Aczél és a történelem

Olvasom Aczél Endre Bős és Gabrick őrmester című véleményt a Népszabadság mai (november 26.) számában. Meg kellett még egyszer néznem a fejlécet: valóban a Népszabadságot olvasom? Hiszen a csúsztatásokkal teli írás stilúsa abszolút nem méltó a napilaphoz. Nem vonom kétségbe a szerző szlovák nyelvtudását, amikor a szlovák lexikonra hivatkozik, és kifogásolja a „Bratislavai békét“ (1805), hogy azt a „szlovák főváros“ban kötötték. Problémafelvetése rögtön eszembe juttatta, vajon az orosz és a magyar lexikonok mit írnak Kant szülővárosáról, Königsberg-ről, és az 1945-ös königsbergi csatáról? Vajon a földi halandó hol találja napjainkban ezt a földrajzi helyet a térképen?

A wikipediában megnéztem németül (és a szerző kedvéért) angolul Bratislava történetét. Ebből sok minden kiderül, csak az nem, hogy “....ezt a várost 1919-ig Pressburgnak, Pozsonynak, szlovákul pedig Presporoknak nevezték,....“ (AE). A város története különben felettébb érdekes, például 990 körül Bajorországhoz tartozott, és Gizella nászajándéként adta férjének (Szt.) István magyar királynak. A város neve sokszor változott, és a nevek eredete is érdekes olvasmány, de ez a Presporok hiányzik a hivatalos elnevezések közül. Ezzel a szerző – gondolom – azt akarja bizonyítani, hogy bizony ilyen város épp úgy nincs és nem is volt, mint maga az ország sem. Lehet, hogy Aczél Endre is „nagymagyaroszágos matricával“ közlekedik? - ha már dolgozatában "tótozik" is (egy kicsit).

Ezt a sejtésemet támasztja alá Gabcikovo nevének Aczél féle "történelmi" magyarázata (is). Tudom, arra akar ezzel célozni, hogy mint mindennek, ennek is Edvard Beneš az oka. Ez már slotai és csurkai szint, akiknek (Móricka módjára) mindenről csak egy jut az eszükbe: a „magyarok“ és/vagy a „zsidók“. A szerző még rátesz egy lapáttal, amikor azt hangoztatja, hogy (a szlovákok) "....egész jól érezték magukat Slovensky státjukban a csehek nélkül....“ Vagyis, Aczél Endre elismerően szól a Tiso-féle Szlovákiáról, arról a hitleri bábállamról, amelynek jogfolytonosságát a mai Szlovákia nem ismeri el! Inkább a szociáldemokrata beneši Csehszlovákiát tekinti elődjének.

Lesújtó. De, ha már példálózunk, akkor érdemes megjegyezni, a Gabcikovo nevet 1948-ban a kommunista Csehszlovákia vezetése adta Bősnek. Akár csak Párkány-nak a Sturovot. A 19. századi szlovák nemzeti vezető Ľudovít Štúr sem született Párkányban, sőt nem is járt arra. Viszont a névadásokkal valószínűleg az akkori 10, most pedig 70 évvel ezelőtti (1938-as) vissza- ill. elcsatolást akarták örökre elfelejtetni – nem Benešék, hanem a kommunista Csehszlovákia vezetői.

.

Kapcsolódó anyagok

Trianon cseh-szlovák szemmel (Tuesday, November 25, 2008)

Duna parti duma parti (Sunday, November 16, 2008)

1938 (Friday, September 26, 2008)

Szemléletváltást ! (Tuesday, November 04, 2008)

.

Trianon cseh-szlovák szemmel

A Habsburg Birodalom felbomlása már 1848-ban megkezdődött, amikor az Európán végigsöprő forradalmi hullámot látva (a bécsi kamarilla (Metternich) által gyengeelméjűnek tartott) V. Ferdinánd ígéretet tett a császárság megreformálására, annak parlamentáris, alkotmányos monarchiává alakítására.

.

A Birodalom részét képező Cseh Királyságban nemzeti bizottság alakult németekből és csehekből, amiből a csehországi németek hamar kiléptek, ezzel is jelezve, hogy ők a Nagy Németország hívei. A csehek viszont továbbra is a Habsburg Birodalmon belül kívánták megvalósítani a morvai születésű történész, Frantisek Palacky vízióját: az "ausztro-szlávizmust", mely szerint az "ausztro-szlávok" a Habsburg Birodalmon belül oltalmat találnak a német és orosz expanzióval szemben. Ez lett végül is a pánszlávizmus alapja, mely a Habsburg Birodalom területén élő szlávok (cseh, szlovák, lengyel, rutén, ukrán, szlovén, horvát, szerb) összefogását tűzte ki céljául 1848 júniusában, Prágában, az első Szláv Kongresszuson.

.

Ugyanakkor a Habsburg Birodalom másik nagy egysége, a Magyar Királyság a teljes elszakadás híve volt, és liberális alkotmányos kormány alakult. A függetlenségért küzdő Kossuth és hívei az egységes magyar állam megalakításával azonban konfliktusba kerültek a nem magyar lakósággal. A "szlovák nép követelése" című petíciót, amely a Magyarország területén élő népeknek külön-külön, saját nemzetgyűlést javasolt, valamint anyanyelvük használatát a magyar parlamentben, az 1848. májusi országgyűlés elvetette, és egyidejűleg – a némettel szemben - a magyart tette meg egyedüli államnyelvnek. Ezt követően - cseh mintára – a szlovákok is Bécs felé fordultak a Birodalmon belüli Szlovákia (Szlovák Királyság) megteremtése reményében. A magyar forradalom és szabadságharc orosz segítséggel történt leverése után azonban Bécs nem volt érdekelt a szlovák és más nem-magyar függetlenségi követelések teljesítésében. Ferenc Józsefet például sohasem koronázták meg cseh királynak. Az utolsó cseh király, Ferenc József nagybátyja és egyben elődje a trónon: V. Ferdinánd volt.

.

A csehek és szlovákok ekkor ébredtek rá, hogy nem csak a Habsburg Birodalommal állnak szemben, hanem az erősödő német és magyar nacionalizmussal is.

.

Az 1859-ben Olaszország, majd 1866-ban Poroszország ellen elvesztett háborút követően a Habsburgok Magyarország felé fordultak, és az 1867-es Kiegyezéssel Monachiává átalakult egykori Birodalom gyakorlatilag két részre szakadt: egy német nyelvűre (Cisleithania) és egy magyarra (Transleithania), azaz egy „Lajtán innen” és egy „Lajtán túli” területre. A német nyelvű Ausztria társadalmi berendezkedése gyökeresen eltért a magyartól. Bécs, a parlamentáris demokrácia és kormányzás terén a választójog kiterjesztését (pl. nők szavazati jogát) tartotta elsődlegesnek, minek következtében egyre több cseh vehetett részt az osztrák politikai életben. Ugyanakkor a (buda)pesti parlamentet és demokráciát a magyar arisztokrácia irányította és tartotta kezében. Ezért nagyon kevés szlovák kaphatott vezető, befolyásos szerepet a magyar politikai életben.

.

A magyar társadalmi berendezkedés már ekkor magában hordta Trianont! Egy évvel a Kiegyezés után, - (nem tanulva 48 hibájából!) - egyedüli, hivatalos államnyelvé tette a magyart, miközben a választórendszerben kikötötték, hogy csak bizonyos nagyságú föld, birtok tulajdonosa lehet képviselő,ill. képviselőjelölt. Ezzel gyakorlatilag a magyar arisztokrácia kezében összpontosult az ország irányítása.

.

A magyarhoz hasonlóan ébredő, ébredező szlovák nemzeti öntudat elsősorban kulturális téren próbálta megteremteni nemzeti identitását. Az 1860-as években létre hozott kulturális magánalapítvány, a Slovak Matica, főleg a nyelv, az oktatás és a művészet terén próbálta segíteni a szlovákokat. Az alapítványt 1.000.- forinttal Ferenc József császár is támogatta. 1875-ben a magyar kormány azonban feloszlatta az alapítványt, és vagyonát elkobozta. 1874-ben az összes (három) szlovák gimnáziumot bezáratták. 1879-ben, pedig valamennyi iskolában, így az egyházi iskolákban is, bevezették a magyar nyelv kötelező használatát. A szlovákok többsége parasztként és ipari munkásként dolgozott, és a Felvidéken tapasztalható nyomor miatt az első világháborút megelőzően a lakosság 20 % vándorolt ki, elsősorban az Egyesült Államokba. Akik közül aztán sokan támogatták a szlovák nemzeti mozgalmakat, amelyek példaképül szolgáltak más nem magyaroknak is, például a románoknak.

.

A független Csehszlovákiát 1918. október 28.-án kiáltották ki Prágába. 1918. november 14-én az ideiglenes nemzetgyűlés Thomas Masarykot választotta meg első elnökének. Az új nemzetgyűlés a bécsi parlamentnek az 1911-es választásokon megválasztott cseh képviselőiből, valamint 55 szlovák képviselőből tevődött össze. Nemzeti kisebbségek nem vettek részt az elnökválasztáson. A szudétanémetek és a magyarok anyaországaikhoz maradtak lojálisak.

.

1918. november elsején Magyarország kivált a Monarchiából, azaz kikiáltotta a (nép)köztársaságot. A csehek aránylag könnyen el tudtak szakadni Bécstől, mivel az osztrák köztársaság nem tartott rájuk igényt. Budapest azonban hallani sem akart a szlovákok „elengedésé”-ről. Sőt, gróf Károlyi Mihály miniszterelnök új liberál-demokrata kormánya megkísérelte Szlovákia visszaszerzését. A (győztes) szövetségesek hozzájárulásával a csehek megszállták Szlovákiát, és a magyarokat visszavonulásra kényszeríttették. A győztesek nem jó szemmel nézték az időközben létrejött (vörös) diktatúrát, ezért francia nyomásra román és szerb csapatok is megszállták Magyarországot. Ezt követően a csehek és a szövetségesek megegyeztek, hogy Szlovákia és Magyarország határa a Duna és az Ipoly folyó legyen: ezzel a termékeny Duna síkságon élő nagy létszámú magyar kisebbség is az új állam része lett.

.

A párizsi békekonferencia 1919. januárban kezdődött, ahol az ideiglenes csehszlovák kormányt a miniszterelnök Kramár és a külügyminiszter Beneš képviselte. A konferencia jóváhagyta a Csehszlovák Köztársaság létrehozását, mely magában foglalja a történelmi Cseh Királyságot (Csehország, Morvaország és Szilézia), Szlovákiát és Ruténiát (magyarul Ruszinföld, ill. Kárpátalja). Ruténiához a csehek ragaszkodtak, hogy a románokkal legyen közös határ. (Ez egyértelműen Magyarország ellen irányult). A tessini iparvidéket a lengyelekkel osztották meg. A Lusatia-ra tartott cseh igényt viszont a konferencia elvetette. Csehszlovákia egyidejűleg aláirt egy "kisebbségi szerződést", melynek értelmében nemzetiségeit a Népszövetség védelme alá helyezi.

Érdemes megemlíteni a csehszlovák történetírás azon megjegyzését, miszerint: "a magyarországi irredenta propagandától befolyásolt magyar pártok sohasem vettek részt a csehszlovák kormányban, viszont nyilvánosan sosem voltak ellenségesek."

.

.

(Forrás: Library of Congress, Washington D.C.)

.

.

Megjegyzés

Ezt az írásomat 2003-ban küldtem be a Népszabadságnak, aminek közlését azzal utasították el, hogy „…..Természetesen bármeddig vissza lehet menni a történelemben, akár a Morva Birodalomig, és köteteket lehetne írni Trianon előzményeiről,……”

.

.

Duna parti duma parti

Nem állt szándékomban a szombati miniszterelnöki találkozóról írni, mert azt a hazai elemzők már kivesézték. A jóslatok szerint nagy előrelépés nem volt várható. Nem tudom, mi lenne az a nagy előrelépés, amitől a Duna mindkét partján a kedélyek lecsillapodnának, megnyugodnának.

A legnagyobb probléma és baj, hogy a budapesti kormány eleve rossz szemmel nézte a Fico-kormány megalakulását. A Gyurcsány Ferenc vezette szocialista párt kezdettől fogva ideológiai alapra helyezte a magyar külpolitikát Szlovákiával szemben, miközben semmibe vette az elmúlt ezer év történelmét, valamint az elmúlt 90 év sérelmeit. Ráadásul, képtelen (volt) felfogni és belenyugodni, hogy nem egy diktatúrával áll szemben, hanem egy demokratikusan megválasztott kormánnyal, amelyben történetesen koalíciós partner egy nacionalista, mi több, magyarellenes párt is, melynek „nagyszájú” pártelnökének - Móricka módjára - mindenről a magyarok jutnak az eszébe. Sajátságos. A magyar médiában még nem olvastam arról, hogy Slota cigányozott vagy zsidózott volna.

Apropó, cigányozás. Elég sok cikk, riport jelent meg egy időben a nyugati sajtóban a szlovákiai romák nyomorúságos helyzetéről. Még éhséglázadás is volt. Amióta Robert Fico van kormányon, ezek a hírek eltűntek a világsajtóból. A magyar média, pedig egyre több magyarellenes megnyilvánulásról kezdett hírt adni, miközben Szlovákiáról, annak gazdasági eredményeiről csak szőrmentén esett szó. Az egykulcsos adózás bevezetését is lenézve kommentálta a magyar miniszterelnök, sőt, azóta már biztos ezerszer megbánta elhíresült mondását, miszerint, „akinek itt nem tetszik, az menjen Szlovákiába”. A nagyvilágban szinte csak jó hírek terjedtek északi szomszédunkról. Slota sértegetéseit gyakorlatilag csak Budapest hallotta meg, a világ inkább a szlovák eredményekről értesült, legutóbb például az euró bevezetéséről. A magyar diplomácia és külpolitika nem igazán tudta befolyásolni a nemzetközi közvéleményt, hiába kerülte látványosan Gyurcsány Ferenc a szlovák kollegájával való találkozást, a nacionalista, magyarellenes kisebbik koalíciós párt miatt.

A magyar-szlovák kapcsolatok romlásához nagyban hozzájárultak a hazai politikusok, Szili Katalinnal az élen, akinek látszólag rossz tanácsadói vannak, vagy ő maga sem jártas a nemzetközi diplomáciában. Nem egy alkalommal hívta ki maga és kormánya ellen a szlovákság ellenszenvét, amiben jó partnernek bizonyult a hazai média is (lásd Hol van Mlynky?). Talán a legkirívóbb baklövés, vagy inkább a belügyekbe való durva beavatkozás, mi több, provokáció tavaly október 6-án történt (lásd Mire jó ez elvtársak?), amikor Szili öt parlamenti párt képviselőjével „magánlátogatás”-ra(?) ment a „Felvidékre”, amiről később kiderült, hogy Pozsony elővárosa. A magánlátogatás keretében, pedig részt vett a második világháború után kitelepített magyar családok megemlékezésén. Ha ezt Magyarországon teszi, - divatos szóhasználattal - semmi gond. Németországban is minden évben megemlékeznek a kitelepített, elűzött szudétanémetek Bajorországban új életet kezdett tagjai, leszármazottjai. De ők nem mennek át Csehországba, hogy ott borzolják a lakosság és a prágai kormány kedélyeit! Már csak azért sem, mert az elűzésnek előzményei voltak! Épp úgy, vagy hasonló módon, mint a magyarok esetében is. Sajnos, erről nem akarnak tudni, de még hallani sem Budapesten. Pedig emiatt mérgesedett el a helyzet az utóbbi napokban, hetekben (is).

A magyar kormány és média hivatalosan nem akart tudomást szerezni a 70 évvel ezelőtti eseményekről, hagyta, hogy arra a szélsőségek hívják fel a figyelmet. Nehezen tudom elképzelni, hogy Gyurcsány és tanácsadói között ne lett volna valaki, aki erre emlékeztette volna a miniszterelnököt, ill. az illetékes hatóságokat. Megdöbbentő naivitás azt hinni, hogy a „no news is good news” (amiről nem beszélünk, az nincs) elv ilyen esetben hatásos tud lenni. Ez a naivitás még az öszödi beszédet is felülmúlja, amikor a győzelmi mámoros párt- és miniszterelnök 200, azaz kétszáz „bizalmasa” előtt őszinteségi rohamban tört ki. Ha „szűkkörben” elmondott beszéde ki tudott szivárogni, akkor egy 70 évvel ezelőtti történelmi eseményről, (amit különben az iskolában is tanítanak!) hogyan lehet nem megemlékezni, vagy legalábbis megemlíteni a napilapok hétvégi mellékletében?

A kormány és a hazai média helyett ezt megtették azok, akik az ezeréves náci birodalom megteremtését szorgalmazókhoz hasonlóan, még mindig az ezeréves Magyarország álmát kergetik. Nem véletlen, hogy pont az 1938-as bécsi döntés, ill. a dél-szlovákiai területek, városok visszacsatolásának 70. évfordulójának előestéjén jutott eszébe néhány magyarországi "futball drukker"-nek, hogy átmenjen szurkolni Szlovákiába a magyarlakta területek egyik központjába. Máig nem kérdezte meg senki a kirándulás szervezőit, hogy eddig miért hanyagolták a dunaszerdahelyi csapat mérkőzéseit? A budapesti kormány, pedig védelmébe vette azokat a futballhuligánokat, akikről az elmúlt két évben a média azt terjesztette, hogy minden (politikai színezetű) rendbontás mögött ők állnak. Hihetetlen, hogy a miniszterelnök a parlamentben és a világ előtt védelmébe vette azokat, akik az elmúlt két évben az utcai megmozdulásokon a fejét követelik, csak azért, mert most külföldön randalíroztak, és hát az „én kölykömet csak én verhetem” elv alapján próbálja a nemzeti és magyarság tudatot a lakosság felé közvetíteni.

Sajnos, a baloldal még mindig „identitászavarban” szenved. Még mindig abban a tévhitben él, hogy a hazafiság, a hazaszeretet, a patriotizmus valamiféle jobboldali fenomén. Igaz, a hazai jobboldal sem igazán tudja meghúzni azt a képzeletbeli határvonalat, ami a patriotizmus és a nacionalizmus között húzódik. De, lehet, hogy nincs is szándékában, hiszen a jobboldal vezérének fontosabb a jelenlegi miniszterelnök megbuktatása, mintsem a szélsőjobbtól való egyértelmű elhatárolódás. Nem csak szavakban! A nemzeti kártya kijátszásában ezért a jobboldal jelentős előnyben van.

Vegyünk egy példát. Németh Zsolt (Fidesz) nemrég nyíltlevélben fordult a magyarországi zsidósághoz a Szombat című lapban azért, hogy járjanak közbe a jeruzsálemi Yad Vashem-nél Esterházy János „zsidómentő”-ként való elismerése érdekében. Csak zárójelben: Németh Zsolt miért nem a szlovákiai zsidósághoz fordult kérésével, hiszen Eszterházy bátor tettét Szlovákiában követte el. Különben Esterházy Jánosról a magyar történelemkönyvek is megemlékeznek, sőt Sólyom László köztársasági elnök is méltatta beszédében (kattints rá!) kiemelve, hogy 1942-ben a szlovák parlamentben egyetlenként szavazott nemmel a szlovákiai zsidók deportálására.

Esterházy emberi nagyságát, a magyarság iránti elkötelezettségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Bátor ember volt, ahogy arra a köztársasági elnök is kitért az MTA tartott beszédében:

"......Különösképpen kitartott amellett a küldetése mellett, amelyet életcéljának tartott, hogy a Felvidéken rekedt magyarság szószólója lesz. Éppen ezért akkor is ott maradt velük, amikor visszacsatolták az egyes országrészeket a bécsi döntés nyomán. Õ a szlovák részen maradt, hogy az ott rekedt 60-70 ezer magyar ügyét képviselhesse a parlamentben és a közéletben...." (teljes szöveg)

Sólyom szavaiból azonban másra is lehet következtetni, amennyiben ismerjük a történelmi hátteret és pillanatot, amiben Esterházy élt és tevékenykedett. Gyakorlatilag a „hitleri bábállam”-ban vállalt felelős posztot (népe érdekében). A Tiso-féle első Szlovák Köztársaság megalakulásának (náci részről) egyik feltétele volt, hogy parlamentjében a német és magyar kisebbség képviselve legyen. Tehát, Esterházy felvállalta, hogy a Szlovákia magyarságot képviselje, és ezért minden valószínűség szerint felvette a szlovák állampolgárságot és felesküdött a Tiso-féle államra, hiszen enélkül nehezen elképzelhető, hogy parlamenti képviselő lehetett volna. A deportálás elleni tiltakozásakor valószínűleg attól tartott, hogy ha a deportálást, (az országból való kiutasítást, elűzést) törvénybe iktatják, akkor a következő áldozat – talán épp - a szlovákiai magyarság lehet. A törvényt Esterházy nemes cselekedete ellenére elfogadták. Itt érdemes megjegyezni, hogy ellenszavazata miatt semmiféle bántódása nem lett, semmiféle retorzió nem érte a hatalom részéről. Ez is nagymértékben hozzájárulhatott, hogy az első (náci) Szlovák Köztársaság megszűnése után, mint kollaboránst, háborús bűnösnek minősítették és ítélték el. Ezért nem valószínű, hogy valaha is a „zsidómentők” közzé emelik. Ő volna az első „zsidómentő háborús bűnös”. Érdemes lenne ezen elgondolkodni, és megérteni, hogy a történelem és a politika mily fonák helyzeteket szül, és mily bonyolult a mindennapi életünk.



Észrevételek

A szombati találkozó körülményei akaratlanul is felidézték a 70 évvel ezelőtti eseményeket, annak ellenére, hogy az akkor történtekről nem igazán olvasni a hazai médiában.

- Ellentétben a német tv-vel, ahol a müncheni egyezmény – ugyancsak – 70. évfordulója alkalmából kétrészes dokumentumfilmet vetítettek „Elveszett szülőföld: a szudétanémetek és Hitler” címmel. Az 1918 óta Csehszlovákiához tartozó németajkú Szudéta-vidékre 1938 őszén történt német bevonulás adta az aktualitást, de a film végigkísérte a szudétanémetek mindennapjait egészen 1945-ig, amikor is a náci Németországgal való kollaborálás miatt el kellett hagyniuk szülőföldjüket. A film a szudétanémetek tragédiájáért egyértelműen Hitlert és diktatúráját okolja.

- A 70 évvel ezelőtti események ismerőinek meglepő volt az a feltehetően véletlen körülmény, hogy pont abba a városba (Komárom nagyobbik, szlovák részén, a Duna északi partján) rendezték meg a kormányfői találkozót, ahol 70 évvel ezelőtt Tiso szlovák miniszterelnök és Kánya magyar külügyminiszter is tárgyalt. Igaz, akkor a Vármegyeházán, most a Városházán.

A 1938-as révkomárnomi szlovák-magyar tárgyalást megelőzően, egyeztetési céllal, Kánya Kálmán külügyminiszter és Imrédy Béla miniszterelnök Hitlernél járt Berchtesgadenben

- Lehet, hogy ugyancsak a véletlenek furcsa összeesése, de a német külügyminisztérium honlapja szerint november 14-én, azaz egy nappal a révkomáromi találkozó előtt, mind Göncz Kinga magyar, mind Jan Kubis szlovák külügyminiszter „véleménycsere” (Meinungsaustausch) céljából Steinmeier német külügyminiszternél járt. Mivel a Fico-Gyurcsány találkozót a külügyminisztérium készítette elő, és napokon át egyeztette a megvitatandó kérdéseket, valamint a közös kommüniké szövegét, ezért felettébb furcsa a két szomszédos ország külügyminisztereinek berlini látogatása. Már csak azért is, mert egyik ország médiája sem jelezte a másik ország külügyminiszterének berlini útját.


Előzmények, kapcsolódó anyagok

Hol van Mlynky? (Wednesday, June 06, 2007)

Mire jó ez elvtársak? (Friday, October 05, 2007)
1938 (Friday, September 26, 2008)

Göncz Kinga megvezetve (Tuesday, October 07, 2008)

Szemléletváltást ! (Tuesday, November 04, 2008)

Trianon cseh-szlovák szemmel (Tuesday, November 25, 2008)

Pánikkeltés, féligazságok

Olvasom a magyar nyelvű hírek (hirkereso.hu) között, hogy jövőre csődbe mehet az USA, és egyben a világ, legnagyobb autógyára, a General Motors. A világ autógyártását jobban ismerők, lehet, hogy most kijavítanának: a japán Toyota már megelőzte a GM-t. De, ez történetünk szempontjából (majdnem) mellékes.

Az MTI jelentésén alapuló hír, amelyet a Népszabadság is – gondolom szó szerint – átvett már figyelemfelkeltő, „bulváros” címével (A General Motors 2009-ben csődbe mehet) is a pánikkeltés, a hisztériakeltés felé mutat, különösen ilyen válságos világgazdasági helyzetben. Ne feledjük, az Opel GM tulajdon, tehát az anyavállalat - esetleges - csődje beláthatatlan következményekkel járhat az egész világra. Ezért, igazán jobban odafigyelhetnének a hír- és címszerkesztők.

Egy biztos, és igaz, az autóipar, mint olyan, válságba került. Érdekes, hogy, amíg Európában az autósok csak morgolódnak a benzináremelésekkor, addig a tengerentúlon az egész iparág megérzi, megérezte a robbanásszerű üzemanyag-áremelést. Pedig forintosítva, a benzin literje bőven 200 Ft alatt volt a válság kezdetén! Ezt sohasem említették Magyarországon, ahol előszeretettel szokták felhozni, és összehasonlítani a hazai és „nyugati” árakat a lakosság megnyugtatására.

Természetesen, a kőolaj világpiaci árának iszonyatos növekedése csak egyik oka az autóipar válságának. Ehhez nagymértékben hozzájárult a belföldi (USA) hitelválság, amiből a kilábalást a hitelfeltételek szigorításában látta, és látja a pénzügyi világ. Az autóipar, ill. az autóeladás viszont eleve a hitelrendszerre épül. Az eddigi elv: a vevő azonnal megkapja a kocsit, majd évekig fizeti annak részleteit, aztán mire lejár a hitele, addigra a kocsija is „tönkre megy” (nem felel meg a „fejlődésnek”, se formailag, se műszakilag), és újat „kényszerül” venni. Különben a magyar autókereskedők is ezen az elven működnek, ezért kerülnek nagyon hamar bajba. Csak emlékezzük az utóbbi idők hirdetéseire, amikor tíz éves törlesztési „konstrukciókat” ajánlatok még használt autókra is! Miközben az európai „autóbecsüsök” (pl. Schwacke, ADAC) használtautó katalógusaikban hét évvel számolják az autók életkorát. Az amerikai autóipar válságához még hozzájárul(t) a járművek magas fogyasztása. A pick-up-nak, és városi terepjáróknak befellegzett. Ezzel már számoltak a tengerentúli autógyárak, és megkezdték a kis fogyasztású, környezetbarát autók, motorok kutatását-fejlesztését. A hirtelen (és egyszerre) megváltozott körülményekre azonban nem voltak felkészülve. A GM termelésének több mint 60 %-át ezek a nagyfogyasztású kocsik teszik, ill. tették ki az Egyesült Államokban.

Az „Amerikát nem félteni, megérteni kell” (kattints rá!) című blog-bejegyzésemben már tettem utalást, hogy a honvédelem és az építőipar mellett (beleértve az ingatlanpiacot is - housing) az amerikai gazdaság másik fontos pillére a szállítás azaz, az autóipar. Természetesen valamennyi „húzóág” mozgatórugója és életben tartója a kapitalizmus alapja: a tőke, a pénzügy, azaz a bank- és hitelrendszer.

Az amerikai autóipar megmentése, pontosabban átszervezése, „életben tartása” nem egyszerűen állami (kormányzati) feladat, hanem nemzeti érdek. Már olyan vélemények is elhangzottak, hogy nehezen viselnék az amerikaiak, ha ezentúl csak japán autókkal járhatnának. Ezért az adófizetők erre a mentőakcióra biztos, hogy nem fogják sajnálni a pénzt. A kormányzat egyetlen feladata, hogy a segítség hatásos legyen, és az adófizetők pénze idővel visszakerüljön az államkasszába. Az első jelek már megmutatkoztak, amikor a 700 milliárd dolláros segélycsomag megszavazása előtt, ill. attól függetlenül 25 milliárd dollárt kapott az amerikai autóipar kutatás-fejlesztésre. Ezt az összeget azonban másra nem használhatják fel, ebből az összegből nem finanszírozhatják az eladásokból származott, felhalmozódott óriási veszteségüket. A helyzet valóban nem rózsás. 2004 óta nem zárt nyereséges évet a GM, ez idő alatt 70 milliárd dollárt vesztett, jelenleg havi egy milliád dollár a vesztesége. Az előrejelzések szerint jövőre az Egyesült Államokban több mint kétmillió autóval kevesebbet fognak eladni. A magyar média híresztelése ellenére, a csőd nem valószínű. Már csak azért sem, mert a többség bízik a "változás"-ban és az azt meghirdető új elnökben. Persze ez az utcára kerülő autógyári munkást nem fogja vigasztalni. Csakhogy az utcára kerülés sem olyan egyszerű, - amiről a magyar média (tengerentúli tudósítóival együtt) ugyancsak nem számol be.

Például a most csütörtöki washingtoni megbeszélésről, amin a Három Nagy vezetőin (Rick Wagoner - GM, Alan Mulally - Ford, Robert Nardelli – Chrysler) kívül jelen volt az autómunkások szakszervezetének vezetője (Ron Gettelfinger – UAW) valamint a kongresszus és a szenátus vezetői (Nancy Pelosi, Harry Reid), hogy megtárgyalják a teendőket. Az egyeztető tárgyalást valamennyi fél pozitívnak értékelte. Az újonnan megválasztott elnök, Barack Obama is elsődleges feladatának tartja az autóipar megtámogatását. Egy - neve alapján magyar származású - elemző (Dennis Virag) szerint az autóipar megmentésére készülő csomagot még Bush elnök januári távozása előtt nyilvánosságra hozzák.

A magyar médiában vezetőhírré előlépett GM csőd lehetőség, - véleményem szerint - valójában csak ijesztgetés, az autóipar vezetőinek mesterkedése, taktikázása, hogy helyzetüket minél feketébbre fessék, és ezáltal minél több pénzügyi segítséget kapjanak. Gondoljunk csak a szakszervezetek alkudozási taktikájára. Most hasonlót tesznek a munkaadók az állammal szemben. Ugyanakkor tény, hogy az autóvásárlás jelentősen vissza fog esni az elkövetkező években, amíg nem sikerül olyan kocsikat piacra dobni, amelyek minden szempontból kielégítik (nemcsak) az amerikaiak igényeit.

.

Előzmény

Amerikát nem félteni, megérteni kell (Wednesday, October 01, 2008)

.

Szemléletváltást !

A magyar külpolitikát és diplomáciát még mindig a régi beidegződések irányítják. A külügy továbbra sem a nyugati országokban ismert szerepét tölti be, azaz elsősorban állampolgárai védelmét, az ahhoz szükséges maximális segítségnyújtást. Ne feledjük, Nyugaton az útlevélkiadás is a külügy feladata! Ezért a nyugati demokráciák kormányai igen nagy súlyt helyeznek erre a tárcára (State Department, Foreign Office, DFAT, Auswärtiges Amt, stb.). Az állami szintű (politikai) konfliktusok megoldására, „elsimítására” pedig ott van a minisztert segítő, diplomáciában jártas (tanácsadó) csapat. Vannak idők, amikor a külügyminiszter neve, személye ismertebb a világban, mint az állam elnökéé vagy a kormányfőé. (lásd Kissinger vagy Gromiko).

Az elmúlt évek, évtizedek példája azt mutatja, hogy Magyarországnak nincs határozott külpolitikája, de még elképzelése sem. Honnan is lenne, amikor vagy negyven évig Moszkvából jöttek az utasítások. Azóta meg a „bal vs. jobb” oldal nevű népi játék uralkodik a hazai politikai élet szinte minden terén. Igaz, időnként felülkerekedik a nemzeti (ön)tudat, de tudat alatt még mindig ott motoszkál az általánosítás: a jobboldal nacionalista, a baloldal, pedig internacionalista. A jobboldal általában politikai célokra, szavazatszerzésre használja ki a nemzeti ütőkártyát. A baloldalt megtestesítő MSZP viszont még mindig az „útkeresés” stádiumában van. Nyilvánvaló, hogy a nemzeti érdekeket szem előtt kell tartani, de politikai, pláne ideológiai okokból nem lenne szabad (túlfűtött) érzelmekre váltani.

Az MSZP is érzi és tudja, hogy politikájának egyik sarkalatos pontja a határon túli magyarokhoz való viszonya, ami az 1920-as Versailles (béke) Szerződés (Trianon) következményeire alapul. A szovjet típusú diktatúra évei alatt erről nem sok szó esett, de a környező országok közül legfőként Csehszlovákiával volt jó a kapcsolat. A béketáboron belül elsőként Csehszlovákiába lehetett útlevél nélkül utazni; - a személyi igazolványhoz csak egy (rózsaszín) „betétlap”-ot kellett kérni, igényelni. Ezt a viszonylagos jó kapcsolatot az 1968-as „csehszlovákiai bevonulás” sem zavarta meg, habár a magyarlakta területeken egy ideig a magyar rendszámú kocsik kerekeit előszeretettel szúrták ki és az üzletekben nem akartak magyarul megszólalni. Ekkor érezhették saját bőrükön hazánkfiai a „testvéri nagypolitikát kicsiben”. Az utóbbi 160 évben a pillanatnyi politikai hangulat sokszor egymás ellen hangolta, ugratta az amúgy évszázadok óta békésen egymás mellett élő embereket. Kár, hogy ebből mai politikusaink nem tanultak.

Az Orbán (Fidesz)-kormány idején bevezetett magyar igazolvány, majd a kettős állampolgárság intézményesítésére 2004. nyarán a Fidesz által felkarolt, és támogatott népszavazási kezdeményezés, a jelenlegi kormánypártot arra késztette, hogy új alapokra helyezze a határon túli magyarokhoz, magyar szervezetekhez való viszonyát. Úgy tűnik ennek reszortja Szili Katalinra hárult, aki 2004. kora őszén életre hívta a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumá-t (KMKF) A fórum érdekessége, hogy a benne tevékenykedők, a szomszédos országok parlamentjében működő magyar pártok tagjai szinte kivétel nélkül az Európai Parlament néppárti csoportjában dolgoznak. Amiből az következik, hogy a környező államok magyar kisebbségei politikai szempontból a jobboldalhoz tartoznak. Ennek a társaságnak, pardon képviseletnek a fővédnöke Szili Katalin, ill. az MSZP.

Mindezek ismeretében, lehet, hogy a szlovák kormány viselkedése, megnyilvánulásai ellenszenvesek, mégis, a párbeszéd mindkét fél számára igen fontos lenne. Egyelőre úgy néz ki, mintha a magyar fél, Gyurcsány miniszterelnök durcáskodna, elvi, politikai presztízskérdést csinálna ideológiai nézetkülönbségük miatt, és ezért kerülné a személyes találkozást szlovák partnerével. Másrészt úgy tűnik, mintha irigyelné a szlovák sikereket (az egykulcsos adórendszert és az euró bevezetését), különösen annak a nagyképű, lenéző kijelentése fényében, miszerint, „akinek Magyarországon nem tetszik, az menjen Szlovákiába adózni”. Gondolom, a magyar miniszterelnök már ezerszer megbánta ezt, az azóta is állandóan felhánytorgatott, elhamarkodott megjegyzését.

A magyar politikusok – élükön az országgyűlés és a köztársaság elnökével (Szili Katalin és Sólyom László) – rendszeresen „magánlátogatás”-ra járnak szomszédainkhoz, ahol ugyancsak „magánjellegű” megjegyzéseket tesznek, amelytől visszhangzik a magyar média. Mikor veszi már észre a hazai vezetés és közvélemény, hogy a fiatal – idén mindössze 15 éves - Szlovák Köztársaság igen érzékeny történelmi múltjára, miközben borzasztóan büszke gazdasági eredményeire?

Mint azt már blogomban (Göncz Kinga megvezetve) jeleztem, a „Felvidék 1938-as visszacsatolásá”-nak 70. évfordulója (november 02.) a határ mindkét oldalán indulatokat fog gerjeszteni. A dunaszerdahelyi „focibotrány” előrelátható volt, mi több, a szélsőségek tudatosan készültek rá. Gondoljunk csak bele: van egy NB-1-es rangadó két hazai (szlovák) csapat: a pozsonyi „Fradi” és a dunaszerdahelyi „Újpest” között. Erre – mint derült égből a villámcsapás - Magyarország minden részéről drukkerek érkeznek a meccsre, élükön a budapesti Fradi „keménymag”-gal, hogy a vendéglátó, helyi csapatnak „szurkoljanak”. Érdekes, vajon eddig miért nem jutott ennek a gárdának az eszébe, hogy átruccanjanak ennek a szlovákiai magyar csapatnak drukkolni? Ezt a kérdést miért nem meri feltenni egyetlen magyar riporter, újságíró és megválaszolni egyetlen hazai „illetékes”? Pedig azonnal kibújna a szög a zsákból: a felvidéki bevonulás 70. évfordulójára jöttek (át) egy kicsit balhézni a fiúk. (vajon lányokat miért nem vittek magukkal?)

Ezek ismeretében megdöbbentőek a magyar kormány(párt) megnyilvánulásai. Diplomáciai jegyzékeket gyártanak, küldözgetnek. A miniszterelnök még a parlamentben is szóvá tette a történteket. Ezzel hihetetlen baklövést követett el: védelmébe vette azokat a „futball huligánokat”, akik az elmúlt két évben rendszeres utcai csatákat vívtak, provokáltak Budapesten. Valóban, nem veszi észre Gyurcsány Ferenc, hogy a hazai média – a jobboldal baromi ügyes taktikázása révén - a politikai indíttatású utcai rendbontásokat - (a TV székház 2006. szeptemberi ostromától kezdve napjainkig) - mindig a futball huligánok számlájára írja? Ennyire meg lehet vezetni a miniszterelnököt és a magyar közvéleményt, ha bedobják a „nemzeti színű dumát”? A szemlélő csak ámul, ahogy Gyurcsány miniszterelnök – állami szinten ! - most épp úgy védelmébe vette ugyanazokat a futball huligánokat, akiket Morvai Krisztina szokott védelmébe venni, …… a parlamenten kívül.

Magyarországon sokszor emlegetik a németeket, hogy „ők aztán tudják az ilyen esetek kezelését”. Valóban! Példát is vehetünk tőlük. 1999. februárjában Magyarországon szétvert a hazai rendőrség egy neonáci összejövetelt. A brutálisan megvert neonácik egy kocsmában szórakoztak, amikor rájuk támadtak. A letartóztatottak között volt néhány német (állampolgár) is. Gyorsított eljárásban elítélték, majd kiutasították őket az országból. A német parlamentben senki sem szólalt fel a magyar hatóságok brutalitása ellen. Tiltakozó jegyzéket sem váltottak. Viszont a budapesti német nagykövetség konzuli segítséget (pl. tolmácsot) biztosított bajbajutott honfitársaiknak. Elvégre a neonáci is ember, akinek állampolgári jogait és érdekeit a német állam védi. A magyar futball huligánokkal is így kellett volna tennie a Göncz Kinga vezette külügy alá tartozó pozsonyi nagykövetségnek, ill. konzulátusnak.

.

1938 testközelben

A „visszacsatolás” 70. évfordulója jó alkalom, hogy beleképzeljük magunkat egy felvidéki magyar helyzetébe, akiről (később) az a vicc járta, hogy életében több országban is lakott, anélkül, hogy kitette volna a lábát a falujából. (Itt jegyzem meg, hogy ezt az anekdotát először a (nyugat-)német televízióban hallottam, mint (kárpátaljai, ruténföldi) „zsidó viccet”). Amikor területek el- és visszacsatolásáról beszélünk, érdemes szemügyre venni ennek hétköznapi lefolyását, ahogy az ott lakók élik át, hiszen a határok mozgásával (elsősorban) az állami közigazgatás „mozog”, változik: (nemcsak nyelvismeret hiánya miatt,) kirúgják az addigi „megbízható” embereket (polgármester, jegyző, hivatalnok, postás, rendőr, vasutas stb.) és helyükbe az új hatalom embereit ültetik. Ez elméletben természetes, és jogos. A gyakorlatban azonban igen sok (kis)ember életét és családját teszi tönkre, vagy éppen emeli fel ugyanabban a kis közösségben. Mindez, persze nézőpont, (nemzeti) hovatartozás vagy éppenséggel pártállás kérdése. Ehhez még hozzájön a sok mindent meghatározó és eldöntő állampolgárság kérdése is.

Képzeletbeli magyarunk családjával együtt évszázadok óta ugyanazon a vidéken él. Az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása, felbomlása utáni napokban (1918. november, őszirózsás forradalom) a független Magyar (Nép)Köztársaság polgáraként örül, ünnepel. Kisvártatva azonban már Csehszlovákia területén találja magát, ahol hamarosan bevezetik a cseh-szlovák államigazgatást, és ezzel együtt lecserélik a hivatali apparátust. Másfél év (1918 november – 1920 július) politikai és nemzetiségi csatározások után sorsa (Trianon-ban) megpecsételődik: ezentúl csehszlovák állampolgár lesz. A Népszövetség egy évet adott mindenkinek, hogy eldöntse: vállalja új állampolgárságát és marad, vagy elhagyja szülőföldjét. A „beneši” Csehszlovákia relatív jólétet teremtett és biztosított, hiszen Edvard Beneš a soknemzetiségű „Kelet Svájcát” szerette volna megvalósítani. Magyar részről is voltak hasonló elképzelések a Monarchia felbomlásakor, de azt a magyarországi nemzetiségek eleve elvetették. A csehszlovák történelemírás szerint a felvidéki magyarok vezetői nacionalisták (és irredenták) voltak, de nem államellenesek. Elvégre mind szellemi, mind gazdasági téren, azaz anyagilag valójában jobban éltek, mint a Horthy-korszak magyarjai.

A jövő azonban kiszámíthatatlan, és a történelmi változások, politikai erőviszonyok úgy hozták, hogy képzeletbeli magyarunk lakhelye ismét a Magyar Királyság közigazgatása alá került. 1938-ban úgy tűnt az európai győztes nagyhatalmak (Egyesült Királyság, Fraciaország) is rájöttek: a versailles-i békeszerződés elhibázott volt. A náci német diktatúrát a szovjettel azonosnak tekintették, és úgy ítélték meg, hogy „határkiigazítás”-okkal levezethetők az 1929-es gazdasági világválságot követett európai társadalmi feszültségek. Képzeletbeli magyarunkra azonban újabb megpróbáltatás várt: látnia kellett, hogy a magyar közigazgatás bevezetését épp oly „atrocitások” kísérik, mint húsz évvel azelőtt a csehszlovákot. Sőt! Nemcsak magyarországi hivatalnokok, orvosok, vasutasok stb. érkeztek, hanem az egykori háztulajdonosok, földbirtokosok is, akik magukkal hozták a Csehszlovákiában akkor már ismeretlen „gentry”-szellemet. Ennek legszemléletesebb példája volt, hogy amíg Csehszlovákiában mindenki „urazta” egymást, addig a „visszacsatolt” területeken ismét bevezették a „nagyságos”, méltóságos”, tekintetes” stb. megszólítási formákat.

1938/39 telén hányan sejtették, sejthették, hogy egy év múlva kitör a világháború és magyarunk hat év múlva (1945 tavasza) a vesztes oldalán találja majd magát? 1938/39 telén, amikor Csehszlovákia eltűnt Európa térképéről, és területén Németország és Magyarország „osztozott”, miközben az „egyensúly (vagy történelmi igazság?) kedvéért” a nácik engedélyezték a világtörténelem első önálló szlovák államának megalakítását, akkoriban a felvidéki magyarság hogyan látta a jövőt? Képzeletbeli magyarunk vajon (pillanatnyi örömében) ismét felvette a magyar állampolgárságot, vagy eljutott hozzá a Londonba menekült Beneš-kormány felhívása: Csehszlovákia nem szűnt meg, és a háború után mindenkit kiutasítanak, aki együtt működött a megszállókkal, különös tekintettel azokra a kollaboránsokra, akik felvették a megszállók állampolgárságát. Ez, pedig azt jelentette, hogy ha magyarunk 1938-ban vagy az elkövetkező években felvette a magyar állampolgárságot, akkor azzal egyúttal megváltotta vonatjegyét arra a marhavagonra, mely 1946-ban „lakossági csere” címén Magyarországra vitte, hozta. Vajon, hányan gondolhatták 70 évvel ezelőtt, hogy „pillanatnyi örömükért” nyolc év múlva majd el kell hagyniuk szülőföldjüket?

Szemléletváltást!

Mikor fogják már végre észrevenni az illetékesek, és az iskolában tanítani, hogy Trianon nem egyszerű „területelvétel”, „csonkítás”, ne adj isten „területrablás” volt, hanem egy többnemzetiségű ország, állam felbomlása, amelynek határait vitaható módon húzták meg, amin azonban változtatni nem lehet! Az viszont vitathatatlan, hogy a Nagy-Magyarország területén élt népeknek is joguk volt saját államot alapítani. Ezt nehéz megemészteni. No, meg azt a tragédiát, hogy a terület magyar „tulajdon” volt, viszont egyes vidékein a rajta élők többsége nem volt magyar.

Talán a gyarmatok, és az anyaország viszonyával lehetne tragédiánkat összehasonlítani, és talán az egykori gyarmattartók jelenlegi viszonyát kellene jobban szemügyre venni. Mire is gondolok? Ha körbenézünk Európában, akkor szembetűnik, hogy az egykori gyarmatosítók különleges viszonyban, kapcsolatban állnak valamikori tengerentúli területeikkel. Ezek az újonnan alakult, teljesen független államok mégis kiváló kapcsolatot tartanak fenn az anyaországgal, sőt ki is használják a hazájukban élő egykori gyarmatosítók („határon túliak”), és leszármazottjaik nyújtotta kapcsolatokat. Gondoljunk csak Spanyolországra vagy Franciaországra, mely különleges vízummal látja el és engedik be a Schengen-i övezetbe az egykori gyarmatokról érkező turistáikat.

A helyzetet jól szemlélteti egy megtörtént eset. Egy vietnami ismerősöm Olaszország világhírű műemlékeit kívánta megnézni, de a budapesti olasz nagykövetség szigorú feltételekhez szabta az EU-vízumot (részletes és pontos időpont- és útvonal megjelölés, szállás, szállodák címe, előre kifizetett számlák stb.). Amikor ezt elmesélte, rögtön átfutott az agyamon, hogy Vietnam (Indochina) valamikor francia gyarmat volt (Ho Shi Min is Párizsban élt és tanult), tehát valószínűleg a franciák „engedékenyebbek” lennének vele. És valóban, a budapesti francia nagykövetség minden feltétel nélkül, egy nap alatt megadta az EU-s beutazási vízumot.

Vajon Magyarországnak miért nincs ilyen bensőséges, baráti, segítőkész viszonya „egykori gyarmatai”-val? Talán ez a „gyarmati szemlélet" hozzásegítené szomszédjaink jobb megértését (is).

.

.

Fejlemény

Duna parti duma parti (Sunday, November 16, 2008)

.

Előzmények, kapcsolódó anyagok

Hol van Mlynky? (Wednesday, June 06, 2007)

Mire jó ez elvtársak? (Friday, October 05, 2007)

1938 (Friday, September 26, 2008)

Göncz Kinga megvezetve (Tuesday, October 07, 2008)

.

Trianon cseh-szlovák szemmel (Tuesday, November 25, 2008)

.