Amerikát nem félteni, megérteni kell !
Amiben biztos vagyok: Amerika ezt is túléli. Mármint a „válságot”. A nép, a vezetőik, a rendszer és a gondolkodásmód - elejétől fogva - mind-mind azon vannak, hogy a bajokat nemcsak „orvosolni” kell, hanem arra kell törekedni, hogy az "soha többé ne ismétlődjenek meg!" Tehát, nem a „tűzoltáson" van itt a lényeg, hanem a megelőzésen, a hasonló bajok, esetek elő-ne-fordulásán. Ez a mentalitás hiányzik a Kárpát-medencében. A hazai hírközlés, megtűzdelve jó néhány kommentárral, „publicisztikával”, és „elemzéssel”, csak nem akarja észrevenni, és olvasóinak közvetíteni a lényeget: az amerikai (de mondhatnám a tengerentúli angolszász) mentalitást, és a („kapitalista”) rendszer felépítését. Az USA (akárcsak Ausztrália, Kanada stb.) gazdaságának alapja, az úgynevezett „húzóágazatok”, elsősorban az építőipar (housing) és a szállítás, közlekedés (autógyártás) életben tartása.
A szociális, szocialista („kommunista”) gondolkodású Európával szemben a tengerentúlon az állam, mint olyan, sokkal kevesebb adót szed be, azaz „nagykorú”-nak tekinti polgárait, akiknek maguknak kell gondoskodniuk „jövőjük”-ről, anyagi biztonságukról. Ez a szabadság. És ennek ára az alacsony adókból eredő relatív magas(abb) kereseti lehetőség, a pillanatnyi jólét, ami könnyen elveszhet, ha az egyén nem gondol a jövőjére, az esetleges rossz napokra, hogy azokat ki tudja védeni, túl tudja élni. Az USA-ban (épp úgy, mint a többi tengerentúli angolszász országban) ismeretlen fogalom az „az nekem jár” európai, de még inkább magyar(os) mentalitás, hozzáállás.
Az amerikai állam adóbevételének legnagyobb része a honvédelemre megy el. Nem csak a közvetlen katonai kiadásokra, hanem a fejlesztésre, a kutatásra, amiből aztán később a polgári, civil élet és gazdaság is profitál. Igen sok vállalat, cég (beszállító) léte függ a honvédelmi kiadásoktól, ami sokaknak teremt és biztosít hosszú távú megélhetést, állandó munkahelyet. A másik jelentős állami kiadás a közigazgatásra, az államapparátusra, a hivatalokra és hivatalnokokra megy el. Leszámítva a (természeti) katasztrófákkor adandó segélyeket, a szociális juttatások és azok elosztása nem (központi) állami feladat. Persze az állam (adókedvezményekkel) serkenti a „gazdagokat”, a munkaadókat, hogy adományokon keresztül támogassák és segítsék a szociálisan rászorulókat.
Az állam most mégis közbelépett, és az adófizetők pénzéből adott olyanra, amihez – elvben – semmi köze, hiszen ha egy cég tönkre megy, az elsősorban a cégvezetés (a menedzsment) hibája: rosszul gazdálkodtak. A cégek, vállalatok, vállalkozások alapítása, létrehozása, működése és (esetleges) bukás, megszűnése a „természet rendje”, a kapitalizmus alapja és velejárója. Csakhogy a mostanra kialakult helyzet alapjában ingatta meg az amerikai gazdasági rendszert! Ha nem működik az építőipar (housing) és a szállítás, közlekedés (autógyártás), akkor megáll a gazdaság és az élet. Ha az emberek nem vesznek házat, lakást, akkor egész iparágak mennek tönkre, szűnnek meg, és az abban dolgozók nem csak a munkahelyüket, munkájukat, megélhetésüket veszítik el (milliós nagyságrendben!), hanem a munkanélküliség, azaz a fizetésképtelenség miatt az otthonukat is! Ördögi kör, mely ha (jól) működik fantasztikusan vonzó életet, gazdagságot képes teremteni.
Az ország vezetői és tanácsadói nagyon jól látták a helyzetet, és azt, hogy hol is kell valójában segíteni. A baj méregfogát azzal lehetett kihúzni, hogy a két legnagyobb lakás-ház hitelintézetet (Fannie Mae, Freddie Mac) meg kellett támogatni. Ugyanis, ha ezt nem teszik, akkor (kártyavár módjára, vagy a dominó elv alapján) összedőlt volna az amerikai gazdaság (egyik) főpillére: az építőipar valamennyi kapcsolódó iparággal együtt! A befektetési bankot (Lehman Brothers) már hagyták „elvérezni”, csődbe menni, hiszen ez a bank nem (volt) egy országos hitelintézet, ezért annak megszűnése nincs kihatással a lakáshiteltől függő kisemberre, az átlag amerikaiak többségére. A következő (állami) támogatást a legnagyobb (viszont)biztosítótársaság kapta: az AIG (American International Group). Ez a viszontbiztósító fedezi, védi a tönkremenéstől a nagy bankokat. A hirtelen jött nagyszámú és mértékű biztosítási követeléseket láthatólag nem tudta (volna) teljesíteni, ami nagymértékben rontotta volna az embereknek az egész bank- és pénzrendszerbe vetett bizalmát.
A kialakult helyzet gyors orvoslására Paulson amerikai pénzügyminiszter kidolgozott egy 700 milliárd dolláros „segélyprogramot”, amit egy három oldalas (ajánló)levél kíséretében megküldött a kongresszusnak, azaz a törvényhozásnak jóváhagyásra. A két nagy politikai párt emberei, politikusai közben meghallgatták az utca embere véleményét is – különös tekintettel a közelgő választásokra. Ezek figyelembevételével a három oldalas Paulson levél 100 oldalas törvényjavaslattá dagadt, változott, amelyért már nem lelkesedett a bajba került pénzügyi világ, a Wall Street. Az eredeti terv alapján a segélyt várók azt képzelték, hogy a kormány 700 milliárd dollár készpénzt „ajándékoz” az amerikai pénzügyi szektornak. A politikusok és tanácsadóik azonban az adófizetők (pénzének) védelmében különféle kikötéseket és megkötéseket „csempésztek be” a törvényjavaslatba, ami végül is nem aratott egyértelmű és egységes sikert, hiszen kis különbséggel, de leszavazták.
Mit is hallhatott az amerikai képviselő, politikus az utca emberétől?
Megoszló véleményt, melynek lényege: beavatkozzon az állam vagy sem. A munkahelyét, házát, sőt megtakarított pénzét (befektetéseit) féltő azonnali segítséget várt bárkitől és bármely formában, elsősorban az ország vezetőitől, azaz az államtól. A nagytöbbség azonban hamar felismerte, hogy ha ez a segítség az államtól jön effektív pénz formájában, akkor gyakorlatilag az adófizetők pénzéből akarják, fogják megmenteni az évek óta busás haszonra szert tett, de rosszul gazdálkodó pénzintézeteket, bankokat, azaz a „bajkeverőket”, a felelősöket futni hagyják. Ez, pedig ellentmond a kapitalizmus alapelvével: a szabadversennyel, amit a kereslet-kínálat örök törvénye határoz meg. Ezért, az állam ilyen jellegű beavatkozása már maga a „kommunizmus” lenne. Így aztán nem csoda, hogy a három oldalas pénzügyminiszteri mentőcsomagból igen rövid idő alatt 100 oldalas törvényjavaslat lett, mindenféle kikötéssel, feltétellel megtűzdelve az adófizetők érdekében. Mint kiderült, a honatyák még ezt a „finomított” változatot sem tartották egyértelműen választóik érdekeinek megfelelőnek.
Hogyan jutott ide az USA?
A bajok, nehézségek első jelei már 2001 tavaszán megmutatkoztak. Ilyen értelemben szinte jól jött szeptember 11., amire minden bajt, problémát rá lehetett fogni. Az amerikai népet valóban sokkolta a hihetetlenül jól szervezett és látványosan végrehajtott terrortámadás. Bebizonyosodott, hogy a földrajzi előny (több ezer kilométeres vizekkel, tengerekkel védett ország) és technikai fölény (rakétaelhárító és előrejelző rendszerek stb.) ellenére az Újvilág sebezhető. Méghozzá nagyon. A két torony, melyek egyben a kapitalizmus jelképei is voltak (a WTC, azaz a Világkereskedelmi Központ), valóságos pánikot, félelmet váltott ki Amerika-szerte. Ezen az elkeseredettségen volt hivatott változtatni a központi bank (a Fed), amikor elkezdte csökkenteni az akkoriban 6% - 7%-os betéti kamatokat. Alain Greenspan a Fed elnöke úgy látta, hogy a negatív közhangulaton kamatcsökkentéssel lehetne a leghatásosabban és a leggyorsabban változtatni. Hiszen, ha alacsonyak a kamatok, az emberek nem a bankban fogják tartani a pénzüket, hanem vásárolnak, elköltik. A tömeges vásárlás pedig „beindítja a gazdaságot”, a termelést, mely új megrendeléseket eredményez, ami új munkahelyeket teremt és feledteti azt a sokkot és bizalmatlanságot, amit 9/11 okozott.
A bankközi kamatláb egy éven belül 7 %-ról 1 % azaz egy százalékra (!) csökkent, ami nem csak a vásárlási kedvet fokozta (a megtakarításokkal szemben), hanem a hitelpiacot is „mozgásba hozta”. Először a nemzetközit: érdemes lett Amerikában alacsony kamatú hitelt felvenni és ugyanazt a pénzt külföldön (pl. Európában, EU-ban) magasabb kamatlábbal fialtatni. Ekkor kezdett megerősödni az euró és megdrágulni az európai export USA felé, mely ugyancsak jó volt az amerikai gazdaságnak. Az „olcsó dollár” miatt könnyebb lett az amerikai termékeket eladni a világban. A hazai pályán, pedig olyanok is – könnyen – hitelhez juthattak, akik eddig álmodni sem mertek, pl. házvásárlásra. Hamarosan az amerikai hitelintézetek, bankok is vérszemet kaptak, és boldog-boldogtalannak kezdtek kölcsönt adni. Az üzlet annyira jól ment, annyira jól jövedelmezett a hiteladóknak, hogy közben – lelkiismeretlenül – nem vizsgálták meg a hitelfelvevő anyagi hátterét. Az íratlan arányszabály azt tartja, hogy a törlesztő összegnek nem szabad meghaladnia a hitelfelvevő keresetének, (havi vagy éves) bevételének az egyharmadát. A sok lelkiismeretlen ügynök a magas jutalék és a gyors meggazdagodás reményében olyanoknak is "szerzett" biztosított olcsó, alacsony kamatú hitelt, akiknél a törlesztés két kereső (házaspár) esetében meghaladta a bevétel 50 %-át is!.
A baj – többek között - akkor kezdődött, amikor az inflációs félelmek miatt a kamatlábak emelkedni kezdtek. Persze, azt senki sem gondolhatta komolyan, hogy a banki és hitelfeltételek – szép magyar szóval „konstrukciók” – 20-30 évig változatlanok lesznek, maradnak. A megváltozott körülmények tömegesen érintették a rossz, felelőtlen hitelfelvevőket, akiknél a tönkremenetelhez már az is elég volt, ha az egyik kereső, pl. elvesztette a munkahelyét, és egy fizetésből kellett volna tovább finanszírozni a ház- vagy lakáshitelt.
A megszorultak egyetlen menekülő útja a ház vagy lakás eladása lett. Igen ám, de ha egyszerre nagy lesz a kínálat és szinte nulla a kereslet, akkor az ingatlanpiacon zuhanni kezdenek az árak. Elvégre nincs vevő, ill. többségbe kerültek az eladók. Általában ilyenkor csak a törlesztés-, ill. fizetésképtelenné vált hitelfelvevő kerül bajba, veszíti el vagyonát, a hitelező, a bank pedig „röhög a markában”, hiszen neki ott maradt az értékes ingatlan. Majd eladja másnak. Méghozzá jó pénzért. Nos, ez most nem így történt. Az amerikai ingatlanárak annyira lecsökkentek, hogy azok miatt a hitelintézetek, bankok vagyona is jelentősen összezsugorodott. Ráadásul ez mind „állótőke”, aminek eszmei értéke is gyakorlatilag nulla, hiszen (pillanatnyilag) eladhatatlan. A törlesztők eltűntek (tönkrementek, fizetésképtelenné váltak), ergo a hitelintézet, a bank (effektív, készpénz) bevétele elmaradt, azaz „likviditási problémák” léptek fel. Ennek az áldatlan helyzetnek a megoldását várják most – elsősorban az államtól.
Az ördögi körre, és a helyzet komolyságára, sőt mi több bonyolultságára, talán legjobban a nyugdíjasok helyzete mutat rá. Az amerikai – és általában a tengerentúli angolszász – életformára jellemző: családban nő fel az ember. Az iskola elvégzése után kb. egy évig dolgozik, majd az összegyűjtött pénzéből világkörüli útra indul (hátizsákos turizmus). Tapasztalatokkal és élményekkel telve ér haza és elkezd dolgozni. Családot alapít, házat vesz, gyerekeket nevel, - és rengeteg kölcsönt, hitelt vesz fel jóléte biztosítására. A házkölcsön általában 25-30 évre szól, gyakorlatilag arra az időre, amíg „munkaképes”. Majd a gyerekek kirepülnek, és kifizetett házában éli nyugdíjas éveit. Megkapja végkielégítését, életbiztosítását egy összegben, esetleg eladja házát és vesz egy kisebbet (öregek otthonába vonul, ahol ellátják), és még egyszer világkörüli útra indul, hogy megnézze mi történt, mi változott azalatt az idő alatt, amíg ő a családjának élt és a gyerekekkel nyaralásként „csak” az országot, hazáját járta be. Megfigyelhető, hogy az amerikai (ausztrál, kanadai stb.) turisták többsége vagy hátizsákos, vagy (késő) nyugdíjas. A 30-50 közötti korosztálynak nincs ideje „világot látni”, ők otthon vannak, és keményen dolgoznak.
Elnézést a kis kitérőért, de talán így még jobban megérthető a mai helyzet. Szóval, az amerikai nyugdíjast első látásra, hallásra nem érinti a jelenlegi hitelválság, hiszen neki már kifizetett lakása, háza van. Ezért még inkább hangoztatja, hogy az állami beavatkozás, segélynyújtás „tiszta kommunizmus”, nem szabad megengedni! Igen ám, de az amerikai nyugdíjasok többsége „portfolió”-ból él! Nyugdíja, nyugdíjkiegészítése tőzsdei befektetésekből származik! Ezért neki sem mindegy, hogy hogyan alakulnak a hozamok, mennyi pénz érkezik a folyószámlájára. A segítséget mégis csak az államtól várja, várhatja. Ezért iszonyatos felelősség hárul a politikusokra, a törvényhozásra.
Az ingatlanpiac összeomlásába rendesen besegített a kőolaj, pontosabban a benzin áremelkedés is. Hiszen megfigyelhető: ha olcsó az üzemanyag, az emberek távolabb keresnek olcsóbb, nagyobb ingatlant, jobb, kellemesebb (tisztább) környezetben. Ha drágul a szállítás, a közlekedés, azaz az üzemanyagár, akkor közelebb költözködnek munkahelyükhöz. Ha megszűnik a munkahely, akkor pedig elvándorolnak (ekkor alakulnak ki a „szellemvárosok” – ghost town). Az üzemanyag árának robbanásszerű emelkedése váratlanul érte az amerikai autóipart is. Pontosabban, jelentősen csökkent a nagyfogyasztású, benzinfaló „pick-up” kisteherautók és városi terepjárók iránti kereslet. A három nagy autógyár (General Motors, Ford, Chrysler) évek óta veszteséges. A következő iparág, ami támogatásra szorul az autóipar lesz, hiszen az építőipar (housing) mellett az autógyártás a másik húzóágazat, amely az amerikai gazdaság motorja.
A következő elnökre vár majd a gazdaság gyökeres átalakítása, megreformálása. A média csak az 1929-es világválságra utal, emlékeztet a mostanival kapcsolatban. Arról azonban hallgat, hogy azt követően született meg a New Deal, mely új alapokra helyezte az amerikai gazdaságot, a belső elosztási rendszert, a bankrendszer ellenőrzését, a munkások, munkanélküliek védelmét stb. Most is valami ilyesmire van szükség, és ahogy az amerikaiakat ismerem, meg fogják oldani.
A szociális, szocialista („kommunista”) gondolkodású Európával szemben a tengerentúlon az állam, mint olyan, sokkal kevesebb adót szed be, azaz „nagykorú”-nak tekinti polgárait, akiknek maguknak kell gondoskodniuk „jövőjük”-ről, anyagi biztonságukról. Ez a szabadság. És ennek ára az alacsony adókból eredő relatív magas(abb) kereseti lehetőség, a pillanatnyi jólét, ami könnyen elveszhet, ha az egyén nem gondol a jövőjére, az esetleges rossz napokra, hogy azokat ki tudja védeni, túl tudja élni. Az USA-ban (épp úgy, mint a többi tengerentúli angolszász országban) ismeretlen fogalom az „az nekem jár” európai, de még inkább magyar(os) mentalitás, hozzáállás.
Az amerikai állam adóbevételének legnagyobb része a honvédelemre megy el. Nem csak a közvetlen katonai kiadásokra, hanem a fejlesztésre, a kutatásra, amiből aztán később a polgári, civil élet és gazdaság is profitál. Igen sok vállalat, cég (beszállító) léte függ a honvédelmi kiadásoktól, ami sokaknak teremt és biztosít hosszú távú megélhetést, állandó munkahelyet. A másik jelentős állami kiadás a közigazgatásra, az államapparátusra, a hivatalokra és hivatalnokokra megy el. Leszámítva a (természeti) katasztrófákkor adandó segélyeket, a szociális juttatások és azok elosztása nem (központi) állami feladat. Persze az állam (adókedvezményekkel) serkenti a „gazdagokat”, a munkaadókat, hogy adományokon keresztül támogassák és segítsék a szociálisan rászorulókat.
Az állam most mégis közbelépett, és az adófizetők pénzéből adott olyanra, amihez – elvben – semmi köze, hiszen ha egy cég tönkre megy, az elsősorban a cégvezetés (a menedzsment) hibája: rosszul gazdálkodtak. A cégek, vállalatok, vállalkozások alapítása, létrehozása, működése és (esetleges) bukás, megszűnése a „természet rendje”, a kapitalizmus alapja és velejárója. Csakhogy a mostanra kialakult helyzet alapjában ingatta meg az amerikai gazdasági rendszert! Ha nem működik az építőipar (housing) és a szállítás, közlekedés (autógyártás), akkor megáll a gazdaság és az élet. Ha az emberek nem vesznek házat, lakást, akkor egész iparágak mennek tönkre, szűnnek meg, és az abban dolgozók nem csak a munkahelyüket, munkájukat, megélhetésüket veszítik el (milliós nagyságrendben!), hanem a munkanélküliség, azaz a fizetésképtelenség miatt az otthonukat is! Ördögi kör, mely ha (jól) működik fantasztikusan vonzó életet, gazdagságot képes teremteni.
Az ország vezetői és tanácsadói nagyon jól látták a helyzetet, és azt, hogy hol is kell valójában segíteni. A baj méregfogát azzal lehetett kihúzni, hogy a két legnagyobb lakás-ház hitelintézetet (Fannie Mae, Freddie Mac) meg kellett támogatni. Ugyanis, ha ezt nem teszik, akkor (kártyavár módjára, vagy a dominó elv alapján) összedőlt volna az amerikai gazdaság (egyik) főpillére: az építőipar valamennyi kapcsolódó iparággal együtt! A befektetési bankot (Lehman Brothers) már hagyták „elvérezni”, csődbe menni, hiszen ez a bank nem (volt) egy országos hitelintézet, ezért annak megszűnése nincs kihatással a lakáshiteltől függő kisemberre, az átlag amerikaiak többségére. A következő (állami) támogatást a legnagyobb (viszont)biztosítótársaság kapta: az AIG (American International Group). Ez a viszontbiztósító fedezi, védi a tönkremenéstől a nagy bankokat. A hirtelen jött nagyszámú és mértékű biztosítási követeléseket láthatólag nem tudta (volna) teljesíteni, ami nagymértékben rontotta volna az embereknek az egész bank- és pénzrendszerbe vetett bizalmát.
A kialakult helyzet gyors orvoslására Paulson amerikai pénzügyminiszter kidolgozott egy 700 milliárd dolláros „segélyprogramot”, amit egy három oldalas (ajánló)levél kíséretében megküldött a kongresszusnak, azaz a törvényhozásnak jóváhagyásra. A két nagy politikai párt emberei, politikusai közben meghallgatták az utca embere véleményét is – különös tekintettel a közelgő választásokra. Ezek figyelembevételével a három oldalas Paulson levél 100 oldalas törvényjavaslattá dagadt, változott, amelyért már nem lelkesedett a bajba került pénzügyi világ, a Wall Street. Az eredeti terv alapján a segélyt várók azt képzelték, hogy a kormány 700 milliárd dollár készpénzt „ajándékoz” az amerikai pénzügyi szektornak. A politikusok és tanácsadóik azonban az adófizetők (pénzének) védelmében különféle kikötéseket és megkötéseket „csempésztek be” a törvényjavaslatba, ami végül is nem aratott egyértelmű és egységes sikert, hiszen kis különbséggel, de leszavazták.
Mit is hallhatott az amerikai képviselő, politikus az utca emberétől?
Megoszló véleményt, melynek lényege: beavatkozzon az állam vagy sem. A munkahelyét, házát, sőt megtakarított pénzét (befektetéseit) féltő azonnali segítséget várt bárkitől és bármely formában, elsősorban az ország vezetőitől, azaz az államtól. A nagytöbbség azonban hamar felismerte, hogy ha ez a segítség az államtól jön effektív pénz formájában, akkor gyakorlatilag az adófizetők pénzéből akarják, fogják megmenteni az évek óta busás haszonra szert tett, de rosszul gazdálkodó pénzintézeteket, bankokat, azaz a „bajkeverőket”, a felelősöket futni hagyják. Ez, pedig ellentmond a kapitalizmus alapelvével: a szabadversennyel, amit a kereslet-kínálat örök törvénye határoz meg. Ezért, az állam ilyen jellegű beavatkozása már maga a „kommunizmus” lenne. Így aztán nem csoda, hogy a három oldalas pénzügyminiszteri mentőcsomagból igen rövid idő alatt 100 oldalas törvényjavaslat lett, mindenféle kikötéssel, feltétellel megtűzdelve az adófizetők érdekében. Mint kiderült, a honatyák még ezt a „finomított” változatot sem tartották egyértelműen választóik érdekeinek megfelelőnek.
Hogyan jutott ide az USA?
A bajok, nehézségek első jelei már 2001 tavaszán megmutatkoztak. Ilyen értelemben szinte jól jött szeptember 11., amire minden bajt, problémát rá lehetett fogni. Az amerikai népet valóban sokkolta a hihetetlenül jól szervezett és látványosan végrehajtott terrortámadás. Bebizonyosodott, hogy a földrajzi előny (több ezer kilométeres vizekkel, tengerekkel védett ország) és technikai fölény (rakétaelhárító és előrejelző rendszerek stb.) ellenére az Újvilág sebezhető. Méghozzá nagyon. A két torony, melyek egyben a kapitalizmus jelképei is voltak (a WTC, azaz a Világkereskedelmi Központ), valóságos pánikot, félelmet váltott ki Amerika-szerte. Ezen az elkeseredettségen volt hivatott változtatni a központi bank (a Fed), amikor elkezdte csökkenteni az akkoriban 6% - 7%-os betéti kamatokat. Alain Greenspan a Fed elnöke úgy látta, hogy a negatív közhangulaton kamatcsökkentéssel lehetne a leghatásosabban és a leggyorsabban változtatni. Hiszen, ha alacsonyak a kamatok, az emberek nem a bankban fogják tartani a pénzüket, hanem vásárolnak, elköltik. A tömeges vásárlás pedig „beindítja a gazdaságot”, a termelést, mely új megrendeléseket eredményez, ami új munkahelyeket teremt és feledteti azt a sokkot és bizalmatlanságot, amit 9/11 okozott.
A bankközi kamatláb egy éven belül 7 %-ról 1 % azaz egy százalékra (!) csökkent, ami nem csak a vásárlási kedvet fokozta (a megtakarításokkal szemben), hanem a hitelpiacot is „mozgásba hozta”. Először a nemzetközit: érdemes lett Amerikában alacsony kamatú hitelt felvenni és ugyanazt a pénzt külföldön (pl. Európában, EU-ban) magasabb kamatlábbal fialtatni. Ekkor kezdett megerősödni az euró és megdrágulni az európai export USA felé, mely ugyancsak jó volt az amerikai gazdaságnak. Az „olcsó dollár” miatt könnyebb lett az amerikai termékeket eladni a világban. A hazai pályán, pedig olyanok is – könnyen – hitelhez juthattak, akik eddig álmodni sem mertek, pl. házvásárlásra. Hamarosan az amerikai hitelintézetek, bankok is vérszemet kaptak, és boldog-boldogtalannak kezdtek kölcsönt adni. Az üzlet annyira jól ment, annyira jól jövedelmezett a hiteladóknak, hogy közben – lelkiismeretlenül – nem vizsgálták meg a hitelfelvevő anyagi hátterét. Az íratlan arányszabály azt tartja, hogy a törlesztő összegnek nem szabad meghaladnia a hitelfelvevő keresetének, (havi vagy éves) bevételének az egyharmadát. A sok lelkiismeretlen ügynök a magas jutalék és a gyors meggazdagodás reményében olyanoknak is "szerzett" biztosított olcsó, alacsony kamatú hitelt, akiknél a törlesztés két kereső (házaspár) esetében meghaladta a bevétel 50 %-át is!.
A baj – többek között - akkor kezdődött, amikor az inflációs félelmek miatt a kamatlábak emelkedni kezdtek. Persze, azt senki sem gondolhatta komolyan, hogy a banki és hitelfeltételek – szép magyar szóval „konstrukciók” – 20-30 évig változatlanok lesznek, maradnak. A megváltozott körülmények tömegesen érintették a rossz, felelőtlen hitelfelvevőket, akiknél a tönkremenetelhez már az is elég volt, ha az egyik kereső, pl. elvesztette a munkahelyét, és egy fizetésből kellett volna tovább finanszírozni a ház- vagy lakáshitelt.
A megszorultak egyetlen menekülő útja a ház vagy lakás eladása lett. Igen ám, de ha egyszerre nagy lesz a kínálat és szinte nulla a kereslet, akkor az ingatlanpiacon zuhanni kezdenek az árak. Elvégre nincs vevő, ill. többségbe kerültek az eladók. Általában ilyenkor csak a törlesztés-, ill. fizetésképtelenné vált hitelfelvevő kerül bajba, veszíti el vagyonát, a hitelező, a bank pedig „röhög a markában”, hiszen neki ott maradt az értékes ingatlan. Majd eladja másnak. Méghozzá jó pénzért. Nos, ez most nem így történt. Az amerikai ingatlanárak annyira lecsökkentek, hogy azok miatt a hitelintézetek, bankok vagyona is jelentősen összezsugorodott. Ráadásul ez mind „állótőke”, aminek eszmei értéke is gyakorlatilag nulla, hiszen (pillanatnyilag) eladhatatlan. A törlesztők eltűntek (tönkrementek, fizetésképtelenné váltak), ergo a hitelintézet, a bank (effektív, készpénz) bevétele elmaradt, azaz „likviditási problémák” léptek fel. Ennek az áldatlan helyzetnek a megoldását várják most – elsősorban az államtól.
Az ördögi körre, és a helyzet komolyságára, sőt mi több bonyolultságára, talán legjobban a nyugdíjasok helyzete mutat rá. Az amerikai – és általában a tengerentúli angolszász – életformára jellemző: családban nő fel az ember. Az iskola elvégzése után kb. egy évig dolgozik, majd az összegyűjtött pénzéből világkörüli útra indul (hátizsákos turizmus). Tapasztalatokkal és élményekkel telve ér haza és elkezd dolgozni. Családot alapít, házat vesz, gyerekeket nevel, - és rengeteg kölcsönt, hitelt vesz fel jóléte biztosítására. A házkölcsön általában 25-30 évre szól, gyakorlatilag arra az időre, amíg „munkaképes”. Majd a gyerekek kirepülnek, és kifizetett házában éli nyugdíjas éveit. Megkapja végkielégítését, életbiztosítását egy összegben, esetleg eladja házát és vesz egy kisebbet (öregek otthonába vonul, ahol ellátják), és még egyszer világkörüli útra indul, hogy megnézze mi történt, mi változott azalatt az idő alatt, amíg ő a családjának élt és a gyerekekkel nyaralásként „csak” az országot, hazáját járta be. Megfigyelhető, hogy az amerikai (ausztrál, kanadai stb.) turisták többsége vagy hátizsákos, vagy (késő) nyugdíjas. A 30-50 közötti korosztálynak nincs ideje „világot látni”, ők otthon vannak, és keményen dolgoznak.
Elnézést a kis kitérőért, de talán így még jobban megérthető a mai helyzet. Szóval, az amerikai nyugdíjast első látásra, hallásra nem érinti a jelenlegi hitelválság, hiszen neki már kifizetett lakása, háza van. Ezért még inkább hangoztatja, hogy az állami beavatkozás, segélynyújtás „tiszta kommunizmus”, nem szabad megengedni! Igen ám, de az amerikai nyugdíjasok többsége „portfolió”-ból él! Nyugdíja, nyugdíjkiegészítése tőzsdei befektetésekből származik! Ezért neki sem mindegy, hogy hogyan alakulnak a hozamok, mennyi pénz érkezik a folyószámlájára. A segítséget mégis csak az államtól várja, várhatja. Ezért iszonyatos felelősség hárul a politikusokra, a törvényhozásra.
Az ingatlanpiac összeomlásába rendesen besegített a kőolaj, pontosabban a benzin áremelkedés is. Hiszen megfigyelhető: ha olcsó az üzemanyag, az emberek távolabb keresnek olcsóbb, nagyobb ingatlant, jobb, kellemesebb (tisztább) környezetben. Ha drágul a szállítás, a közlekedés, azaz az üzemanyagár, akkor közelebb költözködnek munkahelyükhöz. Ha megszűnik a munkahely, akkor pedig elvándorolnak (ekkor alakulnak ki a „szellemvárosok” – ghost town). Az üzemanyag árának robbanásszerű emelkedése váratlanul érte az amerikai autóipart is. Pontosabban, jelentősen csökkent a nagyfogyasztású, benzinfaló „pick-up” kisteherautók és városi terepjárók iránti kereslet. A három nagy autógyár (General Motors, Ford, Chrysler) évek óta veszteséges. A következő iparág, ami támogatásra szorul az autóipar lesz, hiszen az építőipar (housing) mellett az autógyártás a másik húzóágazat, amely az amerikai gazdaság motorja.
A következő elnökre vár majd a gazdaság gyökeres átalakítása, megreformálása. A média csak az 1929-es világválságra utal, emlékeztet a mostanival kapcsolatban. Arról azonban hallgat, hogy azt követően született meg a New Deal, mely új alapokra helyezte az amerikai gazdaságot, a belső elosztási rendszert, a bankrendszer ellenőrzését, a munkások, munkanélküliek védelmét stb. Most is valami ilyesmire van szükség, és ahogy az amerikaiakat ismerem, meg fogják oldani.
.
.
Fejlemény
Az autóipar megsegítése elsőszámú feladattá lépett elő az Egyesült Államokban, amit a magyar média meglehetősen sajátosan ismertet:
Pánikkeltés, féligazságok (Saturday, November 08, 2008)
.
posted by Pocakos at 1:38 PM
0 Comments:
Post a Comment
<< Home