István, a király - avagy fiatalságunk édes madara

Motto: Az ifjúság édes madara (Sweet Bird of Youth, 1959), az ambíció és egy rossz vágányra futott szerelem története.   (Tennessee Williams - wikipédia)

 

 

 

Jó volt.

És szerencsém volt, hogy online meg tudtam nézni az RTL műsorát Münchenben.

Előzmények

 

Ha nincs ekkora felhajtás az internetes magyar oldalokon (hírportálok, blogok, vélemények, stb.), akkor biztos kihagyom. Így azonban iszonyatos reklámot csinált neki a buta, suta hazai (párt)politika. Különösen a mára már konzervatívnak álcázott jobboldal, a valamikori polgárikörök. Úgy csináltak, mintha fel lennének háborodva (naná kell “az Alföldit” cikizni!), miközben azon duzzogtak, hogy a rendező Istvánt Orbánnal akarta összehozni, meg “szentségtörés” a vörös színű kereszt. De ezekről később.

 

Szóval, 1972 tavaszán azon kevesek közé tartoztam, akiknek megvolt az 1970-ben megjelent Jesus Christ Superstar című rockopera nagylemezen, amit német nyelvterületen ma is musical-nek hívnak. Különben, angol nyelvterületen az első rockoperának nevezett musical a The Who együttestől 1969-ben megjelent duplaalbum, a Tommy volt. A siket-néma és vak kisfiú történetéből csak 1975-ben készült film.

 

A Superstar-t 1972 húsvétja előtt egy Pest-környéki művelődési házban akartam bemutatni néhány lelkes fiatalnak, és a zeneszámok között elmesélni az amúgy ismert bibliai történetet. A művelődési ház igazgatója azonban ebben megakadályozott. Szerencsére csak a személyimet kérte el, a duplaalbumot, nem. Az 1973-ban készült filmet már disszidálásom után, Münchenben láttam.

 

1983 végén kaptam meg az “István, a király” című albumot, mely nagyon hasonlított a közel tizenöt évvel korábban megjelent Jesus Christ Superstar rockoperához. Számomra nem volt újdonság, hiszen az Illés-együttes a Nyugat (főleg a Beatles) utánzásáról volt ismert.

 

Szinte ezzel egy időben jöttek a hírek, hogy a diktatúra azért engedélyezte a mű bemutatást, mert a történetben sok párhuzamot lehet felfedezni a Kádár-korszakkal, és az 1945 utáni időkkel, az “új Isten” (ideológia) elfogadásával.

Mint mondottam, a színdarabot nem láttam, a zenéjét ismertem, mely a Jesus Christ Superstar-ra emlékeztetett.

 

 

Az Alföldi Robert-féle István, a király

 

A fenti előzmények egyáltalán nem késztettek a darab megnézésére. Persze, ha mód, ill. alkalom van rá, biztos megteszem, hogy bepótoljam a 80-as évek egyik meghatározó hazai eseményét, amiről objektív okok miatt lemaradtam.

 

Az előzetesek, vagy inkább a szegedi előadásról szóló beszámolók, no meg a Nemzeti Színház volt igazgatója körüli (mesterségesen szított, politikai) botrányok, valóban kíváncsivá tettek. Az (online) internet segítségével végül is lehetőségem nyílt a rockopera megtekintésére.

 

Már az elején meg kellett állapítanom: ez a hazai közönségnek készült. Ebből egy külföldi semmit sem ért meg. Mármint, hogy ki, kicsoda, milyen rokoni kapcsolatban vannak egymással. Hiszen ez egy magyar család-dráma.

 

A színészi játék, beleértve a táncosok, statiszták alakítását is, fantasztikus volt. Az arcmimikákból, a szemrezdülésekből lehetett követni az eseményeket. Aztán egyre jobban kezdtem rájönni, hogy ez a darab nem arról szól, amit a jelenlegi politikai irányzatok bele próbálnak magyarázni. Ez a darab ma is az, ami 30 évvel ezelőtt volt: a Kádár-korszak elleni tiltakozás az Illés-együttestől megszokott módon, a szövegíró Bródy János zseniális szimbólumrendszerén keresztül. Kiemelve Szörényi Levente ugyancsak egyedülálló zenei és zeneszerzői tehetségét, ahogy a népzenei elemeket a rock-beat-tel elegyíti. Hogy a mű sikerében Boldizsár Miklósnak mekkora szerepe volt, nem tudom.

 

A kerettörténet a múlt század második felének lenyomata. Gyakorlatilag megismétlődött az ezer évvel korábbi politikai helyzet, amikor az ország és népének fennmaradását egy külső erőhöz (hatalomhoz) való csatlakozás biztosíthatja. Ez a túlélés kulcsa. Ezért érzem találónak a vörös kereszteket, hiszen a szovjetrendszer szerkezeti felépítése nagyon hasonló a római katolikus egyházhoz. Nem hiába nevezte Gallicus a Szabad Európa Rádióban Brezsnyevet a “moszkovita pápa”-nak. Hiszen, mindkét rendszerben a legfőbb vezető, személy szava szent, ami a papokon vagy a párttitkárokon keresztül jut el a néphez, és nem csak a hívőkhöz!

 

A kiválasztott történelmi kor 1956-tal próbál azonosulni. István és Koppány drámája egyértelműen Kádár és Nagy Imre történelmi jelentőségére utal. Az egyik megpróbál alkalmazkodni a kialakult (és fennálló) helyzethez, a másik viszont a szabadságot tartja mindenek felettinek. Az ütközés, ütköztetés elkerülhetetlen. Kádár a jó, az okos, a jövőbe látó és mutató. Különösen megéríntett Réka figurája, amikor kéri apja tisztességes eltemetését. Amit István először megígér, majd (felsőbb utasításra) mégsem tart be. Nagy Imre kivégzése is két évet váratott magára, hiszen Kádár 1956 november elején még büntetlenséget ígért neki, majd november 22-én, amikor elhagyta a jugoszláv nagykövetséget, a KGB letartóztatta, és Romániába vitte.

 

Ezek az asszociációk napjaink generációját, a mai fiatalokat hidegen hagyják. Persze a jelenlegi államvezetés is rendesen rájátszik, hogy '56 épp olyan meseszerű szimbólum legyen az utókor számára, mint amilyen Szent István államalapítása lett napjainkra, ezer év távlatából. Az idő mindent megszépít. Pláne, ha hozzá is segítik. Szándékosan.

 

A zárójelenet vagy zárókép talán a legmegrázóbb, mely egyúttal elárulja, hogy egy (gyakran visszatérő) történelmi esemény szemtanúi vagyunk. Méghozzá egy olyannak, amelynek – szerencsére – nincs aktualitása, ill. áthallása. Nem a máról, hanem (okulásképpen) a mához szól. A szabadságszeretettel együtt a koronába zárt nép, nemzet egy ideológia rabja, mely egyúttal védelmet is ígér. A rendező, no meg a diszlettervező, valóban (meghökkentő, de) nagyon elgondolkoztató befejezést alkotott, vagy tán üzent közönségének. Nemcsak a Kádár-korszak szülötteinek, hanem a mai fiataloknak is. Alföldi – számomra – azzal  búcsúzik, ill. indítja útjára közönségét, ami a 30 évvel ezelőtt készült műből, annak (akkori) eszmei mondanivalójából hiányzott: mi van, ha nincs elnyomás, idegen, külföldi hatalmaktól való függőség, csak egyszerűen demokrácia, tolerancia, békés együttélés?

 

Vajon ez az alapgondolat mikor fog végre eljutni az ország lakosságának többségéhez? Hiszen az eredeti darab is azt próbálta mutatni, sugallani, hogy itt ezer éve nem volt változás, mivel a túléléshez mindig egy uralkodó eszme elfogadása kellett.