Ki hibázott a Safarov ügyben?

Sok mindenről beszél a hazai közvélemény, a média, az ellenzék, a civil szervezetek, no meg a kormány, mely “lezárt”-nak tekinti Safarov hadnagy átadását az azeri hatóságoknak, csak arra nem kaptunk még választ, hogy miért engedett szabadon a magyar állam, pontosabban annak kormánya egy kegyetlen (baltás) gyilkost? Az már beigazolódott, hogy Magyarország fatális hibát követett el, amikor nem olvasta, pardon nem tanulmányozta alaposan az Európa Tanács “az elítélt személyek átszállításáról” szóló nemzetközi egyezményét (Convention on the *Transfer* of Sentenced Persons), amelyben a 12. cikkely, vagy paragrafus, világosan kimondja:

 

Kegyelem, közkegyelem, büntetés megváltoztatás

 Mindkét fél alkotmányának vagy más törvényének megfelelően adhat kegyelmet, részesítheti közkegyelemben vagy a büntetést megváltoztathatja.

 

A Navracsics Tibor miniszter, miniszterelnök-helyettes, által vezetett Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium honlapja, az MTI-re hivatkozva is, közli, hogy Orbán Viktor kormányfő hétfőn (20012.09.03.) újságíróknak megerősítette:  Magyarország eddig is a nemzetközi jogi eljárásrendet követte az azeri kiadatási ügyben, ezután is ezt teszi, és nem tulajdonít különösebb jelentőséget az ennek nyomán kialakult vitának: "higgadtan és nyugodtan vesszük ezt tudomásul".

 

Ebből a kijelentésből is látszik, hogy politikusaink, élén a magyar kormányfő, és helyettese, az igazságügyi miniszter, valamint az átszállítási ügyben nyilatkozó “szakembereink”, és természetesen a mindenhez értő médiamunkások, láthatóan nincsenek tisztában alapvető (jogi) fogalmakkal. Állandóan kiadatásról beszélnek, miközben a nemzetközi (és hazai) jogban az átszállításról szóló előírásokra hivatkoznak az illetékesek. Ezt tessék megérteni!
 
 

A kiadatás (extradition) két állam közti egyezmény, szerződés, melynek értelmében a másik ország odamenekült (bűnt elkövetett) bűnös állampolgárát visszaküldik. Ez az egyezmény egyes esetekben lehetőséget ad a visszaküldés megtagadására is, amennyiben a politikai, vallási vagy etnikai, származási üldöztetés bizonyítható.

Ha nincs kiadatási szerződés két ország között, akkor az odamenekült (vagy szökött) személy élvezi a “befogadó” ország védelmét.

Megjegyzem. Nincs olyan ország a világon, melynek minden más országgal kiadatási szerződése lenne. Gyanítom, Magyarország és Azerbajdzsán között sincs ilyen kiadatási államközi megállapodás, hiszen Azerbajdzsán nemrég lett független állam, és például az Egyesült Államokkal vagy Ausztráliával sincs ilyen megállapodása. Ugyanis a diplomáciai kapcsolatok felvétele nem jelenti automatikusan a kiadatási egyezményt, ill. annak megkötését.


A átszállítás (transfer) kizárólag a külföldön már elítélt, bebörtönzött személyre vonatkozik. Ez egy olyan nemzetközi egyezmény az Európa Tanács részéről, amelyhez bármely ország csatlakozhat, azzal a szándékkal és megfontolásból, hogy egy idegenben elítélt állampolgárát (humanitáriusi, emberjogi alapon) hazavihesse (átszállíthassák), hogy az börtönbüntetését “hazai” (elsősorban nyelvi, étkezési, stb.) környezetben tölthesse le.

Ehhez az európai egyezményhez, amelyet eddig 47 ország írt alá, Magyarország 2001-ben, az első Orbán-kormány idején, csatlakozott. Azerbajdzsán, pedig néhány éve.

Egy jogállamban büncselekmény esetén nem tesznek különbséget belföldi és külföldi elkövető között. Így a büntetés, és annak végrehajtása, letöltése is azonos elbírálás (és körülmény) alá kell(ene), hogy essen. Az Orbán-kormány és hívei azzal védekeznek, hogy Safarov ügyben a “másik (külföldi) börtön” illetékesei vétettek súlyos hibát. Ergo “átverték” a jóhiszemű (és naív?) magyar diplomácia és igazságszolgáltatás kiváló és jogképzett vezetőit. Ebből kiindulva, fogadjuk el a magyar fél érvelését! Tételezzük fel, hogy az azeriek vétkeztek. Viszont ki engedte ki Safarovot a börtönből? Hiszen egy “átszállítási” egyezményre hivatkoznak, (vagy amögé bújnak)  jeles magyar jogászaink, no meg politikusaink. Tehát.

Hogyan történik, mi a feltétele és lefolyása (szolgálati útja) egy életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt magyar elítélt átszállításának egyik másik (magyar) börtönbe?

Ezt kellene az ország népével ismertetni. A magyar wikipédia alapján mindenki számára elérhetők a következő információk.

A legsúlyosabb büntetés, ami Magyarországon kiszabható, az a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés (TÉSZ). Legfőbb jellemzője, hogy – az életfogytiglani szabadságvesztéssel ellentétben – az ítélet kizárja annak lehetőségét, hogy bizonyos idő elteltével a feltételes szabadlábra helyezéslehetőségét megvizsgálják.

A tényleges életfogytiglani szabadságvesztésre ítéltek főszabály szerint a Szegedi Fegyház és Börtön (az ún. "Csillag") fegyház épületének (csillag épület) harmadik emeletén található hosszúidejű speciális rezsimű körletben (HSR körlet)kezdik meg büntetésük letöltését. Van arra lehetőség, hogy kérvényezzék áthelyezésüket normál rezsimbe, ez azonban ritka, ugyanis a HSR körlet hazai viszonylatban luxusnak számít. Hazánkban jelenleg alig tucatnyi fogvatartott tölt tényleges életfogytiglani szabadságvesztés büntetést.

Megjegyzendő, hogy ezt a (vitatott) törvényt és eljárást 1999 márciusában (a Fidesz kormány idején) hozták és vezették be.

Ezzel szemben az életfogytiglani szabadságvesztés esetében az elítélt feltételes szabadlábra helyezését legkorábban a büntetés megkezdése után 20 évvel lehetett kezdeményezni. Ez nem azt jelenti, hogy egy életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt fogvatartott, akinél a feltételes szabadlábra helyezés pl. 25 év után kezdeményezhető, 25 év múlva szabadul is. A jogszabály csupán megadja a lehetőséget, hogy annak engedélyezését megvizsgálják. Így csak akkor helyezik feltételesen szabadlábra a fogvatartottat, ha arra alkalmasnak találják.


Safarov, nem kapott tényleges életfogytiglanit, habár elítélésekor már (hét éve) érvényben volt ez Orbán-kormány idején alkotott legsúlyosabb büntetési kategória. Az azeri baltás gyilkos ítéletéről a korabeli sajtó így számolt be:

".....Előre kitervelten, aljas indokból, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölésért életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélte a Fővárosi Bíróság Ramil Safarov Sahibot. A 27 éves azerbajdzsáni katonatiszt 2004. február 19-én a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem budapesti kollégiumában, egy közeli bevásárlóközpontban akciós áron vásárolt baltával lemészárolta egyik örmény hallgatótársát, akivel néhány nappal korábban érkeztek Magyarországra, három hónapos angolnyelv-tanfolyamra. A csoport másik örmény hallgatóját is kivégezte volna, a tanfolyam többnemzetiségű résztvevői azonban a második gyilkosságot megakadályozták.

Sahib közvetlenül az eset után, majd első rendőrségi kihallgatásán is az örmények iránti gyűlöletével magyarázta tettét. "Nem tettem mást, mint amit ők tettek a családommal" - mondta, az 1988-ban Hegyi-Karabah kapcsán kirobbant, 30 ezer ember halálát okozó, és további egymilliót földönfutóvá tévő örmény-azeri háborúra utalva. Azzal a szándékkal érkezett Magyarországra, hogy "örményt fog ölni" - vallotta.

Sahibot a bíróság döntése értelmében legkorábban 30 év múlva lehet feltételesen szabadlábra helyezni. Az ítélet nem jogerős.

Az azerbajdzsáni katonatiszt fejére ugyanakkor 125 ezer dollár vérdíjat tűzött ki egy örmény pártvezér. Bárki megkaphatja ezt az összeget, aki megöli a Magyarországon letartóztatott katonatisztet, s erről a magyar nagykövetség értesítette a bíróságot. A hír hatására a büntetés-végrehajtás megszigorította a tettéért hazájában "nemzeti hősként ünnepelt" Sahib őrzését....."


Ezek a sorok a Népszabadságban jelentek meg 2006. április 14-én. Tehát, mindenki előtt ismeretes volt. Az örmény közvéleményt és vezetést megnyugtatta ez az ítélet, hiszen a feltételes szabadlábra helyezés is csak 30 év múlva kezdeményezhető. Ezt pedig úgy értelmezték, hogy ha még országon belül is ilyen nehézkes az átszállítás (egyik börtönből a másikba), akkor külföldre még nehezebb, szinte lehetetlen. Ez pedig felér egy kiadatás megtagadással. (akár van kiadatási egyezmény a két ország között, akár nincs.)

Ezért továbbra is sarkalatos kérdés: vajon a magyar igazságszolgáltatás és jogrendszer szerint egy ilyen szigorú büntetés letöltése közben egy magyarországi, magyar bűnözőt, elítéltet, milyen feltétellel, előzetes egyeztetéssel lehet (ha egyáltalán lehet) országon belül egy másik börtönbe átszállítani? Erre sajnos nem találtam választ az internet világában. Pedig ebből lehetne érdemlegesen megtudni, hogy ki a felelős, ki, hol követett el hibát, az „átszállítással”?

Kutakodásaim közben az Európa Tanács  emberi jogi ügyekkel foglalkozó internetes oldalán két érdekes dokumentumra bukkantam. Mindkettő Magyarországgal foglalkozik, méghozzá az „átszállítás” témakörében. Az egyik (magyarul) részletesen beszámol, hogy mi a teendője egy külföldön elítélt magyarnak, ha büntetését hazájában kívánja letölteni. A Tájékoztató (kattints rá!) szó szerint megismétli az általános elvet, miszerint

Kegyelem, amnesztia, a büntetés megváltoztatása

Az átszállítás nem zárja ki az Ítélkező Állam, vagy az illetékes magyar kegyelmi jog gyakorlásával  felruházott szerv által gyakorolt egyéni kegyelem, közkegyelem, vagy a büntetés megváltoztatása kedvezményének elnyerését.

Tehát, a magyar fél is a kegyelmi jog ugyanazon fajtáit alkalmazhatja saját állampolgárával szemben, ill. érdekében, mint azt Safarov esetében az azeriek tették!

De ennél is megdöbbentőbb az Európa Tanács emberi jogi internetes oldalán található másik Tájékoztató (kattints rá!), mely angolul íródott és az elítélt személy átszállításának "magyar sajátosságait” taglalja, mégpedig a KIM EU-s Nemzetközi Büntetőjogi és Emberi Jogi Együttműködési Főosztálya alapján.

Arra a pontra, hogy az ország folytonosnak tekinti-e az ítéletet, vagy megváltoztathatja.

(Continued enforcement or transformation of the sentence:)

A válasz: Magyarország „átalakítja” a külföldi ítéleteket.

(Hungary converts the foreign sentences)

Az elengedés feltételeiről szóló pont külön foglalkozik az ítélet formákkal, amelyek közül számunkra az életfogytiglani érdekes. Az erre vonatkozó hazai előírások:

".....feltételes szabadlábra helyezhető az a személy, aki börtönbüntetésének négyötödét már fegyházban letöltötte. (ami a legszigorúbb magyar büntetés-végrehajtási intézmény)

(Conditional release:

A person may be released on parole after serving:

-at least four-fifths of his sentence (served) in a penitentiary (which is the most serious and strictest type of the Hungarian penal institutions);

Mindezek ismeretében, vajon a hazai politikusok, büntetőjogászok, valamint a tisztességes tájékoztatásért felelős „szakemberek”, miért tetetik a hülyét, és csodálkoznak rá az azeri állam(fő) lépésén, amikor a magyar jogrend és joggyakorlat pontosan ugyanolyan? Vagy mégsem? Hiszen, a magyar törvények szerint csak akkor lehet feltételes szabadlábra helyezni egy életfogytiglan fegyházra ítéltet, ha az már büntetésének négyötödét letöltötte !!! Safarovot hat éve ítélték el úgy, hogy feltételes szabadlábra helyezése megkérvényezésére csak 30 év múlva adnak lehetőséget a magyar törvények!

Ideje lenne a hazai közvéleménnyel is megismertetni, hogy egy életfogytig tartó fegyházbüntetés letöltése közben egy magyarországi, magyar bűnözőt, elítéltet, milyen feltétellel, előzetes egyeztetéssel lehet (ha egyáltalán lehet) országon belül egy másik börtönbe átszállítani? Ennek ismeretében ugyanis mindenki számára egyértelművé válna, hogy ki a felelős a történtekért, és ki, hol követett el hibát, ezzel a nemzetközi botrányba fulladt „átszállítással”. 




Kapcsolódó anyag, előzmény

Jogilag elfogadható, erkölcsileg aggályos
(Sunday, September 02, 2012)


 

Jogilag elfogadható, erkölcsileg aggályos

Ezt, a mára már szállóigévé vált, mottót választottam ezen eszmefuttatásom címének. Sokat gondolkoztam (és vacilláltam), hogy “A Mester” vagy az “Ügyes” címet adjam. Végül mindkettőt elvetettem, mert személyeskedésnek tartottam. Tehát, maradt a fenti cím (és utalás), mely – szerintem – találóan fejezi ki és határozza meg a legutóbbi húsz esztendő hazai közgondolkodását és közéletét, különösen a politikusok cselekedeteit és felelősségét. Ennek iskolapéldája az azeri baltás gyilkos szabadon engedése, mely érzelmi alapon igencsak megosztotta a hazai közvéleményt. Ismét markásan két táborra szakadt az ország. Az árokásás, az ellenségeskedés új dimenziókat öltött a már lassan megszokottá váló “nyilasozás” és “zsidózás” mellett. A hazai belviszályok most valóban túllépték a nyelvi korlátot, miközben Virág elvtárs klasszikus szavaival élve: a nemzetközi helyzet egyre fokozódik.

 

A legnagyobb baj: Orbán Viktor képtelen jó szakemberekkel körbevenni magát. Különösen a tájékoztatás terén. A kormány kommunikációja pocsék. Olyannyira, hogy az már az őszinteség, a szavahihetőség, a hitelesség kárára megy. Képtelenek időben és elfogadhatóan tájékoztatni, a lakosság bizalmát fenntartani. Pedig az ellenzék szavalókórusait könnyen le lehetne szerelni a valós tények őszinte közlésével. Jelen esetben is nem kellett volna megvárni, hogy Örményországból keltezett hírekből tudjuk meg: Budapest magára haragította a Dunántúl nagyságú ország 3,2 millió (ős)keresztény lakosát. Akarva, akaratlanul egy térségi, helyi konfliktusba avatkozott bele a jelenlegi magyar kormány. Az Orbán féle vezetés ezzel nemzetközi szintre emelte azt a bevett hazai gondolkodást és szokást, mely szerint tetteink “jogilag elfogadhatók, erkölcsileg viszont megkérdőjelezhetők”. Lásd Tocsik ügy, ahol államilag(?), központilag 10 százalékos sikerdíjat tűztek ki a települések földterületeinek sikeres privatizálására.

 

A bibi csak ott volt, hogy erre az országos feladatra (Tocsik Márta ügyvéd személyében) egyetlen embert jelőltek ki, aki megbízatását teljesítette. Később perbe fogták és sikkasztással gyanúsították. Több éves huzavona után felmentették, mondván, ami történt “jogilag elfogadható, erkölcsileg azonban nem”. Az elhíresült ügy kapcsán nem merült fel annak megállapítása, hogy ki találta ki a 10 százalékos sikerdíjat, és kinek az ötlete volt ezzel a hatalmas (és országos) feladattal egyetlenegy embert megbízni? Hiszen, borítékolható volt, hogy a megbízott hatalmasat tud (és fog) jogilag és jogosan kaszálni. A dolog erkölcsi oldala senkit sem érdekelt.

 

Hasonló volt Gyurcsány Ferenc üzletemberi tevékenysége is, mely a kapitalista világban, “Nyugaton”, fel sem tűnt volna, hiszen üzleti vállalkozásai “jogilag elfogadhatók, erkölcsileg viszont megkérdőjelezhetők”. Családi segítséggel könnyen jutott nagyösszegű kedvező (olcsó) hitelhez, amiből fel tudott vásárolni egykori (párt)állami ingatlanokat, majd azokat az államnak bérbeadta. A bérleti díjból pedig hamarosan visszafizette a felvett hitelt. Mindezt miniszterlenöksége előtt, magánemberként (jó kapcsolatai révén) követte el. Ellentétben Orbán Viktorral, aki (hivatali ideje) miniszterelnöksége alatt gazdagította (családja) magánvagyonát. Persze, minden jogszerűen zajlott és zajlik ma is. Elvégre egykori jogászhallgatók, kollégiumi barátok vezetik az országot.

 

Orbán Viktor sikerének titka, hogy nagyon jól ismeri a magyar lelket, a hullámzó érzelmeket, a mindent elsöprő pillanatnyi lelkesedést és a nehezen múló elkeseredettséget. Ehhez remekül használja fel és ki a nacionalizmus kártyáját, amiből népszerűsége táplálkozik, és amit “külföldiül” populizmusnak hívnak.

 

Ezt a “baltás gyilkos” történetet is túl fogja élni Orbán, sőt egész kormánya is. Hiszen mindent az ország felvirágoztatásáért tett, és tesz. Három milliárd euró hiányzik a költségvetésből, amit anélkül szerzett meg hazája és népe számára, hogy annak fejében bármiféle megszorítást kellene bevezetni. Ezt ellenfeleinek is be kellene látnia, már ami az ügy jogi oldalát illeti. Hiszen minden a nemzetközi jog szerint történt. Abba éppúgy nem tudnak a jogászok belekötni, mint Orbán többi tettébe sem. Kiváló taktikus, miközben ellenzői szemében egyre inkább gyűlölt politikus. Főleg, mert egyelőre legyőzhetetlen Magyarországon. Nincs alternatíva! A “jogilag elfogadható, erkölcsileg viszont megkérdőjelezhető” elv épp Orbánnál teljesült be, ill. ki, mint az ország függetlenségének visszakapása óta eltelt idő sajátos eredménye, vagy inkább hozadéka. Az erkölcs, a humanítás, a szolidaritás egyetlen kormánynak sem volt az erőssége, de magának az ország népének sem. Sokkal inkább a kiskapuk keresése, a mutyizás, a “kibulizás”, az “átverés” jellemzi a lakosság hozzáállást és szemléletét. Ezért tekintik hazafinak, de minimum “tökös gyereknek” a miniszterelnököt, aki szembe mer szállni mindennel és mindenkivel a magyarság érdekében. Lehet az EU, IMF, vagy éppen a hazánktól oly távoli piciny Örményország. A hazai nacionalizmus meg fogja védeni Orbánt és kormányát, mint ahogy eddigis is tette.

 

A baloldal hagyományosan képtelen kezelni a nacionalizmust. A liberálisok úgyszintén. Az egész hazai ellenzék csak Orbán szapulásában éli ki magát. Erről szól minden, különösen a szólásszabadság legújabbkori letéteményese: az internet világa. A klasszikus “fogjuk meg, oszt vigyétek” elv érvényesül Orbán ellentáborában. Valamit tud ez az ember (OV). Hiszen bukásaiból, az elvesztett parlamentáris választásaiból, mindig fel tudott állni, újjászerveződni. Ez – valószínűleg - a nacionalizmusra támaszkodó populizmus titka. A baloldal képviselőire ez nem jellemző. Sőt, mivel a nacionalizmusnak Magyarországon nincs alternatívája, az egész baloldal képtelen hathatós ellenzékké szerveződni. Számottevő (erős) ellenzék nélkül pedig nincs parlamentáris demokrácia. Hogy ez így alakult, az az előző “nyolc év” igazi bűne, hiszen az elkeseredett tömegek nemcsak elfordultak az addigi kurzustól, de azt katasztrófálisan le is szavazták.

 

Egy börtönbüntetését töltő személy elengedése, kiváltása, megváltása nem új keletű. Volt már rá példa a magyar történelemben is. Például, amikor az életfogytiglanra ítélt Rákosi Mátyást 1848-as honvédzászlókra cserélték ki Horthy-ék 1941 tavaszán. Igaz, az valójában a nagy szovjet-náci összeborulásnak, az 1939-ben aláírt Molotov-Ribbentrop paktumnak, volt a következménye.

 

Orbánék jogilag valóban nem hibáztak. A történtek megfelelnek a nemzetközi jognak. Azon belül is az Európa Tanács “az elítélt személyek átadásáról, átszállításáról” szóló nemzetközi egyezményének (Convention on the Transfer of Sentenced Persons). A súlyos hibát akkor és azzal követték el, hogy az ET egyezmény szövegét nem tanulmányozták elég alaposan, (vagy szándékosan). Hiszen ebben, a 12. paragrafusban, a következő olvasható:

 

Kegyelem, amnesztia, büntetés megváltoztatás

Mindkét fél alkotmányának vagy más törvényének megfelelően adhat kegyelmet, amnesztiát vagy a büntetést megváltoztathatja.

 

(Article 12 – Pardon, amnesty, commutation
Each Party may grant pardon, amnesty or commutation of the sentence in accordance with its Constitution or other laws. )

 

Ez pedig egyértelműen a magyar fél felelősségét, ill. nagyfokú felelőtlenségét jelzi és jelenti.

 

A gyilkossági per ideje óta, nemcsak a magyar államvezetés, de az újságolvasó nagyközönség is tisztában volt, hogy a NATO nyelvtanfolyamra Magyarországra érkezett azeri katonát a borzalmas és brutális gyilkosság elkövetése pillanatától szülőföldjén nemzeti hősként kezelik. Sőt, elítélése után, 2006-ban Azerbajdzsánban az “Év embere” lett.

 

Itt lép be a jog mellé az erkölcs. Az a mérlegelés, amit a magát jogállamnak tartó Magyarország, ill. annak igazságszolgáltatása nem szokott figyelembe venni. Például, milyen következményekkel járhat ennek a baltás gyilkosnak az “átszállítása” (transfer) egy azeri büntetővégrehajtási intézetbe? Vajon mit szól hozzá Örményország? Talán az örményekkel is fel kellett volna venni a kapcsolatot. Hiszen ők abban a hiszemben éltek, voltak, hogy a magyar törvények szerint életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt személyt NEM LEHET KIADNI !!! Tényleg, van ilyen magyar törvény?

 

Ha Magda Marinkóra gondolunk, akkor van! Hiszen ő is már többször kérte, hogy hazájában (Szerbia) töltse le büntetését, mivel az azerihez hasonlóan (a nagy távolság miatt) a családja nem tudja látogatni és nyelvi nehézségei vannak. Kérését, minden alkalommal elutasították a magyar hatóságok. Vajon ki írta alá Safarov “átszállítási” engedélyét?

 

Továbbmegyek. Charles Zentai ügyét ismerve, az ausztrál kiadatási engedélyt, amit hivatalból a kormány nevében a belügyminiszter ír alá, a Legfelsőbb Bíróság (még) felülbírálhatja (ha ezt a kiadandó személy kéri). Igaz, a baltás gyilkos esetében nem kiadatásról volt szó, hanem “átszállítás”-ról. Ráadásul az erre vonatkozó nemzetközi egyezmény 12. paragrafusa világosan kimondja (lásd fentebb!):

 

Mindkét fél (…) adhat kegyelmet, amnesztiát vagy a büntetést megváltoztathatja.

 

 

Ergo, (akár) a magyar igazságszolgáltatás is (eleve) megváltoztathatta Safarov ítéletét! Az is az egyezmény és a törvényesség jegyében történhetett volna, mégha az erkölcsileg megkérdőjelezhető.





Kapcsolódó anyagok

Fejlemény   
Ki hibázott a Safarov ügyben?     (Thursday, September 06, 2012)

Előzmények, jelentések a Pocakos News-on