Egy hétvége az Alpok vidékén

Eseményekben dús hétvége (szept. 19-20) tanúja voltam az Alpok vidékén. Sok minden összejött.

Szombaton (09.19) Münchenben megnyílt a 176. Oktoberfest, a sörfesztivál.
Vasárnap (09.20) ünnepelték Innsbruckban a Tirol függetlenné válásához vezető Andreas Hofer féle (paraszt)felkelés 200. évfordulóját. Ezzel egy időben az ausztriai Vorarlberg tartományban helyhatósági választások voltak. Németországban, pedig az ellenzékben lévő két kisebbik parlamenti párt (FDP és Zöldek) jelezte, hogy a következő hétvégi országos választást követően kivel, melyik nagypárttal hajlandó koalícióra lépni.

Szombaton pont délben München főpolgármestere Christian Ude (SPD) két kalapácsütéssel megcsapolta az első söröshordót, és ezzel megnyitotta a 16 napig tartó népünnepélyt. A többéves tapasztalat szerint ez idő alatt 6 millióan keresik fel a bajor fővárost, ahol az idén egy "Maß" (egy literes korsó) sör 8,60 euróba kerül. A hagyományoknak megfelelően a főpolgármester koccintott az ország (tartomány) vezetőjével Horst Seehofer (CSU) miniszterelnökkel és emelték poharukat, pardon söröskorsójukat a bajor nép egészségére. Ezt a közös ünneplést még a jelenlegi választási kampány sem tudta, tudja megbontani. Az NSZK megalakulása óta Bajorországban szinte mindig a „feketék” (CSU – keresztény-szociális unió) voltak hatalmon, ami jól tükrözi a vidéki emberek konzervatív, vallásos lelki világát és politikai beállítottságát. A főváros (München) pedig hagyományosan a „vörösök” (SPD – szociáldemokraták) fellegvára. Ezen sem csodálkozik senki, hiszen mint egyetemi város magán viseli a fiatalok lázongó szellemiségét, no meg az útkereső művészek és a munkásnegyedek baloldaliságát. Ebben a „vörös és fekete” szellemben tud egy héttel a választások előtt is együtt ünnepelni a bajor politikai elit, mi több az ünnepi sörsátorban népviseletben jelentek meg a pártok vezetői (a hölgyek, feleségek dirndl-ben, a férfiak többsége pedig bőrnadrágban).

Vasárnap Innsbruckból közvetítette az osztrák tv Tirol tartomány függetlenné válásának 200. évfordulója alkalmából rendezett 3 órás népviseleti felvonulást. A dísztribünön ott volt az osztrák államelnök, a kancellár, Tirol tartományi főnöke és Dél-Tirol vezetője. A műsorvezető emlékeztetett, hogy Andreas Hofer parasztvezér felkelését az Alpok déli vonulatát, a tiroli grófságot, akkoriban uraló bajorok, és a dél felől érkező napóleoni csapatok elleni harc vezette Tirol függetlenségéhez, melynek területi egységét a Habsburgok is elismerték. A Monarchia felbomlását követően 1919-ben a Versailles-i békeszerződés Olaszországhoz csatolta Tirol déli részét, annak elismeréseként, hogy az olaszok a győztes hatalmak oldalán vettek részt az első világháborúban. 1939-ben Hitler és Mussolini megegyezett, hogy a német ajkú lakosság önként távozhat a Német Birodalomba. 1945 után Dél-Tirol továbbra is olasz fennhatóság alatt maradt. Az autonómiai törekvéseket Róma elnyomta, amelyre válaszul Ausztria semlegességét követően, az 50-es évek második felétől, a dél-tiroliak merényletsorozatokkal válaszoltak. Bécs és Róma végül megegyezett a kulturális autonómiában, a kétnyelvűségben. Dél-Tirol napjainkra Olaszország leggazdagabb tartománya lett, melyhez nagyban hozzájárultak a kétnyelvűségben rejlő előnyök. Ugyanis a Dél-Tirolban kötött német nyelvű (elsősorban autó- és ingatlan adás-vételi) szerződések egész Olaszországban érvényesek, ami az Európa német nyelvterületeiről érkezők számára az ügyintézést nagyban megkönnyíti és leegyszerűsíti.

Az ünnepségen rendzavarás nem történt. Az osztrák állami vezetők az európaiság jegyében a példás együttélést hangsúlyozták. A tiroli zászlók mellett mindenhol az EU zászlaja dominált. Egyetlen „ellen-transzparens” volt látható „Cortina Bozenhez akar menni” felirattal. Cortina d’Ampezzo (eredetileg Hayden) küldöttei hívták fel ezzel a figyelmet óhajuk teljesítésére, hogy városuk ne az olasz Veneto, hanem a dél-tiroli Trentino tartományhoz, és ezzel Bozen (Bolzano) közigazgatása alá tartozzék.

Az innsbrucki ünnepség ideje alatt tartották Ausztria legnyugatibb tartományában, Vorarlberg-ben, a helyhatósági választásokat, amit abszolút többséggel az osztrák Néppárt (ÖVP) nyert. Az eddigi koalíciós partner, az egykor Jörg Haider nevével fémjelzett Szabadságpárt (FPÖ) helyi vezetője a kampány során a hohenems-i zsidómúzeum igazgatóját, aki Németországban született, „Amerikából érkezett menekült zsidónak” nevezte. Ezt a megjegyzést antiszemitának minősítette a vorarlbergi néppárt és kijelentette: a választás után az FPÖ-vel semmiképpen nem lép koalícióra. Nem is lett rá szükség, mivel a Néppárt megszerezte a szavazatok több, mint 50 százalékát. Ugyanakkor elgondolkoztató, hogy a Szabadságpárt megduplázta szavazatait, és 25 százalékkal a második helyen végzett.

Vasárnap (szept.20.) nyilvánította ki a jelenleg ellenzékben lévő két számottevő német „kispárt” (FDP és Zöldek) is koalíciós elképzelését a szeptember 27-i választások utánra. A szabaddemokraták, a „sárgák” (FDP) bejelentették, hogy csakis a „feketék”-kel (CDU/CSU) hajlandók koalícióra lépni. A Zöldek viszont egyértelművé tették, hogy csakis a szociáldemokratákkal tudják a koalíciót elképzelni. Ha valamennyi párt ígéretéhez híven kitart előre megnevezett koalíciós partnere mellett, akkor a négy évvel ezelőtti patthelyzet állhat elő, és marad a kényszer-nagykoalíció Angela Merkel kancellárral az élen.

A parlamentáris pártok egyöntetűen elzárkóztak a NDK-s utódpártnak tartott Baloldal (die Linke) nevű párttal való koalícióra lépéstől. Habár a szociáldemokraták (SPD) jelezték: tartományi szinten elképzelhető az SED (az NDK MSZMP-je) utódpártjával az együttműködés, de szövetségi (állami) szinten ez kizárt dolog. A nagy kérdés: vajon a CDU/CSU-nek sikerül-e az FDP szavazókkal együtt megszerezni a kormányzáshoz szükséges („fekete-sárga”) többséget? Ha igen, akkor továbbra is Merkel a kancellár. Ha nem, és ismét a nagykoalíció lenne az egyetlen kiút a drága és időigényes megismételt választás elkerülésére, akkor a nagykoalíció esetén ugyancsak Merkel a nyerő – legalábbis a papírforma szerint.

A német választási kampány eldurvulásától nem kell(ett) tartani, hiszen meglehetősen fonák helyzet alakult ki, ugyanis a kihívópárt vezére Steinmeier (SPD) a jelenlegi kormány külügyminisztere. Vajon mit mondhat egy külügyminiszter a saját kormányfőjére? És fordítva, egy kormányfő (CDU-s kancellár) hogyan bírálhatja saját külügyminiszterét, annak munkáját? Ezért mindkét jelölt csak azt tudja hangoztatni: nem szeretné a fennálló koalíciót folytatni.

A végzetes nap

A 60-as évek elején Krakkóban a „Jaszczury” (klub) fogalom volt a magyar autóstopposok körében. Innen indultunk felfedezni Báthory és Piłsudski örök nyughelyének városát. A villamoson hangoskodtunk, ahogy az külföldön szokás, elvégre úgy sem érti senki, amit beszélünk. Egyszer csak magyarul megszólított egy pap és az otthoni dolgok iránt érdeklődött. Majd kérdésünkre elmondta, hogy a háború alatt Magyarországon volt, és nagyon jó emlékei vannak a magyarokról. Még azon az őszön nyugat-magyarországi osztálykirándulásra mentünk külön engedéllyel, a határsávon belül. Brennbergbányán megnéztünk egy csodálatos fatemplomot, amit idegenvezetőnk szerint lengyel hadifoglyok építettek a második világháború idején, hálából a jó bánásmódért. Évekkel később egy lengyel srác azzal fordult hozzám a melbourne-i nyelviskolában, hogy „végzetes nap a mai”. Nem értettem. „Szeptember 17.” - mondta, „ezen a napon támadott meg minket a Szovjetunió 1939-ben. A végzetes nap (fatal day)” - magyarázta Kazsi (Kazimierz), aki Londonból jött. Összebarátkoztunk, és Kazsi sok érdekes, izgalmas részletet mesélt, amit az egykori ideiglenes kormány még élő tagjaitól hallott. Az évek folyamán aztán lassan összeállt a kép, hogy mi is történt 1939. szeptember 17-én és az azt követő mintegy hat esztendőben, amiről Magyarországon nem igazán beszéltek a kommunista hatalomátvételtől, szinte napjainkig.

Az ötvenes évektől úgy vonult be a hazai köztudatba, hogy Hitler agressziót követett el Lengyelország ellen, Sztálin, pedig bölcs stratégiai előrelátással egy időre (1939-1941) megállította a náci támadást. Hogy ezt a lengyelek valójában hogyan élték át, arra csak a későbbi személyes elbeszélések alapján tudtam következtetni. Egy biztos, 1939. szeptember 17-én, a Vörös Hadsereg nem bölcs stratégiai előrelátásból szállta meg az akkor már ezer sebből vérző Lengyelország keleti felét. Hiszen, mint utóbb kiderült, szisztematikusan legyilkolták a hadifoglyokat (Katyn), a katonai szolgálatra behívott értelmiséget, a lengyel társadalom színe-javát (20 ezer embert!). Lengyel barátaim szerint csak azoknak a rokonoknak volt esélyük az életben maradásra, akik német fennhatóság alá kerültek. Náci kényszermunkásként nagyobb sanszuk volt a túlélésre, és a háború utáni családegyesítésre, mint a Szibériába száműzötteknek, elhurcoltaknak. Ez a családi legenda összecseng azzal a magyar szájhagyománnyal, miszerint 1944-45-ben a megszálló németek „úriemberek” voltak, ellentétben a felszabadító szovjet katonákkal.

A polgári lakosság szenvedéseiről vajmi keveset tudunk. Pedig a hadseregek, közigazgatások váltakozása kegyetlenül megviseli az egyszerű, ártatlan embert, családokat, egy falu, egy város lakóit. Az egyéni történeteket hallgatva borzalmas szenvedéseken ment keresztül a lengyel nép. Gondoljunk csak bele.

1939. szeptember 1. Hitler megtámadja Lengyelországot.

1939. szeptember 17. Sztálin megtámadja (Kelet-)Lengyelországot.
Az új náci-szovjet államhatár mindkét oldalán felszámolják a helyi ellenállást, azok tagjait (köztük sok papot) megölik vagy koncentrációs táborba, szovjet oldalon Szibériába viszik.
A szovjet közigazgatás bevezetése magával hozta az addigi vezetés leváltását. Az „imperialista”, „kapitalista” rend egykori képviselőit, a polgármestereket, papokat, kulákokat, rendőröket, stb. „eltávolítják”, rossz esetben megölik. Helyükbe – ugyanabból a közösségből - „elvhű”, megbízható embereket neveznek ki.

1941. június 22. Hitler lerohanja a szovjet által „védett” (megszállt) lengyel területeket.
Az addigi szovjet közigazgatás tagjait helyben likvidálják. Mivel a volt szovjetbarát lakosság között sok a „zsidó”, azokat a többiek beárulják, majd elkezdődnek az SS tömeggyilkosságok.

1944-ben a visszavonuló németek nyomában ismét megjelennek a szovjetek, akik a helyi vezetőket, mint náci kollaboránsokat ölik meg.
Közben a náci birodalom bukását látva újraéledezik a lengyel nemzeti ellenállás. Napról-napra nő a Londonból irányított Honi Hadsereg létszáma. A varsói felkelés idején (1944. augusztus 1. – október 3.) létszámukat már félmillióra becsülik. A ”Lengyel Földalatti Állam”-nak is nevezett szervezkedést a sztálini Szovjetunió potenciális ellenségnek tekinti, ezért a Vörös Hadsereg - sorainak rendezésére hivatkozva - szeptember 16-án megáll a Visztula partján, és hagyja, hogy a nácik felszámolják a varsói felkelést.

A háború végnapjait és a közvetlen utána kialakult bonyolult (politikai) helyzetet remekül mutatja be Andrzej Wajda filmtrilógiája „A mi nemzedékünk” (1955), „A csatorna” (1956), és a felejthetetlen (Zbigniew) Cybulski-val a „Hamu és gyémánt” (1958).

Ez a végzetes nap a magyar történelemre is hatással volt, amiről a háború utáni hazai történetírás kínosan hallgat. Az ok egyszerű: a kor hőse egy antiszemita miniszterelnök. Az angolbarát, főcserkész Teleki Pál pacifista beállítottságának köszönhetően, az évszázados lengyel-magyar barátságra hivatkozva bátran visszautasította Berlin kérését, hogy a német csapatok Magyarországon keresztül (is) támadhassák a lengyeleket. Tette ezt annak ellenére, hogy a Versailles-i békeszerződés (Trianon) következtében elcsatolt területek egy része a hitleri Németország segítsége nélkül nem kerülhetett volna vissza Magyarországhoz. Sőt, nemcsak megtagadta a Lengyelország elleni hadviselést, de még a megtámadott ország segítségére is sietett. 1939. szeptember 18-án megnyitotta az időközben (1939. márc. 18.) létrejött közös lengyel-magyar határt a nácik és szovjetek elől menekülők előtt, azokat befogadta. Köztük egész katonai egységeket, felszereléseikkel együtt, amit aztán a későbbiekben a magyar honvédség használt. A Magyarországra érkezők elhelyezésében, befogadásában kiemelkedő szerepet játszott az 1989-es rendszerváltás első miniszterelnökének édesapja id. Antall József.

Lengyelország megszállása (1939. szeptember 1. – október 6.) és a Szovjetunió elleni náci orvtámadás (1941. június 22.) közötti közel két esztendőben, hála Telekinek, Magyarország a béke szigete volt Európa közepén. Ez a béke a Szovjetunióval szimpatizálók felé is éreztette hatását, melynek látható jelei voltak. Például, az életfogytiglani börtönbüntetését töltő Rákosi Mátyás kiengedése, ill. a Szovjetunióba távozásának engedélyezése, amiért cserében Moszkva visszaadott 56 darab 1848-as honvédzászlót, amit a cári csapatok vittek magukkal a világosi fegyverletétel után. Szintén az enyhülés jele volt 1940-ben a BNV-n önálló pavilonnal először bemutatkozó Szovjetunió. Ekkortájt szerveződött újjá a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) is, melynek taglétszáma jelentősen megnőtt a visszacsatolt területek kommunistáival (Felvidék, Dél-Szlovákia 1.000 fő, Észak-Erdély 800 fő). Mindebben valószínűleg jelentős szerepet játszott Lengyelország és vele együtt a lengyel-magyar határ eltűnése a térképről, amit ugyanakkor – a történelemben először – felváltott a szovjet-magyar határ.

Mindez egy 70 évvel ezelőtti nap következménye, amit lengyel barátom, Kazsi, tömören csak úgy jellemzett: a végzetes nap.

.

Megjegyzés

Bővebben a Lengyelország elleni 1939. szeptember 17.-i szovjet orvtámadásról és annak hátteréről Elhallgatott történelem 1939 - 1941 címmel írtam (hatrészes) tanulmányt.

Elhallgatott történelem 1939 - 1941 / I.

I. - II. - III. - IV. - V. - VI.

.

Hetven évvel ezelőtt ezekben a napokban kezdődött el az a legalább 50 millió emberéletet követelő hat évig tartó öldöklés, amit a történelem a második világháborúnak nevez, és aminek kirobbantásának időpontját sommásan szeptember elsejével jelölik a történelemkönyvek világszerte. Ugyanis ezen a napon támadta meg a náci Németország keleti szomszédját, Lengyelországot. Arról már kevesebb szó esik, pláne megemlékezés formájában Magyarországon, hogy két héttel később a Szovjetunió nyugatról támadta hátba a nácikkal szemben hősiesen védekező lengyeleket. A szovjet területhódításokról, annak okáról és következményeiről a hazai történetírás nemigen tesz említést.

Nemrég, a Molotov-Ribbentrop Paktum aláírásának 70. évfordulója (augusztus 23.) kapcsán megjelent néhány megemlékezés a hazai médiában, de azok még mindig azt a kommunista, „antifasiszta” szemléletet képviselik, miszerint a mérhetetlen hitleri gonoszságot és észjárást felismerve, Moszkva bölcs előrelátással taktikai és stratégiai okokból, amolyan idő- és térnyerési céllal kötött megnemtámadási szerződést Berlinnel. A napjainkra megváltozott történelemszemléletet jelzi, hogy az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) határozatot fogadott el arról, hogy a „Molotov-Ribbentrop paktum” aláírásának dátuma (augusztus 23.) legyen a sztálinizmus és a nácizmus áldozatainak összeurópai emléknapja. Az idén júliusban elfogadott EBESZ határozat ellen Oroszország erélyesen tiltakozott, mivel nézete szerint ezzel lényegében 56 ország Németországot és a SZU-t egyformán felelősnek kiáltja ki a második világháború megkezdéséért.

Egy biztos, a két diktatúra vészesen hasonlított egymásra. Mindkettő egypártrendszer volt. Mindkettő üldözte a rendszerelleneseket. Ellenzéket nem ismertek, csak ellenséget, akiket viszont kegyetlenül üldöztek, gyakran a halálba is. Propagandájuk, irányelvük azonos volt: csak az a jó és igaz, amit a párt mond, és csak az boldogul, aki elfogadja a fennálló rendet, rendszert. Származási alapon üldözte állampolgárait. Zsidó vagy "burzsuj", "nemzet- vagy osztályidegen". A megfélemlítésre és a besúgó rendszerre épült mindkét diktatúra. A hasonlóságok, mi több az azonosságok szinte megszámlálhatatlanok. Übermensch vs. szocialista (kommunista) embertípus. Vagy, hogy aktuális legyek, Rudolf Hess híres (hírhedt) mondása:

"...Die Partei ist Hitler! Hitler aber ist Deutschland wie Deutschland Hitler ist!..."
(A Párt Hitler! Hitler azonban Németország, mint ahogy Németország (maga) Hitler!)
Ugye milyen ismerősen hangzik? (a háború utáni korosztályoknak)

Vajon, ezt a két vészesen hasonló felépítésű totalitárius diktatúrát mi késztette ennek a (megnemtámadási) szerződésnek a megkötésére?


Valószínűleg Hitler-től származik a megnemtámadási szerződés ötlete. Lengyelország megtámadásához jó ürügyet adott az úgynevezett danzig-i korridor, mely a versailles-i békeszerződés alapján kijáratot biztosított Lengyelország számára a Balti-tengerhez. Ez a Németország és Kelet-Poroszország közé ékelődött 30-90 km széles földsáv (Korridor) állandó feszültségforrás volt a lengyel-német kapcsolatban, már a weimari köztársaság idején is. Hitler hatalomra jutása után, 1934-ben, megkötött német-lengyel megnemtámadási szerződés valamit enyhített a két ország bizalmatlanságát. A Csehszlovákiát megsemmisítő müncheni egyezmény megkötése után (1938) ismét előtérbe került egy másik versailles-i sérelem: a danzig-i-kérdés. Látva az európai nagyhatalmak tehetetlenségét a náci követelésekkel szemben, Hitler újabb ötlettel állt elő: 1939. március 21-én bejelentette igényét Danzig Szabad Városra, és követelte a kikötővárost Lengyelországgal összekötő, egyben Németországot Kelet-Poroszországtól elválasztó Korridor (lengyel folyosó) területen-kívüliségét. Terve és követelése erőszakos megvalósításában azonban benne volt a kétfrontos háború kockázata. Ez, pedig már az első világháború idején is a Német Császárság totális vereségéhez vezetett. Hogy ezt elkerülje, bizonyosságot kellett szereznie a Szovjetunió „semlegesítésére”.

Kevés szó esik arról a gazdasági szerződésről, amit négy nappal a híres-hírhedt megnemtámadási szerződés előtt 1939. augusztus 19-én írt alá ugyancsak Moszkvában Molotov szovjet és Ribbentrop német külügyminiszter. Ebben a két fél megállapodott, hogy a Szovjetunió élelmiszert (pl. búza) és nyersanyagot (pl. kőolaj) küld Németországnak, Németország, pedig cserében gépeket (fegyvereket) és műszaki berendezéseket szállít a Szovjetuniónak. Ennek különösen a háború kitörése után (szeptember 3.) lett nagy jelentősége, amikor a britek blokád alá vették Németországot.

Hitler annak ellenére, hogy beszédeiben állandóan a „judeo-bolsevizmus” elleni harcot hangoztatta (sohasem beszélt „kommunizmus”-ról vagy kommunistákról!) ideológiai szövetségest fedezett fel Sztálinban az „imperialisták” (értsd nyugati nagyhatalmak) elleni harcban. Ahhoz, hogy háborút indítson az iparilag fejlett Nyugat-Európa ellen, keleti határait biztonságban kellett tudnia. Ebben segítségére volt a Versailles-i békeszerződés (németeknek St. Germain, magyaroknak Trianon) előtti területi egység visszaállításának álma. Először az 1914. előtti császári Németország, majd az ezeréves Harmadik Birodalom megalapítása vezette a náci vezért. A „területrendezés”-ben Sztálin is készséges partnernek bizonyult, hiszen a cári Oroszország is nagy területeket veszített az első világháború alatt, ill. azt követően. Gondoljunk csak az 1918-ban alakult új államokra: Lengyelország (nagy része), Finnország, a Baltikum (Észtország, Lettország, Litvánia), Besszarábia (Moldova) – mind az orosz birodalom része volt a világháború kitörése előtt, 1914-ben. Ha megnézzük Európa térképét közvetlenül a Szovjetunió elleni 1941. júniusi náci támadás előtt, akkor világosan látható, hogy a Molotov-Ribbentrop Paktum gyakorlatilag visszaállította az 1917-es német-szovjet különbéke előtti frontvonalat, a német, ill. orosz birodalmi határokat.

A kommunista földi (munkás) paradicsomot ígérő Sztálinnak is kapóra jött Hitler „anti-imperializmusa”. Borítékolni lehetett, hogy a náci vezér provokálásait, pofátlanságait az „imperialisták” sokáig nem fogják tűrni. A polgári (parlamentáris) demokráciák előbb-utóbb fegyveres konfliktusba fognak keveredni Hitlerrel. Ezek a nyugat-európai háborúk, pedig a kommunista mozgalmak malmára hajtja a vizet, azok megerősödését eredményezi majd. Ez a (sztálini) szovjet gondolatmenet és taktika kristálytisztán követhető az 1939-es paktum titkos záradéka és annak megvalósítása mentén. A nyár folyamán az „imperialisták” (Nagy-Britannia és Franciaország) biztosították Varsót, ha támadás érné, akkor két héten (14 nap) belül (katonai) segítségére sietnek. A nácik szeptember elsején megindították támadásukat Lengyelország ellen. Szeptember 3-án Nagy-Britannia (értelemszerűen a Brit Nemzetközösség) és Franciaország hadi állapotban tekintette magát náci Németországgal szemben. Eltelt a beígért két hét és a brit, francia csapatok nem érkeztek meg Lengyelországba, sőt Németország nyugati határain sem tettek semmilyen ellenlépést a német erők lekötésére. Sztálin látva az „imperialisták” szószegését, szeptember 17-én (pont két héttel a nyugati nagyhatalmak hadüzenetét követően) megindította csapatait (kb. félmillió ember) Kelet-Lengyelország „nácik előli megmentésére”. A hivatalos szovjet propagandának azonban ellentmond, az a tény, hogy egyes német csapatok elérve a Paktumban meghatározott, és rögzített határokat, megálltak és bevárták a szovjeteket, majd közös katonai parádéval ünnepelték a lengyelek feletti győzelmet. .... (folyt.)

Brest-Litovsk, 1939. szeptember 23.

.

Tovább ....... II.

Elhallgatott történelem 1939-1941 /II.

I. - II. - III. - IV. - V. - VI.

.

Hogy a „Molotov-Ribbentrop paktum” mennyire a német császári és az orosz cári birodalom szellemében született, annak fényes példája, hogy az új náci-szovjet államhatár Brest-Litovsk városán haladt keresztül. Ott, ahol 21 évvel korábban (1918 márciusában) az alig féléves Szovjet-Oroszország kénytelen volt területeiről lemondani a központi hatalmak javára, hogy a szétzüllesztett cári katonaságból megszervezhesse a Vörös Hadsereget, és meg tudja vívni hatalmi harcát a fehérek elleni polgárháborúban. Sztálin a paktummal gyakorlatilag elégtételt vett azért, amit Trockij és Lenin kénytelen volt egykor taktikai és stratégiai okokból feladni, és ami a történelembe, mint a „Brest-Litovsk-i béke” vonult be. Ebben a városban tartották 1939. szeptember 23-én a jól dokumentált közös katonai parádét, melyen a szovjet parancsnok német kollegájával közölte: „London bevétele után szívesen látja Moszkvában”. Ez a megjegyzés is alátámasztja a sztálini elképzelést és reményt, miszerint a nácik a (nyugati) „imperialisták” ellen fognak vonulni. Az elkövetkező közel két év is ezt bizonyította: a nácik Nyugat-Európát próbálták meghódítani, a szovjet, pedig az egykori cári Oroszország határait, területeit igyekezett visszaszerezni, hol háborúval (Finnország), hol meg a Szovjetunióba való „önkéntes” jelentkezés ürügyén (Baltikum). 1940 nyarán Sztálin dísztáviratban gratulált Hitlernek Párizs (mint az „imperializmus” egyik fellegvárának) bevételéhez. Rá egy hétre a szovjet csapatok bevonultak az Oroszországtól 1918-ban függetlenné vált, majd Romániával egyesült Besszarábiába (Moldova), mondván a Versailles-i szerződés most már nincs érvényben. A szovjettől ilyenkor megszokott üldöztetések (kulákok, ellenzékiek, egykori – odamenekült - fehérgárdisták stb. letartóztatása) alól csak a besszarábiai németek (közel 100.000 ember) mentesültek, akik a Német Birodalom védelmét élvezve 1940 novemberéig áttelepülhettek Németországba.

Mint látható, a Szovjetunió 1939. szeptemberében nem azzal a céllal és szándékkal „érkezett” Lengyelországba, hogy bölcs stratégiai előrelátással területet nyerjen a majd két év múlva ellene forduló és támadó náci hadigépezettel szemben. Ez már csak azért sem igaz, mert ha Sztálint valóban, és kizárólag a térnyerés vezérelte, akkor miért kellett legyilkolni mintegy 20.000 lengyel hadifoglyot? (Katyn). Arról nem is beszélve, hogy a háború után (1945), miért nem adta vissza a lengyeleknek ezt a területet? Miért nem vonult ki a „stratégiai előrelátással” megszállt(?) kelet-lengyelországi területekről? Az is elgondolkodtató, hogy vajon a Szovjetunió miért tarthatta meg a „Molotov-Ribbentrop paktum”-ban megállapodott területeket? Eszerint az azóta százszor, ezerszer is elátkozott szerződés szelleme még ma is kézen foghatóan él?

A Lengyelország elleni hitleri támadásban 50.000 fős kontingenssel részt vett a náci segítséggel alig hat hónapja alakult Szlovák állam is. Ugyanakkor (az angolbarát, főcserkész) Teleki Pál pacifista beállítottságának köszönhetően visszautasította Berlin kérését, hogy a német csapatok Magyarországon keresztül (is) támadhassák a lengyeleket. Tette ezt annak ellenére, hogy a Versailles-i békeszerződés (Trianon) következtében elcsatolt területek egy része a hitleri Németország segítsége és közbenjárása nélkül nem kerülhetett volna vissza Magyarországhoz. Sőt, nemcsak megtagadta a Lengyelország elleni hadviselést, de még a megtámadott ország segítségére is sietett. 1939. szeptember 18-án megnyitotta az időközben (1939. márc. 18.) létrejött közös lengyel-magyar határt a nácik és szovjetek elől menekülők előtt, azokat befogadta. Az 1939. szeptember 17-i szovjet orvtámadást követően Rydz-Śmigły lengyel hadseregtábornok felszólította egységeit, hogy ne bocsátkozzanak harcba a szovjettel, hanem fegyverzetükkel együtt menjenek Magyarországra és Romániába. A lengyel kormány is Románián keresztül érkezett először Párizsba, majd tovább Londonba, ahonnan mint legitim államvezetés irányította, vagy inkább képviselte a lengyel népet. A Magyarországra érkezők elhelyezésében, befogadásában vezető szerepet játszott az 1989-es rendszerváltás első miniszterelnökének édesapja id. Antall József.


A „Molotov-Ribbentrop paktum” megkötése (1939. augusztus 23.) és a Szovjetunió elleni náci orvtámadás (1941. június 22.) közötti közel két esztendőben (Teleki kormányzása idején – 1939. február 16 – 1941. április 3.) Magyarország a béke szigete volt Európa közepén. Ez a béke a Szovjetunióval szimpatizálók felé is éreztette hatását, melynek látható jelei voltak. Például, az 1935 óta életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt kommunista pártvezér Rákosi Mátyás kiengedése a börtönből, ill. Szovjetunióba távozásának engedélyezése, amiért cserében Moszkva visszaadott 56 darab 1848-as honvédzászlót, amiket a cári csapatok vittek magukkal a világosi fegyverletétel után. Az enyhülés jele volt 1940-ben a BNV-n önálló pavilonnal először bemutatkozó Szovjetunió. Ekkor tájt szerveződött újjá a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) is, melynek taglétszáma jelentősen megnőtt a visszacsatolt területek kommunistáival (Felvidék, Dél-Szlovákia 1.000 fő, Észak-Erdély 800 fő). Mindebben valószínűleg jelentős szerepet játszott Lengyelország és vele együtt a lengyel-magyar határ eltűnése a térképről, amit ugyanakkor – a történelemben először – felváltott a szovjet-magyar határ.


A szovjet-német megnemtámadási szerződés, közismert nevén a „Molotov-Ribbentrop paktum”, egész Európában jól érzékelhető enyhülést hozott a két totalitárius diktatúra ideológiájában is, mely mögött a közös „anti-imperializmus” állt. Párizs náci/német megszállásakor a francia kommunista párt lapja a L’Humanite azzal fordult olvasóihoz, hogy „barátként fogadják az imperialisták ellen küzdő nácikat”. Georges Marchais, a későbbi főtitkár, önként jelentkezett náci németországi munkára. A müncheni Messerschmitt-gyárban dolgozott, majd 1943-ban visszatért Franciaországba, ahol csatlakozott az ellenállási mozgalomhoz. A kommunista pártba csak 1947-ben lépett be. (Később, amikor náci németországi munkáját firtatták, azt állította, hogy kényszer alatt tette). ....... (folyt.)

.

Tovább....... III.

<----- vissza I.

.

Elhallgatott történelem 1939-1941 / III.

I. - II. - III. - IV. - V. - VI.

A „Molotov-Ribbentrop paktum” létrejöttében minden valószínűséggel legjobban a marxi alapon álló parlamentáris baloldal csalódott. Habár a „Nagy Összeborulás”-hoz nyílegyenes út vezetett. Ehhez egy kis történelmi áttekintés, különös tekintettel a német baloldalra és annak hatására az orosz történelemre.


Ellentétben Európa legtöbb államával, köztük Magyarországgal, Németországban már az I. világháború kitörése előtt (az 1910-es években) volt szélsőbaloldali (kommunista) képviselő a birodalmi parlamentben, a Reichstag-ban. Igaz, akkor még Szocialista (vagy Második) Internacionálé-nak nevezték a baloldali pártok közös, (nemzetközi és ideológiai) összefogását, melyben még egyetértés volt tapasztalható a jobb- és balszárny között, amit csak a I. világháború kitörése bontott meg. Az Oroszország elleni háború bejelentésekor (1914. augusztus 4.) II. Vilmos császár a német parlamentben felkérte a képviselőket, hogy a haza (védelme) érdekében tegyék félre ellentéteiket és egységesen lépjenek fel a háború megnyerése érdekében. Ez viszont azt (is) jelentette, hogy – ugyancsak a haza (védelme) érdekében – a munkásság átmenetileg lemond szokásos követeléseiről (pl. béremelés, jobb munkakörülmények, stb.) és leghatásosabb fegyveréről: a sztrájkról. Ez az uralkodói kérés hamarosan megbontotta a szocialisták sorait. Ekkor szakadt ketté a német baloldal:

1. a haza védelme érdekében követeléseiről (pillanatnyilag) lemondó szociáldemokratákra (azaz jobboldali szocialistákra, akik továbbra is elfogadták a parlamentáris demokráciát, no meg a magántulajdon szentségét), valamint

2. a háborút alapjában véve, mint a munkásosztály harcának ilyen áron történő csorbulását, mi több árulását ellenző kommunistákra (a (szélső)baloldali szocialistákra, akik proletárdiktatúrát (tanácsrendszert) kívántak bevezetni, amelyben megszűnik a magántulajdon)

A német parlamentben 1914 decemberében a hadikötvények megszavazását egyedül megtagadó szélsőbalos Karl Liebknecht-et a Szociáldemokrata Párt vezetősége (Friedrich Ebert és Philipp Scheidemann) nemcsak a parlamenti frakcióból, de a pártból is kizárta. Ettől kezdve Liebknecht és radikális változást sürgető elvbarátai (Rosa Luxemburggal az élen) háborúellenes szervezkedésekbe kezdtek, agitációkat, részben illegális akciókat folytattak, melynek eredményeként 1919. január elsején az 1917-es oroszországi bolsevik forradalom célkitűzéseit követve megalakították a Német Kommunista Párt-ot.


A Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg szervezte Spartacus Szövetség (Liga) – állítólag vezetőik jóváhagyása nélkül - még ugyanebben a hónapban forradalmat próbált kirobbantani Berlinben. Megtámadták a főváros munkásbarát rendőrségét. A Spartacus felkelést a fiatal német köztársaság szociáldemokrata kormánya (Friedrich Ebert) az egykori császári hadsereg, valamint „munkanélküli” frontkatonákból álló Freikorps segítségével leverte. Több száz felkelőt elfogtak, nagy részüket megkínozták és megölték. Ennek a leszámolásnak lett az áldozata Liebknecht és Luxemburg is. A Nagy Frigyes idején létrehozott Freikorps, amolyan politikai elkötelezettség nélküli területi, körzeti rendcsináló alakulat volt, mely nem tartozott a hadsereg kötelékéhez. Egyes tagjai már 1920-ban Hitler pártjának szolgálatába, védelmében álltak (lásd Röhm az SA későbbi vezetője vagy Höß az auschwitzi táborparancsnok). Liebknecht és Luxemburg halálát követően félő volt, hogy további utcai harcok, összetűzések lesznek a német fővárosban, ezért a parlament áttette székhelyét Weimarba, amiről aztán a köztársaság későbbi nevét kapta. Habár a (második) Német Birodalom nevet az ország megtartotta.


Az első világháború nemcsak a német munkásmozgalomnak adott új irányt, mely gyakorlatilag a szocialista eszmét osztotta meg, ill. osztotta fel két táborra, hanem az egész nemzetközi marxista mozgalom előtt is új dimenziókat nyitott meg. Látva a kommunisták háborúellenes aktivitását a legfelsőbb német hadvezetés lehetőséget adott a bolsevikoknak az orosz hadifoglyok közötti „felvilágosító” (propaganda) munkára, majd az oroszországi februári forradalmat követően szorgalmazták a Svájcban élő orosz forradalmárok, élükön Leninnel, visszatérését Oroszországba. Véleményük szerint ennek a háborúellenes, szélsőbalos csoportnak az oroszországi tevékenysége sokat segíthet a hadi helyzet megváltozatásában a német fél javára. Egyes források szerint a császár azzal a feltétellel járult hozzá a német hadvezetés javaslatához, ha a csoport hazatérése után háborúellenes agitációjuk eredményeként Lenin hajlandó különbékét kötni Németországgal. Ennek sikeréhez a németek 40 millió aranymárkát biztosítottak a csoport számára. A „területen kívüliség” jeléül leplombált vasúti kocsikban utaztak a semleges Svájcból az ellenséges Németország területén keresztül Svédország és Finnország érintésével Petrograd-ra. A vonat állítólag megállt Berlinben, ahol felvették a különbékéért beígért pénzt, amit Lenin – valószínűleg a hazaárulás vádjának elkerülése végett - később kategorikusan visszautasított, mint szemenszedett hazugságot.


Kerenszkij, aki már 1912-ben szociáldemokrata parlamenti képviselő volt az orosz Dumában, a februári forradalom után a jobb harctéri (és tárgyalási) pozíciók elérése érdekében a háború folytatása mellett volt. A hazatért bolsevikok júliusban felkelést próbáltak kirobbantani az orosz fővárosban, Petrograd-ban, de az nem sikerült és Lenin ekkor Finnországba menekült. A Kerenszkij kormány megdöntésére és Lenin visszatérésére az előkészületeket Trockij szervezte. A sikeres felkelés Trockij 38. születésnapján, november 7.-én, tört ki, és mint a Nagy Októberi Szocialista Forradalom került be a világtörténelembe.

Nem sokkal később Trockij, aki előzőleg az USA-ban is élt, külügyi népbiztos (külügyminiszter) lett, és ebben a pozíciójában vezette a különbékére irányuló tárgyalásokat a németekkel. A császári vezetés minél nagyobb területet követelt a békéért cserében. Lenin és Trockij végül is taktikai okokból elfogadta a visszavonulással (meghátrálással) járó különbékét. Az országon belüli helyzet nem engedte meg, hogy a frontharcot tovább folytassák. Leninnek be kellett látnia, hogy a bolsevikok által „fellazított”, ideológiailag szétzüllesztett cári hadseregre a biztos bukás, vesztés vár, ami egyúttal veszélyeztette a fiatal szovjethatalom fennmaradását is. Az 1939-ben megkötött Molotov-Ribbentrop paktumot is a sztálini és nemzetközi kommunista történetírás - mindenekelőtt a Komintern-en keresztül – ehhez a 21 évvel korábban alkalmazott lenini taktikai húzáshoz próbálta hasonlítani és ahhoz hasonlóan magyarázni. Érdekes, az 1918-as breszk-litovszki (külön)békét is, az akkori külügyminiszterek írták alá szovjet-orosz és német, (valamint osztrák-magyar) részről. ..... (folyt.)

Tovább ........ IV.

.

.

<---vissza II.

.

Elhallgatott történelem 1939-1941 / IV.

I. - II. - III. - IV. - V. - VI.

.

Trockij a „permanent forradalom” híve volt, azaz nézete szerint, egyszerre több országban kell sikerre vinni a világot megváltó bolsevista forradalmat, mely meghozza a proletárdiktatúrát, majd az osztálynélküli társadalmat. Sztálin nézete szerint, viszont először egy országban kell megvalósítani a szocializmust, az osztálynélküli társadalomhoz, a kommunizmushoz vezető út első állomását. Sztálin és megközelítési elve győzött. Trockijt előbb a központi bizottságból, aztán a pártból zárták ki, majd 1929-ben családjával együtt kiutasították a Szovjetunióból. Otthonmaradt követői megbánást tanúsítottak és elismerték, hogy hibáztak, amikor Trockij-nek hittek. Ennek ellenére, néhány év múlva, a „nagy tisztogatás” idején (1936), valamennyijüket bíróság elé állították, majd kirakat-perekben halálra ítélték és kivégezték. Trockij közben külföldről azzal vádolta Sztálint, hogy antidemokratikus bürokráciájával a Szovjetunióból egy degenerált munkásállamot csinált, amit vagy egy munkás demokráciát létrehozó politikai forradalom fog megdönteni, vagy pedig az ország egy kapitalista osztállyá fog degenerálódni.

Az 1936-os „nagy tisztogatás” rávilágított a (sztálini) szovjetrendszer egy sajátosságára. A perbe fogott, és bűnösnek kikiáltott pártvezetők, pártkatonák családtagjait, rokonságát is megbüntették, mi több részben kiirtották, de legalábbis munkatáborba, kényszermunkára ítélték, száműzték. Gyermekeiket, kiskorú családtagjaikat pedig „átnevelési céllal” elszakították a családtól, új nevet, személyiséget adtak nekik, hogy „szocialista”, „kommunista” (gondolkodású, párthű) embert faragjanak belőlük, azaz „hasznos tagjai legyenek a társadalomnak”. Ezt a módszert békeidőben még a nácik sem alkalmazták ellenfeleikkel, ellenségeikkel szemben. A hitleri Németország (1933-39) az egyént próbálta „kivonni” megszokott környezetéből, a cinikus, úgynevezett „védőőrizet” (Schutzhaft) alkalmazásával, és tartotta internáló, majd később koncentrációs táborokban. Egész családok likvidálása (1939-45) elsősorban zsidókra, cigányokra korlátozódott, azaz faji és nem politikai alapon történt.

Trockij és Sztálin eltérő felfogása a kommunizmus megvalósításáról az 1915-ös zimmerwaldi konferencia utáni időkre vezethető vissza, amikor Lenin a Harmadik Internacionálé (a Komintern) megalakítását kezdeményezte. A zimmerwaldi konferencián a bolsevikok szakítottak a szociáldemokratákkal, mivel bebizonyosodott, hogy azok háború esetén saját, nemzeti kormányukat támogatják. A Lenin vezette bolsevikok, pedig azért hívták életre a Harmadik Internacionálét, hogy a „nemzetköziség elvén” minden eszközzel, akár fegyveres erővel is, azon munkálkodjanak, hogy megdöntsék a nemzetközi burzsoáziát, és létrehozzanak egy nemzetközi szovjet köztársaságot, melynek későbbi célja az állam teljes megszüntetése.

Ezzel a világ kommunistáit, bolsevikjait próbálták összefogni. A Komintern központja Moszkvában volt, tagjait, pedig világszerte hivatalosan több mint félmillióra becsülték. A brit titkosszolgálat már a 20-as években jelezte azt a potenciális veszélyt a nyugati, elsősorban brit társadalomra, amit a Szovjet-Oroszország által támogatott mozgalom „alvóügynökei” és megszámlálhatatlan szimpatizánsai jelentenek a kapitalista államokra, rendszerekre.

Az 1929-es világválság azonban egy új erőt hozott a felszínre, a nemzeti szocializmust, mely Németországban lett népszerű elsősorban a munkásság körében. Az addigra már a jól szervezett náci párt tagjainak, az újonnan belépőknek, munkahelyet és ezzel megélhetést biztosított. Hitler és követői elhitették és elhitték, hogy a kapitalizmus valamiféle „zsidó” találmány, és amíg a bolsevikok a nemzetközi burzsoáziában látták minden bajok eredetét, addig a nácik ezt a feltevést egy népcsoportra szűkítették le: a mindenből hasznot húzó „zsidóságra”. Az első világháború óta Európa szerte felerősödött antiszemitizmus jó táptalajt biztosított a hitleri mozgalomnak.

A nácik sokat merítettek az ugyancsak szocialista gyökerekből indult olasz fasizmusból. Az egykor marxista-szocialista Mussolini, az A’vanti főszerkesztője, és az irredentizmus híve, a frontról hazatérve döbbent rá, hogy a szocializmus halott, és egy osztályharc nélküli nemzeti társadalmat kívánt létrehozni. Mussolini „katonás”, erős Olaszországot álmodott meg, melynek már 1922-ben miniszterelnöke volt. Itt jegyezendő meg, hogy az irredentizmus olasz eredetű szó, fogalom a „terre irredente” az „osztatlan, (egynyelvű) terület” jelentésből fakad, mely talán mindent megmagyaráz arra nézve, hogy a Trianon utáni magyar vezetés (egy része) miért favorizálta az olasz-magyar barátságot, a fasiszta eszmét. Hitler sok elemet „ellopott” Mussolini-től, ami miatt az olasz vezér neheztelt is, ha Hitlert fasisztának titulálták. Viszont a szovjet vezette és irányított Komintern-nek kapóra jött, hogy a nemzeti szocializmus elnevezést a fasisztával keverjék, mi több helyettesítsék, majd terjesszék el a világban. Így a Sztálin-féle szocializmust építő Szovjetuniót – minden áthallás nélkül! - könnyebb lett megkülönböztetni a nemzeti-szocializmustól. Érdemes megfigyelni az olaszországi 1945 utáni emléktáblákat, a deportálások, zsidóüldözések áldozatairól való megemlékezések szövegeiben a bűnelkövetők, a tettesek (szinte) mindenhol a németek, a nácik és nem a fasiszták!

A nemzeti szocializmus előretörése a Komintern-t is irányváltásra kényszerítette. Sztálin hamar felismerte a hitlerizmusban rejlő veszélyt, ezért szorgalmazta a Népfront mozgalom beindítását. Ennek hátterében továbbra is Moszkva fixa ideája állt, miszerint a kommunista mozgalom legnagyobb és elsőszámú ellensége: a kapitalistákkal (és imperialistákkal) lepaktáló szociáldemokraták. ........(folyt.)

.

.

Tovább...... V.

.

<---- vissza III.

.

Elhallgatott történelem 1939-1941 / V.

I. - II. - III. - IV. - V. - VI.

A nemzeti szocializmus előretörése a Komintern-t is irányváltásra kényszerítette. Sztálin hamar felismerte a hitlerizmusban rejlő veszélyt, ezért szorgalmazta a Népfront mozgalom beindítását. Ennek hátterében továbbra is Moszkva fixa ideája állt, miszerint a kommunista mozgalom legnagyobb és elsőszámú ellensége: a kapitalistákkal (és imperialistákkal) lepaktáló szociáldemokrácia, a szociáldemokraták.

A Moszkvából irányított Komintern külföldi hívei, követői körében bizonyos zavart okozott a népfront mozgalom. Különösen a német kommunisták körében fokozódott az igény a szocdemekkel való összefogásra a nácik ellen. A Sztálin kedvenc, hithű internacionalista, Komintern bizottsági tag, Ernst Thälmann is felismerte, hogy a szocdemekkel való – akárcsak taktikai – összefogással, meg lehetne állítani Hitler és pártja előretörését, mi több esetleges hatalomra kerülését 1932-ben. Thälmann ezzel maga ellen haragította az ellenmondást nem tűrő, és a szocdemeket zsigerből gyűlölő szovjet Vezért. Valószínűleg emiatt nem lett a Molotov-Ribbentrop paktum része az 1933 óta bírósági tárgyalás és ítélet nélkül elkülönített (izolált) őrizetben tartott Ernst Thälmann kiengedése a Szovjetunióba. A hitleri Németország tanulva a berlini parlament épületének (Reichstag) felgyújtásakor (1933) kreált - ugyancsak Komintern tag – bolgár Dimitrov kirakatperéből, nem kívánt még egy hasonló kudarcot, ezért halogatta Thälmann (nyilvános) perbefogását. Amire viszont Ernst Thälmann letartóztatása első pillanatától számított, gondolván végre ő is „beolvashat és lejárathatja” a náci rendszert. Hat évvel később, 1939-ben a két (náci és szovjet) „anti-imperialista” európai diktatúra és vezetőik ezt már nem akarták.

Thälmann szabadon bocsátását, és a Szovjetunióba kiengedését családja is többször kérte (épp a Komintern-en keresztül) Moszkvától, sőt személyesen Sztálintól. Az 1945 után napvilágot látott dokumentumok alapján ezek a kérvények nem jutottak el a generalisszimuszhoz, mert az azokat közvetítő (ugyancsak Komintern tag) Walter Ulbricht megakadályozta. Walter Ulbricht számlájára írják annak a listának az összeállítását is, amely alapján - a Molotov-Ribbentrop paktum értelmében - visszaküldték a nácik elől 1933 óta a Szovjetunióba menekült német kommunisták egy részét.

Talán érdemes megjegyezni, hogy Hitler hatalomra jutását (1933) követően a baloldali érzelműek nagyszámban menekültek a Saar-vidékre. Ez a terület a Versailles-i békeszerződés szerint és óta francia fennhatóság alatt állt, viszont továbbra is Németország része volt. A versailles-i szerződést csak 15 év után lehetett felülvizsgáltatni. Ezzel a lehetőséggel élt is Hitler, aki 1935-ben a Népszövetségtől népszavazást kért a Saar-vidék hovatartozásáról. Az engedélyt megkapta, és az ott élő németek nagytöbbsége inkább választotta a nemzeti szocialista Németországot, mint a további francia fennhatóságot. Ettől kezdve jelentősen megnőtt a Szovjetunióba érkező német kommunisták száma. 1939 őszétől ez azonban megszűnt, sőt egy részüknek (szovjet) kényszer alatt vissza kellett térnie szülőföldjére, ahol többségükre koncentrációs tábor, ill. a biztos halál várt.


Ausztria hozzácsatolása (Anschluss) a náci Birodalomhoz, valamint a „Kelet Svájcának” indult, szociáldemokrata, benes-i Csehszlovákia felszámolása már előre vetítette az európai újrend kialakításának rémét, amihez a Molotov-Ribbentrop paktum nagyban hozzájárult. Igaz, mindkét diktatúra és eszme a kapitalizmus megszűntetésére szövetkezett, csak más módon. A „békés egymás mellett élést” – szerencsére - valójában egyik sem gondolta. Mindegyik világuralomra tört (lásd Lenin és a Harmadik Internacionálé/Komintern életben tartója: Sztálin kontra Hitler és az ezeréves Harmadik Birodalom), ezért egyik irányzat sem volt szimpatikus a demokratikus államoknak és népeiknek. Mindkét diktatúrát egyformán veszélyesnek tartotta a Nyugat (a nyugati demokráciák).

Lásd Lengyel Menyhért híres filmvígjátéka a Nyinocska. Lengyel írta a Csodálatos mandarint is, kiválóan ismerte mindkét rendszert (náci-szovjet). A Nyinocskát 1939 novemberében mutatták be Amerikában, majd nagy siker lett Európában. Viszont a SZU-ban betiltották. A filmben van egy jelenet. Nyinocskát (Greta Garbo), a szovjet komiszárt három elvtársa várja Párizsban a pályaudvaron. Nem ismerik, csak találgatják, hogy ki lehet az érkezők közül. Egy (Trockij-Lenin típusú) kecskeszakállas tagra gyanakszanak, csak akkor jönnek rá tévedésükre, amikor a tag karlendítésére feltűnik a horogkeresztes karszalag………. A filmet 1939 nyarán forgatták Hollywood-ban, tehát még Lengyelország közös megtámadása előtt.

Ugyancsak 1938 szeptemberében – szinte a müncheni egyezmény megkötésével egy időben alakult meg Párizsban a Negyedik Internacionálé, a száműzetésben is aktívan tevékenykedő, a Szovjetuniót, de különösen Sztálint bíráló Trockij vezetésével. Trockij és követői elsősorban a Kominternt támadták, mivel szerintük az segítette Hitlert hatalomra a népfront mozgalommal. A Szocialista Munkáspártnak is nevezett Negyedik Internacionálé hívei szerint a népfront mozgalom nem erősítette a bolsevik eszméket, hanem a reformisták és pacifisták megjelenésével, csak gyengítette a nácikkal szembeni ellenállást, mi több „utat nyitott a fasizmus győzelméhez”. Úgy tűnik, ezt már Sztálin nem tudta elviselni. A Molotov-Ribbentrop paktum megkötése után ügynököket küldött az időközben Mexikóba letelepült Trockij után. 1940. május 24-én KGB ügynökök merényletet kíséreltek meg ellene. 1940. június 23-án Hitler „városnézésre” indult a kapitulált francia fővárosban. Két hónap múlva, augusztus 20-án, Trockijt egy jégcsákánnyal halálosan fejbe vágta egy NKDV ügynök. Másnap, 1940. augusztus 21-én, belehalt sérülésébe. 60 éves volt. Az európai trockista szervezeteket, szervezkedéseket a nácik számolták fel. ....... (folyt.)

Tovább ........ VI.

.

<-----vissza IV.

.

Elhallgatott történelem 1939-1941 / VI.

I. - II. - III. - IV. - V. - VI.

.

A náci-szovjet „Nagy Összeborulás” 1941. június 22-én ért véget. Sztálint (és a Szovjetuniót), a szó legszorosabb értelmében hátba támadta anti-imperialista elvbarátja. Az 1939. augusztus 19-én aláírt náci-szovjet gazdasági szerződés értelmében még aznap is Németország felé robogtak a búzát és kőolajat szállító szerelvények. Az orvtámadás abszolút váratlanul érte Sztálint és a katonailag harmatgyenge Szovjetuniót. Nem felel meg a valóságnak, az az utólag elterjedt (kommunista) történelem magyarázat, miszerint a közel két évvel korábban megkötött Molotov-Ribbentrop paktum alapján „felszabadított” lengyel területek lerohanása valamiféle „preventív” háború volt a későbbi náci támadás lelassítására. Ha az 1939. szeptember 17-i szovjet támadás valóban „stratégiai előrelátás” volt, akkor az azt követő 22 hónap vajon miért nem volt elég a katonai védelemre való felkészülésre? Hogyan lehetséges, hogy a náci gépezet a szovjet hadifoglyok százezreit ejtette néhány hónap alatt, miközben napi 35 kilométert tettek meg kelet felé: Leningrád és Moszkva irányába?

Ugyancsak történelmi tévedés, kommunista propaganda, azt állítani, hogy a Nyugat, a nyugati szövetségesek a náci orvtámadás másnapján (1941. június 23.) az addig „anti-imperialista” Sztálinban hirtelen felismerték az igaz barátot, az igazság bajnokát. Ez nem igaz. A parlamentáris demokráciák (az „imperialisták”) első perctől (1917. nov. 7, vagy talán már 1914. augusztus 4.) az emberiségre (no meg a kapitalista világra) veszélyes ideának és szervezkedésnek tartották a szovjetrendszert és (proletár)diktatúrát. Hasonlóan veszélyesnek ítélték meg a hitleri nemzeti-szocializmust is. 1939 végére a két diktatúra közül a Nyugat-Európára támadt náci Németország tűnt a kapitalista („imperialista”) világra veszélyesebbnek. Amikor pedig ez az antidemokratikus, fajgyűlölő diktatúra rátámadt (katonailag) harmatgyenge szövetségesére – különösen Nagy-Britanniából nézve – félő volt, hogy Moszkva eleste esetén senki és semmi sem állítja meg a hitleri hadigépezetet az egész világ, de legalábbis Európa meghódításában. Ezért döntött úgy Európában a nácikkal már csak egyedül dacoló Nagy-Britannia, hogy a Szovjetuniót meg kell segíteni. Ennek tanúbizonysága Churchill híres beszéde a SZU náci megtámadásának hírére, és a „grúz ördögnek” nevezett Sztálin azonnali katonai és hadtápi megtámogatására: „Ha Hitler elfoglalja a poklot, akkor legalább teszek egy kedvező lépést az Ördögnek itt a parlamentben.”

Hogy ennek a közel két (1939-41) esztendőnek a történéseit mennyire megpróbálja - még ma is! – a történetírás elfelejtetni, arra legjobb példa Szemjon Krivosejn altábornagy élete. A kiváló katona, harckocsizó parancsnok, a Vörös Hadsereg hivatásos tisztje 1921-ben lépett a szovjet hadsereg szolgálatába. Lovas katonaként kezdte, majd tehetségének köszönhetően a harckocsizókhoz került. Egész életében páncélosokat irányított. Önkéntesként részt vett a spanyol polgárháborúban a köztársaságiak oldalán, 1936-ban páncélosokat irányított Madrid alatt és körül. 1938-ban a japánok ellen harcolt sikeresen a Kazah-tói tankcsatában. 1939-ben részt vett a Lengyelország elleni szovjet orvtámadásban. Majd következett a finn háború 1939/40 telén. Az 1941. június 22-i náci orvtámadást követően a Baltikumban és Belorussziában harcolt, és páncélosai megállították az egyik legnevesebb és legtehetségesebb német tankparancsnok Heinz Guderian csapatait. Tehetségét felismerve, 1941-43 között a hátországban tanította, képezte ki a jövő szovjet páncélosait. Az 1943-os (sors)döntő kurszki tankcsata hőse. 1944-től a belorusz fronton harcol egységeivel, és a berlini csata egyik legkritikusabb szakasza a Seelow-i Magaslat-ért vívott tankcsata is az ő nevéhez fűződik. Krivosejn megkapta a legmagasabb szovjet kitűntetést a Szovjetunió Hőse címet. Ennek ellenére neve sohasem került be a magyar történelemkönyvekbe. Az ok – így utólag – egyszerű. (A különben zsidó származású) Szemjon Krivosejn volt az a szovjet parancsnok, aki Heinz Guderian Wehrmacht parancsokkal közös katonai parádén ünnepelte a Lengyelország feletti győzelmet 1939. szeptember 23-án. Az eseményről nemcsak fénykép, de filmhíradó is készült. A dokumentum azt is megörökítette, amint Krivosejn gratulál Guderian-nak a német sikerekhez, megjegyezve, hogy "..szívesen látja majd Moszkvában az eljövendő Nagy-Britannia feletti győzelem után..."

Curt Liebmann - Heinz Guderian - Szemjon Krivosejn
Brest-Litovsk, 1939. szeptember 23.

.

.

<----vissza strong="" v.="">

.