Ukrajna 2014

Az alaphelyzet (amiről a világ hallgat) 

Oroszország évszázados vágya volt, hogy „meleg vizű tengerre jusson ki”. Ez a 18. században sikerült is, amikor Patyomkin herceg 1783. május 13-án Szevasztopolban megalapította az első orosz hadikikötőt, majd az évek folyamán szinte az egész Krím-félsziget az orosz fekete-tengeri flotta állandó állomáshelye lett. Sorra épültek a hajógyárak, a hadikikötők, ahonnan később a Földközi-tengerre is kijutott a szovjet-orosz hadiflotta. A Krím-ért, pontosabban a támaszpontokért, még háborút is vívott Oroszország a Fekete-tenger déli részét kezében tartó Ottomán Birodalom ellen. (Krimi háború 1853-56). Vallás-háborúnak indult, pontosabban a Török Birodalom területén élő keresztények (katolikusok és ortodoxok) védelmében. Franciaország és Nagy-Britannia azonban attól tartva, hogy Oroszország a térségben területi előnyökhöz juthat, a törökök pártjára álltak. A katolikus Habsburg-ház ebből kimaradt, és ezzel hálálta meg az 1849-es magyar szabadságharc elleni orosz segítséget.

Különben a krími háború mai napig hatással van a térségre, az azóta vívott csaták, „lakosságcserék”, nacionalista mozgalmak eredménye a jelenlegi Ukrajna, Moldova, Bulgária, Románia, Görögország, Törökország, Azerbajdzsán, Örményország, Grúzia, azaz a Fekete-tenger környéke és a Kaukázus vidéke. Beleértve a Krím-félszigetet is, melynek rövid legújabb kori története 

1921-ben, mint autonóm SZSZK került a Szovjetunióhoz.

1942-ben náci megszállás. Ezért

1944-ben a kollaborálás gyanúja miatt Sztálin parancsára a teljes (muszlim!) tatár lakosságot (kb. 300.000 ember!) kitelepítették.

1945-ben Sztálin megvonta az autonóm köztársaság (SZSZK) „rangot”, és az Oroszországi SZSZSZK egyik területének, járásának (oblaszty) nevezték ki, „fokozták le”.

1954-ben (Sztálin halála utáni évben!) Hruscsov, a Szovjet Kommunista Párt első titkára, a „krimi oblaszty”-ot, tehát területet, járást az Ukrán SZSZK-hoz kapcsolta, pontosabban „ajándékozta”. E nemes gesztus háttere: 1954-ben ünnepelte a Szovjetunió cári Oroszország és Ukrajna egyesülésének 300. évfordulóját. Hruscsovot még 1939-ben nevezte ki Sztálin Ukrajna kormányzójának, és egyúttal megbízta az 1934-ben elkezdett politikai tisztogatások folytatásával. Feltehetőleg emiatt, no meg (talán) az (1932-es) ukrajnai éhínség miatt érzett lelkiismeret furdalása vitte rá Hruscsovot erre az egyéni és önkényes területajándékozásra. A Krím-et, a cári idők orosz Riviéráját, már Lenin is a munkásosztály üdülőparadicsomának akarta megtenni. Különben az orosz származású Hruscsov ukrán bányászként kezdte pályafutását.

Hruscsov halála után elterjedt, hogy a Krím elajándékozását a párt első titkára illuminált állapotban követte el. Ennél sokkal hihetőbb dédunokája, aki könyvében azt írja, hogy az „elajándékozás” 15 perc alatt történt, mert a jelenlévő Politikai Bizottsági tagok közül, senki sem mert ellenkezni. Anno 1954 – alig egy évvel Sztálin halála után!

Most, pedig, lássuk, hogyan is alakult Ukrajna helyzete a cári Oroszország megszűnésétől, és lett mára Európa legnagyobb országa: 603,628 km2 – kétszer akkora, mint Németország (357,021 km2). A hivatalos nyelvek száma 18, ergo egy soknemzetiségű ország, köztársaság. Területe mindig is megosztott volt. Sőt, az elnevezése (Ukrajna = határszéli, határ menti) is vitatott, éppúgy, mint a lakosság elnevezése, az ukrán is, mely csak a XX. sz. elején vált általánossá. A latin, vagy angol, német írásokban az évszázadok során a „rutén” terjedt el, ami a rut-rus és a szláv ruszij (vörös) szóból eredet, és a "vörösorosz”-ra utal, azzal a logikával, hogy van orosz, fehérorosz és vörösorosz. 

Története során Ukrajna először csak 1939. szeptember 17. után, mint szovjet tagköztársaság lett egységes, amikor a nácikkal kötött paktum értelmében a Szovjetunió orvul megtámadta, és keleti irányból lerohanta Lengyelországot. Akkoriban született meg az, az álszent, hamis, hazug szovjet propagandaszöveg, miszerint a Vörös Hadsereg a nácik elől „védte meg” és foglalta el Nyugat-Ukrajnát. Ez a hazugság napjainkban is elevenen él, pedig Lengyelország szovjet megtámadása (1939. szept. 17) és lerohanása előtt ez a geopolitikai fogalom (Nyugat-Ukrajna) nem létezett!

Még a II. világháború befejezése előtt Sztálin meggyőzte a nyugati szövetségeseket, hogy a jobb (kommunista) szavazati arány érdekében az ENSZ alapító tagjai közé vegyék fel Belorussziát és Ukrajnát. A nyugatiak hozzájárulása ezzel szentesítette az 1939 előtti Kelet-Lengyelország végleges bekebelezését, és 1945-ben „Nyugat-Ukrajna” néven. az Ukrán SZSZK-hoz csatolását. Ukrajna csak 1991-ben lett önálló, szuverén, független köztársaság. Ennek a függetlenségnek az ára, hogy Kyiv (Kijev) garantálta az Orosz (fekete-tengeri) Flotta jelenlétét a Krímben, amiért cserében - a FÁK (Független Államok Közössége) időkben kötött szerződés alapján - Moszkva 2042-ig bérleti díjat fizet. A Krim-félszigeten található hadikikötők és katonai bázisok védelméért, valamint hadiflottája biztonságáért a moszkvai vezetés mindig és mindenkor mindent, és mindenáron meg fog tenni.

Nincs olyan orosz vezető, de talán ország sincs a világon, mely hadseregét, annak bázisait ne védené meg. Különösen, ha egy olyan stratégiailag létfontosságúról van szó, mint az egyetlen meleg vizű haditengerészeti támaszpont. Erről a nyugati média mintha megfeledkezne, és helyette előtérbe kezd kerülni a több évszázados russzofóbia, ami a napóleoni háborúk óta uralja Európát. A vesztes franciák terjesztették először a barbár és ázsiai népségről szóló hiedelmeket, amit aztán a többi európai nép is átvett, és ma is velünk él. Ezt a gyűlöletet tápláló, sztereotip előítéletet csak fokozta a XX. századi bolsevik imperialista birodalmi terjeszkedési politika, a szovjet-diktatúra és ideológiája. Ma Hitlerhez hasonlítják Sztálint, pedig kegyetlen rendszere nélkül a II. világháború végkimenetele jelentősen elhúzódott volna. Az iskolákban nem tanítják, hogy a cári Oroszország európai területének nagy részét  (Finnország, Lettország, Litvánia, Észtország, Lengyelország, Besszarábia (Moldova), stb.) a bolsevikok miatt veszítette el. Ugyanis a breszt-litovszki különbéke (1918. március 3.) következtében ezek a területek még az I. világháború befejezése (1918. nov.) előtt német és osztrák-magyar kézre kerültek. Majd a versailles-i béketárgyalásokon már a vesztesektől „vették el”, és alakultak meg területükön az új nemzetállamok, köztársaságok. Lenin a (bolsevik) hatalom megszilárdítása érdekében (ideiglenesen) lemondott róluk, már csak azért is, mert a párizsi békediktátumok idején Szovjet-Oroszországot egyetlen ország sem ismerte el.

Húsz évvel később, 1939-ben, Sztálin a Molotov-Ribbentrop paktummal szerezte vissza a cári Oroszország I. világháborúban elvesztett területeit. Magyarán, Hitler és Sztálin megpróbálta visszaállítani a versaillesi-i béke előtti európai hatalmi állapotokat. Az 1941-es náci orvtámadás visszaverésével, majd hitleri Németország teljes legyőzésével 1945-től a Szovjetunió jogot formált Közép-Európa keleti felére. A Sztálin utáni szovjetvezetés pedig politikai és katonai világhatalommá fejlesztette a diktatúrán és félelmen alapuló bolsevik birodalmat. A rendszer megreformálására tett kísérlet kudarcra volt ítélve, és a Szovjetunió 1991-ben megszűnt.

Putyin nem hódítani akar, hanem az orosz nyelvű területeket megtartani. A stratégiailag létfontosságú területekről, támaszpontokról nem mondhat le. Kár, hogy ezt a Nyugat nem akarja megérteni. Megjegyzendő: a Szovjetunió felbomlása óta 16 (nem szláv!) egykori tagköztársaság fordított hátat Moszkvának, és került „nyugati befolyás” alá. Közülük többen az EU tagjai (is) lettek. Érdekességként: az orosz csak Oroszországban államnyelv. Belorussziában második államnyelv, Kazahsztánban hivatalos nyelv, Kirgizisztánban második hivatalos nyelv, Tádzsikisztánban pedig közvetítő nyelv.

Ha már krízis, akkor a mostani krími helyzet az 1962-es kubai válságra emlékeztet. Az amerikaiakat a nyugati féltekén megjelent szovjet rakétákon kívül, Guantánamo esetleges elvesztése izgatta. Végül megoldották. Kuba lehet kommunista, de a támaszpont amerikai marad! Talán még van, aki emlékszik rá, mikor Castro-ék elzárták a támaszpont közműellátását, köztünk a legfájóbbat, az ivóvizet. Vajon a demokrata és Béke-Nobeldíjas Obama, valamint tanácsadói erre miért nem akarnak emlékezni?

Moszkva szinte Ukrajna függetlenné válása óta aggódik a „nyugat-ukrajnai” nacionalisták miatt. Valóságos félelemkeltő hecckampány folyik mindkét oldalon. Putyinék a nacionalistáktól félnek, az ukránok meg a szovjet időkre emlékeztető oroszoktól. Igen, úgy tűnik a Putyin vezette Oroszország fél. Fél, hogy a (nyugat-ukrán) nacionalisták kerülnek hatalomra és felmondják az államszerződéseket, terrorizálják a lakosságot (különösen az orosz nemzetiségűeket), megtámadják és kárt okoznak az orosz katonai létesítményekben, mindenekelőtt az ukrán államtól bérelt orosz haditengerészeti támaszpontokban, hajógyárakban, vagy az odavezető utakban, közművezetékekben. Oroszország nagyon fél, és védekezik. Hogy a védekezés mennyire felel meg a nemzetközi jognak, arról lehet, sőt kell tárgyalni, és valamennyi félnek elfogadható megoldást keresni.

A Krím-félsziget évszázadok óta Oroszországhoz tartozott. Mint feljebb már jeleztem, Sztálin 1945-ben megvonta az autonóm köztársasági rangot, és az Orosz Föderáció egyik területének, járásának fokozta le. 1954-ben pedig Hruscsov, az érintettek megkérdezése nélkül, egy tollvonással a területet és (orosz) lakóit egy másik tagköztársasághoz csatolta. Ukrajna 1991-es függetlenné válásának alapfeltétele volt, hogy a Krím ismét autonóm köztársaság legyen, mely (némi) biztonságot nyújtott a területén található orosz stratégiai támaszpontoknak, amiért Moszkva bérleti díjat fizet a központi ukrán kormánynak, Kijevnek. Ennek az autonóm köztársaságnak a lakói döntöttek most úgy (népszavazással), hogy egy kommunista diktátor (Hruscsov) 60 évvel ezelőtti önkényes elhatározását felülírva vissza kívánnak térni a több évszázados orosz közigazgatáshoz.

Nyugat-Ukrajna és a nacionalisták

Nyugat-Ukrajna sohasem volt része a cári Oroszországnak. A geopolitikai elnevezést 1939-ben kreálta a Sztálin vezette Szovjetunió. Nyugat-Ukrajna a 13. században Magyarországhoz tartozott. Akkoriban Halics-nak hívták, és Katona József Bánk bán című művéből közismert. A színmű a királyi udvar intrikáit mutatja be, miközben a király (II. András) hódító háborút vív a Kárpátokon túli területekért. Később a Habsburg korona része lett Galícia és Lodoméria néven. Ez már a 18.-19. század. A lakosság összetételét tekintve ez az országrész volt a Habsburg birodalom legvegyesebb területe: lengyelek, rutének (ukránok), oroszok, németek, örmények, zsidók, moldávok, magyarok, cigányok, stb. lakták. Nyugat-Galíciában a lengyelek, Kelet-Galíciában a rutének(ukránok) voltak többségben. A zsidók és örmények a kereskedelmet tartották kézben, így szinte mindenhol fellelhetők voltak, annak ellenére, hogy a lakosságnak csak 8 százalékát tették ki. A monarchiabeli népszámlálások azért pontatlanok, mert a megkérdezetteket nem a nemzetiségük, hanem a hétköznapi életben használt nyelvük szerint csoportosították. Vallási megosztásban a lengyelek római katolikusok voltak, a rutének pedig görög katolikusok, akiket két egyház is képviselt: az ukrán görögkeleti és a ruszin görögkeleti egyház.

A Kiegyezéssel egy időben, 1867-ben, Galícia autonómiát kapott, melyben a lengyelek domináltak, olyannyira, hogy a hivatalos nyelv a lengyel lett, a német csak a hadseregre (K.u.K.) és az államvasutakra korlátozódott. Galícia összlakossága 1914-ben több mint nyolcmillió volt. Fbből 54.75 % lengyel és 42.20 % rutén (ukrán). Nyugat-Galíciában (fővárosa Kraków/Krakkó/Krakau) a lengyelek voltak többségben, és ők adták a nemesség és a városi lakosság többségét. Kelet-Galíciában (fővárosa Lemberg/Lwów/Lvov/Lviv) a nagybirtokosok lengyelek voltak, a parasztok pedig ruténok (ukránok). Az 1867-es galíciai Kiegyezés meghozta a vallási és nemzetiségi emancipációt. Az itt élő (askenázi) zsidók a némethez hasonló jiddis nyelvet beszélték, melyet héber betűkkel írtak. A hétköznapi társalgás nyelve a német és a lengyel volt. Mivel a lakosság többségét a lengyelek tették ki, így a kulcspozíciók betöltéséhez is a lengyel kellett. Ezért a zsidóság asszimilációja is a lengyelek irányába fordult. Hamarosan a lengyel nemesség is „rákapott” a kapitalizmus ízére, a szövetkezetek és kereskedelmi láncok szervezésére, mely egyúttal háttérbe szorította az addig hagyományosan kisipari (és egyéni) zsidó foglalkozásokat. A lengyelek segítségére sietett a római katolikus egyház is, mely szabad utat engedett az antiszemitizmusnak, pl. a vérvádnak.

A (XX.) századfordulóra Kelet-Galíciában elszaporodtak az agrársztrájkok, azaz a rutén (ukrán) parasztok elégedetlenségei. Az általános választójog bevezetésével megnőtt az ukránok száma a galíciai parlamentben, sőt elérték, hogy Lembergben ukrán egyetem legyen. Közben cári Oroszország egyre jobban elnyomta a területén élő ukránokat, akik Nyugat felé vették útjukat. Emiatt nőtt a galíciai lengyelek és ukránok közti feszültség, melynek az I. világháború vetett véget. A lengyelek javára.

Az Osztrák-Magyar Monarchia széthullását követő rövid időre Galícia területén is megalakulnak a nemzetiségi köztársaságok. A volt cári területen az Ukrán Népköztársaság, azaz a bolsevista ukrán állam, Kelet-Galícia területén pedig a politikai függetlenséget hirdető Nyugat Ukrajnai Népköztársaság. Mivel Kelet-Galíciában csak a fővárosban, Lembergben, voltak többségben a lengyelek (60 %) ezért a lengyel lakosság védelmében fegyveres összecsapásokra került sor az Ukrajna függetlenségéért harcolók, és az egységes (Nagy-) Lengyelországot megteremteni kívánó Pilsudski marsall csapatai között. A helyzetet csak bonyolította Szovjet-Oroszország, mely a világforradalom jegyében akarta területeit növelni. Pontosabban az I. világháborúban elvesztett cári területeket visszaszerezni. Az ukránok két tűz közzé kerültek, hiszen független Ukrajnát sem a lengyel, sem a szovjet nem akart. Végül a rigai békével (1921) közel 150 év után ismét megalakult Lengyelország, amelynek dél-keleti területei megegyeztek az egykori Galícia területével. A békeévekben (1920-1939) ukrán részről erős és időnként erőszakos nacionalista mozgalom indult a történelem során még sosem létezett független Ukrajna megteremtésére.

Kelet-Galicia területén különféle fegyveres csoportok, egységek alakultak. Mindvégig a legnagyobb ellenség a Szovjetunió volt. Habár 1939 őszétől a lengyel területeket megszálló szovjetek az ukránokat és a zsidó származásúakat helyezték a közigazgatásba, miközben a lengyel lakosságot részben (Szibériába) száműzték, ill. tömeggyilkosságoktól sem riadva vissza terrorizálták. Azok az ukránok, akik már a Monarchia idején is egy független Ukrajnáról álmodoztak 1941 nyarán a nácikat barátként fogadták. Abban reménykedtek, hogy segítségükkel elnyerhetik a rég várt állami szuverenitást és függetlenséget. Már a „barátság” kezdetén ki kellett ábrándulniuk. Legendás vezetőjük, Stepan Bandera, nyolc nappal a Szovjetunió elleni náci támadás után Lviv-ben kikiáltotta a független Ukrán államot. Mire a nácik koncentrációs táborba zárták. Ennek ellenére a kommunista történetírás nácinak tartja. A hadiszerencse fordultával, a nácik már keresték az ukránokkal való együttműködést. 100.000 fős Waffen SS alakulatot állítottak fel, akik a szovjet ellen harcoltak. Ugyanakkor a lengyelek és a zsidók irtásában is kivették részüket. Az egész ukrán nacionalista mozgalom rákfenéje, hogy mindenki ellen harcolnak, pontosabban kegyetlenül és brutálisan lépnek fel. Ez történt napjainkban is. És emiatt a „kiszámíthatatlanság” miatt keltenek félelmet. Sajnos, a szabadságszeretők mintha nem akarnák ezt észrevenni, és nem a kompromisszumra törekednek, hanem a körülmények alapos és őszinte ismerete nélkül előítéletekkel élnek. „Putyin rossz. A nacionalistákat is keblükre ölelő kijevi vezetés jó”.

Külön említést érdemel Kárpátalja, mely csak 1945 óta tartozik Ukrajnához, még pedig a Szovjetunió döntése alapján, amit ugyancsak a történészek és az „oknyomozó újságírók” figyelmébe ajánlok. Amíg az Osztrák-Magyar Monarchia idején (1867-1918) a Kárpátok külső lejtői melletti területek a Habsburg koronához tartoztak (Galícia), addig a hegyvonulat belső oldala a magyar koronához. Ez a terület Ruszinföld, vagy Ruszinszkó, ahol a lakosság többsége ruszin vagy rutén, és szép számmal keveredtek magyarok, zsidók, németek és kis számban románok. A Trianoni békeszerződés Csehszlovákiának ítélte Ruszinföldet, majd 1939-ben a magyar királyi hadsereg (náci-német tiltás ellenére) bevonult erre a területre. Az ukrán nacionalisták ezt is számon tartják. Moszkvában meg azt, hogy 1941-től jó volt az együttműködés a magyarok által megszállt és ellenőrzött területeken a helyi ukrán rendőrséggel, milíciákkal, fegyveres csoportokkal. Az ukrán nacionalisták sokat segítettek a partizánok elleni harcban, amiért cserében a magyarok szemet hunytak a zsidóirtások felett. Ez még kibeszéletlen téma hetvenvalahány év távlatából. Egyúttal (nemcsak) a magyar külügy figyelmébe: a Kárpátok vonulatában élő mintegy egymillió ruszin külön nemzetiségnek tekinti magát, és hevesen tiltakoznak, ha valaki ukránnak vagy orosznak nevezi őket.

Végkövetkeztetés

Oroszországnak be kell látnia, hogy nem szuperhatalom. Sohasem volt az. Csak (nukleáris) katonai ereje tette azzá a világ vezető gazdasági nagyhatalmával szemben. Ugyanakkor a világ legnagyobb területű országa, természeti kincsekben szinte kimeríthetetlen. Az ebből fakadó gazdasági ereje miatt egyszerűen nem lehet ignorálni, „leírni”, kihagyni a világ gazdasági életéből. A szankciók nevetségesek, ill. nagyon jól mutatják, hogy a nyugati világ mennyire nem tudja nélkülözni Oroszországot.

Az Egyesült Államok is mintha a hidegháború korát élné. Nagy szavak, fenyegetések. Más semmi. Ez már akkor megmutatkozott, mikor Obama elnök Szíria bombázásával fenyegetőzött. Aztán mikor Putyin emlékeztette, hogy az egyik szír kikötő – orosz személyzettel! – Oroszország egyetlen haditengerészeti támaszpontja a Földközi-tengeren, az amerikai elnök többé nem beszélt bombázásról. Sőt, a média is mintha azóta megfeledkezett volna a polgárháborúról, a civilek, öregek, gyerekek gyilkolásáról, a többszázezer menekültről és a jordániai menekült táborokról.

Érdekes, miközben a vezető politikusok, „békeharcosok”, és a „nyugati” média Putyint kiáltja ki agresszornak, a hangos és lelkes, no meg harcias amerikai és nyugat-európai baloldal ez idáig, valahogy nem lepte el New York, London, Párizs vagy Berlin utcáit, hogy tiltakozzon az orosz agresszió ellen.

Az EU sem az, aminek nevezi magát. Még mindig csak egy Gazdasági Közösség, amit az évszázados két ellenség: Franciaország és Németország bölcs vezetői alapítottak azzal a szándékkal, hogy ha a lakosság életszínvonala azonos, azaz a „gyomrok teli vannak”, akkor a jólét miatt az irigység minden formája (nacionalizmus, antiszemitizmus, stb.) háttérbe szorul. Ennek a nemes ötletnek és célnak a természetes fejlődését és lassú terjeszkedését akadályozta meg a szovjet blokk felbomlása. Az EGK-nak (Európai Gazdasági Közösség) gyors politikai döntést kellett hoznia, nehogy keleti csórikámék elinduljanak Nyugat-felé és, mint a sáskák, mindent elpusztítsanak. Ekkor született meg a „kétlépcsős” Európa: a (gazdag) nyugat-európaiaknak az euró-övezet, a csóróknak pedig, mint illúzió és remény az EU. Az EU aztán rájött, hogy fantasztikus felvevőpiac és üzlet az Unió bővítése. Ukrajna a maga közel 45 milliós lakójával remek (fel)vásárlóerő. Az, hogy elvakult nacionalisták, esetleg antiszemiták, vagy talán nem demokraták, kit érdekel? De hogyan is lennének demokraták, amikor történelmük során eddig még sohasem voltak függetlenek?

Sok nyitott kérdés. Sajnos még a felvetésekkel is tartozik a nyugati világ. Hát még a válaszokkal ! 

Kapcsolódó anyag

Az "ukránkérdés" történelmi háttere     Sunday, March 02, 2014

Séta a Kossuth téren

Szép idő volt. Elsétáltam a megújult Parlamenthez. Pardon, a Kossuth-térhez, ahol – ha jól tudom, kormányrendelet alapján – a tér 1944-es állapotát állították vissza. Ezért valóban nagyon kíváncsi voltam: vajon hogyan sikerült ez az időutazás?

Szerintem sehogy. Ez csak egy álszent duma volt. A lényeg a mélygarázs építése volt, méghozzá kizárólag a képviselők részére, hiszen oda földi halandó, egyszerű pesti vagy vidéki, vagy ne adjisten külföldi autós nem mehet be! 400-500 autó számára épült, miközben a képviselők számát még az idén a felére csökkentik! Azzal, hogy a térre nem mehet autó, még nem emlékeztet a háború előtti arculatára. Arról nem is beszélve, hogy az utolsó békeév nem a 40-es évek voltak, hanem 1938. Akkor még Európa csendes volt. Ebben a háború előtti „szélcsendben” (egy puskalövés nélkül) Ausztriát Németországhoz csatolták, és Hegyeshalomnál attól kezdve német-magyar határ volt. Aztán rá néhány hétre a független Magyar Királyság parlamentje megszavazta és életbe léptette az (első) „zsidótörvényt”.

Mindez azonban nem befolyásolta a Tisztelt Házat, hogy 2012-ben megszavazza és nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű beruházásnak tekintse a Parlament előtti tér 1940-es évek arculatának visszaállítását. (100/2012. (V. 16.) Korm. Rendelet) Ezzel viszont az Orbán kormány elismerte Magyarország háborús szerepét, hiszen a tér hangulatának a 40-es éveket kell tükröznie.

Most pedig nézzük az eredményt, mely alig utal a háború előtti időkre. Ugye rosszindulatú kekeckedésnek tűnhet, ha felemlíteném: 1944 előtt nem volt mélygarázs, sőt az akkori képviselők enélkül is megvoltak, és időben elérték a gyűléseket. Viszont voltak fák! Bokrok. Zöldnövényzet.

Ami a háború előtti térre emlékezetet, az a bús Kossuth-szobor, melyet 1952-ben bontottak el a „kommunisták” – igen, szó szerint ez van írva a még hiányos szoborcsoport oldalára. Hogy a helyén előzőleg a Parlamentre mutató büszke Kossuth állt, arról hallgat az emléktábla.

A Balassi Bálint utca felől érkeztem. A járdán, az utcasarkon egy villanypóznára kétnyelvű (magyar és angol) táblát lenget a szél. Ez valami házirend akar lenni. A magyar szöveg szerint a Parlamentbe semmilyen hegyes szúrós szerszámot nem lehet bevinni. És, most figyelj! Nincs ruhatár vagy megőrzési lehetőség! – ahol a biztonsági okokból tiltott tárgyakat le lehetne adni. Emiatt a rendezők, szervezők az odalátogatók szíves megértését kérik. Szeretem összehasonlítani az idegen nyelvű feliratokat. Most is ez történt. Érdekes módon az angol nyelvű szöveg szerint mosdó (bathroom), azaz WC sem áll a látogatók rendelkezésére! Vajon erről magyarul miért nem tájékoztatják a látogatókat? – a Balassi Bálint utca sarkán. Az internetes tájékoztatóban viszont szerepel (Fontos információk  - kattints rá!   4. pont).

Aztán még egy-két furcsaság erről az internetes tájékoztatóról. Belépőjegy 3.500.- Ft. Diákoknak (6-24 éves korig) fele ár (1.750.- Ft). És most figyelj! Európai Unió felnőtt állampolgárnak – ugyancsak fele ár! 1.750.- Ft. EU-s diákoknak pedig 875.- Ft.

Csak halkan kérdezem: magyaroknak mennyi a belépő? Kik azok az EU állampolgárok? Hol lehet „EU állampolgárságot” kapni? Gondolom, az EU (tag)államok állampolgáraira akar utalni ez a szerencsétlen megfogalmazás, azaz a magyarok is fele áron vehetnek jegyet. Vajon miért nem ingyen? Elvégre a mi országunk, a mi Parlamentünk.

Aztán nézem, hogy mely nyelveken és időpontokban biztosítanak vezetést. Eszerint naponta mindössze kétszer van magyar nyelvű vezetés. Amiből az következik, hogy nem igazán nagy az érdeklődés. (vagy baromi sokat kell várniuk a hazaiaknak) Viszont a legtöbb időpont – naponta ötször(!) – angolul van. Napi egy alkalommal még héberül is! Viszont a szomszédos országok nyelvein (szlovák, horvát, szerb, román, rutén) egyetlenegy vezetés sincs. Erre mondják, vagy mondom: NO COMMENT.  (a lengyelekről nem is beszélve!)

Elhagyva a Balassi utcát, elértem a teret. Fának, bokornak nyoma sincs. Ez is a Horthy-korszak bűne? Inkább a 2006-os Fideszes kezdeményzések eredménye, amikor ingyenes melegkonyhát állítottak a tér zöld gyepére, mely sok hajléktalant vonzott a térre. Majd 2006. október 6-án maga Orbán Viktor hirdette meg, hogy naponta 17-18 óra között valamelyik párttársa fogja hergelni a Parlament körül táborozókat egy-egy „Gyurcsány mondjon le” szónoklattal. Orbán bejelentését követően másnap Áder János szónokolt, majd Kövér, Szájer és a többi Fideszes képviselő. Október 10-én Semjén Zsolt volt a szónok. Orbán remek kezdeményezését, azonban október 22-én azzal hagyták abba, hogy 23. után folytatják. Valószínűleg azért, hogy ilyesmi többé ne tudjon megismétlődni, tettek egy „vizes árkot” a Parlament főbejáratával szemközti oldalra, és irtották ki a fákat, bokrokat. Merthogy ez a vizes árkos, csupasz sivárság az 1940-es évek nem volt; az tutti!

A Parlamenttel szemben állva döbbenten vettem észre, hogy a homlokzaton nincs EU-s zászló! A nemzeti lobogó mellett csak a székely zászlót lengeti a szél. No, ez sem volt 1944 előtt a („horthysta”) Kossuth téren, és a Parlament épületén. Újdonság még az Országzászló, melynek rúdja sok mindenre emlékeztet, csak zászlórúdra nem. Ez sem volt 1944 előtt ezen a téren. Ami végképp megdöbbentett, az az Országzászló melletti díszőrség. Nehezen megbocsátható, hogy nem találtak egyforma magasságú és alkatú fiúkat erre az imponáló, szemet és lelket gyönyörködtető feladatra. De, hogy bakancsuk sem volt egyforma, ráadásul nem csillogtak, villogtak, már megbocsáthatatlan számomra, és szégyen az országra!  (no meg a vezetésre, mely nemcsak az első köztársasági elnök  szobrát, de suttyomban a Szabadság 1956-os öröklángját is eltűntette!) 


Kiegészítés  (22.03.2014. 11:36)

Erre a (két) képre most találtam

Megjegyzésem:

Az alsó képet nézve, első gondolatom: Lenin mauzóleum. Második gondolatom: nyári hőségben, téli fagyban, hófuvásban ki fog itt sorbanállni? Ja, és miért? Hogy lássa hol hűsölnek vagy melegednek az adófizetők pénzéből munkálkodó képviselőink? Vagy netán a Szent Korona miatt győzzük le az időjárás viszonttagságait?
Mégegyszer: nyilvános (pláne ingyenes!) illemhely NINCS a környéken!

Választási helyzetjelentés

Úgy tűnik jóslatom, vagy inkább érzésem bejön. Az elmúlt néhány hónap történéseit figyelve számomra eddig is egyértelmű volt a Jobbik erősödése.

Miből is indultam ki, illetve alapozom véleményemet?

Az Orbán-kormány közel négy éve nem volt elég arra, hogy valami épkézláb alternatíva szülessen a jelenlegi kurzussal szemben. A „baloldal” még mindig padlón van. 2010-ben Orbán Viktor nem legyőzte, hanem szétverte az addigi „baloldalt”. 2006-tól olyan masszív és szisztematikus többfrontos támadást indított személyes riválisa, az akkor újraválasztott miniszterelnök (Gyurcsány Ferenc) ellen, ami egy nyugati demokráciában elképzelhetetlen. Igaz, a miniszterelnök is olyant művelt, amit egy nyugati demokráciában nem szokás, még 200 fős zártkörű rendezvényen sem. Őszinteségi rohammal felérő önvallomását a tévében vagy a Parlamentben kellett volna előadnia, de akkor sem ebben a stílusban!

Számomra mindkét egyéniség politikai szélhámos, hiszen ugyanannak a (Kádár-)korszaknak a szülöttei és neveltjei. Mindkettő a pártállamban szívta magába az ideológiát. A puhadiktatúrás „szocializmuson” kívül mást egyikük sem ismer. A jó beszélőkével megáldott Gyurcsányt „A” párt emelte ki és tette meg a magát „jobboldalinak” hazudó ekkor már bukott miniszterelnök ellenfelének. Orbán, aki 2002-es bukásába nem tudott bele nyugodni, az állampárt szamárlétráján csak az elit-káderképzőig (Rajk-kollégium) jutott. Majd hamar rájött, hogy az antalli „kapitalizmusra” az ország nem vevő. Viszont egy demokratikus „jobboldal”-ra szükség van. Annak ellenére, hogy a negyven éven át indokrinált agyakban még a minimális affinitás sem volt meg (sajnos, ma sincs!) a (nyugati) demokrácia iránt. Orbán ezt használta ki nagyon ügyesen. Kiválóan ismeri a magyar lelket, és mesterien ki tudja használni a populizmusban rejlő mozgató erőt, a nacionalizmust.

Ennek ellenszerét 2010 óta a bukott „baloldal” nem tudta megtalálni. Jelenleg még mindig ott tartanak, hogy „közös (baloldali) összefogással szidják a Vezért”. Hogy ebből, hogyan lesz kormányváltásra alkalmas szavazótábor? Arra úgy látszik még senki sem gondolt. Csak az állandó szajkózás: „Elzavarjuk, leváltjuk Orbánt és pártját” Ha netán, valamilyen csoda folytán, ez bekövetkezne, akkor hogyan tovább? Ez, mintha nem érdekelné az elégedetlenkedőket, a változást akaró potenciális választókat. Igaz, az sem, hogy hogyan és miért érte ilyen csúfos vereség a bal-liberális koalíciót? Máig nincs elfogadható magyarázat, vagy őszinte, mindenre kiterjedő tényfeltáró tanulmány arra, hogy hogyan került szinte azonos százalékos szintre a balliberális baloldal a szélsőjobboldallal?

Igaz, arra sincs elfogadható magyarázat, hogy eddigi vereségei után Orbán mögül miért nem hátráltak ki a választó tömegek? Sőt, 2002 óta az volt látható és tapasztalható, hogy a választási vereség másnapján éppúgy megvolt a közel kétmilliós szavazó tábor, mint a választások előtt. Ugyanez Gyurcsányról és híveiről nem mondható el. Sőt, a magát szociáldemokratának kinevező egykori pártelnök, még a pártját, az MSZP-t, is elhagyta, és ideológiát változtatva régi (bukott) MDF-es és SZDSZ-es arcokból létrehozott egy mini pártot. Ez a képződmény tömegek mozgatására alkalmatlan. Létrejötte csak tovább forgácsolta a baloldal tömegbázisát, az MSZP szavazók táborát.

Így jutottam el az ország harmadik legnagyobb pártjához, a Jobbikhoz, ahol fiatal arcok dominálnak, és egy új nemzedéket céloznak meg. Egy nemzedéket, mint amilyen valamikor a mi generációnk is volt. A ’68-as ifjúság. Nekünk sem volt jó semmi. Változást akartunk, amit akkoriban a Nyugat jelentett, ami elől el voltunk zárva, a (nyugati) demokráciát csak hírből ismertük. A rock- és beat-zene, valamint a divat (farmer, hosszúhaj, stb.) volt a „kitörési pont”, az ellenállás, de inkább ellenkezés jelképe. Valódi, elfogadható alternatíva akkor sem volt. Viszont ellentétben a mostani viszonyokkal, akkor egy idegen hatalom fegyvereinek árnyékában éltünk. Ettől függetlenül a mai fiatalság nem lát, nem talál alternatívát. Az, hogy bármikor elmehet, és ugyancsak bármikor visszajöhet, az nem politikai alternatíva egy ország és fiataljai számára.

Ez a kilátástalanság érezhető a mai (kb. 40 év alatti) fiatalokon. Számukra a hazai „baloldal” eddigi teljesítménye nem csábító alternatíva. Elvégre soha sem éltek nyugati értelemben vett szociális jólétben, melynek mozgatórugója a bérből és fizetésből élők erőteljes (állami) támogatása. Az a bizonyos „nyolc év” nem erről szólt. Hanem arról, hogy az ország és a nemzet érdekeit is sutba dobva, Orbán Viktor hogyan tudja személyes ellenségét, Gyurcsány Ferencet, megbuktatni, és ismét beülni a miniszterelnöki bársonyszékbe.

Ezt követően, az elmúlt (közel) négy év a személyi hatalom (és kultusz) kiépítésével, és annak a szép, demokratához méltó, orbáni gondolat sulykolásával telt, hogy Magyarországon a „baloldal”-t nem szabad hatalomra engedni. Ezzel szemben a valóság: az Orbán-kormány nem hozta meg azt a gazdasági jólétet, amit a nyugati értelemben vett jobboldal biztosít a munkaadókon, a vállalkozókon keresztül.

Hallgatva (és az interneten olvasva) a mai fiatalokat, éppúgy elvetik Orbánt, mint a 20-25 éve megszokott politikai arcok többségét. Egy kiöregedett, lejáratott, sok hülyeséget, és hazugságot beszélő politikai elitnek tartják a ma választhatókat. Az Orbán-kormány mostani négy éve alatt nem változott semmi. Az ifjú vállalkozók továbbra is sokféle adót fizetnek. Tudják, hogy becsületes munkával, értem alatt tisztességes, törvényes adózásból, nem lehet megélni. Csalni kell! Korrumpálni! Megtalálni a kiskaput. Úgy, mint az „átkosban”. Akkor protekció volt a varázsszó, no meg a „pártvonal”, a haveri kapcsolatok. Sajnos, ez utóbbi, ma is egyre érezhetőbb. Igen, a fiatalok kiábrándultak a mostani kurzusból. Hacsak a szülők jó Fideszes összeköttetéssel nem rendelkeznek. Tiszta kádári idők. Csak a protekciót ma mutyinak hívják.

A Gyurcsány féle politikától 2010-re elsősorban a „cigánykérdés megoldásának” hiánya miatt fordult el a vidék. Miniszterelnöksége alatt képtelen volt elérni, hogy minden településen legyen rendőr, rendőrőrs. Pláne cigány származású rendőr. Egész kormányzása alatt azon görcsölt, hogy a lakosságot, de főleg híveit, nehogy valami is a csendőrségre emlékeztesse. Ebben az SZDSZ is partner volt. Be kellett látni, hogy a „baloldal” szociális érzékenységével képtelen ilyen problémát megoldani.

A magát „jobboldali”-nak nevező orbáni politika viszont mindenről ügyesen eltereli a figyelmet, így erről is. A nacionalizmust fantasztikusan ki- és fel- tudja használni és populista jelszavai mögé rejteni, miközben az elmúlt négy évben a „cigánykérdés”, éppúgy, mint sok más közbiztonsági és társadalmi probléma nem oldódott meg.

A „zsidókérdés” is benne van a levegőben. A származásilag érintetteken kívül, ez a Holocaust év sem igazán érdekli a fiatalságot. Pláne, hogy azt akarják kihozni belőle, hogy nagyapáink, dédapáink mind rosszak voltak.

„Na, és, ha azok voltak. Nekem ehhez semmi közöm. A zsidók emlékezzenek, de engem hagyjanak békén. Különben is, azt beszélik, hogy a „zsidók” (értsd alatta „izraeliek”) felvásárolják a legjobb telkeket, és lakóparkokat építenek, de nem adják el „magyaroknak”, hiszen azok különben sem tudnák megvenni. (mert olyan drágák, hogy a bankok sem adnak hitelt rájuk). Ergo az izraeli zsidók lassan az egész országot felvásárolják.”

Érdekes, a sok gazdasági eredményeket bemutató kormánypárti és ellenzéki kimutatások, grafikonok, tehát az egész hazai média, vajon miért nem közli, például hány német beruházó van kishazánkban? Pedig az Audi, a Mercedes és az Opel nagyságrendben több pénzt visz ki az országból, mint az izraeli befektetők. Arról nem is beszélve, hogy a lakóparkok itt maradnak, és valamivel kevesebbe kerültek, mint például az állami konstrukcióban az adófizetők pénzén épült ócsai. Az orosz beruházások is többet tesznek ki, mint az izraeliek. Főleg, ha a paksi szerződést is figyelembe vesszük.

Különben, azt maga Orbán Viktor is elismerte, azért alacsonyak a hazai bérek, hogy a magyar gazdaság versenyképes maradjon. Például a német autógyárak itt maradjanak, és a német bérek negyedéért dolgoztassák helyben(!) a kiváló magyar mérnököket. Ennek ellensúlyozására találták ki a rezsicsökkentést. Tehát, olcsó munkaerővel csábítjuk ide a tőkét, és a rezsicsökkentéssel próbáljuk kompenzálni az itt élő embereket. Régi bolsevista trükk. A szocialista táborban mindenütt nemcsak a kereset, de az alapjuttatások is olcsók, azaz államilag támogatottak voltak, hogy jól érezze magát a szocialista embertípus. Olcsó tej, kenyér, cigaretta, valamint olcsó közműszolgáltatás (villany, gáz, víz), tömegközlekedés, stb. Ez az elv és tendencia, mintha kezdene újjáéledni.

Érdekes, senkinek sem tűntek fel azok az orbáni győzelmi jelentések, hogy az állam elengedi az önkormányzatok tartozását? Miközben köztudott, hogy az állam nem jótékonysági intézmény, az a mi adóforintunkból gazdálkodik. Csak emlékeztetőül, a gyurcsányi időkben arra buzdította a Fidesz az általa vezetett önkormányzatokat, hogy minél több devizahitelt vegyenek fel. Most viszont kormányra kerülve ugyanezeknek az önkormányzatoknak nagyvonalúan elengedi a tartozást.

Ezeket a visszásságot látják a fiatalok is. És keresnek valami mást, amire, akire érdemes szavazni, aki talán mást és jobbat csinál, mint az elmúlt 25 évben már kipróbált és kudarcot vallott politikai elit.

Ezek ismeretében, kire szavazzon egy hazájáért és megélhetéséért aggódó becsületes magyar fiatal? Az egyetlen alternatíva a Jobbik, elvégre ők is fiatalok, és ellenzékben vannak.

Érdekes módon, mintha eddig nem fedezték volna fel ezt, az egyébként harmadik legnagyobb pártot, és a benne rejlő potenciákat, no meg veszélyeket. A magát „baloldalinak” nevező ellenzék, Orbán szidalmazásába fekteti minden erejét és ebben látja a kormányváltás egyetlen lehetőségét. Nem alternatíváját! Hanem lehetőségét. („Orbánnak mennie kell!”)

A magát „jobboldalinak” nevező és kétharmados parlamenti támogatást élvező keresztény-néppárt, viszont kizárólag két mini párt vezetőinek - Gyurcsány és Bajnai volt miniszterelnökök - szidásában, mi több, a velük való (nagyplakátos) ijesztgetésben merül ki a Fidesz választási kampánya.

Jól látható, hogy még mindig e két politikai szélhámos párharca árnyékolja be és keseríti meg a magyar hétköznapokat. E két név (Orbán és Gyurcsány) szerepel a választási propaganda és kampány középpontjában. Miközben a harmadik legnagyobb politikai erő szavazótábora egyre nő, anélkül, hogy a többség észrevenné a benne rejlő nemzeti színű barnaveszedelmet. A (radikális) változásra fogékony fiatalság csak azt érzékeli, és érzi (a saját bőrén!), hogy sehogy sem jó, ahogy jelenleg van. És miután nincs alternatíva, marad a még kipróbálatlan „szűz”. Mint 1998-ban a nagyszájú és sokat ígérő Orbán vezette nacionalista Fidesz. 

Az "ukránkérdés" történelmi háttere

Az „ukránkérdés”-sel először a 60-as évek elején szembesültem, ill. tapasztaltam a saját bőrömön. Akkoriban szinte rendszeresen jártam autóstoppal Lengyelországba, ahol nyaranként egy-egy hónapot töltöttem. Mindig magánháznál szálltam meg, méghozzá ingyen. Ez is része volt a stoppos romantikának, no meg a diákos pénztelenségnek. Akkoriban mindenhol szeretettel fogadtak és a kölcsönös szimpátia jele volt a házigazdák részéről a „NÁGI” szó említése. Imre Nági a néhány évvel korábban levert forradalom kivégzett miniszterelnöke a szabadság szimbóluma. Alkalmi házigazdáim mindig e szóval viszonozták kedvességemet, a nőknek kötelező kézcsók adása fejében, amiből akkoriban „jól meg lehetett élni” a magunkkal vitt 10-20 dollár melletti fehér nylon ingek, és ugyancsak nylon zoknik árából.

Nagyon hamar észrevettem, hogy itt bizony valami nem stimmel. Gdansk felé menet alkalmi szállásadóim és vendéglátóim egy sem volt „odavalósi”, akarom mondani, nem volt ott született, helybéli lengyel. Mindenki Lemberget (Lwów) emlegette, mint szülőföldjét. Hasonló volt Wroclaw-ban is, ahol a régi (30-as években épült) szociális, munkástelepek bérlakásai ajtaján a levélbedobó nyíláson ott díszelgett a „Briefe” felirat.

Aztán Kraków-tól kelet felé vettem az irányt. Wieliczka, majd Tarnów, Rzeszów és végül Przemyśl volt az úti cél. Ez utóbbi város neve fogalom volt számomra, mert nagyapám ott harcolt az első világháborúban, és a Margit-híd budai hídfőjénél egy oroszlános emlékműn is ez a (kimondhatatlan) felirat szerepelt. Sajnos, Rzeszów után be kellett fejeznem történelmi magán kirándulásomat. A busz, ami felvett és (ingyen) vitt el, egyszer csak megállt a fenyvesekkel szegélyezett országúton. Fegyveres, géppisztolyos rendőrök szálltak fel és mindenkit igazoltattak. Engem is. A betétlapos személyimmel. Majd szóltak a sofőrnek, hogy a következő településen tegyen ki, mert nem mehetek tovább. Nem értettem, illetve sejtettem, hogy ez valamiféle határsáv a Szovjetunió felé, olyan, mint nálunk a nyugati határ, Ausztria felé. A mellettem ülő férfi is valami ilyesmit magyarázott, azzal a különbséggel, hogy mondandójába beleszőtt valami partizánokat, szabadcsapatokat, akik átjárnak a határon az egykori Lengyelország területéről. Vagy innen mennek át oda? Hogy kaját vigyenek, mert a Szovjetunióban nem mindent lehet kapni. 

A 70-es években, Münchenben, az egyik lengyel kollegám arra volt büszke, hogy nagynénje még most is lembergi akcentussal beszéli a lengyelt. Ugyancsak Münchenben hallottam először egy ukrán partizánról, akit a KGB tett el láb alól. Stepan Bandera a Kreittmayrstraße 7 –ben lakott, és 1959. október 15-én a kapu alatt valaki az arcába fújt egy jó adag kéksavat (hidrogén-cianid), amit a Zíklon B-nél is használtak. A nyugatnémet bűnügyi rendőrség szerint ez a KGB műve volt, mivel hasonló módszerrel ölték meg Párizsban az ugyancsak ukrán Symon Petljura-t és Rotterdamban Jewhen Konowalez-et. Tudat alatt ma is a szovjet idők tanítása és befolyás alatt lévő hazai történetírás és közgondolkodás első számú ellenségnek állítja be azt a Stepan Banderát, akit 1941 júliusától sachsenhausen-i koncentrációs táborban tartottak fogva a nácik, és akit csak 1944. szeptember 25-én engedték szabadon azzal a feltétellel, hogy fegyverrel harcoljon a németek oldalán a Vörös Hadsereg ellen. De erről majd később.

Előbb lássuk, hogyan is alakult Ukrajna helyzete a cári Oroszország megszűnésétől, és lett mára Európa legnagyobb országa: 603,628 km2 – kétszer akkora, mint Németország (357,021 km2). A hivatalos nyelvek száma 18, ergo egy soknemzetiségű ország, köztársaság. Területe mindig is megosztott volt. Története során először csak, mint szovjet tagköztársaság lett egységes 1939. szeptember 17. után, amikor a Szovjetunió hátba támadta a nácik ellen kűzdő Lengyelországot, és bekebelezte Kelet-Lengyelországot. Független köztársaság pedig csak 1999-ben lett. Ennek a függetlenségnek az ára, hogy területén található az Orosz (fekete-tengeri) Flotta főhadiszállása Szevasztopolban, melynek tatár neve: Aqyar, és amit 2042-ig bérel Moszkva a FÁK (Független Államok Közössége) időkben kötött szerződés alapján. Szevasztopol a tatárok lakta Krimi-félszigeten található. Ennek védelméért, és (meleg tengeri) hadiflottája biztonsága érdekében a moszkvai vezetés mindig és mindenkor mindent, és mindenáron meg fog tenni. 

Fejlemény

Ukrajna 2014     Saturday. March 29, 2014