Vallás vagy nemzetiség: a végtelen asszimiláció 1.

Régóta foglalkoztat az a Magyarországon manapság „időszerű” kérdés, hogy vajon a „zsidó” nép vagy vallás? Eddig valahogy sommásan az volt a magánvéleményem, hogy nincs a világon még egy olyan szerencsétlen vagy szerencsés – nézőpont kérdése – nép, amelynek történelme egyúttal vallása is. Felismerésem a „vasfüggönyös” időkre nyúlik vissza. Akkor tájt foglalkoztatott igazán ez a gondolat, amikor a hírekből értesültem, hogy pl. a Szovjetunióban a legális „disszidálás” csakis a zsidóknak adatott meg. Kicsit közelebbről tanulmányozva a dolgot, aztán kiderült, hogy sokaknak házasság révén vagy egyszerűen az izraelita vallás felvételével sikerült elérniük a kommunista paradicsomból való hivatalos kiűzetést. Ha nép, akkor csak egy szűk réteg távozhat, azok, akik „Isten kiválasztott népéhez” tartoznak, és azt igazolják. Ha viszont vallás, akkor bárki jelentkezhet kivándorlásra, aki előzőleg felveszi az izraelita vallást. Ehhez viszont elég egy „keresztlevél”, amit könnyebb és egyszerűbb beszerezni, mint zsidó szülőket, nagyszülőket. Ebből a gondolatmenetből, viszont arra a következtetésre jutottam, hogy ha zsidóknak ott van Izrael állam, akkor a katolikusoknak meg ott van Vatikán. Ha tehát, a katolikus egyház valóban elő akarná segíteni, legalább a kommunizmus vallási üldözöttjeinek távozását a Vasfüggöny mögül, akkor - Wallenberghez hasonlóan - miért nem adnak ki („gyártanak”) vatikáni útleveleket, védett papírokat a rászorulóknak? Aztán arra gondoltam, hogy hová teszi a Vatikán azt a sok katolikust, akik ezen a módon szabadulnának meg a kommunista diktatúrá(k)tól? A tömeges, és hivatalos disszidálás ábrándja itt meg is szakadt.

Ez a téma újra előjött, mikor Izraelben jártam és alkalmam nyílt vendéglátóimnak is előadni fiatalságom elmélkedését, a „zsidó” nép vagy vallás? – témakörben. A válasz az volt, hogy ők izraeli állampolgárok és izraelita vallásúak. Majd megjegyezték: a „vallás vagy nép” kérdésről a parlamentben is szoktak vitatkozni. Ezen igencsak elcsodálkoztam, de elmagyarázták, hogy olyan „zsidók” is élnek Izraelben, akik nem ismerik el Izrael állam létét, ezért nincs útlevelük sem, csak ott élnek őseik földjén az ortodox vallás szerint, és még a hivatalos héber nyelvet sem használják, egymás közt jiddisül beszélnek. Ebből az következik, hogy Izrael állam mindenkit befogad, aki „zsidósága” miatt bárhol a világban hátrányt szenved, vagy üldözik.

A „nemzetiség – vallás” téma azonban továbbra is izgatott, így annak történelmi hátterét kezdtem kutatni. Úgy érzem, hogy a jelenleg folyó vitához a magyarországi zsidóság sorsát a Kiegyezéstől érdemes közelebbről megvizsgálni.


Az emancipáció

A 19. század első kétharmadában egyfelől a polgárjogok, másfelől a zsidó közösségeken belüli változások foglalkoztatták a magyarországi zsidóságot. Helyzetüket és a hozzájuk való viszonyt nagymértékben befolyásolta a Felvilágosodás, a francia forradalom eszméi és a reformkorszak. A feltétel nélküli szabadságjogok kiterjesztését zsidókra, a zsidók polgári egyenjogúsítását, a liberális nemesek szószólója báró Eötvös József szorgalmazta „A zsidók emancipációja” című esszéjében (1840). Ebben kifejtette, hogyha egyenjogú tagjai lesznek a magyar társadalomnak, akkor elindul egy asszimilációs folyamat, és ezzel hosszútávon megoldódik a „zsidókérdés”.

Ugyanakkor a legnagyobb magyarként tisztelt gróf Széchenyi István ellenezte az emancipációt, amit „a magyar törzs mind erősebb fogyatkozásával” indokolt. Magyarázatát érdemes felidézni, ahogy azt egy rendőrségi besúgó jelentette a bécsi hatóságoknak 1839-ben.

„…..Úgy vélte [Széchenyi], hogy a németek egyre inkább túlsúlyba kerülnek, s Pest városát szemlélve gyakran már az a kérdés is felvetődött benne, hogy egyáltalán Magyarországon van-e? Ezek után konkrétan kifejtette: "Igaz ugyan, hogy a zsidók most igyekeznek megtanulni a magyar nyelvet, ez azonban […] csak azért történik így, hogy bennünket fogékonyabbá tegyenek az emancipáció iránt. Egyébként nagy tévedés azt hinni, hogy az emancipáció által a zsidók magyarokká lesznek, mivel szellemükben túlságosan németek. Ő maga [Széchenyi] igencsak kétli, hogy a zsidók az igazi keleti törzsekkel összekeverednének. Ha viszont […] még a földbirtoklási jogot is megkapnák, nem tudja, hová jutnának a magyarok."

Széchenyi magyarázatának „zsidóellenes”-ségével csak annak van joga azonosulni, aki magyarságában a „keleti törzsekkel” is azonosul, valamint elfogadja, hogy erőszakos hittérítés következtében hagyta el ősei törzsi vallását, és vált kereszténnyé. Azaz az új vallás (a kereszténység) tartotta össze a népet, a nemzetet, vagyis (Szent) István a vallást a „nemzetiségi (törzsi) politika” fölé helyezte. Tehát, amit a bibliai zsidó törzsek „Isten kiválasztott népének” tartanak és neveznek, azt a magyar (keleti) törzseknél „Mária országa” helyettesíti. Hiszen a keresztény vallás úgy hirdeti az egy igaz Isten krisztusi szeretetét, hogy közben nem nézi az egyén származását. (Erre legjobb példa a hittérítés) Ugyanakkor történelmi eredetét az első egyistenhívő néptől, a zsidóktól származtatja, akik szövetséget kötöttek Istennel. Nem hiába nevezte II. János Pál pápa a zsidókat „idősebb testvéreink”-nek, hiszen mindennapi életünket ugyanaz a Tíz Parancsolat határozza meg, amit Mózes kapott Istentől.


A Kiegyezés és az izraelita vallás

Széchenyi fenntartásai ellenére 1840-ben a parlament megszavazta azt a törvényt, mely a zsidóknak szabadköltözködési, illetve letelepedési jogot adott. Az egyenjogúság azonban vagy még harminc évet váratott magára. Végül is a Kiegyezés hozta meg, amikor az 1867-ben elfogadott polgári egyenjogúsági törvény kimondta:
1. § Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogositottaknak nyilvánittatnak.
2. § Minden ezzel ellenkező törvény, szokás vagy rendelet, ezennel megszüntettetik.

(1867, XVII. törvénycikk.)

Ez a császári és királyi rendelet, törvény nemcsak Magyarország, de Közép-Európa egyik legjobban asszimilált izraelita közösségét eredményezte a következő ötven évben, azaz az első világháború idejéig. A társadalmi emancipáció lassan valósult meg, hiszen magában az izraelita közösségekben is feszültséget okozott a kialakult új helyzet. Ugyanakkor politikai és gazdasági téren új korszak kezdődött a felemelkedés és kibontakozás terén. Érdemes megemlíteni, hogy 1867 után a hivatalos iratokban és törvényszövegekben a korábbiaktól eltérően már egységesen az izraelita felekezet megnevezés található (és nem zsidó, héber vagy mózeshitű). Eszerint beszéltek magyar, német vagy más anyanyelvű, izraelita vallású magyar állampolgárokról.


Ortodox és neológ

Az 1867-es törvény felbolygatta a közösségi életet. Az izraelita vallásra jellemző, hogy közösségi alapon szerveződik. Ellentétben a katolikus vallással, amelynek felépítése, szerkezete piramisszerű, hierarchikus. Gyakorlatilag izraelita egyházról nem is beszélhetünk, hiszen a rabbi nem egyházi ember, nem az egyházat képviseli, nem „pap”, hanem a közösség (hit-község) olyan tanult tagja, aki a vallási, rituális hagyományokkal, szokásokkal is tisztában van, azaz a közösség vezetője (rabbi = tanító). A zsidó közösségek önellátóak voltak, és meglehetősen befelé fordult életet éltek, különösen tőlünk keletre, a mai Ukrajna területén. Ez egyfajta védelem (is) volt a pogromok ellen: kerülték a „konfliktusokat”, miközben a köztiszteletnek örvendő (csoda)rabbik (rebe) tekintélye igen erős volt, és nagyon befolyásolta a közösség életét. Az 1867-es törvény választás elé állította a közösségeket, már csak azért is, mert a központi hatalom, az állam, megkövetelte a felekezet vezetőivel való kapcsolattartást. Úgy, ahogy az a többi történelmi egyházzal már régóta bevett szokás volt. A hitközségek szerveződése egyben a felekezeten belüli különválást is jelentette.

A hagyományőrzőket ortodox vagy talmud irányzatnak, a beilleszkedés, az asszimiláció felé hajlókat, pedig neológ (új elveket követő) irányzatnak nevezték. Az egyik csoporthoz sem csatlakozó néhány hitközség magát status quo ante-nak nevezte.

A különbség a külső szemlélő részére is észrevehetővé vált, hiszen a neológ zsinagógában volt orgona, és az imádkozás magyar nyelven folyt. A zsinagóga ezzel felértékelődött. Ez abból is látszott, hogy sokat adtak az épület külső és belső építészeti megjelenésére, és ezáltal a neológ irányzatot követők vallási központja lett, amely ugyanakkor szinte az egyetlen kapcsolat maradt egymással és a judaizmussal. A hagyományőrzés - az ünnepeket leszámítva - gyakorlatilag csak a kóser étkezésre, valamint a születési és a temetkezési szokásokra korlátozódott.


Egyházpolitikai törvények

Az izraeliták törvényelőtti egyenlőségét és vallásként való teljes jogú elismerését az 1894-ben és 1895-ben elfogadott úgynevezett egyházpolitikai törvények biztosították. Ezek a törvények alkotmányjogi szempontból is előremutatóak voltak a modern magyar polgári állam megteremtése felé. 1894-ben vezették be a kötelező polgári házasságot és az állami anyakönyvezést, valamint engedélyezték a házasfelek szabad megegyezését gyermekeik vallását illetően (1894. évi XXXI., XXXII., XXXIII. törvénycikk). Korszakalkotó változást hozott 1895-ben a vallás szabad gyakorlatáról szóló törvény(1895. évi XLIII. törvénycikk), amely teljesen szabaddá tette az áttérést, az egyházakba való belépést és az azokból való kilépést, s megengedte a felekezetnélküliséget.

Itt érdemes megjegyezni, hogy ezek a reformok báró Eötvös József, első magyar kultuszminiszternek és a bársonyszékben őt követőknek (Trefort Ágoston, Eötvös (fia, a tudós) Loránd, Wlassics Gyula) köszönhető.
Az első világháborút megelőző 50 évben („aranykor”) az asszimilációra, a magyarrá válásra való hajlandóságot, lelkesedést mutatja, hogy a névváltoztatásban, a „magyarosításban” is élenjártak az izraeliták. Nemcsak szülőföldjüknek, de hazájuknak is tekintették Magyarországot, és úgy tűnt, hogy az állam mellett, a magyar nép is a nemzet testének, részének tekintette izraelita vallású honfitársait.


Tiszaeszlár

A liberális gondolkodású államvezetés úgy gondolta, hogy a szabad vallásgyakorlással és a törvényelőtti egyenlőséggel szabad utat engedett a polgárosodásnak. Ennek egyik próbatétele és mérföldköve volt az úgynevezett „tiszaeszlári per”. Egy katolikus tinédzserlány eltűnését (vízbefulladását) használta ki néhány megrögzött antiszemita, hogy középkori rémtörténettel uszítsa a környék lakosságát a Tisza-menti faluban élő izraeliták ellen. Az elképesztő vád: a lány azért tűnt el, mert a közelgő zsidó húsvétra (Pesszah) készülők a kovásztalan kenyérbe (pászka, macesz) belekeverték a szerencsétlen teremtés vérét, és úgy sütötték ki. Az eset és a képtelen vád híre országhatáron túlra is eljutott, épp úgy, mint később a vádlottak felmentése, kiknek védője a nagytekintélyű pesti ügyvéd, az egykori kultuszminiszter névrokona: Eötvös Károly volt. Az 1888-ban és 89-ben lefolytatott per országszerte antiszemita zavargásokhoz, majd a következő parlamenti választáson a szélsőjobboldal megerősödéséhez vezetett. Mindezek ellenér, az akkori államvezetés (még) kordában tudta tartani az ilyesfajta indulatokat. Sőt, a történtekről az országgyűlésben nem az „érintett” (izraelita) honatyák emelték fel a szavukat a képtelen vád ellen, hanem a magyarság képviselői.
(A tiszaeszlári perről 1948-ban osztrák játékfilm készült „A per” (der Prozess) címmel, mely ugyanabban az évben a velencei filmfesztiválon elnyerte a legjobb rendezői díjat.)

Az antiszemita hangulatot csak fokozta az orosz pogromok elől menekülők ortodox (haszid) zsidók ezrei. 1881 után évente átlag 100.000 menekült érkezett Oroszországból, Galícián (az egykori Halics) keresztül. Az 1905-ös orosz forradalom bukása után tetőzött a menekültek száma és tömege. Ez volt az első nagy menekült-hullám Európában, amire nem voltak felkészülve az országok. Nagy-Britannia például 1905-ben leállította a zsidó bevándorlást.


A Dreyfus-per

Közben történt még egy lényeges esemény, mely befolyásolta a kontinens zsidóságának további sorsát: a Dreyfus-per. Érdekes, amíg a vallásszabadságot hirdető Magyarországon - mint egy fricskaként – egy rituális, vallási eseményt (húsvét) használtak ki antiszemita uszításra, addig Franciaországban – az 1870-71-es francia-német háborút követően – egy (francia-német) katonai kémügyet használtak fel antiszemita hecckampányra. Erről a perről 1895-ben tudósított a budapesti születésű bécsi újságíró Theodor Herzl (Tivadar), egy asszimilált izraelita család fia, aki a Deák-téri evangélikus gimnáziumban érettségizett.

A Dreyfus per-nél megfigyelhető, hogy az állam már nem állt ki (időben) az igazság, illetve annak kiderítése mellett. A németekkel (poroszokkal) szemben elvesztett háború nagyon felkorbácsolta a francia nacionalista érzelmeket, indulatokat. A német kémügyben (mint később kiderült, antiszemita nyomozók) egy el-szászi, izraelita vallású francia katonatisztet ültettek (ártatlanul) a vádlottak padjára. A népharag igen rövid idő alatt antiszemita hisztériába csapott át, és Alfred Dreyfus kapitányt (századost) életfogytiglani száműzetésre és börtönre ítélték. Ez annyira megviselte Herzl-t, hogy megállapította: az antiszemitizmus (ha állami szintre emelkedik, akkor) előbb-utóbb tragédiához vezet Európában. Ezért úgy gondolta, hogy ez ellen csakis a nemzetté válás, és az Európán kívüli saját ország megteremtése védheti meg Isten kiválasztott népét. Ezzel megszületett a cionizmus, illetve a cionista mozgalom.



Cionizmus, ortodoxia, asszimiláció

Az antiszemitizmus erősödését nem akarta észrevenni, nem akart róla tudomást szerezni a társadalmi felemelkedésben lévő magyar zsidóság. Szinte vakon bíztak abban a liberális magyar arisztokráciában, mely a vallásszabadság és a törvényelőtti egyenlőség biztosításával meghozta számukra – mindenekelőtt - a gazdasági létbiztonságot. Ezért Herzl ötletét az új, saját haza teremtésére elvetették. Örültségnek, „zsidóellenes”-nek tartották. Talán legjellemzőbb az akkori helyzetre, hogy Theodor Herzl (Tivadar) saját édes unokatestvérét, a jó nevű pesti színírót Heltai Jenőt kérte fel a magyarországi cionista központ vezetésére, és a mozgalom népszerűsítésére. Heltai ezt azzal utasította vissza, hogy ő magyar. Herzl ötletével csak akkor békült meg a magyar zsidóság, amikor a jövőért aggódó és álmodozó „államalapító” korrigálta elképzelését, és csak a „jöttment”, hazátlan, új bevándorlókat bíztatta az Európán kívüli országalapításra egy gyéren lakott, sivatagos, mocsaras vidéken, Palesztinában.
Ez a hozzáállás egyúttal rámutat arra a feszültségre is, ami ekkorra már érezhető volt a magyar zsidóságon belül: az asszimilációt elvető „galíciai”-aknak vagy „polisi”-nak nevezett ortodox (haszid) izraelita vallású menekültek nagyszámú megjelenése az országban. A feszültség persze a befogadó országok lakossága körében is egyre nőtt a pajeszos, furcsa öltözetű és szokású idegenekkel szemben. Bécs polgármestere, a szociálisan érzékeny antiszemita Karl Lueger például megtiltotta az oroszországi és romániai menekült zsidók letelepedését. Mindez előrevetítette, hogy az 1867-ben megkapott emancipáció előbb-utóbb veszélybe sodródik.

tovább a második részhez