Gáza ürügyén

Nehéz napokat élnek át a Közel-Kelet népei. A média, pedig nem segíti a tisztánlátást, a kialakult helyzet tárgyilagos megértését, megértetését. Noha köztudott, hogy mindenegyes arab-izraeli konfliktus akaratlanul is hozzájárul az antiszemitizmus világméretű felerősödéséhez. És ez nem jobb- és baloldal kérdése, mint ahogy ezt Magyarországon megpróbálják beállítani. A hazai gondolkodásmód megértéséhez érdemes (lenne) megvizsgálni, vajon milyen érzelmeket vált ki egyesekben a Dávid-csillag puszta látványa, vagy maga a „zsidó” szó hallata.

A magyar érzelemvilágot jelentősen befolyásolja a feldolgozatlan történelmi múlt, „a múlttal való szembenézés” hiánya. A II. világháborút követően ugyanis az antifasizmus jelszava mögé mindenkit be lehetett sorolni, aki náciellenes volt. A dédszülőkig visszavezetendő származás miatti („nemzetidegen”) üldöztetés gyakorlatilag az emberek százezreit, ha nem millióit tette antifasisztává, anélkül, hogy erről az érintett tudott volna, vagy bármiféle politikai előképzésben részesült volna. Hasonló elvek alapján, ugyancsak a származásra visszavezethető („osztályidegen”) megbélyegzés tette a lakosság egy részét hivatalból antikommunistává az 50-es években. Az 1956-os forradalmat követő kádári konszolidáció (az „aki nincs ellenünk, az velünk van” elv) idejétől a szocialista egyenlőség elve alapján, a származás fitogtatása háttérbeszorult. Az 1967-es arab-izraeli háború kapcsán azonban újra előjött. Az egykori üldözöttek hirtelen felfedezték azt az országot, aminek hiánya vezetett a Holocaust-hoz, mondván, ha a 30-as, 40-es években létezett volna Izrael állam, akkor másképp alakul az európai zsidóság sorsa: lett volna hova menni, menekülni. Ezt az utólagos, tudatalatti biztonságérzetet látták veszélyben 1967 nyarán sokan Magyarországon.

Ezzel egy időben, a magyar nép soha nem látott szimpátiát tanúsított a „zsidók” iránt. Tíz és fél évvel az 56-os forradalom után, az országban olymérvű volt a szovjetellenesség, hogy még a legádázabb antiszemiták is kitörő örömmel fogadták a „zsidó” győzelmekről érkező és igen visszafogottan közölt (magyar) híreket. A mozikban szinte örömujjongás tört ki a nézőtéren, amikor a híradóban egy pillanatra mutatták a lelőtt, égő és zuhanó (egyiptomi) MÍG gépeket, vagy a sivatagi csatákban az Afrika Korps-ra emlékezető páncélosok tornyában kinn ülő bátor (izraeli) katonákat, harckocsi parancsnokokat.

A hivatalos magyar média és propaganda a náci Blitzkrieg-hez hasonlította Izrael katonai akcióját, mi több "agresszió"-ját. Ekkor jelent meg (újra) a „cionista” szó, jelző, fogalom a hazai nyomtatott sajtóban, mely a Holocaust túlélőket a 30-as évek Magyarországára emlékeztette, amikor „Palesztinába” küldték, kívánták a "szalonzsidózók" másfelekezetű honfitársaikat. Közben az „izraeli agresszió” pártját fogták, és a preventív háború jogosságát hangsúlyozták egyesek a csehszlovák kommunista pártban is, mondván a fejlett hadiiparral rendelkező Csehszlovákia 1938-ban megelőző csapást mérhetett volna náci Németországra.

A véletlenek furcsa összejátszása, hogy épp a Kiegyezés 100. évfordulóján jelentkezett a hazai zsidóság körében ez az „Izraellel vagy nélküle” jellegű identitáskeresési dilemma. Ugyanis az 1867-ben elfogadott polgári egyenjogúsági törvény kimondta:

1. § Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosítottaknak nyilváníttatnak.

(1867, XVII. törvénycikk.)

Ez a császári és királyi rendelet, törvény nemcsak Magyarország, de Közép-Európa egyik legjobban asszimilált izraelita közösségét eredményezte a következő ötven évben, azaz az első világháború idejéig. Érdemes megemlíteni, hogy 1867 után a hivatalos iratokban és törvényszövegekben a korábbiaktól eltérően már egységesen az izraelita felekezet megnevezés található (és nem zsidó, héber vagy mózeshitű). Eszerint beszéltek magyar, német vagy más anyanyelvű, izraelita vallású magyar állampolgárokról.
Az első világháborút megelőző 50 évben („aranykor”) a polgári egyenjogúságban részesültek nemcsak szülőföldjüknek, de hazájuknak is tekintették Magyarországot, és úgy tűnt, hogy az állam mellett, a magyar nép is a nemzet testének, részének tekintette izraelita vallású honfitársait.

Az első világháború kitörésekor, 1914-ben az asszimilált magyar zsidóság tömegesen és önként jelentkezett a hazavédelmére, és hősiesen harcolt a frontokon. A vesztett háborút követően a közhangulat mégis ellenük fordult, amiben nagy szerepet játszott a társadalmi igazságtalanságokat radikálisan és gyorsan megváltoztatni akaró vörös (kommunista) forradalom, diktatúra. A Tanácsköztársaság 28 minisztere (népbiztosa) közül 18 volt vallását nem gyakorló zsidó származású. A kommün bukását követő, önmagát ellenforradalomnak nevező megtorlás - a fehérterror - azonban valójában pogrom volt. A bolsevik mozgalom és a zsidó nemzetiség, származás közé egyenlőségjelet tévő szélsőséges, antiszemita elemek leegyszerűsítették a dolgukat: ahelyett, hogy a vidéket járva a kommunistákat szedték volna össze, és bíróság elé állították volna, a zsidókat verték agyon, illetve akasztották fel minden tárgyalás nélkül.

Az ország jelentős területvesztése (Trianon) továbbfokozta az antiszemitizmust, és azt lassan állami szintre emelte. Ennek első jele a trianoni békeszerződés után néhány hónappal elfogadott törvénycikk, a numerus clausus volt. A sokk-sorozat (vörös terror, területvesztés) okozta antiszemita közhangulatot, csak súlyosbította a genetikának, mint tudománynak, az egyre nagyobb térhódítása. Ennek sajátos vadhajtása: a fajvédelem, elsősorban Magyarországon és Németországban lett honos. Gömbös Gyula pártot is alapított, melynek tagja lett Bajcsy Zsilinszky Endre is, akit németellenessége vitt ebbe a táborba.

1938-ra már híre sem maradt az 1867-es polgári egyenjogúságnak, és ekkor már „zsidó”-nak hívják hivatalosan is az izraelitákat. A vallás, a felekezet szerinti megkülönböztetést felváltotta a származásigazolás, bizonyítás, azaz a faji hovatartozás, és ezzel állami szintre emelkedett az antiszemitizmus. A háborút országától mindenáron távol tartani akaró (amúgy antiszemita) miniszterelnök, Teleki öngyilkossága minimalizálta azt a reményt, hogy az országgal és népével együtt a magyar zsidóság is túlélheti az Európára ránehezedő újkori középkort.

1944-re Magyarország egy olyan hely lett, ahol a hazáját (és népét) annyira szerető költőt(Radnóti), - aki vallását is feladta, feláldozta (kikeresztelkedett) magyarsága bizonyításáért, - törvényi segédlettel képesek voltak lelőni, mint egy kutyát, és ugyanezen törvény alapján, képesek voltak lemondásra kényszeríteni egy miniszterelnököt (Imrédy) egyik dédnagyanyjának származása miatt.

1945-ben a Holocaust túlélőinek személyes tapasztalataik alapján újraértékelniük kellett addigi sorsukat és el kellett dönteniük: hogyan tovább? Ha a “sérelmek” megbocsáthatatlanok, akkor el kell innen menni. A szülőföldnek hátat fordító két lehetőség között választhatott: vagy bárhova, csak innen (és Európából) el, vagy vissza az ősi földre, ahonnan az elődöket még az ókorba elüldözték, most viszont az Európában “csalódottak” egy új, modern (saját) államot hozhatnak létre. Az utóbbit választók egyúttal csatlakoztak a cionista mozgalomhoz, amit a budapesti születésű Theodor Herzl (Tivadar) indított el a XIX. század vége felé, érezve, látva annak veszélyét, hogy az antiszemitizmus Európában állami szintre emelkedhet. Mozgalma a zsidóság összefogását és Európán kívüli letelepítését, államalapítását szorgalmazta. A jeruzsálemi Sion (Zion) hegyről elnevezett mozgalmat, a Vészkorszakot megelőzően, a magyar zsidóság nagytöbbsége elutasította, vagy csak elvben fogadta el, hiszen az 1867-es polgári egyenjogúsági törvény nyújtotta (lét)biztonság önkéntes feladását egy ismeretlen újrakezdésre kevesen vállalták. Aki, pedig úgy gondolta, hogy a történtek ellenére Magyarország a hazája, hiszen itt született, ez az anyanyelve, minden ideköti, annak továbbra is el kellett fogadnia az 1867-es törvényt, miszerint ő nem „zsidó”, hanem magyar (állampolgár), és (csak) a vallása izraelita. Természetesen ezt a törvényt a befogadó nemzet minden tagjának is be kell tartania, de legalábbis tiszteletben kell tartania, hogy soha többé ne következzék be, hogy egy állampolgárt saját hazájában származása vagy vallása miatt bántódás érje, mi több megöljék.
A szovjet típusú újrend ki is használta ezeket a „sérült” embereket. Hiszen eleve „antifasiszták”, náci-ellenesek voltak, de bizonyára volt közöttük olyan is, akit a bosszú hajtott. Többségük ateista lett, mondván, ha van (vagy lenne) Isten, akkor, az nem engedte volna meg, hogy a Holocaust megtörténjék. Aki pedig megtartotta vallását, vallásosságát, azt ismét izraelitának nevezték. Mivel egy jobb világ megteremtése reményében az újrakezdés mellett döntöttek, ezért a változás, egy igazságosabb társadalmi berendezkedés, lelkes hívei lettek. Csak később jöttek rá, hogy becsapták őket. De ekkorra már a lakosság körében ismét felütötte fejét a suttogó antiszemitizmus. Nem volt véletlen az a „rémhír”, miszerint „többen jöttek vissza, mint ahányan elmentek”. Ennek valóságalapja valószínűleg abból ered, hogy 1945 előtt a megbízhatatlannak nyilvánított zsidóság tagjai nem lehettek, pl. a fegyveres erők tagjai vagy állami tisztviselők. A háború után viszont megnyíltak ezek a pályák is, amelyekre örömmel jelentkeztek az addigi kiközösítettek. Az újrend is szívesen alkalmazta a számukra megbízható egykori üldözötteket, miközben a hétköznapok világában ez úgy jelent meg, hogy „mindenhol zsidók vannak”.

Érdemes még egy picit elidőzni ennél az ominózus „többen jöttek vissza, mint ahányan elmentek” szólásnál. Már ott csúsztatás van benne, hogy „elmentek”. Mintha önként és dalolva hagyták volna el lakhelyüket, mi több, az országot ezek az emberek. De ennél is fájóbb az a tudatalatti megkülönböztetés, hogy a deportálásból vagy a frontról, a munkaszolgálatból hazatért „zsidókra” mai napig azt mondjuk, hogy „visszajöttek”, ugyanakkor a háborút megjárt (magyar, keresztény) katonákra pedig, hogy „hazajöttek”. Ez a nüánsznyi (haza vs. vissza) különbség 65 év távlatából sem bántja Magyarországon az emberek fülét. Az 1867 óta fennálló „zsidó” (nép) és „izraelita” (vallás) szó, kifejezés és fogalomkör 1948-ban - Izrael állam megalakulásával - az „izraeli” szóval, fogalommal bővült. Gyakorlatilag származástól és vallástól függetlenül mindenkit „izraeli”-nek nevezünk, aki izraeli állampolgár. A lakosság háromnegyede (75.5 %) zsidó származású, akiknek 68 %-a izraeli születésű. A fiatal országnak nincs alkotmány csak alaptörvényei. Az egyik kimondja, hogy mindenki izraeli állampolgárságot kaphat, aki bizonyítani tudja zsidó származását. Ezért Izrael állam fennmaradása, létezése már csak pszichológiailag is nagy jelentőségű, hiszen puszta létének tudata is biztonságot ébreszt az antiszemitizmus minden formája ellen.

Izrael kül- és belpolitikáját bizonyára más szempontból figyelik és értékelik azok, akiknek semmilyen érzelmi kapcsolatuk nincs ezzel az országgal és népével. Habár a keresztényvilág nem lehet közömbös Izraellel szemben, elvégre, mint II. János Pál is kinyilatkozta, 1986-ban, a római nagyzsinagógában: „Önök a mi drága szeretett testvéreink és – bizonyos módon - azt lehet mondani, hogy Önök a mi idősebb testvéreink.“

2. § Minden ezzel ellenkező törvény, szokás vagy rendelet, ezennel megszüntettetik.

.

Az 1989-es rendszerváltás egyféle „coming out”-ot jelentett a háború után szülöttek körében. Felszabadultan kezdték kimondani és használni az egykori szitokszót, a „zsidó”-t, miközben észre sem vették, hogy ugyanúgy „zsidóznak”, mint a két háború közti antiszemiták. Sőt, az 1867-es törvény szerint egyértelműen a vallásra utaló „izraelita” szó, kifejezés nemcsak a közbeszédből, de az intézmények (hitközségek, temetők stb.) nevéből is eltűnt. Mintha a múlt, a történelem, ismeretének hiánya miatt valamiféle identitászavar állt volna be, különösen a generációváltásra készülő fiatalok körében. Ehhez valószínűleg hozzájárul(t) Izrael állam léte. Hiszen az 1867-es törvény nemcsak a törvény előtti egyenlőséget, hanem a magyar nemzethez, államhoz való tartozást is szentesítette. Ezért csak a vallást ismerte el. Ezt a szövetséget és nagyvonalú gesztust rúgta fel később az állami szintre emelt antiszemitizmus. Ha a szavak értelmét vizsgáljuk, akkor az „izraelita” a vallásra, a „zsidó”, pedig a bibliai népre utal, (és lett pejoratív, megbélyegző szitokszó a múltszázad első felétől kezdve). Kívánatos lenne mindenki számára világossá tenni (és tudatosítani), hogy aki magyarnak vallja magát, azt – ha nagyon kell - csakis vallási alapon lehet, mi több, szabad megkülönböztetni. Ennek szellemében éltek és munkálkodtak a nemzet kiválóságai, mint pl. Szerb Antal, Molnár Ferenc, Karinthy Frigyes, Petschauer Attila, vagy a magyarságát soha meg nem tagadó Teller Ede.

Ezt a zsidó-izraelita szó és fogalom közti különbséget jól szemlélteti a Münchenben nemrég létesült vallási központ, épület-komplexum: zsinagóga, Zsidó Múzeum és Izraelita Kultuszközösség (hitközség).

.

.

Kapcsoldó anyagok

Vallás vagy nemzetiség: a végtelen asszimiláció 1. (Monday, December 05, 2005)

Vallás vagy nemzetiség: a végtelen asszimiláció 2. (Monday, December 05, 2005)

Hatvan év dióhéjban (Monday, February 18, 2008)

Teleki (Saturday, September 03, 2005)

.

Ivan, the Terrible

Ellentétben a „mainstream”-mel nálam Lipovecz Iván verte ki azt a bizonyos biztosítékot a Népszabadságban ma (március 26.) megjelent cikkével, annak is utolsó bekezdésével. A lapombudsman ezt írja:


„……Azt viszont nem értem, hogy a Magyar Gárda illusztrációként való szerepeltetése az amerikai külügyminisztérium nemzetközi antiszemitizmus-kiadványában miért szolgáltatott okot a Népszabadságnak ahhoz, hogy a közismerten gyűlölködő Bayer Zsolt írásából idézzen szó szerinti passzusokat a Magyar Nemzet március 19-i (!) számából. De ha már így történt, legalább a cáfolatot is hozzátehették volna: negyven évvel ezelőtt Izrael legádázabb bírálói a magyar sajtóban nem a Bayer által előszeretettel - természetesen név nélkül - emlegetett "zsidó újságírók", hanem az a Chrudinák Alajos volt, aki a kilencvenes években mint a Magyarok Világszövetségének egyik nagyhangú korifeusa vétette észre magát a hazai közéletben. ……”
(Népszabadság 2006. március 26)

Kezdjük ott, hogy a szóbanforgó főmunkatárs a Magyar Hírlap oszlopos tagja. Iván, igazán olvashatná a Népszabadság online-változatát is, ahol a Magyar Hírlap tulajdonosának írtak nyíltlevelet a felháborodott olvasók. Aztán, ha valóban elolvasta az ominózus írás internetes változatát, akkor ott jól látható, hogy a cikk kelte március 18 és nem március 19 (az 1944-es német megszállás napja, évfordulója). Ha pedig figyelmesen olvasta volna, akkor tudhatná, hogy Karinthy (Cini) Ferenc naplójából idézett a csúsztatás és gyűlöletkeltés nagymestere, a „csavaros észjárású” főmunkatárs.

Akkori felháborodásával Karinthy Cini nem volt egyedül. Valóban beszédtéma volt a hatnapos háború idején a hivatalos magyar média egyoldalú tájékoztatása, Izrael-ellenessége. A legjobban egy akkori tv kommentátor borzolta a preventív háborúval egyetértők idegeit, akiről az a hír járta, hogy a zsidó állam alapítójának tekintett Herzl Tivadar rokona, leszármazottja. Chrudinák akkoriban még „kisfiú” volt.

Ugyanakkor, soha előtte és utána nem volt akkora szimpátia a „zsidók” iránt Magyarországon, mint 1967-ben, a hatnapos háború idején. Az országban oly mérvű volt a szovjetellenesség, hogy még a legádázabb antiszemiták is kitörő örömmel fogadták a „zsidó” győzelmekről érkező és igen visszafogottan közölt (magyar) híreket. A mozikban szinte örömujjongás tört ki a nézőtéren, amikor a híradóban egy pillanatra mutatták a lelőtt, égő és zuhanó (egyiptomi) MÍG gépeket, vagy a sivatagi csatákban az Afrika Korps-ra emlékezető páncélosok tornyában kinn ülő bátor (izraeli) katonákat, harckocsi parancsnokokat.

A hivatalos magyar média és propaganda a náci Blitzkrieg-hez hasonlította Izrael katonai akcióját, mi több "agresszió"-ját. Ekkor jelent meg (újra) a „cionista” szó, jelző, fogalom a hazai nyomtatott sajtóban, mely a holocaust túlélőket a 30-as évek Magyarországára emlékeztette, amikor „Palesztinába” küldték, kívánták a "szalonzsidózók" másfelekezetű honfitársaikat. Ezzel szemben 1967 nyarán a csehszlovák kommunista pártban egyesek a preventív háború jogosságát hangsúlyozták, mondván a fejlett hadiiparral rendelkező Csehszlovákia 1938-ban megelőző csapást mérhetett volna náci Németországra.

Csodálkozom, hogy Iván ezekre nem emlékezik, pedig 1967-ben már nagykorú volt, érettségizett, 21 éves fiatalemberként szemlélte a világot.

.

Kiegészítés

Részlet Karinthy Ferenc 1967-ben írt naplójából:

„....Az izraeli helyzet. Kezd a dolog nagyon nem tetszeni. Semmi közöm Izraelhez, réges-régen választottam, Magyarországot választottam, a cionistákat soha nem szerettem, s mindig igyekeztem tisztességes magyar lenni, ebből a szempontból látni mindent, ha már itt élek, sosem a zsidóság szemével – szerintem ez a kérdés egyetlen megoldási lehetősége, ha ugyan van ilyen. De itt nem erről van szó. Hanem arról, hogy – legalábbis a magyar sajtót olvasva – megint valami sötét, gyanús szövetségbe, cinkosságba keveredünk, valami rosszul értelmezett világpolitikai vagy gazdasági érdekből. Lehet, hogy fontos a közel-keleti olaj – de nekünk mi közünk ehhez a félfasiszta vagy teljesen fasiszta Nasszerhez? Azt hallom, Kairóban, a repülőtéren a Mein Kampfot árulják, és a zsidó vallású utasokat nem engedik kiszállni. Külön tanulmány a pesti zsidó újságírók, akiknek ugyan mindnek van rokona Tel-Avivban, de most olyan kéjjel gyalázzák Izraelt és a zsidókat, mint az őseredeti nyilasok. Ja persze, ha lehet, a párt mögé bújva! Ilyenkor én is antiszemita leszek, de nem az izraeli »mesterkedésektől«, hanem ezektől a pesti firkászoktól, akik mindig túlnyalnak.....”

Forrás: Fischer Eszter: Kinn a bárány, benn a farkas (Karinthy Ferenc viszonya a zsidósághoz) megjelent a Beszélőben 2004-ben. (teljes cikk)

.

Megjegyzés

Az eredeti témával, a kiváltó okkal, kapcsolatban egy másik Iván (Ivan, the Terrific) véleményével viszont nagyon egyetértek!

.

Pontosítás

A bécsi derStandard-ban megjelent olvasói levél végre megmagyarázta a főmunkatárs irományának megjelenési dátumát.

"........Zsolt Bayer schreibt in der Ausgabe vom 18. März (Datum der Online-Version, Anm.d.Red.) ....."

Ez a dátum szerepel a Magyar Hírlap online változatán, és erre a dátumra hivatkoznak a Széles Gábornak címzett nyíltlevél szerzői is.

A nyomtatott változatban valóban március 19-én jelent meg, de (ezek szerint) nem az 1944-es német/náci megszállás évfordulójára időzítve, mint azt Lipovecz (fentebb) sugallja. A megjelenés, dátumozás körüli bizonytalanság legjobban Dávid Ibolya (ugyancsak) nyíltlevelénél volt észrevehető, melyről a Pocakos News-ban számoltam be.

.

Vallás vagy nemzetiség: a végtelen asszimiláció 1.

Régóta foglalkoztat az a Magyarországon manapság „időszerű” kérdés, hogy vajon a „zsidó” nép vagy vallás? Eddig valahogy sommásan az volt a magánvéleményem, hogy nincs a világon még egy olyan szerencsétlen vagy szerencsés – nézőpont kérdése – nép, amelynek történelme egyúttal vallása is. Felismerésem a „vasfüggönyös” időkre nyúlik vissza. Akkor tájt foglalkoztatott igazán ez a gondolat, amikor a hírekből értesültem, hogy pl. a Szovjetunióban a legális „disszidálás” csakis a zsidóknak adatott meg. Kicsit közelebbről tanulmányozva a dolgot, aztán kiderült, hogy sokaknak házasság révén vagy egyszerűen az izraelita vallás felvételével sikerült elérniük a kommunista paradicsomból való hivatalos kiűzetést. Ha nép, akkor csak egy szűk réteg távozhat, azok, akik „Isten kiválasztott népéhez” tartoznak, és azt igazolják. Ha viszont vallás, akkor bárki jelentkezhet kivándorlásra, aki előzőleg felveszi az izraelita vallást. Ehhez viszont elég egy „keresztlevél”, amit könnyebb és egyszerűbb beszerezni, mint zsidó szülőket, nagyszülőket. Ebből a gondolatmenetből, viszont arra a következtetésre jutottam, hogy ha zsidóknak ott van Izrael állam, akkor a katolikusoknak meg ott van Vatikán. Ha tehát, a katolikus egyház valóban elő akarná segíteni, legalább a kommunizmus vallási üldözöttjeinek távozását a Vasfüggöny mögül, akkor - Wallenberghez hasonlóan - miért nem adnak ki („gyártanak”) vatikáni útleveleket, védett papírokat a rászorulóknak? Aztán arra gondoltam, hogy hová teszi a Vatikán azt a sok katolikust, akik ezen a módon szabadulnának meg a kommunista diktatúrá(k)tól? A tömeges, és hivatalos disszidálás ábrándja itt meg is szakadt.

Ez a téma újra előjött, mikor Izraelben jártam és alkalmam nyílt vendéglátóimnak is előadni fiatalságom elmélkedését, a „zsidó” nép vagy vallás? – témakörben. A válasz az volt, hogy ők izraeli állampolgárok és izraelita vallásúak. Majd megjegyezték: a „vallás vagy nép” kérdésről a parlamentben is szoktak vitatkozni. Ezen igencsak elcsodálkoztam, de elmagyarázták, hogy olyan „zsidók” is élnek Izraelben, akik nem ismerik el Izrael állam létét, ezért nincs útlevelük sem, csak ott élnek őseik földjén az ortodox vallás szerint, és még a hivatalos héber nyelvet sem használják, egymás közt jiddisül beszélnek. Ebből az következik, hogy Izrael állam mindenkit befogad, aki „zsidósága” miatt bárhol a világban hátrányt szenved, vagy üldözik.

A „nemzetiség – vallás” téma azonban továbbra is izgatott, így annak történelmi hátterét kezdtem kutatni. Úgy érzem, hogy a jelenleg folyó vitához a magyarországi zsidóság sorsát a Kiegyezéstől érdemes közelebbről megvizsgálni.


Az emancipáció

A 19. század első kétharmadában egyfelől a polgárjogok, másfelől a zsidó közösségeken belüli változások foglalkoztatták a magyarországi zsidóságot. Helyzetüket és a hozzájuk való viszonyt nagymértékben befolyásolta a Felvilágosodás, a francia forradalom eszméi és a reformkorszak. A feltétel nélküli szabadságjogok kiterjesztését zsidókra, a zsidók polgári egyenjogúsítását, a liberális nemesek szószólója báró Eötvös József szorgalmazta „A zsidók emancipációja” című esszéjében (1840). Ebben kifejtette, hogyha egyenjogú tagjai lesznek a magyar társadalomnak, akkor elindul egy asszimilációs folyamat, és ezzel hosszútávon megoldódik a „zsidókérdés”.

Ugyanakkor a legnagyobb magyarként tisztelt gróf Széchenyi István ellenezte az emancipációt, amit „a magyar törzs mind erősebb fogyatkozásával” indokolt. Magyarázatát érdemes felidézni, ahogy azt egy rendőrségi besúgó jelentette a bécsi hatóságoknak 1839-ben.

„…..Úgy vélte [Széchenyi], hogy a németek egyre inkább túlsúlyba kerülnek, s Pest városát szemlélve gyakran már az a kérdés is felvetődött benne, hogy egyáltalán Magyarországon van-e? Ezek után konkrétan kifejtette: "Igaz ugyan, hogy a zsidók most igyekeznek megtanulni a magyar nyelvet, ez azonban […] csak azért történik így, hogy bennünket fogékonyabbá tegyenek az emancipáció iránt. Egyébként nagy tévedés azt hinni, hogy az emancipáció által a zsidók magyarokká lesznek, mivel szellemükben túlságosan németek. Ő maga [Széchenyi] igencsak kétli, hogy a zsidók az igazi keleti törzsekkel összekeverednének. Ha viszont […] még a földbirtoklási jogot is megkapnák, nem tudja, hová jutnának a magyarok."

Széchenyi magyarázatának „zsidóellenes”-ségével csak annak van joga azonosulni, aki magyarságában a „keleti törzsekkel” is azonosul, valamint elfogadja, hogy erőszakos hittérítés következtében hagyta el ősei törzsi vallását, és vált kereszténnyé. Azaz az új vallás (a kereszténység) tartotta össze a népet, a nemzetet, vagyis (Szent) István a vallást a „nemzetiségi (törzsi) politika” fölé helyezte. Tehát, amit a bibliai zsidó törzsek „Isten kiválasztott népének” tartanak és neveznek, azt a magyar (keleti) törzseknél „Mária országa” helyettesíti. Hiszen a keresztény vallás úgy hirdeti az egy igaz Isten krisztusi szeretetét, hogy közben nem nézi az egyén származását. (Erre legjobb példa a hittérítés) Ugyanakkor történelmi eredetét az első egyistenhívő néptől, a zsidóktól származtatja, akik szövetséget kötöttek Istennel. Nem hiába nevezte II. János Pál pápa a zsidókat „idősebb testvéreink”-nek, hiszen mindennapi életünket ugyanaz a Tíz Parancsolat határozza meg, amit Mózes kapott Istentől.


A Kiegyezés és az izraelita vallás

Széchenyi fenntartásai ellenére 1840-ben a parlament megszavazta azt a törvényt, mely a zsidóknak szabadköltözködési, illetve letelepedési jogot adott. Az egyenjogúság azonban vagy még harminc évet váratott magára. Végül is a Kiegyezés hozta meg, amikor az 1867-ben elfogadott polgári egyenjogúsági törvény kimondta:
1. § Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogositottaknak nyilvánittatnak.
2. § Minden ezzel ellenkező törvény, szokás vagy rendelet, ezennel megszüntettetik.

(1867, XVII. törvénycikk.)

Ez a császári és királyi rendelet, törvény nemcsak Magyarország, de Közép-Európa egyik legjobban asszimilált izraelita közösségét eredményezte a következő ötven évben, azaz az első világháború idejéig. A társadalmi emancipáció lassan valósult meg, hiszen magában az izraelita közösségekben is feszültséget okozott a kialakult új helyzet. Ugyanakkor politikai és gazdasági téren új korszak kezdődött a felemelkedés és kibontakozás terén. Érdemes megemlíteni, hogy 1867 után a hivatalos iratokban és törvényszövegekben a korábbiaktól eltérően már egységesen az izraelita felekezet megnevezés található (és nem zsidó, héber vagy mózeshitű). Eszerint beszéltek magyar, német vagy más anyanyelvű, izraelita vallású magyar állampolgárokról.


Ortodox és neológ

Az 1867-es törvény felbolygatta a közösségi életet. Az izraelita vallásra jellemző, hogy közösségi alapon szerveződik. Ellentétben a katolikus vallással, amelynek felépítése, szerkezete piramisszerű, hierarchikus. Gyakorlatilag izraelita egyházról nem is beszélhetünk, hiszen a rabbi nem egyházi ember, nem az egyházat képviseli, nem „pap”, hanem a közösség (hit-község) olyan tanult tagja, aki a vallási, rituális hagyományokkal, szokásokkal is tisztában van, azaz a közösség vezetője (rabbi = tanító). A zsidó közösségek önellátóak voltak, és meglehetősen befelé fordult életet éltek, különösen tőlünk keletre, a mai Ukrajna területén. Ez egyfajta védelem (is) volt a pogromok ellen: kerülték a „konfliktusokat”, miközben a köztiszteletnek örvendő (csoda)rabbik (rebe) tekintélye igen erős volt, és nagyon befolyásolta a közösség életét. Az 1867-es törvény választás elé állította a közösségeket, már csak azért is, mert a központi hatalom, az állam, megkövetelte a felekezet vezetőivel való kapcsolattartást. Úgy, ahogy az a többi történelmi egyházzal már régóta bevett szokás volt. A hitközségek szerveződése egyben a felekezeten belüli különválást is jelentette.

A hagyományőrzőket ortodox vagy talmud irányzatnak, a beilleszkedés, az asszimiláció felé hajlókat, pedig neológ (új elveket követő) irányzatnak nevezték. Az egyik csoporthoz sem csatlakozó néhány hitközség magát status quo ante-nak nevezte.

A különbség a külső szemlélő részére is észrevehetővé vált, hiszen a neológ zsinagógában volt orgona, és az imádkozás magyar nyelven folyt. A zsinagóga ezzel felértékelődött. Ez abból is látszott, hogy sokat adtak az épület külső és belső építészeti megjelenésére, és ezáltal a neológ irányzatot követők vallási központja lett, amely ugyanakkor szinte az egyetlen kapcsolat maradt egymással és a judaizmussal. A hagyományőrzés - az ünnepeket leszámítva - gyakorlatilag csak a kóser étkezésre, valamint a születési és a temetkezési szokásokra korlátozódott.


Egyházpolitikai törvények

Az izraeliták törvényelőtti egyenlőségét és vallásként való teljes jogú elismerését az 1894-ben és 1895-ben elfogadott úgynevezett egyházpolitikai törvények biztosították. Ezek a törvények alkotmányjogi szempontból is előremutatóak voltak a modern magyar polgári állam megteremtése felé. 1894-ben vezették be a kötelező polgári házasságot és az állami anyakönyvezést, valamint engedélyezték a házasfelek szabad megegyezését gyermekeik vallását illetően (1894. évi XXXI., XXXII., XXXIII. törvénycikk). Korszakalkotó változást hozott 1895-ben a vallás szabad gyakorlatáról szóló törvény(1895. évi XLIII. törvénycikk), amely teljesen szabaddá tette az áttérést, az egyházakba való belépést és az azokból való kilépést, s megengedte a felekezetnélküliséget.

Itt érdemes megjegyezni, hogy ezek a reformok báró Eötvös József, első magyar kultuszminiszternek és a bársonyszékben őt követőknek (Trefort Ágoston, Eötvös (fia, a tudós) Loránd, Wlassics Gyula) köszönhető.
Az első világháborút megelőző 50 évben („aranykor”) az asszimilációra, a magyarrá válásra való hajlandóságot, lelkesedést mutatja, hogy a névváltoztatásban, a „magyarosításban” is élenjártak az izraeliták. Nemcsak szülőföldjüknek, de hazájuknak is tekintették Magyarországot, és úgy tűnt, hogy az állam mellett, a magyar nép is a nemzet testének, részének tekintette izraelita vallású honfitársait.


Tiszaeszlár

A liberális gondolkodású államvezetés úgy gondolta, hogy a szabad vallásgyakorlással és a törvényelőtti egyenlőséggel szabad utat engedett a polgárosodásnak. Ennek egyik próbatétele és mérföldköve volt az úgynevezett „tiszaeszlári per”. Egy katolikus tinédzserlány eltűnését (vízbefulladását) használta ki néhány megrögzött antiszemita, hogy középkori rémtörténettel uszítsa a környék lakosságát a Tisza-menti faluban élő izraeliták ellen. Az elképesztő vád: a lány azért tűnt el, mert a közelgő zsidó húsvétra (Pesszah) készülők a kovásztalan kenyérbe (pászka, macesz) belekeverték a szerencsétlen teremtés vérét, és úgy sütötték ki. Az eset és a képtelen vád híre országhatáron túlra is eljutott, épp úgy, mint később a vádlottak felmentése, kiknek védője a nagytekintélyű pesti ügyvéd, az egykori kultuszminiszter névrokona: Eötvös Károly volt. Az 1888-ban és 89-ben lefolytatott per országszerte antiszemita zavargásokhoz, majd a következő parlamenti választáson a szélsőjobboldal megerősödéséhez vezetett. Mindezek ellenér, az akkori államvezetés (még) kordában tudta tartani az ilyesfajta indulatokat. Sőt, a történtekről az országgyűlésben nem az „érintett” (izraelita) honatyák emelték fel a szavukat a képtelen vád ellen, hanem a magyarság képviselői.
(A tiszaeszlári perről 1948-ban osztrák játékfilm készült „A per” (der Prozess) címmel, mely ugyanabban az évben a velencei filmfesztiválon elnyerte a legjobb rendezői díjat.)

Az antiszemita hangulatot csak fokozta az orosz pogromok elől menekülők ortodox (haszid) zsidók ezrei. 1881 után évente átlag 100.000 menekült érkezett Oroszországból, Galícián (az egykori Halics) keresztül. Az 1905-ös orosz forradalom bukása után tetőzött a menekültek száma és tömege. Ez volt az első nagy menekült-hullám Európában, amire nem voltak felkészülve az országok. Nagy-Britannia például 1905-ben leállította a zsidó bevándorlást.


A Dreyfus-per

Közben történt még egy lényeges esemény, mely befolyásolta a kontinens zsidóságának további sorsát: a Dreyfus-per. Érdekes, amíg a vallásszabadságot hirdető Magyarországon - mint egy fricskaként – egy rituális, vallási eseményt (húsvét) használtak ki antiszemita uszításra, addig Franciaországban – az 1870-71-es francia-német háborút követően – egy (francia-német) katonai kémügyet használtak fel antiszemita hecckampányra. Erről a perről 1895-ben tudósított a budapesti születésű bécsi újságíró Theodor Herzl (Tivadar), egy asszimilált izraelita család fia, aki a Deák-téri evangélikus gimnáziumban érettségizett.

A Dreyfus per-nél megfigyelhető, hogy az állam már nem állt ki (időben) az igazság, illetve annak kiderítése mellett. A németekkel (poroszokkal) szemben elvesztett háború nagyon felkorbácsolta a francia nacionalista érzelmeket, indulatokat. A német kémügyben (mint később kiderült, antiszemita nyomozók) egy el-szászi, izraelita vallású francia katonatisztet ültettek (ártatlanul) a vádlottak padjára. A népharag igen rövid idő alatt antiszemita hisztériába csapott át, és Alfred Dreyfus kapitányt (századost) életfogytiglani száműzetésre és börtönre ítélték. Ez annyira megviselte Herzl-t, hogy megállapította: az antiszemitizmus (ha állami szintre emelkedik, akkor) előbb-utóbb tragédiához vezet Európában. Ezért úgy gondolta, hogy ez ellen csakis a nemzetté válás, és az Európán kívüli saját ország megteremtése védheti meg Isten kiválasztott népét. Ezzel megszületett a cionizmus, illetve a cionista mozgalom.



Cionizmus, ortodoxia, asszimiláció

Az antiszemitizmus erősödését nem akarta észrevenni, nem akart róla tudomást szerezni a társadalmi felemelkedésben lévő magyar zsidóság. Szinte vakon bíztak abban a liberális magyar arisztokráciában, mely a vallásszabadság és a törvényelőtti egyenlőség biztosításával meghozta számukra – mindenekelőtt - a gazdasági létbiztonságot. Ezért Herzl ötletét az új, saját haza teremtésére elvetették. Örültségnek, „zsidóellenes”-nek tartották. Talán legjellemzőbb az akkori helyzetre, hogy Theodor Herzl (Tivadar) saját édes unokatestvérét, a jó nevű pesti színírót Heltai Jenőt kérte fel a magyarországi cionista központ vezetésére, és a mozgalom népszerűsítésére. Heltai ezt azzal utasította vissza, hogy ő magyar. Herzl ötletével csak akkor békült meg a magyar zsidóság, amikor a jövőért aggódó és álmodozó „államalapító” korrigálta elképzelését, és csak a „jöttment”, hazátlan, új bevándorlókat bíztatta az Európán kívüli országalapításra egy gyéren lakott, sivatagos, mocsaras vidéken, Palesztinában.
Ez a hozzáállás egyúttal rámutat arra a feszültségre is, ami ekkorra már érezhető volt a magyar zsidóságon belül: az asszimilációt elvető „galíciai”-aknak vagy „polisi”-nak nevezett ortodox (haszid) izraelita vallású menekültek nagyszámú megjelenése az országban. A feszültség persze a befogadó országok lakossága körében is egyre nőtt a pajeszos, furcsa öltözetű és szokású idegenekkel szemben. Bécs polgármestere, a szociálisan érzékeny antiszemita Karl Lueger például megtiltotta az oroszországi és romániai menekült zsidók letelepedését. Mindez előrevetítette, hogy az 1867-ben megkapott emancipáció előbb-utóbb veszélybe sodródik.

tovább a második részhez

Vallás vagy nemzetiség: a végtelen asszimiláció 2.

A közhangulat a zsidóság ellen fordul
Az asszimilált magyar zsidóság tömegesen és önként jelentkezett a hazavédelmére 1914-ben, az első világháború kitörésekor, és hősiesen harcolt a frontokon. A háború végére a közhangulat mégis ellenük fordult, mert a katonaságot elkerülők ez idő alatt a hátországban rendesen megszedték magukat a hadiiparon, hadigazdaságon. Majd a vereséget követő nyomorúságos időkben a feketézők között is szép számmal képviseltették magukat. Az igazi csapást azonban a társadalmi igazságtalanságokat radikálisan és gyorsan megváltoztatni akaró vörös (kommunista) forradalom hozta. A Tanácsköztársaság 28 minisztere (népbiztosa) közül 18 volt vallását nem gyakorló zsidó származású, élükön Kun Bélával. A kommün bukását követő, önmagát ellenforradalomnak nevező megtorlás - a fehérterror - azonban valójában pogrom volt. A bolsevik mozgalom és zsidó nemzetiség, származás közé egyenlőségjelet tévő szélsőséges, antiszemita elemek leegyszerűsítették a dolgukat: ahelyett, hogy a vidéket járva a kommunistákat szedték volna össze, és bíróság elé állították volna, a zsidókat verték agyon, illetve akasztották fel minden tárgyalás nélkül.

Az ország jelentős területvesztése (Trianon) tovább fokozta az antiszemitizmust, miközben azt lassan állami szintre emelte. Egyes vélemények szerint az erdélyi birtokait elvesztett magyar parlamenti képviselők (Bethlen, Teleki, Klebersberg stb.) azáltal váltak antiszemitává, hogy úgy gondolták, javaikat a (kommün elől Erdélybe menekült gazdag) zsidók fogják felvásárolni, mivel e birtokok nem kerültek (román) állami tulajdonba. Kétségbeesett dühük eredményének tekintik a trianoni békeszerződés után néhány hónappal elfogadott törvénycikket, a numerus clausus-t.

Az országot ért sokk-sorozat (vörös terror, területvesztés) a magyar zsidóság ellen fordította a közhangulatot. A helyzetet csak súlyosbította a genetika, mint tudomány, egyre nagyobb térhódítása az európai tudományokban. Ennek sajátos vadhajtása volt a fajvédelem, mely elsősorban Magyarországon és Németországban lett honos. Gömbös Gyula pártot is alapított, melynek tagja volt Bajcsy Zsilinszky Endre is, akit németellenessége vitt ebben a táborba. Az antiszemitizmus felerősödését a külföld sem nézte jó szemmel.



Bethlen a helyzet normalizálódásáért

Bethlen az ország gazdasági helyzetének stabilizálása érdekében, a sztrájkmozgalmak letörése, ill. elkerülése érdekében egyezséget kötött a Szociáldemokrata Párttal (Bethlen-Peyer paktum), majd a fehérterror megszűnését követően, 1924-ben hazánkat felvették az ENSZ elődjébe, a Népszövetségbe.

Egyes források szerint a numerus clausus bevezetését a Trianon-i szerződéssel összeegyeztethetetlennek tartó nyugati zsidó szervezetek épp akkor keresték meg a Népszövetséget, amikor Bethlen István nemzetközi kölcsönért folyamodott az ENSZ elődjéhez. A magyar miniszterelnök ezzel a pénzzel kívánta helyreállítani az ország labilis gazdasági helyzetét, és visszacsalogatni a vörös, majd fehérterror miatt kivonult finánctőkét. A jobboldal ellenezte Bethlen elképzelését, mert attól tartott, hogy a kölcsönért cserébe fel kell majd adni az irredenta, revíziós politikát, elképzeléseket. A baloldal üdvözölte, mert ettől a nyugati (elsősorban brit) befolyást várta, mely az ország demokratizálását segíthette volna elő. Ellentét alakult ki a magyar és a nyugati zsidó szervezetek között is. Az asszimilált magyar zsidóság „belügy”-nek tekintette a numerus clausus-t, és úgy ítélte meg, hogy a nyugatiak tiltakozása, és a kölcsön megadásához kötése, csak ronthat helyzetükön.

Végül a magyar vezetés, Bethlennel az élen belátta, hogy az ország gazdasági életének normalizálása nem megy a „zsidó tőke” nélkül. A nemzetközi kölcsön megszerzéséhez, a Népszövetséggel való tárgyalásra 1924-ben két zsidó származású minisztert is kinevezett báró Korányi Frigyes pénzügy- és Scitovszky Tibor külügyminiszter személyében. Még ebben az évben létrehozta a Nemzeti Bankot. A megszerzett nemzetközi kölcsön sokat segített Bethlennek az 1926-os választás megnyerésében. 1927-ben bevezette a pengőt, és 1928-ra úgy tűnt, hogy az időközben új irányt vett bethleni politika a monarchiabeli békeidőket hozza vissza. Módosították, pontosabban enyhítették a numerus clausus törvényt is. Az 1920-ban hozott törvényben faji vagy nemzetiségi alapon diszkriminálták a zsidókat, 1928-tól, pedig egy bizonyos „szociális-gazdasági” osztályhoz tartozónak kezelték. Ugyanebben az évben engedélyezték az izraelita vallás parlamenti képviseletét a Felsőházban. Ugyancsak 1928-ban Gömbös Gyula feloszlatta fajvédő pártját, és visszatért Bethlen István 1922-ben alapított Egységes Pártjába. Majd miniszterelnökként 1931-ben bejelentette azóta szállóigévé vált mondását: „….(eddigi) politikámat revidiálnom kell….”


Szelektálás etnikai alapon

Az újabb „aranykor” reménye aztán az elkövetkező 10 évben szertefoszlott. Olyannyira, hogy 1938-ra már az 1867-es emancipációnak a híre sem maradt. Január elsején, százezer „1938. Szálasi!” feliratú röplappal szórták meg Budapestet. Márciusban nyugati szomszédunk lett a náci Németország. Májusban életbelépett az első zsidótörvény, amely ellen a parlamenti vitában a reálpolitikus gróf Bethlen István is felszólalt, aki 1931-ben lemondott miniszterelnökségéről, majd 1935-ben saját pártjából is kilépett. November elején Németországban összehangolt, pogromszerű támadás a zsidóság ellen (Kristallnacht v. Reichskristallnacht), a magyar csapatok bevonulnak a Felvidékre és német-olasz tiltakozás ellenére megszállják Kárpátalját.
Ekkor már „zsidó”-nak hívják hivatalosan is az izraelitákat. A vallás, a felekezet egyre inkább háttérbe szorul, és előjön a származás igazolása, bizonyítása, azaz a faji hovatartozás. Állami szintre emelkedik az antiszemitizmus. A fajüldözési őrület oly mértékűvé válik, hogy a náci eszmékkel szimpatizáló Imrédy Béla miniszterelnököt is lemondásra kényszerítik, miután fajvédő társai kiderítették, hogy Imrédy egyik dédszüleje zsidó volt. A háborút országától mindenáron távol tartani akaró (amúgy antiszemita) miniszterelnök, Teleki öngyilkossága minimalizálta azt a reményt, hogy az országgal és népével együtt a magyar zsidóság is túlélheti az Európára ránehezedő újkori középkort.

Egy olyan országban, ahol a hazáját (és népét) annyira szerető költőt - (Radnóti), aki nem csak nemzetiségét, de vallását is feladta, feláldozta (kikeresztelkedett) magyarsága bizonyításáért, - törvényi segédlettel képesek voltak lelőni, mint egy kutyát, és ugyanezen törvény alapján, képesek voltak lemondásra kényszeríteni egy miniszterelnököt (Imrédy), mert egyik dédnagyanyja egy bizonyos nemzetiséghez tartozott. Nos, egy ilyen országban, igen hosszú időre van szükség, (ha egyáltalán szükség van rá), hogy a zsidóságot a magyar nemzeten belüli kisebbségnek lehessen tekinteni.

Ezen elgondolkozhatnak azok is „….akik úgy gondolják, hogy azonosságtudatukat zsidó nemzeti vagy etnikai kisebbségként élhetik meg, hasonlóan például a svédországi példához, ahol a zsidóság szintén kisebbség…..” (Népszabadság) Ugyanis a példa felvetője egy történelmi tényről megfeledkezik: Svédországban nem volt állami antiszemitizmus, nem voltak zsidótörvények.


Régi beidegződések újraébredése

Ami pedig az elmúlt tizenöt évet illeti, az nemcsak a máskülönben is velünk élő antiszemitizmus erősödését eredményezte, a szólás- és gondolatszabadság velejárójaként, hanem a rasszizmusét is. Lehet, hogy a „rasszizmus” szó, fogalom használata nem a legmegfelelőbb, de a jelenlegi kisebbségi, nemzetiségi törvények és politika – sajnálatos módon – mégis ebben az irányba hatnak. A XX. század első felének tragédiába torkollott „nemzetiségi” politikája kezd megismétlődni napjaink közgondolkodásában. Azzal a különbséggel, hogy ameddig az első világháborút követően ez a „nemzetiségi”, „kisebbségi” politika az antiszemitizmusból táplálkodott, addig napjainkra ez a politika a szegregáció és a „származáskutatás” sajátos ötvözetét mutatja. Itt nemcsak a cigányság kirekesztéséről van szó, aminek jelével nap, mint nap találkozunk, és őszintén: fel sem tűnik. Gondoljunk csak egy mindennapos konfliktusról beszámoló hírre: „ X faluban, kerületben feszültség alakult ki a magyarok és helyi romák között”. A „helyi romák”, cigányok nem magyarok? Nem magyar állampolgárok?

Ugyanilyen rasszista – lehet, hogy a szó, fogalom, jelző nem a legmegfelelőbb! – megnyilvánulásnak, és a múlt század első felében divatossá vált „származásfirtatás”-nak tartom napjaink politika megnyilatkozásait. Egyszerűen gusztustalan (és veszélyes) megkérdőjelezni valaki örmény (Lányi), orosz (Kupper) vagy bolgár (Schneider) származását. Mindenki annak vallja magát, aminek akarja. Ha a magyar „nemzetiségi” (kisebbségi) politika (ami ugye nincs, és – sajnos – sohasem volt) nem adna lehetőséget bizonyos kiskapukra, elsősorban anyagi előnyök szerzésére vagy biztosítására „származási alapon”, akkor talán el lehetne gondolkozni, hogy a „zsidó” vallás vagy nemzetiség-e.



A végtelen asszimiláció

Befejezésül az „asszimiláció”-ról. Ez a szó, fogalom a Kiegyezés után kulcsfontosságúvá vált, és markánsan kifejezte az izraelita vallású magyarrá válást. Értelme azonban kettős. A zsidóság körében az ortodox (haszid) zárt közösségből való kiválást, „kitörést” jelenti. A külső szemlélő számára, pedig a (nemzetbe való) beilleszkedést. Ezért e szónak a mai köznyelvben való használata antiszemita megkülönböztetésre ad okot. Hiszen meddig „asszimilálódik” valaki? Meddig használhatjuk bárkire is ezt a jelzőt?

Én még nem hallottam, hogy egy német/sváb származású magyart valaki is (vagy saját maga) "asszimilált német/sváb"-nak nevezett volna a több generáció óta itt élő - mondjuk - soroksári svábok közül. Még sarkosítottabban: valaki is nevezte már Lagzi Lajcsit „asszimilált sváb”-nak, vagy Hunyadi Jánost „asszimilált szerb”-nek, esetleg Mátyás királyt „asszimilált szerb családból származó”-nak?

Karinthy Frigyes, Molnár Ferenc vagy a kikeresztelkedett Radnóti, stb. miért voltak "csak” „asszimiláltak", és miért nem voltak (már) jó magyarok? Mikor válik valaki "magyarrá", és meddig kell neki "asszimilált"-nak lennie? (ahhoz, hogy magyarrá "váljék".)

Ezt a megkülönböztető jelzőt kizárólag a zsidókra alkalmazták (és alkalmazzák most is). Ha a köztudatban a zsidó/izraelita, mint vallás terjedt volna el, akkor erre a "megkülönböztető" jelzőre nem lenne szükség. A most folyó vitából is az cseng ki – elsősorban az „érintettek” körében – mintha az „asszimiláció” az identitás teljes feladását jelentené, sőt a vallásgyakorlás elhanyagolását, esetleg magának a vallásnak a feladását is. Akik ilyen következtetésre jutnak, azok szíves figyelmükbe ajánlom az ország többségét alkotó keresztény felekezetek tagjainak mindennapi életét. Senki sem kérdőjelezi meg a magyarságát annak, aki nem gyakorolja vallását, illetve azt a születés és a temetkezés rítusára szűkíti le. Miért lenne ez másként az izraelitáknál?

"Vallásos katolikus, izraelita, református stb. családból származik" – akik mind, kivétel nélkül, magyarok. Ennek a gondolkodásnak kellene mindennapi életünket jellemeznie. Aztán, ha az „érintettnek” kedve támad, akkor alakít a faluban, városban, környezetében német, szlovák vagy zsidó/izraeli kultúrcsoportot, hagyományőrző társaságot.

Amíg a magyar közgondolkodás az „asszimilált” jelzőtől nem tud megszabadulni, addig a befogadás, a magyarrá válás sem fog beteljesülni.

.

.

.

.

vissza az első részhez

.

.

.

Malév Flight 240

A Malév 240-es bejrúti járatának 30 évvel ezelőtti szerencsétlenségéről szinte az egész magyar média megemlékezett. A cikkek elsősorban a katasztrófa okozóira próbálták terelni a figyelmet, és politikai vérmérséklettől függően ki nem mondottan, elsősorban Izrael államot sejtetik mögötte. Az egyik áldozat, egy stewardess, férje, pedig a magyar államot, mintha a hivatalos szervek előre tudták volna, mi fog bekövetkezni 10 kilométerre a bejrúti repülőtértől a Földközi tenger felett. Ugyanis ott zuhant a tengerbe 50 utassal és 10 tagú személyzettel a Malév 240-es járata 1975. szeptember 30-án kora hajnalban. Nekem más feltevéseim vannak az esettel kapcsolatban, de előbb lássuk a történelmi körülményeket.

1973 őszén (október 06 – 22/24) volt az úgynevezett „Yom Kippur”-háború, amikor Egyiptom és Szíria a zsidók legszentebb ünnepén megtámadta az előző (1967) háborúban győztes és arab területeket elfoglalt Izraelt. A meglepetésszerű támadást az izraeliek végül is visszaverték, átkeltek a Szuezi-csatornán és Kairótól 120 kilométerrel álltak meg az ENSZ békefelhívására, és az USA közbenjárásával. A szíriai fronton, pedig 32 kilométerre közelítették meg Damaszkuszt. A háború következménye volt az első olajválság. 1973. október 16-án az addigi hordónkénti 3 dolláros olajár hirtelen 5 dollárra emelkedett, azaz máról holnapra 70 %-os áremelkedés következett be, mely a következő évben (1974) elérte a hordónkénti 12 dollárt. (1 hordó = 159 liter). Az OPEC ekkor határozta el, hogy az arab országokkal szolidárisan, amíg Izrael vissza nem adja az elfoglalt területeket és a „palesztin nép jogait”, addig a kitermelést mérséklik, és azon országoknak nem szállít, amelyek a Yom Kippur háborúban Izrael pártján álltak. Így olajszállítási bojkott alá vették az Egyesült Államokat és Hollandiát.

1975 áprilisában tört ki a libanoni polgárháború, ahol arab keresztények és muszlimok csaptak össze. A helyzetet súlyosbította a Jordániából kiűzött (Fekete Szeptember, 1970 szeptember -1971 július) Arafat szimpatizáns palesztinok, akik menekült táborokban éltek, és akik Szíriából kaptak fegyveres katonai támogatást. A falangisták vezetője elleni sikertelen merénylet végrehajtóit palesztinoknak vélték és ezzel kezdetét vette egy kaotikus két éves polgárháború, melyben politikai, etnikai és vallási csoportok és érdekek harcoltak egymás ellen. A PLO (PFSZ) is megosztott volt, kemény harcok folytak az Arafat vezette mérsékelt Fatah-szárny, akik lemondtak a további terrorról, és az Abu Nidal irányította továbbra is erőszakos, terrorista cselekmények hívei között.

1975 őszén annyira veszélyessé vált a helyzet Libanonban, és ezen belül Bejrútban, hogy a nemzetközi légitársaságok leállították járataikat. A bejrúti repülőtér személyzete nem tudta biztosítani a gépek biztonságos leszállását, szervizelését, karbantartását, feltöltését. Az egyetlen járat, légitársaság, amely akkoriban közlekedett, egyedül a Malév volt, melynek gépei visszafelé valahol a Földközi-tenger vidékén (pl. Ciprus) tankoltak. Állítólag a keményvaluta hajtotta a magyar állami vezetőket ennek a járatnak a fenntartására. No, meg a politikai helyzet, a jó kifizetődő fegyverszállítások, melyben a Videoton és a FÉG is kivette részét, miközben egyre több „szabadságharcos” kiképzését vállalta Magyarország. A szovjet tábor ekkor kezdte „felfedezni” és elismerni igazán Arafat mozgalmát. A PFSZ első irodáját még a nyáron, 1975. augusztus 19-én nyitotta meg Prágában, szeptember 29-én, pedig Budapesten.

Augusztus 20-án, egy nappal a prágai PFSZ iroda megnyitása után, a csehszlovák légitársaság, a CSA, Iljusin IL62 típusú utasszállítógépe 17 kilométerre Damaszkusz előtt, fedélzetén 126 emberrel lezuhant. Köztük volt Vujicsics Tihamér zeneszerző. Negyven nappal később, a budapesti PFSZ iroda megnyitása után - ugyancsak - egy nappal a Malév vadonatúj (egy éves) Tupoljev TU154A gépe Bejrút-tól 10 kilométerre zuhant a tengerbe.

Felvetődik a kérdés: nem lehet valamiféle összefüggés a kettő között? Elképzelhető, hogy a mindkét ünnepségre érkező, ill. az irodamegnyitásról távozó magas rangú (palesztin) vezetőket akarták eltenni láb alól. Hogy ez kinek az érdekében állt? Nem tudni. A potenciális elkövetők sora igen hosszú (lehet). Lehetnek az izraeliek, lehetnek a PFSZ vezetéséért versengő riválisok, lehetnek libanoniak, szíriaiak stb. Sőt, az is lehet, hogy nem lelőtték a Malév 240-as járatát, hanem a gépen bomba robbant. De, talán még véletlen baleset is történhetett, mondjuk felrobbant egy lőszerszállítmány. Bármi lehet.

Egy dolog azonban feltűnt ebben az egész történetben. A magyar közvélemény, média kizárólag a repülőgép katasztrófájának közvetlen kiváltó okára, a szerencsétlenség okozóira koncentrál. A meg nem nevezett "elkövető"-ben keresi a titok nyitját. Arra senki sem gondol, hogy esetleg más lehet a hallgatás, az elhallgatás, eltusolás mögött? Mégpedig egyszerű „anyagi” érdek: azaz a gép biztosítása. A Malév utasszállítógépeit ugyanis akkoriban – szabálytalanul és törvényellenesen – katonai célokra, azaz fegyverszállításra használták, és a repülőgép személyzetét, pilótáit tartalékos állománynak tekintették. Bencsics László kutatásai szerint néhány nappal a 240-es járat szerencsétlensége előtt a Malév pilótáit katonai kitüntetésekkel és előléptetésekkel jutalmazták, amit a pilóták nem teljesen értettek, hogy miért.
Ha egy (civil) utasszállítógépet szerencsétlenség ér, akkor a biztosító fizet. Ha viszont kiderül, hogy a gépet valójában katonai célra használtak (fegyver- és lőszerszállításra), akkor arra már nem érvényes a biztosítás! Tehát, a magyar hatóságoknak érdekük volt az ügyet nem bolygatni, a keresést, a szerencsétlenség okának és körülményeinek pontos kivizsgálását nem forszírozni, erőltetni, a kiemelést nem szorgalmazni. Ha feltevésem helytálló, akkor már érthető, hogy miért ez a titkolódás 30 év után is. Sokkal nagyobb „presztízsveszteséget” jelentett volna a magyar államnak (és a szovjet blokknak) - a világ előtt - ha kiderül, hogy utasszállítógépeket használnak fegyverszállításra, azaz katonai cselekményeket, gépeket álcáznak, mint egy szerencsétlenül járt polgári (Malév) gép elvesztése 60 emberrel a fedélzeten, köztük 11 magyar állampolgárral.

.

.

.

.

Frissítés, fejlemény

Erkölcs, pénz, kegyelet (Thursday, February 07, 2008)

Malév Flight 240 - újragondolva (Saturday, February 16, 2008)

.

.

.


Kapcsolódó anyagok
Flight MH17 - ki a felelős?   Sunday, July 20, 2014 Észjáték - Putyint behúzták a csőbe (?)    Monday, July 21, 2014.