Rejtő (Reich) Jenő halálára

70 évvel ezelőtt, 1943. január elsején, Petőfi 120. születésnapján, halt meg a XX. század egyik hazai kiválósága, a (ma is) közkedvelt magyar író: Rejtő Jenő.

A wikipédia szerint

1942. október 9-én az Egyedül vagyunk című nyilas lap cikket közölt Rejtőről, nehezményezve benne, hogy az író ugyan zsidó származású, mégis nyugodtan írogatja a regényeit a kávéházban, és nem kapott még munkaszolgálati behívót. Ennek hatására súlyos betegen, a nagykátai kórházból hurcolták el munkaszolgálatra, és egy század beosztottjaként Ukrajnába került. Ott a nehéz viszonyok és a hatalmas hideg hamar felőrölték a szervezetét, és 1943. január 1-jén meghalt.

Talán érdemes e szomorú évforduló kapcsán felidézni az akkori Magyarország közhangulatát, mely a „liberális” jelző, kifejezés mögé bújtatta kódolt antiszemitizmusát. Ha valaki napjaink szitok szavaival, jelzőivel (ballib, neolib, stb.) bármi hasonlóságot vél felfedezni, az nem biztos, hogy a puszta véletlen műve.

Az alábbi sorokat a net-en találtam, és a dátum szerint (1942 november 20.) a magyar parlamentben hangzott el. Rejtő ekkor még élt, és a Magyar Királyi Honvédség alá, mellé, stb. beosztott ("büntető")század tagjaként teljesített (munka)szolgálatot a bolsevikoktól megszabadított (ukrán) területeken.

Eközben a hátországban, pontosabban az anyaországban, Csonka-Magyarországon Nyírő 1942-ben Magyar Erő - Nyírő József képes hetilapja - címmel háborús és kormányzati propaganda újságot indított, amiben Horthy mellett Hitlert és Mussolinit is lelkesen dicsőítette. A hetilap – melynek felelős szerkesztője volt – 1942. december 11-i számának egyik képén egy férfi látható, alatta a következő szöveggel: „A legújabban elfogott bolsevista díszpéldányok egyike. Jellegzetes arca nem hagy kétséget aziránt, hogy milyen fajhoz tartozik…”

Részletek Nyírő József 1942. november 20-i képviselőházi fölszólalásából:

„Ennek a felfogásnak, ennek a levitézlett liberális zsidó hagyatéknak, ami sok jóhiszemű magyart is megfertőzött köztünk, ennek a burkolt propagandának a magyar életből el kell tűnnie. Nincs szükségünk az olyan szellemiségre, amely ellenségünk céljait mozdítja elő. Nagy szövetségesünk, a Német Birodalom és vezérének hűsége és segítsége tette lehetővé számunkra, hogy […] acélos kézzel ragadhassunk fegyvert a magunk megmentésére és Magyarország történelmi jogainak, szabadságának és függetlenségének kivívására. […] Nem lehet már messzi az idő, amely meghozza az ország jogait és Magyarország történelmi határain ismét felragyog a kivívott igazság és győzelem örömtüze.”

A decemberi ifjak

Bevallom, igazán azóta követem a diáktüntetéseket, amióta meghallottam a „keretszám” szót, kifejezést. Valószínűleg korral jár, de nekem rögtön a numerus clausus ugrott be, majd szinte vele egy időben a szovjetrendszer első húsz esztendeje, amikor (ismét) származás szerint válogatták, ill. hagyták ki a felvételizőket. A szovjet diktatúra felvételi rendszere aljasabb volt a kezdeti Horthy-korszaknál, hiszen a numerus clausus törvénybe iktatásakor közölték a felvételizők származás szerinti százalékos arányát, korlátját. Igaz, ezt nem minden magyarországi nemzetiségre alkalmazták, sőt eleve kizárólag csak egy felekezethez tartozókra alkalmazták. Az érintettek közül, aki tehette, külföldi egyetemeken tanulhatott. Kedvelt volt Németország, azaz a szociáldemokrata Weimari Köztársaság, és az ugyancsak szociáldemokrata Benes-i Csehszlovákia, valamint a fasiszta Olaszország, ahol nem nézték a felvételiző származását, vallási hovatartozását, sőt ösztöndíjat is kaphattak.

Az 1945 utáni időktől kezdve ilyen kirekesztő törvény és felvételi arányszám nem volt, viszont akár egyszerű „bemondás” alapján is eltanácsolták a továbbtanulástól azt, akit „osztályidegen"-nek tartottak, tekintettek. A lezárt határok miatt ezek a fiatalok nem tudtak külföldre menni, mint elődeik, a numerus clausus áldozatai. Ez a megkülönböztetés a 60-as évek közepére szűnt csak meg, amikor bevezették a pontrendszert. 20 pont volt a maximum, amiből tízet lehetett hozni a középiskolából (az érettségi által) és tíz pontot összeszedni a felvételi tárgyakból összeállított vizsgapontok alapján. A húszpontosokat azonnal felvették. A felvételi ponthatárt pedig minden egyetem, ill. kar maga szabta meg. Méghozzá a férőhelyek száma és a felvételi vizsgaeredmények függvényében. Ez évente változott, és a felvételi ponthatár általában 18 és 15 között mozgott. A rendszer igazságosnak tűnt. Persze, az azonos pontszámúak esetében már „mérlegeltek”, és ekkor előnynek számított a KISZ-tagság, a szülői („munkásmozgalmi”) háttér. Sőt, akinek a családjában „Szocialista Hazáért érdemrend”-del kitüntettet is található volt, annak felvételiznie sem kellett! Lásd Kövér László fideszes parlamenti házelnök. A maximális pontszámot el nem ért fiúknak egy év (11 hónap) katonai szolgálatot kellett teljesíteniük. Ebből is kimaradt a jelenlegi házelnök.

„Hallgatói szerződés”-re sem volt szükség. Igaz, a külföldre utazás, távozás is állami monopólium volt. A diktatúra mondta meg, döntötte el, hogy ki mehet, ki kaphat útlevelet, és ki nem. Általános gyakorlat volt, hogy diplomavédés előtt (szinte) mindenki kapott útlevelet, mert tudták, hogy 4-5 év tanulás után senki sem fogja hagyni elveszni ezt a nagyon fontos okiratot. Diákhitel nem volt, helyette ösztöndíjat lehetett kapni, kérvényezni, amit állami intézmények, vállalatok ajánlottak fel (köztük a HM, a BM, sőt az Elhárítás is!). Ehhez valóban tartozott egy szerződés, melyben a hallgató kötelezte magát, hogy néhány évig az ösztöndíjat nyújtó intézménynél fog dolgozni, azaz első, pályakezdő munkahelye biztosított volt. Ellenkező esetben vissza kellett fizetnie a neki adott több éves juttatást.

Mindent összevetve a 70-es évektől - a párthűség biztosította kiskapuk meghagyása mellett - korrekt módon oldották meg a kádári gulyáskommunizmus egyetemi felvételi rendszerét.

Érdekes, mostanság nem hallom, olvasom a hazai médiában, hogy a világ csodálná a tervezett unorthodox oktatási reformot, de még utalást sem hallok erre a hazai vezetőktől, nyilatkozó kormánytagoktól.

Ugyanakkor megrökönyödve konstatáltam, hogy manapság „keretszámokkal”, meg „helyhez kötöttséggel” manipulál a jelenlegi kormányzat. Vajon miért nem tudják felfogni és belátni, hogy most más a helyzet, mint ami az elmúlt száz évben (megszokott?) volt, és lényegesen eltér az eddig alkalmazott oktatási kirekesztetésektől. Hiszen a numerus clausus csak a lakosság 6 százalékát érintette, azaz a többség leszarta. Pardon, az érintetteken kívül csak a jogvédők háborogtak, tiltakoztak. Elsősorban külföldön. 25 esztendővel később, a proletárdiktatúrában, az „osztályidegenek” esetében már ők sem, mert tudomásul vették, hogy ez a Vasfüggöny mögötti világ (szerves) része. A felsőoktatási intézményekbe bekerült, felvett munkás-parasztszármazású fiatalok legfeljebb sajnálták eltanácsolt társaikat, barátaikat, szomszédjaikat, rokonaikat. Most viszont, több mint 20 évvel a rendszerváltás után(!), nem egy „réteget”, a lakosság 5 – 6 százalékát érinti a kizárás, hanem a fiatalság egészét! Miközben csupán kb. 8-10 százaléknak kedvez. És ez óriási különbség! Hogy ezt képtelenek felfogni a mai vezetők, törvény- és jogalkotók, számomra érthetetlen.

Naná, hogy a kiherélt szakszervezetek tehetetlensége láttán a rosszul fizetett pedagógusok a diákok mellé álltak, állnak. Ők engedték a sztrájkot, a tüntetéseket, hiszen nélkülük lehetetlen lett volna bármilyen megmozdulás (főleg iskolán belül). A hatalom is azért bánt (eddig) kesztyűs kézzel velük, mert tudták és tudják, hogy az alulfizetett pedagógusok sokkal erősebb hátteret biztosítanak a fiataloknak, mint az ellenzéki szolidaritás, no meg az Orbán-ellenesek szimpátiája. Ez a tiltakozás nem csak a felvételiről és a tandíjakról szól! Hanem a pedagógusok állásáról, fizetéséről is! (politikai hovatartozástól függetlenül!) Hogy ezt a hatalom eddig nem érzékelte volna, - kétlem. Remélhetőelg hamarosan rádöbbenek, hogy az eddigi trükközés, hitegetés (a szebb jövőről) kifulladt. Az oktatás, a jövő nemzedék tanítása és taníttatása jelentősen eltér az egészségügyben tapasztalható anomáliáktól. Hiszen az egészségügyben a betegek nem vonulnak az utcára! Itt és most viszont a „kezelésre várók” lázadtak fel. Ezért hatásosabb (és veszélyesebb) ennek a „szakágnak” az ellenállása, és kezelése.

A kormánypárti kommunikáció pocsék, de ez nem újság. Annál inkább meglepett az 5. számú Fidesz párttagkönyv birtokosának legutóbbi publicisztikája, melyben kijelenti:

"......A diákság nem akar semmit, csak balhét. ..."

Ezzel a kijelentésével nem csak a „baloldalon”, hanem a „jobboldalon”, mi több a nemzet egészénél, no jó, a többségénél megvetést kellene, hogy kiváltson. Hiszen ez a megállapítás megalázza, szembeköpi 1848 és 1956 szellemét, a változást követelő fiatalság, diákság, egyetemisták hazaszeretetét. Ha pedig „rosszul fejezte ki magát” (amit kétlek!), akkor tudnia kellene, hogy a ’68-as ifjúság is iskolareformokat követelt, majd politikai mozgalommá vált, mely a környezet védelmét hirdetve új pártot hozott létre, a Zöldeket. Ilyen aspektusból és analógiából nézve (B. Zs. hülyeségének köszönhetően) új dimenziót adhat a hazai politikának ez az oktatási rendszer (ésszerű) megreformálásáért indult össznépi megmozdulás.

NEM

NEM. Ez egy rövidítés: Neonáci Ellenes Mozgalom, mely ma (december 02-án) tartotta tüntetését a budapesti Kossuth-téren.

 

Az alapötlet jó volt. A tömeg látványa impozáns. Sok mindent kifejezett. Még is, hiányérzetem volt, mintha valami félresikerült volna.

 

Túl sok volt a “zsidózás”, annak ellenére, hogy hivatalosan Magyarországon nincsenek “zsidók”. Lehet, hogy meglepő, de 1867 óta csak izraelita vallású magyar emberek élnek a Kárpát-medencében. A nemzetiségek, kisebbségek között mai napig nincs “zsidó”, ezzel is kifejezve a magyarsághoz való tartozást. Erről, mintha megfeledkeznének a hitközségek vezetői is, akik épp úgy “zsidóznak”, mint a két világháború közti “fajtiszta”, meg “őskeresztény” magyarok. Az első világháború végétől lett pejoratív szó, kifejezés a “zsidó”, és lett a kirekesztés és a gyűlölet közbeszédi szimbóluma. 1867-től 1990-ig hivatalosan csak izraelita vallású magyarok éltek a Kárpát-medencében. A születési anyakönyvekben csak, mint vallás szerepelt az izraelita szó, kifejezés. Így hívták a hitközségeket, és a temetőket is.  A “zsidó” szó, fogalom hivatalosan nem létezett.

 

Ezt a kirekesztő, megkülönböztető szót, fogalmat csak a 1930-as évek végén vette át – fokozatosan – a hivatalos Magyarország. Az 1938. évi XV. törvénycikk tesz először utalást arra, hogy ki tekinthető “zsidó”-nak. Mindenki, aki 1919. augusztus 01. után az izraelita felekezethez tartozott. Ezt a szégyenletes törvényt nevezik az “első zsidótörvény”-nek. Összeírás nem kellett, hiszen a születési bizonyítványból vagy anyakönyvi kivonatból ez rögtön kiderült.

 

1945-től ismét az izraelita (vallás) lett a hivatalos elnevezés, már csak azért is, mert ezzel is bizonyítani akarta az új, demokratikus Magyarország, hogy az igazságtalanul meghurcolt, ill. ártatlanul meggyilkolt honfitársaink magyarok voltak, és azok is maradnak. Mintha ez az elv és gondolat a most vasárnapi (december 02.) szimpátia tűntetésen feledésbe merült volna. Még a hétköznapi “zsidózás” formáit és veszélyeit felsoroló MSZP elnök is kifelejtette beszédéből.

 

Hamisnak éreztem, és érzem az egész megmozdulást, mert ott mind a szervezők, mind a jelenlévők között többségben voltak a “zsidók”. És ezt jelezték is! Annak ellenére, hogy a tüntetés épp arról szólt (vagy szólt volna), hogy meg nem engedhető honfitársaink származás szerinti megkülönböztetése, “listába vétele”. Számomra akkor lett volna ez valóban egy őszinte “nagy össznépi” kiállás, ha a színpadon a végén a három politikus mellett néhány “gój” is megjelent volna, és a szervezés fővédnökei között a politikai pártok, a szakszervezetek és a történelmi egyházak ill. azok képviselői domáltak volna. Hiszen ez az összejövetel és tüntetés épp arról szólt (volna), hogy állampolgárainkat egyenjogúnak és egyenrangúnak tartjuk vallási és származási hovatartozástól függetlenül.

 

Végül, de nem utolsó sorban. Ugyancsak furcsállom, hogy csak a fasizmust és a nácizmust emlegették mind a szónokok, mind a  táblákkal, felíratotkkal megjelentek. Ezzel ugyanis az emberek tudatában tovább éltetik azt a történelemhamisítást, hogy az itt történt jogfosztásokért és gyilkosságokért egyedül a (német) “nácik” a felelősek. Ez egyszerűen nem igaz! A magyarországi népirtásnak tekinthető tömeggyilkosságokat a nyilasok követték el, akik a hungarizmus híveiként eleve elhatárolódnak a nemzeti szocializmustól és annak bűneitől. A “zöldingesek”, mint (egykori) jelző és fogalom ugyancsak a feledés homályába veszett.

 

Minden kezdet nehéz, tartja a mondás. Ezért csak örülni lehet, és dicsérni a kezdeményezést, valamint annak tömegeket megmozgató lefolyását, ami elvben a kirekesztés és a nyilas, hungarista eszme ellen szerveződött. Mégis, a médián keresztül lecsapodó, tükröződő reakciók elsősorban politikai következtetéseket próbálnak levonni. Azt találgatják, hogy melyik szónoknak volt nagyobb sikere, jobb hatása a megjelentekre és a képernyők előtt ülőkre. Melyik párt tud majd ebből minél több és nagyobb előnyt kovácsolni, azaz valójában a 2014-es választások előtesztelésének fogták és fogják fel ezt a politikamentes(?), antiszemita-ellenes összejövetelt.

 

A tüntetést megtisztelő külföldi képviselők (Eleni Tsakopoulos Kounalakis, az US, és Ilan Mor, Izrael nagykövete) közül elfelejtették megemlíteni Svédország budapesti nagykövetét (Karin Olofsdotter) Ez már csak azért is kínos, mivel Wallenberg év van (100 éve született), és a nagykövet asszony az izraelita magyarok ezreit megmentő diplomata hazáját képviselte. Ilyen apróságra azonban már nem figyel oda a nagypolitika és az azt kiszolgáló hazai média.

 

 

 

 

Rögös út a kapitalizmus felé

Szemlélve a magyarországi eseményeket, az az ember benyomása, hogy az elmúlt több mint húsz esztendő alatt nem sikerült lerakni a modern kapitalizmus alapjait. Nem sikerült oda eljutni, ahol az utolsó békeévben (1938) a magyar gazdaság volt, ill. állt. Még napjainkban is a szovjetrendszer 40 évében belénk sulykolt ideológia határozza meg a közgondolkodást. A lényeg: kell egy ellenségkép.

 

Bolsevik hagyomány. Vagy örökség? A nép vezető ereje, a párt, tévedhetetlen. A hibát, hibákat az ellenség követi el, amely természetesen kivülről jön, mert nem bírja elviselni sikereinket. Persze köztünk is vannak ügynökeik, ezért ébernek kell lennünk. Azért megy rosszul, mert ellenük kell harcolnunk, de ha a helyzet urai leszünk, akkor eljön a Kánaán, pardon a kommunizmus, akarom mondani Mária országa. Ugyancsak jó bolsevik hagyomány és gyakorlat, hogy mindig a jelenlegi vezető a jó, az előző pedig rossz. Annak hibái miatt tartunk ott, ahol tartunk. Hruscsov szerint Sztálin volt rossz, Brezsnyev szerint Hruscsov, Gorbacsov szerint Brezsnyev. Hogy maga a rendszer rossz, arra senki sem gondolt. Fontos még! Az előző vezető szobrát, képét, emlékét, stb. el kell tűntetni.

 

Magyar viszonylatban: Rákosi szerint Horthy volt rossz, Kádár szerint Rákosi volt a rossz. Az elődökre emlékeztető tárgyakat, jeleket, elnevezéseket el kell tűntetni. Ez a szemlélet élt és él tovább 1989 óta is. Miközben a modern kapitalizmusra való valódi gazdasági átállás elmaradt. Nagy szólamok hangzanak el, és a többség tapsol, mert úgy érzi szívéből beszélnek. Hogy közben a kapitalista átalakulás elmaradt, senkit sem érdekel. Sokat szídják Horthyt, de csak politikája miatt, különösen azért, mert nem tudta megállítani azt, amit Teleki – szinte látnokként - halálával már előre jelzett: “Szószegők lettünk”, “A gazemberek oldalára álltunk” “Hullarablók leszünk! a legpocsékabb nemzet.” (Teleki búcsúlevele)

 

Ugyanakkor a Horthy-korszak gazdaságáról, a fejlődő képes kapitalizmusról senki sem beszél. Mintha nem lett volna bethleni konszolidáció, gömbösi felismerés (hogy a “zsidó tőke és hozzáértés nélkül a magyar gazdaság nem működik”). Mintha egyáltalán nem lett volna az a tíz év (1928-38), amikor úgy tűnt visszatér az I. világháború előtti aranykor. Azt a kapitalizmust máig nem sikerült felépíteni, pedig az jó alap lett volna 1945 után is egy demokratikus (kapitalista) újrakezdéshez.

 

Csak néhány példa. Erős pengő. Erős szakszervezetek. Nem teljeskörű, de működő egészségügy, betegbiztosítás (MABI, OTI, stb.). Megfizethető bérlakások, bérházak, amiket részben a biztosító társaságok építettek, hiszen ők hosszú távban gondolkoztak, nem pedig néhány éven belüli megtérülésben, azaz nem a gyors meggazdagodás vezette őket. A nagyvállalatok, gyárak dolgozóiknak, munkásaiknak lakótelepeket (olcsó bérlakásokat) építettek. Az állami, városi, községi hivatalnokoknak “tisztviselő telepek” létesültek. Sőt, a nagyvállalatoknak, részvénytársaságoknak saját kórházaik is voltak (pl. MÁV). A kórházak jó részében az egyházak biztosították a személyzetet, ahol a nővérek, apácák hivatásnak tekintették az ápolást. A középiskolák nagy része is városi, községi és egyházi volt, ahova mindenkit felvettek. A hittan oktatást valamennyi felekezet részére biztosították. Amolyan fakultatív rendszerben, az igénynek megfelelően vagy hitoktató látogatta az iskolát vagy a diákok mehetek el a vallásuk szerinti hitoktatóhoz.

 

Ezeket a kapitalista gazdasági alapokat és társadalmi szerkezeteket a rendszerváltás óta nem értük el, amikre aztán lehetne egy igazságos(abb) szociális elosztást építeni. Ehelyett egészen napjainkig csak az egymásra mutogatás folyik, miközben nem sikerült a működő kapitalizmust legalább arra a szinte hozni, ami 1945 után megszakadt. Hangsúlyozom, gazdaságról beszélek! Egy jól működő kapitalista gazdaságról, aminek megteremtésére 23 esztendő sem volt elég. Az 1990 óta eltelt idő kormányzási kísérletei mellőzték a gazdasági koncepciót, egy valóban modern (nyugati) kapitalista rendszer alapjainak lerakását. Köztudott, hogy nem egyszerű az állami tulajdonon alapuló tervgazdálkodásról átállni (visszatérni) a magántulajdonon alapuló piacgazdaságra. Már csak azért sem, mert ilyenre nem volt még példa. Diktatúrából a demokráciára számtalan van. Lásd Spanyolország. Amire különben szoktak hivatkozni. Csak arról feledkeznek meg, hogy Franco alatt is kapitalizmus volt! Így az átállás, visszaállás a demokráciára csak politikai térre szorítkozott. Magyarországnak viszont egy hiánygazdaságon alapuló, központi irányítású szovjetmodellt kellett átalakítania. Erre azonban – így utólag úgy tűnik – mai napig nem került sor. Cinikusan azt mondhatnám: minden rosszat (különösen a gondolkodást) megtartottunk a szovjetrendszerből és ugyancsak minden rosszat átvettünk a kapitalista rendszerből.

 

Pedig, számtalan követendő példa van. Csak egyet említek: Nyugaton a szakszervezetek ereje részben az önfinanszírozáson alapul. Első számú feladatuk a tagdíjból biztosítani a sztrájkok miatt kiesett bérek, fizetések pótlását. Nem egy szakszervezetnek saját bankja, takarékszövetkezete van.

 

A teljesség igénye nélkül, megprobáltam egy rövid kronológiát összeállítani arról, hogy mennyire mellőzte a hazai vezetés a kapitalista gazdaságra való átállást. És mennyire velünk él a 40 év diktatúra szelleme, mozgató rugója: a pártosság fontossága és a megbélyegző általánosítás. A legnagyobb hiba, hogy az ország vezetése elméleti és nem gyakorlati emberek kezébe került, és ez, az elmúlt közel 25 esztendő alatt semmit sem változott. Talán a rövidéletű Bajnai “szakértő” kormánya az egyetlen kívétel. De menjünk sorjában!

 

Antall-kormány   (1990-93)

Antallék nem mertek a kapitalista átalakításhoz neki látni. A közhangulat szovjetellenességének kedvezve politikai alapon szakított az addigi gazdasági függőséggel, melynek következtében megszűnt az addigi (szovjet-orosz) felvevő piac, ami ha olcsón is, de mindent elvitt, megvett, felvásárolt minőségtől függetlenül. Állandó és biztos vevője volt a magyar áruknak, termékeknek. Az egész (szocialista) gazdaság, amire oly büszkék voltunk - csak Keletre termelt, Nyugatra szinte semmit. Ha mégis, akkor a hidegháború engedte termékekből csak olcsóságukból profitált, miközben abban a hiú ábrándban élt az ország lakossága, hogy termékeink világhírűek. Pedig azok csak a szocialista táborban, valamint a szovjet befolyás alatti országokban, elsősorban az arabvilágban, valamint a harmadik világ országaiban volt versenyképes (pl. Ikarus, Globus, Videoton, stb.). Termékeinkre a Nyugat (Európa, Észak-Amerika) nem volt jelentős felvevőpiac.

 

Horn-kormány   (1994-98)

A Bokros-csomag mentette meg az országot a csődtől, amikor végre elkezdődtek azok az átalakítások (és a velük járó megszorítások), amiket már Antalléknak meg kellett volna tenniük. A csomag a hatalmon lévő pártnak, ill. kormánykoalicíónak későn jött, ezért a megszorítások miatt a lakosság leszavazta a szocialistákat. Igaz, számszakilag továbbra is az MSZP maradt a legerősebb párt, de a "jobboldali" koalició felülkerekedett.

 

Orbán-kormány   (1998-2002)

A Fidesz-FKGP-MDF koalicíó semmit sem tett a gazdaság kapitalista átalakítása érdekében. Az addigra beért Bokros-csomagból éltek. Annak ellenére, hogy önjelölt módon a kapitalizmus hívének és védelmezőjének, azaz “jobboldali”-nak nevezte magát, az Orbán-kormány nem tűzte ki céljául a gazdaság kapitalista modernizálását. Az EU tagfelvétel tárgyalásait vezette Orbán Viktor. Ezek valójában egyeztetések, ígéretek és alkudozások voltak arról, hogy a csatlakozás utáni hét évben mit kell teljesítenie Magyarországnak. Ennek eredményeként (Orbán kézjegyével) hazánk kötelezte magát, hogy minél előbb bevezeti a közös fizetőeszközt, az eurót. Az ígéreteken kivül az ország nem került közelebb a nyugati gazdasági szinthez. A nemzeti töltetű lelkesítő (millenniumi) szólamok nem pótolták a kapitalista fejlődést, az alacsonyok béreket, ezért a nép leszavazta.

 

Medgyessy-kormány (2002-04)

Az egyetlen miniszterelnök, aki betartotta a szavát, választási ígéretét, és bért emelt. Bele is bukott. Hiszen a gazdaság nem tudta elviselni ezt az egyoldalú intézkedést.

 

Gyurcsány-kormány (2004-09)

SZDSZ segítséggel, puccsal került hatalomra. Méltó ellenfele lett (volt) Orbánnak, ugyanazt fújta balról, mint OV jobbról. Míg Orbán, mint a kapitalizmus védelmezője “jobboldalinak” kiáltotta ki magát, addig a Tony Blair rajongó Gyurcsány hirtelen szociáldemokráciáról regélt egy olyan országban, ahol csak a történelem könyvekből ismerték ezt a fogalmat! (Ja, és a Horthy-korszakban élte fénykorát, amikor volt munkásság, méghozzá szervezett és tanulni vágyó!) Közben a piacgazdaságot hirdető egykori szamizdatosok pártja, az SZDSZ,  átalakult liberálissá, méghozzá a Nyugatot majmolva olyan programmal állt elő, amire a (keleti) magyar ember (nép) NEM vevő ! (kábítószer, marihuana, homoszexualitás, stb.)

 

Gazdasági téren továbbra sem volt fejlődés, előrelépés a modern (nyugati) kapitalizmus felé. El voltak foglalva az "átkosból" örökölt párt és ideológiai problémákkal. Gyurcsány csak abban tudott gondolkodni. Lásd öszödi beszéd, ami ugyanazon a "szűkkörű", “belső” tájékoztatón, "eligazitáson" alapult, mint ami az előző negyven év gyakorlata volt. Hasonló megfontolásból teljesen hanyagolta a kapcsolatot Szlovákiával, mert annak (ugyancsak szocialista) miniszterelnöke koalicióra lépett a nacionalistákkal. Magyarország ezért több nemzetközi fórumon is feljelentette Fico-ékat. Hogy közben Szlovákia bevezette az eurót, valahogy nem jutott el a magyar köztudatba. Sem a média, sem az ellenzék nem szembesítette ezzel a kormányt. Ugyanakkor meglepő, hogy a szocialista kormány három olyan kulcsfontosságú poziciót (gazdaság, egészségügy, oktatás) adott az 5 %-os koaliciós partnernek, ami az egész kormányzás alapja békeidőben.

 

Bajnai-kormány (2009-10)

A nevetséges kéthetes kormányfő keresés után végre egy olyan szakember került az élre, akinek volt "rálátása"' a dolgokra, hiszen az EU (pénz)ügyeket intézte addig is, fiatal, angol tudása kitűnő, (gondolom) nemzetközi, gazdasági kapcsolatai úgyszintén. Bajnai megállította az államcsőd felé tartó országot, még a görög miniszterelnök is idejött "tanulmányozni a magyar csodát".

 

Az eladósodás

Ez egy folyamat eredménye, amit a kormányok nem vettek észre, vagy szándékosan szemet hunytak felette. Mintha a képviselők és a közgazdászok nem is éltek volna közöttünk, nem vettek volna lakást, autót, televiziót, stb. az elmúlt közel 25 év alatt. Sőt, a vállakozások és az önkormányzatok sem vettek volna fel hitelt. Pedig vettek! Méghozzá CHF-ban! Nagy népi játék lett a devizahitel, ami a nyugati kapitalista piacgazdaságra abszolút nem jellemző! Magyar specialitás. Hiszen nincs még egy ország az EU-ban, de talán a világon sem, ahol a lakosság 90-95 %-a, a vállalkozások 60 %-a, valamint az önkormányzatok 30 %-a lenne vagy lett volna devizahitelben eladósodva! Ez nem jellemző, mitöbb ismeretlen a fejlett tőkés országokra (hogy régi fogalmat használjak). Be kell látni, 23 évvel a rendszerváltás után, Magyarország még mindig se nem fejlett, se nem tőkés. És nem érte el azt a gazdasági kapcsolatrendszert és (kapitalista) szerkezetet, amilyen az utolsó békeévben (1938) volt.

 

A rendszerváltás óta – különösen a kezdetekben - baromi magas inflációval küzd(ött) az ország. A forint alapú kölcsönök, hitelek kamata elérte az 50 %-ot is ! Ezzel szemben a keményvaluták hitelkamata 5-6 % volt. Naná, hogy mindenki az alacsony kamatút választotta, hiszen logikus és jó ötletnek számított. Nem sejtették, hogy a deviza árfolyamok ilyen (kb. 40 %) mértékben változhatnak. Az volt az emberek tudatában, hogy a svájci frank, mint maga az ország, mindentől független, ezért a fizetőeszköze is stabil. Sőt, örülni kellett, hogy (államilag) megengedték a devizahiteleket! A válságnak még nyoma sem volt, de az autókereskedők csak devizaalapú hitelre adtak kedvezményt!!! A készpénzzel fizetőt elzavarták, pedig normális társadalomban a készpénzes vevő előnyt élvez, és árengedményt kap. Magyarországon viszont eleve a (deviza)hitelt részesítették előnyben! Tehát, itt NEM a bankok az elsőszámú hunyók !!! Mindenki, mindent hitelre vett! A bankok csak kihasználták ezt a (fura) helyzetet. Csak emlékeztetőül. Hányan mentek át Ausztriába alacsony kamatú eurós hitelért, amire életbiztosítás volt a fedezet? Őket is a bankok “csapták be”, beszélték rá és kényszerítették a hitelfelvételre?

 

Szar akkor lett, amikor az amerikai ingatlan, majd pénzügyi válság miatt mindenki menekülni kezdett az addig biztonságosnak tűnő keményvalutáktól (USD, EUR, stb.), és a svájci frank került előtérbe. Ez tett be az euróhoz kötött forintnak és az egész magyar gazdaságnak. Az 1,60 árfolyamról parításra, azaz 1,00-ra ugrott a CHF az EUR-hoz képest! Forintban számolva: az addig 160-170 forintos CHF - nagyon gyorsan 250-270 forint lett !

 

Gyurcsány látva a közelgő csődveszélyt segítségért kiáltott. Csakhogy akkoriban EU-tag NEM vehetett fel IMF kölcsönt! Az Európai Központi Bank hiteléhez pedig a "nagyok" engedélye kellett. A németek hallani sem akartak EKB-s EU hitelről! Nekik egyszer már elég volt az NDK, azt meg akkor még nem lehetett tudni, hogy az amerikai válság milyen hatással lesz a német, ill. az EU, benne az euró-zóna gazdaságára. A német gazdaság jól állt, csak azt nem tudták, hogy a német bankok mennyire vannak benne az amerikai buktában, ill. a válság mennyire lesz kihatással a német exportra. Arról meg fogalmuk sem volt, hogy az új tagokat, a volt szoc. országokat mennyire érinti az amerikai válság. Végülis ezért döntöttek úgy, hogy a tagországok közül elsőként Magyarországnak engedélyezik az IMF hitelfelvételt. Ezzel egy időben az EU kiadott egy közleményt, mely szerint az újonnan csatlakozott kelet-európai országoknak engedélyezett a IMF hitele, de az euró-zónának (továbbra is) tiltva van! Csak, amikor Görögország is jelezte, hogy baj van, engedték meg, hogy valamennyi rászoruló EU-s tagállam vehessen fel hitelt az IMF-től. Így, ezzel nem terhelik a központi bankot (EKB), no meg a "jómenő" országok adófizetőinek pénztárcáját.

 

Orbán-kormány (2010- )

2010-ben felcsillant a remény, hogy a kétharmados többség olyan páratlan lehetőséget ad a magát “jobboldalinak” nevező Fidesz (és Orbán) kezébe, amivel a teljes kapitalista átalakulás és átállás végre bekövetkezhet. Az elmúlt több mint két év kormányzási időszaka azonban nem azt mutatja, hogy ebbe az irányba mozdult volna el az ország és vezetése, és hamarosan elérjük az 1938-as gazdasági környezetet. Például lesz elég megfizethető bérlakás, amit a biztosító társaságok finanszíroznak, vagy a nagyvállalatok építenek az alkalmazottaiknak. A pengőhöz hasonló erős forint (vagy euró) sincs a láthatáron. Csak Horthy-szobor, meg nosztalgia. De ebből az ország népe nem tud megélni! Ettől nem lesz (kapitalista) felemelkedés.

 

Napjaink gazdaságpolitikája jobban hasonlít a kádári időkre, mint a megszépített Horthy-korszakra. A kádári gazdaságpolitika alapja volt: a kölcsönök, hitelek pontos és időbeni visszafizetése. Hadd lássa a Nyugat, (ott a szakadék szélén) hogy mi jó adósok vagyunk. Elvégre ha pontosan fizetünk, akkor máskor is kapunk. Hogy a nép ebből mit lát és kap, nem érdekes. A lényeg a nyomorúságot a csúnya kapitalistákra lehet fogni, akik aztán végül még is csak megszánnak és megsegítenek, hiszen a pénzüket visszakapják. Most is ez folyik, ez az elv érvényesül. Orbán a fejébe vette, hogy mindenáron tartja a “mutatókat”, a nehézségeket pedig az előző “nyócévre” fogja. A nép erre (egyelőre) vevő, és a minszterelnökkel együtt értetlenül nézik, hogy az EU meg az IMF ezt nem veszi be. Ugyanis a “mutatók” betartása nem a (gazdasági) fejlődés és növekedés eredménye, hanem a kötségvetési hiányt toldozó-foltozó elvonások és extra megadóztatások következménye. A modern, jól működő kapitalista gazdaság továbbra is csak álom a Kárpát-medencében. Sőt, egyre távolodó.