A kötelezettségek betartatása

Talán sohasem volt annyira megosztott az amerikai politika, benne a két nagy párt (demokrata vs. republikánus), és a köztük feszülő mély ellentét (és ellenségeskedés), mint az Trump elnök megválasztása óta tapasztalható. A mindig liberálisabbnak, megértőbbnek, szociálisan érzékenyebbnek mutatkozó és elkönyvelt demokraták, mintha megváltoztak volna, és mást sem akarnának, mint ellehetetleníteni az elnököt. Erre pedig szinte mindennap találnak valami okot, alkalmat, ellentétben az elmúlt évtizedekkel, amikor csak az elnökválasztás évében (négyévenként) lendültek bele maguk fényezésébe, no meg az ellenfél szapulásába.

A telekommunikáció is megváltozott. A demokraták kisajátították a CNN-t, amit a magyar média csak nem akar észrevenni, hiszen állandóan erre a magán-tv-társaságra hivatkoznak, onnan veszik a Trumpot „bíráló” amerikai híreket.  Emlékeztetőül. A CNN nemzetközi változatát a CNN International-t 1985-ben alapította Ted Turner (Jane Fonda későbbi férje 1991-2001), abból a megfontolásból, hogy a hazáján (USA) kívül élő, utazó, nyaraló, stb. amerikaiakhoz anyanyelvükön naponta jussanak el elsősorban a hazai hírek, sportesemények. Erre a jó minőségű szállodai kábeltévék bizonyultak a legmegfelelőbbnek. Ezért is lett a neve „Kábeltévé Hír Hálózat” (Cable News Network = CNN). 1991-ben az Öböl-háború idején vált világszerte ismertté ez a tévé-csatorna, mely helyszíni adásaival vált valóban népszerűvé. Aztán a világeseményekről elsőként és egyenes adásban jelentkező hírcsatorna lassan elveszítette vonzerejét: a helyszínről jelentkezésben rejlő hitelességet és gyorsaságot. Például napjainkban egyáltalán nem számol be a kelet-ukrajnai állapotokról, az ott folyó harcokról. Helyette Trump elnök megnyilatkozásaira reagál igen behemót módon naponta akár többször is. Egy belpolitikai hír televízió lett, ráadásul a demokrata párt szócsöve.

A konzervatívok (republikánusok) pedig – a szinte csak Amerikában fogható, legnézettebb hírcsatorna, a Fox News Channel, mellett tették le a voksot.  A tv-állomás a jelszavakra koncentrált, amivel nézőit próbálta magához csábítani. Ilyen volt a „Fair and Balanced” (Fair és kiegyensúlyozott), majd a „Most Watched. Most Trusted” (A legtöbbet nézett és legmegbízhatóbb), ill. a „We report. You decide.” (Mi tudósítunk, Ön dönt) szlogen.

Az iraki háború idején, ill. az azt követő elnökválasztások idején a csatorna meglehetősen kritikus volt Bill Clinton-nal és Obama-val szemben, ugyanakkor George W. Bush-t pozitívan állította be. Ma is hasonló a helyzet Donald Trump megítélésével.

Trump elnök egyik legelszántabb politikai bírálója a magyar származású milliárdos George Soros, a közismert filantróp (= emberbarát, aki jótékonykodással segít embertársain) a nemes célok mellett rengeteget költ, és költött a demokrata párti jelöltek támogatására.  2012-ben egymillió dollárt adott a „Super PAC” nevű lobby-csoportnak Obama elnök újraválasztására. 2013-ban 25 ezer dollárral támogatta Hillary Clintont, majd 2015-ben még egymilliót adott a női elnökjelöltnek. A választási hajrában pedig még 8,5 millió dollárral segítette Hillary elnökké választását.

Természetes, hogy ezzel nem lopta be magát az ugyancsak milliárdos jelenlegi amerikai elnök szívébe. Viszont, mindketten amerikaiak, és az amerikai értékeket (a demokrácia alapját, az alkotmányt, a fékek és egyensúlyok elvét, stb.) szem előtt tartva, azt mindketten betartják. Például egy amerikai egyetem elűzése Soros szülőföldjéről, érthetetlen (és megdöbbentő) a tengerentúlról nézve. Mike Pompeo külügyminiszter mostani (kelet-)európai útja új alapokra akarja helyezni azt, amit a demokraták „elrontottak”. Például Obama alatt semmibe vették a szélsőjobboldali, nacionalista magyar miniszterelnököt. Miközben a budapesti amerikai nagykövetség ügyvivője nevetségessé tette azokat a magyar hivatalnokokat, akik megpróbálták eltussolni a már akkor meglévő korrupciós ügyeket, amikről a Magyarországon működő amerikai cégek jelentettek hazájuk nagykövetségének.

Tavaly aztán Trump elnök egy régi barátját, a 80 éves ékszermágnás David Cornstein-t, jelölte ki budapesti nagykövetnek azzal a feladattal, hogy új kapcsolatot építsen ki Orbán Viktorral. Cornstein már bemutatkozásakor közölte, hogy nyilvánosan nem fogja kritizálni a magyar miniszterelnököt.

A Trump kormány azt is jelezte, hogy új megközelítést kíván alkalmazni: az eddigi (demokrata) bírálatok és a helyi politikai vezetés figyelmen kívül hagyása helyett, a kötelezettségek betartásának akar prioritást adni. Különben a budapesti kormánnyal ugyanez a „kötelezettségek be-nem-tartása” a fő problémája az EU-nak is.

Orbán tettei és szavai migráns ügyben, a „keresztény kultúra” elleni fenyegetettség hangoztatása, valamint a kerítés építés az országhatáron, Donald Trump-hoz hasonló retorikát képvisel, amihez az amerikai külügy hozzáteszi (és kiemeli): a kötelezettségek betartása a legfontosabb a térségben növekvő orosz és kínai befolyással szemben.

Nem véletlenül mondta az amerikai külügyminiszter a Szíjjártóval közösen tartott budapesti sajtóértekezletén, hogy „ha nem vagyunk itt, akkor mások fognak megjelenni”

Az USA-t és kormányát, no meg az amerikai külügyet továbbra is Moszkva európai befolyása aggasztja, annak ellenére, hogy Trump elnök állandóan dicséri Putyint. Az EU-tagállam és NATO-tag Magyarország miniszterelnökének baráti kapcsolata az orosz elnökhöz sokak szerint Budapestet kiszolgáltathatja és Moszkva kémkedésre használhatja fel, ami aztán sok minden másban befolyásolhatja Európát.

Washingtonból a Trump kormány ugyancsak értetlenül szemléli, hogy Budapest miért akarja befolyásolni, és nyomást gyakorolni a médiára és ügyészségre. Hogyan lehet azért börtönre ítélni bárkit, mert máson pl. egy (illegális) menekülten, akar segíteni? Pont most, amikor Mike Pompeo külügyminiszter kelet-európai látogatása a Vasfüggöny lebontásának 30. évfordulójával esik egybe. Arra kellene emlékezni, ami a szabadság és a szuverenitás jelképe, amikor a rab népek a nyugati demokráciát választották, amitől 40 éven keresztül aknazárral és szögesdróttal voltak elzárva, és idén 30 éve hirdették meg, hogy csatlakoznak a NATO-hoz és az Európai Unióhoz.  Mindezt annak az amerikai külügyminiszternek a villámlátogatása teszi emlékezetessé, aki a legrégebbi és leghíresebb amerikai katonai akadémián, a West Point-on végzett, és mint az US Army tisztje Nyugat-Németországban szolgált a Vasfüggöny idején.

 

A zaccos kávé jelenség

A Független Hírügynökség (fuhu.hu) főszerkesztője keresett meg, hogy olvasta blogomat és örülne, ha Horthyról írt (hatrészes) írásomat, blogbejegyzésemet, közreadhatná, mert érdekesnek találja. Sőt, még azt is hozzátette, hogy a függetlenség jegyében direkt kívánatos minél több szempontot ismertetni, bemutatni. Ezzel a megjegyzéssel nem tudtok mit kezdeni, legfeljebb magyarázatként „arts poetica”-mat közreadni. Mesterem Ekecs Géza (Cseke László) volt, akitől megtanultam a jelzők nélküli újságírást, méghozzá olyan köznyelven, amit „Mari néni is megért”. Majd a hallgatóra (olvasóra) bízni annak eldöntését, hogy abból mit tart számára fontosnak, érdekesnek. Még valami! Ne az igazságot (mely szubjektív), hanem a valóságot (ami objektív) közvetítsük, elvégre hírközlők vagyunk.
.

Különben ez volt a SZER (Szabad Európa Rádió = RFE – Radio Free Europe) sikerének titka. Magam részéről ezt még két rádióállomás műsorának figyelésével egészítettem ki: a BBC World News és az AFN (American Forces Network). Az AFN valójában az amerikai fiatalsághoz szólt és szól, hiszen hallgatósága a világ minden táján állomásozó amerikai katonák. (Lásd „Good Morning Vietnam”) A BBC titka viszont a valóban pártatlan hírközlés, amiben nagy gyakorlatuk van. Az egykori birodalom valamennyi (angolul beszélő, értő) tagját el kell érni és tájékoztatni például egy indiai-pakisztáni háború idején, anélkül, hogy bárki is részrehajlást, elfogultságot észlelne. No, erre képtelen a magyar hírszolgáltatás (és a hazai gondolkodás). Lásd Churchill híres beszédét Singapore elestekor 1942-ben, és a magyar híradásokat a szovjet frontról egészen 1945-ig.  Amikor a magyar hírközlők jelentették, hogy „csapataink rendületlenül törnek előre, de taktikai okokból átmenetileg 200 km-t ki kellett üríteni.”  A pártállami propaganda ennél finomabban követte a valóságot, amikor csak féligazságokat közölt, azt, amit az érdeke megkívánt. Lásd Bajcsy Zsilinszky Endre élete, akiből valóságos bátor kommunistát csináltak 1945 után, mivel fegyverrel állt ellen az őt elvinni készülő Gestapo embereinek, majd a nyilasok kivégezték.

Arról már mélyen hallgatott a pártállami propaganda, és a mai „baloldal”, hogy 1910-ben a Békéscsabán élő család nézeteltérésbe keveredett Áchim L. Andrással, a Magyarországi Parasztpártot megalapító politikussal, akit Bajcsy-Zsilinszky Endre és testvére, Zsilinszky Gábor, Áchim lakásába behatolva, egy verekedéssé fajult szóváltás közben két pisztolylövéssel halálosan megsebesített. Az esetet önvédelemnek minősítették, a bíróság felmentette.

Az I. világháború után Bajcsy-Zsilinszky az ellenforradalmi szervezkedések középpontjába került és 1918-ban tevékenyen részt vett a Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) megalapításában, emiatt később Bécsbe kényszerült emigrálni. A Tanácsköztársaság idején elfogták, de megszökött és Szegedre menekült. Itt publicisztikáival segítette a keresztény nemzeti gondolatot. Támogatását élvezték a nacionalista erők, valamint a Gömbös Gyula által vezetett néppártiak.

A proletárdiktatúra bukása után Budapesten a Szózat című napilap főmunkatársa, majd főszerkesztője lett.   (wikipedia)

Ugyancsak a wikipédiából

Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt

Utolsó vezető Gömbös Gyula

Alapítva 1924. november 13.

Feloszlatva 1928. szeptember eleje

Pártújság Szózat

 

Ideológia

antikommunizmus, antiliberalizmus, antikapitalizmus

Politikai elhelyezkedés szélsőjobboldal

Parlamenti jelenlét 1926 – 1928

A Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt (MNFP), vagy rövidebb nevén Fajvédő Párt egy szélsőjobboldali magyarországi párt volt. Önmagát „fajvédő pártként” definiálta és a kortársak is így nevezték.

A Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt egyik prominens tagja volt az annak ideológiai alapját adó Fajvédő kiáltvány (1924) szövegezője, Bajcsy-Zsilinszky Endre is.

 

Ez jutott eszembe, amikor blogbejegyzésem kiegészítéseként olvastam a fuhu.hu.-n „A korszak arca” című „pontosítást”.

Eleve meglepett, hogy a „Horthy korszak 1938-1945 – a Magyar Királyság megszűnése” című hatrészes értekezésemet két, (sokkal előbbi!) 1920-as, történelmi eseménnyel kívánta „pontosítani” a szerző. Arról nem is szólva, hogy írásom a Holocaust 70. évfordulójára készült (1944-2014), amire később még visszatérek.

Lássuk a "pontosításra" kiragadott két példát 1920-ból. A Népszava két bátor újságírójának (Somogyi Béla és Bacsó Béla) brutális meggyilkolása, valamint a numerus clausus elfogadása.

„…..lehet, hogy Horthy maga személyesen nem vett részt a kegyetlenkedésekben, gyilkosságokban. Sőt, biztos: de nem csak tudott róluk, hanem irányította is őket, mint a Somogyi-Bacsó gyilkosság esetében láthattuk is….” – ezek a sorok a féligazságokra alapuló pártállami propagandára emlékeztetnek. Maga a brutális gyilkosság tény. Azt az akkori budapesti rendőrség könnyűszerrel és hamar felderítette. A felháborodás nagy volt, a korabeli lapok szerint Horthy is megdöbbent. És, ez nem képmutatás! Hiszen Ostenburg és társai gaztette (1920. február 17.) veszélybe sodorhatták a 12 nap múlva (március 01.) esedékes kormányzóválasztást. Ezt a körülményt kifelejtette a „pontosító” cikk. Pedig feljegyzések, jegyzőkönyvek vannak arról a kihallgatásról, amire Horthy a különítményeseket hívta felelőtlen tettük miatt.

A pontosítás részeként szívesen olvastam volna a Vízművek területén állott emlékmű, valamint az utcanevek rendszerváltás utáni sorsáról.

 

Apropó, Ostenburg. A pártállami propaganda (és a mai „baloldali” történetírás) elfelejti megemlíteni ennek a különítményesnek későbbi tetteit. Például, hogy személyéhez fűződik a ma is oly büszkén emlegetett és viselt Sopron „a leghűségesebb város” (Civitas fidelissima) elnevezés. A Tanácsköztársaság bukása után Ostenburg lett Sopron csendőrparancsnoka. Trianon (1920. június 04) után egy évvel, 1921. augusztus 28-án, pedig megtagadta Sopron kiürítését, ezzel lehetőséget teremtve arra, hogy a város végül Magyarország része maradhasson. A csendőrszázadainak segítségével a nyugat-magyarországi felkelés eredményeképp jött létre 1921. november 4-én a rövid életű Lajtabánság. A második királypuccs alkalmával (1921. okt. 20–23.) különítményével Sopronban állomásozott. IV. Károly királyhoz csatlakozott, aki Sopronban ezredessé nevezte ki. A „gárda vadászezred” elnevezést IV. Károly adományozta a csendőrzászlóaljnak 1921. október 21-én. A budaörsi csata után rövid ideig fogságban volt, majd 1921. október 25-én amnesztiában részesült.

Hasonlóan nem teljeskörű a numerus clausus bemutatása. A fejléc illusztrációban is jól olvasható, hogy a diszkrimináló törvény 1920. szeptember 24-én lépett életbe. Megint kimaradt egy (fontos) dátum: 1920. június 04., azaz „Trianon”, melyre szinte azonnali válasz volt a kor szellemére jellemző „szegedi gondolat” megtestesítője: a numerus clausus. 

Egyszerűen nem igaz az az állítás, hogy „…A történelemtudomány Európa első zsidótörvényének nevezi a numerus clausust…”  

Karsai László definíciója sokkal helytállóbb, miszerint „…ez volt az első világháború utáni Európa első antiszemita törvénye…” – (Beszélő  2007. március, Évfolyam 12, Szám 3 » Befejezetlen múlt) majd ugyanott: „…nem Horthy kezdeményezte a numerus clausus törvény beterjesztését, legfeljebb jóváhagyólag tudomásul vette…”

Érdemes megnézni (a neten is megtalálható!): kik szavazták meg a (magyar) numerus clausust? Az országgyűlési jegyzőkönyv szerint a parlamenti vita valóban „zsidózásba” torkollott. A szavazáson azonban pl. nem vett részt Gömbös Gyula, mert a törvény szövegét „gyengének” tartotta, mivel az egyértelműen nem nevezte meg a „zsidókat”. Ugyanakkor a törvényt megszavazók között két képviselőt is találtam (későbbi budapesti főpolgármesterek), akik a szavazás után 25 évvel (1945), mint „zsidómentők” vonultak be a főváros történetébe. Mintegy bizonyíték, hogy a Holocaust nem egyenes következménye a numerus clausus-nak.

Már csak azért sem, mert a 30-as években járhatott egyetemre Radnóti (Szeged) és Ságvári (Debrecen) is. Sőt, Ságvári 1935-ben a Magyar Izraeliták Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesületének keretében létrehozott Haladó Diákok Pártja (HDP) egyik vezetője lett. 1936-ban az államtudományok doktorává avatták.

Amiről viszont nemcsak a pártállami propaganda, de a magyar történetírás is hallgat, az a hírig. Trianont követően az izraelita vallású diákokat társaik nem engedték vizsgázni, pontosabban agyba-főbe verték a vizsgára várót, és így akadályozták meg tanulmányai befejezését.

Jellemző a velünk élő a pártállami propagandára, hogy az 1942-ben történt újvidéki vérengzés említésekor még ma is elhallgatják, hogy az összes hadviselő fél közül egyedül Magyarország, személy szerint Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke rendelt el saját hadseregének egységei ellen lakossággal szemben elkövetett atrocitások miatt vizsgálatot.

Ugyancsak nem ildomos idézni a Petőfi körben 1956-ban (talán Háy Gyulától származó, és) elhangzott megállapítást, miszerint „Rákosi több kommunistát végeztetett ki, mint Horthy egész kormányzósága alatt”. És nem ildomos emlékezni az 1993. szeptember 04.-i Horthy újratemetésre, ahol (kissé viccesen) azt figyelték, hogy ki vesz részt rajta hivatalosan, és ki magánemberként. Mindenesetre akkor valami konszenzus volt a parlamenti pártok között. (vajon mára hova tűnt?)

 

Az akkori Magyar Hírlap szerint Horthy Miklós újratemetésének előestéjén „a zuhogó eső ellenére több mint ezer ember” vett részt a Vérmezőn a Demokratikus Charta rendezvényén. A szervezők szerint ez nem ellen-újratemetés, csupán végső búcsú a Horthy-korszaktól.

Konrád György író, a szervezet szóvivője így fogalmazott:

"Szabad akaratunkból veszünk búcsút a rendszertől, amely egymillió embert küldött a halálba."

A kenderesi újratemetésen mintegy 50.000 fő vett részt, hány volt közülük a Főkormányzó híve, tisztelője és hány a „kíváncsiskodó”, nem tudni. Mindenesetre az arány 1.000 vs. 50.000 jól mutatja, hogyan érez egy ország, annak népe. Ez mutatkozott meg az 1990-es első szabad választáson is, ahol a piacgazdaságot hirdető és támogató SZDSZ alul maradt a nép-nemzeti MDF-fel szemben, aminek miniszterelnök jelöltje egy horthysta kormánybiztos fia volt (ifj. Antall József).

Mint az elején jeleztem, a Horthy-ról szóló hatrészes értekezésemet a Holocaust 70. évfordulójára (2014) készítettem. Meggyőződésem, hogy az antiszemitizmus borzasztó mélyen itatja át a magyar lelket. A nagyvilágban sehol sem tapasztaltam azt, amit Magyarországon, hogy bármilyen, egyszerű hétköznapi beszélgetés, társalgás közben szóba ne jöjjön valami „zsidó” téma.

 

Elárulom, hogy egy lelkem mélyén szunnyadó történet vezetett ennek a hatrészes blogbejegyzésnek (A Horthy korszak 1938-1945 – a MagyarKirályság megszűnése) megírásához.

Szomszédunk, pontosabban Apámék szomszédja, volt Zámbó Laci, akivel még a háború alatt került barátságba, mert hasonló volt a gondolkozásuk. Pártállásról, párttagságról nem esett szó, annyira nem voltak bizalmas kapcsolatban. Történt, hogy Lacit kinevezték háztömbbizalminak. Így az ő feladata lett a házban élő „zsidók” összeszedése és elkísérése a Józsefvárosi pályaudvarra.

Az „út az ismeretlenbe” nevű csapatjáték résztvevői izgultak, hogy időben odaérjenek, nehogy bajuk legyen. Laci pedig nyugtatta őket, hogy nem lesz semmi baj. Bízzanak benne.  A kis csapat aztán (gyalog) elindult. Kb. délután hatra értek a Józsefvárosi pu.-ra, ahol közölte az ott szolgáló katonával: „Meghoztam a zsidókat.” Mire a katona: „Maga megőrült? A vonat már rég elment”. "Akkor most mit csináljak?" – kérdezte Laci. „Itt ugyan ne hagyja ezeket! Vigye vissza ahonnan hozta, aztán holnap hozza ide időben!” Laci még kért valami igazolást, elvégre ő volt a háztömbbizalmi. A kis csapat tagjai pedig tudták, hogy többé nem mehetnek vissza lakásaikba.

Laci a háború után a kommunista párt segítségével helyezkedett el, borbély lett a Köztársaság téri Pártházban. Az 1956. október 30-án ott történtek nagyon megviselték. A november 04-i szovjet beavatkozást követően a párt felhívására az elsők között jelentkezett fegyveres karhatalmi rendfenntartásra („pufajkás”). Egy ilyen járőrözés közben érte a halálos lövés Csepelen. A golyó hátulról fúródott belé, tehát nem tűzharcban halt meg. Temetéséről a párt gondoskodott, ahol többen éltették (részben illegális) munkásmozgalmi munkásságát, miközben felesége a koporsóra borulva, zokogva kiabálta: „Mindig mondtam, hogy hagyd a francba a zsidókat! Sosem hallgattál rám!”

 

A Holocaust 70. évfordulójára írt hatrészes blogbejegyzésemet ezzel fejeztem be:

Mindezek ismeretében nem lehet, és nem szabad Horthy Miklós kormányzósága utolsó hat évében (1938-44) történtek felelősségét egyetlen személyre hárítani. Persze, így utólag, könnyű okosnak lenni, és megmondani, hogy mit tehetett volna. Itt érzem a történészek felelősségét, ill. felelőtlenségét, akik mai ésszel, és a történelmi anyag teljes ismeretében próbálják elmagyarázni a 70-75 évvel ezelőtti események összefüggéseit, mozgatórugóit. Azzal vádolják Horthyt, hogy nem csinált semmit a náci megszállás és a vidéki deportálások ellen. Ez a vélekedés valójában súlyos önkritika, és egyúttal annak tudatalatti beismerése, hogy a magyar nép „vezér” nélkül, önállótlan, cselekvésképtelen. Ami, valószínűleg a jellegzetes magyar mentalitásból fakad, miszerint mindig kell valaki vagy valami, amire, akire a felelősséget hárítani lehet. Elvégre, mi - alapjában véve - jók vagyunk, a jelen történései, bűnei pedig eleve megbocsátva, hiszen a Himnuszunkban is benne van:

„Megbűnhődte már e nép,

A múltat s jövendőt!”

A Holocaust év keretében, és hetven év távlatából Horthy felelőssége eltörpül amellett, amit a magyarság többsége nem tett honfitársai megmenekülése érdekében, még akkor is, ha a nemzettestből való kitaszítás folyamata a Kormányzó hivatali idejére esik.

Nincs nemzeti bűntudat. Sosem volt.