A magyar Lustiger

Párizsban évtizedekig (1981- 2005) ez a vicc járta:

.

Mi a különbség Franciaország főrabbija és Párizs érseke között?

Válasz: az érsek tud jiddish-ül.

.

Jean-Marie Lustiger bíboros ugyanis Aaron néven látta meg a napvilágot a francia fővárosban, 1927-ben, az első világháború végén Sziléziából érkezett zsidó szülők gyermekeként. 13 éves korában (1940-ben) „kikeresztelkedett”, azaz áttért, felvette a római katolikus vallást. A keresztséget az orleansi püspöktől kapta, majd 40 évvel később (1979) II. János Pál pápa kinevezte Orleans püspökének, rá két évre pedig (1981) Párizs érsekének. A lengyel születésű pápa igen jó kapcsolatot tartott fenn az ugyancsak (Dél-)Lengyelországból származó és hasonló (konzervatív) gondolkodású érsekével. Többen úgy gondolták, hogy a „lengyel pápát” egy „zsidó pápa” fogja követni Szent Péter trónján. 2007 nyarán bekövetkezett halálakor a párizsi Notre Dame-ban egy zsidó halotti imával (kaddish) kezdődött a gyászszertartás. Lustiger bíboros nekrológjait olvasva (Magyar Kurír , Ha'aretz, Interfaith) az emberben önkéntelenül is felmerült a kérdés: vajon ilyen elképzelhető lenne Magyarországon?

Ez a „vajon ilyen elképzelhető lenne Magyarországon?” – egyre aktuálisabb, hiszen ezt feszegették az új amerikai elnök megválasztásával kapcsolatban is. Ismerve a hazai viszonyokat, főleg, amit a média közvetít, vagy sugall, a kérdésre egyértelmű a válasz: nem!

Ezt látszott alátámasztani a Karácsony előestéjén (dec.23. kedd) a Népszabadságban megjelent „ügynök” cikk is, melynek szerzője írása utolsó bekezdésében igencsak rátámadt a katolikus egyházra, azon belül/felül is Paskai László bíborosra, Esztergom-Budapest nyugalmazott érsekére. Első felindultságomat, véleményemet Rejtélyes időzítés címen (kattints rá!) írtam meg. Csak utána néztem meg a magyar wikipédiában a bíboros úr életútjáról szóló bejegyzést. És ekkor még jobban elfogott a méreg és elkeseredés, már az első mondatok után:

„……Szülei Paskai Ádám és Ördög Mária kikeresztelkedett zsidók voltak. Az édesapa a holokauszt kezdetéig mint csendőr tevékenykedett. A gyermek Lászlót a háború végéig a keszthelyi ferencesek bujtatták…….”

„Kikeresztelkedett (zsidó) szülők”, „csendőr édesapa”, „ferencesek bujtatta gyermek” – volt tizenöt éven át (1987-2002) Magyarország hercegprímása. Ez az ember, aki a keresztény-zsidó megbékélés példaképe kellene, hogy lenne, a Karácsony előestéjén megjelent cikk szerint, „ügynök múltja” miatt nem méltó a Budapesti Közgyűlés által adományozott Pro Urbe díjra, kitűntetésre. Már csak azért is meglepő ez a kategorikus és otromba kijelentés, mert a Tanár néven íródott jelentéseket nyilvánosságra hozó Ungváry Krisztián történész túlnyomórészt személytelennek, „kifejezetten jóindulatúnak” ítélte.

Ami talán még ennél is meglepőbb, az elmarasztaló írásában még említés sincs arról, hogy Paskai László októberben Esztergom díszpolgára lett. Ennek a hallgatásnak azonban más, politikai oka is lehet, hiszen Paskaival együtt Orbán Viktort is Esztergom díszpolgárává választották „a Mária Valéria híd újjáépítése ügyének felvállalásáért és megvalósításának elismeréseként”

Nem is tudom, kit, mit sajnáljak jobban: Paskai Lászlót, vagy Magyarországot, ahol ismét elhalasztottak egy egyedülálló alkalmat, lehetőséget, hogy a zsidó-keresztény megbékélés érdekében ne csak ünnepelhessük, de a világ előtt dicsekedhessünk is a magyar Lustiger-rel.

.

Előzmény

Rejtélyes időzítés (Tuesday, December 23, 2008)

.

.

Rejtélyes időzítés

Nem teljesen értem, miért kellett a Mi értelme volt a Kenedi-bizottságnak? című írást (kattints rá!), - különösen, ami annak utolsó sorait illeti, - Karácsony előestéjére időzíteni?

Minden országnak volt és van titkosszolgálata. Az USA talán a legjobb példa, ahol nyíltan működnek párhuzamos szolgálatok: a külfölddel foglalkozó CIA, és a belföldi – elsősorban - bűnügyekkel foglakozó FBI. Újabban, pedig a terrorizmus elleni belföldi védekezés, elhárítás érdekében létrehozták a (vitatott) belbiztonsági minisztériumot: DHS (Department of Homeland Security).

Persze, Amerikában könnyű, ott nem volt rendszerváltás, meg diktatúra sem. Való igaz. Ezért talán a német példát kellene inkább felhozni. Ott ráadásul kétszer is (1945, 1990) szembe kellett nézni ezzel a problémával. 1945-ben a megszálló hatalmak előszeretettel használták fel az (addig) összegyűjtött adatokat, no meg az informátorokat. Ami a (náci) párttagságot illeti, Nyugat-Németországban a legtöbben a külügyben „vészelték át a tisztogatásokat”, hiszen a nemzetközi kapcsolatrendszer fenntartása érdekében (ideológiától függetlenül) ezekre a tapasztalt emberekre, diplomatákra az új, demokratikus államnak is szüksége volt. Az ország keleti felében, pedig a magyarhoz hasonlóan, a szovjet titkosszolgálat vette át az irányítást, és építette ki a diktatúrákra jellemző, megfigyelésen és megfélemlítésen alapuló (állam)rendszert. A (berlini) Fal leomlását követően a keletnémet polgárok, az átlagemberek, addigi zsarolására alkalmas anyagokat, mint kordokumentumot archiválták ("Gauck Behörde" - BStU). Akit pedig érdekel(t) a saját múltja, pontosabban a róla készült jelentések gyűjteménye, azaz a saját „dosszié”-ja, azt bármikor megnézhette. Az már mindenki vérmérsékletétől függött, hogy a magáról szerzett információkkal mit kezdett, hogyan dolgozta fel.

Magyarországon ez nem így történt, mint ahogy azt a szerző is bemutatja. Volt itt minden: iratmegsemmisítés, kartonok cserélgetése, a dossziékból való kivétele, illetve betevése, azaz a kordokumentumok használhatatlanná tétele, divatos szavakkal: buherálása, szépítése, kozmetikázása stb. magyarán meghamisítása. Ugyanakkor az elmúlt idők „leleplezései” azt sejtetik, hogy az iratmegsemmisítések mellett iratmentések is történtek, amiket aztán előszeretettel próbáltak felhasználni egyesek - ugyancsak divatos szóval: „ellehetetlenítésére”. Ez abból is látszik, hogy mindig akkor húzták elő ezeket a bizonyítékokat, amikor az illetőnek ártani akartak. Nehezen tudom elképzelni, hogy pl. Medgyessy múltjáról ne tudtak volna, mondjuk a választási kampány idején, és azok a terhelő dokumentumok tök véletlenül, épp a beiktatása után kerültek elő. Vagy Szabó István beszervezéséről szóló dokumentumokra épp a világhírű filmrendező életművét magasztalni hivatott Filmfesztivál megnyítója előtt egy héttel talált rá egy „kutató”, akinek azon nyomban nyilvánosságra kellett hoznia. Bárki, bármit mond, ezek nem véletlenek. Ráadásul az átlagember előtt még ma sem világos az egykori hálózatrendszer működése, a jelentésírók motivációja, és az egyes jelentések valóságtartalma, „(fel)használhatósága”. Arról nem szól a fáma, hogy a jelentésíró mennyire ártott embertársának., mennyire keserítette meg annak életét. Ne feledjük, 1956 után, a Kádár-korszakban, amolyan „feed back”-ént, vagy korai közvélemény-kutatásként, állandósítva volt a „hangulat-jelentés”. Ezekből tudta, tudhatta meg a „párt”, hogy hogyan gondolkoznak az emberek, milyen hatással van/volt rájuk egy-egy rendelet, politikai döntés, vagy éppen egy világpolitikai esemény. Ezek nagyon fontos információk voltak a diktatúra számára a nyugalom, a „társadalmi béke” fenntartása érdekében.

Ezért csodálkozom a szerző Paskai bíboros elleni kirohanásán, mi több „megbélyegzésén”, hiszen nem a jelentései miatt lett díszpolgár. Amúgy meglehetősen fonák, hogy egy olyan valaki mondjon ítéletet a bíborosról, aki ezt a korszakot a Szabadvilág képviselőjeként, távol a hazától élte meg és át.

Ami az egyházakat, azon belül is a katolikus egyházat illeti. Olvasmányaim szerint a Vatikán hallgatólagosan beleegyezett ezekbe a jelentésírásokba, hiszen a rendszerrel való „együttműködés” létkérdés volt az egyház fennmaradása érdekében. Igaz, nem ismerem e jelentések tartalmát, főleg, hogy azok ki(k)nek, milyen mértékben ártottak. Ezért, ezen jelentések közzététele talán mégis csak segítené a „félreértések”, tévhitek eloszlatását.

Emberi tragédiák persze mindig is lesznek, gondoljunk csak a Kasztner-ügyre, ahol a mai napig vitatott, hogy „zsidómentő” vagy „náci-kollaboráns” volt-e a magyarországi cionista vezető.

De, hogy miért pont Karácsony előestéjén kellett a katolikus egyházba, mindenekelőtt Paskai bíborosba belerúgni? Számomra rejtély.

.

.

Fejlemény

A magyar Lustiger (Friday, December 26, 2008)

.

Rechnitz - színpadon a rohonci mészárlás

November 28-án Münchenben volt az ősbemutatója az irodalmi Nobel-díjas osztrák Elfriede Jelinek színdarabjának a Rechnitz (der Würgeengel) - nek. Erről az osztrák tévé esti (22:00h) híradójából (ZiB) értesültem, ahol a kulturális rovat rendszeresen élőadásban, a helyszínről szokott beszámolni az aktuális bemutatókról és azok azonnali visszhangjáról, fogadtatásáról. Aztán a Süddeutsche Zeitung is megemlékezett az eseményről. A magyar média viszont mélyen hallgatott, sőt még ma is hallgat. Pedig a színmű címe magyar vonatkozásra utal, hiszen Rechnitz a burgenlandi Rohonc német/osztrák neve. Azé a városé, ahol 1945 húsvétján 180 magyar munkaszolgálatost lőttek agyon, de sírjukat, tetemüket a mai napig nem találták meg.

A történet röviden: 1944 végén a front és a Vörös Hadsereg közeledte miatt Hitler védelmi vonal építését rendelte el az akkori német-magyar határ mentén. A parancs szerint minden településnek kötelessége megfelelő emberanyag biztosítása a védelmi munkálatok elvégzésére. A munkálatok oroszlánrészét azonban munkaszolgálatra behívott, és embertelen körülmények között tartott magyar zsidókkal végeztették. 1945 húsvétja táján az erődrendszer építésén dolgozó, elcsigázott, félholt kényszermunkások egy csoportját a rohonci Batthyányi kastély pincéjében helyezték el. A front (és a vég) közeledtével a kastély úrnője amolyan búcsú-party-t rendezett magas rangú német-nácik részére. Éjfélkor a félrészeg társaság elkezdte halomra lőni a védtelen, szerencsétlen magyarokat. A háború után a tettesek közül senkit sem vontak felelősségre. Kivéve a helyi náci körzetvezetőt, aki azzal védekezett, hogy ő, mint alacsonyabb beosztású helyi ember, nem volt hivatalos a „búcsúestre”, és az eset hallatán azonnal a gyilkolás abbahagyását követelte. A rohonciak pedig kiálltak egykori körzetvezetőjük mellett, mivel az a hitleri parancsot kijátszva a helybéliek helyett külföldi, idegen emberanyagot szerzett a védelmi munkálatokra. A holtesteket, ill. az azokat rejtő tömegsír(oka)t máig nem találták meg.

A történet szinte teljesen feledésbe merült, és csak néhány náci és holocaust kutató publikációjában tűnik fel. A rohonciak – tudat alatt - azzal védekeznek, hogy sem a tettesek, sem az áldozatok nem voltak helybéliek, ezért nincs sok közük a történtekhez. A múlt évben azonban ismét a média és az érdeklődés középpontjába került a rohonci mészárlás. David Litchfield a német iparmágnás Thyssen-család történetét kívánta megírni, amikor feltűnt neki az egyik családtag, Margit körüli különös titkolódzás. Végül kiderült, a magyaros hangzású név viselője nem más, mint gróf Batthyány Ivánné, született Margit Thyssen-Bornemisza, a rohonci kastély úrnője, a mészárlásba torkollott búcsú-party házigazdája. Litchfield állítása szerint a rohonci tömeggyilkosság feszegetése miatt nem talált német kiadót könyve megjelentetéséhez. Sőt spanyol kiadót sem, mivel a világhírű Thyssen-Bornemisza magángyűjtemény Madridban található. Végül a könyv Nagy-Britanniában jelent meg. Rajtam kívül (A Thyssen-Bornemisza család hallgatása - kattints rá!) a magyar média csak mérsékelt érdeklődést tanúsított a téma iránt.

Elfriede Jelinek művének ősbemutatója még a Litchfield könyvnél is kevesebb nyilvánosságot kapott Magyarországon. Mondhatni semmit. A színművet volt szerencsém Münchenben megnéznem. Magyar vonatkozást, de még csak utalást is alig találni a Nobel-díjas osztrák írónő színdarabjában. Jelinek valami nagy lelki konfliktust, lelkiismereti problémát próbál(t) felvázolni hallgatói, nézői előtt, amiről aztán sokáig elgondolkozhatnak a színházból távozást követően. A kétórás egyfelvonásos valójában egy monológ: Jelinek csapongó gondolatai ezzel a máig rejtélyes és fel nem dolgozott mészárlással kapcsolatban, amit öt hírnök segítségével mesél el. Hírnökein keresztül az írónő rengeteg szempontot, valós és képzeletbeli véleményt mutat be, ahogy a történet az egyénekben, a résztvevőkben, a szemtanúkban és leszármazottjaikban él, továbbél. Az időponton (1945), a háború végén, kívül szinte alig van utalás a helyszínre, a valódi szereplőkre, azok nevére, sőt még az áldozatok kilétére sem. A szerző valószínűleg így akarta műve problematikáját egyetemessé tenni, hogy aki a konkrét esetet nem ismeri, az is elgondolkozhasson: Ha közvetlen környezetünkben bűnt követtek el, akkor a közösség jövője és jóhíre érdekében erről még beszélni sem szabad. Vajon tényleg ilyen az ember, az emberiség?

.

Ausztria vagy a Batthyány név egyszer sem fordul elő a darabban. Egyetlenegyszer hangzik el a Margit név, legtöbbször csak a „Frau Gräfin” (grófnő asszonyság) utal a kastély asszonyára. Burgenland, vagy Rechnitz (Rohonc) neve is kimaradt. A németekről szólva az egyik hírnök elmondja, hogy azok „jöttek és (el)mentek”, - amivel Jelinek jelzi az osztrák mentalitást: „a szart nem mi (osztrákok) csináltuk”. Az osztrákokról egy szó sem esik. A magyarokra kétszer van utalás, egyszer, amikor arról beszélnek, hogy az oroszok (szovjet) a magyar határ felől érkeznek, majd amikor az áldozatokról jegyzi meg az egyik hírnök: „…hollandok vagy magyarok voltak…” Zsidókról egy szó sincs! Nem véletlen, hiszen erősen tartja magát az a modernkori „osztrák néphit”, miszerint „az Anschluss-t követően (1938) a zsidók elvándoroltak erről a területről.” A „zsidótlan”-ra sikeredett színmű jól tükrözi Jelinek egyetemes gondolatát, és egyben kritikáját: történt valami szörnyűséges, de az, ill. annak részletei, igazán senkit sem érdekel. Különösen az esemény színhelyén élőket nem érdekli, arra hivatkozva, hogy sem a tettesek, sem az áldozatok nem voltak helybéliek Az írónő végül annyira beleéli magát a borzalmakba, és az azt körbefonó közönybe, hogy egyik hírnöke kijelenti: ez (már) nem az én hazám.

Ez az utolsó gondolatmenet az, ami miatt valószínűleg nem Bécsben vagy valamelyik osztrák városban volt a darab ősbemutatója, hanem külföldön, Münchenben. Elfriede Jelinek színművei szinte rendszeresen botrányba fulladtak szülőföldjén, ezért 1995-ben saját maga tiltatta be azok ausztriai bemutatását, előadását. A 62 éves írónő meglehetősen kritikus a náci múlt osztrák feldolgozásával. Ennek tanúsága, hogy évtizedekig tagja volt az Osztrák Kommunista Pártnak. Valóságos nyelvművész. Kiválóan ismeri és használja a német nyelv szójátékait, szóvicceit. Ezekkel próbálja oldani – vagy éppen fokozni – a darab feszültségeit, a hírnökök időnkénti „nyelvbotlásait”. Pl. egyikük az operáról (Oper) beszél, majd mondókája végén észbe kap és kijavítja saját magát: „….akarom mondani áldozat (Opfer)…”. A Rechnitz sikeréhez nagyban hozzájárul(t) a színmű kísérőzenéje: Weber „A bűvös vadász” című operájának motívuma. E mögött is szójáték húzódik meg, hiszen a Weber opera eredeti német címe „Freischütz”, ami a szabadrúgáshoz (Freistoß) hasonlóan „szabadlővés”-t is jelenthet. Persze esetünkben a „bűvös vadász”-nak is van egy morbid áthallása.

A színdarab címében a város neve mellett zárójelben jelzett „der Würgeengel” viszont egyértelmű: az öldöklő angyal. Ezt az alcímet Jelinek Luis Buñuel 1962-ben készült azonos című (Az öldöklő angyal) filmjétől kölcsönözte, amelyben a Rechnitz-hez hasonlóan egy meghívott, előkelő(?), idegen(?) társaság egy átmulatott éjszaka után arra ébred, hogy nem tudja elhagyni a kastélyt.... A hírnökökkel való közlést, pedig Euripidész Bacchánsnők című művéből vette az írónő, amit Goethe a legnagyszerűbb görög tragédiának tartott. E két nagy példakép segítségével a Nobel-díjas Jelinek-nek sikerült túllépnie a volt szocialista országokban elfogadott, már-már agymosott antifasiszta klisén. Magyarországon is még mindig ugyanaz a szovjetrendszerbe gyökeredző, sztálinista, kirekesztő, előítéletekkel teli elképzelés uralkodik, miszerint az antifasiszta (náci-ellenes) csakis makulátlan baloldali, mi több csakis kommunista lehet, a fasiszta (náci), pedig az antiszemita szinonimája. Ez a felfogás semmiben sem különbözik a magyarországi jobboldal ugyancsak árokásó, sztereotip felfogásától, miszerint minden baloldali „komcsi” (azaz sztálinista, rákosista), és csak az, az „igazi” magyar, aki jobboldali.

Elfriede Jelinek gondolatvilágának középpontjában a tettes és áldozat viszonya áll, azzal kiegészítve, hogy a környezet, környezetünk, erre hogyan reagál, hogyan jegyzi le és meg az utókor számára. A Rohonc-on történtek, - de nemcsak az ott történtek! -, vajon hogyan kerülnek be a köztudatba, a történelembe, amikor a tettesek és az áldozatok után már a hírnökök sem lesznek? Az írónő kifinomult nyelvérzékére vall, amikor hírnöke szájába adja: ez (már) nem az én hazám. Nemhogy csak hazáját, Ausztriát, nem nevezi meg, de a haza szóra a német Heimat helyett a (harcias) germán Vaterland szót használja, aminek magyarul kb. az Anyaföld, felel meg.

Az ugyancsak Nobel-díjas Kertész Imrével szemben, aki egy serdülő kisember szemével, szemszögéből mutatja be a barbarizmust, és a túlélésért való küzdelmet, Jelinek „globálisan” próbál rávilágítani a tettes-áldozat viszonyra. Érdekes párhuzam: Kertész hőse a regény végén – ugyancsak egy monológban! - rendesen „beolvas” otthon maradt sorstársain keresztül az olvasónak. Jelinek viszont egy kétórás monológban hívja fel hallgatósága figyelmét a „no news is good news” (magyarul kb. amiről nem tudunk, az nincs) elv ártalmas, hamis állítására és beláthatatlan következményeire. Hogy Elfriede Jelinek Rohonc (Az öldöklő angyal) művét valaha is bemutatják Magyarországon, nem tudom, viszont egy biztos, annak sikere elsősorban a fordítástól, a német nyelvi szójátékok, szófordulatok, átültetésétől függ majd.




Kapcsolódó anyag

A Thyssen-Bornemisza család hallgatása – A David Lichtfield könyv magyar vonatkozásának bemutatása a brit Independent alapján. (Sunday, October 14, 2007)

David Litchfield Budapesten - ami az MTI jelentéséből kimaradt (Friday, March 27, 2009)

.

Egy 60 éves nyilatkozat kapcsán

A nolblog szerkesztői úgy gondolták - nagyon helyesen -, hogy ha már a Népszabadság nem, legalább egy "házi kritikus" hívja fel a figyelmet a magyar médiában tapasztalható hiányoságokra. A „60 éves a Emberi Jogok Nyilatkozata“ cimű írás, bejegyzés azonban nem kerek. Nem is lehet, hiszen szerzője – valószínűleg – fiatal. Ezért kerülhette el figyelmét, pontosabban nem emlékezhet rá, ennek az egyetemes nyilatkozatnak néhány hazai és nemzetközi utóéletére az elmúlt évtizedekben.

Kezdjük ott, hogy az 1970-ben Londonban, a BBC-nek nyilatkozó Illés-együttest egy évre eltiltották a nyilvános (koncert, rádió, televizíó stb.) fellépésektől. Ekkor lettek a „vidék legjobb zenekara“ - no meg Budapesten a Bartók Béla úti Vásárhelyi Kollégium vasárnap esti vendégei. Amolyan kiengesztelésként, egy évvel később, 1971-ben – a Beatles 1968-as albuma mintájára – megjelentették az úgynevezett „fehér lemez“-t“, amelynek borítóján más sem volt, csak az együttes neve: ILLÉS. A '68-as fehér Beatles-album meglehetősen politikaira sikeredett, hiszen olyan számok, címek találhatók rajta, mint a Back in the U.S.S.R. vagy a Revolution. A hazai köztudatban különben az Illés volt a magyar Beatles, az Omega meg a magyar Rolling Stones. Az Illés sokban majmolta a négy gombafejűt, például öltözködésben, bajusznövesztésben stb. Az Omega pedig Kóbor-ral, aki talán nem véletlenül kapta a Mecky becenevet, Mick Jagger-t próbálta utánozni. Ezért az elsőre majmolásnak tűnő fehér Illés-album tartalmilag ugyancsak fricskának számított abban az időben.

Aktualitását a pártállam által hivatalból támogatott Amerika-ellenesség adta, Angela Davis afro-amerikai aktívista „védelmében“. Davis, az amerikai kommunista párt tagja, később annak alelnöke, akkoriban kapcsolatban állt a Fekete Párduc nevű radikális szervezettel is. 1970 nyarán egy bírósági tárgyaláson túszul ejtették a bírót, az ügyészt és néhány esküdtet, hogy így segítség elő rendőrgyilkosággal vádolt társuk szökését a tárgyalóteremből. A bírót fogvatartói megölték. Mint később kiderült, a gyilkos fegyver Angela Davis nevén volt regisztrálva. Ekkor Davis felkerült az FBI által körözöttek Top 10 listájára. New York-ban fogták el és tartóztatták le, tárgyalására azonban csak 18 hónap múlva, 1972-ben került sor. Ez alatt a másfél év alatt Moszkva utasítására világméretű megmozdulásokat szerveztek az afro-amerikai aktivísta kiszabadítása érdekében. Az időzítés és az alkalom kapóra jött az Illés-együttesnek. Fehér lemezük egyik oldalát ugyan Angela Davis-nek dedikálták, de az öt tételes oratórium szövege az ENSZ Emberi Jogok Nyilatkozata volt! A sorok között olvasni tudó hazai fiatalság, no meg az idősebbek is, ekkor ismerhették meg az akkor már több mint 20 éves szöveget, amely alapjáúl szolgált a Helsinki Záróokmány-nak.

Néhány évvel később a (nyugat-)német Spiegel számolt be egy fiatalemberről, aki 30.000.- nyugatnémet márkát keresett az ENSZ Emberi Jogok Nyilatkozatával. A leleményes férfiú 1000 példányba lemásolta a nyilatkozat (hiteles) orosz nyelvű szövegét és egyenként ajánlottan feladta szovjet barátai, intézmények címére. A levelek közül egyetlenegy sem érte el a címzettet, viszont a német fiatalember a (nyugat-)német postán követelte az elveszett ajánlott levelek utáni kártérítést (30 svájci aranyfrank = 36 nyugatnémet márka). A nemzetközi posta utána nézett az ügynek, mivel az „ellenséges propaganda“ anyagokért nem jár kártérítés. A szovjet fél, akárcsak a nyugatnémet fiatalember, azoban nagyon jól tudta, hogy az ENSZ Emberi Jogok Nyilatkozata nem számít „ellenséges propagandá“-nak. Így az 1000 levelet a szovjet posta elveszettnek könyvelte el, a nyugatnémet fiatalember pedig bezsebelte a 30.000.- márkát, ami akkoriban egy kisebbfajta lakás ára volt.

Nem ennyire vicces egy tegnap óta a net-en keringő nyíltlevél, amely e nevezetes nap alkalmából íródott.

Szomorú, hogy ezt az egyetemes nyilatkozatot még mindig mi mindenre fel lehet használni.