Múltból vizsgázik a magyar jelen

Úgy tűnik, az ausztrálok nagyon bíznak a magyarokban, hogy valóban tisztázzák Polgár Lajos múltját. Amennyiben bebizonyosodik bűnössége, akkor Polgár lehet az első Ausztráliába menekült háborús bűnös, akinek kiadatása változást hozhat az ausztrál jogrendben, beleértve a bevándorlási, letelepedési és állampolgársági törvényeket is. Polgár valóban „nagy hal”, egy „igazi náci” (lehet), ellentétben (Charles) Zentai Károllyal, aki „csak magánszorgalomból” vert agyon egy fiatalembert – ha a gyanúsítás helyálló. Zentai egy túlbuzgó (antiszemita?) katona, aki „túllépte hatáskörét”. Polgár Lajos viszont egy eszme képviselője, egy olyan párt magas rangú beosztottja, melynek testvérpártja lángba borította a világot és felsőbbrendűséget hirdetve népírtásba kezdett.

Az elmúlt hatvan évben a magyarországi vezetést nem igazán érdekelte a felelősség elől elmenekült, elszökött „háborús bűnösök”. Azért írom idézőjelben, mert amíg nincs bizonyítás, addig csak a gyanú áll fenn. A hidegháború sokat rontott ezeknek az embereknek a felkutatásán. A kétpólusú világban nagy volt a bizalmatlanság egymás iránt. Ezt csak fokozta, hogy a kommunista diktatúrák az igazságszolgáltatást saját érdekükbe, saját eszmerendszerük alárendelték. A kirakatperek és a koncepciós perek sokat ártottak a szovjetrendszer nyugati megítélésén. Ezért a szovjetzónából, majd pedig a Vasfüggöny mögül érkezőket a kommunizmus üldözötteinek tekintették. Az elmenekülteket, elszökteket (humánus megfontolásból) nem adták vissza, hiszen mi a biztosíték, hogy a kiadatási kérelem valójában nem koholt vádakon alapuló „csapda”? Ez a gondolkodás még ma is jelen van a nyugati társadalmakban az egykori szovjet tábor országaival szemben. Ezért követi a szabadvilág olyan nagy figyelemmel az új EU-tagországok igazságszolgáltatását, és fűznek nagy reményeket az ausztrálok a magyar állam alapos és korrekt nyomozásához, Polgár Lajos múltját illetően.

Magyarország eddig nem sok készséget mutatott saját múltjának felkutatására. A háborús bűnösséggel gyanúsított két ausztrál állampolgár is azzal védekezik a kiadatás ellen, hogy a vádak a szovjet időkből származó kitalációk, valamiféle személyes bosszú eredménye. A magyar fél eddigi lassúsága, nemtörődömsége(?), csak fokozta az ausztrálok türelmetlenségét, és gyanúját, hogy Magyarország nem igazán szorgalmazza egykori állampolgárai múltjának tisztázását. A legjobb példa rá, épp Polgár Lajos, akinek neve és személye még idén augusztusban abszolút ismeretlen volt a magyar illetékesek előtt, beleértve történészeket, holocaust-kutatókat, a vészkorszak, a nyilasuralom kiváló(?) ismerőit is.

Szégyen, hogy a The Australian napilap kutatta fel Magyarországon, (és öt perc alatt megtalálta!) a Fővárosi Levéltárban a Polgár Lajosra terhelő adatokat, vallomásokat! Majd azt átadta a Simon Wiesenthal Központnak, amely petíció formájában eljuttatta a tel-aviv-i magyar nagykövetségre, és végül a külügyön keresztül a Budapesten tárolt eredeti anyag másolata eljutott a néhány utcával arrébb található Főügyészségre, mely kb. egy hónapos tanulmányozás után, megbízta a Nemzeti Nyomozó Hivatalt Polgár Lajos múltjának részletes és alapos kivizsgálásával.

Tán nem csoda, hogy az ausztráloknak bizonyos fenntartásaik vannak a magyar igazságszolgáltatással szemben. Lehet, hogy tévednek, és csak a „régi beidegződésű” bürokrácia a ludas ebben a tetűlassúságban? A jóhiszeműek ezt próbálják feltételezni. Erre utal a The Australian mai számában megjelent írás is, mely többek között megszólaltatja a canberrai magyar nagykövetet, az egykori vezérkari főnököt, Fodor Lajost. A tábornok-nagykövet komolynak nevezte az ügyet, ha a főügyész Polt Péter a Nemzeti Nyomozó Irodát bízta meg a kivizsgálással. Fodor azzal nyugtatta a The Australian olvasóit, hogy „valóban komoly a helyzet, ha a Nemzeti Nyomozó Hivatal kezd el vele foglalkozni, mert azok aztán összegyűjtik a bírósági feljegyzéseket, és megpróbálnak tanúkat is felkutatni.” Majd hozzátette: „Ha az NNH elég anyagot talál Polgár bíróság elé állításához, akkor majd az ausztrál kormányhoz vagy az ausztrál rendőrséghez fognak fordulni, és valószínűleg kérni fogják a kiadatását.”

A fő bizonyíték (vagy dokumentum), ami a főügyész Polt Pétert meggyőzte a további vizsgálódás elindítására, az az anyag volt, amit a The Australian napilap talált Budapesten a Fővárosi Levéltárban – jegyzi meg elégedetten (és büszkén) az ausztrál újság riportere.

.

.

.

.

Polgár Lajossal és Zentai Károllyal kapcsolatban írt cikkeim gyűjteménye itt található.

.

Egy hír utóélete

Szombat délután félhatkor (Saturday, November 12, 2005 posted by Pocakos @ 5:34 PM) került fel blogomra véleményem a magyar médiáról és – általában – a hivatalos szervek felületességéről, hogy nem járnak utána a híreknek. Pedig egy kattintás, és a világhálón könnyen és gyorsan hozzá lehet jutni értékes és pontos információkhoz. Igaz, egy kis rutin, tapasztalat kell ahhoz, hogy kiválasszuk az igazságtartalmú írásokat.

Engem a hétvége szenzációjának beállított egykori ENSZ megbízott, Bassiouni személye érdekelt. Meg szerettem volna tudni, ki ő valójában, akinek nevét jómagam nem hallottam még, vagy legalábbis “nem ugrott be”, mint valami tótumfaktum a politikában, pláne, hogy azt állítja: a CIA Magyarországon őrzött és vallatott terrorista gyanús elemeket. A net-en talált néhány újságcikk, interjú elolvasása után világossá vált számomra, hogy egy nagy szaktekintélyű jogászprofesszorról van szó, akit már jó féléve megfosztottak ENSZ megbízatásától. Részemről az “ügy” ezzel lezárult, és csak azt vártam, hogy a magyar média mikor veszi már végre észre, hogy nem “ENSZ raportőr” az illető, hanem *volt* vagy *egykori* ENSZ raportőr. Valamiféle helyesbítést vártam volna el a magyar médiától épp úgy, mint az állami szervektől, különösen a külügy részéről, hogy múlt idő helyett, jelent időbe helyezték Bassiouni feladatkörét. Ehelyett mi történt?

Előzménynek még csak annyit. November 09-én a magát kommunistának nevező és tartó olasz lapban (Il Manifesto = Kiáltvány – 1848-ra célozva) megjelent egy interjú a már említett egykori ENSZ megbízottal. Ezt vette át a Magyar Nemzet. Kissé meglepő, hogy a magyar jobboldali média zászlóshajója épp egy kommunista lapban megjelent cikket közöl, arra hivatkozik. Igaz, a MN első hírében még nem nevezte meg a lapot! Valószínűleg jobbnak látta a szerkesztőség e nélkül közölni a jogászprofesszor állítását, hiszen az mindenképpen kellemetlen helyzetbe hozza, hozhatja a magyar kormányt. Ezt támasztja alá, hogy a Magyar Nemzet (fordítója?) elfelejtette megemlíteni: Bassiouni már nem ENSZ megbízott !!! Pedig az Il Manifesto-ban ez ott áll! “…..Vizsgálata (tényfeltárása), ami májusban került nyilvánosságra, Washingtonnak nem tetszett, megbízatását így (de facto) nem újították meg. ……” (“..La sua inchiesta resa pubblica in maggio irritò Washington e, di fatto, il suo incarico non venne rinnovato…..”)

Érdekes, erre az apró hiányosságra a hazai médiában (ugyancsak) nem figyelt fel senki! Az elkövetkező napokban az összes hírközlőszerv jelen időbe helyezte az egykori ENSZ megbízott funkcióját !!! Így az MTI és a magyar külügy is. Sőt, az MTV vasárnap esti “A szólásszabadsága” című műsorában megszólalók – a műsorvezetővel egyetemben – végig jelen időbe helyezték a tekintélyes jogászprofesszor múltbeli megbízatását.

Hihetetlen, hogy nem akadt senki, aki legalább elolvasta volna az eredeti szöveget! És észrevette volna, hogy a professzort már egy féléve “lapátra tették”. Ennek fényében kínos volt hallgatni a külügy nyilatkozatát (jelen időben!), hogy tiltakoznak és felveszik a kapcsolatot Bassiouni-val. Ugyancsak a közvetlen kapcsolatfelvételről beszélt és írt a “szenzációéhes” és “első kézből” tájékoztató Népszabadság és Magyar Nemzet is, ahelyett, hogy a Google-ba beírták volna Bassiouni nevét. (vagy olvasták volna a Pocakos News-t ;-)

Aztán valószínűleg valamennyien rájöttek az oltári tévedésre, az iszonyatos blamázsra, de ahelyett, hogy elismerték volna a hibát, (hogy szolgai módon átvették a Magyar Nemzet hírét), megkezdődött a bűnbakkeresés. Ha hinni lehet a Magyar Nemzetnek, akkor - az ország-világ előtti égésért - a legismertebb és legnagyobb példányszámú jobboldali napilapot tették felelőssé, és próbálták, próbálják vele elvitetni a balhét.

Tóth András titkosszolgálatokért felelős MSZP-s államtitkár állítólag azt mondta, hogy

“Én azt gondolom, hogy ez azért probléma, mert ezek a hírek (a Magyar Nemzet szombati írása – a szerk.) a mi értékelésünk szerint nemzetbiztonsági szempontból jelenthetnek kockázatot, (…) mert ilyen hírek, akár megalapozottak, akár nem, terrorista körök számára kiindulási pontot jelenthetnek, és ha nem egyértelműek, nem határozottak ezeknek a hiteltelen állításoknak a cáfolatai, akkor az a magyar nemzetbiztonsági szervek számára, de a Magyar Köztársaság számára is gondok forrásaként jelölhetők meg”

Erre mondhatnám: Miért nem tetszett a Google-ban megkeresni, hogy ki is ez a professzor? Miért nem tetszett az eredeti (olasz) cikket pontosan, odafigyelve elolvasni? Miért nem ellenőrizte az MTI vagy a külügy a forrást? Miért hagyatkoztak a Magyar Nemzet cikkére? És vajon miért nem az Il Manifesto cikkét találják, találták “gyanús”-nak, pontatlannak, "veszélyesnek"? Ezt hívják bolhából elefántot csinálni. Csak az benne a tragikomikus, hogy nem az “elefántcsinálókat” (a magyar médiát - élén az MTI * -vel - és a külügyet) vonja felelősségre a (nemzet)biztonsági szakember – ha ennek a szervezetnek egyáltalán szabad lenne megszólalnia ilyen piti (de nagyon blamázs) ügyben. Hiszen a hír szent, és azzal, hogy egy magyar újság átvesz egy külföldi cikket bármely - akár alattomos – szándékkal, abból nem szabad(na) ekkor hűhót csinálni. Ennek semmi köze a nemzetbiztonsághoz. Ez legfeljebb egy kis “kormányellenes heccelés” volt a Magyar Nemzet részéről, ami - sajnos - rosszul sült el. Hogy így történt, az viszont a hazai média és az államvezetés lelkén szárad, mely felkapta ezt a vitatható interjút.

Nevetségessé váltuk. Nemcsak saját magunk, de a világ előtt is!

.

.

* Az MTI-re hivatkozva számolt be az "ügy"-ről az osztrák baloldali napilap a der Standard "ENSZ közvetitő: egy CIA börtön volt Magyarországon" címmel

Vihar a CIA körül

Darázsfészekbe nyúlt a Washington Post nemzetbiztonsági szakújságírója Dana Priest, amikor azzal vádolta meg (áttételesen) a Bush kormányzatot, hogy titkos internáló táborokat tart fenn amerikai felségterületen kívül a világban. A cikk – véleményem szerint – “belföldi” használatra íródott, mivel az amerikai sajtó egyre többet foglalkozik a washingtoni kormányzat tervével: a CIA átszervezésével. Ennek aktualitását csak fokozza, fokozta egy belbiztonsági botrány, ami gyakorlatilag a Központi Hírszerző Ügynökségre irányította az ország (és világ) figyelmét. A szervezet megreformálására már rég sort kellett volna keríteni. Hiszen a komoly válság első jelei a Szovjetunió felbomlása, és a hidegháború befejezése után mutatkoztak. Az egy pólusúvá vált világ megzavarta az addig kiépített és működött rendszert. Volt olyan pillanat, amikor úgy tűnt: felesleges a hagyományos hírszerzés, a filmekből, könyvekből jól ismert fiktív és valós mesterügynökök, “James Bond”-ok, “Richard Sorge”-k stb., - és elég csak is a “technikára” (kémholdakra, radarokra) hagyatkozni.

Az első iraki háború bizonyította be ezt a tévedést, amikor Szaddam papírmasé tankjait és radarállomásait bombázta az amerikai légierő a műholdas képek alapján. A balkáni háborúban is bebizonyosodott, hogy a földi helyismeret nélkül nem sokat ér a légifelvételek tanulmányozása. Lásd a szerencsétlen baklövést, amikor régi térképek, információk alapján lebombázták a belgrádi kínai nagykövetséget. Hamarosan bebizonyosodott, nem lehet mindent a technikára bízni, ill. a technikában vakon bízni.

A terrorizmus ellen indított háborúban ismét az ember, a közvetlen kapcsolatteremtés került a hírszerzés, az elhárítás, a megelőzés középpontjába. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy ameddig a hidegháború idején csak a cirilbetű lehetett az egyetlen komoly “kihívás”, addig napjainkban nem csak az arabírás, de a vallás, gondolkodás, a “kultúrkör” is nehezíti ezt a fajta munkát. Az afganisztáni, majd az iraki “szerepvállalás” jócskán megkavarta a hagyományos amerikai hadvezetést. Az iraki háborúnál jöttek elő azok a problémák, amikkel most küszködik és próbál megoldást találni az amerikai kormányzat. Az abu ghrab-i börtönben történtek hívták fel a figyelmet a hírszerzési módszerek alkalmazása, ill. a szervezeti felépítés ellentmondásaira, azaz a terrorizmus elleni harcban, háborúban a katonai hírszerzés vagy a nemzetvédelmi (polgári és nemzetközi) hírszerzés járjon élen. Ezenkívül a dolog jogi oldala is előtérbe került. Milyen módszerekkel juthatunk minél előbb és minél hatásosabban megbízható információ(k)hoz?

Mondhatni, az amerikai állami vezetés az “útkeresés” állapotában van. Hiszen az elfogott, ártalmatlanná tett terroristákat nem tekinti hadifoglyoknak, ezért ezekre a “harcosokra”(?), a Bush kormányzat szerint nem vonatkoznak a genfi konvenciók. Csak azt lehet hadifogolynak tekinteni, aki harcközben, ill. harcoló alakulat tagjaként adja meg magát. (kicsit elkalandozva, az 56-os forradalom idején elfogott fegyvereseket sem hadifogolyként kezelték a szovjetek, és a megtorlás idején sem katonai bíróság elé állították a pesti srácokat). A Nemzetközi Vöröskereszt és a humanitárius nemzetközi szervezetek, mint pl. az Amnesty International, szerint azonban ezeket az embereket is megilleti a hadifoglyokra vonatkozó bánásmód.

Az USA kormánya azonban hallani sem akar erről, miközben tudja, hogy álláspontján változtatni kell, ha a világ szemében továbbra is a demokrácia elsőszámú letéteményese akar maradni. A nyomás azonban nem csak kívülről éri Bush-ékat, hanem “belül”-ről is, azaz az ellenzékben lévő demokraták is feszegetik a terrorizmus elleni harc jelenlegi amerikai formáját. Washington erre a megoldást a hírszerzés átalakításában látja: különválasztani a katonait a “polgáritól”, és a nemzetközitől. Ez a “különválasztás” pedig a felelősség és a módszerek, hatáskörök újbóli meghatározását jelenti, figyelembe véve a hazai és a nemzetközi jog előírásait.

Ebbe az “útkeresés”-be lépett bele, mint elefánt a porcelánboltba, a Washington Post szakújságírója, aki eddig elsősorban katonai ügyekkel foglalkozott, az volt a “szakterülete”. Ez az írása viszont a hírszerzők sajátos világára próbálta felhívni a figyelmet, – a benne rejlő ellentétekkel, problémákkal együtt, amikről bárki tudhat, aki figyelemmel kíséri az amerikai belpolitika mindennapjait. Az egyedüli újdonság Kelet-Európa sokat sejtető, rejtelmes megemlítése volt.

Mint valami nagy népi játék, már meg is indultak a találgatások, miközben szinte valamennyi földrajzilag “érintett” ország erélyesen tiltakozik. Vajon mi mást tehetnének? Egy “titkot” elismerni nem lehet! Hiszen, akkor már nem titok. Eleve egy “titokkal” előhuzakodni badarság. Azt úgyis cáfolni fogják, vagy jobb esetben figyelmen kívül hagyják, hiszen bármilyen kommentár csak ront a helyzeten, hiszen az gyakorlatilag elismeri (pro vagy kontra) a “titok” létét, létezését. Tessék megfigyelni, hogy kizárólag “volt” (former) ügynökök nyilatkoznak (még a dokumentumfilmekben, műsorokban is!), azaz, akik már nem “aktívak”. Hogy “aktivításuk” miért szűnt meg, nem tudni. Valószínűleg nem voltak jó ügynökök – ezért kellett távozniuk. Ha pedig egy “nyugdíjas” ügynök szólal meg, akkor az csak 10-20 éve történt vagy még régebbi dolgokról, ügyekről fog, és tud beszéli (büntetlenül). Ezért fenntartással fogadom Dana Priest cikkét, mely az én olvasatomban elsősorban belpolitikai “színezetű”, és az ellenzékben lévő demokraták politikai nyomását próbálja erősíteni – nemzetközi szinten is.

Mindenesetre, érdekes, és figyelemreméltó egy new york-i emberi jogi szervezet (Human Rights Watch) jelentése. Eszerint megfigyelték a CIA egyik utasszállító repülőgépét. (vicces!) A szervezet állítja, hogy a N313P számú Boeing 757-es gépet a CIA üzemelteti egy Massachusetts (szövetségi) államban bejegyzett cégen keresztül. Állítólag ezzel a géppel szállítják a terrorista gyanús elfogott embereket. A gép üzemnaplójából következtetnek erre, ill. az útirányokból.

A Human Rights Watch az üzemnaplóra hivatkozva állítja, hogy ez a gép 2003 szeptemberében Kabulból indulva egyenesen a lengyelországi Szymany repülőterén landolt. Ebben az észak-keleti lengyel kisvárosban található a lengyel hírszerzés kiképző központja. Innen a Boeing tovább repült a román fekete-tengeri Constanta közelében lévő Mihail Kogalniceanu légi bázisra. 2004-ben többször is megfordult itt a CIA-nak tulajdonított Boeing, miközben a Pentagon tárgyalásokat folytatott a román kormánnyal egy amerikai támaszpont kiépítésére. Az USA 3 millió dollárt költött a támaszpont fejlesztésére, ahol egy időben több mint 3500 US. katona tartózkodott észak-iraki bevetésre várva. Tavaly októberben ide látogatott Rumsfeld védelmi miniszter, aki látogatása során román vezetőkel is találkozott.

A Human Rights Watch nevű new york-i emberjogi szervezet által közölt tények, azonban nem bizonyítják, hogy a CIA titkos internáló táborokat tartana fenn akár Lengyelországban, akár Romániában. Ezek épp olyan találgatások, mintha a taszári támaszpont létezéséből arra következtetnénk, hogy ott (is) esetleg ilyen terrorista kihallgató központ lett volna. Az emberi fantázia és összefüggés gyártási képzelet határtalan. Ezért ezek a felsorolt tények “titokfejtésre” nem alkalmasak, legfeljebb valamiféle összeesküvés elméletre, amire viszont nem hiszem, hogy a Washington Post szakújságírójának szüksége lett volna, hiszen nem ez (volt) a célja.