Teleki

JAVASLAT

A szoborállítás elleni petíció aláírásával, valójában a köztéri felállítás ellen tiltakoztam. Nem tartom ildomosnak e háborúellenes államférfinak köztéren szobrot állítani mindaddig, amíg a deportáltaknak, a Holocaust ártatlan áldozatainak nincs Magyarországon köztéri emlékműve. Mert nincs! A jövő hónapban megnyíló emlékhelyet sem köztéren alakították ki! Pedig az elmúlt közel 60 esztendőben, (1945 óta) kizárólag antifasiszta kormányok és rendszerek váltották egymást! Mégsem jutott eszébe egyiknek sem, hogy köztéren örök mementót állítson azon állampolgárai emlékére, akiknek külföldre hurcolását és legyilkolását nem akadályozták meg. (A hazai "atrocitásokról" nem is beszélve.)

Az 1945 utáni mindenkori magyar vezetés bűnös mulasztása ez, mert egyik sem mert szembenézni a múlttal, és a lakosságnak őszintén feltárni, a Monarchia felbomlása (1918) és a második világháború befejezése (1945) közötti időszak ideológiai áramlatainak hatásait a magyar népre és társadalomra. Elsősorban Trianon és a Holocaust pártatlan és mindenre kiterjedő történelmi feldolgozásával és (meg)ismertetésével adósak, pedig e két esemény XX. századi történelmünk és (mai) gondolkodásunk alapvető meghatározója.

A legsúlyosabb hiba és probléma a Horthy és (Rákosi-)Kádár korszak összehasonlítása. A párhuzamállítók egy lényeges tényt nem vesznek figyelembe: míg a Horthy korszak alatt az ország független volt, vezetőik döntéseit idegen hatalom nem befolyásolta (lásd a náci-német kérés megtagadása Teleki részéről Lengyelország 1939-es megtámadásakor), addig a (Rákosi-)Kádár korszak idején az ország (mindvégig!) katonailag megszállt, Moszkvától függő szatellit-állam volt (lásd szovjet kérés meg-nem-tagadása az 1968-as csehszlovákiai bevonuláskor).

Ez persze nem ment(het)i fel az 1945 utáni (pártállami) vezetést a felelősség alól, viszont súlyosbítja a két világháború közti szabad és független Magyarország vezetőinek erkölcsi felelősségét állampolgáraiért.

Teleki, mint miniszterelnök, 1939 szeptemberében nem engedte át hazánkon a német csapatokat, és az ország nem vett részt a Lengyelország elleni náci hadjáratban. Majd a lengyelek elleni szovjet orvtámadás másnapján - szeptember 18. - Teleki teljes hosszában megnyittatta a (Kárpátalja márciusi magyar elfoglalása óta - ismét - létező) lengyel-magyar határt a két tűz közé szorult és menekülő lengyelek tízezrei előtt. 1941 tavaszán, amikor Európa nagy része már náci uralom alatt volt, Teleki Magyarországa (még) a „béke szigetének” számított. Ezért, (világ)történelmi szempontból, háborúellenes politikusi nagysága felöl nem lehet kétség. Még a galád módon, törvényileg megnyomorított (zsidó) kisebbséget is megrázta Teleki öngyilkossága, hiszen a II. világháborúból addig kimaradt ország jövője került veszélybe.

Belpolitikailag, erkölcsileg, emberileg és etikai szempontból viszont oly mértékben elfogadhatatlan Teleki antiszemitizmusa, hogy az sok jóérzésű ember szemében megkérdőjelezi világháborús (kül)politikai érdemeit.

Talán - egyedül - tudományos munkásságának megítélésében van meg az a bizonyos "konszenzus", ahol a sors fintora, hogy - egyes források szerint - Teleki térképszerkesztési módszereit használták Izrael állam megalapítását követően, a határkijelölésnél.

A Telekinek tulajdonított, és a köztudatban numerus clausus-ként ismert törvénycikkely szövegéből nem derül ki egyértelműen annak igazi célja: az izraelita vallású tanulók létszámának korlátozása a felsőoktatásban. Csak arra van utalás, pontosabban utasítás benne, hogy a „nemzethűség”-ről és „megbízhatóság”-ról kell meggyőződnie az egyetemi karoknak, és javaslatot tenni a vallás- és kultuszminisztériumnak az önmaguk által meghatározott százalékos arányokra.

Hogy ez a törvény valójában hány tanulni vágyó (izraelita) diákot sújtott, - nem tudni. Aki megtehette, tanulmányait külföldön, elsősorban német nyelvterületen folytatta, mivel a két esztendővel korábban megszűnt Osztrák-Magyar Monarchiában a kétnyelvűség természetes volt. Lexikoni adatok szerint ötezer zsidó származású fiatal hagyta el az országot az elkövetkező években, és többségük a Weimari Köztársaságban végezte tanulmányait.

A numerus clausus kirekesztő, rasszista elve és célja erkölcsileg, etikailag és emberileg egyaránt elítélendő. Mégis: alkalmazása messzemenően "humánusabb"-nak tűnik a Rákosi (és részben Kádár) korszak egyetemi felvételi rendszerénél, ahol minimális lehetősége sem volt egy származása miatt "osztályidegen"-nek megbélyegzett diáknak. Külföldi továbbtanulásról pedig még álmodni sem lehetett!

A numerus clausus-t faji alapon és állami szinten először a cári Oroszországban alkalmazták 1887-től. A Magyarországon 1920-ban bevezetett törvényt később a lengyelek és a románok is átvették. A nagy létszámú (zsidó) bevándorlás miatt ekkortájt az USA keleti-parti egyetemein is (nem államilag, nem törvényileg!) korlátozták a kelet-európai zsidó hallgatók számát. Németországban pedig ma is használják ezt a kifejezést (NC = numerus clausus = Beschränkung der Studienplatzzahl) a felvételi létszám korlátozására. Sőt, az EU-ban is meghatározott számú „nem-EU”-s állampolgár diákot vesznek, vehetnek fel!

De akkor miért róják fel Telekinek "zsidótörvény"-ként, a numerus clausust (mai) bírálói? A választ e törvénycikkely alkalmazása, azaz az "íratlan szabály", a "gyakorlati élet" adja. Az egyetemek autonómiáját kihasználva (és kijátszva) rendszeres volt az izraelita vallású diákok megverése (hírig), oly mértékben, hogy a hallgató ne tudjon részt venni a vizsgán. A veréseket nem jelentették a hatóságoknak, mivel az egyetemi autonómia miatt a rendőrség amúgysem léphetett be az épület(ek)be. E brutális, aljas módszer és gyakorlat felett szemet hunyt az akkori államvezetés, Teleki Pállal az élen.

Ezért a két világháború közti szabad és független Magyarország vezetőit sokkal nagyobb felelősség terheli az ország állampolgáraival szemben elkövetett tetteikért, bűneikért, mint a Moszkvától függő 1945 utáni diktatúrák vezetőit.

Ugyanakkor az elmúlt közel hatvan esztendő emlékezés- és történelemhamisításáért az önmagukat antifasisztának nevező kormányok tagjai felelősek, akik a jelenlegi (fiatal) demokráciában sem képesek köztéri mementót állítani több mint félmillió magyar állampolgár értelmetlen halála emlékére.

Javaslatom:

1. A holocaust emlékévre való tekintettel, idén és jövőre ne állítsanak köztéri szobrot Teleki Pálnak.

2. A jogfolytonosság elve alapján, az elkövetett gaztettek nyilvános megkövetéseként, valamint rá való emlékeztetésként (2005-ben) a magyar állam állítson köztéri Holocaust emlékművet. A kuratóriumban ne képviseltessék magukat zsidó (cigány stb.) szervezetek és származásúak, ezzel is hangsúlyozva azt az őszinte, bűnbánó felelösségtudatot, amit a nemzettestből kitaszítottak sorsa és halála miatt érez a magyarság.

3. A köztéri Holocaust emlékmű felállítást követően, Teleki Pál halálának 65. évfordulójára (2006), állítsanak köztéri emlékművet a tudós politikusnak.

.
Aztán, emlékezve a 2004-es esztendő nagy vitáira, Teleki Pál köztéri szobra előtt elhaladva, a néma többségnek valószínűleg egy jereváni rádiós vicc jut majd az eszébe:

Kérdés: Igaz, hogy Shakespeare buzi volt?
Válasz: Igaz, de nem arról híres!





.
*Ez az írásom 2004 tavaszán (márciusban) született és egyetlen magyar napilap sem volt hajlandó közölni. (még olvasói levél formájában sem)