Duna parti duma parti
Nem állt szándékomban a szombati miniszterelnöki találkozóról írni, mert azt a hazai elemzők már kivesézték. A jóslatok szerint nagy előrelépés nem volt várható. Nem tudom, mi lenne az a nagy előrelépés, amitől a Duna mindkét partján a kedélyek lecsillapodnának, megnyugodnának.
A legnagyobb probléma és baj, hogy a budapesti kormány eleve rossz szemmel nézte a Fico-kormány megalakulását. A Gyurcsány Ferenc vezette szocialista párt kezdettől fogva ideológiai alapra helyezte a magyar külpolitikát Szlovákiával szemben, miközben semmibe vette az elmúlt ezer év történelmét, valamint az elmúlt 90 év sérelmeit. Ráadásul, képtelen (volt) felfogni és belenyugodni, hogy nem egy diktatúrával áll szemben, hanem egy demokratikusan megválasztott kormánnyal, amelyben történetesen koalíciós partner egy nacionalista, mi több, magyarellenes párt is, melynek „nagyszájú” pártelnökének - Móricka módjára - mindenről a magyarok jutnak az eszébe. Sajátságos. A magyar médiában még nem olvastam arról, hogy Slota cigányozott vagy zsidózott volna.
Apropó, cigányozás. Elég sok cikk, riport jelent meg egy időben a nyugati sajtóban a szlovákiai romák nyomorúságos helyzetéről. Még éhséglázadás is volt. Amióta Robert Fico van kormányon, ezek a hírek eltűntek a világsajtóból. A magyar média, pedig egyre több magyarellenes megnyilvánulásról kezdett hírt adni, miközben Szlovákiáról, annak gazdasági eredményeiről csak szőrmentén esett szó. Az egykulcsos adózás bevezetését is lenézve kommentálta a magyar miniszterelnök, sőt, azóta már biztos ezerszer megbánta elhíresült mondását, miszerint, „akinek itt nem tetszik, az menjen Szlovákiába”. A nagyvilágban szinte csak jó hírek terjedtek északi szomszédunkról. Slota sértegetéseit gyakorlatilag csak Budapest hallotta meg, a világ inkább a szlovák eredményekről értesült, legutóbb például az euró bevezetéséről. A magyar diplomácia és külpolitika nem igazán tudta befolyásolni a nemzetközi közvéleményt, hiába kerülte látványosan Gyurcsány Ferenc a szlovák kollegájával való találkozást, a nacionalista, magyarellenes kisebbik koalíciós párt miatt.
A magyar-szlovák kapcsolatok romlásához nagyban hozzájárultak a hazai politikusok, Szili Katalinnal az élen, akinek látszólag rossz tanácsadói vannak, vagy ő maga sem jártas a nemzetközi diplomáciában. Nem egy alkalommal hívta ki maga és kormánya ellen a szlovákság ellenszenvét, amiben jó partnernek bizonyult a hazai média is (lásd Hol van Mlynky?). Talán a legkirívóbb baklövés, vagy inkább a belügyekbe való durva beavatkozás, mi több, provokáció tavaly október 6-án történt (lásd Mire jó ez elvtársak?), amikor Szili öt parlamenti párt képviselőjével „magánlátogatás”-ra(?) ment a „Felvidékre”, amiről később kiderült, hogy Pozsony elővárosa. A magánlátogatás keretében, pedig részt vett a második világháború után kitelepített magyar családok megemlékezésén. Ha ezt Magyarországon teszi, - divatos szóhasználattal - semmi gond. Németországban is minden évben megemlékeznek a kitelepített, elűzött szudétanémetek Bajorországban új életet kezdett tagjai, leszármazottjai. De ők nem mennek át Csehországba, hogy ott borzolják a lakosság és a prágai kormány kedélyeit! Már csak azért sem, mert az elűzésnek előzményei voltak! Épp úgy, vagy hasonló módon, mint a magyarok esetében is. Sajnos, erről nem akarnak tudni, de még hallani sem Budapesten. Pedig emiatt mérgesedett el a helyzet az utóbbi napokban, hetekben (is).
A magyar kormány és média hivatalosan nem akart tudomást szerezni a 70 évvel ezelőtti eseményekről, hagyta, hogy arra a szélsőségek hívják fel a figyelmet. Nehezen tudom elképzelni, hogy Gyurcsány és tanácsadói között ne lett volna valaki, aki erre emlékeztette volna a miniszterelnököt, ill. az illetékes hatóságokat. Megdöbbentő naivitás azt hinni, hogy a „no news is good news” (amiről nem beszélünk, az nincs) elv ilyen esetben hatásos tud lenni. Ez a naivitás még az öszödi beszédet is felülmúlja, amikor a győzelmi mámoros párt- és miniszterelnök 200, azaz kétszáz „bizalmasa” előtt őszinteségi rohamban tört ki. Ha „szűkkörben” elmondott beszéde ki tudott szivárogni, akkor egy 70 évvel ezelőtti történelmi eseményről, (amit különben az iskolában is tanítanak!) hogyan lehet nem megemlékezni, vagy legalábbis megemlíteni a napilapok hétvégi mellékletében?
A kormány és a hazai média helyett ezt megtették azok, akik az ezeréves náci birodalom megteremtését szorgalmazókhoz hasonlóan, még mindig az ezeréves Magyarország álmát kergetik. Nem véletlen, hogy pont az 1938-as bécsi döntés, ill. a dél-szlovákiai területek, városok visszacsatolásának 70. évfordulójának előestéjén jutott eszébe néhány magyarországi "futball drukker"-nek, hogy átmenjen szurkolni Szlovákiába a magyarlakta területek egyik központjába. Máig nem kérdezte meg senki a kirándulás szervezőit, hogy eddig miért hanyagolták a dunaszerdahelyi csapat mérkőzéseit? A budapesti kormány, pedig védelmébe vette azokat a futballhuligánokat, akikről az elmúlt két évben a média azt terjesztette, hogy minden (politikai színezetű) rendbontás mögött ők állnak. Hihetetlen, hogy a miniszterelnök a parlamentben és a világ előtt védelmébe vette azokat, akik az elmúlt két évben az utcai megmozdulásokon a fejét követelik, csak azért, mert most külföldön randalíroztak, és hát az „én kölykömet csak én verhetem” elv alapján próbálja a nemzeti és magyarság tudatot a lakosság felé közvetíteni.
Sajnos, a baloldal még mindig „identitászavarban” szenved. Még mindig abban a tévhitben él, hogy a hazafiság, a hazaszeretet, a patriotizmus valamiféle jobboldali fenomén. Igaz, a hazai jobboldal sem igazán tudja meghúzni azt a képzeletbeli határvonalat, ami a patriotizmus és a nacionalizmus között húzódik. De, lehet, hogy nincs is szándékában, hiszen a jobboldal vezérének fontosabb a jelenlegi miniszterelnök megbuktatása, mintsem a szélsőjobbtól való egyértelmű elhatárolódás. Nem csak szavakban! A nemzeti kártya kijátszásában ezért a jobboldal jelentős előnyben van.
Vegyünk egy példát. Németh Zsolt (Fidesz) nemrég nyíltlevélben fordult a magyarországi zsidósághoz a Szombat című lapban azért, hogy járjanak közbe a jeruzsálemi Yad Vashem-nél Esterházy János „zsidómentő”-ként való elismerése érdekében. Csak zárójelben: Németh Zsolt miért nem a szlovákiai zsidósághoz fordult kérésével, hiszen Eszterházy bátor tettét Szlovákiában követte el. Különben Esterházy Jánosról a magyar történelemkönyvek is megemlékeznek, sőt Sólyom László köztársasági elnök is méltatta beszédében (kattints rá!) kiemelve, hogy 1942-ben a szlovák parlamentben egyetlenként szavazott nemmel a szlovákiai zsidók deportálására.
Esterházy emberi nagyságát, a magyarság iránti elkötelezettségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Bátor ember volt, ahogy arra a köztársasági elnök is kitért az MTA tartott beszédében:
"......Különösképpen kitartott amellett a küldetése mellett, amelyet életcéljának tartott, hogy a Felvidéken rekedt magyarság szószólója lesz. Éppen ezért akkor is ott maradt velük, amikor visszacsatolták az egyes országrészeket a bécsi döntés nyomán. Õ a szlovák részen maradt, hogy az ott rekedt 60-70 ezer magyar ügyét képviselhesse a parlamentben és a közéletben...." (teljes szöveg)
Sólyom szavaiból azonban másra is lehet következtetni, amennyiben ismerjük a történelmi hátteret és pillanatot, amiben Esterházy élt és tevékenykedett. Gyakorlatilag a „hitleri bábállam”-ban vállalt felelős posztot (népe érdekében). A Tiso-féle első Szlovák Köztársaság megalakulásának (náci részről) egyik feltétele volt, hogy parlamentjében a német és magyar kisebbség képviselve legyen. Tehát, Esterházy felvállalta, hogy a Szlovákia magyarságot képviselje, és ezért minden valószínűség szerint felvette a szlovák állampolgárságot és felesküdött a Tiso-féle államra, hiszen enélkül nehezen elképzelhető, hogy parlamenti képviselő lehetett volna. A deportálás elleni tiltakozásakor valószínűleg attól tartott, hogy ha a deportálást, (az országból való kiutasítást, elűzést) törvénybe iktatják, akkor a következő áldozat – talán épp - a szlovákiai magyarság lehet. A törvényt Esterházy nemes cselekedete ellenére elfogadták. Itt érdemes megjegyezni, hogy ellenszavazata miatt semmiféle bántódása nem lett, semmiféle retorzió nem érte a hatalom részéről. Ez is nagymértékben hozzájárulhatott, hogy az első (náci) Szlovák Köztársaság megszűnése után, mint kollaboránst, háborús bűnösnek minősítették és ítélték el. Ezért nem valószínű, hogy valaha is a „zsidómentők” közzé emelik. Ő volna az első „zsidómentő háborús bűnös”. Érdemes lenne ezen elgondolkodni, és megérteni, hogy a történelem és a politika mily fonák helyzeteket szül, és mily bonyolult a mindennapi életünk.
Észrevételek
A szombati találkozó körülményei akaratlanul is felidézték a 70 évvel ezelőtti eseményeket, annak ellenére, hogy az akkor történtekről nem igazán olvasni a hazai médiában.
- Ellentétben a német tv-vel, ahol a müncheni egyezmény – ugyancsak – 70. évfordulója alkalmából kétrészes dokumentumfilmet vetítettek „Elveszett szülőföld: a szudétanémetek és Hitler” címmel. Az 1918 óta Csehszlovákiához tartozó németajkú Szudéta-vidékre 1938 őszén történt német bevonulás adta az aktualitást, de a film végigkísérte a szudétanémetek mindennapjait egészen 1945-ig, amikor is a náci Németországgal való kollaborálás miatt el kellett hagyniuk szülőföldjüket. A film a szudétanémetek tragédiájáért egyértelműen Hitlert és diktatúráját okolja.
- A 70 évvel ezelőtti események ismerőinek meglepő volt az a feltehetően véletlen körülmény, hogy pont abba a városba (Komárom nagyobbik, szlovák részén, a Duna északi partján) rendezték meg a kormányfői találkozót, ahol 70 évvel ezelőtt Tiso szlovák miniszterelnök és Kánya magyar külügyminiszter is tárgyalt. Igaz, akkor a Vármegyeházán, most a Városházán.
A 1938-as révkomárnomi szlovák-magyar tárgyalást megelőzően, egyeztetési céllal, Kánya Kálmán külügyminiszter és Imrédy Béla miniszterelnök Hitlernél járt Berchtesgadenben
- Lehet, hogy ugyancsak a véletlenek furcsa összeesése, de a német külügyminisztérium honlapja szerint november 14-én, azaz egy nappal a révkomáromi találkozó előtt, mind Göncz Kinga magyar, mind Jan Kubis szlovák külügyminiszter „véleménycsere” (Meinungsaustausch) céljából Steinmeier német külügyminiszternél járt. Mivel a Fico-Gyurcsány találkozót a külügyminisztérium készítette elő, és napokon át egyeztette a megvitatandó kérdéseket, valamint a közös kommüniké szövegét, ezért felettébb furcsa a két szomszédos ország külügyminisztereinek berlini látogatása. Már csak azért is, mert egyik ország médiája sem jelezte a másik ország külügyminiszterének berlini útját.
Előzmények, kapcsolódó anyagok
A legnagyobb probléma és baj, hogy a budapesti kormány eleve rossz szemmel nézte a Fico-kormány megalakulását. A Gyurcsány Ferenc vezette szocialista párt kezdettől fogva ideológiai alapra helyezte a magyar külpolitikát Szlovákiával szemben, miközben semmibe vette az elmúlt ezer év történelmét, valamint az elmúlt 90 év sérelmeit. Ráadásul, képtelen (volt) felfogni és belenyugodni, hogy nem egy diktatúrával áll szemben, hanem egy demokratikusan megválasztott kormánnyal, amelyben történetesen koalíciós partner egy nacionalista, mi több, magyarellenes párt is, melynek „nagyszájú” pártelnökének - Móricka módjára - mindenről a magyarok jutnak az eszébe. Sajátságos. A magyar médiában még nem olvastam arról, hogy Slota cigányozott vagy zsidózott volna.
Apropó, cigányozás. Elég sok cikk, riport jelent meg egy időben a nyugati sajtóban a szlovákiai romák nyomorúságos helyzetéről. Még éhséglázadás is volt. Amióta Robert Fico van kormányon, ezek a hírek eltűntek a világsajtóból. A magyar média, pedig egyre több magyarellenes megnyilvánulásról kezdett hírt adni, miközben Szlovákiáról, annak gazdasági eredményeiről csak szőrmentén esett szó. Az egykulcsos adózás bevezetését is lenézve kommentálta a magyar miniszterelnök, sőt, azóta már biztos ezerszer megbánta elhíresült mondását, miszerint, „akinek itt nem tetszik, az menjen Szlovákiába”. A nagyvilágban szinte csak jó hírek terjedtek északi szomszédunkról. Slota sértegetéseit gyakorlatilag csak Budapest hallotta meg, a világ inkább a szlovák eredményekről értesült, legutóbb például az euró bevezetéséről. A magyar diplomácia és külpolitika nem igazán tudta befolyásolni a nemzetközi közvéleményt, hiába kerülte látványosan Gyurcsány Ferenc a szlovák kollegájával való találkozást, a nacionalista, magyarellenes kisebbik koalíciós párt miatt.
A magyar-szlovák kapcsolatok romlásához nagyban hozzájárultak a hazai politikusok, Szili Katalinnal az élen, akinek látszólag rossz tanácsadói vannak, vagy ő maga sem jártas a nemzetközi diplomáciában. Nem egy alkalommal hívta ki maga és kormánya ellen a szlovákság ellenszenvét, amiben jó partnernek bizonyult a hazai média is (lásd Hol van Mlynky?). Talán a legkirívóbb baklövés, vagy inkább a belügyekbe való durva beavatkozás, mi több, provokáció tavaly október 6-án történt (lásd Mire jó ez elvtársak?), amikor Szili öt parlamenti párt képviselőjével „magánlátogatás”-ra(?) ment a „Felvidékre”, amiről később kiderült, hogy Pozsony elővárosa. A magánlátogatás keretében, pedig részt vett a második világháború után kitelepített magyar családok megemlékezésén. Ha ezt Magyarországon teszi, - divatos szóhasználattal - semmi gond. Németországban is minden évben megemlékeznek a kitelepített, elűzött szudétanémetek Bajorországban új életet kezdett tagjai, leszármazottjai. De ők nem mennek át Csehországba, hogy ott borzolják a lakosság és a prágai kormány kedélyeit! Már csak azért sem, mert az elűzésnek előzményei voltak! Épp úgy, vagy hasonló módon, mint a magyarok esetében is. Sajnos, erről nem akarnak tudni, de még hallani sem Budapesten. Pedig emiatt mérgesedett el a helyzet az utóbbi napokban, hetekben (is).
A magyar kormány és média hivatalosan nem akart tudomást szerezni a 70 évvel ezelőtti eseményekről, hagyta, hogy arra a szélsőségek hívják fel a figyelmet. Nehezen tudom elképzelni, hogy Gyurcsány és tanácsadói között ne lett volna valaki, aki erre emlékeztette volna a miniszterelnököt, ill. az illetékes hatóságokat. Megdöbbentő naivitás azt hinni, hogy a „no news is good news” (amiről nem beszélünk, az nincs) elv ilyen esetben hatásos tud lenni. Ez a naivitás még az öszödi beszédet is felülmúlja, amikor a győzelmi mámoros párt- és miniszterelnök 200, azaz kétszáz „bizalmasa” előtt őszinteségi rohamban tört ki. Ha „szűkkörben” elmondott beszéde ki tudott szivárogni, akkor egy 70 évvel ezelőtti történelmi eseményről, (amit különben az iskolában is tanítanak!) hogyan lehet nem megemlékezni, vagy legalábbis megemlíteni a napilapok hétvégi mellékletében?
A kormány és a hazai média helyett ezt megtették azok, akik az ezeréves náci birodalom megteremtését szorgalmazókhoz hasonlóan, még mindig az ezeréves Magyarország álmát kergetik. Nem véletlen, hogy pont az 1938-as bécsi döntés, ill. a dél-szlovákiai területek, városok visszacsatolásának 70. évfordulójának előestéjén jutott eszébe néhány magyarországi "futball drukker"-nek, hogy átmenjen szurkolni Szlovákiába a magyarlakta területek egyik központjába. Máig nem kérdezte meg senki a kirándulás szervezőit, hogy eddig miért hanyagolták a dunaszerdahelyi csapat mérkőzéseit? A budapesti kormány, pedig védelmébe vette azokat a futballhuligánokat, akikről az elmúlt két évben a média azt terjesztette, hogy minden (politikai színezetű) rendbontás mögött ők állnak. Hihetetlen, hogy a miniszterelnök a parlamentben és a világ előtt védelmébe vette azokat, akik az elmúlt két évben az utcai megmozdulásokon a fejét követelik, csak azért, mert most külföldön randalíroztak, és hát az „én kölykömet csak én verhetem” elv alapján próbálja a nemzeti és magyarság tudatot a lakosság felé közvetíteni.
Sajnos, a baloldal még mindig „identitászavarban” szenved. Még mindig abban a tévhitben él, hogy a hazafiság, a hazaszeretet, a patriotizmus valamiféle jobboldali fenomén. Igaz, a hazai jobboldal sem igazán tudja meghúzni azt a képzeletbeli határvonalat, ami a patriotizmus és a nacionalizmus között húzódik. De, lehet, hogy nincs is szándékában, hiszen a jobboldal vezérének fontosabb a jelenlegi miniszterelnök megbuktatása, mintsem a szélsőjobbtól való egyértelmű elhatárolódás. Nem csak szavakban! A nemzeti kártya kijátszásában ezért a jobboldal jelentős előnyben van.
Vegyünk egy példát. Németh Zsolt (Fidesz) nemrég nyíltlevélben fordult a magyarországi zsidósághoz a Szombat című lapban azért, hogy járjanak közbe a jeruzsálemi Yad Vashem-nél Esterházy János „zsidómentő”-ként való elismerése érdekében. Csak zárójelben: Németh Zsolt miért nem a szlovákiai zsidósághoz fordult kérésével, hiszen Eszterházy bátor tettét Szlovákiában követte el. Különben Esterházy Jánosról a magyar történelemkönyvek is megemlékeznek, sőt Sólyom László köztársasági elnök is méltatta beszédében (kattints rá!) kiemelve, hogy 1942-ben a szlovák parlamentben egyetlenként szavazott nemmel a szlovákiai zsidók deportálására.
Esterházy emberi nagyságát, a magyarság iránti elkötelezettségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Bátor ember volt, ahogy arra a köztársasági elnök is kitért az MTA tartott beszédében:
"......Különösképpen kitartott amellett a küldetése mellett, amelyet életcéljának tartott, hogy a Felvidéken rekedt magyarság szószólója lesz. Éppen ezért akkor is ott maradt velük, amikor visszacsatolták az egyes országrészeket a bécsi döntés nyomán. Õ a szlovák részen maradt, hogy az ott rekedt 60-70 ezer magyar ügyét képviselhesse a parlamentben és a közéletben...." (teljes szöveg)
Sólyom szavaiból azonban másra is lehet következtetni, amennyiben ismerjük a történelmi hátteret és pillanatot, amiben Esterházy élt és tevékenykedett. Gyakorlatilag a „hitleri bábállam”-ban vállalt felelős posztot (népe érdekében). A Tiso-féle első Szlovák Köztársaság megalakulásának (náci részről) egyik feltétele volt, hogy parlamentjében a német és magyar kisebbség képviselve legyen. Tehát, Esterházy felvállalta, hogy a Szlovákia magyarságot képviselje, és ezért minden valószínűség szerint felvette a szlovák állampolgárságot és felesküdött a Tiso-féle államra, hiszen enélkül nehezen elképzelhető, hogy parlamenti képviselő lehetett volna. A deportálás elleni tiltakozásakor valószínűleg attól tartott, hogy ha a deportálást, (az országból való kiutasítást, elűzést) törvénybe iktatják, akkor a következő áldozat – talán épp - a szlovákiai magyarság lehet. A törvényt Esterházy nemes cselekedete ellenére elfogadták. Itt érdemes megjegyezni, hogy ellenszavazata miatt semmiféle bántódása nem lett, semmiféle retorzió nem érte a hatalom részéről. Ez is nagymértékben hozzájárulhatott, hogy az első (náci) Szlovák Köztársaság megszűnése után, mint kollaboránst, háborús bűnösnek minősítették és ítélték el. Ezért nem valószínű, hogy valaha is a „zsidómentők” közzé emelik. Ő volna az első „zsidómentő háborús bűnös”. Érdemes lenne ezen elgondolkodni, és megérteni, hogy a történelem és a politika mily fonák helyzeteket szül, és mily bonyolult a mindennapi életünk.
Észrevételek
A szombati találkozó körülményei akaratlanul is felidézték a 70 évvel ezelőtti eseményeket, annak ellenére, hogy az akkor történtekről nem igazán olvasni a hazai médiában.
- Ellentétben a német tv-vel, ahol a müncheni egyezmény – ugyancsak – 70. évfordulója alkalmából kétrészes dokumentumfilmet vetítettek „Elveszett szülőföld: a szudétanémetek és Hitler” címmel. Az 1918 óta Csehszlovákiához tartozó németajkú Szudéta-vidékre 1938 őszén történt német bevonulás adta az aktualitást, de a film végigkísérte a szudétanémetek mindennapjait egészen 1945-ig, amikor is a náci Németországgal való kollaborálás miatt el kellett hagyniuk szülőföldjüket. A film a szudétanémetek tragédiájáért egyértelműen Hitlert és diktatúráját okolja.
- A 70 évvel ezelőtti események ismerőinek meglepő volt az a feltehetően véletlen körülmény, hogy pont abba a városba (Komárom nagyobbik, szlovák részén, a Duna északi partján) rendezték meg a kormányfői találkozót, ahol 70 évvel ezelőtt Tiso szlovák miniszterelnök és Kánya magyar külügyminiszter is tárgyalt. Igaz, akkor a Vármegyeházán, most a Városházán.
A 1938-as révkomárnomi szlovák-magyar tárgyalást megelőzően, egyeztetési céllal, Kánya Kálmán külügyminiszter és Imrédy Béla miniszterelnök Hitlernél járt Berchtesgadenben
- Lehet, hogy ugyancsak a véletlenek furcsa összeesése, de a német külügyminisztérium honlapja szerint november 14-én, azaz egy nappal a révkomáromi találkozó előtt, mind Göncz Kinga magyar, mind Jan Kubis szlovák külügyminiszter „véleménycsere” (Meinungsaustausch) céljából Steinmeier német külügyminiszternél járt. Mivel a Fico-Gyurcsány találkozót a külügyminisztérium készítette elő, és napokon át egyeztette a megvitatandó kérdéseket, valamint a közös kommüniké szövegét, ezért felettébb furcsa a két szomszédos ország külügyminisztereinek berlini látogatása. Már csak azért is, mert egyik ország médiája sem jelezte a másik ország külügyminiszterének berlini útját.
Előzmények, kapcsolódó anyagok
Hol van Mlynky? (Wednesday, June 06, 2007)
Mire jó ez elvtársak? (Friday, October 05, 2007)
1938 (Friday, September 26, 2008)
1938 (Friday, September 26, 2008)
Göncz Kinga megvezetve (Tuesday, October 07, 2008)
Szemléletváltást ! (Tuesday, November 04, 2008)
Trianon cseh-szlovák szemmel (Tuesday, November 25, 2008)
Labels: Gyurcsány
posted by Pocakos at 12:22 AM
0 Comments:
Post a Comment
<< Home