Párharc, amitől egy ország szenved

Olvasom Gyurcsány Ferenc interjúját a múlt pénteki (szeptember 09.) Népszavában. Számomra semmi újat (érdekeset) nem mondott, a szokott módon szidta Orbánt, és általában a jelenlegi államvezetést, továbbra is szükségesnek tartja a szocialista párt megújulását, és ha úgy hozza a sors, akkor börtönbe vonul. Talán ez volt az egyetlen újdonság számomra, ami mögött egyfajta mártírkodásba bújtatott tiltakozást érzek: ha kell ilyen formában is felhívni a világ figyelmét a hazai állapotokra.

Az interjú értetlenséget és a kérdések özönét indította el bennem, annak ellenére, hogy valószínűleg a mentelmi jog felfüggesztése, ill. az arra tett javaslat áll a volt kormányfő megnyilatkozása mögött, hiszen az interjú múlt pénteken jelent meg.

Csak kapásból, amiket nem értek:

1. Egy bukott miniszterelnök mit erőlködik? (különben OV is ugyanezt csinálta! - azzal a különbséggel, hogy volt mögötte egy - aránylag - nagy hívő tömeg, és egy párt)
2. A kialakult helyzetért (a hatalmas választási vereségért) egyértelműen az MSZP hibáztatható.
3. Érdekes, hogy a Bajnai-kormány egy évéről senki sem beszél. OV a Bajnai kormányt váltotta, és nem Gyurcsányt!
4. Ergo politikailag, de főképpen erkölcsileg, az MSZP már sokkal előbb vesztésre állt - amit a jól gazdálkodó Bajnai nem tudott a néppel felejtetni.
5. Sőt, Bajnai alatt kezdődtek el a "feltárások", a (hivatali) visszaélések nyilvánosságra hozatala, és a felelősök perbe fogása - ami ugyancsak visszaütött, hiszen a jó nép nem az önbírálatot és az elégtételt vélte felfedezni benne, hanem annak bizonyságát, hogy valóban véget kell vetni az MSZP-SZDSZ által kialakított kormányzási gyakorlatnak.
5. Ellenzéki összefogás? Kivel? Az MSZP-vel (15%) közel azonos mandátumot (12%) kapott Jobbikkal ? vagy pedig a 14 (4 %) mandátumos LMP-vel? (összesített eredmény - kattints rá!)
6. Magyarországon marginalizálódott a baloldal, a nyugati értelemben vett baloldal mögött ott vannak a szakszervezetek. Az MSZP jelenleg nem tudja maga mögött a hazai szakszervezeteket!
7. Ez az interjú miért egy abszolút kis példányszámú (kb. 16 ezer!) lapban jelent meg. Miért nem pl. a legnagyobb példányszámú (kb. 80 ezer) Népszabadságban? - ez is mutatja, hogy valami (nagyon) nincs rendben ebben az országban. - legalábbis a "baloldalon" - ha egyáltalán még létezik ilyen.
8. Szóval, tényleg válság van...........

Ezek után, lássuk a mélyinterjú elemzését, vagy inkább kritikáját.

Már a cím is (A saját, de az ország sírját is ássa a kormány) amolyan harcos, marxi idézetre emlékeztet, hiszen a Kommunista Kiáltvány első fejezetének utolsó sorai szerint: „…..(a burzsoázia) Mindenekelőtt saját sírásóját termeli. Pusztulása és a proletariátus győzelme egyaránt elkerülhetetlen……”

Ez a (távoli) optimizmus adja meg az egész interjú alaphangját. Feltűnő, hogy az elején Gyurcsány (királyi) többes számban beszél (porrá fogjuk zúzni….., bebizonyítjuk, (….) s nevetségessé fogjuk tenni.) és csak fokozatosan tér át az egyes szám első személyre. A kérdezők (Németh Péter és Sebes György) a jelenlegi kormányfő személyes bosszúját sejtetik a volt miniszterelnök ügyészségi gyanúsítása mögött. Mégpedig Orbán Viktornak 2006-ban a nyilvános (választási) tv-vitában elszenvedett csúfos veresége miatt. Én viszont, a „ne mi nyerjük a legtöbbet" jegyzőkönyvbe mondott orbáni kijelentés körüli botrány miatti revánsát, elégtételét sejtem Gyurcsány Ferenc mostani perbefogása mögött. 2005-ben is egy volt miniszterelnököt (OV) vontak kérdőre hivatali hatalommal való visszaélés gyanújával. Orbán felesége üzleti vállalkozásának nyújtott állami támogatás miatt. Igaz, jogi értelemben csak egy súlytalan parlamenti bizottság előtt kellett színt vallania az akkor ellenzéki politikusnak, volt miniszterelnöknek, mégis, a „baloldali” sajtó és média igencsak megizzasztotta a következő esztendőben a hatalomba visszatérni kívánó Orbán Viktort. Egy focista viszont nem felejt! Ha lerúgták, megjegyzi, és kivárja a megfelelő pillanatot, hogy sokkal keményebben visszaadja az elszenvedett fájdalmakat.

Ezzel szemben Gyurcsány Ferenc napjaink Dimitrov-ának próbálja beállítani magát. Kérdés, hogy a lipcsei perként elhíresült történetet, annak lefolyását és kimenetelét a mai Magyarországon hányan ismerik. Alig egy hónappal a náci hatalomátvétel után, 1933. február 27-én leégett a német parlament, a Reichstag. A gyújtogatással kapcsolatban, március 9-én letartoztatták a bolgár kommunista Dimitrovot, akit többedmagával a Reichstag felgyújtásával vádoltak (alaptalanul). A nácik a hatalom elleni felkelés előkészítését próbálták a kommunistákra fogni. Dimitrov kiváló retorikával vádlóit megszégyenítette, a tanúknak (pl. Göring és Goebbles) feltett kérdéseivel bebizonyította, hogy sem neki, sem a német kommunista pártnak nincs köze, nem volt kapcsolata a gyújtogatással vádolt van der Lubbe-hez. Végül, a bíróság felmentette két másik bolgár kommunistával együtt. Igaz, ehhez hozzájárult, hogy (még a weimari köztársasággal kötött egyezmény értelmében) a Szovjetunióban kiképzésen lévő német pilótákat Moszkva letartóztatta, és csak Dimitrov szabadon engedése után térhettek vissza (náci) Németországba.

Ez a dimitrovi történet és sors volt érezhető ki (számomra) Gyurcsány hétfői parlamenti beszédéből is. A múlt pénteki Gyurcsány interjú első része is valahol ezt sugallotta. Aztán a volt miniszterelnök áttért a – szerinte ennél is fontosabb – problémákra, pl. a jelenlegi gazdaságpolitikára, és nem utolsósorban az MSZP helyzetére. Ez utóbbival kapcsolatban kitért az egyik legizgalmasabb kérdés elől: lehetséges-e a párt megújulása, és ezáltal ismét a baloldal vezető erejévé válni, vagy új pártalakítással lehet csak az eddigi kudarcokon (eredményesen) túljutni, túllépni? A választ kissé patópálosra fogta, amikor azt mondta, hogy „….teszünk egy kísérletet az MSZP megújítására. Ez a kísérlet zajlik és legfeljebb a jövő évig folytatódhat. Ha nem sikerül, akkor dönteni kell. Én '14-ben biztosan nem indulok egy változatlan MSZP listáján.….”, Ekkor az agyamon átfutott egy rémkép: ha Gyurcsányt bebörtönözik, a hatályos törvények szerint, mint „priuszos”, indulhat-e egy választáson, pláne, mint miniszterelnök jelölt? Tán, nem ez áll az orbáni reváns hátterében? Legveszélyesebb (politikai és személyes) ellenfelét ezzel örökre, de legalábbis egy jó időre ki tudja „iktatni” a hazai politikai életből. (lásd Julia Timosenko esetét, ahol még a vádak is hasonlóak)

A magyar gazdaság helyzetéről mondottakból egy félmondat ragadott meg: „….(Orbán) belement ebbe az őrült adócsökkentésbe…..”. Gondolom, itt az egykulcsos adórendszerre utalt a volt miniszterelnök. Hogy ez mennyire megvetendő (és őrült) ötlet, ill. lépés volt? Nem tudom. Hiszen hasonló intézkedés segítette Szlovákiát az euró bevezetéséhez, miközben Gyurcsány mindvégig lenézte és ellenezte(?) északi szomszédunk gazdaságpolitikáját. Még mindig fülembe cseng, az azóta szállóigévé vált: „innen el lehet menni” kijelentése. Vajon a szlovákok mit csináltak másként (és jobban), hogy az orbánihoz hasonló gazdaságpolitika sikeres lett? Erről valahogy nem olvastam tárgyilagos és szakszerű értékelést a hazai médiában.

Ami a legszomorúbb: még mindig e két ember (Gyurcsány és Orbán – vagy fordítva) határozza meg a hazai politikai életet. Az ő személyes ellentétük, ellenszenvük a tájékozódási pont a lakosság többsége számára. A nyugati világban legritkább esetben fordul elő, hogy egy vesztes, leszavazott kormányfő továbbra is a politikai élvonalban maradjon, és ne válna meg pártjában betöltött vezető szerepétől (elvégre megbukott), amitől még népszerűsége ugyan megmaradhat (nemcsak hívei körében!), és mint tapasztalt („nagy öreg”) okosakat nyilatkozhat a mindenkori kialakult politikai helyzetről. Hazai viszonylatban Orbán Viktor hozta be a választási vereség el nem ismerését, és a nyugati demokráciákban ismeretlen módon már a választási bukás másnapján újból „csatasorba állt”, mondván „….az ország nem lehet ellenzékben….” Ezért a mondatáért a nyugati demokráciákban – azonnal - kiírta volna magát a politikai életből. Azonban, Kádár kedvenc szavajárásával élve, a „nemzeti sajátosságok miatt” ez nem következett be. A lakosság elfogadta, hogy két kiváló képességű, jó beszélőkével megáldott ember csatája befolyásolja, mi több alakítsa az ország irányítását. Az egyik szociáldemokratának nevezte ki magát, a másik „nemzeti konzervatív”-nak, miközben egyik sem élt a nyugati demokráciákban, ill. annak gazdasági alapjában, a kapitalizmusban. Sőt, a lakosság nagy része is csak hallomásból ismerte (már) azt a (szabad) világot, ami iránt vagy 40 éven keresztül áhítozott.

A futball-nemzet Magyarország pillanatok alatt két szurkolótáborrá alakult (szakadt) és észre sem vették, hogy itt a saját bőrükre megy ki a játék, miközben a két csapat és azok kapitánya egymást gyötörte a pályán. A jól cselező, taktikázó (de a sportszerűlenségtől sem visszariadó) futballzseni Orbán mindenhol keresztbe tett ellenfelének, mellyel végül is kiharcolta a Csodacsatár jelzőt. Most épp ebben a szerepben tetszeleg. Ellenfele elegáns játékra törekedett, nem törődve az elszenvedett szabálytalan becsúszó szerelésekkel, gáncsokkal. Ráadásul a felállás sem volt szerencsés, mert a légiósok (SZDSZ) csak hátráltatták, nehezítették a csapatmunkát. A lelátók közönsége végül is kétharmados többségben a Csodacsatár csapatát tartották jobbnak, annak ellenére, hogy ott is vannak légiósok (KDNP), de azok labdába se rúgtak.

De félre a tréfát! A bajok igazi oka egy mentalitás, mely oly jellemző a magyarokra: képtelenek bevallani, ha valamit elrontottak. Én még nem hallottam, hogy valaki is azzal állt volna elő, hogy „Bocs, ezt én szúrtam el!”. Talán Gyurcsány öszödi beszéde volt egy ilyen irányú kisérlet, csak azt a nagy nyilvánoság előtt, és egy miniszterelnökhöz méltó stílusban és formában kellett volna előadnia. Ettől az egy esettől eltekintve, a hazai gondolkodás lételeme: valami magyarázat, valami kiskapu azonnali megkeresése, megtalálása, hogy valaki másra mutogassunk, valaki mást hibáztassunk a kialakult helyzetért. Egész történelmünk, ill. annak tanítása is erről szól. Egyszerűen pogányoknak nevezzük pl. Szent Gellért püspök gyilkosait, akik valójában igaz magyarok voltak, csak éppen nem akarták felvenni a kereszténységet. Ez a mentalitás és felfogás jellemzi napjainkat is.

Sohasem dolgoztuk föl a múltat, különösen az elmúlt száz esztendőt. Mikor vesszük már észre, hogy a negyven év szovjetrendszer és diktatúra nevelte ki a jelenlegi politikai elitet, mely a tisztánlátás, az őszinte szembenézés helyett vagy elmarasztalja, vagy felmagasztalja a két világháború közti Magyarországot, az úgynevezett Horthy-korszakot. A magát önkényesen „jobboldalinak” titulált (egykori kollégiumi) társaság, - mivel közelebbi példa nincs, (logikusan) a Horthy időből próbál eszményképeket találni. Ugyanez vonatkozna a magát önkényesen szociáldemokratának nevező „baloldal”-ra is, akik viszont képtelenek eszményképeket találni a múltban, pedig a magyar szociáldemokrácia fénykora ugyancsak a Horthy-korszakra esik.

A baloldal napjainkra történt szétesésében valószínűleg ez is szerepet, ha nem kulcsszerepet játszott. Történelmileg nézve (és az őszirózsás forradalmat leszámítva) a szociáldemokraták békeidőben sohasem voltak kormányon. Politikai tényezők voltak, de nem kormányzási tényezők. Ugyanakkor maguk mögött tudták, tudhatták a szakszervezeteket, amelyek közvetlen kapcsolatban álltak a bérből és fizetésből élőkkel, és fő feladatuknak tartották a felvilágosítást, a továbbképzést elsősorban a szociális juttatások és jogi lehetőségek terén. Ez a felvilágosító munka a mai baloldalra nem jellemző. A szovjetrendszer utódpártja rátalált Gyurcsányra, aki jó beszélőkéje miatt méltó ellenfele lett az ugyancsak kiváló szónok Orbán Viktornak. Innentől kezdve szenved az ország e két kiválóság kegyetlen, és személyes harcától. Úgy, ahogy Orbán kitalálta, hogy ő (mától) „jobboldali”, ugyanúgy Gyurcsány is kitalálta, hogy ő (és pártja) szociáldemokrata, miután elolvasta (és megszerette) Tony Blair gondolatait. Igen vicces volt ezután Lendvai Ildikó szájából azt hallani, hogy „mi szociáldemokraták”. Ugyancsak mosolyt fakasztó volt, amikor a tavalyi parlamentáris választás előtt a Kéthly Anna Társaság tagjainak azt javasolta, hogy a jobboldali Orbán Viktorra szavazzanak. Az, hogy a szakszervezetekkel szinte semmilyen (meghatározó) kapcsolata nincs a baloldalnak és annak élcsapatának, a magát szociáldemokratának nevező MSZP-nek, csak hab a tortán.

Miközben Orbán és Gyurcsány egymást vádolják, hogy ki, és mit rontott el, 1989 óta nem alakult ki a Horthy korszakban már bimbózott szociális háló. Például a munkásokat és alkalmazottakat biztosító társaságok, nyugdíjintézetek (OTI, MABI). Vagy a Nyugaton oly népszerű vállalati nyugdíjrendszer, ami tisztességes kiegészítése az állami nyugdíjnak. Ezek a biztosítótársaságok és nyugdíjintézetek kórházakba, bérlakásokba fektették vagyonuk egy részét. A nagy gyárak ugyancsak (alacsony bérű) lakásokat biztosítottak dolgozóiknak. Lásd „vörös Csepel”, ahol valójában az ellenérdekelt iparmágnás Weiss Manfréd építetett lakásokat munkásainak, vagy a főváros által finanszírozott Wekerle-telep.

Ezen példák alapján is látható, hogy az elmúlt húsz év alatt sem sikerült eljutnunk a kapitalizmus azon (szociális) szintjére, aminek csírái már a két világháború között megvoltak. Ehelyett a nyugati demokráciákban ismeretlen módon próbál a hatalom törvényesen megválasztott birtokosa személyes sérelmére elégtételt venni korábbi ellenfelén. Vezető politikust, kormányfőt már fogtak perbe hivatali hatalommal való visszaélés miatt, amit általában „saját zsebre” követnek el, mint például a családi vállalkozást jogtalan anyagi előnyhöz juttatni, vagy pártkasszákat megtömni. A nyugati demokráciákban azonban még senkit sem vontak felelősségre azért, mert hivatali ideje alatt az ország számára előnytelen szerződést kötött. Ha ilyen jogi kategória és eljárási forma létezne, akkor bizony elég gyakran változnának a kormányok és kormányfők. A Lajtától nyugatra ez a felelősségre vonás csakis, kizárólag a választóktól, azaz a néptől jöhet, akik szavazataikkal büntetik a hatalom gyakorlóit.

A jelenlegi hazai vezetés mintha távolodna attól a jogrendtől és gyakorlattól, amiről a magyar nép 40 éven át álmodozott, és aminek megvalósításáért 20 éve még maga a kormányfő is narancs gőzös elveket kergetve harcolt. Sajátos, de inkább önmagának ellentmondó, logika, ahogy Orbán Viktor a politikusi felelősségről gondolkodik, ill. nyilatkozik. Legutóbb például a HírTV-ben elhangzott Orbán interjúból így idéz az index.hu:

„…..Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök mentelmi jogának felfüggesztését úgy kommentálta, a politikusok felelősségének kérdése Magyarországon ma még szokatlan, Európában viszont nem az. A politika képviselői sincsenek kívül a felelősség világán……”

Viszont ugyanebben az interjúban elhangzottakat idézve az index.hu ezt írja:

„………A miniszterelnök szerint ha néhány év múlva olyan ítélet születne az európai bíróságon, hogy jogtalan, amit a kormány most bevezetni tervez, akkor sem hárulna semmi azokra a devizahitelesekre, akik majd élnek az egyösszegű végtörlesztés lehetőségével, hanem a magyar államnak kellene akkor helytállnia…..”

Vajon, egy ilyen elmarasztalás nem a jelenlegi kormány és annak fejének felelősségét terheli? Főleg, hogy a számlát, a költségeket az államnak az adófizető polgárok pénzéből kell állnia.

Ez az eset és megnyilatkozás is csak alátámasztja a sejtést: az elmúlt közel tíz esztendőben valójában két politikai rivális személyes ellentététől szenved az ország (népe).