Bizonyító erö

Az, hogy a miniszterelnök múltjában vájkálnak, szinte természetes. A sajtónak – részben – ez a feladata: felhívni a figyelmet, „emlékeztetni” a közvéleményt és a politikust, hogy mit is követett el a múltban, akár megszületése pillanatától. Így tudta meg a világ például, hogy Bush vagy Clinton hogyan kerülte el a vietnami háborút, vagy, hogy az elnökségről még nem is álmodó Bush-t ittas vezetésért meg is büntették. Richard von Weizsäcker volt német államfő papája a legmagasabb náci kitüntetést kapta meg Hitlertől, mint külügyminiszteri államtitkár a Molotov-Ribbentrop paktum fedél alá hozásáért. A későbbi államelnök, az akkor még fiatal jogász Weizsäcker, saját apját védte a nürnbergi perben.

Szóval a múlt „feltárása” a sajtó feladata. Ezért érdeklődéssel olvastam a Magyar Nemzet-ben megjelent és bemutatott dokumentumokat Gyurcsány miniszterelnök KISZ-es múltjáról. Tényleg nagy utat tett meg a pártállamot védő ifjúsági vezető a parlamentáris miniszterelnökségig. Az én olvasatomban az egyik közölt (dátum nélküli) dokumentumban Gyurcsány politikai megoldásokat javasolt a pártállamot veszélyeztető mozgalmak (így a Fidesz) ellen. A másikban (félévvel később, januárban) pedig már „párbeszéd”-et javasol, ami egyúttal jelzi a megváltozott helyzetet, a pártállami vég közeledtét. Feltétlen érdekes, és tanulságos olvasmányok ezek a kiragadott példák, dokumentumok, amelyekről mindenki maga vonja le (vérmérséklete szerint) a következtéseket.

Sajnos, a Magyar Nemzet ezt a lehetőséget nem adja meg olvasóinak, és ezzel nagyot vét az újságírói etikának, a pártatlan, tárgyilagos tájékoztatásnak. Kezdjük ott, hogy az első dokumentum fejléce – érhetetlen módon – hiányzik, így a dátum is. Arra csak a szövegben van utalás! Majd egy Varga Péter által írt javaslatot (ugyancsak megcsonkított dokumentum) próbál Gyurcsánnyal kapcsolatba hozni a szerző, amikor ezt írja: „….Gyurcsány Ferencéhez hasonló igényt fogalmaznak meg. Egyik ilyen bizonyító erejű dokumentum Varga Péternek…..”

Mitől, és mióta „hasonló igény” az „egymáshoz közeledés és a párbeszéd felvételének” (Gyurcsány) javaslata és a „büntetőeljárás kezdeményezése” (Varga)? Hol itt a „bizonyító erő” a kettő hasonlóságára? (Attól eltekintve, hgy mindkettő javaslat!)

Ez a fajta manipulálás nagyon emlékeztet arra a jegyzetre, ami még a Szabad Nép-ben jelent meg, és egy nyugatnémet munkás nyomorúságos hétköznapjait mutatta be. A szöveget „bizonyító erő”-ként támasztotta alá egy lyukas cipőről készült fénykép a keretes cikk jobb felső sarkában. Aláírás: "a munkás cipője".

.
Még valami, a Magyar Nemzet-ben közölt dokumentumokból az is kiderül, hogy akkor még a szamizdatosok (SZDSZ) ifjúsági tagozatának számító, tekintett Fidesz-hez Gyurcsány a közeledést és a párbeszédet kereste. Felettébb érdekes! (Bizonyító erő)

Egy HVG cikk margójára

Bevallom, meglehetősen vegyes érzelmekkel olvastam Papp László Tamás ’56-os tabuk és fétisek című írását (2005. október 27. 09:18 ) a HVG-ben. Két dolog érződik ki belőle:

1. Mindenáron „vissza akar vágni” a mai jobboldalnak, és annak vezető erejének, pártjának, a Fidesz-nek.
2. A szerző csak könyvekből ismeri a témát, nem élte meg, ill. át, sok mindent összekever, kiforgat, idézetekkel manipulál.

Két mondatot, ill. idézetet ragadnék ki:

„…..Maguk a forradalmárok legalább annyifelé húztak – és gyakran annyira utálták egymást – mint napjaink belpolitikájának irányítói. ..”

„…..('56) résztvevőinek többsége nem többpártrendszerű parlamentáris jogállamot, szabadpiaci gazdaságot akart, inkább valamiféle utópikus, harmadikutas közösségi szocializmust….”

Aki nem csak könyvekből ismeri azokat a napokat, az tudja, hogy egy folyamattal állunk, álltunk szemben, melyet három történelmi tény, esemény határozott meg leginkább.

1945 – a szovjet érdekszférába kerülés.
1953 – Sztálin halála, és ennek következtében a „béketáboron” belül és kívül megváltozott politikai helyzet.
1955 – osztrák államszerződés, azaz a megszálló hatalmak távozása Ausztriából, így a szovjet csapatok is. Ezzel (papíron) megszűnt a Magyarországon ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok jogalapja, hiszen a párizsi békeszerződés szerint a szövetségesek által megszállt Ausztria felé Magyarország köteles volt biztosítani a szovjet utánpótlási vonalakat.

1956-ra eldőlt a Sztálin halálát követő belső hatalmi harc a Szovjetunióban, amelynek eredményeként Hruscsov „feltárta” a sztálinizmus hibáit. Ennek következtében érte el a változás szele Magyarországot, amelynek kézzel fogható jele volt Rajk és társainak újratemetése. Az azt követő két és fél hét bebizonyította, hogy itt (Magyarországon) alapvetően "lázadás" tört ki a szovjetrendszer ellen. Egyszerűen mindenkinek elege volt! Senki sem akarta azt a hazug, keleti, barbár terrort, amit a cárizmusba beleszületett muzsik (még) elviselt, és 1917 óta a szovjet propagandának elhitte, hogy ennél jobb nincs. Kelet-Európa népei a Habsburgok idején – különösen a Kiegyezés után - mást éltek meg, mint a szerencsétlen oroszok a cár atyuskák alatt. Még a magyar(országi) kommunisták is másképp képzelték azt, ami szovjet „irányítás” (fegyverek) alatt itt 1945 után bekövetkezett. 1956 őszén szállóige volt, hogy Rákosiék több kommunistát börtönöztek be és végeztek ki, mint az egész Horthy korszak 25 éve alatt.

Mindenki változást akart, és gyakorlatilag 24 óra alatt összeomlott a megdönthetetlennek hitt rendszer. A munkás-paraszt fiatalokból toborzott rendőrség és katonaság, honvédség nem mozdult, így számottevő ellenállás sem alakult ki az addigi elnyomó rendszer oldalán. Nem igaz, hogy „….maguk a forradalmárok legalább annyifelé húztak – és gyakran annyira utálták egymást – mint napjaink belpolitikájának irányítói….” November elsejére béke köszöntött az országra. A harcok elültek (pl. Rádió, Kilián laktanya, Köztársaság téri pártház ostroma), a sortűzek (pl. Mosonmagyaróvár, Parlement előtti) és a lincselések megszűntek, a pártok alakulóban voltak, a szovjet csapatok (látszólag) kifelé igyekeztek az országból. Úgy volt, hogy november 05-én, hétfőn, újra indul a munka a gyárakban, üzemekben. Visszatér a normális mindennapi élet az országba.

Ami pedig a jövőt illeti, nem igaz az a megállapítás, hogy „…..('56) résztvevőinek többsége nem többpártrendszerű parlamentáris jogállamot, szabadpiaci gazdaságot akart, inkább valamiféle utópikus, harmadikutas közösségi szocializmust….” Igenis a többség, sőt a nagy többség a többpártrendszerű parlamentáris államot és szabadpiaci gazdaságot, azaz „kapitalizmust” akart, olyat, amilyent Ausztria szerzett vissza egy évvel korábban diplomáciai úton. A „gyárat vissza nem adunk” és a Kéthly-féle szocializmus, legalább olyan kapitalista alapokon állt volna, mint a svédországi, ahol a szocdemek évtizedeken át voltak hatalmon.* Mindszenty szavai is (részben) hasonló nézetet tükröztek, amikor “osztály nélküli társadalomról”, “korlátozott magántulajdonról” beszélt. A mai nyugati, fejlett kapitalista országokban is érvényesek a hercegprímás szavai, azé az emberré, akit mindkét diktatúra (nyilas és szovjet) bebörtönzött. 1956-ban az elképzelés valami hasonló volt, - mint az államosítás kezdetén – azaz csak a 100 főnél több munkást foglalkoztató céget, vállalatot nem adják vissza az eredeti tulajdonosnak (tőkésnek), hanem ezek a munkástanácsok vezetésével (amolyan részvénytársaság szerűen) az ott dolgozók tulajdonába mennének át, ill. maradnának. Itt téved, és mossa, keveri össze a dolgokat a dúsfantáziájú szerző, hiszen a nyugati világban (pl. USA-ban vagy Németországban) is a gyárak, üzemek részvényesei az ott dolgozók, munkások, akik így még inkább érdekeltek a termelésben!

1956 a diktatúra, a hazug, keleti, barbár terror ellen szól(t): egy kegyetlen rendszer ellen való lázadás, népfelkelés, amely – most már tudjuk - eleve bukásra volt ítélve, hiszen az akkori kétpólusú világban csak jelzésértéke lehetett ennek a hősi tettnek. Örök mementó lett belőle a világ számára a huszadik század hidegháborús éveiből.

.
.
.
*A másik „balos” irányzat, a jugoszláv mintájú vállalati közösség volt, aminek nyomait aztán a rövid idejű 68-as „új gazdasági mechanizmus”-ban (is) felfedezhető.

1956 és a melbourne-i olimpia

Ez volt az első nyári olimpia az Egyenlítőtől délre, a Déli Féltekén, ezért az ausztrálokat külön büszkeség töltötte el, - és úgy tűnt, hogy ez lesz az első politikamentes olimpia húsz évvel az 1936-os berlini játékok után. Hiszen, 1948-ban Londonban nem lehettek ott a németek és a japánok. Az 1952-es helsinki olimpián, pedig csak a nyugatnémetek vettek részt. A NOB 1956-ra elérte, hogy közös csapattal induljon a két Németország. Lett is belőle elég galiba, mert az ausztrálok gyakran összekeverték a két himnuszt és zászlót. Remény volt, hogy három évvel a koreai háború, valamint Sztálin halála után alábbhagy a hidegháború, és Tajvan kérdésében is meg tudnak egyezni, és kommunista Kína is ott lesz ezen a világeseményén.

A melbourne-iek elvetették azt a szovjet javaslatot, hogy az úgynevezett "béke tábornak" külön olimpiai falut építsenek, mint az Helsinkiben volt, ahol a kommunista országok sportolóit elkülönítve szállásolták el.

 

A NOB 1954 májusában, Athénban, heves vita után úgy határozott, hogy a 16. nyári játékok lovas-számait 1956 június 10. és 17. között Stockholmban rendezik meg. A tanácskozáson fel sem vetődött, hogy a temérdek bonyodalom miatt Melbourne-től elvegyék a rendezés jogát. 1956 kora őszén Melbourne-ben minden készen állt az ausztrál nyárelőn (november 22. - december 8.) megrendezendő világversenyre. 74 ország jelezte részvételét. Öttel több, mint Helsinkiben.

Mint derült égből villámcsapás érte az ausztrálokat november első napjainak világeseményei: a magyar forradalom véres leverése és a brit-francia katonai beavatkozás a szuezi válságba. Egy pillanatra veszélybe került a játékok megrendezése. A magyar néppel együtt érző Spanyolország, Hollandia és Svájc hazarendelte már Melbourne-ben lévő sportolóit. A holland csapat a megnyitója napján - november 22-én - szállt fel a Hágába (haza)induló gépre. Két svájci lap közölte olvasóival, hogy a magyar forradalom eltiprása miatti tiltakozás jeléül egy sort sem tudósit Melbourne-ből. A svájci olimpiai csapat tagjai, pedig bejelentették, hogy miután nem vehetnek részt az olimpián, mint Vöröskeresztes kisegítők kívánnak Magyarországra utazni.

A szuezi válság miatt Egyiptom, Szíria és Irak is lemondta az olimpián való részvételt, valamint (Tajvan miatt) Kína is. Sokan követelték a Szovjetunió visszalépését. Sőt, voltak, akik Melbourne-től is meg kívánták vonni a rendezés jogát, mivel az akkor még erős brit befolyás alatt álló Ausztrália a nemzetközi fórumokon támogatta a szuezi brit-francia katonai beavatkozást.

Végül is 67 ország 3184 sportolója előtt a királynő nevében, férje Fülöp herceg nyitotta meg a 16. nyári játékokat. Az ezt megelőző stockholmi lovas versenyeken júniusban 29 ország 158 sportolója vett részt.

A magyar csapat technikai felszerelésével, sportszerekkel, műszerekkel és a 17 főnyi kísérőszemélyzettel október 8-án futott ki a Grúzia nevű szovjet tengerjáró Odesszából Melbourne irányába.

A MÁVAUT forradalmi tanácsa öt autóbuszt bocsátott a kiutazó csapat rendelkezésére. Ferihegyre azonban nem mehettek, mert azt a szovjet csapatok megszállva tartották, és nem engedélyezték a már előre megrendelt és kifizetett két francia repülőgép leszállását. A gépeket Prágába irányították. Az olimpiai lobogókkal díszített autóbusz-karaván katonai kísérettel érkezett Komáromba, ahol nem engedték át a magyar járműveket a határon. Végül csehszlovák buszokra kellett átszállniuk sportolóinknak, amelyek Pozsonyba vitték őket. A prágai gyorst lekésték, mert a helybéli sofőrök "eltévedtek". Másnap indulhattak csak tovább, de útközben jött a távirat: Prága nem fogadja őket. Ezért a csehszlovák fővárostól 60 kilométerre lévő Nymbruk sportiskolában kaptak szállást. November 3-án érkezett meg a felszereléseket szállító busz, többek nagy örömére, mert sokan egy szál ruhában vagy melegítőben vágtak neki a kalandos útnak a margitszigeti Nagyszállóban tartott ünnepséget követően október 30-án.

A szerelések között ott lapult a Kossuth címeres zászló is! Ugyanis a már Melbourne-ben tartózkodó szállás-csinálók (Csanádi Árpád vezetésével) a forradalom hírére az olimpiai faluban nem voltak hajlandók felvonni a "sarló-kalapácsos" címeres nemzeti lobogót. Az ausztrálok viszont csak erről a hivatalos zászlóról tudtak. Ezért úgy döntöttek, hogy megvárják a csapattal utazó Hegyi Gyula Ausztráliába érkezését.

A magyar csapatot szállító két francia gép november 6-án szállt fel Prágából. Többen vissza akartak fordulni, mivel a rádióból hallották, hogy november 4-én a szovjet csapatok megkezdték Budapest ostromát. Az út négy napig tartott. A sportolók első csoportját november 10-én, szombaton, fekete karszalaggal, kezükben virágcsokorral és a himnuszt énekelve várták a melbourne-i magyarok a repülőtéren. Még azoknak is könnybe lábadt a szemük, akik nem értették a himnusz szövegét, csak szemtanúi voltak ennek a kis ünnepségnek - 20 ezer kilométerre a vérző, szétrombolt hazától.

Azokban a vér-zivataros napokban, amikor nem működtek a telefonok, és a táviratok sem mindig érték el a címzettet, sportolóink 9 arany-, 10 ezüst- és 7 bronzérmet szereztek. Köztük Papp Laci egymást követő harmadik olimpiai bajnokságát. A 172 fős magyar csapatból 49-en nem tértek haza Magyarországra. A két francia gép Milánóban szállt le, majd a sportolók vonaton folytatták útjukat Jugoszlávián át Budapestre. A külön-kocsikból álló szerelvény 1956 december 19-én délelőtt futott be a Nyugati-pályaudvarra.

.

.

.

.

.

Megjegyzés

Ez a melbourne-i olimpia hiteles története.

Forrás: saját gyűjtemény, egyéni kutatás.

-

Mint egykori melbourne-i lakos, és büszke ausztrál, (Bálint Mihály néven) kétrészes (2 X 20 perces) műsorral járultam hozzá ahhoz a megemlékezés-sorozathoz, amit az '56-os Forradalom 30. évfordulójára készített a SZER 1986-ban.

.

2004. június első napjaiban a Magyar Hírlap, mint olvasói levelet hozta le egykori rádióműsorom rövid összefoglalóját, miután felháborodottan közöltem a szerkesztőséggel, hogy a napilapban (és általában a magyar médiában) megjelent olimpiatörténeti áttekintések - még tavaly is! - a kádári idők történelemhamisítását idézik és tükrözik, ami az 1956-os melbourne-i olimpiát illeti.

.

.

Fejlemény

2006 őszén, Melbourne-ben ünnepséget rendeznek az olimpiai játékok 50. évfordulója alkalmából, melyre az összes (még élő) egykori sportolót, részvevőt meghívták.

 

Kell nekünk az euró?

Furcsa. Eddigi tapasztalatom az, hogy az emberek, nemzetek ragaszkodnak, ragaszkodtak a saját pénzükhöz valutájukhoz. Azt úgy tekintették, mint az identitás egyik fontos meghatározóját. Egy ország akkor független (állam), ha van saját fővárosa, bélyege, útlevele, pénze. A svédek és a dánok népszavazással fejezték ki ragaszkodásukat pénznemükhöz, mint a nemzeti identitás jelképéhez. Nagy-Britanniában az eddigi kormányok fel sem merték vetni a nemzeti valuta feladásának gondolatát, mert az nagy valószínűséggel a hatalmon lévő párt bukását jelentené. Az olaszok “visszasírják” nemzeti pénzüket, a németek is, de nem olyan hangosan. És akkor itt van kishazánk, ahol minden nemzeti érzés, érzelgőség nélkül a forint eltűnését várjuk.

Talán az elmúlt ötvenvalahány év is közre játszik ebben. Hiszen a forint bevezetése (1946 aug.) gyakorlatilag a tervgazdálkodás felé vezető első lépés volt. Az “erős forint” akkoriban (lásd Állami Áruház című filmben) az új kezdetet jelentette. Aztán ez a “imidzs” lassan az értéktelen “puha” valuta kategóriájába ment át, miközben az emberek tudatában a “kemény” (nyugatnémet) márka és dollár jelentette "A" pénzt. Úgy tűnik, ez a szemlélet a rendszerváltással nem változott meg. Szívesen adjuk fel a magyar fizetőeszközt. Csak megjegyzem, amikor most a forint bevezetésének (pontos) dátumát kerestem a net-en, és a magyarország.hu oldalán megtaláltam a “szocializmus változatai” történelmi fejezetben. Kíváncsiságból megnéztem, hogy vajon a pengőt mikor vezették be? Mi előzte meg, indokolta a koronától való búcsút? Talán a Monarchia bukása. Gondoltam, és 1918-19-re saccoltam a “pénzváltást". Tévedtem! 1927-től volt pengő. Ezt a dátumot, viszont kifelejtették a kormányzati portálról. Egy sulinet-es oldalon találtam rá, más érdekességgel együtt, például
- 1924: Nemzeti Bank megalapítása,

- 1927: a pengő bevezetése
- a kötelező betegbiztosítás bevezetése
- 1928: az Országos Társadalombiztosító Intézet (OTI) létrehozása

Miért is írom mindezt? Mert olvasom a miniszterelnökhöz címzett nyílt leveleket, valamint a híradásokat az euró bevezetése körüli bizonytalanságokról. Szegény Gyurcsány. Vajon kire, kikre, mire hallgasson? Egyáltalán egy ilyen remek üzletembernek illik tanácsot adni? Például szociológusnak, történésznek, filozófusnak? Akik szerint fontosabb az ország gazdagodása, mint az EU-tag felvétel kritériumainak betartása. Vagy az euró bevezetésének dátumát szigorúan betartani kívánó közgazdászokra kell hallgatnia?

Tényleg sajnálom a miniszterelnököt, aki már a parlamentben megpedzette a BÉT felvetését. Mire, persze, populizmussal kezdték vádolni, hiszen nincs olyan ember ebben az országban, aki inkább a megszorításokkal járó eurós határidő betartását választaná, mint a jobb életet, életszínvonalat. Most meg jönnek a közgazdászok a határidő betartására tett ellenjavaslatukkal. Nem tudom, melyik a helyes, a követendő út.

Ezért nem szeretnék a miniszterelnök helyében lenni. Talán azért a Nemzeti Bank iránymutatóit is figyelembe kellene venni. Mert szerény véleményem és tapasztalatom szerint a történelem során kevés közgazdász volt sikeres a piacgazdaságokban. Talán Ludwig Erhardt a kivétel. A Nobel-díjas közgazdászok közül például senki sem lett milliomos, tőzsdei vagy bármely más (piac) gazdasági “guru”. Egyik sem szedte meg igazán jól magát. Viszont ha a kormány és a központi bank között jó a kapcsolat, a MNB reális célokat tűz ki, és a kormány ahhoz igazodó költségvetést készít, akkor megvan az esély az időpont betartásához, mely egyben az ország gazdagságát is jelenti (jelenteni kellene!), hiszen az euró bevezetése bizonyos gazdasági mutatók elérést is jelenti. Méghozzá olyanokét, amelyek a mai nyugat-európai tagtársainkra jellemzőek.

.

Fejlemény

9/11 és a kormányfői emlékezet

„……A kormányfő szerint a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után az akkori kormány elkövetett egy oktalan hibát, amikor nem utasította vissza a MIÉP azon megállapítását, hogy Amerika rászolgált sorsára. (…..) Az Egyesült Államok nem értette, miként történhet meg, hogy a magyarok ilyesmit mondanak. Hiszen a New York és Washington elleni támadásokban meghalt több ezer amerikai, s Magyarország nemcsak csendben maradt, hanem a magyar kormány mintegy tudomásul is vett ilyen kijelentést…....”

Gyurcsány Ferenc, interjú, MTI 2005. október 9. 10:56

.

.

Kívülről szemlélve a hazai politikai életet és annak megnyilvánulásait, az embernek az az érzése, hogy Magyarországon nem ugyanazt jelenti a bal- ill. jobboldal, mint a nyugat-európai, de különösen a tengerentúli demokráciákban.

A II. világháborút követő mintegy 45 év szovjet típusú diktatúrája alatt a "baloldal" ill. "jobboldal" fogalma a hazai köztudatban teljesen elvesztette eredeti értelmét. Mára a szó puszta kiejtése is pejoratív érzelmi töltést gerjeszt. Ha valakire ma Magyarországon azt mondják, hogy jobboldali, azt könnyen "nyilas"-nak, de legalábbis antiszemitának tekintik, - akire pedig a baloldali jelzőt sütik rá, az egyszerűen "lekommunistázva" vagy "lezsidózva" érezheti magát. Ellentétben a nyugati értelmezéssel, ahol mindkét "oldal" jogos büszkeséggel viseli nevét, mert hagyományai, politikai és parlamentáris értékei vannak, - hiszen mindkét "oldal" az ország, a haza jövőjéért, gyarapodásáért, boldogulásáért küzd egy demokratikus államrendben. Az ellenzék, a mindenkori ellenzék, feladata - természetesen - a bírálat, a hatalmon lévők bizonyos kontrollja, és az esetleges túlkapások észrevétele ill. megakadályozása. De, talán, ami a legfontosabb: az ellenzéknek a puszta kritikán és bírálaton túl alternatív megoldást is fel kell tudnia mutatni, javasolni, mert különben az ellenzékiség csak a divatos "betartás" szintjéig jut el, ami aztán - az ország jövőjét illetően – sehova sem vezet.

Úgy tűnik, a hazai gondolkozásban - különösen a média irányítói és munkásai fejében - az elmúlt több mint tíz demokratikus esztendő ellenére a mai napig nem tisztult le a bal- ill. jobboldal valódi, klasszikus fogalma. A nyugati demokráciákban eltöltött éveim alapján "sarkosítva" a jobboldalt "vállalkozó párti"-nak jellemezném, vagyis olyan politikai erőnek, amely elsősorban a munkaadók érdekeit képviseli. Azaz, ha a "kapitalistának" jól megy, és ennek fejében különféle engedményt (adókedvezményt) adnak neki, akkor ezen felbuzdulva feleslegét (profitját), újból beforgatja vállalkozásába, - tehát, fejleszt, és ezáltal új munkahelyeket teremt. Ez, pedig csökkenti a munkanélküliséget és élénkíti a gazdaságot, ami által gyarapodik, gazdagodik az ország. A haladó, modern jobboldal eközben a szociális háló kiépítéséről sem feledkezik meg - lásd Adenauer és Erhardt nyugatnémet gazdasági csodáját.

A legnagyobb baj, hogy ilyen (nyugati) értelemben vett erős jobboldal egyelőre nincs Magyarországon. Kialakulását gátolja a 20-30-as évek európai(skandináv, brit, holland vagy csehszlovák) polgári demokráciáihoz hasonló történelmi hagyomány hiánya. A Horthy-korszakként (is) emlegetett Magyar Királyság épp úgy távol állt az alkotmányos monarchiától, mint a polgári köztársaságtól. Ezért van nehéz helyzetben a jogfolytonosságra hivatkozó jelenlegi magyar jobboldal, amikor időnként példaképnek hozza fel azt a két világháború közti korszakot, amelynek eszmevilágából nem hiányzott a fasizmus, az irredentizmus és az antiszemitizmus. Igaz, így 60 -70 esztendő távlatából könnyebb megítélni az eseményeket, mint annak idején benne élve. Mégis, időnként az az ember érzése, mintha a Monarchiából kiszakadt és függetlenné vált, háborút és területet vesztett Magyarország még ma is keresné a helyét Európában. Ellentétben az osztrákokkal, akik sikeresen túltették magukat ezen a traumán, és a II. világháborút követően a modern, "vállalkozó párti" jobboldal hamar felismerte, hogy faji és vallási hovatartozás nélkül mindenki számára vonzóvá kell tennie magát. Ez a tendencia a nyugati világban mindenhol elfogadott. Például a mai német jobboldal élcsapatának tekintett CDU/CSU-nak is számos zsidó származású tagja, támogatója ill. szavazója van, és ugyanez elmondható, a brit konzervatívokról, az amerikai republikánusokról vagy az ausztrál liberálisokról is. Nevük, elnevezésük ugyan különböző, de mind a jobboldali értékeket és értékrendet képviselő párt.

Hasonlóan nehezen találja valódi helyét és szerepét a magyar baloldal is. A klasszikus értelemben vett (nyugati) baloldal szociálisan igen érzékeny.Ugyancsak "sarkosítva": alapelvük, hogy a "kapitalisták", a vállalkozók már eleget "harácsoltak" össze, ezért "társadalmi hozzájárulásukat" (adójukat) növelni kell! Ugyanakkor a munkavállalók adóterheit mérsékelni, a juttatások, szociális ellátások skáláját, pedig bővíteni kell. A modern (nyugati) baloldal épp úgy elveti a proletárdiktatúrát és a kapitalista rendszer megdöntésének elvét, mint a modern jobboldal a fasizmust és az antiszemitizmust. A nyugat-európai munkáspártok (brit Labour, német SPD -szociáldemokraták) napjainkban is állandó harcot folytatnak a bérből és fizetésből élők jobb életkörülményéért, azaz a klasszikus értelemben vett marxi elveket vallják, - csak időközben rájöttek, hogy korunk (nyugati) proletárjai már nem csak a láncaikat veszthetik el.

Az USA-ban más a helyzet. Ott az európai gyakorlattal ellentétben, a szociálisan érzékeny baloldalt a törvényhozásban (parlamentben) a marxi elveket tagadó demokraták képviselik. Ezért az amerikai Demokrata Párt nem az a bal- vagy jobboldal, ahogy azt a hazai média egyes csoportjai sugallni próbálják. A magát baloldalinak nevező magyar sajtó is szereti összekeverni a tényeket, és "haladó amerikai baloldal"-nak titulálni az amerikai társadalom azon bírálóit, akik igencsak messze állnak a parlamentáris amerikai baloldaltól, azaz a Demokrata Párttól. Susan Sontag, Norman Miller vagy Noah Chomsky nézetei, gondolatai érdekesek, provokatívak, elgondolkoztatóak, de semmiképpen sem képviselik az amerikai Demokrata Párt mögött felsorakozó szavazók millióit, akik Clinton, Kennedy vagy Roosevelt kezébe adták az ország vezetését. És hiába ítéli el a legújabbkori magyar történetírás a "hidegháborús" Trumant vagy a "vietnami háborús" Johnsont, ők is demokrata pártiak voltak!

A magyar baloldali sajtó legnagyobb hibája, hogy olyan "baloldali amerikaiak" nevét hozza fel - például a mostani new york-i tragédia kapcsán -, akiknek személye és munkássága már a kádári időkben is ismert volt Magyarországon, - azaz az amerikai társadalomról már akkor tájt is kritikusan nyilatkoztak, és ezért, mint "baloldali amerikaiak"-at, az akkori (szovjet) hatalom saját érdekében igen ügyesen fel- ill. kihasznált. Ergo, nevük bekerült a hazai köztudatba, így ma is régi ismerősként hangzanak. A napjainkban ismét előszedett szerzők valódi helye és betöltött szerepe az amerikai társadalomban azonban még ma sem tisztázott Magyarországon, különösen a baloldaliságot hangsúlyozó magyar értelmiség körében nem.

Szomorúan tapasztaltam, hogy a magyar média meglehetősen színes és széles palettáján ezekben a válságos napokban nem akadt egyetlenegy párt, lap vagy cikk sem, mely egyértelműen kiállt volna Amerika mellett. Nem olvastam, hallottam olyan megnyilatkozást, amely Bush elnök politikáját dicsérte volna, - vagy legalábbis elismeréssel szólt volna róla, - vagy a részvétnyilvánításon és együttérzésen túl helyeselte volna az USA fellépését, válságkezelését, a visszacsapás szükségességét, a bűnösök felkutatását és példás megbüntetését.

Figyelve a magyar médiát és az utca emberének reakcióját - voltak, akik már harmadik világháborúról regéltek(!) - az volt az érzésem: ez az ország "amerikaellenes". Az egyetlen ember (és párt), aki ezt nyíltan ki merte mondani, az Csurka volt. Ellentétben a többi politikai erővel, akik "sumákoltak" és nem álltak ki olyan egyértelműen a terrorizmus elleni harc mellett, mint azt ellenkező előjellel a MIÉP tette. A kormánypártok a kötelező szolidaritási szólamokon kívül csak a (NATO) kötelezettségekről nyilatkoztak, hangsúlyozva, hogy "magyar katonák nem vesznek részt az akcióban". A baloldali ellenzék ugyancsak a szolidaritás szép szólamain túl a jól ismert "elvtársak a dolgokat közelebbről is meg kell néznünk és vizsgálnunk" jelszót szedte elő és bújt a már említett "amerikai excentrikus baloldali értelmiségiek"-hez hasonló "kritikus" szellemiség mögé.

Ennek tükrében Csurka "merészsége" nagyon is elgondolkoztató, és csak alátámasztja azt a feltevést, hogy Magyarországon valóban létezik egy hivatalosan ki-nem-mondott, különféle színezetben és tónusban kifejtett vélemény, miszerint "Amerika megérdemelte". Ezért a vezető pártok és a média részéről az egyetemes szabadságot (és a vele járó gazdagságot) jelképező Egyesült Államok melletti egyértelmű kiállás hiánya bűnös mulasztás, mely bizonyos cinkos összekacsintást sejtet ezzel a suttogó közhangulattal. És ez felettébb elszomorító. Hiszen - úgy tűnik - az amerikai politika helyeslését a hazai közélet beérte Csurka "ledorombitásával", miközben az országban nem akadt egyetlenegy ellensúlyozó erő, de még hang sem, amely tartalmában a brit Tony Blair-hez, a német Gerhard Schröderhez vagy az ausztrál John Howard-hoz hasonló lett volna! Ez, pedig a Szabadvilág előtt igen rossz fényt vet fiatal demokráciánkra.

.

Thursday, 25 Oct 2001

.
Ezt az írásomat a jelzett napon megküldtem Szále Lászlónak, a Magyar Hírlap akkori (publicisztika) rovatvezetőjének. Még válaszra sem tartott érdemesnek.

Malév Flight 240

A Malév 240-es bejrúti járatának 30 évvel ezelőtti szerencsétlenségéről szinte az egész magyar média megemlékezett. A cikkek elsősorban a katasztrófa okozóira próbálták terelni a figyelmet, és politikai vérmérséklettől függően ki nem mondottan, elsősorban Izrael államot sejtetik mögötte. Az egyik áldozat, egy stewardess, férje, pedig a magyar államot, mintha a hivatalos szervek előre tudták volna, mi fog bekövetkezni 10 kilométerre a bejrúti repülőtértől a Földközi tenger felett. Ugyanis ott zuhant a tengerbe 50 utassal és 10 tagú személyzettel a Malév 240-es járata 1975. szeptember 30-án kora hajnalban. Nekem más feltevéseim vannak az esettel kapcsolatban, de előbb lássuk a történelmi körülményeket.

1973 őszén (október 06 – 22/24) volt az úgynevezett „Yom Kippur”-háború, amikor Egyiptom és Szíria a zsidók legszentebb ünnepén megtámadta az előző (1967) háborúban győztes és arab területeket elfoglalt Izraelt. A meglepetésszerű támadást az izraeliek végül is visszaverték, átkeltek a Szuezi-csatornán és Kairótól 120 kilométerrel álltak meg az ENSZ békefelhívására, és az USA közbenjárásával. A szíriai fronton, pedig 32 kilométerre közelítették meg Damaszkuszt. A háború következménye volt az első olajválság. 1973. október 16-án az addigi hordónkénti 3 dolláros olajár hirtelen 5 dollárra emelkedett, azaz máról holnapra 70 %-os áremelkedés következett be, mely a következő évben (1974) elérte a hordónkénti 12 dollárt. (1 hordó = 159 liter). Az OPEC ekkor határozta el, hogy az arab országokkal szolidárisan, amíg Izrael vissza nem adja az elfoglalt területeket és a „palesztin nép jogait”, addig a kitermelést mérséklik, és azon országoknak nem szállít, amelyek a Yom Kippur háborúban Izrael pártján álltak. Így olajszállítási bojkott alá vették az Egyesült Államokat és Hollandiát.

1975 áprilisában tört ki a libanoni polgárháború, ahol arab keresztények és muszlimok csaptak össze. A helyzetet súlyosbította a Jordániából kiűzött (Fekete Szeptember, 1970 szeptember -1971 július) Arafat szimpatizáns palesztinok, akik menekült táborokban éltek, és akik Szíriából kaptak fegyveres katonai támogatást. A falangisták vezetője elleni sikertelen merénylet végrehajtóit palesztinoknak vélték és ezzel kezdetét vette egy kaotikus két éves polgárháború, melyben politikai, etnikai és vallási csoportok és érdekek harcoltak egymás ellen. A PLO (PFSZ) is megosztott volt, kemény harcok folytak az Arafat vezette mérsékelt Fatah-szárny, akik lemondtak a további terrorról, és az Abu Nidal irányította továbbra is erőszakos, terrorista cselekmények hívei között.

1975 őszén annyira veszélyessé vált a helyzet Libanonban, és ezen belül Bejrútban, hogy a nemzetközi légitársaságok leállították járataikat. A bejrúti repülőtér személyzete nem tudta biztosítani a gépek biztonságos leszállását, szervizelését, karbantartását, feltöltését. Az egyetlen járat, légitársaság, amely akkoriban közlekedett, egyedül a Malév volt, melynek gépei visszafelé valahol a Földközi-tenger vidékén (pl. Ciprus) tankoltak. Állítólag a keményvaluta hajtotta a magyar állami vezetőket ennek a járatnak a fenntartására. No, meg a politikai helyzet, a jó kifizetődő fegyverszállítások, melyben a Videoton és a FÉG is kivette részét, miközben egyre több „szabadságharcos” kiképzését vállalta Magyarország. A szovjet tábor ekkor kezdte „felfedezni” és elismerni igazán Arafat mozgalmát. A PFSZ első irodáját még a nyáron, 1975. augusztus 19-én nyitotta meg Prágában, szeptember 29-én, pedig Budapesten.

Augusztus 20-án, egy nappal a prágai PFSZ iroda megnyitása után, a csehszlovák légitársaság, a CSA, Iljusin IL62 típusú utasszállítógépe 17 kilométerre Damaszkusz előtt, fedélzetén 126 emberrel lezuhant. Köztük volt Vujicsics Tihamér zeneszerző. Negyven nappal később, a budapesti PFSZ iroda megnyitása után - ugyancsak - egy nappal a Malév vadonatúj (egy éves) Tupoljev TU154A gépe Bejrút-tól 10 kilométerre zuhant a tengerbe.

Felvetődik a kérdés: nem lehet valamiféle összefüggés a kettő között? Elképzelhető, hogy a mindkét ünnepségre érkező, ill. az irodamegnyitásról távozó magas rangú (palesztin) vezetőket akarták eltenni láb alól. Hogy ez kinek az érdekében állt? Nem tudni. A potenciális elkövetők sora igen hosszú (lehet). Lehetnek az izraeliek, lehetnek a PFSZ vezetéséért versengő riválisok, lehetnek libanoniak, szíriaiak stb. Sőt, az is lehet, hogy nem lelőtték a Malév 240-as járatát, hanem a gépen bomba robbant. De, talán még véletlen baleset is történhetett, mondjuk felrobbant egy lőszerszállítmány. Bármi lehet.

Egy dolog azonban feltűnt ebben az egész történetben. A magyar közvélemény, média kizárólag a repülőgép katasztrófájának közvetlen kiváltó okára, a szerencsétlenség okozóira koncentrál. A meg nem nevezett "elkövető"-ben keresi a titok nyitját. Arra senki sem gondol, hogy esetleg más lehet a hallgatás, az elhallgatás, eltusolás mögött? Mégpedig egyszerű „anyagi” érdek: azaz a gép biztosítása. A Malév utasszállítógépeit ugyanis akkoriban – szabálytalanul és törvényellenesen – katonai célokra, azaz fegyverszállításra használták, és a repülőgép személyzetét, pilótáit tartalékos állománynak tekintették. Bencsics László kutatásai szerint néhány nappal a 240-es járat szerencsétlensége előtt a Malév pilótáit katonai kitüntetésekkel és előléptetésekkel jutalmazták, amit a pilóták nem teljesen értettek, hogy miért.
Ha egy (civil) utasszállítógépet szerencsétlenség ér, akkor a biztosító fizet. Ha viszont kiderül, hogy a gépet valójában katonai célra használtak (fegyver- és lőszerszállításra), akkor arra már nem érvényes a biztosítás! Tehát, a magyar hatóságoknak érdekük volt az ügyet nem bolygatni, a keresést, a szerencsétlenség okának és körülményeinek pontos kivizsgálását nem forszírozni, erőltetni, a kiemelést nem szorgalmazni. Ha feltevésem helytálló, akkor már érthető, hogy miért ez a titkolódás 30 év után is. Sokkal nagyobb „presztízsveszteséget” jelentett volna a magyar államnak (és a szovjet blokknak) - a világ előtt - ha kiderül, hogy utasszállítógépeket használnak fegyverszállításra, azaz katonai cselekményeket, gépeket álcáznak, mint egy szerencsétlenül járt polgári (Malév) gép elvesztése 60 emberrel a fedélzeten, köztük 11 magyar állampolgárral.

.

.

.

.

Frissítés, fejlemény

Erkölcs, pénz, kegyelet (Thursday, February 07, 2008)

Malév Flight 240 - újragondolva (Saturday, February 16, 2008)

.

.

.


Kapcsolódó anyagok
Flight MH17 - ki a felelős?   Sunday, July 20, 2014 Észjáték - Putyint behúzták a csőbe (?)    Monday, July 21, 2014.