Csapongás
Őszintén, nem követtem az elnökválasztási kampányt, sőt magával az SZDSZ-szel sem igazán foglalkoztam az utóbbi időben. A szememben épp olyan „nagy múltú kis párt”, mint az MDF, a rendszerváltás, vagy -változás (kinek kedve, felfogása és vérmérséklete szerint) egykor meghatározó tömegszervezete. Alapító tagjai a háború alatt, ill. után született nemzedék „rezsimkritikusai”. A szovjettípusú Kádár korszak igazságtalanságaira próbálták felhívni a figyelmet. Talán az úgynevezett 68-as ifjúság letéteményesei. De nem a nyugati diákmozgalmaké, hanem a prágai tavaszé. A nyugati világ ifjúsága a szüleik által teremtett jólétben, a társadalmi igazságtalanságok elleni (békés) harcban látta forradalmi elhivatottságát. Mindez persze – mint a legtöbb dolog a XX. században – Amerikából jött, indult el. Kezdve a fekete (néger) zenén alapuló „fehér” zenével: a rock-and-roll-lal, mely mögött öntudatlanul is ott volt, ott húzódott meg a szegregáció elleni politikai küzdelem (lásd Ray Charles story). Majd jött a (vietnami) háború és mindenfajta erőszak elleni passzív ellenállás, a krisztusi szeretetet hirdető hippy mozgalom (Flower Power), amely az önellátásra alapuló „vissza a természetbe” ideológiával párosult.
Az európai (ifjúsági) mozgalmakban azonban – valószínűleg a hidegháború miatt - erőteljesebben jelent meg a politika, a politikai irányvonal(ak), és ebben nagy szerepet játszott az USA-ban élő, európai (német) származású, marxizmust (és a szovjetrendszert) kritizáló filozófus, Herbert Marcuse. Az 1968-as nyugat-európai – elsősorban az EU alapító francia és német – ifjúság ideológiájából, megmozdulásaiból fejlődött ki a (hippyk természetszeretetéhez hasonlóan) a zöld mozgalom, ami csak Európában, (elsősorban Nyugat-Németországban) tudott politikai erővé, párttá alakulni, fejlődni. Ellentétben a tengerentúllal (élén az USA-val), ahol a környezetvédelem, mint olyan, nagyon hamar bekerült és beépült a kormányprogramokba. Ugyanakkor az európai radikálisok még a merényletektől, a gazdasági vezetők meggyilkolásától sem riadtak vissza (lásd Baader-Meinhof).
Moszkva ezt még elviselte, sőt - mint később kiderült – titokban támogatta is a fennálló (nyugati) társadalmi rend, rendszer ellen lázongókat. Azt azonban már nehezen tudta elviselni, amikor – szinte ezzel egy időben – a szovjet irányvonalat is „támadás” érte. Az olasz kommunista párt meghirdette az „eurokommunizmust”, amely megkérdőjelezte Moszkva egyedüli és kizárólagos vezető és (központi) irányító szerepét. Ehhez társult a szovjetmintájú kelet-európai országokban elindult reformtörekvések, amik az 1956-os magyar forradalomra vezethetők vissza. Míg a hatvanas évek végén a kádári Magyarországon „új gazdasági mechanizmus” néven próbálták megreformálni a szovjetrendszert, egy jobb, szabadabb élet, ill. életszínvonal reményében („gulyáskommunizmus”), addig Csehszlovákiában a reformtörekvésnek politikai élet adtak és a mozgalom, olasz mintára, az „emberarcú szocializmus” nevet kapta.
Ez a rendszerreformáló gondolat erősödött fel a 80-as évekre, különösen a lengyel „események” idején, amelynek a krakkói érsek pápává választása adott igazán komoly és nemzetközi hátteret. No, és az orosz „mocorgás”: a gondolatok, írások „(ön)kiadása” (szam-izdaty).
A magyar ellenzék, a „szamizdatosok”, valójában rendszerkritikusok voltak. Vagy még talán azok sem, hiszen kiadványaikkal gyakorlatilag felvilágosító munkát végeztek, általában az elhallgatott tényeket, dokumentumokat adták közre. Különös tekintettel 1956-ra, ami tabunak számított a Kádár-korszakban. A kiadványok készítőit, terjesztőit üldözték, létükben, egzisztenciájukban fenyegették, vagy külföldre kényszeríttették. Kirakatperek viszont nem voltak, súlyos büntetéseket nem szabtak ki, hiszen nem volt mire. Államellenes cselekedetet, uszítást, a „Népköztársaság államrendje elleni összeesküvést, vagy arra való felbujtást” nem követtek el. Mai szóhasználattal a „mainstream”-mel szembementek, „blogoltak”. Ha lett volna Internet (és blog), talán a sokszorosításra és a terjesztésre sem lett volna igazán szükség. Ebből is látható, hogy mekkorát változott a világ az elmúlt közel húsz esztendőben.
A szamizdat terjesztésébe bekapcsolódtak a külföldi hírközlőszervek is, elsősorban a Szabad Európa Rádió (SZER), így sokkal több emberhez juthattak el a stencilezett oldalak tartalma. Ugyancsak a rádióadón keresztül tudta tartani híveivel a kapcsolatot Walesa és Havel is, miközben a nagynyilvánosság (a nemzetközi nyomás) miatt a hatóságok visszafogottabbak lettek velük szemben. Ezt 1989 után a csehek és a lengyelek elismerték és megköszönték. Magyar részről tudtommal ilyen nyilvános köszönetmondás nem történt, sőt a média moratóriummal megakadályozták a SZER magyarországi bejegyzését, ill. sugárzását.
A szamizdatosok, a másként gondolkozók, az ellenzék első és talán egyetlen valóban nagy jelentőségű országos méretű politikai tette a Bős-Nagymarosi vízmű elleni kiállás volt. Kiderült, hogy a környezetvédelem az a terület, ahol a diktatúra képtelen ép érvekkel megvédeni tetteit, álláspontját. Semmilyen elfogadható ideológiai vagy politikai érvet nem lehetett a tüntetők, ellenzők ellen felhozni. Pedig a szakemberek tisztában voltak, hogy az erőmű meg nem építése a nemzetközi bonyodalmak mellett, irgalmatlan sok (és fölösleges) pénzkidobást jelent majd a magyar nép-, pardon, nemzetgazdaságnak.
Aztán jött az első szabad választás, és úgy tűnt azt az SZDSZ nyeri meg. A papírforma azt mutatta, hogy a (Nyugaton akkor már) jól ismert szamizdatos nevekkel fémjelzett párt lesz a befutó. Valóban meglepetést volt, hogy ehelyett egy konzervatív(abb) tömörülés (MDF) szerezte meg a kormányzást. Itt jegyzendő meg: mind Antall József, mind Német Miklós becsületére váljék, hogy vérontás nélkül, békés úton történt meg az „átadás-átvétel”, azaz a diktatúra parlamentáris demokráciára való cseréje.
A demokráciára való átállás, a valódi erővonalak kialakulása 1993-ra datálható. Ekkor bomlott fel az MDF, vált le, ill. ki a Csurka István vezette szélsőjobb. Ugyanakkor az MDF-nek egy székház erejéig sikerült „megvásárolnia” az ellenzékbe kényszerült SZDSZ ifjúsági tagozatát, a Fideszt, illetve annak vezetőjét, Orbán Viktort. Ugyanebben az esztendőben lépett ki a „narancsos pártból” Fodor Gábor a Fidesz egyik alapító tagja, és igazolt át az „anyapárthoz”, azaz az SZDSZ-hez, miközben az Orbán vezette Fiatal Demokraták Szövetsége (Fidesz) eltörölte az addigi párttagsági felsőkorhatárt, és ezzel nemcsak "függetlenné", de "nagykorúvá” is vált. Antall halálával megpecsételődött a vezető jobboldali párt, az MDF, sorsa.
Az európai (ifjúsági) mozgalmakban azonban – valószínűleg a hidegháború miatt - erőteljesebben jelent meg a politika, a politikai irányvonal(ak), és ebben nagy szerepet játszott az USA-ban élő, európai (német) származású, marxizmust (és a szovjetrendszert) kritizáló filozófus, Herbert Marcuse. Az 1968-as nyugat-európai – elsősorban az EU alapító francia és német – ifjúság ideológiájából, megmozdulásaiból fejlődött ki a (hippyk természetszeretetéhez hasonlóan) a zöld mozgalom, ami csak Európában, (elsősorban Nyugat-Németországban) tudott politikai erővé, párttá alakulni, fejlődni. Ellentétben a tengerentúllal (élén az USA-val), ahol a környezetvédelem, mint olyan, nagyon hamar bekerült és beépült a kormányprogramokba. Ugyanakkor az európai radikálisok még a merényletektől, a gazdasági vezetők meggyilkolásától sem riadtak vissza (lásd Baader-Meinhof).
Moszkva ezt még elviselte, sőt - mint később kiderült – titokban támogatta is a fennálló (nyugati) társadalmi rend, rendszer ellen lázongókat. Azt azonban már nehezen tudta elviselni, amikor – szinte ezzel egy időben – a szovjet irányvonalat is „támadás” érte. Az olasz kommunista párt meghirdette az „eurokommunizmust”, amely megkérdőjelezte Moszkva egyedüli és kizárólagos vezető és (központi) irányító szerepét. Ehhez társult a szovjetmintájú kelet-európai országokban elindult reformtörekvések, amik az 1956-os magyar forradalomra vezethetők vissza. Míg a hatvanas évek végén a kádári Magyarországon „új gazdasági mechanizmus” néven próbálták megreformálni a szovjetrendszert, egy jobb, szabadabb élet, ill. életszínvonal reményében („gulyáskommunizmus”), addig Csehszlovákiában a reformtörekvésnek politikai élet adtak és a mozgalom, olasz mintára, az „emberarcú szocializmus” nevet kapta.
Ez a rendszerreformáló gondolat erősödött fel a 80-as évekre, különösen a lengyel „események” idején, amelynek a krakkói érsek pápává választása adott igazán komoly és nemzetközi hátteret. No, és az orosz „mocorgás”: a gondolatok, írások „(ön)kiadása” (szam-izdaty).
A magyar ellenzék, a „szamizdatosok”, valójában rendszerkritikusok voltak. Vagy még talán azok sem, hiszen kiadványaikkal gyakorlatilag felvilágosító munkát végeztek, általában az elhallgatott tényeket, dokumentumokat adták közre. Különös tekintettel 1956-ra, ami tabunak számított a Kádár-korszakban. A kiadványok készítőit, terjesztőit üldözték, létükben, egzisztenciájukban fenyegették, vagy külföldre kényszeríttették. Kirakatperek viszont nem voltak, súlyos büntetéseket nem szabtak ki, hiszen nem volt mire. Államellenes cselekedetet, uszítást, a „Népköztársaság államrendje elleni összeesküvést, vagy arra való felbujtást” nem követtek el. Mai szóhasználattal a „mainstream”-mel szembementek, „blogoltak”. Ha lett volna Internet (és blog), talán a sokszorosításra és a terjesztésre sem lett volna igazán szükség. Ebből is látható, hogy mekkorát változott a világ az elmúlt közel húsz esztendőben.
A szamizdat terjesztésébe bekapcsolódtak a külföldi hírközlőszervek is, elsősorban a Szabad Európa Rádió (SZER), így sokkal több emberhez juthattak el a stencilezett oldalak tartalma. Ugyancsak a rádióadón keresztül tudta tartani híveivel a kapcsolatot Walesa és Havel is, miközben a nagynyilvánosság (a nemzetközi nyomás) miatt a hatóságok visszafogottabbak lettek velük szemben. Ezt 1989 után a csehek és a lengyelek elismerték és megköszönték. Magyar részről tudtommal ilyen nyilvános köszönetmondás nem történt, sőt a média moratóriummal megakadályozták a SZER magyarországi bejegyzését, ill. sugárzását.
A szamizdatosok, a másként gondolkozók, az ellenzék első és talán egyetlen valóban nagy jelentőségű országos méretű politikai tette a Bős-Nagymarosi vízmű elleni kiállás volt. Kiderült, hogy a környezetvédelem az a terület, ahol a diktatúra képtelen ép érvekkel megvédeni tetteit, álláspontját. Semmilyen elfogadható ideológiai vagy politikai érvet nem lehetett a tüntetők, ellenzők ellen felhozni. Pedig a szakemberek tisztában voltak, hogy az erőmű meg nem építése a nemzetközi bonyodalmak mellett, irgalmatlan sok (és fölösleges) pénzkidobást jelent majd a magyar nép-, pardon, nemzetgazdaságnak.
Aztán jött az első szabad választás, és úgy tűnt azt az SZDSZ nyeri meg. A papírforma azt mutatta, hogy a (Nyugaton akkor már) jól ismert szamizdatos nevekkel fémjelzett párt lesz a befutó. Valóban meglepetést volt, hogy ehelyett egy konzervatív(abb) tömörülés (MDF) szerezte meg a kormányzást. Itt jegyzendő meg: mind Antall József, mind Német Miklós becsületére váljék, hogy vérontás nélkül, békés úton történt meg az „átadás-átvétel”, azaz a diktatúra parlamentáris demokráciára való cseréje.
A demokráciára való átállás, a valódi erővonalak kialakulása 1993-ra datálható. Ekkor bomlott fel az MDF, vált le, ill. ki a Csurka István vezette szélsőjobb. Ugyanakkor az MDF-nek egy székház erejéig sikerült „megvásárolnia” az ellenzékbe kényszerült SZDSZ ifjúsági tagozatát, a Fideszt, illetve annak vezetőjét, Orbán Viktort. Ugyanebben az esztendőben lépett ki a „narancsos pártból” Fodor Gábor a Fidesz egyik alapító tagja, és igazolt át az „anyapárthoz”, azaz az SZDSZ-hez, miközben az Orbán vezette Fiatal Demokraták Szövetsége (Fidesz) eltörölte az addigi párttagsági felsőkorhatárt, és ezzel nemcsak "függetlenné", de "nagykorúvá” is vált. Antall halálával megpecsételődött a vezető jobboldali párt, az MDF, sorsa.
A létbiztonság iránti nosztalgia 1994-ben az egykori kommunistákat segítette vissza a hatalomba. Ekkor egy pillanatra valóban fennállt a restauráció, a visszarendeződés lehetősége, veszélye. Csakhogy közben megszűnt a Szovjetunió és a szovjet megszálló csapatok már rég elhagyták az országot. Az új helyzetben a bizonyítás kerekedett felül az utódpártban és tagjaiban („szakértő kormány”), mintegy rászolgálni a bizalomra. Csak emlékeztetőül: az MSZP földcsuszamlásszerű győzelmet aratott 1994-ben. Egyedül is képes lett volna kormányozni. Mégis koalícióra lépett az SZDSZ-szel, mondván „kell egy kis kontrol”. Jó, ha egy kispárt beleszól, ellenőrzi a komcsik, pardon, ekkor már „szocik” kormányzását.
Ez a koalíciós, kormányzási partnerség 2002-ben és 2006-ban is továbbfolytatódott. Csak közben történt egy és más. Úgy tűnt, az SZDSZ válságba került, elvesztette az irányt, a célt. Az alapítók sorra visszavonultak, sőt kiléptek az egykor oly nagyreményű és népszerű pártból. Egyre több vád érte a két koalíciós párt közötti kapcsolatot. Az a vélemény alakult ki, hogy az alig több mint 5 %-os SZDSZ sakkban tartja, zsarolja a kormányzó tömegpártot. Ez különösen Medgyessy Péter lemondásakor, 2004-ben, volt igen plasztikusan érzékelhető. Medgyessy kérte, sőt mi több, követelte Csillag István (SZDSZ) gazdasági miniszter távozását. A valódi ok eddig még nem derült ki, de mintha az autópálya-építések miatt neheztelt volna Csillagra, ill. az SZDSZ-re az akkori miniszterelnök, aki elkeseredésében – így utólag, valószínűleg elhamarkodottan – kijelentette: ha Csillag nem megy, akkor ő megy. (nem szó szerinti idézet!). Az SZDSZ kötötte az ebet a karóhoz, a miniszterelnök pedig betartotta a szavát, és távozott. Ami felettébb érdekes volt, hogy Medgyessy távozását követő napon az SZDSZ már nem ragaszkodott Csillag Istvánhoz, sőt a gazdasági miniszteri poszthoz sem.
A Gyurcsány-kormány egy orvosból lett számítástechnikai, informatikai milliomost (tán milliárdost) nevezett ki a gazdasági tárca élére. Mondván, ha a szabadpiacon ilyen sikeres volt, akkor a közigazgatásban is az lesz. A független, pártonkívüli Kóka János aztán a tavalyi parlamenti választások előtt (2006 januárban) belépett az SZDSZ-be, és a párt színeiben indult, nem sok sikerrel. Végül a párt országos listájáról került be a parlamentbe.
Ez az ember, akinek nincs sok köze, mondhatni semmi köze a rendszerváltó párthoz, most az SZDSZ elnöke. Kókát a párt küldöttgyűlése minimális többséggel választotta meg azzal a Fodor Gáborral szemben, akinek igen régi, színes és nagy politikai múltja van. Hacsak a Fidesz alapító tagságára gondolunk.
Lehet, hogy eme kis eszmefuttatásomnak a „Quo vadis SZDSZ?” címet kellett volna adnom?
Ez a koalíciós, kormányzási partnerség 2002-ben és 2006-ban is továbbfolytatódott. Csak közben történt egy és más. Úgy tűnt, az SZDSZ válságba került, elvesztette az irányt, a célt. Az alapítók sorra visszavonultak, sőt kiléptek az egykor oly nagyreményű és népszerű pártból. Egyre több vád érte a két koalíciós párt közötti kapcsolatot. Az a vélemény alakult ki, hogy az alig több mint 5 %-os SZDSZ sakkban tartja, zsarolja a kormányzó tömegpártot. Ez különösen Medgyessy Péter lemondásakor, 2004-ben, volt igen plasztikusan érzékelhető. Medgyessy kérte, sőt mi több, követelte Csillag István (SZDSZ) gazdasági miniszter távozását. A valódi ok eddig még nem derült ki, de mintha az autópálya-építések miatt neheztelt volna Csillagra, ill. az SZDSZ-re az akkori miniszterelnök, aki elkeseredésében – így utólag, valószínűleg elhamarkodottan – kijelentette: ha Csillag nem megy, akkor ő megy. (nem szó szerinti idézet!). Az SZDSZ kötötte az ebet a karóhoz, a miniszterelnök pedig betartotta a szavát, és távozott. Ami felettébb érdekes volt, hogy Medgyessy távozását követő napon az SZDSZ már nem ragaszkodott Csillag Istvánhoz, sőt a gazdasági miniszteri poszthoz sem.
A Gyurcsány-kormány egy orvosból lett számítástechnikai, informatikai milliomost (tán milliárdost) nevezett ki a gazdasági tárca élére. Mondván, ha a szabadpiacon ilyen sikeres volt, akkor a közigazgatásban is az lesz. A független, pártonkívüli Kóka János aztán a tavalyi parlamenti választások előtt (2006 januárban) belépett az SZDSZ-be, és a párt színeiben indult, nem sok sikerrel. Végül a párt országos listájáról került be a parlamentbe.
Ez az ember, akinek nincs sok köze, mondhatni semmi köze a rendszerváltó párthoz, most az SZDSZ elnöke. Kókát a párt küldöttgyűlése minimális többséggel választotta meg azzal a Fodor Gáborral szemben, akinek igen régi, színes és nagy politikai múltja van. Hacsak a Fidesz alapító tagságára gondolunk.
Lehet, hogy eme kis eszmefuttatásomnak a „Quo vadis SZDSZ?” címet kellett volna adnom?
.
Fejlemény
A koalíció-szakadásról "Lári-fári" címen írtam meg véleményemet. (Wednesday, April 02, 2008)
.
posted by Pocakos at 12:25 AM
0 comments
