Aki nem lép egyszerre .......

Magyarország: A média díszlépésben (Medien im Gleichschritt) – ezzel a címmel rendezett pódiumbeszélgetést a Bajor Újságíró Szövetség (BJV) a müncheni Presse Club-ban péntek (24.02.) este. A cím (Gleichschritt = díszlépés) az “aki nem lép egyszerre” magyar (köz)mondásra utal, és a magyarországi média helyzetéről kívánt tájékoztatni, méghozzá budapesti meghívottak közreműködésével. A meghívó szerint így elsőkézből tudhatják meg az érdeklődők az Orbán-kormány által tavaly január elsejével bevezetett (új) médiatörvény hatásait.

A meghívón szereplő magyar vendégek és titulusai:

Váradi Júlia – a kormánykritikus Klubrádió alkalmazottja
Benda László – a magyar állami televizió egykori külpolitikai főnöke(?)
Rényi Pál Dániel - aki a sajtószabadság témában megjelent kritikus írásai miatt elnyerte a Riporterek Határok Nélkül nemzetközi szervezet 2011-es Sajtószabadság díj-át.

Német (bajor) részről a beszélgetésben részt vett:

Rolf-Dieter Krause – az ARD (német állami televizió) brüsszeli tudósítója
Michael Frank – a Süddeutsche Zeitung (volt) bécsi tudósítója
valamint a Bajor Újságíró Szövetséget képviselő
Dr. Wolfgang Stöckel elnök
Dr. Hilde Stadler elnökhelyettes (egyben a Bajor Rádió és Televizió (BR) szerkesztője)

Bevallom, voltak fenntartásaim, vagy inkább némi előítéletem a meghívó olvasásakor. Hiszen a tavaly januárban hatályba lépett médiatörvény, valamint az azt felügyelő Médiahatóság azonkivül, hogy rengeteg bírálatot kapott (és kap), eddig még egyetlenegy olyan elmarasztaló ítéletet, főleg egzisztenciális veszélyt okozó pénzbírságot, nem hozott, amitől a törvény kritikusai a hatályba lépés óta tartottak. Ergo, van egy sokat szídott törvény, amit eddig a hatalom látványosan nem használt. Igaz, már a hatálybalépés pillanatában jelezték, hogy azt csak egy félév múlva (azaz Orbán Viktor EU elnöksége lejártát követően) lép majd életbe. Ez persze nem jelenti azt, hogy maga a törvény, ill. annak jogi háttere megfelelne az európai vagy nemzetközi normáknak. Ezen vitakozni lehet, de ameddig nincs konkrét (precendens értékű) eset, addig csak elméleti az egész problémafelvetés.

Ezenkivül az újságírók egzisztenciális problémái a köznépet nem igazán érdekli. Az érintettek iránti szolidarítást még szakmán belül sem lehet igazán érezni. Legfeljebb bizonyos szimpátiát, sajnálatot. Esetleg egy-egy kedvelt cikk vagy rovat elmaradása, hiánya jelzi, jelezheti némelyeknek az egyéni sors(ok) másképp alakulását. Cenzúráért hiába kiáltanak az érintettek, az elbocsátottak, azt a lakosság nem érzi, nem érzékeli. Ha egy cikkből megjelenés előtt kihúznak néhány sort, arról az olvasó nem tud, nem tudhat. Ha pedig egy egész cikk nem jelenik meg, akkor arról sem tud az olvasó. Honnan is tudna? Ergo, a cenzúra, (pláne az öncenzúra), mint olyan nagyon nehezen követhető (és bizonyítható) a jelenlegi Magyarországon. Majd csak ott és akkor lesz ennek látható és sokak által érzékelhető hatása, foganatja, ahol és amikor az ellenvélemények hiánya kezd majd az olvasónak, nézőnek, hallgatónak feltűnni.

Mindezek tudatában, úgy gondoltam és éreztem, hogy a meghívottak, “sértett”, de legalábbis “érintett” emberek. Ezért valamiféle “panasz-est” elé nézünk. A közvetlen előjelek bizonyos “feszültséget” sejtettek. Két középkorú hölgy röplapot kezdett osztani, pontosabban a székekre letenni. A berlini filmfesztivál jutott az eszembe, ahol nemrég Fliegauf Bence filmjének sajtótájékoztatója előtt szórták meg az üléseket. A mostani müncheni akció nem hazulról, és nem "államilag" irányított volt, hanem helyi magyar kezdeményezés. Az egyoldalas német nyelvű szöveg a Németországi Magyar Szervezetek Szövetsége nevében íródott, és a hazai kormánypolitikát vette védelmébe. A rendezők a két hölgyet megkérték, hogy fejezzék be tevékenységüket, a röplapokat pedig összeszedték.

Majd újabb “konfliktus” adódott, amikor egy müncheni kollegina jelezte, hogy a HírTv megbízásából videóra kívánja venni a beszélgetést. Váradi Júlia először ellenezte, majd Hilde Stadler levezető elnök a megjelentek hozzájárulását kérte, ami ellen senkinek sem volt kifogása. Ebből érezhető volt, hogy a “hazai feszültség” a müncheni Presse Club-ban is jelen van.

Mindhárom magyar meghívott kiválóan beszélt németül, így az est tolmács nélkül zajlott. Hilde Stadler levezető elnök a meghívottaktól szerette volna megtudni a magyar média helyzetét, és példaként Schmitt Pál plágium ügyét hozta fel, - utalva evvel a tavalyi hasonló német esetre, amely a müncheni születésű védelmi miniszter (Karl Theodor zu Guttenberg) lemondásához vezetett. A meghívottak erre a Schmitt ügyre érdemben nem tudtak válaszolni. Pontosabban csak azt tudták alátámasztani, hogy valamennyi orgánum beszámolt a puszta tényről, a más művéből szórul szóra lefordított diplomamunkáról. A magyar média(kultúra?) nincs hatással az eseményekre, azokat nem igazán tudja (és/vagy akarja) befolyásolni. Schmitt nem nyilatkozik. Az elkövetkező hónapokban várjuk előbb a felülvizsgáló bizottság, majd azt követően az államelnök döntését. A budapestiek hasonlóan vélekedtek a Klubrádióról, ill. annak jövőjéről is.

A hazai média helyzetét sokkal élesebben bírálta a meghívott két német újságíró. A brüsszeli tudósító Rolf-Dieter Krause általános áttekintést próbált adni arról, hogyan látják az EU-ban az Orbán-kormány tevékenységét. A Süddeutsche Zeitung volt bécsi tudósítója (Michael Frank) ennél is mélyebben (és keményebb szavakkal) feszegette az Orbán-kormány politikáját. Ebből viszont kiviláglott, hogy a beszélgetés résztvevői nemcsak kritikusan, de elítélően is látják a jelenlegi magyar vezetés tevékenységét.

Német részről visszatérő téma volt, “miért hagytuk, hogy ez bekövetkezzék?” természetesen a “mi”, a többesszám első személy alatt az EU-t értették. A jogi problémákkal kapcsolatban elsősorban a pluralizmus (orbáni) “szűkítése” miatt aggódtak. Krause szerint ez nem jobb- és baloldal kérdése az EU-ban, hanem a személyi, polgári szabadság (Bürgerliche Freiheit) alapja. Igaz, most az euró került az előtérbe, melynek stabilitása bizonyos gazdasági és pénzügyi szabályozásokat (korlátokat, “harmonizálást”) követel, de az európai alapértékek, a polgárok egyéni szabadsága, a “bürgerliche Freiheit”, nem csorbulhat. Itt látnak aggályokat az orbáni vezetés módszereiben. Hogy ez ellen miért nem lépett fel időben az EU? Miért vártak napjainkig a különféle szankciókkal? Arra azt a magyarázatot adták, hogy az orbáni vezetés problémái nem újkeletűek, de affölött (eddig) mindenki elnézett. Különösen tavaly január volt egy ilyen kritikus pont, ill. pillanat, amikor Magyarország az EU elnökségi posztját vette át egy fél évre. Ez idő tájt Orbán és kormánya mindent háttérbe szorított az elkövetkező hat hónap sikeréért. A nyugati újságírók pedig a médiatörvénnyel voltak elfoglalva, ahelyett, hogy már akkor az orbáni módszerek hibáira és hiányosságaira hívták volna fel a figyelmet.

Gyakorlatilag a budapesti vezetés elmarasztalása kizárólag e két német újságíró szájából hangzott el a péntek esti fórumon. A három magyar meghívott szinte cáfolta, de legalábbis jelentősen tompította a német fél bírálatait. Megkérdezték mindhárom meghívottól, hogy hétköznapi életükben, saját bőrükön hogyan tapasztalják a médiatörvény hátrányait.
Váradi Júlia a jövőjéért aggódott, hogy nem lesz állása.
Benda László, mint (korai) nyugdíjas sajnálta, hogy szakmai tudására, élettapasztalatára már nincs szükség, de azért örömmel vette tudomásul, hogy mint “ázsia szakértő”-nek a véleményét a fiatalok szívesen kérték ki a közelmúlt északi-koreai történéseivel kapcsolatban.
Rényi Pál Dániel ugyancsak szerencsésnek érzi magát, hogy írásaiba eddig még senki sem szólt bele. Mint mondta a Magyar Narancs-nál főnökei ilyet tőle még nem kértek. Ergo, (a szó szoros és klasszikus értelmében) Magyarországon nincs cenzúra.

Váradi Júlia két megjegyzésére néztek össze a hallgatóság magyar (származású) tagjai. Váradi egyszer azt mondta, hogy a “független” Népszabadság (a hátsó sorokban többen felkacagtak), máskor meg azt, hogy az MTI nem számol be a Magyarországról külföldön megjelenő cikkekről. Ez a megjegyzése különben tényleg meglepő és érthetetlen, hiszen a populista hazai vezetés minden nyugati “bírálatot” azonnal (és örömmel) közöl, hogy a lakosság is érezze az “országot érő támadásokat”.

Váradinak volt még egy fura kijelentése. Amikor a Klubrádióval kapcsolatban azt mondta, hogy már hónapok óta fizetés nélkül dolgozik, majd arról beszélt, hogy a Rádió megszünése egzisztenciális problémákat okozna számára.

Szó volt még az Orbán Viktor által hangoztatott EU-n kivüli életről, azaz a kilépésről. (ugyancsak Váradi hozta szóba). Rolf-Dieter Krause szerint a lisszaboni szerződés lehetőséget ad az EU-ból való kilépésre, de ennek sok értelmét nem látta. Ahogy Kohl kancellárra hívatkozva fogalmazott “az EU egy sorsközösség” (“Europa ist eine Schicksalsgemeinschaft”). Egyúttal reményét fejezte ki, hogy az EP Néppártnak sikerül majd meggyőznie Orbánt, hogy térjen vissza a helyes (és demokratikus) útra. Ezt azzal kapcsolatban mondta, hogy nem lehet (és nem szabad) a magyar helyzetet a többi EU-s országgal összehasonlítani, különösen azoknak üzent ezzel, akik “kettős mércé”-t említenek. A többi tagország gazdasági problémái megoldásához nem változtatta meg alkotmányát és jogállami struktúráját. - emlékeztetett Krause, hozzátéve, hogy a gazdasági nehézségek ellenére az EU-t nem a pénz, hanem a jog vezérli.

A kb. 40 fős hallgatóság nagy többségét kitevő magyarok mind 50 éven felüliek voltak, akik legalább 30-40 éve hagyták el Magyarországot. A hazai politikai élethez való viszonyukat ez a tény határozza meg. Szemükben a jelenlegi magyarországi “baloldal” a kádári pártállam követőiből került ki, megfeledkezve arról, hogy a magát önkényesen “jobboldalnak” nevező Fidesz-KDNP tagjai között is szép számmal találhatók egykori MSZMP tagok, sőt, magasrangú funkcionáriusok is. A megjelentek azonban láthatólag nem a budapesti vendégek ellen kívántak fellépni, hanem sokkal inkább a tekintélyes müncheni (bajor) napilap, a Süddeutsche Zeitung, azon belül is Michael Frank ellen, akinek magyarországi tudósításai rendszeresen rossz fényben tűntetik fel az Orbán-kormányt. Az oly hosszú ideje Bajorországban élő magyarok ezért úgy érzik szülőföldjük elleni “lejárató hadjárat” folyik. Ezt támasztja alá a puszta tény is, hogy a pódiumbeszélgetés után a hallgatóság kérdéseiket kivétel nélkül Frank és Krause uraknak szegezték. Az egyik hozzászóló azt állította, hogy legalább 10 emberről tud, akik Michael Frank budapesti tudósításai miatt mondták le a Süddeutsche Zeitung előfizetését.

A pódiumbeszélgetés talán legnagyobb hiányossága volt, hogy a magyar médiatörvény és a médiahatóság kritizáláskor nem hasonlították össze a hasonló bajor törvényekkel és működési struktúrával. Ez sokat segíthetett volna a két ország demokratikus rendszere közti különbség megismeréséhez, és megértéséhez. Mert, ha már jobboldalról, és jobboldali (Európa)politikáról van szó, akkor egy F.J. Strauss féle Bajorország (vagy egy adenauer-i, ill. merkel-i NSZK) sokkal demokratikusabb és európaibb, mint egy Orbán féle Magyarország.

Fejlemény
Merre tart Magyarország? ...... ....Saturday, March 03, 2012
(a következő pódiumbeszélgetés március 01-én)

Kapcsolódó anyagok
Médiatörvény - À la carte (?) .............Wednesday, January 26, 2011
A média a demokrácia lakmusz-papírja .....Tuesday, December 28, 2010
Sound of silence .........................Tuesday, December 21, 2010

A szakértő

Gustave Mark Gilbert, amerikai pszichológus arról lett híres, hogy a nürnbergi per idején feljegyzéseket készített a náci háborús főbűnösökről. A new york-i születésű Gilbert pszichológusnak készült. A II. vh. alatt, mint hírszerzőtiszt szolgált az USA hadseregében, majd a nürnbergi per idején, a börtönben elbeszélgetett a náci fővádlottakkal, hogy azok szellemi és lelki indítékait, motívumait kifürkészhesse. Ezt elsősorban osztrák-zsidó származásának köszönhette, mivel így beszélgető partnerei könnyebben megnyiltak előtte. Sőt, mikor felfedte nyelvismerete hátterét, az egykori náci vezetőket ez egyáltalán nem zavarta, nem burkoloztak hallgatásba. Feljegyzéseiből 1947-ben megjelent egy könyv a “Nürnbergi napló” (Nuremberg Diary) címen. A Göringgel folytatott beszélgetésének egy részét azóta is sokszor emlegetik.


Göring: Mert természetes, hogy az emberek nem akarnak háborút. Miért akarná a szegény parasztgyerek az életét kockáztatni egy háborúban, ahonnan a legjobb esetben egyben térhet haza, hogy továbbtúrhassa a földet? Temészetes, hogy az egyszerű ember nem akar háborút, se Oroszországban, se Angliában, se Amerikában, és ebből a szempontból Németországban sem. Ez érthető. De végülis egy ország vezetői határozzák meg a politikát és mindig könnyű dolog a népet rávenni, hogy együttműködjön, függetlenül attól, hogy az egy demokrácia, egy fasiszta diktatúra, egy parlament vagy egy kommunista diktatúra.

Gilbert: Azért itt van egy különbség. Egy demokráciában az emberek választott képviselőikön keresztül hallathatják a szavukat, és az Egyesült Államokban csak a kongresszus üzenhet hadat.

Göring: Oh, ez nagyon szép és jó, de akár hallatják a szavukat, akár nem, a népet mindig rá lehet venni, hogy kövesse a vezetők parancsát. Ez nagyon egyszerű. Nem kell mást tenni, mint azt mondani nekik, hogy megtámadták őket, a pacifistákat pedig megbélyegezni, hogy nem elég jó hazafiak, és ezért veszélybe sodorják az országot. Ez a világon mindenütt ugyanúgy működik.

(A nürnbergi per idején, 1946. április 18-án este, Hermann Göring börtöncellájában, lejegyezte G.M. Gilbert amerikai törvényszéki pszichológus)

Február 13.

Számomra felejthetetlen dátum. Ezen a napon született drága Nagyanyám a 19. század utolsó évében. Ebből kifolyólag iskolai tanulmányaim során könnyen meg tudtam jegyezni Budapest ostromának utolsó napját.

A napokban ért el egy amolyan kör-e-mail, ami arról értekezett, hogy az elesett katonákról nem szabad megfeledkezni, azok emlékét őrizni kell. Szép humánus és emberi gondolatok, amik a KDNP keszthelyi szervezete honlapján, az Évfordulók rovatban, olvashatók. (kattints rá!)
Az első nekifutásra szép és nemes gondolatok között, mögött azonban meglehetősen kusza, és ellentmondásos tények és következtetések húzódnak meg.

Csak néhány idézet:

“.......Évfordulója a Budai-várból 1945. február 11-én történt kitörésnek, mely során a 1944. Karácsonya óta a Budai-várban rekedt magyar és német alakulatok maradványai, hátrahagyva a Várhegy pincéiben sebesült és beteg bajtársaikat, elkerülendő a semmi jóval nem kecsegtető fogságba esést megkísérelték a lehetetlent, azaz egy bravúros rohammal kitörni a Vár és Budapest körül kiépített többszörös szovjet gyűrűből.

“.......A magyar és német parancsnokok, Hindy Iván vezérezredes és Karl Pfeffer-Wildenbruch Obergruppenführer, akik összességében 40-45 ezer ember – nagyjából fele-fele arányban magyar és német katonák – felett rendelkeztek,

“........a fáradt, kiéhezett, lőszerrel alig rendelkező kitörő sereg, azaz józan becslések szerint 44 ezer, fele részt magyar, fele részt német katonából másnapra hozzávetőleg 700 katona érte el a magyar-német vonalakat, (átmenetileg) megmenekült. Azaz 43 ezer katona egyetlen nap leforgása alatt halt meg, amiből, ha az arányok helyesek 21-22 ezer volt a magyar halott. Ugyanannyi, mint a mohácsi csatában 1526. augusztus 29-én,

“......nem azt boncolgatni, hogy az elesettek hány százaléka szimpatizált a német terjeszkedéssel, hány százaléka volt náci (szovjet szóhasználat szerint: fasiszta) érzelmű, hanem fejet hajtani a katonai esküjükhöz halálukig ragaszkodó, hazájuk fővárosát az ellenségtől (igenis ellenségtől, mert egy katona számára a felettese, a parancsnoka mondja meg ki az ellenség) védő katonák végső erőfeszítése, halála előtt.

“........meg kell állni és eltöprengeni azon, hogy a mohácsi csatával azonos emberveszteség, miért nem érdemel meg, több mint 60 év után, a hivatalos Magyarországtól kegyeletet. Hogy egy tisztességesen megrendezett állami megemlékezésen elsirassuk azt a kisvárosnyi életerős magyar férfit, köztük a csupa fiatalból álló két Egyetemi Rohamzászlóalj önkénteseit,


Tehát, ezek szerint a Várba beszorult alakulatok jobbnak látták a szinte biztos halál választását, mintsem a szovjet fogságot. Hogy a katonák többsége is így látta, nem tudjuk. Viszont mindenegy, hogy mit gondol a katona, ő parancsot teljesít, elvégre helyette gondolkoznak parancsnokai. Sőt, azt a képtelenséget is le merte írni a szerző, hogy “....egy katona számára a felettese, a parancsnoka mondja meg ki az ellenség) védő katonák végső erőfeszítése, halála előtt.” Egy védőnek a halála előtt miért kell megmondani, hogy ki az ellenség? Addig nem tudta? Aztán azok a szerencsétlen egyetemisták vajon mit gondolhattak, miért harcolnak, amúgy önkéntesen?

Eme gondolataim késztettek, hogy utánnézzek a net-en: hogyan is történt Budapest ostroma?

Legelőször az érdekelt, hogy mi lett a két parancsnok Hindy Iván vezérezredes és Karl Pfeffer-Wildenbruch Obergruppenführer további sorsa? Hiszen az ő vezetésük és parancsnokságuk döntötte el, hogy a semmi jóval nem kecsegtető szovjet fogságba esés helyett kíséreljék meg a lehetetlent, azaz egy bravúros rohammal törjenek ki a Vár és Budapest körül kiépített többszörös szovjet gyűrűből.

Jelentem, mindketten túlélték ezt a bravúros rohamot. Mindketten “a semmi jóval nem kecsegtető” szovjet fogságba estek.

Karl Pfeffer-Wildenbruch a kitörés alatt súlyosan megsebesült és egy budai villában esett szovjet fogságba. 1949 augusztusában 25 év kényszermunkára ítélték, majd 1955-ben, amikor Adenauer kancellár moszkvai látogatása során Hruscsovnál és Bulganyinnál elérte, hogy az utolsó 10.000 német hadifoglyot is hazaengedjék, azoknak egyike volt Pfeffer-Wildenbruch is. Budapest ostromának egykori parancsnoka 1971 január végén autóbaleset áldozata lett. 82 éves volt.

Hindy Iván a kitörési kísérlet idején (február 11.) még altábornagy volt, Szálasiék csak február 15-én léptették elő vezérezredessé. Hogy pontosan mikor esett szovjet fogságba, nem sikerült kiderítenem. Egész további életútja homályos, nehezen követhető. A magyar wikipédia szerint
Hindy szovjet fogságba került. A magyar hatóságok 1945. június 19-én lefokozták és a honvédség hivatásos állományából elbocsátották. Mindezek ellenére a szovjet hadbíróság vizsgálata után visszaadták neki a kardját, majd két orosz ezredes kíséretében 1946. február 16-án átadták a magyar hatóságoknak. A Népbíróság kötél általi halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélte. A halálos ítéletet nem Budapest (sok áldozatot követelt és értelmetlen) védelméért kapta, hanem mert 1944. október 15-én saját parancsnoka (Aggteleky Béla tábornok) letartóztatásával megakadályozta a háborúból való kilépést, kiugrást.

A február 11-i kitörési kisérlet történetéhez elsősorban német forrásokat kutatgattam, mert azok pontosan és korrektül közlik a (szomorú) tényeket. Elvégre csak akkor és úgy lehet (a múltból) tanulni, ha a történéseket őszintén feltárjuk.

Tehát, a történelmi tények

1944 nyara már jelezte, hogy nemcsak a hadi szerencse fordult meg az európai frontokon, hanem a német/náci összeomlás is közeledik. Nyugaton megtörtént a szövetségesek partraszállása, Keleten pedig a Vörös Hadsereg szét zúzta a Finnországtól a Kaukázusig tartó 2.500 kilométeres front középső részét, eközben náci Németország szövetségesei sorra fegyverszünetet kötöttek a Szovjetunióval. Szeptemberre Olaszország, Finnország, majd Románia és Bulgária is oldalt cserélt. Három szövetséges maradt: Szlovákia, Magyarország és Horvátország.

A náci hadvezetés a keleti front tartására törekedett, de közben tartalékosait kivonta Szlovákiából és Magyarországról, hogy felkészüljön az utolsó nagy nyugati ellentámadásra az “Ardennek-i csatára”. A meggyengült keleti front csak a híres debreceni tankcsatánál tudta egy ideig feltartóztatni az előretörő Vörös Hadsereget, majd azok szinte ellenállás nélkül jutottak a Dráva mentén a Dunántúl déli részére a Balaton-Székesfehérvár vonalig.

Október közepén a nácik tudomására jutott, hogy Horthy le akarja fegyverezni a német csapatokat és külön fegyverszünetet kíván kötni a Szovjetunióval. Ezt sikerült megakadályozni és egy szélsőségesen antiszemita kispártnak átjátszani a hatalmat, mely november elsejétől ismét Németország szövetségesévé tette Magyarországot. A magyar királyi hadsereg megtartotta lojalitását, de a nyilas terror gyengítette a polgári lakosság ellenállását. A román olajmezők elvesztése miatt a magyarországi kutak kulcsfontosságúakká váltak. A magyar főváros szovjet körbezárása 1944 november 29-én kezdődött és Karácsonyra, december 24-45-re fejeződött be. Hitler 1944 december elején “Erőd”-dé (Festung) nyilvánította Budapestet.

Német források szerint 1944 december 24-én a körbezárt Budapesten 800.000 polgári lakos maradt, valamint 33.000 német és 37.000 magyar katona.

Ezzel szemben az ostromgyűrűt 156.000 szovjet katona biztosította, többségük a Malinovszkij marsall vezette 2. ukrán front, majd még a támadás előtt csatlakozott hozzájuk a Tolbuchin vezette 3. ukrán front, a román hadsereg, valamint a magyar (vörös) önkéntesezredek.

1945 januárja folyamán német részről több kisérlet is történt a körbezárt egységek megsegítésére, de ez nem sikerült. Január 20-án Moszkvában a szövetségesek által is elismert Magyarország (köztük a kiugrási kísérletben is részt vett katonatisztek) fegyverszünetet kötött (nemcsak) a Szovjetunióval, és kijelentette, hogy háborút visel a Német Birodalom ellen.

1945. február 11-én a Várban rekedt 17.000 katona kétségbeesett kitörési kísérlete katasztrófába torkollott. A német állásokat elértek számát 300-800 közöttire becsülik. Az utolsó egységek február 13-án adták meg magukat. A Budapestért folyó harcokban csak a Wehrmacht-nak 100.000 katonája esett el, aminek fejében a Vörös Hadsereg 20 hadosztályát és 1.000 harcigépét kötötte le 51 napon át Budapest védelme a keleti fronton a Bécshez vezető úton.

Az 51 napig tartó ostrom és iszonyatos pusztítás összes halálos áldozatának számát (legalább) 150 ezerre becsülik. Német források szerint ebből csak 5.000 katonát tudtak azonosítani. A többség ma is ismeretlen helyen azonosítlanul nyugszik. Ezrek tettemét vitte el a Duna, tízezreket ástak el parkokban, erdőkben, a budai-hegyekben.

Erről kéne írni a Budai Vár 1945 februári eseményeivel kapcsolatban és róluk megemlékezni.

Hiszen, Budapest ostroma szinte feledésbe merült. Maga a kitörés híre és ténye sem került be a nemzetközi köztudatba, ennek oka lehet, hogy szinte ezzel a tragikus eseménnyel egy időben (1945. február 13. éjszaka, valamint 14 és 15 egész nap) tette a földdel egyenlővé Drezdát a brit (és amerikai) légierő.


PS.
Ja, nekem meg ez jut eszembe Mohácsról a 70-es évekből:

Mi különbség van a szovjet és a török között?
?
A törökök nem kívánták meg, hogy megünnepeljük a mohácsi vészt.