Legendák közzé zárt sorsok

Az index.hu-n megjelent "Hamis legendák a numerus claususról" című írás olvasásakor született meg e bejegyzés gondolata. Anélkül, hogy láttam volna a "Számokba zárt sorsok" című kiállítást a Holocaust Emlékközpontban, úgy éreztem. a beszámoló nem kerek. Hiányzik belőle a "tárgyilagosság", valamint az egész túl "pro-zsidós"-ra sikeredett. Már a kiállítás színhelye (Páva utcai zsinagóga), és a rendezők, szervezők "hovatartozása" valamiféle önsajnálatot sugall, nem pedig egy nemzet (hivatalos) szembenézését a (közös) múlttal. Ez a kiállítás akkor lenne valóban hatásos, és igaz, ha mondjuk a Nemzeti Múzeumban láthatnánk, mint a nagy nemzeti együttműködés és összetartozás példaképét, a történelmi tények pártatlan ismertetését.

A Teleki Pálnak tulajdonított, és a köztudatban numerus clausus-ként ismert törvénycikkely szövegéből nem derül ki egyértelműen annak igazi célja: az izraelita vallású tanulók létszámának korlátozása a felsőoktatásban. Csak arra van utalás, pontosabban utasítás benne, hogy a „nemzethűség”-ről és „megbízhatóság”-ról kell meggyőződnie az egyetemi karoknak, és javaslatot tenni a vallás- és kultuszminisztériumnak az önmaguk által meghatározott százalékos arányokra.

Hogy ez a törvény valójában hány tanulni vágyó (izraelita vallású) fiatalt sújtott, - nem tudni. Aki megtehette, tanulmányait külföldön, elsősorban német nyelvterületen folytatta, mivel a két esztendővel korábban megszűnt Osztrák-Magyar Monarchiában a kétnyelvűség természetes volt. Lexikoni adatok szerint ötezer zsidó származású fiatal hagyta el az országot az elkövetkező években. Többségük a Weimari Köztársaságban végezte tanulmányait, de szép számban tanultak a szociáldemokrata Csehszlovákiában (Prága, Brno) és a fasiszta Olaszországban.

A numerus clausus kirekesztő, rasszista elve és célja erkölcsileg, etikailag és emberileg egyaránt elítélendő. Mégis: alkalmazása messzemenően "humánusabb"-nak tűnik a Rákosi (és részben Kádár) korszak egyetemi felvételi rendszerénél, ahol minimális lehetősége sem volt egy származása miatt "osztályidegen"-nek megbélyegzett fiatalnak. Külföldi továbbtanulásról pedig még álmodni sem lehetett!

A numerus clausus-t faji alapon és állami szinten először a cári Oroszországban alkalmazták 1887-től. A Magyarországon 1920-ban bevezetett törvényt később a lengyelek és a románok is átvették. A nagy létszámú (zsidó) bevándorlás miatt ekkortájt az USA keleti-parti egyetemein is (nem államilag, nem törvényileg!) korlátozták a kelet-európai zsidó hallgatók számát. Németországban pedig ma is használják ezt a kifejezést (NC = numerus clausus = Beschränkung der Studienplatzzahl) a felvételi létszám korlátozására. Sőt, az EU-ban is meghatározott számú „nem-EU”-s állampolgár diákot vesznek, vehetnek fel!

De akkor a numerus clausust miért tekintik "zsidótörvény"-nek Teleki és kora (mai) bírálói? A választ e törvénycikkely alkalmazása, azaz az "íratlan szabály", a "gyakorlati élet" adja. Az egyetemek autonómiáját kihasználva (és kijátszva) rendszeres volt az izraelita vallású diákok megverése (hírig), oly annyira, hogy a hallgató ne tudjon részt venni a vizsgán. A veréseket nem jelentették a hatóságoknak, mivel az egyetemi autonómia miatt a rendőrség amúgysem léphetett be az épület(ek)be. E brutális, aljas módszer és gyakorlat felett szemet hunyt az akkori államvezetés, Teleki Pállal az élen.

Őszintén, nem tudom, hogy az "érintettek"-en kivül, a numerus clausus bevezetése mennyire foglalkoztatta az ország akkori lakosságát, az "átlagembert". Bevallom, nem találkoztam olyan "zsidó"-val, aki valaha is arra panaszkodott volna, hogy élete, sorsa alakulását a numerus clausus, azaz a továbbtanulás hiánya oly mértékben befolyásolta volna, hogy az egzisztenciáját veszélyeztette. Különösen a később, a Vészkorszakban, átéltek ismeretében. Viszont rengeteg emberrel találkoztam, aki származása miatt a szovjetrendszer idején (1949 - kb.1970-ig) nem tanulhatott tovább és ezt ma is hangoztatja! Sőt, a 20-as évek izraelita ("zsidó") fiataljaival szemben, ezeknek az "osztályidegenek"-nek még az a lehetőségük sem maradt, hogy külföldre menjenek (tanulni)! Talán ez a legkínosabb ebben a kirekesztési történetben, mely minden hibája ellenére a Horthy rendszert szimpatikusabbá teszi, Ezt a párhuzamot pedig nem lenne szabad kikerülni! Már csak azért sem, mert a mai lakosság többsége már a legutóbbi 65 év szovjet típusú rendszerében született, ill. élte át a numerus clausus sajátos "szocialista" formáját.

Ugyanakkor a 20-as évek magyar egyetemeire oly jellemző zsidóverésekkel, a "hirig"-ekkel szemben, a "szocialista módszer" valóban humánusabbnak tűnik, hiszen eleve fel sem vették az "osztályidegen" jelentkezőt, így a megverések is elmaradtak. A "hirig" elmaradásának másik oka, hogy 45 után megszünt az egyetemek autonómiája (ahova 45-ig rendőr be nem tehette a lábát). Az egyetemi autonómia kérdésének felhánytorgatása viszont megint csak a Horthy rendszer malmára hajtja a vízet!

Aztán eszembe jutott az 1913-ban született "zsidó" Ságvári (Spitzer) Endre története. Életrajza szerint a debreceni egyetemen tanult, ahova 1931-ben vették fel, ill. iratkozott be, és egyetemi évei alatt 1935-ben a Magyar Izraeliták Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesületének keretében létrehozott Haladó Diákok Pártja (HDP) egyik vezetője lett. 1936-ban az államtudományok doktorává avatták. Tisztviselő a fővárosi elöljáróságon. Ebben az időben lépett be a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba (MSZDP). Majd 1940 végén csatlakozott a Kommunisták Magyarországi Pártjához. 1942-től illegalitásba vonult, azaz álnéven élt, bújkált, de továbbra is az ifjúsági mozgalommal foglalkozott.

De említhetném Radnóti (Glatter) Miklóst (is), aki 21 évesen 1930 őszén iratkozott be a Szegedi Ferenc József Tudományegyetem bölcsészeti karának magyar-francia szakára. Majd 1934 júniusában summa cum laude minősítéssel a bölcsészettudományok doktorává avatták. "Kaffka Margit művészi fejlődése" című doktori értekezését az egyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézete és a Művészeti Kollégium is kiadta.

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak bennem az index.hu beszámolója alapján, anélkül, hogy a kiállítást láttam volna. Ezért úgy döntöttem, hogy blog-bejegyzésemet csakis a kiállítási anyag megismerése után teszem közzé. Különösen érdekelt azon bizonyítékok bemutatása, amelyek egyértelművé teszik e diszkrimináló, kikeresztő törvénycikk alkalmazását, és hatását az érintettekre, például egy hivatalos elutasító levél bemutatása.

Nos, a kiállított anyagok között találtam egy ilyet! Egy bizonyos Aczél Bélát arról értesítenek, hogy a numerus clausus törvényben előírt nemzetiségi aránynak megfelelő létszám betelt, ezért az idei tanévre nem vették fel. Az értesítés kelte: 1927. Ennek az egyetlenegy kiállítási tárgynak nagy hibája: nem derül ki belőle, hogy a magyar (vagy magyaros hangzású) név viselője valójában milyen nemzetiségű? Sőt, a név és szöveg alapján még az is elképzelhető, hogy a magyar nemzetiségű kvóta telítődött be. Tényleg, a kvótát kizárólag az izraelita vallású magyar állampolgárokra alkalmazták, vagy valamennyi nemzetiségre, beleértve a magyart is (az össznépesség arányában)? Erre sincs (egyértelmű) utalás a kiállításon. Számomra nem meggyőző az a néhány visszaemlékezés, és interjú(részlet) sem, melyek a tanulni vágyó nehézségeiről szólnak, mivel azokból az is kiderül, hogy az "akadályoztatás" ellenére valamennyien boldogultak, akár külföldi továbbtanulás, akár valamely más szakma kitanulása és cégalapítás révén. Egyik példában sem szerepel olyan (brutális) elnyomás és kirekesztés, mint amilyen a későbbi "szocializmus"-ban volt tapasztalható, amikor kvóta sem volt, és a származás miatt eleve csak segédmunkásnak mehetett el az egy életre megbélyegzett "osztályidegen".Ami viszont valóban megfogott, és ami számomra a numerus clausus valódi jelentőségét megvilágította, az nem a kirekesztés ténye, hanem egy gondolkodásbeli változás, ami pillanatok - röpke két év (1918-1920) - alatt szerte foszlatta a Kiegyezést követő európai szintű magyar kibontakozást. Hiszen az 1867-es polgári, világi és szellemi fejlődést törte meg az első világháború elvesztése, amit csak tetőzött a vörös-, majd fehérterror és az azt követő terület- és lakosságvesztés, a nemzetközi diktátum: Trianon. Amit Magyarország - Habsburg segédlettel - 50 év alatt (1867-1917) elért, azt két év alatt (1918-20) – divatos mai kifejezéssel – lenullázta. A Kiegyezés egyik feltétele volt a „zsidókérdés” megoldása. Ezt abban látták, hogy vallásnak és nem nemzetiségnek tekintették a zsidóságot, és így utat nyitottak a tömeges asszimilációnak. A népcsoport – hivatalosan – nem létezett, tagjai - egy uralkodói tollvonással - izraelita vallású magyarok lettek. A közigazgatásban, az anyakönyvvezetésnél stb. csakis és kizárólag az izr. (izraelita) kifejezést használták, ill. használhatták. Az ország lakossága „megszokta”, a felemelkedés útjára lépők pedig elfogadták, mint az egyenlőség szemmel látható és kézzel fogható példáját és jelét: ők mostantól (1867) izraelita vallású magyarok.

Ez a nézet és felfogás – a kiállítás tanúsága szerint – 1920-ra megváltozott, és a közhangulat a kor nacionalista irányzatainak megfelelően nemzetiségnek kezdte tekinteni az izraelitákat. A kiállított kordokumentumok is egyértelműen jelzik, hogy az izraelita szó, fogalom kezdett háttérbe szorulni és a pejoratív „zsidó” kifejezés lépett a helyébe. Majd ugyancsak a kor szellemének megfelelően a százalékos arány, mely akkoriban sokszor és sok helyen a „területrendezések” egyik kiinduló (vagy éppenséggel sorsdöntő) pontja volt. E kiállítás leglényegesebb üzenete számomra, hogy rávilágít: a numerus clausus bevezetésével, már 1920-tól, államilag is nemzetiségnek és nem vallásnak tekintik az izraelitákat, és ezzel elindult egy folyamat, ami 25 év múltán a fizikai megsemmisítésbe torkollott. Magyarán: az az asszimilációs kísérlet, amit 1867-ben azzal a céllal hoztak létre, hogy e közösség tagjai magyarrá váljanak és aminek a gazdasági és társadalmi felemelkedés reményében nagyszámú követője akadt, végülis kudarcba fulladt. Pedig az 1867-es (mai szóhasználatal) "felzárkózási programban" részt vevők közül sokan elsősorban az iparban és a kereskedelemben, no meg a tudományban és a művészet terén is, jelentős sikereket értek el nemcsak saját életkörülményük, de a haza felvirágoztatásában is. Ötven év (1867-1917) eredményét két év alatt (1918-20) sikerült lerombolni, majd az ezt követő 25 évben pedig elérni, hogy e csoporthoz tartozók saját bőrükön tapasztalva eszméleljenek rá: a „kísérlet nem sikerült”, „becsapták őket”. A Horthy Miklós vezette Magyar Királyság, szakítva az Kiegyezés szellemével, ezen állampolgárait többé nem tekintette izraelita vallású magyaroknak, hanem ehelyett fokozatosan nem kívánatos nemzetiségnek degradálta. 25 év gyötrés és gyötrődés vetett véget 50 év (közös) sikerének. Számomra ez a numerus clausus valódi üzenete.

Az első világháború utáni antiszemita közhangulatot csak súlyosbította a genetikának, mint tudománynak, az egyre nagyobb térhódítása. Ennek sajátos vadhajtása: a fajvédelem, elsősorban Magyarországon és Németországban lett honos. 1924-ben Gömbös Gyula pártot is alapított, melynek tagja lett Bajcsy Zsilinszky Endre is, akit németellenessége vitt ebbe a táborba. Gömbös végül belátta, a (magyar) gazdasági életből nem lehet kizárni az izraelita vallásúakat, ezért addigi politikáját "revidiálta" és pártját 1928-ban feloszlatta. Itt érdemes megjegyezni, hogy a "rasszista" szót, kifejezést fajgyűlőlőnek (is) szokták fordítani, ill. használni, ami az idegenek, a "más bőrszínűek", a "más fajtájúak" ellen irányul. A "fajvédő" viszont valamiféle védekezést jelent az "ártatlanok" részéről a többi rossz, gonosz emberrel és gondolattal szemben. Van ebben némi nyelvi leleményesség és szépség, no meg egy nagy adag cinizmus, legalábbis a magyar történelem és a hazai viszonyok ismeretében. Gömbös azonban hiába szakított fajvédő eszméivel és oszlatta fel pártját, az antiszemitizmus és az azzal párosuló anti-kommunizmus, anti-bolsevizmus (a szovjettől való félelem) csak fokozódott. 1938-ra már híre sem maradt az 1867-es polgári egyenjogúságnak, és ekkor már „zsidó”-nak hívják hivatalosan is az izraelitákat. A vallás, a felekezet szerinti megkülönböztetést felváltotta a származásigazolás, bizonyítás, azaz a faji hovatartozás, és ezzel állami szintre emelkedett az antiszemitizmus. A háborút országától mindenáron távol tartani akaró (amúgy antiszemita) miniszterelnök, Teleki Pál öngyilkossága (1941) minimalizálta azt a reményt, hogy az országgal és népével együtt a magyar zsidóság is túlélheti az Európára ránehezedő újkori középkort.

1945-ben a Holocaust túlélőinek személyes tapasztalataik alapján újraértékelniük kellett addigi sorsukat és el kellett dönteniük: hogyan tovább? Ha a “sérelmek” megbocsáthatatlanok, akkor el kell innen menni. A szülőföldnek hátat fordító két lehetőség között választhatott: vagy bárhova, csak innen (és Európából) el, vagy vissza az ősi földre, ahonnan az elődöket még az ókorba elüldözték, most viszont az Európában “csalódottak” egy új, modern (saját) államot hozhatnak létre. Az utóbbit választók egyúttal csatlakoztak a cionista mozgalomhoz, amit a budapesti születésű Theodor Herzl (Tivadar) indított el a XIX. század vége felé, érezve, látva annak veszélyét, hogy az antiszemitizmus Európában állami szintre emelkedhet. Mozgalma a zsidóság összefogását és Európán kívüli letelepítését, államalapítását szorgalmazta. A jeruzsálemi Sion (Zion, Cion) hegyről elnevezett mozgalmat, a Vészkorszakot megelőzően, a magyar zsidóság nagytöbbsége elutasította, vagy csak elvben fogadta el, hiszen az 1867-es polgári egyenjogúsági törvény nyújtotta (lét)biztonság önkéntes feladását egy ismeretlen újrakezdésre kevesen vállalták. Aki, pedig úgy gondolta, hogy a történtek (Holocaust) ellenére Magyarország a hazája, hiszen itt született, ez az anyanyelve, minden ideköti, annak továbbra is el kellett fogadnia az 1867-es törvényt, miszerint ő nem „zsidó” (nemzetiségű), hanem magyar (állampolgár), és (csak) a vallása izraelita. Természetesen ezt a törvényt a befogadó nemzet minden tagjának is be kell tartania, de legalábbis tiszteletben kell tartania, hogy soha többé ne következzék be, hogy egy állampolgárt saját hazájában származása vagy vallása miatt bántódás érje, mi több megöljék.Az 1989-es rendszerváltás egyféle „coming out”-ot jelentett az egykori "érintettek" háború után született nemzedékeiben. Felszabadultan kezdték kimondani és használni az egykori szitokszót, a „zsidó”-t, miközben észre sem vették, hogy ugyanúgy „zsidóznak”, mint a két háború közti antiszemiták. Sőt, az 1867-es törvény szerint egyértelműen a vallásra utaló „izraelita” szó, kifejezés nemcsak a közbeszédből, de az intézmények (hitközségek, temetők stb.) nevéből is eltűnt. Mintha a múlt, a történelem, ismeretének hiánya miatt valamiféle identitászavar állt volna be, különösen a generációváltásra készülő fiatalok körében. Ehhez valószínűleg hozzájárul(t) Izrael állam léte. Hiszen az 1867-es törvény nemcsak a törvény előtti egyenlőséget, hanem a magyar nemzethez, államhoz való tartozást is szentesítette. Ezért csak a vallást ismerte el. Ezt a szövetséget és nagyvonalú gesztust rúgta fel később az állami szintre emelt antiszemitizmus. Ha a szavak értelmét vizsgáljuk, akkor az „izraelita” a vallásra, a „zsidó”, pedig a bibliai népre utal, (és lett pejoratív, megbélyegző szitokszó a múltszázad első felétől kezdve). Kívánatos lenne mindenki számára világossá tenni (és tudatosítani), hogy aki magyarnak vallja magát, azt – ha nagyon kell - csakis vallási alapon lehet, mi több, szabad megkülönböztetni. Ennek szellemében éltek és munkálkodtak a nemzet kiválóságai, mint pl. Szerb Antal, Molnár Ferenc, Karinthy Frigyes, Petschauer Attila, vagy a magyarságát soha meg nem tagadó Teller Ede.
 Ezt a nézetet és szemléletet kellene tükröznie a kiállításnak, és üzenetként közvetítenie az ország lakosságának, - és lehetőleg nem egy szűk, "belterjes" látogató körnek, hanem a nagyközönség számára, - mondjuk a Nemzeti Múzeum kiállító termeiben. Esetleg (szimbólikus erejével) a Parlamentben.

A katasztrófáról tárgyszerűen

Ezt most kaptam. A küldője külön figyelmeztetett, hogy egy "belső" levelezési listáról származik. Remélem, szerzője utólagos engedélyét megkapnám, ha kérném. Ennek tudatában teszem közzé.

Sziasztok,

még anno fiatal koromból megmaradtam egy barlangász levlista tagjaként, oda post-olta az alábbiakat dr. Leél-Őssy Szabolcs geológus docens - talán segít a tisztábban látásban:


Ha már a geológusok szót kaptak (vigyázat, hosszú lesz, csak az olvassa el, akit érdekel):

Az elemzésekkel kimutatott nehéz fém tartalom a vörös iszapban az oxidált vashoz kötődik, abból csak 2-3-as pH érték mellett "mosható" ki (ezért kezelik az egészet "szelíd" ecetsavval). Ilyen pH érték a természetben nem fordulhat elő, azért a vörös iszap mérgező hatása nem olyan nagy ,mint amilyennek azt az összetétel alapján feltételezik, ezért vette le az EU a veszélyes anyagok listájáról. A radioaktivitása csak kicsit növekszik a természetes bauxithoz képest, hiszen ez lényegében annyiban különbözik a bauxittól, hogy az alumíniumot oxidos, hidroxidos állapotban (az alumíniumnak nagy a vegyülési képessége, tiszta állapotban lényegében nem fordul elő a természetben). Tehát az eredeti kőzethez képest csak relatíve dúsultak fel benne az alacsony radioaktivitású izotópok.

A veszélyessége a lúgosságában van. Ebben a hazánkban egyedül megmaradt (a tatabányait és az almásfüzitőit már régen bezárták) timföldgyárban (a bauxit termelésünk az elmúlt két évtizedben a negyedére csökkent) az európai termelés 13%-át, a világtermelés 5 %-át állítják elő!!! Termékei nagyon korszerűek: a privatizációkor teljesen elavult technológiával, a korábbi szovjet piacra termelő üzemből számos technológiai újítással egy világszínvonalú, kiváló termékeket előállító üzemet hoztak létre, amely a 15évvel ezelőtti évi 4 milliárdos veszteségből mára, a technológiai problémákat, az energia áremeléseket (rendkívül energia igényes iparág!) és a gazdasági válságot leküzdve most havi 100 milliós eredményt produkál. Ennek az összegnek most lesz helye...

Anno a Norsk Hydro is pályázott a cégre, mert nekik már van gyáruk Szlovákiában és Szlovéniában is. A magyar pályázó azzal nyert, hogy vállalta a már meglévő rendkívül környezetszennyező másik 9 (!) kazetta ártalmatlanítását. Ebből 8 és féllel végeztek már, ami azt jelenti, hogy az abban tárolt "nem veszélyes" anyag már nem folyós, nagyrészt megszilárdult, földdel leborították, takarásban van, az alsó szigetelésnek köszönhetően elvileg nem szivárog, a talajvizeket nem szennyezi. De azért ó termőföld sosem lesz belőle, nem fogják trágyázásra, föld feljavításra használni...

A jelenlegi borzalmas tragédiát okozó kazettát 1985-86-ban, tehát évtizeddel a privatizáció előtt építették (addigra a jól jövedelmező gyöngyszemeket, pl. az alumínium hengerművet akkorra már rég eladták a franciáknak)

Bár számos vizsgálat még hátravan, sok kötetnyi szakvélemény fog születni, bírósági perek sorozata következik, nagyon valószínű, hogy építésföldtani problémák okozták a katasztrófát. Egyelőre nincs bizonyíték arra, hogy pl. túltöltötték volna a tározót. Egy liftet is kétszeres terhelésre kell méretezni, tehát az nem lehetséges, hogy pl. 2 m-rel a perem alatt lehet csak feltölteni, hiszen ez a kazetta 19 (!) m magas oldalakkal rendelkezik, azt hiszem, 23 hektáros. Olyanra kellett volna méretezni, hogy csurig töltve is kibírja az oldalnyomást. Az elmúlt években egyébként kissé magasították a töltést, de hosszas engedélyezési eljárás során, és nem az okozta a bajt, hiszen a sarok mélyen kitört.

Baj volt, hogy nem mélyítették eleve a földbe (máshol a szabályozók ezt előírják, nálunk nem). Baj volt, hogy szögletesre tervezték, hiszen a nyomás szükségszerűen mindig a sarkoknál a legnagyobb (láttatok már szögletes ablakú repülőt? Az épületkárok is mindig a szögletes ablakok sarkánál, mint leggyengébb pontnál jelentkeznek). Tehát kerekített oldalúnak kellett volna lennie.

Geológiai szempontból baj volt, hogy nem egységes talajra került a gát. Részben az agyagos altalajra (ami fontos, mert vízszigetelőként megakadályozza a lúg beszivárgását a talajba), részint a Torma(?)-patak kavicsos-homokos ártéri üledékére. Ezeknek a rétegeknek a vízfelvevő képessége eltérő - az idei, 60-70 cm vagy még több csapadék mellett ez nem lényegtelen szempont. Tudjuk, hogy a környezetvédelmi hatóság, az esetleges elszennyeződött talajvíz szivárgásától félve egy résfalat építtetett a tározó előtt. Ez sem volt túl bölcs dolog, mert amögött visszatolul a talajvíz, és bajt okozhat...

Nem vagyok statikus, nem tudom, szükséges lett volna-e a betonba vasat rakni (nem volt benne). Nem tudom, lehet-e igazán betonnak nevezni azt a salak pernyét, amiből a földgát megtámasztású kazetta oldalfala készült? Igaz-e, hogy ez vízzel érintkezve veszít a szilárdságából?

Sok kérdés, amire vizsgálatok adhatják meg a választ.

Az tény, hogy a gyár vezetése el sem tudta képzelni, hogy ilyen esemény bekövetkezzen. Ezért nem volt rá katasztrófa terv, nem volt 3. félnek okozott kárra nézve biztosítás kötve.

Amennyiben eredeti építésföldtani hibák okozták a kataklizmát, akkor is a tulajdonos a felelős jogilag. Viszont utólag perelheti az eladót, az államot...A tervezési felelősség azt hiszem, 25 évre szól..

A legfontosabb kérdés: tényleg voltak e hetekkel, hónapokkal korábban előjelei a gátszakadásnak, mint azt a médiában olvashatjuk? (Szoktak jelentkezni pl. buzgárok, szemmel látható, táguló repedések). Ez dönti el, hogy az elvárható gondosságot tanúsították-e a tulajdonosok, a gyár vezetése. Akik nyilván nem hülyék, mert egy gátszakadást mindenképpen meg kell akadályozniuk: az emberi sorsok tönkretételén, haláleseteken kívül (ha éjszaka következik be, 3 számjegyű lett volna a halálos áldozatok száma) az ő teljes ellehetetlenülésüket, teljes vagyonvesztésüket okozza (a gyár értékét, Tolnai úr vagyonát - neki egyébként külföldön is vannak érdekeltségei, részvényei - 21 milliárdra becsülik, és szerintem a teljes számla ennél magasabb lesz).

Mindenesetre a gyár napokon belül nyilván újra indul, mert fontos üzem. Annak a 60 embernek, aki a károsult, megsemmisült településeken lakik és a timföldgyárban dolgozik, elég a háza elvesztése, biztos nem szavaznának arra, hogy a munkahelyük is elvesszen... A 10/a tározót közben alkalmassá tették a frissen "gyártódó" vörös iszap befogadására.

Egyébként egy ilyen veszélyes anyagokkal dolgozó gyárat csak tervszerűen lépésekként lehet leállítani vagy félév alatt, nem egyik napról a másikra, különben az további ökológiai katasztrófákhoz vezethet.

Majd kiállítanak egy katasztrófa biztost, aki az igazgató tanáccsal közösen vezényli a mentést és a további termelést, és nem lennék meglepve, ha a végén tulajdonos váltással zárulna a történet...

A vezérigazgatót tegnap előzetesbe helyezték. [pontosítás: őrizetbe vették, ezt akkor lehet, ha "valószínűsíthető az előzetes letartóztatás" - VK]

Timföldgyártás egyébként 80 éve folyik Magyarországon, az ipar egyik húzó ágazata volt mindig is az alumíniumipar, mondjuk a gyógyszergyártással együtt.

Tanulság: ítélkezni csak megfontoltan, adatok birtokában lehet. A médiában sok megalapozatlan hír jelent meg. Aki látja ezt a 40 km2-t, amit hosszú időre nyugodtan kivonhatunk hazánk 93.030 km2-es területéből, az magát a végítéletet, az apokalipszist látja, és a látottak hatása alá kerül... A tragédián túlmenően, azt még felnagyítva a média - különösen a hazai hírekre alapozva a külföldi - olyan képet festett, hogy amerikaiak aggódva érdeklődnek, lehet-e még Magyarországon élni?! Ez biztos, hogy nagy pofont ad az idegenforgalmunknak és a mezőgazdasági exportunknak. Pedig semmi köze hozzá...

Ami minket érint(ett): a hetvenes-nyolcvanas években Nyírád-Halimba térségében mélyművelésű bauxitbánya is működött, ami csak a karsztvízszint folyamatos süllyesztésével volt lehetséges. Ez volt az okozója, hogy a nyolcvanas években a depressziós tölcsér széle felé eső Tapolcai tavasbarlangban is lejjebb szállt a vízszint, és a csónakázótó száraz lábbal bejárható volt. Ezzel az illetékesek nem sokat törődtek, de amikor a Hévízi-tó vízhozamát és hőfokát is kedvezőtlenül érintette a vízszint süllyesztés (az az egyik legfontosabb valuta kitermelő helyünk volt és maradt is), akkor leállították a mélyművelést...Kisvártatva (néhány év múlva) visszakaptuk a tavasbarlangunkat, helyreállt az eredeti karsztvízszint.

Köszönet a türelemért!

Leél-Őssy Szabolcs

.

A szerző honlapja (kattints rá!)

Provincializmus, avagy a régi beidegződés

Egy héttel a katasztrófa után, a médiában olvasható hírek, információk, elemzések, magyarázatok alapján még mindig nem látom tisztán, hogy ezt a tragédiát hogyan kívánja és tudja orvosolni az ország, és annak vezetése: a kormány. Mikor fogják (végre) őszintén feltárni a lehetséges okokat, hogy aztán elrendeljék (törvénybe iktassák!) azon óvintézkedéseket, amelyek nagymértékben lecsökkenthetik egy hasonló baleset bekövetkeztét. Ugyanakkor – túl a kártalanításon - biztonságos megoldást találjanak a lakosság élet, valamint ingó és ingatlan tulajdonának védelmére. Nehéz és nagy, valamint felelősségteljes feladat vár Orbán Viktor kormányfőre és szakember gárdájára.

Én elsősorban a szervezés területén látom a problémákat, méghozzá állami és országos szinten. Sok minden még az „átkosból” maradt, „régi beidegződés”, egyfajta csodavárás. Mindez központilag irányítva, amire a jelt, a parancsot valami főember (legyen az miniszterelnök, miniszter, vezető beosztású felelős, parancsnok stb.) adja ki, ill. rendeli el.

A média, pedig a felelősség, és a felelősök keresése címén, valójában „bűnbakkeresés-be kezdett, amit ugyancsak „fölülről” táplálnak a lakosság „megnyugtatására”, a borzalmas események, történések képeinek, híreinek csitítására, amolyan dühlevezetésre. Persze bele kell keverni némi romantikus népmesei elemet is, mint pl. a dúsgazdag gonoszok (kapitalisták) szigorú megbüntetését, amelyből nem maradhat ki az előző politikai vezetés sem, élén a volt miniszterelnökkel, aki a „jobboldalon” épp olyan elsőszámú mumus, mint „a Zorbán” a „másik oldalon”. Olvasva az e-maileket, a fórumokat, hallgatva az utcaemberét, mintha ideológiától és pártpolitikától függetlenül valamiféle virtuális középkori nyilvános kivégzésre készülne az ország. Nem a katasztrófa okainak kiderítése, a károk felmérése, a károsultak kártalanítása, ill. kárpótlása lenne az elsődleges feladat, a jövőbeli kármegelőzésről nem is beszélve! Hanem valamiféle elégtétel: a rohadt gazdagok földönfutóvá tétele. „Hadd tudják meg, milyen szar, amikor elmossa a mérgező anyag a házat, egy élet művét, és tönkreteszi az ember egészségét, egy életre megnyomorítva a testét, lelkét.” – sajnos ezt a mentalitást, ezt a provincializmust látom, hallom és olvasom ki a megnyilvánulásokból.

Mintha még mindig a szovjetrendszerben élnénk, annak szelleme hatná át az országot, lakosságát és vezetését. Börtönbe vetni, teljes vagyonelkobzásra ítélni a vezetőket. Úgy kell nekik! A gyárat pedig állami irányítás alá venni! Magyarul államosítani, mert akkor megmaradnak a munkahelyek, és többé nem következhet be ilyen katasztrófa. A gondoskodó állam, pláne a jelenlegi vezetés, pedig garancia minderre.

Érdekes, egyetlen kommentártor sem hozta föl (eddig) példának a Mexikói-öbölben történt hasonló katasztrófát, ill. annak „levezénylését”. Ott, az Egyesült Államok (és kormánya) egyértelműen a (brit) BP olajtársaságot tette felelőssé a történtekért. Kis huzavona után, a BP bejelentette, hogy mindenért ő felel és mindent, valamint mindenkit kártalanít. (még ha ebbe tönkre is mehet). A BP vezetőit nem vonták felelősségre, nem zárták börtönbe, és a vállalatot sem vették (emiatt!) állami irányítás, felügyelet alá. Tárgyaltak, és ami még fontosabb, cselekedtek! Senkit sem érdekelt, hogy a BP tulajdonosai hogyan szerezték vagyonukat, és senkinek sem jutott az eszébe, hogy ezen tulajdonosok és vezérigazgatók tönkretétele megoldaná a keletkezett problémát, helyrehozná az amerikai partok mentén megbomlott ökológia egyensúlyt. Egyetlen olajfúrást sem állítottak le, sem a térségben, sem a világban. Ha a termeléssel leállunk, ill. a céget „tönkretesszük”, akkor esélyünk sincs a kártalanításra! Ez a „kapitalista” (logikus, és gazdaságos) gondolkodás. Ezzel szemben a „szocialista”, „kommunista” gondolkodás a kár megtérítését (az adófizetők pénzéből) az államra bízza, a vállalatvezetőket pedig börtönbe zárja. Nem ismerős? Amikor rossz volt a búzatermés a Szovjetunióban, akkor kivégezték a mezőgazdasági minisztert, és Kanadából, az USA-ból és Ausztráliából exportáltak gabonát …..aranyért! Most is egy egész iparágat akarnak büntetni, csak azért, mert cirkusz kell a népnek.

A hazai vezetésnek tanulnia kellene az amerikai példából, ha már a miniszterelnök az Európai Néppártban, mint az atlanti kapcsolatokért felelős alelnök tevékenykedett éveken át, és mint jobboldalinak, a munkaadók, a „kapitalisták” pártján és oldalán kellene állnia, mint azt a világon mindenütt a jobboldali politikusok teszik, gyakorolják. Igaz, a kapitalizmusban fontos szerepet töltenek be a biztosítók is. Szerepük különösen a nagyvállalatok életében elengedhetetlen, pláne a veszélyes anyagokkal foglalkozó cégek esetében. Lásd a BP-t, mely nagymértékben a biztosításai alapján fedezte a kártalanítási követeléseket. Úgy tűnik, ez is még gyermekcipőben jár Magyarországon. Viszont, itt a nagy alkalom, hogy Járai biztosító cége a jövőben jelentős szerződésekhez jusson a hazai piacon.

Végül a szervezés. Magyarországon nincsenek helyi önszerveződések, miknek tagjai vészhelyzetben azonnal tudják, hogy mi a teendő, amíg a „felmentő csapatok” meg nem érkeznek. Politikai szerveződések (pl. polgári körök), meg rendfenntartó erők (polgárőrség) vannak, de elsősegélynyújtó, vöröskeresztes vagy autóklubos önkéntesek már nincsenek. A nyugati világban ez minden faluban meg van szervezve. Már csak azért is, hogy pl. mi a teendő, ha egy autóbusz felborul a falu határában? Mit kell tenni, amíg kiérnek a mentők? Az útlezárást, a forgalomelterelést ilyenkor az autóklub helyi tagjai biztosítják a saját, ill. a falu, a község, a település érdekében. A sérültek ellátása, a poggyászok, holmik leltárba vétele és tárolása mind, mind a helybéliek feladata. Ez nemcsak emberbaráti szereteten nyugszik, hanem közös érdek is, hiszen én is hasonló „ellátásban” részesülnék, ha például én kerülnék hasonló bajba, helyzetbe. Sőt, azt is tudom, hogy ilyenkor mi várható el, ill. mi lesz a sorsom.

Olyan helyen, ahol (állandó) veszélynek van kitéve a lakosság, a felkészülés, felkészítés állandó és fokozatos kell, hogy legyen. A vörösiszap káros, mérgező hatásáról, minden ott lakónak tudnia kellett volna, még akkor is, ha a tároló 1000 %-osan biztosan áll. Egy pajkos gyerek bármikor bemászhat és brahiból „mintát vehet” az ott tárolt anyagból. Azt senki se mondja, hogy az ott lakóknak fogalmuk sem volt, hogy mit, milyen veszélyes anyagot tárolnak a lakhelyük közelében. Mégis. Ha ezzel tisztába lettek volna, akkor a segítségükre sietőknek nem égett volna le a kezükről és a lábukról a bőr. A tájékoztatás hiányát nem lehet a tározó tulajdonosára kenni! A tulajdonosok gazdagságához ennek semmi köze!

Magyarországot egy modern, kapitalista országgá kell(ene) átalakítani, ahol jól működik a jól szervezett gazdaság és állam, beleértve a közbiztonságot, és a váratlan katasztrófákra való felkészülést és felkészítést is. A szerveződésnek azonban „alulról” kell jönnie, a kis közösségek alapvető emberi, szolidáris, segítőkész hozzáállásán és kapcsolatán kell(ene) alapulnia, hogy a lakosság valóban érezze az összetartozást, az "egy mindenkiért, és mindenki egyért" elvet. Ellentétben a mai gyakorlattal, amikor a közintézmények falára kitett falikép tudatja az összetartozást, az „együttműködést”. Mint ahogy azt az elmúlt közel 65 évben tapasztaltuk.