A Horthy korszak I. - a Magyar Királyság megszűnése

 Horthy korszak  I. - II. - III. - IV. - V. - VI.

Horthy és a nagyvilág 

1938-1945 

A "baloldal", de különösen az "antifasiszták", no meg az Orbán-ellenesek láthatóan kitörő lelkesedéssel fogadták a budapesti amerikai nagykövetség tavaly (2013) novemberi közleményét, melyben mélységesen elítélik "a Jobbik által rendezett szégyenletes eseményt, amelyen (...) november 3-án felavatták Magyarország második világháború alatti vezetőjének, a náci-szövetséges Horthy Miklós mellszobrát.". 

A figyelmes olvasónak azonnal feltűnik, hogy Horthy elítéléséről nincs szó. A fenti idézetben az áll, hogy "a náci-szövetséges Horthy, Magyarország vezetője volt a második világháború alatt, idején" (Nazi ally Miklos Horthy, Hungary's leader during World War II.). Tehát nem a kormányzó személye és cselekedetei állnak a tiltakozó, elítélő nyilatkozat középpontjában, hanem a (mell)szoborállító és avató Jobbik.

Az amerikai diplomácia remekül megkerülte az esetleges konfliktusforrást, Horthy személyének megítélését.

Pedig jó volna néhány dolgot tisztázni, a sokat hangoztatott, de sohasem alkalmazott “szembenézés a múlttal” címén, amiről a magyar közvélemény, mint sok minden másról, erről sem akar igazán (és őszintén) hallani. Ugyanakkor ennek hiánya nemcsak a múltat, de a jelent is (nagyon) megosztja és az ellenségkép gyártással mérgezi a demokráciát, a társadalmi megbékélést. (lásd gróf Károlyi Mihály megítélése). Amiről szeretünk megfeledkezni: 1920 és 1945 között Magyarország király nélküli királyság volt, azaz épp olyan monarchia, mint a világ és Európa többi királysága azzal a (kis) különbséggel, hogy nem a király, hanem helyettese, a régens, a kormányzó állt az ország élén. 

1945 

A második világháború után egyetlen uralkodónak sem vizsgálták háborús bűnösségét, élén a japán császárral. Horthy is ebbe a kategóriába tartozott és tartozik. A modern királyságokra, az alkotmányos monarchiákra, jellemző, hogy az államfő nem szól bele a napi politikába, nem ő kormányoz, hanem a nép által megválasztott parlamenten keresztül a miniszterelnök. A király nélküli Magyar Királyságban azonban a kormányzó nevezte ki a miniszterelnököt anélkül, hogy mindenegyes alkalommal új választásokat írtak volna ki. Maga, a választási rendszer sem felelt meg a mai, modern nyugati demokráciák gyakorlatának. Az 1920 óta fennállt rendszer külső és belső kritikusai elsősorban a (nagybirtokosi és egyházi) földtulajdoni viszonyokban látták a társadalmi problémák legfőbb okát. No meg a városi munkásság szociális helyzetében, körülményeiben. Mindkét szélsőség (nyilas és kommunista) ezen akart változtatni, méghozzá gyorsan és radikálisan. Az első világháborút követően a jobboldalt Európa szerte a fokozódó antiszemitizmus itatta át, a nacionalizmust pedig Európa közepén a fajelmélet fertőzte meg. Ebben a politikai légkörben Magyarországon a konzervatív és antikommunista Horthy értékrendje és eszmevilága a jobboldalnak kedvezett.

Nem véletlen, hogy amikor az amerikai hadsereg Bajorországban (München melletti Schloss Hirschberg) kiszabadította Horthyt a nácik (SS) fogságából a korabeli filmhíradó így számolt be: 

"....Horthy admirális, Magyarország egykori diktátora, elveszítette Hitlert, amikor országa átállt a másik oldalra. A 77 éves Horthyt az SS őrizte egy kastélyban, ahonnan az amerikaiak szabadították ki...."

A kastély (Schloss Hirschberg) a náci külügyminisztérium vendégháza volt. 1943 őszén itt helyezték biztonságba Mussolinit és családját, miután a szövetségesekkel fegyverszünetet kötött olaszok fogságából kiszabadította az Otto Skorzeny vezette náci kommandó. Horthyt 1944. október 18.-tól SS őrség tartotta fogva, állandó felügyelet alatt. Az erdőben eldugott kastélyt 1945. május 01-én az amerikaiak harc nélkül vették birtokukba. Ezt követően a magyar államfőt internálták és csak 1945 decemberében engedték családjához a közeli kisvárosba, Weilheim-be. Internálása alatt tanúként hallgatták meg a nürnbergi perhez. Itt jegyzendő meg, hogy nem a jól ismert főbűnösök perében (1945. november 20 -1946. október 01.), ami a nemzetközi katonai bíróság előtt zajlott, hanem az úgynevezett "minisztériumok perében". Az amerikai megszállási zónában ugyanis három éven át az Egyesült Államok katonai bírósága 12 - egymástól független - háborús bűnös pert folytatott le, mely során a vádlottak padján összesen 185 személy ült. Közülük 35-öt felmentettek, 20 halálos ítélet született, amiből 12-öt végre is hajtottak.

A Wilhelmstrasse-i per (Wilhelmstraßen-Prozess) a külügyminisztérium és a birodalmi kancellária utcájáról kapta a nevét, ahol fontos állami épületek, ill. hivatalok voltak. Ebben a perben huszonegy személy ellen indult eljárás háborús bűntett vádjával, akik a háború előkészítésében és lefolyásában, mint a német gazdasági elit és az állambiztonság funkcionáriusai, vettek részt.

A vádlottak között volt a náci külügyminisztérium fontos diplomatája, az államjogász Edmund Veesenmayer, akinek (titkos) feladata volt Dél- és Kelet-Európa államainak szétesésének elősegítése, illetve nácibarát kormányok hatalomra juttatása. Ezenkívül Jugoszlávia, Szlovákia és Magyarország zsidó lakosságának megsemmisítő táborba szállítását volt hivatott megszervezni. Az SS dandárparancsnok és elsőszámú követ Veesenmayernek, a Harmadiki Birodalom teljhatalmú magyarországi meghatalmazottjának peréhez kellett Horthy tanúvallomása.

Napjainkban Horthy ellenzői előszeretettel mutatnak fel és hivatkoznak egy képre, amelyen tengerész egyenruhában, egy nyitott (cabrio) Mercedes-ben látható Magyarország kormányzója Németország diktátora társaságában. 

A kép még békeidőben, 1938 augusztusában, Észak-Németországban készült. Húsz évvel az első világháború befejezése után Európában a versailles-i békeszerződés, vagy inkább békediktátum felülvizsgálata került előtérbe. A győztes európai nagyhatalmak kerülték a nyílt (fegyveres) konfliktusokat Közép-Európában, elvégre a világégés még túl közel volt, és senki sem akart (újabb) háborút a 1918-20-as határok megváltoztatása miatt. Az egyetlen komoly változás 1935-ben történt, amikor a hitleri Németország népszavazást kért az ENSZ elődjétől, a Népszövetségtől, a franciák által megszállt Saar-vidék hovatartozásáról. Mivel a versailles-i szerződés 15 év elteltében határozta meg az esetleges hovatartozás felülvizsgálatát, így annak helyt adtak. A francia közigazgatású Saar-vidék 1933 után a náciellenes németek menedéke lett. Mégis, a népszavazáson a németajkú lakosság nagytöbbséggel a Németországhoz (mint anyaországhoz) tartozás mellett döntött. Egyes vélemények szerint ettől kapott vérszemet a fiatal náci vezetés a "merjünk nagyok lenni" gondolattal, és építette be programjába az elvesztett területek visszaszerzését. A 30-as évek közepére a német gazdaság is beindult, ami ugyancsak hozzájárult a propaganda sikeréhez, hiszen a megbélyegző "Made in Germany" felirat az árukon ekkorra már a minőség jelképe lett.

1938 

1938-ra megváltozott az európai politikai helyzet. A vesztesek, így Magyarország gazdasága is stabilizálódott, fellendülőben volt. A bethleni konszolidáció ekkorra érett be, aminek egyik jele az erős pengő volt. Sok optimizmusra azonban nem volt ok, hiszen az év elején az Anschluss-szal (1938. március 12.) közös magyar-német határ lett Hegyeshalomnál. A saar-vidékihez hasonló osztrák népszavazásban Hitler nem bízott, annak ellenére, hogy az osztrákok csodálták az addigi német gazdasági eredményeket, és többségük örömmel csatlakozott egy prosperáló nagy nemzeti, német (nyelvű) birodalomhoz. A rizikó azonban fennállt, hogy esetleg az osztrák nemzeti érzés felülkerekedik. Ezért, küldte a náci külügy Veesenmayert Bécsbe a bevonulás, pontosabban a behívás előkészítésére. Ausztria végül is "csatlakozott". A nemzetközi porondon hozzácsatolása (Anschluss) a náci birodalomhoz önkéntes alapon történt. Tehát nem "bekebelezés", vagy tartománnyá (Gau) tétel volt, hanem egy folyamat része, mely a versailles-i békeszerződés fokozatos érvénytelenítésére, és a német nyelvterületek egységének megteremtésére törekedett.. (zárójelben: a jól bevált trükköt két év múlva (1940) Sztálin is alkalmazta a balti államoknál, amelyek “kérték felvételüket” a Szovjetunióba). 

A következő terület a Csehszlovákiához tartozó közel 4 millió németajkút számláló Szudéta-vidék megszerzése volt. Ez már keményebb diónak látszott, hiszen Csehszlovákia a versailles-i szerződés (francia) szülötte, azaz határait az első világháború győztes nagyhatalmai (Franciaország és Nagy-Britannia) katonai védelmi szerződésekkel garantálták. A nagynémet Birodalom álmának megvalósításához Hitlernek eltökélt szándéka volt Csehszlovákia megtámadása, amihez szövetségeseket keresett. Hogy az ügynek megnyerje a magyar államfőt, Hitler szabályosan körbeudvarolta a versailles-i (trianoni) szerződés másik nagy vesztesét. A Führer 1938. augusztus végén (20-26) hívta meg a magyar államfőt Németországba, melynek keretében Kiel-ben vízrebocsátottak egy hadihajót, ami a Prinz Eugen nevet viselte. Ez volt Horthy hajójának is a neve még a Monarchiában. A hajókeresztelőt Horthy felesége végezte, majd városnézés, bankettek stb. követték egymást. Hitler közölte, hogy közös katonai fellépést szeretne Csehszlovákia ellen. Horthynak nem tetszett az ötlet, mert 1921-ben alakult meg a "kis Entente", melynek tagjai (Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia) kölcsönös katonai segélynyújtásra szövetkeztek egy külső (magyar) támadás esetén. Ha Hitler mellett Magyarország is megtámadja Csehszlovákiát, akkor a déli és délkeleti magyar határszakasz védtelenül marad. Ugyanakkor reménykeltőnek tűnt egy náci támadás, amiből a többi csehszlovákiai kisebbségek is profitálhatnak. A kormányzó, királyokhoz méltó és hasonló, tengerész egyenruhában vett részt a számára rendezett fogadásokon, miközben Ribbentrop náci külügyminiszter és Imrédy magyar miniszterelnök Berlinben tárgyaltak. Hitler annyira Horthy kedvébe akart járni a világsajtó előtt is, hogy Hamburgban együtt mentek ki a pályaudvarra, ahol elbúcsúztatta vendégét. Majd felszállt egy másik vonatra, amelyik gyorsabb volt, és Berlinben már a Führer fogadta a Hamburgból érkező magyar kormányzót.

Két hónappal később, 1938. október 29-én a Szudéta-vidék megszerzésében eltökélt Hitler (nem a Birodalom, hanem a “mozgalom” fővárosába) Münchenbe hívta az első világháború három győztesét (Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország) még egy utolsó megbeszélésre. A meghívottak örömmel jöttek, hogy talán mégis csak sikerül megmenteni Európa békéjét. A Müncheni Egyezmény azonban valójában megnyitotta az utat a következő világháború és a történelemben páratlan Holocaust felé. A két európai nagyhatalom (Nagy-Britannia és Franciaország) béketörekvése (és egyben meghátrálása) Hitler szemében a tehetetlen, gyenge ellenséget jelentette, akik nemcsak az 1919-20-ban megalkotott és a versailles-i békeszerződésekkel megpecsételt "új világrendet", a népek önrendelkezési jogát jelentő nemzetállamok létezését árulták el, de gyakorlatilag a saját állammal nem rendelkező zsidóság védelméről is lemondtak. Hiszen a menekülés útját elvágták. Pontosabban a várható menekülthullámra egyetlen ország sem volt felkészülve. Nagy tömegek befogadására senki sem vállalkozott. Pedig 1938. július 6-15 között a svájci Évian-ban még konferenciát is rendeztek a német (kb. 450.000) és osztrák (kb.200.000) üldözött zsidók befogadására. A konferencia teljes kudarcba fulladt, ami végül is megnyitotta az utat a Holocaust felé. Itt jegyzendő meg, hogy a magyarországi első zsidótörvény 1938. május 29-én lépett hatályba. Ezt megelőzően az Anschluss után egy héttel Magyarország törvényt fogadott el, hogy azokat a zsidó származású, de születésüknél fogva egykori magyar állampolgárokat (elsősorban burgenlandiak), akik Ausztriából menekülni próbálnak, ne engedjék át az új német-magyar határon. Ekkoriban kért kihallgatást Horthytól az Anschluss miatt Bécsben üldözötté vált világhírű zeneszerző Kálmán Imre is. A magyar útlevéllel rendelkező Kálmánnak Horthy azt tanácsolta, hogy ne térjen haza, mert ismerve az országban uralkodó közhangulatot és a politikai viszonyokat, kormányzói hatalma ellenére sem tudja garantálni az operett-király egzisztenciáját.

A versailles-i békeszerződés 1938 őszi "módosításából" (Müncheni Egyezmény) Magyarország is profitált, hiszen a győztes nyugati nagyhatalmakat (Entente) ettől kezdve nem érdekelte Európa kis nemzeteinek további sorsa. Azokról már nem egyezményt kötöttek, hanem döntéseket hoztak a Harmadik Birodalom egyik délkeleti városában, Bécsben, amit Berlin és Róma belátására bíztak. Horthy angolbarát miniszterelnöke, Teleki Pál, csak arra törekedett, hogy Magyarország kimaradjon a fegyveres konfliktusokból, az európai háborúkból.

A náci külügyminisztérium, az Anschluss-t sikeresen előkészítő ügynökét, Edmund Veesenmayert, 1938 novemberétől rendszeres felderítő és bajkeverő munkával bízta meg. Először Pozsonyba küldték, hogy egyengesse Tiso államelnöki hatalomra kerülését. Majd 1939 augusztusában már Danzig-ban (Gdansk) találjuk a német-lengyel ellentétek fokozása érdekében. 1940 nyarán a diplomata Veesenmayert Nagy-Britanniában küldik, ahol az írek lázadását próbálja megszervezni a britek ellen. 1941 áprilisában, a Jugoszlávia elleni támadás idején, Zágrábban szervezi a független Horvátország nácibarát kormányát. 1943-ban többször jár Magyarországon és Berlint (személyesen Ribbentropot és Hitlert) figyelmezteti, hogy a magyarok ki akarnak válni a tengelyhatalmak közül.

Magyarország, Teleki haláláig (1941. április 03.) a béke szigete volt Európában. Igaz, az 1938-ban, majd 1940-ben visszacsatolt területeken bevezetett magyar közigazgatás nem volt mentes a diszkriminációktól, mindenekelőtt a kommunistákkal és zsidókkal szemben, de a (cseh)szlovákok és románok is megérezhették a mindennapi életben. Különösen a volt állami alkalmazottak, hivatalnokok, tanítók, rendőrök stb. Ez azonban már belpolitika. Hazánk megítélése a világban 1941 áprilisáig mindenképpen pozitív volt.

Teleki öngyilkosságában szerepet játszott a berlini magyar nagykövet Sztójay Döme (1927-ig Dimitrije Sztojakovich) is, aki mint meggyőződéses náci Berlinből igyekezte befolyásolni a magyar kül- és belpolitikát. Telekit még el sem temették, amikor április 6-án hajnalban hadüzenet nélkül megindult a náci hadigépezet, a balkáni hadjárat (Jugoszlávia és Görögország megszállása). Ebben a németek mellett magyar és olasz egységek is részt vettek. Ez volt a második eset, hogy Magyarország fegyveresen szerezte vissza a trianoni békeszerződésben elvesztett területének egy darabját (Muraköz, Dél-Baranya és Bácska). Előzőleg 1939. március 14-én - félve a ruszin kormány Hitler általi elismerésétől - a magyar csapatok több ponton átlépték a "Bécsben megállapított határt, majd másnap megkezdték előrenyomulásukat a Kárpátok gerince felé."

Teleki halála jelzésértékű volt az háborúellenesek számára, főleg a náci, nyilas ideológiát elvetők és megvetők körében vált világossá, hogy az ország nem kerülheti el a nagy világégést. Ugyanakkor a (végső) győzelemben hívők reményei nagyon megnőttek. Hiszen 1941 nyarán valóban úgy tűnt, hogy ideológiától függetlenül Németország legyőzhetetlen. Kontinentális Európa a németek lába előtt hevert. Már csak a kapitalista Szabadvilág utolsó európai védőbástyája, Nagy-Britannia dacolt a más-más megfontolásból, de világuralomra törő két diktatúra (náci és szovjet) ellen. A magyar állami és katonai vezetés történelmi lehetőséget látott a pillanatnyi helyzetben. Az ország lakosságának többsége is elhitte azt a 20 éve (1920-1940) sulykolt antiszemita és antikommunista felfogást, miszerint az első világháború elvesztéséért, majd az ország területének megcsonkításáért a zsidók és a kommunisták a felelősök, ezért a Szovjetunió elleni hadjárat igazságos. Ezt csak fokozták a kezdeti sikerek, hogy a tengelyhatalmak oldalán Magyarország nyerésre állt a katonailag harmatgyenge proletárdiktatúrával szemben.

Való igaz, a nyugati parlamentáris demokráciák első perctől (1917. nov. 07.) az emberiségre (no meg a kapitalista világra) veszélyes ideának és szervezkedésnek tartották a szovjetrendszert és (proletár)diktatúrát. Hasonlóan veszélyesnek ítélték meg a 16 évvel később (1933. január 30.) hatalomra került hitleri nemzeti-szocializmust és diktatúrát is. 1940-re a két diktatúra közül a Nyugat-Európára támadt náci Németország tűnt a kapitalista világra veszélyesebbnek. Ebből a hódító háborúból maradt ki Magyarország, Teleki Pálnak köszönhetően. Amikor pedig ez az antidemokratikus, fajgyűlölő diktatúra rátámadt (katonailag) harmatgyenge szövetségesére - különösen Nagy-Britanniából nézve - félő volt, hogy Moszkva eleste esetén senki és semmi sem állíthatja meg a hitleri hadigépezetet az egész világ, de legalábbis Európa meghódításában. Ezért döntött úgy a nácik ellen Európában már csak egyedül harcoló Nagy-Britannia, hogy a Szovjetuniót meg kell segíteni. Ennek tanúbizonysága Churchill híres beszéde a Szovjetunió náci megtámadásának hírére, és a "grúz ördögnek" nevezett Sztálin azonnali katonai és hadtápi megtámogatására: "Ha Hitler elfoglalja a poklot, akkor legalább teszek egy kedvező lépést az Ördögnek itt a parlamentben." 

Horthy és (kisebbségben lévő) bizalmasai csak 1943-ban eszméltek fel, hogy a rossz oldalon állnak, pontosabban, hogy a háborút Németország elveszítette. 

Folytatás:  Horthy korszak II.    ( 1943-1945 )

                                   Horthy korszak  I. - II. - III. - IV. - V. - VI. 

A Horthy korszak II. - a Magyar Királyság megszűnése

 Horthy korszak  I. - II. - III. - IV. - V. - VI.

Horthy és (kisebbségben lévő) bizalmasai csak 1943-ban eszméltek fel, hogy a rossz oldalon állnak, pontosabban, hogy a háborút Németország elveszítette. 

1943 

Néhány esemény 1943-ban 

Január 10. 

A szovjet általános támadást indít Sztálingrád, Leningrád és a Kaukázus térségében 

Január 13. 

Megindul a Vörös Hadsereg áttörése a Don-kanyarnál, Voronyezs térségében a második magyar hadsereg csaknem teljesen elpusztul.

Január 14.

Casablanca-i konferencia, ahol Roosevelt és Churchill az európai szárazföld elleni lehetséges invázióról tárgyalnak. Olaszország, ill. Szicília jön szóba, valamint a "feltétel nélküli megadás" részleteinek kidolgozása.

Január 16. 

A brit légierő (RAF) két éjszakán át bombázza Berlint.

Január 21. 

A Vörös Hadsereg elfoglalja az utolsó Sztálingrád környéki repteret, így a bekerített német alakulatok hadtápja és utánpótlása végérvényesen megszűnt.

Január 26. 

A szovjet hadsereg visszafoglalja Voronyezst.

Január 31. 

Hitler parancsa ellenére a bekerített német hadsereg von Paulus tábornok vezetésével leteszi a fegyvert Sztálingrádnál.

Február 6. 

Az Essen elleni légitámadással megkezdődik a Ruhr-vidéki ipari létesítmények négyhónapos bombázása. 

Február 14. 

A Don melletti Rosztovot felszabadítja a Vörös Hadsereg  

Február 18. 

Goebbels náci propagandaminiszter a berlini Sportcsarnokban bejelenti a "totális háborút". 

Március 16. 

Eléri a Nyugatot az első jelentés, mely szerint a Katyn-i mészárlást (22.000 lengyel tiszt legyilkolását) a szovjet követte el.  

Május 13. 

Az észak-afrikai náci hadjárat vége. A megmaradt Afrika Korps és az olasz csapatok (250 ezer ember) Tunéziában megadja magát a szövetségeseknek.  

Május 22. 

A szövetségesek bombázzák Szicíliát és Szardíniát, mint a partraszállás lehetséges helyeit.  

Július 10. 

Megkezdődik a szövetségesek partraszállása Szicíliában  

Július 13. 

Hitler leállítja a kurszki támadást, a szovjet viszont folytatja a (híres páncélos) csatát 

Július 25. 

III. Victor Emmanuel olasz király letartóztatja Mussolinit és Badoglio marsallt kéri föl kormányalakításra.

Augusztus 01. 

Az amerikai légierő bombázza a Ploiesti olajfinomítókat, a romániai olajmezők központját.

Augusztus 6. 

Német csapatok özönlik el (Észak-)Olaszországot, hogy átvegyék az ország védelmét.

A Harmadik Birodalom szövetségesei (Olasz Királyság, Magyar Királyság, Román Királyság és Finnország) 1943-ban már kiutat kerestek az egyre reménytelenebb helyzetből. Ez szeptemberben érte el tetőfokát, amikor a szicíliai Cassibile-ben fegyverszünetet kötnek az új olasz miniszterelnökkel a szövetségesek. Az angolbarát Kállay Miklós magyar miniszterelnök ekkor már puhatolódzó titkos tárgyalásokat folytatott, illetve kapcsolatot keresett Nagy-Britanniával annak reményében, hogy hamarosan a Balkánon is partraszállnak a nyugati szövetségesek, és így még a szovjet front közeledte előtt a brit-amerikai csapatoktól kérhetnek fegyverszünetet. A német titkosszolgálat közben jelzi Berlinnek, hogy hamarosan a másik két királyság (a magyar és a román) is követni akarja az olasz példát. Ribbentrop azzal a titkos feladattal bízza meg Veesenmayert, hogy többször látogasson Budapestre, és puhatolja ki a magyar terveket, valamint azok megakadályozásnak módjait. Veesenmayer szerint a nyomásgyakorlásra az egyik legjobb indok a „zsidókérdés”-re való hivatkozás, ugyanis elfogadhatatlan a náci vezetés számára, hogy egy ilyen „szabotázsközpont” érintetlen maradjon ezekben a nehéz háborús időkben. Továbbá Veesenmayer javasolja, hogy Horthy maradjon államfő, a miniszterelnök pedig legyen a nácibarát Imrédy. Magyarország 1943 végi megszállását azonban elhalasztották, egy részt, mert nem volt elég emberanyag az átcsoportosításra, más részt, a teheráni konferencián (nov. 28 – dec. 01) Sztálin elvetette a balkáni front megnyitását. Valószínűleg tartott a nyugati szövetségesek gyors előrenyomulásától, miközben saját frontsikerei láttán úgy vélhette, hogy (akár) egyedül is legyőzi náci Németországot, hiszen a balkáni népek (bolgárok, görögök, románok, szerbek) ortodoxok, ezért szimpatizálnak az oroszokkal.

1944. március 19.

A nyugat felé vészesen közeledő szovjet front, no meg a megbízhatatlan fegyverbarátok Hitlert mégis csak a megszállásra késztették. A Salzburg melletti Klessheim-i kastélyba 1944. március 18.-ára kirendelt Horthyval és katonai vezérkarával Hitler közölte, két lehetősége van: vagy engedelmeskedik, és megmarad Magyarország kormányzójának, aki elfogadja a német segítséget a közeledő szovjet csapatok feltartóztatásához, vagy ellenszegül és akkor ugyanarra a sorsra jut hazánk, mint a többi ellenséges ország, ahova náci helytartót, „tartományi főnököt” (Gauleiter) neveztek ki. Horthy a korlátozott hatalmat választotta, mondván nem kíván (felesleges) vérontást. Különben is a magyar hadseregparancsnok (Szombathelyi Ferenc) Salzburgban volt a kormányzó kíséretében. Tehát még parancsot sem tudott volna kiadni a felkészületlen honvédségnek az ellenállásra. Mire Horthy különvonata többszöri hátráltatás után visszaérkezett Budapestre, a Keleti pályaudvaron már a német hadsereg díszszázada fogadta a kormányzót és kíséretét.

Horthy politikai tanácsadója, az egykori miniszterelnök, az angolbarát Bethlen István, aki a háborúba való belépést, valamint a zsidótörvényeket is ellenzte, illegalitásba vonult. Az ugyancsak angolbarát Kállay Miklós miniszterelnök a német megszállás napján a török követségre menekült. Az utódjának Veesenmayer által kiszemelt Imrédy Bélát, Horthy személyes ellenszenve miatt nem fogadta el. Végül több napi alkudozás után Sztójay-t nevezte ki miniszterelnöknek, abból a megfontolásból, hogy mint katonaember talán jobban hallgat reá és jobban képviseli a magyar érdekeket.

Magyarország náci megszállása valóban sajátos volt. Hiszen, ellentétben a többi lerohant, megszállt országgal, a helyi közigazgatás megmaradt. A kormány, az államvezetés, a rendfenntartó (fegyveres) erők tovább működtek. A megszálló csapatokat a lakosság befogadta, elszállásolta. Utcai, nyilvános kivégzések, megtorlások, nők megerőszakolása stb. nem volt. A Gestapo már az első napokban, ha nem órákban, előre összeállított lista alapján mintegy három-négyezer „megbízhatatlant” vett őrizetbe, kiknek további sorsát tán még ma sem tudjuk. Az összlakosság kb. 10 %-át kitevő üldözötteken (elsősorban zsidók, ellenzéki politikai vezetők és aktivisták) kívül a hétköznapokban sok változást nem lehetett észlelni, észrevenni. A közintézmények működtek, érettségi vizsgák, diplomaosztások voltak. A nehézségeket (általában) a háborúval és a közelgő fronttal lehetett magyarázni. Nem pedig a kormányzó személyére, felelősségére fogni. A lakosságot a hadi helyzet, a szovjet megérkezése és az egyéni túlélés foglalkoztatta.

A március 19. óta korlátozott hatalommal rendelkező, antikommunista Horthynak be kellett látnia, hogy a náci összeomlás elkerülhetetlen, és a vészesen közelgő keleti front megköveteli, hogy minél előbb felvegye a kapcsolatot a szovjettel, és fegyverszünetet kérjen. 1944. július 21-én bizalmasát, dálnoki Miklós Béla vezérezredest, Berlinbe küldte, hogy személyesen tárgyaljon Hitlerrel, és biztosítsa a Führert a magyarok támogatásáról a július 19-i (gróf Stauffenberg féle) merényletet követően. Egyúttal engedélyt kérjen a magyar csapatok visszavonulására a Kárpátok vonalára, az ország védelmére. Dálnoki Miklós augusztus 1-jén vette át az Északkeleti Kárpátokban állomásozó 1. magyar hadsereg vezetését Lakatos Géza vezérezredestől, aki nem sokára Sztójayt követte a miniszterelnöki székben.

1944 nyarának (jún., júl., aug.) történései 

Június 6. óta folyik a szövetségesek partraszállása Normandiában (Franciaország), azaz megnyílt a nyugati front.

A semleges országok (Svédország, Vatikán) felszólították a Magyar Királyság első emberét, Horthy Miklós kormányzót, a deportálások leállítására.

Július folyamán Budapestre érkezik a svéd követség alkalmazottjaként Wallenberg

Július 19-én a német hadsereg tisztjei (sikertelen) merényletet követtek el Hitler ellen. Augusztus 10-én a nácik által felállított budapesti Zsidótanácsnak az ortodoxokat képviselő tagja, hamis román útlevelekkel mintegy hetven-nyolcvan társával elmenekül Romániába. Egyes források szerint ellopta azokat a román útleveleket, amelyeket a román kormány saját állampolgárai számára küldött Budapestre.

Augusztus 23-án a Román Királyság fegyverszünetet kötött a Szovjetunióval, és ezzel átállt a szövetségesek oldalára, és egyúttal hadat üzent Németországnak.

Augusztus 29-én Horthy menesztette a Sztójay-kormányt és miniszterelnökké nevezi ki Lakatos Géza vezérezredest, akit titokban megbíz a háborúból való kilépés és a fegyverszünet előkészítésével. Eltávolítják a szélsőjobboldali politikusokat és leváltják a (vidéki) deportálásokért felelős államtitkárokat. 

Ezzel Berlin szemében a magyarok megbízhatatlanná váltak, mivel a román átállás a Balkánon állomásozó egymillió német katona elvesztését helyezte kilátásba. Horthy és környezete a náci titkosszolgálat megfigyelése alá került.

1944. október 15. 

Hitler szeptemberre már eldöntötte, hogy egy nácibarát, szélsőséges csoport kezére játssza Magyarország irányítását és további sorsát. Horthy közben készül a „kiugrásra”. Elképzelése szerint a harcoló magyar alakulatok egy jelszóra leállnak a hadicselekményekkel és tűzszünetet kérnek a Vörös Hadseregtől. Ennek kivitelezésével dálnoki Miklós Béla lett megbízva. Időközben ifj. Horthy Miklós is egyre aktívabb lett Budapesten. A náci titkosszolgálat 1944. október 15-én a jugoszláv partizánokkal való találkozásra csalta ki a Budai várból, ahol az Otto Skorzeny vezette kommandó rövid tűzharc után elfogta, majd szőnyegbe csavarva elszállította. A kormányzót a németek a fia életével zsarolták, mire Horthy nem csak, mint Magyarország kormányzója, azaz az ország első embere, a király helyettesi posztról mondott le, hanem gyermeke életéért cserébe egyúttal a teljhatalmat is átadta Szálasi Ferencnek. Veesenmayer ígérete ellenére Horthy fiát nem engedték szabadon, nem csatlakozhatott családjához, hanem Bécsen keresztül Mauthausen-be, a hírhedt koncentrációs táborba vitték. Igaz, jobb körülmények között tartották, mint a zsidó foglyokat. A kormányzót pedig SS fegyveres őrök kíséretében a kormányzói különvonaton vitték egy bajorországi kastélyba. (Schloss Hirschberg). 

Ez a Horthy korszak utolsó hat évének  (1938-44) rövid krónikája. A következő négy rész a megkerülhetetlent, napjaink leghevesebb vitatémáját próbálja emberközelbe hozni a velünk élő antiszemitizmust,  mely a múlt század 40-es éveire a történelem páratlan tragédiájához, a Holocaust-hoz vezetett.

Folytatás:  A Horthy korszak  III.      (Antiszemitizmus)

 Horthy korszak  I. - II. - III. - IV. - V. - VI.

A Horthy korszak III. - a Magyar Királyság megszűnése

Horthy korszak  I. - II. - III. - IV. - V. - VI.

Antiszemitizmus volt, van és lesz. Kétezer éve velünk élő kór, jelenség. Amit valójában ellene tenni lehet, sőt kell, mi több kötelességünk: megakadályozni, hogy állami szintre emelkedjék. Épp olyan, mint a kommunizmus, melynek eddigi állami szintű megvalósítása (a proletárdiktatúra) ugyancsak sok szenvedést okozott. Napjaink Horthy-ellenesei sokszor és előszeretettel idézik a kormányzó egyik magánlevelét, pontosabban annak egy önvallomással felérő félmondatát: „…..én egész életemben antiszemita voltam….” Magát a levelet, annak apropóját, keletkezésének körülményét, és lényegét már elhallgatják a lelkes „antifasiszták”. Idézet Horthy magánleveléből, melyet 1940. október 14-én írt Teleki Pálnak:

“Ami a zsidókérdést illeti, én egész életemben antiszemita voltam, zsidókkal sohasem érintkeztem. Tűrhetetlennek tartottam, hogy itt Magyarországon minden-minden gyár, bank, vagyon, üzlet, színház, újság, kereskedelem stb. zsidókezekben legyen, és hogy a magyar tükörképe – kivált külföldön – a zsidó.

Azonban, minthogy a kormányzat egyik legfontosabb feladatának az életstandard emelését tartom, tehát gazdagodnunk kell, lehetetlen a zsidókat, kiknek minden a kezükben volt, egy-két év leforgása alatt kikapcsolni, és hozzá nem értő, leginkább értéktelen, nagyszájú elemekkel helyettesíteni, mert tönkre megyünk.

Ehhez legalább egy emberöltő kell. Én hirdettem talán először hangosan az antiszemitizmust, azonban nem nézhetek nyugodtan embertelenségeket, szadista, oktalan megaláztatásokat, mikor még szükségünk van rájuk.”

Ezt akár Nagy Imre is írhatta volna az ’50-es évek elején, ha az antiszemita helyett a kommunista szót, fogalmat helyettesítjük be. A zsidók helyett pedig kulákokat, kapitalistákat, imperialistákat, stb. írunk. Ha valami valóban zavaró, és félremagyarázható(?) az, az utolsó mondat vége: „még szükségünk van rájuk”. A levél megírását követő idők, események (mai) ismerete, végkifejlettje természetesen más fénybe állítja Horthy 1940 őszén írt (bizalmas) szavait. Miközben nem szabad elfelejteni, hogy a kormányzó nyilvánosság előtt beszédeiben soha sem használta a „zsidó” szót, sohasem tett negatív megjegyzést a nemzet ezen tagjaira. Ezt az országgyűlési képviselőkre, meg kormánya tagjaira hagyta. Valóban úgy próbált viselkedni, mint egy alkotmányos monarchia első embere, a király helyettese, akinek a Királyság minden állampolgára egyenlő, és az államigazgatást a (demokratikusan) megválasztott képviselők és kormány, ill. kormányfő látja el. Ergo, ha rosszul megy az országnak, vagy a lakosság egy részének, akkor azért a mindenkori politikai vezetés a felelős, nem pedig az államfő. Az államfő csak kivételes esetben gyakorolja hatalmát, és pl. leváltja miniszterelnökét és újat nevez ki.

Az önvallomásszerű Horthy levél 1940 őszén, vagyis már a bécsi döntés (augusztus 30), azaz Észak-Erdély visszacsatolása után, és túl a kormányzó látványos fehérlovas városlátogatásait követően, Teleki miniszterelnöksége idején íródott. Ekkor már Hitler elfoglalta Párizst, létrehozták a varsói gettót, és a Horthy levél keltének másnapján (október 15.) került a mozikba (már, ahol) Chaplin híres filmje, a Diktátor. Az akkorra kialakult magyar belpolitikai helyzettel kapcsolatban „A Holocaust Magyarországon” nevű web-oldal az első (1938) és második (1939) zsidótörvényről ezt írja.

"...Az első két zsidótörvény érzékeny anyagi veszteségeket okozott a zsidóságnak, különösen a kis- és középpolgárságnak. Országszerte több mint 90 ezren vesztették el állásukat, a családtagokkal együtt körülbelül 220 ezer ember életkörülményei jelentősen romlottak. A törvények egyikét sem hajtották azonban végre maradéktalanul. Kiépült az illegális alvállalkozások és a "strómanság" rendszere, ezért az állásukat vesztettek közül sokan így-úgy meg tudták tartani egzisztenciájukat. (A "stróman" vagy "aladár" olyan nem zsidó családtag, ismerős vagy barát, akinek a vállalatot, boltot, üzemet papíron a nevére írták, így a cég mentesült a zsidótörvények hatálya alól. A stróman jó pénzt kapott szolgálataiért, a céget tovább irányító tulajdonos pedig fenn tudta tartani magát és családját.) Mindez gyakran a hatóságok hallgatólagos beleegyezésével történt, hiszen a fellendülő hadigazdaság fő megrendelőjeként az állam nem engedhette, hogy az ipari és kereskedelmi forgalomból ténylegesen kikapcsolja a zsidó nagyvállalatokat és szakembereket...."

„…..a családtagokkal együtt körülbelül 220 ezer ember életkörülményei jelentősen romlottak…” Ez a számszaki megállapítás az 1949-es államosítás idején is helyt áll, sőt 1956-ban az országot elhagyók száma is ilyen nagyságrendű volt. Csakhogy érzékeljük az érintettek tömegét.

Hasonló a helyzet a numerus clasus-szal is, hiszen az elv és gyakorlat a felszabadulás után ismét tért nyert. Ráadásul parlamenti vita és kihirdetett törvény nélkül, származási alapon nem vették fel az egyetemekre az „osztályidegen” fiatalokat. Mily véletlen, akkoriban „osztályidegenek” voltak, manapság „idegenszívűek”. A Horthy korszak kezdetén az eltanácsoltak, kirekesztettek külföldön tanulhattak. A fasiszta Olaszországban ösztöndíjat is kaphattak a („zsidó”) magyar fiatalok. Szilárd Leó életrajzában írja, hogy a magyarországi antiszemitizmus elől (hasonló sorsú társaival együtt, pl. Teller, Wigner, Neumann, Gábor Dénes, stb.) Németországba ment, ahol 1933-ig nyugodtan végezhette tanulmányait. Ez a lehetőség, a külföldön tanulás, a Magyar Népköztársaság idején nem volt megadva az osztályidegennek megbélyegzettek számára. Sőt az országot sem hagyhatták el!

A hírhedt náci propagandafilm „az örök zsidó” (Der ewige Jude) azzal kezdődik, hogy kaftános, pajeszos, szakálas zsidókat mutat, majd ugyanazok a férfiak megborotváltan, fehéringben, nyakkendővel, frissen vasalt öltönyben láthatók, mondván a gyűlölendő zsidó, gyűlölendő maradt. Ez az asszociáció és gondolatmenet napjainkban ismét megfigyelhető, mint azt a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor, pártja kongresszusán hangoztatta:  

"....Magyarországot és a magyar embereket a volt kommunisták adták a spekulánsok, a bankok és a multik kezére. Ez az igazság. A pufajkát öltönyre cserélték, de a mentalitás ugyanaz. ..."    (Orbán beszéd a Fidesz 25. kongresszusán 2013. szeptember 28.)

Mintha a fajelmélet is újraéledne. Az első világháború után az addigi (1867-1918) asszimiláció sikertelenségét jelezte, hogy a parlament fokozatosan nem tekintette a magyar nemzet részének, tagjának az izraelita vallásúakat, hanem hivatalosan “lezsidózta”, majd kivetette a nemzettestből. Azaz kirekesztette. Ez a szellem napjainkban is továbbél. Orbán Viktor miniszterelnök a parlamentben nem a nemzet és annak minden tagja mellett állt ki, hanem a “zsidait” védte meg.  

A kabinet "garantálja, hogy ebben az országban minden kisebbség biztonságban élhet. Meg fogjuk őket védeni, ideértve a Magyarországon élő zsidó kisebbséget is" - mondta a kormányfő közel két évvel ezelőtt (Orbán Viktor felszólalása a Parlamentben 2012. április 10.). Azért a jelenlegi magyar államvezetésnek illene tudnia, hogy Magyarországon NINCS “zsidó” kisebbség, csak izraelita vallású magyar (állampolgár). Igaz, ezzel a közel 150 éves jogi helyzettel a hazai “zsidóság” sincs tisztában 1989 óta.

Megdöbbentő, hogy napjainkra Magyarországon megszűnt az izraelita vallás. És ezzel szabad utat adtak a fajelmélet alapját képező antiszemitizmusnak, a zsidózásnak. Még az identitászavarral küszködő mai asszimilált fiatalság is. Akik ezzel szembeköpik saját elődjeiket. Hiszen a fajelmélettel jött elő és terjedt el a “zsidó” és “zsidózás” a '20-as évektől, és torkolt a bevagonírozásba. Azt sem veszik észre, hogy a szó, fogalom "zsidó-törvény” is pejoratív! Az akkori kor (antiszemita) köznyelvi elnevezése. A törvények között sem található így meg! Egy kiközösítő, lenéző, gyűlölködő kifejezést és jelzőt honosítottak meg '89 óta! Különösen bántó, amikor a magyar miniszterelnök megvédi a zsidókat. Eszerint ezek a honfitársak NEM magyarok !!! Annak ellenére, hogy hivatalosan, mint kisebbség, nemzetiség NEM létezik Magyarországon!

Emlékeztetőül, 1867-ben a (nagy-)magyarországi zsidóságot a Kiegyezés részeként, egyetlenegy törvénnyel a magyarság részévé tették.

1. § Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogositottaknak nyilvánittatnak.

2. § Minden ezzel ellenkező törvény, szokás vagy rendelet, ezennel megszüntettetik. (1867, XVII. törvénycikk.)

I. Ferenc József császár és apostoli király egy tollvonással államilag elismert vallássá nyilvánította legalább félmillió állampolgára hitét, és ettől a pillanattól a „zsidó” szó többé nem létezett. Egységesen az izraelita (és nem zsidó, héber vagy mózeshitű) felekezet elnevezés lett hivatalosan (és törvényileg) elfogadva. Eszerint beszéltek magyar, német vagy más anyanyelvű, izraelita vallású magyar állampolgárokról.

Érdemes egy pillantást vetni az 1910-ben, tehát a Monarchia idején, a népszámlálási eredmények alapján (gróf Teleki Pál szerkesztésében) készült Magyarország néprajzi térképére. Az ott található jelmagyarázatban felsorolt népek, nemzetiségek között NEM szerepel a „zsidó”!

Az első világháború kitörését megelőző boldog békeévekben (1867-1914) Magyarországon már az izraelita vallású magyarok harmadik generációja cseperedett fel. Igaz magyarok. Olyannyira magyarnak érezte magát az itt élő emancipált zsidóság, hogy megvetette és elvetette, mind a galíciai („pajeszos”, „polisi”) haszid (orthodox) menekülteket, mind a palesztinai kivándorlásra buzdító, agitáló (neológ) cionistákat. Joseph Roth a fanyar humorú, jó szemű és jó tollú kiváló osztrák író „Juden auf Wanderschaft” (Zsidók vándorúton) címmel írta meg a kelet-európai zsidók helyzetét miután 1927-ben beutazta a főbb helyeket. Ebben az alig százoldalas beszámolójában, esszéjében mindössze négy mondatot szentel kishazánknak. Ime:

„…Magyarországról elvből kiutasítják a keleti zsidókat. Egy magyar zsidó sem karolná fel őket. A magyar zsidók többsége magyar nacionalista – Horthyval együtt. Vannak magyar nacionalista rabbik is……”

1938-ra nemcsak a hazai, de a nemzetközi helyzet is gyökeresen megváltozott. Mi is történt? Dióhéjban és folyamatában.

Az 1920-ban bevezetett numerus clausus miatt nemzetközi tiltakozás bontakozott ki, és azzal fenyegetett, hogy megakadályozza az ENSZ elődjétől, a Népszövetségtől, kért hitel megadását a Bethlen-kormánynak. Ekkor az izraelita magyarok siettek kormányuk segítségére, és a tiltakozás leállítását követelték, mondván a numerus clausus belügy, az ellene való külföldi tiltakozás csak a hazai antiszemitizmust fokozza, miközben a bankhitelre az egész országnak és nemzetnek szüksége van. 1924. májusban megalakult a Magyar Nemzeti Bank, 1924 júliusában pedig megindult a népszövetségi hitel folyósítása.

Erre, mintegy válaszul, lépett ki Bethlen pártjából Gömbös Gyula, aki Bajcsy Zsilinszky Endrével megalapította fajvédő pártját. A Trianon miatti nacionalizmus hozta létre a rasszizmus sajátos magyar formáját, a fajvédelmet. Az értelmező szótárak szerint a rasszista = fajgyűlölő, a magyar változat azonban nem gyűlöl senkit, hiszen csak sajátjait (a „magunkfajtákat”) "védi”. Ugyanakkor (elvben) minden más népcsoportot ellenségnek tekintett, akiktől félti, védi („fajtiszta”) nemzetét. Így került a pártba a németellenességéről ismert Bajcsy-Zsilinszky Endre is.

A bethleni konszolidáció sikerét, valamint az antiszemitizmust mellőző Mussolini vezette fasiszta Olaszország eredményeit látva, 1928-ban Gömbös feloszlatta saját pártját és visszatért Bethlen pártjába. Ekkor hangzott el híres mondása: „(eddigi) politikámat revideálnom kell”, azaz Gömbös belátta, hogy az ország gazdasága, annak fellendülése a „zsidók” és a „zsidó tőke” nélkül nem megy.

És valóban, a 30-as évek elejére úgy nézett ki „visszatér a Monarchia-beli aranykor”. Sorra nyíltak a „zsidó” üzletek és vállalkozások. A numerus clausus is „enyhült”, ekkor járt egyetemre Radnóti és Ságvári is. Igaz, mindketten vidékre (Szeged, Debrecen), de a továbbtanulás, az egyetemi végzettség megszerzése már nem ütközött akadályba. Az izraelitáknak nem kellett Prágába, Berlinbe vagy a fasiszta Olaszországba menni, ahol még ösztöndíjat is adtak! Ugyancsak ekkor indult egy (újabb) magyarosítási hullám, amire jó alkalom volt Trianon 10. majd 15. évfordulója, hogy ezzel is bizonyítsa az izraelita magyarság a nemzethez való tartozását, kötődését. (a többi nemzetiség ezt kényszermagyarosításként élte meg) 

Folytatás:  A Horthy korszak  IV.    ( út a Holocaust-hoz )

 Horthy korszak  I. - II. - III. - IV. - V. - VI.


 

A Horthy korszak IV. - a Magyar Királyság megszűnése

 Horthy korszak  I. - II. - III. - IV. - V. - VI.

A nemzetiszocializmus által állami szintre emelt antiszemitizmus útja a Holocaust-hoz 

1933-ban németföldön tért nyert egy gyűlölködő ideológia, melyet 1923-ban vetett papírra egy antiszemita osztrák. Hitler alapötlete az volt, ha az ország megszabadul a zsidóktól, akkor a nemzet naggyá válik. Ez valójában leegyszerűsítette, kiforgatta és „ellopta” a Kommunista Kiáltvány alapelvét, miszerint

Minden eddigi társadalom története osztályharcok története. Szabad és rabszolga, patrícius és plebejus, báró és jobbágy, céhmester és mesterlegény, egyszóval: elnyomó és elnyomott folytonos ellentétben álltak egymással, szakadatlan, hol palástolt, hol nyílt harcot vívtak, olyan harcot, amely mindenkor az egész társadalom forradalmi átalakulásával vagy a harcban álló osztályok közös pusztulásával végződött.

Nos, Hitler az elnyomónak a zsidót jelölte meg, elnyomottnak pedig a nem-zsidókat (“gój”), azaz a (német) népet. Ez a megközelítés sokaknak szimpatikusabbnak tűnt, mint az osztályharcos marxi gondolat. Különösen az 1929-es gazdasági világválság után, a fejlődést és kibontakozást gátló első világháborút lezáró versailles-i békediktátum miatt. Amikor Hitlert a weimari köztársaság kancellárjának nevezték ki, ellenzői képtelenségnek tartották hivatali ideje kitöltését.

A börtönben született elméleti művében (Mein Kampf = Küzdelmem) minden rossz forrásának és eredetének a “zsidókat” állítja be, és azok “eltűnése” az igazi és egyetlen gyógyír a germán (árja), majd valamennyi nép felemelkedése számára. Ezzel megteremtve a (judeo-bolsevista) világ-összeesküvés azóta sem szűnni nem akaró elméletét. Eleinte rohamosztagainak (SA) a politikai ellenfelek (kommunisták, szocdemek, stb.) gyűléseinek megzavarása (szétverése) volt a főfeladata, no meg a saját, náci gyűlések védelmének biztosítása. Az 1933-as hatalomátvétel után gyökeresen megváltozott a helyzet. A demokrácia hónapok, ha nem hetek alatti leépítése és a diktatúra bevezetése csakis, és kizárólag a belpolitikai helyzetet változtatta meg, de alaposan. Ne feledjük, Európában, az európai gondolkodásban nagyon mélyen él (még ma is!) a westphaliai béke (1648), mely az államok szuverenitását hivatott garantálni. A 17. században úgy képzelték el, ha minden ország tiszteletben tartja a másik belügyeit, belső problémáit, akkor eljő a “világbéke”, hiszen nincs miért a másikra támadni, és háborúzni.

Tehát, a hitleri Németország bármit (meg)tehetett lakosaival, állampolgáraival az ország határain belül. Hitler és elvbarátai örültek volna a legjobban, ha minél előbb eltűnnek a „népen élősködők”. A körülbelül. 600.000 izraelita vallású, a 62 millió össznépesség alig egy százaléka. A náci hatalom „nyomásgyakorlás” legbrutálisabb eszközeivel próbálták távozásra kényszeríteni megbélyegzett, kiközösített honfitársaikat. Megvonták nyugdíjukat, egészségügyi biztosításukat, stb. Mai szóhasználattal, igyekeztek életüket „ellehetetleníteni”. Már 1933. márciusban az SS birodalmi parancsnoka, és egyben München rendőrkapitánya, Heinrich Himmler, a bajor főváros közelében, Dachauban, egy lőszergyár területén internáló tábort létesített. Ide zárták be a politikai ellenfeleket, valamint nagyszámú zsidót. Ekkor még három-hat hónap után elengedték áldozataikat, mivel a cél a megfélemlítés, a „távozásra ösztökélés” volt.

1935-ben meghozták a faj(védelmi?)törvényt, amit a náci vezetés már komoly figyelmeztetésnek szánt a „mozdulni” nem akaróknak. Viszont a külföld nem volt felkészülve nagy tömegek (azonnali) befogadására, pedig akkor még csak (jóval piaci érték alatt eladott) ingatlanaikat kellett (volna) hátra hagyniuk. Igaz, egy bizonyos „mozgás” megindult a környező országok felé (Ausztria, Svájc, Csehszlovákia, Franciaország, valamint az első világháborúban semleges Hollandia). Az USA szigorúan tartotta a bevándorlási kvótáját.

Eichmann, mint a „zsidó ügyek” szakértője, 1934 óta dolgozott az SS berlini központjában. 1937-ben kiküldték Palesztinába, hogy ott előkészítse a német zsidók (esetleges) tömeges kivándorlását. A jiddis mellé megtanult héberül is, ezenkívül a judaizmusban is otthon volt. Találkozni akart arab vezetőkkel is, de a britek nem engedték. Viszont a cionista mozgalom vezetőivel többször tárgyalt (mind Palesztinában, mind Németországban), hiszen mindkét félnek (más-más, de közös) érdeke volt a német zsidóság mielőbbi és tömeges eltávolítása Európából.

1938 - sorsforduló Európa és az európai zsidóság történetében.

Az igazi változást az utolsó békeév, 1938 hozta. Mondhatni sorsdöntő dátum, nemcsak a zsidók, de Európa, és talán a világ számára is. Az Anschluss-t követően az üldözöttek és menekülők száma az egymillió felé közeledett. A Harmadik Birodalom (tömeges) elhagyását a külföld akadályozta meg. Hiába volt (német birodalmi) útlevelük, abba vízumot, pláne bevándorlási, letelepedési vízumot nem kaptak. Sőt, Svájc felkérte Berlint, hogy tegyen valamit, mert határőrei nem tudják (a név alapján) eldönteni, hogy az illető turista, üzletember vagy potenciális menekült, azaz „zsidó”. Ettől kezdve a zsidóknak kiállított német dokumentumokra rákerült egy nagy piros „J” (Jude = zsidó) betű. Az Anschluss után (1938. március 15.) kb. egy héttel Budapest rendeletet adott ki, hogy határőrei a Monarchia idején magyar állampolgárnak született ausztriai (elsősorban Burgenland és Bécs) zsidókat ne engedjék be az országba. Május 29-én lépett életbe az első zsidótörvény Magyarországon.

Júliusban Roosevelt amerikai elnök kezdeményezésére nemzetközi konferenciát hívtak össze a Genfi-tó partján fekvő francia Évian-ban, hogy megoldást találjanak az Ausztriával gyarapodott náci Németországot elhagyni szándékozó zsidók részére. A konferencia hírére Hitler közölte: „ ...Csak remélni tudom, hogy az a másik világ, mely oly mély együttérzést mutat ezekkel a bűnözőkkel („zsidók”- szerk.) legalább olyan nagyvonalúan tegye át szimpátiáját a gyakorlatba. Részünkről minden eszközzel, még luxushajókkal is, készen állunk ezen országok rendelkezésére bocsátani ezeket a bűnözőket. Az összeset......”

A nyolcnapos (július 6-15) konferencia teljes kudarccal végződött, miután az USA és Nagy-Britannia nem volt hajlandó jelentős számú üldözöttet felvenni, és így a rajtuk kívül jelenlevő 30 ország nem vette ki részét a befogadásban. Az egyetlen eredmény, hogy Nagy-Britannia hozzájárult a nácik és a cionisták között kialkudott kb. 50.000 zsidó fokozatos Palesztinába érkezéséhez. (Valószínűleg ennek az akciónak a segítségével érkeztek magyarok, így Szenes Hanna, is 1938-ban Palesztinába). London tett még egy látványos (propaganda?) akciót, a Kindertransport-ot, amikor 10 ezer zsidó gyereket, teenagert szállítottak az Egyesült Királyságba. 1938-ban a nyugati világ még mindig bevándorlási kvótákban gondolkodott. Szerződést kötöttek a nácikkal, hogy pl. az USA évi 30.000 (zsidó) menekültet vesz fel az elkövetkező három évben (1938-1940), Nagy-Britannia vállalta, hogy azonos idő alatt évente 15.000 menekült érkezhet Ausztráliába. Dél-Afrika csak azokat engedte be (korlátlanul), akiknek rokonai éltek már ott. Kanada megtagadta a menekültek befogadását. A később felszabadítónak kikiáltott Szovjetunió el sem ment a konferenciára. Üldözöttek befogadását nem ajánlotta fel. Pedig egy évvel korábban (1937) kapott városi rangot a távol-keleti Birobidzsán, a (szovjet) Zsidó Autonóm Terület fővárosa. Valószínűleg az európai (német-osztrák) zsidóság is inkább nyugat felé (vagy Palesztinában) kereste az újrakezdés lehetőségét, mintsem a proletár-paradicsomban. A tanácskozás egyetlen reménykeltő részvevője, a dollár milliók fejében százezer európai zsidó befogadását jelző Dominikai Köztársaság.

1938 szeptemberében vezette be náci mintára a Hitlerrel szorosabb együttműködésre törekvő Mussolini az olasz fajtörvényt (zsidótörvény), de előbb ideológiai harcostársát (és szeretőjét), a “fasizmus zsidó anyját” (Margherita Sarfatti) Argentínába küldte. A fasiszta Olaszországban 1938 szeptemberéig ismeretlen volt a zsidóüldözés!

A németországi zsidókra nehezedő nyomás további része volt a zsidó tulajdonú földek “regisztrálása”, majd a gyárak, üzemek “árjásítása” és az 5.000 birodalmi márkánál több vagyon összeírása. A zsidónak számító német keresztnevűeket kötelezték másodnévként az Izrael (férfi) és a Sara (női) név felvételét. Az üzleteket, kirakatokat pedig jól látható megkülönböztető jellel (Dávid csillag vagy „Jude” = zsidó felirattal) ellátni. Ennek a november elejei „Kristályéjszaka” idején lett jelentősége, amit (cinikus) gúnynévnek szántak a nácik. (Mostani hivatalos német neve Pogromok éjszakája v. Novemberi pogromok - Novemberpogrome 1938 ).

Az előzmény. Október folyamán a lengyel kormány bejelenti, hogy valamennyi zsidó állampolgárát, akik több mint öt éve külföldön élnek, megfosztja állampolgárságától és hontalannak tekinti. Válaszul a nácik törvényt hoztak a Németországban élő lengyel zsidók visszaküldésére Lengyelországba. Az akciót meglehetősen egyszerűen oldották meg. A lengyel születésű zsidókat országosan összeszedték és levitték a lengyel határhoz, a Zbąszyń (németül: Bentschen) nevű átkelőhelyhez, majd ott fegyverrel az ország elhagyására kényszerítették őket. A meglepett lengyel határőrök, hogy feltartóztassák a közeledő tömeget, közéjük lőttek. A folyamatosan érkező közel 20 ezer szerencsétlen átjutása a “senki földjén” hónapokig eltartott.

1938. november 07-én egy 17 éves lengyel zsidó teenager merényletet követett el a párizsi német nagykövetségen. A nagykövetet akarta lelőni, de helyette a fogadására érkező követségi titkárra lőtt rá. A merénylő családjával évek óta Hamburgban élt, és mivel nem voltak állampolgárok, szülei is már összecsomagolva várták a kitoloncolásukat Lengyelországba. A fiú ez ellen akart tiltakozni. Az időpont jól jött a náciknak. Hitler a sörpuccs 15. évfordulójára (nov. 09.) készült Münchenbe. Tudták, hogy kevés esély van a párizsi követségi titkárnak az életben maradásra. Már készültek a müncheni megemlékezésre, amikor jött a halálhír. Ez adta az alkalmat és a jelet, a zsinagógák felgyújtására, üzletek, áruházak, kirakatok, otthonok szétzúzására, és mintegy 400 ember megölésére országszerte. Előre megtervezett, tehát nem spontán (“lakossági”) pogrom volt, mert a halálhírre pillanatok alatt országos "zavargások" törtek ki. Ráadásul a károkat (egymilliárd birodalmi márka) a “zsidókkal” fizetették meg. Talán érdemes megjegyezni, hogy ezt a hatalmas összeget (kb. 400 millió akkori US dollár) a náci állam a biztosítókon keresztül hajtotta be. Rendeletileg kötelezte valamennyi biztosítót, hogy a kártérítési összegeket ne az igénylő részére, bankszámlájára, hanem az államkincstárba utalja át.

Mindez békeidőben, a II. világháború kitörése előtti évben történt. 

Folytatás: A Horthy korszak  V.   (Holocaust)

  


Horthy korszak  I. - II. - III. - IV. - V. - VI. 

A Horthy korszak V. - a Magyar Királyság megszűnése

 Horthy korszak  I. - II. - III. - IV. - V. - VI.

Az 1939-es esztendő első kilenc hónapjának krónikája. („zsidó szempontból”) 

1939. január 30-án, hatalomra kerülésének hatodik évfordulóján, Hitler ünnepi beszédében többek között ezeket mondta:

“....Ezen a - talán nem csak nekünk, németeknek - emlékezetes napon egyet szeretnék kimondani. Életem során elég gyakran profetizáltam és legtöbbször kinevettek. Ma is próféta akarok lenni: Ha a nemzetközi pénzzsidóságnak Európában és Európán kívül sikerülne a népeket egy világháborúba taszítani, akkor az nem a Föld bolsevizálását fogja eredményezni, és ezzel a zsidóság győzelmét, hanem a zsidó faj kiirtását Európában.....”

Ettől a “prófétai” kinyilatkoztatástól lehet számítani a Holocaust-ot, hiszen addig (1933-1938) “zsidóüldözés”-ről beszélhetünk, azaz az ország lakosságának alig egy százalékát kitevő kisebbség távozásának kikényszerítéséről. A náci hatalomátvételkor Németország lakossága, Kelet-Poroszországgal (Königsberg/Kalinyingrád) és Sziléziával együtt 62 millió volt, a zsidók száma 550-600.000 közöttire tehető, kik közül 1939-re kb. százezernek sikerült elhagynia a Harmadik Birodalmat. Ekkoriban Európa legnagyobb lélekszámú zsidósága, 3,5 millió, Lengyelországban élt. Erről is szeretnek megfeledkezni. Ugyanis a cári pogromokról elhíresült területek 1918-tól az francia-brit garanciával (Versailles) újonnan megalakult Lengyelország részei lettek. Addig (18. sz. végétől 20. sz. elejéig – 1918. versailles-i szerződés) a kelet-európai zsidóság a cári Oroszország és az Osztrák-Magyar Monarchia (Galicia/Halics) területén élt, amit Lengyelország “örökölt meg”. Többségük lakóhelyükhöz ragaszkodó orthodox volt, kisebb részük viszont az elvándorlást szorgalmazó cionista mozgalom híve, akik az ősi földön, Palesztinában, kívánták életüket és jövőjüket folytatni. Ettől függetlenül, mint általában az Európát elhagyni szándékozók nagy vágya, álma a korlátlan lehetőségek hazája, (a gazdag) Amerika volt.

Az 1939. év eleji fenti “prófécia” után még történt egy és más, a második világégés szeptember elsejei elkezdéséig, azaz békeidőben, Például:

1939. február 04-én a péntek esti istentisztelet után három kézigránátot dobtak a budapesti Dohány utcai zsinagógából távozók közé; egy halálos áldozat is volt.

Február 10-én meghal XI. Pius pápa. Ki nem adott enciklikájában megismételte a zsidók iránti szokásos vatikáni aggodalmakat, az úgynevezett Szent Ágoston dokrina alapján. Eszerint, utalva a testvérgyilkosságra, a zsidók maguk Káin (az idősebb testvér), nem szabad megölni őket, viszont vándorlásukban szenvedniük kell mindörökké, amíg meg nem világosodnak és fel nem veszik a római katolikus vallást.

Március 02-án XII. Pius néven pápává választják Pacelli bíborost.

Március 10-én törvényt fogadott el a magyar parlament a munkaszolgálatról, mely így kezdődik: 

1939. évi II. Törvénycikk a honvédelemről 

A honvédelem a legszentebb állampolgári kötelesség, amelyet mindenkinek önfeláldozásig terjedő odaadással kell teljesítenie. 

A törvényben nem szerepel a “zsidó” vagy "izraelita" szó. A “Közérdekű munkaszolgálat” címet viselő 230. § csak azt írja, hogy “(1) A katonai szolgálatra végleg alkalmatlannak osztályozott minden magyar állampolgár ifjú, (...) egy ízben három hónapot meg nem haladó időtartamra terjedő, munkatáborokban teljesítendő közérdekű munkaszolgálatra kötelezhető....”

Március 15. A náci hadsereg átlépi a csehszlovák határt és bevonul Prágába, anélkül, hogy egyetlenegy ország is katonai ellenlépést tenne. Ugyanaznap Pozsonyban kikiáltják a független Szlovákiát, amit a pozsonyi rádióban a szlovákiai magyarok nevében gr. Esterházy János üdvözöl.

Március 16-án Hitler bejelenti Csehszlovákia megszűnését, és hogy Szlovákia élvezi a Harmadik Birodalom védelmét.

Március 21. A francia kormány hatályon kívül helyezi a fajgyűlöletre buzdítást tiltó törvényt.

Március 31. A brit miniszterelnök, Neville Chamberlain, bejelenti, hogy hazája és Franciaország garantálja Lengyelország szuverenitását.

Április 07. Olaszország megszállja Albániát.

Május 03. Sztálin, hogy Hitler kedvében járjon az elkövetkező tárgyalásokon, leváltja zsidó származású külügyminiszterét, Maxim Litvinovot, és helyére a britekkel kevésbé szimpatizáló Vicseszláv Molotovot nevezi ki. 

Május 05. Magyarországon életbe lép a második zsidótörvény

Május 15 – június 17. A USS St. Louis óceánjáró mintegy ezer német üldözöttel a fedélzetén elindul Kuba felé. A terv: Kubában megvárják, míg papírjaik rendeződnek és folytathatják útjukat az Egyesült Államokba. A német állam szervezte utazásra hatalmas összeget kértek el az utasoktól, akik közül nem egyet azzal a feltétellel engedtek el koncentrációs táborból (pl. Dachau), hogy 14 napon belül hagyja el Németországot, vagy visszakerül a táborba. Az hajóutat a náci propaganda is ki akarta használni, hogy bizonyítsa “ezeket a bűnözőket még a nagy Amerika sem fogadja be”. Kubába előre küldött náci ügynökök antiszemita tüntetéseket szerveztek, hogy a hajó ne kössön ki, és elterjesztették, hogy már úton van a következő ezer zsidó. Kuba hatalmas extra összeget követelt a partraszállásért. Ezt az utasok nem tudták előteremteni, így a kikötés elmaradt. Roosevelt amerikai elnök pedig utasította a parti őrséget, hogy a hajó kikötését akadályozzák meg. Így a hajó visszafordult, majd utasait a “csatorna-országok” Franciaország, Hollandia, Belgium, és Nagy-Britannia fogadta be. A háború további alakulása miatt csak a Nagy-Britanniába menedéket kapottak élték túl a náci időket.

Július 30. Látva a németek zsidóellenes akcióit, valamint a britek és a nyugat-európaiak hozzáállását, Neville Chamberlain, brit miniszterelnök megjegyezte: “Semmi kétség, a zsidók nem egy szeretni való népség. Engem nem érdekelnek. De erre nem megfelelő válasz a pogrom.” 

Augusztus 02. Az Amerikában élő Einstein három magyar tudós-kutató biztatására levelet ír Roosevelt elnöknek. Mindhárman (Szilárd Leó, Wigner Jenő és Teller Ede) attól tartanak, hogy a náciknak hamarosan sikerül atombombát előállítaniuk. A maghasadást Otto Hahn és Fritz Straßmann fedezte fel, és 1938. december 17-én jelentették be Berlinben. Ezt az uránium neutronnal való bombázásával érték el. A három zsidó származású magyar közül Szilárd volt a legérzékenyebb. Ő tartotta számon, hogy Nobel-díjas egykori professzoruk (Werner Heisenberg) kutató csoportjához tartozik egy fiatal, tehetséges fizikus, Carl Friedrich von Weizsäcker, akinek édesapját (Ernst von Weizsäcker) Hitler nevezte ki a náci külügybe államtitkárnak. (Szilárd ekkor még nem tudta, hogy Ernst von Weizsäcker a Molotov-Ribbentrop Paktum egyik kidolgozója). Szilárd feltételezése szerint azért kellett Csehszlovákiát megszüntetni, hogy Németország korlátlan mennyiségű urániumhoz (és ezáltal atombombához) jusson. Ehhez tudni kell, hogy a világ első uránbányája, az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó csehországi Jáchymov (németül Joachimsthal) városban volt, amely 1918 óta tartozik Csehszlovákiához, ill. Csehországhoz. Az innen származó uránércből fedezte fel 1896-ban Marie Curie a rádiumot, amiért Nobel-díjat kapott. 1906-ban Jáchymovban alapították a világ első radioaktív gyógyfürdőjét. Szilárd úgy gondolta, az akkor már nagynevű és hírű Nobel-díjas Einstein neve és személye garancia lesz, hogy az amerikai elnök komolyan vegye figyelmeztetésüket. Az elnök csak októberben, tehát Lengyelország közös náci és szovjet lerohanása után, reagált az Einstein-Szilárd levélre azzal, hogy egy bizottság azonnali felállítása mellett döntött az atombomba kifejlesztése érdekében. A kutatóknak 6.000 dollárt utaltak a kísérletezések megkezdésére. Mint később Teller elmondta, akkoriban ők, mint zsidó származásúak, valójában náci Németország ellen szerették volna az atombombát bevetni.

1939 szeptembere előtt, Lengyelország területén közel 3,5 millió zsidó élt, az akkori Szovjetunió európai részén pedig további 4 millió. Különösen a nyugati országrészen, a jelenlegi Ukrajna és Fehéroroszország területén éltek zsidók. Sok városban a lakosság 30 százalékát is kitették.

Lengyelország 1939. szeptemberi náci-szovjet felosztásával kezdődött el a szisztematikus népirtás. Igaz, előbb a lengyel értelmiség kiirtása volt a cél. A nácik a polgári lakosság körében keresték a likvidálandó értelmiséget, a szovjet pedig a katonaság, a hadifoglyok körében (Katyn). A „klasszikus” Holocaust ekkor még csak „formálódik”. A náci fennhatóság alá került lengyel területeken a zsidókat vasútvonalak menti városrészekbe, gettóknak álcázott gyűjtőhelyekre terelték, miközben megkezdték a német zsidók „áttelepítését“, azaz otthonuktól távoli megölésüket. Németországban sorra jelentették a „zsidómentes“ városokat, területeket. 1940-re Nyugat-Európa felé fordult a náci hadigépezet. Az elfoglalt holland, belga, francia, stb. területeken gettókat, azaz gyűjtőhelyeket állítottak fel a zsidók részére. 1941. június 22-től Lengyelország (’39 szept. 17. óta szovjet megszállta) keleti fele, valamint a Szovjetunió európai területei fokozatosan német-náci fennhatóság alá kerültek. Ettől kezdve válogatás nélkül a helyszínen mészárolták le a helyi zsidóságot, amiben segítőkészen működött közre a németekben felszabadítót látó, remélő szovjetellenes helyi lakosság. 1942 januárjában úgy nézett ki, hogy Európa kapitulál Hitler és hadserege előtt, és ezzel még remény sem maradt az európai zsidóság elmenekülésére, vagy biztonságba helyezésére. Ekkor a Berlin melletti wannsee-i konferencián a „zsidókérdés végleges megoldásaként”e népcsoport teljes fizikai megsemmisítése mellett döntöttek. Ezután indultak el Európa gettóiból a marhavagonok az akkorra már „beüzemelt“ emberi vágóhíd, Auschwitz, felé.

A Holocaust 

A példátlan népirtásról a világ csak a háború után értesült a felszabadító hadseregek jelentéseiből. Addig a nácik igen jól álcázták szörnyű tetteiket. A tömeges megsemmisítés kiagyalói kiválóan ismerték az emberi lelket, a pszichét, a logikus és ösztönös gondolkodást, a pánik és ellenállás nélküli engedelmességet, a törvénytisztelő emberi magatartást.

Az akciót deportálásnak nevezték el, ami kiutasítást, kitoloncolást, „áttelepítést” jelent valahová, ahol az érintettek új életet fognak kezdeni. A náci (és antiszemita) propagandának sikerült mind az áldozatokkal, mind a közömbös lakossággal elhitetni, hogy a „zsidókat elviszik, és végre dolgozni fognak”. A német zsidókat még lemeszelt ablakú személyvonatokon szállították. Volt olyan, aki azon izgult, hogy le ne maradjon. A gyűjtőhelyeken (iskola, szálloda, majd gettó, téglagyár, stb.) a meghatározott súlyú csomaggal önként jelentkeztek. Vagy házukhoz, lakásukhoz csendőri, rendőri kíséret ment értük. A gyűjtőhelyeken már megjelent a brutalitás, az értéktárgyak, pénzek, valuták elkobzása, ellopása, az élelmiszer és vízadagok korlátozása. Ebből már a lakosság sokat nem érzékelhetett. A bevagonírozás is már csak egy szűk kör előtt zajlott. A több napos kínzó és gyötrő utazás után szinte felüdülés volt a megérkezés, majd a beígért fürdésre való nyugodt, békés várakozás. Gyakorlatilag, míg rá nem csapták a gázkamra vasajtaját a szerencsétlen áldozatok azt hitték: vége a rémálomnak, kezdődik egy új (dolgos) élet. Ez az ördögi kutyakomédia kihasználta az emberi élni akarás minden reményét. A családok együtt maradása az otthonok elhagyásától egészen a gázkamrák bejáratáig mindvégig a túlélés reményét táplálta.

A magyar lakosság nagy többségének fogalma sem volt, mi vár ezekre a szerencsétlenekre az országhatáron túl. Nem is érdekelte, szemük előtt csak az lebeghetett, hogy „ezektől megszabadulunk, és végre dolgozni fognak.“ Sajnos, ez a szemlélet ma sincs távol a hazai közgondolkodástól, ha a cigányságra terelődik a szó. Mégis, a Holocaust más. Nem lehet a haláltáborokban megölt cigányok, homoszexuálisok vagy más üldözöttek (egyéni) sorsához hasonlítani vagy azonosítani

Elie Wiesel-lel együtt vallom, hogy a Holocaust egy „specialitás”, és a szó maga (Shoah, Vészkorszak) csakis és kizárólag a zsidóságra vonatkozik, és nem más, mint egy velünk élő, és évszázadok óta asszimilálni (beilleszkedni) próbáló és akaró népcsoport „hetedíziglen” kiirtására tett kísérlet neve. Azért, mert valaki megsemmisítő táborba került (és ott elpusztult) még nem jelenti azt, hogy a Holocaust áldozata. Csak az tekinthető a Holocaust áldozatának, akit a „vérszerinti” származása miatt pusztítottak el.

Néhány pont.

1. homoszexuálisok, politikai ellenfelek (kommunisták, szocdemek, stb.) vagy a fogyatékosak családtagjait, rokonait békén hagyták. Azoknak nem lett bántódásuk, nem követték szeretteiket a táborba, és a halálba.

2. nem voltak „cigány- vagy romatörvények”.

3. a romáknak vagy más népcsoporthoz tartozóknak a származást nem kellett igazolni. „Félvér”, „negyedvér”, stb. alapján nem tartották nyilván sem a cigányokat, sem a más (hazai) kisebbségekhez tartozókat.

4. A cigány családok tagjait pedig még a táborokban sem választották szét egymástól. Ruhájuktól, szőrzetüktől nem fosztották meg, rabszolgamunkára nem kényszerítették őket.

Még hosszan lehetne sorolni, de talán ennyi is elég. Emberek meggyilkolása, családok kiirtása bűn és nincs rá mentség. A Holocaust azonban más. Több mint mészárlás, mint például az észak-amerikai indiánoké, ahol egy falu teljes (indián) lakosságát legyilkolták. Viszont egy másik, (nem indián) településen nem öltek meg senkit a származása miatt, és nem kellett igazolnia, hogy nagyszülei közül hány volt indián. A Holocaust elkövetői állami szintre emelve oly mesterien szervezték meg emberiség elleni bűntettük ördögi és aljas lebonyolítását, hogy azt a társadalom, a lakosság, de maguk az áldozatok, sem sejtették, hogy mi vár rájuk az összegyűjtés végállomásán, az ember-vágóhídon. 

Folytatás:  Horthy korszak  VI.     (az asszimiláció kudarca)

 Horthy korszak  I. - II. - III. - IV. - V. - VI.