Vallás vagy nemzetiség: a végtelen asszimiláció 2.

A közhangulat a zsidóság ellen fordul
Az asszimilált magyar zsidóság tömegesen és önként jelentkezett a hazavédelmére 1914-ben, az első világháború kitörésekor, és hősiesen harcolt a frontokon. A háború végére a közhangulat mégis ellenük fordult, mert a katonaságot elkerülők ez idő alatt a hátországban rendesen megszedték magukat a hadiiparon, hadigazdaságon. Majd a vereséget követő nyomorúságos időkben a feketézők között is szép számmal képviseltették magukat. Az igazi csapást azonban a társadalmi igazságtalanságokat radikálisan és gyorsan megváltoztatni akaró vörös (kommunista) forradalom hozta. A Tanácsköztársaság 28 minisztere (népbiztosa) közül 18 volt vallását nem gyakorló zsidó származású, élükön Kun Bélával. A kommün bukását követő, önmagát ellenforradalomnak nevező megtorlás - a fehérterror - azonban valójában pogrom volt. A bolsevik mozgalom és zsidó nemzetiség, származás közé egyenlőségjelet tévő szélsőséges, antiszemita elemek leegyszerűsítették a dolgukat: ahelyett, hogy a vidéket járva a kommunistákat szedték volna össze, és bíróság elé állították volna, a zsidókat verték agyon, illetve akasztották fel minden tárgyalás nélkül.

Az ország jelentős területvesztése (Trianon) tovább fokozta az antiszemitizmust, miközben azt lassan állami szintre emelte. Egyes vélemények szerint az erdélyi birtokait elvesztett magyar parlamenti képviselők (Bethlen, Teleki, Klebersberg stb.) azáltal váltak antiszemitává, hogy úgy gondolták, javaikat a (kommün elől Erdélybe menekült gazdag) zsidók fogják felvásárolni, mivel e birtokok nem kerültek (román) állami tulajdonba. Kétségbeesett dühük eredményének tekintik a trianoni békeszerződés után néhány hónappal elfogadott törvénycikket, a numerus clausus-t.

Az országot ért sokk-sorozat (vörös terror, területvesztés) a magyar zsidóság ellen fordította a közhangulatot. A helyzetet csak súlyosbította a genetika, mint tudomány, egyre nagyobb térhódítása az európai tudományokban. Ennek sajátos vadhajtása volt a fajvédelem, mely elsősorban Magyarországon és Németországban lett honos. Gömbös Gyula pártot is alapított, melynek tagja volt Bajcsy Zsilinszky Endre is, akit németellenessége vitt ebben a táborba. Az antiszemitizmus felerősödését a külföld sem nézte jó szemmel.



Bethlen a helyzet normalizálódásáért

Bethlen az ország gazdasági helyzetének stabilizálása érdekében, a sztrájkmozgalmak letörése, ill. elkerülése érdekében egyezséget kötött a Szociáldemokrata Párttal (Bethlen-Peyer paktum), majd a fehérterror megszűnését követően, 1924-ben hazánkat felvették az ENSZ elődjébe, a Népszövetségbe.

Egyes források szerint a numerus clausus bevezetését a Trianon-i szerződéssel összeegyeztethetetlennek tartó nyugati zsidó szervezetek épp akkor keresték meg a Népszövetséget, amikor Bethlen István nemzetközi kölcsönért folyamodott az ENSZ elődjéhez. A magyar miniszterelnök ezzel a pénzzel kívánta helyreállítani az ország labilis gazdasági helyzetét, és visszacsalogatni a vörös, majd fehérterror miatt kivonult finánctőkét. A jobboldal ellenezte Bethlen elképzelését, mert attól tartott, hogy a kölcsönért cserébe fel kell majd adni az irredenta, revíziós politikát, elképzeléseket. A baloldal üdvözölte, mert ettől a nyugati (elsősorban brit) befolyást várta, mely az ország demokratizálását segíthette volna elő. Ellentét alakult ki a magyar és a nyugati zsidó szervezetek között is. Az asszimilált magyar zsidóság „belügy”-nek tekintette a numerus clausus-t, és úgy ítélte meg, hogy a nyugatiak tiltakozása, és a kölcsön megadásához kötése, csak ronthat helyzetükön.

Végül a magyar vezetés, Bethlennel az élen belátta, hogy az ország gazdasági életének normalizálása nem megy a „zsidó tőke” nélkül. A nemzetközi kölcsön megszerzéséhez, a Népszövetséggel való tárgyalásra 1924-ben két zsidó származású minisztert is kinevezett báró Korányi Frigyes pénzügy- és Scitovszky Tibor külügyminiszter személyében. Még ebben az évben létrehozta a Nemzeti Bankot. A megszerzett nemzetközi kölcsön sokat segített Bethlennek az 1926-os választás megnyerésében. 1927-ben bevezette a pengőt, és 1928-ra úgy tűnt, hogy az időközben új irányt vett bethleni politika a monarchiabeli békeidőket hozza vissza. Módosították, pontosabban enyhítették a numerus clausus törvényt is. Az 1920-ban hozott törvényben faji vagy nemzetiségi alapon diszkriminálták a zsidókat, 1928-tól, pedig egy bizonyos „szociális-gazdasági” osztályhoz tartozónak kezelték. Ugyanebben az évben engedélyezték az izraelita vallás parlamenti képviseletét a Felsőházban. Ugyancsak 1928-ban Gömbös Gyula feloszlatta fajvédő pártját, és visszatért Bethlen István 1922-ben alapított Egységes Pártjába. Majd miniszterelnökként 1931-ben bejelentette azóta szállóigévé vált mondását: „….(eddigi) politikámat revidiálnom kell….”


Szelektálás etnikai alapon

Az újabb „aranykor” reménye aztán az elkövetkező 10 évben szertefoszlott. Olyannyira, hogy 1938-ra már az 1867-es emancipációnak a híre sem maradt. Január elsején, százezer „1938. Szálasi!” feliratú röplappal szórták meg Budapestet. Márciusban nyugati szomszédunk lett a náci Németország. Májusban életbelépett az első zsidótörvény, amely ellen a parlamenti vitában a reálpolitikus gróf Bethlen István is felszólalt, aki 1931-ben lemondott miniszterelnökségéről, majd 1935-ben saját pártjából is kilépett. November elején Németországban összehangolt, pogromszerű támadás a zsidóság ellen (Kristallnacht v. Reichskristallnacht), a magyar csapatok bevonulnak a Felvidékre és német-olasz tiltakozás ellenére megszállják Kárpátalját.
Ekkor már „zsidó”-nak hívják hivatalosan is az izraelitákat. A vallás, a felekezet egyre inkább háttérbe szorul, és előjön a származás igazolása, bizonyítása, azaz a faji hovatartozás. Állami szintre emelkedik az antiszemitizmus. A fajüldözési őrület oly mértékűvé válik, hogy a náci eszmékkel szimpatizáló Imrédy Béla miniszterelnököt is lemondásra kényszerítik, miután fajvédő társai kiderítették, hogy Imrédy egyik dédszüleje zsidó volt. A háborút országától mindenáron távol tartani akaró (amúgy antiszemita) miniszterelnök, Teleki öngyilkossága minimalizálta azt a reményt, hogy az országgal és népével együtt a magyar zsidóság is túlélheti az Európára ránehezedő újkori középkort.

Egy olyan országban, ahol a hazáját (és népét) annyira szerető költőt - (Radnóti), aki nem csak nemzetiségét, de vallását is feladta, feláldozta (kikeresztelkedett) magyarsága bizonyításáért, - törvényi segédlettel képesek voltak lelőni, mint egy kutyát, és ugyanezen törvény alapján, képesek voltak lemondásra kényszeríteni egy miniszterelnököt (Imrédy), mert egyik dédnagyanyja egy bizonyos nemzetiséghez tartozott. Nos, egy ilyen országban, igen hosszú időre van szükség, (ha egyáltalán szükség van rá), hogy a zsidóságot a magyar nemzeten belüli kisebbségnek lehessen tekinteni.

Ezen elgondolkozhatnak azok is „….akik úgy gondolják, hogy azonosságtudatukat zsidó nemzeti vagy etnikai kisebbségként élhetik meg, hasonlóan például a svédországi példához, ahol a zsidóság szintén kisebbség…..” (Népszabadság) Ugyanis a példa felvetője egy történelmi tényről megfeledkezik: Svédországban nem volt állami antiszemitizmus, nem voltak zsidótörvények.


Régi beidegződések újraébredése

Ami pedig az elmúlt tizenöt évet illeti, az nemcsak a máskülönben is velünk élő antiszemitizmus erősödését eredményezte, a szólás- és gondolatszabadság velejárójaként, hanem a rasszizmusét is. Lehet, hogy a „rasszizmus” szó, fogalom használata nem a legmegfelelőbb, de a jelenlegi kisebbségi, nemzetiségi törvények és politika – sajnálatos módon – mégis ebben az irányba hatnak. A XX. század első felének tragédiába torkollott „nemzetiségi” politikája kezd megismétlődni napjaink közgondolkodásában. Azzal a különbséggel, hogy ameddig az első világháborút követően ez a „nemzetiségi”, „kisebbségi” politika az antiszemitizmusból táplálkodott, addig napjainkra ez a politika a szegregáció és a „származáskutatás” sajátos ötvözetét mutatja. Itt nemcsak a cigányság kirekesztéséről van szó, aminek jelével nap, mint nap találkozunk, és őszintén: fel sem tűnik. Gondoljunk csak egy mindennapos konfliktusról beszámoló hírre: „ X faluban, kerületben feszültség alakult ki a magyarok és helyi romák között”. A „helyi romák”, cigányok nem magyarok? Nem magyar állampolgárok?

Ugyanilyen rasszista – lehet, hogy a szó, fogalom, jelző nem a legmegfelelőbb! – megnyilvánulásnak, és a múlt század első felében divatossá vált „származásfirtatás”-nak tartom napjaink politika megnyilatkozásait. Egyszerűen gusztustalan (és veszélyes) megkérdőjelezni valaki örmény (Lányi), orosz (Kupper) vagy bolgár (Schneider) származását. Mindenki annak vallja magát, aminek akarja. Ha a magyar „nemzetiségi” (kisebbségi) politika (ami ugye nincs, és – sajnos – sohasem volt) nem adna lehetőséget bizonyos kiskapukra, elsősorban anyagi előnyök szerzésére vagy biztosítására „származási alapon”, akkor talán el lehetne gondolkozni, hogy a „zsidó” vallás vagy nemzetiség-e.



A végtelen asszimiláció

Befejezésül az „asszimiláció”-ról. Ez a szó, fogalom a Kiegyezés után kulcsfontosságúvá vált, és markánsan kifejezte az izraelita vallású magyarrá válást. Értelme azonban kettős. A zsidóság körében az ortodox (haszid) zárt közösségből való kiválást, „kitörést” jelenti. A külső szemlélő számára, pedig a (nemzetbe való) beilleszkedést. Ezért e szónak a mai köznyelvben való használata antiszemita megkülönböztetésre ad okot. Hiszen meddig „asszimilálódik” valaki? Meddig használhatjuk bárkire is ezt a jelzőt?

Én még nem hallottam, hogy egy német/sváb származású magyart valaki is (vagy saját maga) "asszimilált német/sváb"-nak nevezett volna a több generáció óta itt élő - mondjuk - soroksári svábok közül. Még sarkosítottabban: valaki is nevezte már Lagzi Lajcsit „asszimilált sváb”-nak, vagy Hunyadi Jánost „asszimilált szerb”-nek, esetleg Mátyás királyt „asszimilált szerb családból származó”-nak?

Karinthy Frigyes, Molnár Ferenc vagy a kikeresztelkedett Radnóti, stb. miért voltak "csak” „asszimiláltak", és miért nem voltak (már) jó magyarok? Mikor válik valaki "magyarrá", és meddig kell neki "asszimilált"-nak lennie? (ahhoz, hogy magyarrá "váljék".)

Ezt a megkülönböztető jelzőt kizárólag a zsidókra alkalmazták (és alkalmazzák most is). Ha a köztudatban a zsidó/izraelita, mint vallás terjedt volna el, akkor erre a "megkülönböztető" jelzőre nem lenne szükség. A most folyó vitából is az cseng ki – elsősorban az „érintettek” körében – mintha az „asszimiláció” az identitás teljes feladását jelentené, sőt a vallásgyakorlás elhanyagolását, esetleg magának a vallásnak a feladását is. Akik ilyen következtetésre jutnak, azok szíves figyelmükbe ajánlom az ország többségét alkotó keresztény felekezetek tagjainak mindennapi életét. Senki sem kérdőjelezi meg a magyarságát annak, aki nem gyakorolja vallását, illetve azt a születés és a temetkezés rítusára szűkíti le. Miért lenne ez másként az izraelitáknál?

"Vallásos katolikus, izraelita, református stb. családból származik" – akik mind, kivétel nélkül, magyarok. Ennek a gondolkodásnak kellene mindennapi életünket jellemeznie. Aztán, ha az „érintettnek” kedve támad, akkor alakít a faluban, városban, környezetében német, szlovák vagy zsidó/izraeli kultúrcsoportot, hagyományőrző társaságot.

Amíg a magyar közgondolkodás az „asszimilált” jelzőtől nem tud megszabadulni, addig a befogadás, a magyarrá válás sem fog beteljesülni.

.

.

.

.

vissza az első részhez

.

.

.