és ezzel megelőzték a nagy riválist, az eddigi „harmadik erőt”, a Zöldeket. Megjegyzem, a szabaddemokraták (FDP) Bajorországban a keresztény-szociálisok (CSU) koalíciós partnere, a Zöldek, pedig Európa-szerte jelentős előretörést mutattak.

Közben az elemzők a váratlanul megerősödött szélsőségek, elsősorban a neonácik térnyerését vették górcső alá. Általános megállapítás: ilyen válságos időkben felerősödnek az antikapitalista irányzatok, érzelmek, amik könnyen Amerika- és Izrael-ellenes elemekkel vegyül(het)nek. A németnyelvterületek (német, svájci, osztrák) közös tévéje (sat3) több NPD összejövetelről mutatott képsorokat, ahol az előadó (fő náci) arról beszélt, hogy elég (lenne) csak EGY bank, egyetlen állami bank, amely a népnek ad pénzt, hitelt. Nem kell ez a sok „zsidó kézen” levő bank........ EGY, központi, állami bank KELL! – ordította a mikrofonba.

Itt álljunk meg egy kis időre, és ismerjük meg ennek a pártnak a programját, amely a wikipedia-ban is követhető.

A német neonáci-párt (NPD) a Német Szövetségi Köztársaság „egyetlen valódi ellenzéké”-nek tartja magát, melynek politikai munkája „forradalmi”. Elsőszámú feladata a külföldi káros befolyásoktól mentes Németország megteremtése. Az élet minden területét, legyen az gazdaság, politika vagy kultúra, kizárólag a német nemzeti érdek vezérelje. Az „elidegenedést” meg kell akadályozni. A nem-német lakosságot (népességet) ki kell utasítani az országból. Meg kell szüntetni a menedékjogot. Ismét be kell vezetni a német márkát, és ki kell lépni az olyan nemzetközi szövetségekből, mint a NATO vagy az EU. Addig is le kell állítani Németország EU-s nettó befizetéseit, valamint meg kell akadályozni Törökország EU csatlakozását.

Egy olyan tekintélyelvű (autoritär) állam létrehozása a cél, ahol érvényesül a „népközösség” akarata. („Willen der Volksgemeinschaft“). A párt programja elsősorban nacionalista és antikapitalista irányelveken alapszik, és nyelvezete az 1920-as és kezdeti 30-as évek nemzetiszocialista nézeteit idézi. Ilyen például az olyan szlogenek újraéledése, mint a „német család” modellje, a nő házasszonyi és anya szerepe, vagy a „gazdaságnak a német népet kell szolgálnia”, ill. „a föld, a földterület és a természeti kincsek a nép tulajdonában kell lennie”. Ezek a „nép“ kezdetű megfogalmazások nagyon emlékezetik az átlag németet a nemzetiszocialista (náci) időkre. (Gondolom, a magyar olvasót, pedig az 1945-1989 közötti idő szóhasználataira.). Ezenkívül a halálbüntetés visszaállítását követelik ismételt, visszaeső szexuális-, gyermek-, kiskorú-, rabló- ill. tömeggyilkosság, valamint nagymennyiségű kábítószer kereskedelem esetén. Ugyancsak követelik az egykori német-lengyel határ, pontosabban az 1937-es államhatárok visszaállítását, valamint a történelem „újraírását”, amiben az emberiség elleni bűnöket elkövetők is a II. világháború áldozatai.

_ . _

Mindezek fényében és ismeretében kezdtem olvasni a hazai sajtót az EU-választásokról, annak magyarországi eredményéről és értékeléséről. A jobboldal elsöprő győzelemről, a baloldal, pedig nem várt kudarcról és „náciveszély”-ről beszél, tudósít. A „két tábor” ezzel le is tudta az EU választásokat, az elemzők és a média, pedig már az egyes pártok esélyeit latolgatják a jövő évi parlamentáris választások fényében (és reményében). A valódi problémáról, a rohamosan hanyatló, romló közbiztonságról viszont egy szó sem esik, pedig a gazdasági bajok mellett a lakosság, főleg a vidéki lakosság igazi elégedetlenségét, a fennálló közállapotok elleni lázadásában kell(ene) keresni. Meggyőződésem, hogy amíg Magyarországon nem javul jelentősen a közbiztonság, mely nagyban befolyásolja a közérzetet és a közhangulatot, addig a szélsőjobb csak erősödni fog! Erre kellene koncentrálni, és tenni érte, ill. ellene – végre!

Ezért az áldatlan állapotért kapta ezt a hatalmas pofont, mondhatni népítéletet a kormányzópárt és koalíciós partnere. A „náciveszély” szembeni összefogásra felszólító Tamás Gáspár Miklós cikk (kattints rá!) a Magyar Nemzetben erre nem (lehet) orvosság. Hiszen ebben, - sajnos - nem partner az Orbán Viktor féle "liberális" jobb(közép), mivel nekik csak egy lebeg a szemük előtt: "Gyurcsány mondjon le", pardon aktualizálva: kerüljünk már hatalomra. Ehhez, pedig tök jól jön ez a szar hangulat, hiszen ez egybecseng az "azelőtt jobb volt" gondolatvilággal. Mernék rá fogadni, ha Orbán megnyeri a választást, első dolga lesz (ha van esze) a "rend helyreállítása", és ezzel jó időre biztosítja maga és pártja részére a hatalmat. Talán még a csendőrséget is visszaállítja. Ezzel a szélsőjobbnak is befogja a száját, miközben az "értelmiségi baloldal" tiltakozása a (vidéki) lakosság körében nem fog számottevő támogatást kapni. Attól nem kell tartani, hogy a Fidesz koalícióra lép a Jobbikkal. Egy európai (uniós) néppárt ilyet nem tesz, nem tehet! Viszont a jelenlegi kormányzópárt és az ellenzékben lévő liberálisok viszonyához hasonló szerepet fog betölteni a Fidesz és a Jobbik a következő parlamenti ciklusban. Ezen kellene nemcsak a baloldalnak elgondolkoznia a jövőt illetően. A baloldal mostani helyzetén csakis egy jobb közhangulat tud segíteni, aminek alapvető előfeltétele a közbiztonság jelentős és hatásos javítása, javulása. Gondoljunk csak arra az idős emberre, „bácsira”, aki a kerítésébe áramot vezetett az uborkája védelmében. Ő szélsőjobbos? Netán antiszemita? Egyáltalán olvas újságot? Ismeri azokat a szavakat, gondolatokat, téziseket, amit pl. TGM ír, mond egy országos napilapban?

Megjegyzem, számomra TGM legutóbbi megnyilvánulásait épp olyan veszélyesnek tartom, mint a szélsőjobb gondolatvilágát, mivel egy tőről fakadnak: mindkettő antikapitalista. A szélsőjobb primitív, brutális, de mindenki számára érthető módon megnevezi a bűnbakokat („zsidók”, cigányok, „komcsik”), azt sugallva, ha „ezek” nincsenek, akkor itt lesz a Kánaán, pardon az ezer éves birodalom, esetünkben az ezer éves Nagy-Magyarország. Ezzel szemben, az ugyancsak antikapitalizmust képviselő és valló TGM nem nevezi meg az „ellenséget”, pontosabban mindent és mindenkit ellenségnek, a „kapitalizmus kollaborátorainak” tart. Gyógyírt nem ad, a kiutat nem jelöli meg vagy ki. Számomra: egy megkeseredett ember képét mutatja, aki épp úgy "célvesztett", mint az egész EU, és európai helyzet, gondolkodás. Mindenkit "cikiz", de szavaiból nem derül ki, hogy mit is akar? Mi lenne a megoldás? Még javaslata sincs. Persze, lehet, hogy jobb is, mert kiderülne: a szovjetrendszer híve (lett).

TGM nyíltleveléből ugyanis én ezt olvasom ki. Már az elején kijelenti, hogy ő ahhoz a táborhoz tartozik, amiből a nyugati elemzők szerint a szélsőségek származnak, ill. táplálkoznak: az antikapitalizmus eszmevilágából.

„….A hivatalos balközéptől élesen megkülönböztetendő antikapitalista tábort nevezem majd ebben az írásban „baloldalnak”, amelyet kéretik nem összetéveszteni a pillanatnyilag hivatalban lévő kormány híveivel,…..” – vallja Tamás Gáspár Miklós.

Majd, talán észre sem veszi, hogy gyakorlatilag a szovjetrendszer jellemzőivel ecseteli, magyarázza a nemzetiszocialista (náci) ideológiát. TGM szerint:

".......Harmadszor (s én ezt tartom a legjelentősebbnek): az egykori és a mai fasizmus radikálisan megváltoztatja az állampolgárságnak (a politikai közösség tagságának) a klasszikus republikánus - a kantiánusoktól a marxistákig egységesen elismert - tanát. Ebben (persze öntudatlanul) a Harmadik Birodalom legnagyobb teoretikusának, Carl Schmittnek a tanítványa. A népszuverenitás alaptételére támaszkodó klasszikus polgári nemzetállam a Schmitt számára oly fontos (a politikában csakugyan alapvető) barát-ellenség megkülönböztetést az állam határára tolja ki: a nemzet (a politikai közösség), ha tetszik: "államnemzet" minden tagja "barát", csak külföldi állam polgára lehet "ellenség". A nép az állam szemszögéből nézve: barátok szervezett testvérisége. (Ez a polgári állam keretein belül csak utópia lehet: fölvilágosító utópia, ám regulatív jellegű; ennyiben a modern univerzalizmuson alapuló "alkotmányos jogállam" számára nélkülözhetetlen.) Ha ezt a határt az állam határain bévülre helyezzük, előáll a fasizmus. Ha az állampolgárok egyetemére nem vonatkozik a politikai jogok egyeteme, megszűnik mindenfajta köztársasági rend....."

Erről a leírásról, definícióról nekem a Szovjetunió és a béketábor jut(ott) azonnal az eszembe, amiről TGM mélyen hallgat, - tudatosan, vagy tudat alatt. Arra sincs utalás, hogy vajon miért épp Carl (Karl) Schmitt-re hivatkozik a szerző? Hányan ismerik e (vitatott) filozófus nevét és munkásságát Magyarországon? Eleve mi értelme van egy ilyen "tudós nyelvezetű" eszmefuttatást, mint TGM-é, megjelentetni egy napilapban? Az átlagolvasó - szerintem - ebből egy kukkot sem ért, ha egyáltalán veszi a fáradságot és megerőszakolja magát az elolvasással. Ez a röpiratszerű írás abszolút nélkülözi a realitást, a valós "magyar" helyzetet. Nem törekszik az egész országot és társadalmat izgató és feszítő problémák megnevezésére, és azokra valamiféle össztársadalmi gyógyírt keresni. Hacsak ki nem mondottan a szovjet-tanácsrendszert nem tekinti megoldásnak.

A szélsőjobb magyarországi előretörésében jelentős szerepe van a kormánypártnak és koalíciós partnerének. Ehhez csak hozzájárult (és hathatósan asszisztált) a parlamenti választások óta kormányváltásra készülő és törekvő ellenzék a „minél jobb, ha minél rosszabb” elv alapján. Ez akadályozta és akadályozza meg a szélsőségek elleni közös fellépést. A magára maradt, vagy hagyott „baloldal” pedig hibát hibára halmozott, mindenekelőtt a közbiztonság megszilárdítása terén. Ebbe persze közrejátszott a liberálisok kicsiny, de lelkes tábora. Néhány kiragadott példa.

- Egyenruhás (magán?)szervezet(ek) működésének engedélyezése. Mint mára kiderült, megjelenésük a lakosság sokkal kisebb csoportjában vált ki rossz emlékeket, mint ahányban – elsősorban vidéken – szimpátiát, a bűnözés elleni „elrettentés erejeként".

- A pártállami időkre emlékeztető módszerek a provokáló, heccelő szélsőségek ellen. Nevetséges állami(!) kísérlet egy elektronikus propaganda újság betiltására. Ha a kormány, ill. a magyar (bel)politika alakítói alternatívát tudnának felmutatni a szélsőségekre fogékony rétegeknek, akkor nem kellene egy „fényújság”-tól félni. Arról nem is beszélve, hogy az egész eljárás kissé a pornótiltáshoz hasonlít, hiszen azokat a szexis oldalakat is épp úgy nézegetik „tisztességes”, „becsületes” családos emberek,, felnőttek, mint ezeket az „egyéni megfogalmazású” web-oldalakat stikában nézegető „antifasiszták”.

- A szovjettípusú diktatúrában született és abban, azon nevelkedett nemzedék, élén annak vezető ereje, a mai „baloldal”, képtelen megbirkózni a nacionalizmussal, elsősorban Trianon mumusával, és a határon túli kisebbségekkel való kapcsolattartással. Nem tisztázott, hogy hol a határ: mit nevezünk irredentának, nacionalistának és mit patriótának, nemzetinek, nemzetiséginek. Szinte előrelátható volt, hogy a magyar „baloldaliság” előbb-utóbb ebbe bele fog bukni. Amihez csak hozzájön az antiszemitizmus és a cigányellenesség, homofóbia stb. kordában tartása, ill. olyan helyzet, állapot kialakítása, biztosítása, hogy ezek az ellenségeskedések háttérbe szoruljanak, „marginalizálódjanak”.

- a dunaszerdahelyi szlovák „rendőrterror” előre programozott volt, hiszen nem véletlen, hogy a „Felvidék visszacsatolásának 70. évfordulójának napján" történt. Az ott összevert magyar „drukkerek” se előtte, se utána nem mentek át Szlovákiába annak a helyi csapatnak szurkolni. A magyar fél (kormány) semmit sem tett ennek a sajnálatos események a bekövetkezése ellen! Pedig tudtak róla! Elég csak a naptárra nézni, - és minimális történelmi ismerettel rendelkezni. A megelőzés helyett inkább a szlovák kormány és állam ellen „agitált” a magyar miniszterelnök a parlamentben, külügyminisztere, pedig a diplomácia vonalán. Gyurcsány ugyanis nehezen tudott belenyugodni abba, hogy egy „testvéri szocialistapárt” lepaktált, koalícióra lépett egy nacionalista párttal. Inkább kerülte a Ficoval való találkozásokat, és így ideológiából fakadó személyes ellentétből egy, ill. két nemzetet büntetett. Az igazi arculcsapás akkor érte a baloldali magyar kormányt, amikor ennek a „félfasiszta” szlovák vezetésnek a gazdaságpolitikája lehetővé tette – a Magyarországon még mindig csak álomnak számító – euró bevezetését.

- miközben tiltott szó lett a „cigánybűnözés”, a miskolci rendőrkapitány ki merte jelenteni, hogy az elmúlt két hónapban az utcai rablások elkövetői cigányok voltak. Erre leváltották, majd másnap visszahelyezték állásába. Ez a „pipogyaság” intő példának kellett volna lennie a budapesti vezetésnek, hogy a vidéki bűnözést meg kell állítani. Ehelyett – a liberális emberi jogvédőkkel egyetemben – szavakon lovagolva semmit sem tettek a közbiztonság észlelhető javítása érdekében.

- a bűnözést, mint olyat, nem puszta bűnnek, bűnténynek tekintették, hanem a koalíciós partner nyomására politikai indíttatásúnak, és a hathatós fellépés helyett aláírásgyűjtéseket, utcai gyűléseket, szimpátiatüntetéseket szerveztek. Olyanokat, amik a „civilek”, és a helyi lakosság spontán feladata lenne. Ami – szerintem – a legsúlyosabb hiba, hogy az antiszemita megnyilatkozások elleni fellépéseket, megmozdulásokat mindig az „érintettek” kezdeményezik.

Meggyőződésem, hogy az átlagembert, a "magyart", nem érdekli TGM vagy hasonló elemzők, elmélkedők magasröptű eszmefuttatásai, ő neki a mindennapi élete, a közbiztonsága, a közérzete, a közhangulata, a nyugalma a lényeg, és a legfontosabb. Ezt kellene már végre észrevenni és tenni érte! Még valami. A 40 év diktatúra legalább akkora és mély sebet hagyott az emberekben, mint az 1919-es 133 nap, - és ahogy azt fel tudták játszani (és használni) 25 éven át, úgy ezt a 40 évet is rendesen fel lehet használni "riogatás"-ra még az elkövetkező évtizedekben. Ezt mikor veszi észre okulásként a mindenkori "baloldal"?

Ha már Münchennel kezdtem, Münchennel is fejezném be. A bajor fővárosban sohasem érzem azt a „kormányellenes” hangulatot, mint Budapesten. Pedig évtizedes hagyomány, hogy München „vörös” (szociáldemokrata), Bajorország (a vidék) viszont „fekete” (keresztény-szociális). Ha Münchenben késik a villamos, vagy kimarad egy járat, a megállókban sohasem hallottam, hogy a várakozók Christian Ude főpolgármestert szidták volna. Ha épp valaminek felment az ára, sehol sem hallottam, hogy valaki is emiatt az utcán hangosan szidta volna Angela Merkel-t vagy a bajor miniszterelnök Seehofer-t. Az emberek tudomásul veszik a változásokat, pláne, ha azt már megszavazta a parlament. Előtte vitatják, beszédtéma a kocsmákban, boltokban, baráti társaságok, vagy az utcán, de ha már döntöttek róla, tudomásul veszik, elfogadják. Apropos, ÁFA-emelés. Amikor Németországban 16 %-ról 19 %-ra emelték a Mehrwertsteuert, a szitkozódás helyett, szinte az élet minden terén valóságos vásárlási láz tört ki. A szórólapok másról sem szóltak, mint „Most vegyen, mert január 01-től drágább lesz!” Sőt, a szolgáltatások területén is úgy szóltak a reklámok: „Ha még január elseje előtt megrendeli, leköti, leszerződik, akkor a régi ÁFA-t számítjuk fel!” Érdekes, Magyarországon nem látok ilyen jellegű hirdetéseket az utóbbi hónapokban. Erre mondják, hogy „más kultúra”?

.

Kapcsolódó anyagok, előzmény, fejlemény

Látlelet (Tuesday, June 09, 2009)

Náciveszély (Friday, June 26, 2009)

.

.

Látlelet

„Európa-szerte előretört a jobbközép“ - ez a világsajtó egymondatos konklúziója a múlt heti EU parlamenti választásokról. Jobbközép (centre-right angolul, Volksparteien (néppártok) németül) a pontos megjelőlés, és ebből a nyugati átlagolvasó rögtön tudja, hogy nem a szélsőségekről van szó. Sajnos az elmúlt 50-60 évnek köszönhetően magyar fülnek ez nem annyira egyértelmű, hiszen szinte az anyatejjel együtt szívtuk azt a „szocialista tézist“, miszerint ami „jobbos“ az mind rossz, reakciós, nyilas, náci stb. Egy szóval: anti-kommunista. Az egypárt-rendszeri politikai „továbbképzés“ arra már nem terjedt ki, hogy a szociáldemokrácia, azaz a parlamentáris „baloldal“ is anti-kommunista. Ezért érdemes segítségünkre hívni Marx és Engels örök igazságát, a marxi alaptételt, miszerint az emberiség történelme az osztályharcok története, a kizsákmányolók és a kizsákmányoltak örökös (és antagonisztikus) harca, ellentéte.

Most sincs másként. Van a "kizsákmányoló" (a vállalkozó, a munkaadó) és a "kizsákmányolt" (a bérből és fizetésből élő, az alkalmazott). Ha e két tábor képviselőit, és érdekeikért harcolókat nézzük, akkor - a parlamentáris viszonyokat tekintve - az előbbi a jobboldal, az utóbbi a baloldal E két érdekközösség feladata az állami bevételek (adók) minél igazságosabb, optimálisabb elosztása. Ha ez sikerül, akkor egy relatív jóléti társadalomról beszélhetünk.

Történt, hogy a munkaadók szarba kerültek, ergo a munkavállalók is. A munkavállalókat képviselő baloldal azonban nem tudta megvédeni a lakosság többségét kitevő bérből és fizetésből élőket. Sőt, az ő adójukból támogatták meg a "kapitalistákat". Paradox helyzet. Mit tud csinálni ilyenkor a "melós"? Csalódni az érte küzdőkben. Ezért aztán, vagy nem megy el szavazni (mert ő büntet!), vagy reménykedik, hogy más jobban csinálja. Szóval, az általános jobbra tolódás - szinte - természetes és logikus folyamat – a világszerte kialakult gazdasági helyzetben.

Ha belegondolunk, valahol "elárulták" a munkásosztályt, hiszen ahhoz, hogy megmaradjon a munkahelyem, az én pénzemből kell a munkaadómat megtámogatni! Őrület !!! De, mégis inkább kapjon a munkaadóm (tőlem is politikai) támogatást, mintsem elveszítsem az állásomat! Logikus? Ebből levezetve (számomra) egyértelmű: a munkavállaló MINDIG ki van szolgáltatva !!! A munkaadó (vállalkozó) pedig mindig kockáztat. (mit és mennyit termeljen, hogy abból nem csak saját maga (és családja), de az alkalmazottjai is meg tudjanak élni.) Kinek jobb? A fene se tudja. Ez az élet............ "Ember küzdj és bízva bízzál!" - milyen igaz és bölcs mondás!

Ennyit a „kereslet-kínálat“ elvén alapuló közgazdasági elméletről, és annak kihatásáról a mindennapok politikájára. De azért, érdmes még egy szóra, gondolatra megállni. Politikai és ideológiai téren ilyenkor megnövekszik eme (nemcsak marxi!) közgazdasági tétel elvetőinek tábora, azaz a kapitalizmus ellenzőinek száma. Az anti-kapitalizmus zászlaja alatt gyülekeznek és találnak egymásra a szélsőségek: a magántulajdont elvető kommunisták épp úgy, mint a nemzeti érdekeket mindenek felé helyező nemzetiszocialisták, a nácik. Elméletük egyszerű (és primitív), logikusnak tűnő, és ezért könnyen követhető.

"Akkor lesz jó, ha megszűnik a kapitalizmus, mely minden bajnak eredete. A kapitalizmus jelképe, és alapja a tőke, ami a nevében is benne van: „kapital(tőke)-izmus“. Bármilyen vállalkozásba kezdek, ahhoz pénz kell, azaz hitel (amiről már Széchenyi is írt!) és, amit kizárólag a bankok adnak. Most viszont nem adnak, hanem arra hivatkoznak, hogy nekik sincs, és ezért a mi adónkból akarják, hogy az állam támogassa, segítse ki őket, - amit meg is kapnak! Vajon miért? Az egész válság Amerikából ered, tehát aki anti-kapitalista, az egyben Amerika-ellenes is. Hiszen az USA a kapitalizmus fellegvára. És kik a bankok tulajdonosai, a bankárok? A „zsidók“. Ezen a ponton válik ketté a kommunista és náci ideológia, - ha elválik. A „nemzeti“ (náci) oldal ezennel megtalálta a bűnbakot: a „zsidók“ személyében, amit aztán anti-izraeli, anti-cionista megnyilvánulásokkal próbál „szalonképessé“ tenni. A „nemzetközi“ (kommunista) oldal ezzel szemben nemre, korra, fajtára, vallásra, származásra való tekintet nélkül eleve mindent elvet, ami magántulajdonon alapszik, azaz kapitalista. Ezért aztán a szélsőbal ideológiában is rendesen keveredik az Amerika- és Izrael-ellenesség, épp úgy, mint a szélsőjobbon a nemzetállam gondoskodása vérei felett."

Nem csoda, hogy napjainkban ezek az eszmék sokakat csábítanak.

Ami a hazai helyzetet illeti. A kormányzó párt nem vette és még most sem veszi észre, hogy valamit, valami alternatívát, kellene felmutatni a népnek, hogy az elkeseredettek ne forduljanak a szélsőségek felé. Talán a közbiztonság javításával, - no meg a "cigánybűnözés" visszaszorításával lehetne a kedélyeket lecsillapítani, mert ezek hiánya előbb-utóbb nemcsak az ordas eszmék tömeges támogatottságát fogja eredményezni, hanem azt - neadjisten! - állami szintre is emelheti. A közhangulatot, az ellenszenvet (ma már) nem lehet szólamokkal, aláírásgyűjtésekkel, meg szimpátia-tüntetésekkel ellensúlyozni, csitítani. Sőt, a tehetetlenség miatt, ezek az (elsősorban az SZDSZ által kezdeményezett) "össznépi megmozdulások" csak ronthatnak az amúgy is lehangoló, elkeserítő állapotokon. Sajnos. A „cigánybűnözés“ szót direkt írtam le, mert attól, hogy Magyarországon értelmiségi körökben ez a kifejezés megvetést von maga után, azért még a bűnelkövetők között szép számmal találunk cigány származásúakat. Nem osztom azt a vélekedést, hogy ez a szó, kifejezés egy egész népcsoportot, „etnikumot“ bélyegezne meg, azzal meg pláne nem értek egyet, hogy egyetlen szó „betiltása“ megoldaná a jelenlegi, igen feszült helyzetet.

Bevallom, előítéleteim vannak! Igen, jobban félek, ha öt cigány fiatal jön velem szemben az utcán, mint öt árpádsávos kopasz. A "nyilasok" - egyelőre - legfeljebb fenyegetőznek, lezsidóznak és - talán - leköpnek. Aztán diadalmasan (és röhögve) továbbmennek. Ha öt cigány jön velem szemben, nem biztos, hogy egy "lezsidózással", vagy "lemagyarozással" - meg egy kis turhával - megúszom! Ott elképzelhető, hogy a nyakláncom, az órám, a pénztárcám stb. is kárát látja a véletlen találkozásnak - és agyamon rögtön átvillanna Szögi Lajos esete, no meg az ismerősöktől, barátoktól nemcsak hallott, de átélt utcai inzultusok, rablások, lopások (rém)története.

Nagyon súlyos és lesújtó a magyarországi helyzet. Az előítélet rohamosan terjed. Ha a híradásokban tömegverekedésről tesznek említést, az ember azonnal megjegyzi: „biztos cigányok voltak“. Ha valakihez betörnek, az első reakció: „biztos cigányok voltak“. Ez rosszabb, mint az antiszemitizmus! Egy „zsidót“ általában irigységből, a „sikerei“ (no meg a pénze) miatt utálnak, gyűlölnek és találnak ki róla hazug történeteket. Egy cigányt viszont rögtön valami közönséges bűncselekménnyel hozzák kapcsolatba, mitöbb asszociálnak vele. És ez ellen semmit sem tesz a társadalom! A mindenkori hatalomnak már rég a közbiztonság javítására és a bűnmegelőzésre kellett volna a hangsúlyt helyeznie. Természetesen az egyetemes emberi jogok messzemenő tiszteletben tartása, betartása, és betartatása mellett! Ez lehetne az első lépés a szélsőségek iránti szimpátia csökkentése érdekébe.

A múlt hétvégi EU választáson a szélsőségek előretörését, elsősorban a gazdasági válsággal hozzák összefüggésbe, és az 1929-es világválságot követő politikai változásokra utalnak. Nem 1933-ra, azaz Hitler hatalomrajutására, hanem az azt megelöző évekre, amikor a náci párt szavazó tábora megerősödött. A szélsőjobb térnyerését Nyugat-Európában viszont nem Hitler és/vagy Mussolini „új világrendje“ motíválja, hanem az idegengyűlölet: a színes bevándorlók és az iszlám terjedése. A British National Party (BNP) tagjai például csakis (keresztény) fehérek lehetnek. Ez a párt két képviselőt küldhet az újonnan választott 736 fős EU parlamentben, mint a 72 fős brit képviselő-csoport tagjai. Ha ezzel a párttal testvéri kapcsolatot ápoló Jobbik eredményét nézzük, akkor a 22 fős magyar képviselő-csoportban 3 szélsőjobboldali tagot találunk. Egy olyan országban, ahol sem a színes bevándorlók száma, sem az iszlám nem játszik szerepet, viszont annál meghatározóbb a cigányság helyzete és a lakosságnak ahhoz való viszonya. Az arányok magukért beszélnek.

Kapcsolódó anyagok, fejlemények

Az EU-választás margójára (Tuesday, June 23, 2009)

Náciveszély (Friday, June 26, 2009)

.

Garbo, az őrült spanyol

A The Times publicistája igaz, csak excentrikusnak nevezi emberünket, aki nagy szerepet játszott a 65 évvel ezelőtti (normandiai) partraszállás sikerében.

Juan Pujol García kettősügynökről van szó, aki a brit hírszerzéstől a „Garbo“ fedőnevet kapta. Pujol Garcia 1912-ben született egy középosztálybeli liberális katalán családba. A spanyol polgárháború idején mindkét oldalon harcolt, miközben arra volt büszke, hogy fegyvert sohasem fogott a kezében. Pontosabban, sohasem lőtt senkire, mitöbb egyetlen lövést sem adott le fegyveréből. Ugyanakkor iszonyatosan gyűlölte a nácikat, és a nácizmust. Ez vezette, hogy kémnek jelentkezzék a briteknél. Madridban háromszor is megkereste a brit hírszerzést és felajánlotta szolgálatait. Az amatőr önkéntjelentkezőt azonban mindháromszor elutasították. Ekkor gondolt egyet, és bejelentkezett a német/náci hírszerzésnél, az Abwehr-nél, ahol viszont szívesen fogadták.

Pujol azonnal munkához látott. Áttette székhelyét a portugál fővárosba, Lisszabonba és kezdte küldeni Nagy-Britanniából keltezett jelentéseit Berlinnek, - annak ellenére, hogy sohasem járt a szigetországban. Állítólag útikönyvek, útikalauzok, meg képesújságok, magazinok alapján írta hihetőnek tűnő beszámolóit. Pedig olyanokat is írt, hogy például „Glasgowban vannak, akik egy liter borért bármire képesek lennének........“

A Lisszabonból küldött jelentésekre felfigyeltek a britek is, miután megfejtették a Berlinnek szánt kódolt üzeneteket. Nem sokára rá is találtak a titokzatos "német" kémre, aki iszonyatos marhaságokat írt a náci hírszerzésnek, és akik szemlátomást elhitték a fantáziadús történeteket. A spanyol férfit végül megkereste a brit hírszerzés, az MI5, és átcsalta Londonba, hogy a félretájékoztatás nagymester ott folytassa páratlan tevékenységét. Pujol külön kis mesevilágot alkotott. Jelentéseit szinte versbe szedte, és a spanyol nyelvre jellemző szóvirágokkal tűzdelte meg. Amit egy szóval ki lehetett fejezni, azt emberünk legalább nyolc szóval írta le, ill. körül. Mitöbb, 27 neki dolgozó „al-ügynököt“ is kreált, akik rendszeresen ellátták anyagokkal. A képzelet-szülte ügynökök, informátorok között volt felsőbbrendű welsh-i árja, kommunista, görög pincér, elégedetlen, megbizhatatlan tengerész stb. Ezért a kivételes tehetségéért, színészi alakításáért kapta a britektől a (Greta) „Garbo“ fedőnevet.

„Garbo“ legnagyobb alakítását a D-Day, a partraszállás előkészítésében nyújtotta. Készítettek egy fals inváziós tervet is, miszerint a közelgő hadművelet neve: Fortitude, és a partraszállás Pas de Calais-nál lesz. A szövetségesek el akarták hitetni a nácikkal, hogy az amerikai hadsereg Kent-nél gyülekezik a calais-i partraszálláshoz és ezt „megbízható, semleges“ diplomatákkal is közölték. Az akcióról, ill. a tervekről „Garbo“ is részletesen beszámolt Berlinnek. 1944 januárja és a a D-Day (június 6.) között több mint 500 rejtjeles üzenetet küldött a náci főhadiszálásra a nem létező informátoraira hivatkozva. A britek nagyon bíztak „Garbo“ akciójában, mert (részben) ezen múlott a normandiai partraszállás sikere.

„Garbo“ megbízhatóságát a nácik szemében csak fokozta, hogy egy nappal az invázió előtt jelezte: a partraszállás június 6-án kezdődik meg Normandiánál. Ez a pontos és igaz közlés már nem tudta befolyásolni a náci védekezést vagy átcsoportosítást, viszont megnővelte a spanyol kém hitelességét, aki továbbra is jelezte, Berlin ne dőljön be a normandi partraszállásnak, az csak egy elterelő hadművelet, az igazi nagy támadás (továbbra is) Pas de Callais-nál lesz. Emiatt július és augusztus folyamán Rommelnek nélkülöznie kellett két páncélos és 19 gyalogos hadosztályt a normandiai partraszállás idején, mely nagyban elősegítette a szövetségesek sikeres hadműveleteit.

A normandiai partraszállás pontos idejének és helyének megadásáért hat héttel a partraszállás után a Führer személyes parancsára a Vaskereszt-tel tünteték ki Juan Pujol García ügynököt, aki szinte ezzel egy időben megkapta a Brit Birodalom Tagja (MBE) megtisztelő címet, ami – ha „Garbo“ brit lett volna – megfelel a lovagi („Sir“) fokozatnak. Az „őrült spanyol“ a háború után Caracas-ban telepedett le, ahol 1988-ban bekövetkezett haláláig élt. Fantáziadús, színészi tehetsége nagyban hozzájárult a II. világháború mielőbbi befejezéséhez, és jónéhány katona életének megkíméléséhez.