A két dudás I.

Kétrészes, a második részre kattints ide A két dudás II. .

Szeretem a dolgokat, történéseket fejlődésükben, változásukban nézni, vizsgálni. Ezért régóta meggyőződésem, hogy Magyarországon a nyugati demokratikus gondolkodás elterjedésének alapfeltétele (lenne), hogy az elmúlt 10 év két markáns egyénisége (Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc) eltűnjön, pardon, visszavonuljon a közéletből. Az eltelt idő másról sem szólt, mint e két ember személyes ellentétéről *, amihez egy ország asszisztál, miközben mind életszínvonalban, mind politikai kultúrában egyre jobban távolodunk a (prosperáló) Nyugathoz tartozás „ezeréves gondolatától” (vagy inkább álmától?).

A szovjetrendszer negyven éve oly hatalmas pusztítást okozott az agyakban, amit az elmúlt húsz esztendő képtelen volt kárpótolni. Itt többről van szó, mint a diktatúrából a demokráciába való átmenetről! – amit a hazai értelmiség szeret hangoztatni, és aminek jelenlegi állását, állapotát egyre gyakrabban bírál. Pedig ez csak a felszín. A probléma sokkal mélyebb, hiszen a kapitalizmus alapját, a gazdasági, és vele együtt a szociális szerkezetet verte szét a lenini ideológia. Ennek orvoslása nem sikerült az utóbbi húsz évben.

Egy időben követendő példaként emlegették Spanyolországot, ahol a Franco diktatúrát az alkotmányos monarchia váltotta fel, és a király igen gyorsan és „fájdalommentesen” vezette országát vissza a demokráciába. E példa terjesztői egy nagyon fontos és lényeges dologról hallgatnak, vagy megfeledkeznek. A Franco alapította Spanyol Állam diktatúrája egyértelműen politikai volt, és az nem terjedt ki a gazdasági és szociális szerkezetre. A magántulajdonhoz nem nyúltak, a gyárakat, üzemeket nem államosították, a szakszervezetek, biztosítók, érdekképviseletek működtek, igaz azok „külföldi” (szovjet) kapcsolatait szigorúan ellenőrizték. Franco szovjetellenessége érthető volt, hiszen a polgárháború idején a köztársaságiakat támogató Szovjetunió az ország aranykészletét Moszkvába szállíttatta. A sikeres akció lebonyolítása Gerő Ernő nevéhez fűződik.

Hogy húsz év alatt mi mindent lehet elérni, azt a két világháború közti időben (1918-1938) a csehszlovák fejlődés mutatja a legjobban. De a többi függetlenné vált, ill. újonan alapított kelet-európai országra is a gazdasági megerősödés volt a jellemző. Sőt, egy öntelt Németország öt-hat év alatt (1933-39) annyit fejlődött gazdaságilag, hogy képesnek tartotta magát felvenni a harcot az egész világ ellen.

Magyarország viszont az elmúlt húsz esztendő alatt gazdaságilag szinte semmire sem jutott. Mindez a kapitalista viszonyok és gazdasági alapok ismeretének teljes hiányára vezethető vissza. Negyven éven keresztül hivatalból üldözték a „profitorientált” egyéni kezdeményezést. Lásd a meggymagos ember esete. A maszekok is csak a hiánygazdálkodás miatt voltak oly sikeresek. A rendszerváltást abszolút tapasztalatlan, önjelölt („szocialista”) rendszerbírálók hajtották végre. A meglévő, működő nyugati példákat nem követték, mondván „azt nem másoljuk”, amiket viszont átvettek, azoknál meg nem vizsgálták a működőképességhez szükséges körülményeket, összefüggéseket. A tanácsadó szakembergárda sem volt az igazi, hiszen bármennyire is felkészült, tanult emberek alkották azt, kiképzésük a „szocialista” gazdaság és (terv)gazdálkodás érdekében és alapján történt.

Egy olyan választási rendszert dolgoztak ki, ami bonyolultságával a világon egyedülálló. Mindenegyes parlamenti választás alkalmával a nyugati sajtó erre fel is hívja olvasói figyelmét. Az első törvény, amit a szabadon választott parlament meghozott, a képviselők fizetése volt. Azóta is ez az egyetlen napirendi pont, amit a T. Ház minden alakalommal vita és ellenszavazat nélkül elfogad.

A lakosságot már a rendszerváltás előszeleként belekergették a sajáttulajdonú lakásvételbe. Negyven éven keresztül szociálpolitikai megfontolásból (magyarán propaganda céllal) mesterségesen alacsony szinten tartották a lakbéreket. Az állami bérlakások nagy része még az államosítás előtt (a Horthy korszakban) épült. A lakbérből befolyt összeg meg sem közelítette a 10-20 évenként esedékes renoválás, (műszaki, épületgépészeti) felújítás anyagi fedezetét, de még a szükséges mindennapi karbantartásra sem volt elég. A lerobbant épületeket olcsón ajánlották fel a bérlőknek. A szerencsétlen meg örömmel kapott az alkalmon, hogy végre sajáttulajdonú (örök)lakása lesz! Miközben megszabadult attól a rémálomtól, hogy az új, ”kapitalista” rendszerben a fene tudja, hogyan emelik majd a lakbéreket, sőt a tisztázatlan jogviszonyok miatt az állam esetleg a feje fölött eladhatja a házat, a lakást egy jó fizető „kapitalistának”, aki viszont bármikor emelheti a bért, ill. kilakoltathatja az azt fizetni nem képes lakót. (Éppúgy, mint a kapitalista időkben, azaz a Horthy-korszakban volt.). A lakások eszmei értéke egekbe szökött, miközben reálértéke rendesen zuhanni kezdett, hiszen ezentúl nemcsak a lakásnak, de az egész építménynek a fenntartása, jövőbeni karbantartása az új tulajdonosokat terhelte. Ez is csak egy példa arra, hogy mi mindennel nem számoltak az új rendszer megálmodói, és velük együtt a hirtelen jött szabadság élvezői, az ország lakossága. Megjegyzem a jelenlegi devizahitel válság is valami hasonlón alapszik.

A kapitalista átállásnak még számos buktatója volt (van és lesz), amivel a vezetés nem számolt, és amiről (részben ezért) a lakosságot nem tájékoztatják.

Az első szabad választáson a nép valamivel többet (vagy mást?) akart, mint a piacgazdasággá átalakítandó „kádári rendszer” demokratizálását, a (puha) diktatúra (békés) felszámolását. Ezért a nemzeti érzelmeket jobban képviselő MDF kapta a kormányalakításhoz szükséges szavazatot. Ugyancsak az alkotmányosság jegyében (suba alatti megegyezés keretében) az ellenzékbe szorult SZDSZ adhatta a köztársasági elnököt. 1990-ben még úgy tűnt, hogy az egykori kollégiumi diákok alapította Fidesz, amelynek 35 évnél idősebb tagja nem lehetett, valójában az SZDSZ „ifjúsági tagozata”. Ezért „zöldfülűségüket” akkor még kevesen értékelték, az első szabad választáson az érvényes szavazatok 8,95 %-át kapták.

Én 1993-at tartom a rendszerváltás, vagy még inkább a fordulat évének. Akkora kezdtek kialakulni a valódi erőviszonyok, rendeződött át az a politikai paletta, amely a Moszkvától független Magyarországot a továbbiakban nemcsak jelképezte, de meg is határozta. A jobboldal felbomlott, az MDF-ből kiváltak az antiszemita szélsőségek (Csurka), a liberális piacgazdaságot képviselő SZDSZ mellől kihátráltak a fiatal demokraták. Vezetőjük, Orbán Viktor, addigra felismerte a hazai politikában rejlő, de addig kihasználatlan lehetőséget: egy imponáló jobboldal megteremtését. Ennek érdekében lepaktált a Horthy-korszak szellemét magában hordozó MDF-fel, melyért cserében kapott egy székházat, miközben a jobboldali kurzusnak megfelelően saját pártját is átalakította. A 35 éves tagsági korhatárt feloldotta, és pártjával belépett a Közép Demokrata Internacionáléba, valamint a Nemzetközi Demokrata Unióba. Az alapító tagok egy része (Molnár, Fodor, Ungár) ekkor átpártolt az SZDSZ-hez. A Fidesz pedig Orbán nevével forrott össze.

A Boross-kormány idejére az ország többsége megijedt a frissen (és hirtelen) kapott szabadságtól, és az azzal járó létbizonytalanságtól, annak a negyven év alatt megszokott elbocsátás nélküli világnak az eltűnésétől, amelyben csak a jól fizető pozíciókat lehetett elveszteni, hiszen a munkanélküliséget büntették. 1994-ben a 3,60-as kenyér és tej emlékével abszolút többséget kapott a Kádár-rendszer utódpártja, az MSZP. Hornék nagyvonalúan miniszteri tárcát kínáltak fel a piacgazdaság híveként ismert SZDSZ-nek, miközben az Orbán vezette Fidesz egyre hangosabban játszotta ki az antikommunista nemzeti ütőkártyát. 1998-ra beérett az orbáni elképzelés: a kapitalizmust már csak könyvekből, egyéni emlékekből, családi legendákból ismerő lakosság kiábrándult a gyárbezárásokat eredményező, keleti exportot leállító és ezzel a Horthy-korszakkal azonosított munkanélküliséget előidéző jobboldalból éppúgy, mint a létbiztonság reményét visszahozni képtelen baloldalból. Az ártatlan, fiatal, politikai múlt nélküli „szüzek” megkapták a néptől a lehetőséget, hogy valami újat, mást és jobbat csináljanak. Ebben persze segítségükre voltak a kisgazdák, akiknek vezetője addig, mint ellenzéki politikus, igen szórakoztató volt.

A nagy változás elmaradt, a fiatalos lendület eltűnt. Helyette a szovjet időkre emlékeztető vezetői allűrök jelentek meg: Orbán engedte, hogy magyarországi repülőtérről induljanak NATO gépek magyarlakta dél-vidéki célpontok bombázására. Pedig ellentétben a Varsói Szerződéssel, az Atlanti Szövetségben lehetett és lehet nemet mondani. Lásd Görögország, amely nem engedte át területén a NATO egységeket, arra hivatkozva, hogy ortodox testvéreik elleni támadásban ők nem vesznek részt. Vagy vehetjük a Nemzeti Színház áthelyezésének történetét is, ahol az zavarta a párt- és miniszterelnököt, hogy az épület alapkőletétele az előző kormányfő nevéhez fűződik. Ilyen gondolkodást a nyugati világ nem ismer. Csak a szovjetrendszerben élőknek és születetteknek nem tűntek ezek fel. Összehasonlítva a 100 évvel korábban (1896) rendezett (honfoglalási) Millenniumi ünnepség sorozatokkal, és maradandó városrendezési emlékekkel (földalatti, városligeti Vajdahunyad vára, stb.), az államalapítás Millenniumi ünnepség orbáni megülése elég sajátosra sikeredett. A Magyar Köztársaság Országgyűlése egy un. „emléktörvényt” alkotott, melyben kimondja, hogy a Szent Koronát a Parlamentben kell őrizni. Mindez egy köztársaságban, amelynek megteremtéséről nemzeti költőink (Petőfi, Ady, stb.) oly lelkesen álmodoztak. Arról nem is szólva, hogy (Nyugat-)Európa köztársaságaiban (francia, olasz, német, osztrák) ilyen törvény nincs. Viszont az ottani lakosság sem fogékony (ennyire) az ilyen megnyilvánulásokra. Sőt, még az oly mélyen vallásos lengyeleknél sem tapasztalható ehhez hasonló, ahol pedig úgyszintén egybeesik a kereszténység felvétele az államalapítással. Kádár János szavaival élve: ezt hívják „nemzeti sajátosság”-nak, amit Orbán Viktor kiválóan ismer (és alkalmaz)!

Hogy az Orbán-féle Fidesz mennyire magán viseli a (kádári) „nemzeti sajátosság” jeleit, és ezáltal, mennyire nem (nyugati értelemben vett) igazi jobboldali párt, azt a 2002-es választási vereség másnapján ismerhette meg a világ, amikor (a Várban) a vesztes pártvezér bejelentette:

".......Arra kérem önöket, hogy a következő három hónapban hozzanak létre kis, néhány emberből álló csoportokat, baráti csapatokat, polgári köröket. (....) Tudnunk kell egymásról, hogy ha a sorsunk úgy hozza, hogy mozdulnunk kell, akkor egyszerre mozdulhassunk...“ (Orbán Viktor beszéde)

Ez a mentalitás ismeretlen a nyugati világban, mi több, idegen a tekintélyes nyugati jobboldali vezetők pl. Churchill, Adenauer, Thatcher, Reagan választási vereség utáni leköszönő beszédeitől. Ez a mentalitás a szovjet (náci-kommunista) gondolkodásból ered, amely konspirációs módon igyekszik szerveződni a fennálló alkotmányos rend, a demokratikus államrendszer ellen.

Orbán négy éves (1998-2002) regnálása alatt szinte csak a külsőségekre koncentrált, és a „nemzeti sajátosság”-okat kihasználva a nemzeti érzelmekre próbált hatni, miközben az ellenzéket nemes egyszerűséggel „magyarellenes”-nek igyekezett beállítani. Ennek ellenére a 2002-es, majd a 2006-os parlamenti választáson is alulmaradt. Ez utóbbikor (2006) a Gyurcsány ellen vesztésre álló első forduló utáni vergődését rossz volt nézni. Tudta, hogy megbukott, de vérbeli focistához híven az utolsó pillanatig nem adta fel a vesztésre álló meccset. Az MDF-fel való nyíltszíni alkudozása egyenesen szánalmas volt, amint mindent felajánlott a kormányzási többség megszerzése reményében. Csak arról feledkezett meg, hogy kormányzása négy éve alatt már egy koalíciós partnert „felfalt”, aki nélkül 1998-ban sem tudott volna hatalomra kerülni. Egykori igazságügyi minisztere, a focihoz semmit sem értő, Dávid Ibolya viszont nem felejtett, és nem akart Torgyán József és a kisgazdák sorsára jutni. Ezért Orbán koalíciós ajánlatait sorra elutasította. (részletek ITT - kattints rá!)

A győzelemért, (a hatalomért) és annak megtartásáért bármire hajlandó ("focista") szellem, azóta is uralja és vezérli a magát jobboldalinak nevező pártot (Fidesz) és vezetőjét. A 2006-os választási beszédében (ugyancsak a Várban) Orbán, pedig arra szólított fel, hogy „aki magyar, az rá, ill. a Fidesz-re szavaz“ („....Nekünk, magyaroknak nincs hova hátrálni! Az ellenfeleink kimutatták a foguk fehérjét, agresszívek, kíméletlenek és durva hatalomvágy hajtja őket. Nincs hova hátrálnunk!"..... (Orbán Viktor beszéde)

Ez tisztán és egyértelműen szélsőséges, kirekesztő nacionalizmus. Ez NEM a demokratikus, parlamentáris jobboldal hangja, elve, eszmeisége!

Ennek ellenére, sem szavazótábora, sem pártja tagsága nem csökkent, ő pedig jó futballista módjára készült a következő „örökrangadó”-ra. Szívós (akna)munkával nyolc év alatt elérte, hogy a lakosság nagy többsége elforduljon a baloldali-liberális kormányzástól, sőt annak irányelveitől is. Orbán remekül kihasználta, hogy ami nincs (törvényileg) tiltva, az mind megengedett, azt szabad csinálni. Megjegyzem hasonló észjárása van a szélsőjobbnak, az „aktív” antiszemitáknak is, amire az érzékenyek, főleg az érintettek, azonnal ugranak, de ellene semmit sem tudnak tenni. De még antiszemitának sem kell ahhoz lenni, hogy az első Magyar Köztársaság első miniszterelnökének, majd elnökének szobrához letett virágokat, koszorúkat egy, amúgy cigánybűnözést kiáltó, (jobbikos) parlamenti képviselő – minden következmény nélkül - ellopja. És ennek ellenszerét – egyelőre – a baloldal nem találta meg. Sőt, hasonló módszereket próbál alkalmazni. Lásd az USA-ból működő és működtetett kuruc.info vs. Amerikai Népszava. A felháborodáson kívül a liberálisok sem tesznek semmit. Nem is tehetnek, hiszen ők a szabadság bajnokai, olyannyira, hogy a gyűlöletbeszéd elleni törvény is miattuk bukott meg. A piacgazdaságot favorizáló egykori szamizdatosok, majd SZDSZ-esek, az orbáni jobbra tolódás következtében, vagy tán hatására(?) a liberalizmus irányába mozdultak el. Miközben nem vették észre, hogy a magyar mentalitástól abszolút távolálló, mondhatni a közgondolkodástól teljesen idegen témákat karoltak fel és lettek azok szólói. Lásd az egyneműek házassága, vagy a marihuána és könnyű drogok legalizálása, stb. Az ilyen célkitűzések egy gazdag ország fejlett demokráciájában követőkre találnának, de a Kárpátok sötét medencéjében – egy jó darabig – aligha. Talán ez, a tömegeket nem érdeklő és nem érintő programok kudarca, az egyik legnagyobb tanulsága a 2010-es választásoknak, ill. a hozzávezető útnak.

Folytatás: A két dudás II. (kattints rá!)


Kapcsolódó anyagok
* Párharc, amitől egy ország szenved ..............(Wednesday, September 14, 2011)
Arccal a piacgazdaság felé ………..(Monday, October 03, 2011)

A két dudás II.

Ez a második rész, az elsőhöz kattints ide A két dudás I.

Úgy tűnik, Gyurcsány Ferenc is Orbán Viktor nyomdokaiba lépett, és képtelen belenyugodni a vereségbe. Az elegáns forgatókönyv az lett volna, ha a bizalmat vesztett miniszterelnök és pártvezető lemondását követően, visszavonul a politikai életből, majd (esetleg) a következő választások közeledtével a párt (MSZP) ismét felkéri, hogy vigye győzelemre. Csakhogy Kelet-Európában vagyunk, ahol az „elegancia” és a „nyugati játékszabályok” ismeretlen fogalmak. Gyurcsány sem a nyugati demokrácia szülöttje és neveltje. Talán ezért is oly sok a hasonlóság a két nagy rivális között. Habár, mintha Orbán karakteresebb lenne. A focista mentalitás szimpatikusabb az embereknek, mint a magányos futó célratörése.

Ha pedig a pártalapítást vesszük, akkor egyértelműen Orbán győzött, vagy legalábbis vezet. Orbán néhány kollégiumi társával megalapított egy pártot, ami a mai napig létezik, él és virul, sőt elérte azt is, hogy abszolút többséget szerezzen a parlamentben. Ilyen teljesítményt Gyurcsány nem tud felmutatni. Sőt, nemcsak pártalapító nem volt, de gyakorlatilag a párt is kihátrált mögüle. Csak addig volt jó, ameddig jó beszélőkéjének köszönhetően fel tudta venni Orbán Viktorral az „imázs” versenyt, és választási győzelemhez tudta segíteni az MSZMP utódpártját.

Horn idején még éltette az embereket a remény, hogy ami jó volt a Kádár korszakban (a bűnözés visszatartása, a vállalati üdültetés, az üzemi étkeztetés, az óvodai és napközi otthoni ellátás, a munkásszállók, a biztos munkahelyek, a „kiszámítható jövő”) talán megmarad, ill. átmenthető a kapitalizmusba. Ez a remény a Horn kormány ideje alatt nem valósult meg, az, azt követő Orbán kormány alatt pedig végképp szertefoszlott. Az MSZP időközben szakított pártállami múltjával, legalábbis papíron, viszont sem a párt, sem az ideológiája (programja) nem változott, nem alkalmazkodott a változáshoz, az új (kapitalista) viszonyokhoz. Már ott látható volt, hogy „baj van”, amikor egy pártonkívüli, - ráadásul „ügynöklistás” – szimpatizánst (Medgyessy) jelöltek miniszterelnöknek. „Az egész MSZP-ben nem volt egy megfelelő párttag? Helyette egy pártonkívüli bankárra kellett az ország irányítását bízni?”– ezek voltak akkori első gondolataim. Majd hamar rá kellett jönnöm, hogy bukásra ítélt az a politikus, aki (választási) ígéretét betartja. (és 50 %-kal megemelte az egészségügyi és pedagógus állami alkalmazottak fizetését). Ekkor tűnt fel Gyurcsány Ferenc, aki a Népszabadságban kezdett írogatni a szociáldemokráciáról. Majd hirtelen Medgyessy sportminisztere lett. Ezt a miniszteri tárcát a Fidesz (és Orbán Viktor) találta ki a diplomával nem rendelkező Deutsch Tamásnak, amit az MSZP-s kormány is átvett, megtartott, és Gyurcsánynak adta, majd Göncz Kinga örökölte meg, mielőtt a minisztériumot maga Gyurcsány meg nem szüntette volna, és vezetőjét (Göncz Kinga) külügyminiszterének tette volna meg.

Gyurcsány kiválasztása a miniszterelnöki posztra máig rejtély, de talán az utóbbi napok eseményei adják meg a választ. Furcsa volt, ahogy Medgyessy miniszterelnök leköszönt. Nézeteltérése támadt gazdasági miniszterével, az SZDSZ-es Csillag Istvánnal, ezért meneszteni akarta. A koalíciós partner SZDSZ viszont ragaszkodott nemcsak a tárcához (amit a koalíciós egyezségben rögzítettek), de a miniszter személyéhez is. Medgyessy ekkor azzal állt a nyilvánosság elé, hogy vagy Csillag, vagy ő. A magyar parlamentáris demokrácia talán egyetlen (választási) ígéreteit és szavát (be)tartó miniszterelnöke ezért lemondott, mivel a kisebbik koalíciós partner a koalíció felmondásával, és ezzel a parlamenti többség elvesztésével fenyegetőzve csökönyösen kiállt Csillag mellett. És ekkor történt a máig megmagyarázatlan. Medgyessy lemondása után az SZDSZ bejelentette: nem ragaszkodik Csillag személyéhez! Amikor pedig Gyurcsány kormányt alakított, az SZDSZ már a gazdasági tárcához sem ragaszkodott. Olyannyira nem, hogy szó nélkül elfogadták Gyurcsány pártonkívüli üzletember barátját (Kóka János) az addig oly féltett SZDSZ-es miniszteri posztra. Ekkora vált nyilvánvalóvá, hogy Medgyessy eltávolítása mögött valamiféle titkos alku volt a két koalíciós párt között, amely nemcsak Gyurcsányt repítette a miniszterelnöki bársonyszékbe, de az SZDSZ „átalakítását” is eredményezte. Ennek a puccsal felérő koalíciós átrendeződésnek ékes példája, a Gyurcsány által („kitalált” és) támogatott Kóka János hihetetlen politikai karrierje. Egy pártonkívüli üzletember, aki a következő parlamenti választások előtt lépett be a kisebbik koalíciós pártba, majd a 2006-os választáson – annak ellenére, hogy az MSZP-s jelölt vissza lépett a javára - az I. kerületben csúfosan megbukott. Mégis, megmaradt az új Gyurcsány-kormány gazdasági miniszterének, sőt a következő évben (2007) az SZDSZ megválasztotta elnökének.

Ebből arra lehet következtetni, hogy Gyurcsány Ferenc politikai színrelépését, tündöklését és bukását egyaránt a párt (MSZP) intézte a háttérből. Méghozzá Medgyessy Péterhez vészesen hasonló forgatókönyv szerint. Gyurcsány meneszteni akarta Horváth Ágnes egészségügyi minisztert, az SZDSZ ellenállt és a koalició felbomlásával fenyegetőzött. Gyurcsány elég erősnek érezte magát, és menesztette az SZDSZ-es miniszter asszonyt. Erre a koalíció megszűnt (2008. május 1.), ami már előrevetítette a miniszterelnök bukását. Annyi elegancia és realitás azért volt Gyurcsány Ferencben, hogy időben lemondott. Végeredményben azonban pártja (MSZP) éppúgy az SZDSZ segítségével szabadult meg tőle is, mint elődjétől, Medgyessy Pétertől. Ez is igazolja a két nagy rivális közti különbséget, hiszen ellentétben Gyurcsánnyal, Orbánt nem a pártja találta ki, hanem Orbán találta ki a pártot, a pártját. Mintha ezt próbálná napjainkban követni (másolni?) Gyurcsány Ferenc is.

Különben Gyurcsány kormányzása épp oly egyszemélyi volt, mint Orbáné. Semmit sem hagyott a véletlenre, és a kormánytagokra, miközben éppolyan „cikk-cakk”-okat tett az ideológia terén, mint Orbán. A különbség csak az, hogy Orbán a pártja (no, meg saját maga) érdekében változtatta az „irányvonalakat”, Gyurcsány viszont képtelen volt az őt felemelő pártot „saját képére formálni”. Az MSZP megmaradt az utódpárt szintjén. Képtelen volt felfogni a 21. századi kihívást, a társadalmi átalakulások korát és idejét. Gyurcsány alatt vesztette el tömegbázisát a párt. Az SZDSZ-szel való összeállás nem hozta meg a várt eredményt. A régi gárdát képviselő Horn valamiféle „bűntudatot” érzett, és ideológiai megújulást remélt, amikor 1994-ben az abszolút parlamenti többség ellenére „fékező” és „ellenőr”, „ellenőrző” szerepre meghívta az akkor még piacgazdaságot hirdető SZDSZ-t. Gyurcsány alatt az ellenőr, ill. ellenőrző szerep eltűnt, a fékező viszont felerősödött. Az SZDSZ a piacgazdaságról fokozatosan lemondott, és helyette a "másság", és az azokat hirdető, ill. képviselő kisebbségek felé fordult, mellyel olyan liberális elveket helyezett előtérbe, amikre a Kárpát-medence lakossága nem volt vevő. Ma sem az!

Úgy tűnt Gyurcsány elhitte, hogy ha átfesti a cégtáblát szocialistáról szociáldemokratára, akkor azzal már a párt és hívei is azonnal „jobboldali szocialisták” lesznek. Miközben a szociáldemokrata hagyományt, de még a gondolatát is sikerült a 40 év szovjetrendszernek Magyarországon elfelejtetni. Az elmúlt húsz esztendő sem volt elég a szocdem hagyományokat feléleszteni, a munkásosztállyal és a szakszervezetekkel a szoros kapcsolatot kialakítani. Gyurcsány „beleszeretetett” Tony Blair-be, miután elolvasta „harmadik utas” könyvét, amit saját pénzén lefordítatott és kiadatott magyarul. Majd egyik napról a másikra kikiáltotta magát és az MSZP-t szociáldemokratának. A nyomatékosság kedvéért a szociáldemokrata jelző felkerült (vagy visszakerült) a párthoz közelálló Népszava fejlécére is. Ezzel a téma le volt tudva. Itt érdemes megjegyezni, hogy a harcos szociáldemokrata baloldalnak ugyancsak a Horthy korszakhoz kell(ene) visszanyúlnia, hiszen az volt a hazai szervezett munkásság klasszikus időszaka.

Legkésőbb 2010 tavaszára azonban látványosan kiderült, hogy nemcsak szociáldemokrácia, de baloldal sincs Magyarországon! Az MSZP szavazók száma alig volt több, mint a szélsőjobboldalé! Azóta sem foglalkoznak ezzel a lesújtó eredménnyel, és megdöbbentő ténnyel a „baloldalon”. Csak azt szajkózzák, hogy a szélsőjobb előretört, és mindenért Orbán felelős. Ez pedig semmiben sem különbözik a „másik” oldal szavalókórusától, akik szerint meg mindenért Gyurcsány a felelős.

Az MSZP máig nem értékelte ki a választási fiaskó okait, azok orvoslására pedig kísérletet sem tett. Pedig a gyurcsányi vezetés igen sok hibát követett el, ami a baloldal jelenlegi helyzetéhez vezetett. Már a kormányzás elején megállapítás nyert, hogy átvette Orbán vezetési stílusát. Érdekes az erről szóló könyvre manapság senki sem akar emlékezni. Sőt, mintha a szerzője is eltűnt volna a közéletből (Lengyel László: A halál kilovagolt Magyarországról - 2008) éppúgy, mint a többi elemző: Tölgyessy, Kéri, stb.

Gyurcsány mindent maga akart (el)intézni. Különösen a külkapcsolatok érdekelték, talán ezért is tette meg a külügy élére az abszolút járatlan Göncz Kingát, aki helyett mindenhova a miniszterelnök ment tárgyalni, intézkedni. A gyurcsányi külkapcsolatokra azonban rányomta bélyegét a kádári idők merev ideológiai felfogása, miszerint a baloldaliak jók, a jobboldaliak rosszak. Ennek a begyepesedett felfogásnak lett áldozata a magyar-szlovák kapcsolat. Gyurcsány képtelen volt felfogni, hogy demokráciában egy szocialista párt is koalícióra léphet (a hatalom érdekében) egy nacionalista párttal. (A 16 fős Fico kormányban két Slota-párti (oktatási és területfejlesztési) és két Meciar-párti (igazságügyi és mezőgazdasági) miniszter volt). Ezt annyira nem tudta megemészteni a magyar kormányfő, hogy Magyarország az EU-ban és az ENSZ-ben is feljelentette a szlovák felet, és hivatali ideje alatt Gyurcsány szabályosan kerülte a szlovák miniszterelnökkel való találkozását. Nem érdekelte, hogy ez a viselkedés sokat árt mindkét országnak, de különösen a határon túli magyarságnak. Érdekes, Gyurcsányt nem zavarta a (szovjet típusú) Meciar és pártja a szlovák koalícióban. Csak a nacionalista Slota volt a szálka, aki viszont sohasem érte el azt az alacsony (pimasz, provokatív) szintet, amit a hazai szélsőjobb megengedett magának, pl. egyenruhában flangálni szlovák területen. Gyurcsány volt az, aki a magyar Parlamentben védelmébe vette ugyanazokat a Magyarországról „exportált”, szlovákellenes jelszavakat kiabáló (és verekedést provokáló) dunaszerdahelyi rendbontókat, akik előzőleg „Gyurcsány takarodj”-ot skandálva randalíroztak Budapest utcáin.

Az különben nyílt titok, és a 40 év szovjetrendszer bűne, hogy a magyar baloldal képtelen kezelni a nacionalizmust. A negyven év agymosás eredményeként a nacionalizmus egyenlő a (szélső)jobboldallal. A jobboldali hívők szerint meg a nacionalizmus egyenlő a szovjetellenességet megtestesítő diktatúraellenességgel. Ugyanakkor politikai irányzatoktól függetlenül, a patriotizmus, a hazafiság ismeretlen fogalom (és gyakorlat) a Kárpát-medencében.

De úgy látszik a „baloldal” (élén a szociáldemokráciával), valamint a munkásosztály és szakszervezeti mozgalom is hiánycikk errefelé. A nagy kérdés: ez Gyurcsány hibája, vagy az őt felemelő, majd pedig eldobó MSZP hibája a tavalyi választások csúfos eredménye tükrében. Mi az, hogy csúfos, egyenesen katasztrofális, ha történelmi távlatokat nézünk. Az egész baloldal százalékos arányban egy szintre került a szélsőjobbal! Ez az igazi tragédia, amiről nem akarnak nyíltan beszélni a magukat „baloldali”-nak tartók. Még csak kísérlet sincs az okok feltárására. A tekintélyes, mértéktartó és mértékadó elemzők, társadalom kritikusok is hallgatnak. Helyette a riogatás a módi. A szélsőjobb, Orbán és diktatúra veszélye a beszédtéma. Ahelyett, hogy kitárgyalnák, hogyan lehetne ezen változtatni, mindenekelőtt elérni, hogy magyarországi baloldal ne legyen, ne lehessen (számszakilag) egy szinten a szélsőjobbal, hanem (ismét) egyenrangú tömeg- és szavazó bázisa legyen a parlamentáris jobboldalnak.

Az egész munkásmozgalom reformra szorul, ha egyáltalán van még Magyarországon munkásosztály, ill. munkásság, azaz a bérből és fizetésből élők hada, tömege. A modern kapitalizmus magyar változatából mintha eltűnt volna a munkásság, hiszen a többség „számlaképes vállalkozó”. A klasszikus munkásságot elsősorban a külföldi multik tartják életben. Azoknál a cégeknél (legalább) betartják a törvényi előírásokat, az adók és járulékok befizetését. A multik nem vesznek részt a nagy népi játékban, és nem tartják minimálbéren alkalmazottaikat, és nem „feketén” adják a fizetés kiegészítést.

A tájékoztatás, a felvilágosítás, a jogi tanácsadás és védelem a szakszervezetek feladata lenne, amit szemináriumok szervezésével oldottak meg a múltban, és amit ugyancsak lejáratott az a bizonyos 40 év. A nyugati szakszervezetek anyagilag is jól állnak. A tagdíjakkal jól sáfárkodnak, azokat ügyesen és hasznosan fektetik be. Egy nyugati szakszervezet „értékét” azzal mérik, hogy tagjait pl. hány napig képes finanszírozni ugyanazzal a bérrel, fizetéssel, ami egy sztrájk esetén kiesik. Az egész segélyezési rendszer (beleértve a banki hiteleket) is fontos része a szakszervezeti munkának, feladatnak. A baloldaliság nem csak aláírásgyűjtésben, meg hangzatos „szolidaritási” megmozdulásokból áll.

Úgy tűnik ezekkel a problémákkal a hazai „baloldal” vezető ereje, „élcsapata”, az MSZP, nem foglalkozik, mint ahogy a választási kudarc okainak feldolgozásával, ill. orvoslásával sem. Helyette erőik további szétforgácsolásán ügyködnek. Ennek eredménye az egykor Messiásnak tartott Gyurcsány Ferenc távozása, és egy új párt alapítása. Amennyiben ez Gyurcsány Ferenc egyéni ötlete volt, akkor az egyértelműen egy Orbán elleni összefogást szorgalmazó parlamentáris formáció akar lenni, nem pedig a baloldal megújulásának reménykeltő próbálkozása. Már az alapító tagok bemutatása is szűk réteget képvisel, ill. választói réteget céloz meg. Néhány MSZP-sen kívül két eltűnt párt (SZDSZ, MDF) egykori képviselői (Bauer, Debreczeni) alkotják, ill. próbálják vonzóvá tenni Gyurcsány csapatát. Az egykori kormányfő (és pártelnök) ma már nem beszél szociáldemokráciáról. Viszont – Orbánhoz hasonlóan – a szemfényvesztés, a „néphülyítés” már beindult.

A Facebook-on olvasható (blog?) bejegyzése (Budapest, Berlin) igencsak megtévesztő. Azt írja: „….A Demokratikus Koalíció megalakulása óta rendszeresen találkozom a Budapesten dolgozó nagykövetekkel….”
majd
„…..Berlinbe mentem, hogy pár barátommal találkozzam a német szociáldemokraták közül. Frank-Walter Steinmeierrel irodájában találkoztam. Frank-Walter korábban külügyminiszter, alkancellár volt, most a Bundestagban az SPD frakció vezetője….”

Naná, hogy mindenütt fogadják, elvégre egy új párt vezetője. Másrészt kapcsolatai még az MSZP időkből származnak, amikor még mint miniszterelnök és pártelnök funkcionált, és lelkesen hirdette, hogy ő és pártja (MSZP) szociáldemokrata.

Arról persze nem szól sem Gyurcsány, sem a fáma, hogy ez az új formáció milyen politikai irányzatot képvisel? Belép például a Szocialista Internacionáléba? Egyáltalán, szocialistának, pláne szociáldemokratának tekinthető-e - nemzetközi szinten és porondon - egy olyan (Labor = munkás)párt, amely a két nagy rendszerváltó párt, a jobboldali (Antall féle MDF) és a szociáldemokráciától ugyancsak jobbra álló liberális (SZDSZ) elveket is magába foglalja?

Ez a kusza "elvtelenség" már a pártalapítást követő első Gyurcsány interjúban (Egyenes beszéd - Kálmán Olga, atv) is felfedezhető volt, amikor (kb. 20. perc körül) arról beszélt, hogy vissza kellene csalogatni a Jobbik-hoz átpártolt szavazókat. Nos, az a Gyurcsány Ferenc, aki nem tudta elviselni a szocialista Fico koalícióját a nacionalista Slotaval, az a Gyurcsány Ferenc hogyan képes elviselni a jobbikos szavazók megjelenését a „baloldalon” a hatalom megszerzése, ill. Orbán megbuktatása érdekében? Amikor ilyen kijelentéseket hallok, nagyon szkeptikusan látom a magyar „baloldal” helyzetét, azon belül is a magyar szociáldemokrácia jövőjét. Gyurcsánnyal, vagy nélküle. Ez pedig előrevetíti, hogy Orbánnak és a Fidesznek nem lesz komoly ellenfele 2014-ben. Ha mégis, akkor az sem egy politikai párt, hanem a gazdasági helyzet lesz, mely a hasukon, nem pedig az eszükön vagy a szívükön keresztül irányítja az embereket.



Kapcsolodó anyagok

Duna parti duma parti………….. (Sunday, November 16, 2008)
Szemléletváltást ! ………. (Tuesday, November 04, 2008)
Arccal a piacgazdaság felé ……….. (Monday, October 03, 2011)