Arccal a piacgazdaság felé

Őszintén, kicsit elcsodálkoztam, amikor a péntek esti (szept. 30.) hírügynökségi jelentések kiemelték, hogy az Athénben érkezett Trojka, azaz az EU, az IMF és az EKB szakértő csoportja a görög gazdasági átalakítás részletei felől érdeklődve először a Közlekedési és Szállítási Minisztériumba ment, ahol a fuvarozói engedélyek felszabadítását javasolták, és akiket tüntető taxisok fogadtak a bejáratnál. Valóban ez lenne a legfontosabb a csőd szélén álló ország megmentése érdekében? Egy pillanatra az emlékezetes taxis blokád jutott az eszembe, mint analógia. Aztán kezembe került egy igen figyelemreméltó elemzés Görögországról.

Eszerint a legújabbkori (független) Görögország gazdasága a 19. század közepétől három lábon, azaz pilléren állt. Ez pedig a szállítás, pontosabban a hajózás, az idegenforgalom és külföldi tőke. A kereskedelmi hajózásban még néhány évtizeddel ezelőtt is vezető szerepet töltött be (lásd Onassis), de napjaink kihívásaival már nem tud lépést tartani. Az óriás konténerhajók és szupertankhajók építésében Norvégia, Kína vagy Dél-Korea már rég megelőzte. Az idegenforgalom, a turizmus, jó bevételi forrás, de egy modern államot és annak gazdaságát nem tudja egymagában fenntartani.

Történelmi tény, hogy függetlensége kivívásában, és életben maradásában Nagy-Britannia sokat segített. Onnan jött a gazdasági segítség, a tőke, hogy Törökországgal szemben talpon tudjon maradni. Majd a hidegháború idején ezt a külső támogatást az USA vette át, jelentős tőkét fektetve az ortodox vallásból fakadóan az orosz néppel szimpatizáló, és ezért a szovjetrendszerrel (is) kacérkodók leszerelésére. Ez a külföldi tőke is háttérbe szorult, mivel napjainkra Görögország elvesztette geopolitikai és stratégiai jelentőségét, valamint térségi fenyegetettségét. Hiszen bármennyire is nem kedvelik a törököket, a NATO-tag Törökország nem jelent akkora veszélyt, hogy a görögöket külső (katonai) védelemben kellene részesíteni. A hellén állam csak akkor kerülhet ismét a világ (és a nagyhatalmak) érdeklődésének középpontjába, ha Törökország - pl. Izrael vagy Ciprus ellen - követne el agressziót. Ennek viszont alig van reális esélye.

Mindezekből a tényekből az következik, hogy Görögországot nem lehet „felszámolni”. Az ország versenyképességéhez továbbra is szükség van állandó (és masszív) külföldi tőkére, mégpedig olyanra, amit lehetőleg nem kell visszafizetnie. Az ország adóssága oly hatalmas, hogy azt egyszerűen nem lehet ledolgozni. Ha az eurózónából kiteszik, akkor is megmarad a 280 milliárd eurós külföldi adósság, tartozás, amit az EU egyszerűen nem élne túl. Különösen a portugál, olasz, spanyol és francia bankokra nézve lenne ez katasztófális. A dominó effektus miatt a következő áldozat Olaszország lenne. Hozzávetőleges számítások szerint amíg az EU-nak, ill. az euróövezetnek nincs 2 trillió eurója az összes eladósodott tagország által felhalmozott veszteségek fedezésére, addig Görögországot nem lehet a rendszerből kitenni.

Tehát, Görögország (nemzet)gazdasága összefonódott történelmével, függetlenné válásával, amit a győztes Navarino-i tengeri csatától (1827) számítanak, és, ami az akkori (európai) nagyhatalmak viszályának következménye. A cári Oroszország az Oszmán Birodalom elleni harcában támogatta az ugyancsak (bizánci) ortodox görögök függetlenségi mozgalmát. Majd a többi európai nagyhatalom (Nagy-Britannia és Franciaország) is a görögök mellé állt, hogy ezáltal megfékezzék az orosz előretörést a Fekete-tengeren és a Balkánon. A navarinoi csata nem szerepel a magyar wikipédiában, sőt a város mai görög neve (Pylos) sem, habár turista utakat szerveznek oda. Mindettől függetlenül érdekes a jelenlegi görög gazdaság szerkezeti felépítésének ilyen fajta magyarázata.

Ugyancsak erre utal a Die Welt online kiadásában megjelent elemző helyzetjelentés is, mely szerint:
„......a Trojka látogatása egyre jobban rávílágit, hogy Görögország nemcsak egy hatalmas adóssághalmaz, hanem egy óriási szerkezeti probléma. „Az ország nem egy fejlett piacgazdaság, hanem egy átmeneti gazdálkodás” - mondta egy magas rangú EU diplomata.....”

(Bei diesen Besuchen wurde immer deutlicher: Griechenland hat nicht nur ein gewaltiges Schuldenloch, sondern auch riesige Strukturprobleme. „Das Land ist keine entwickelte Marktwirtschaft, sondern ein Transformationsökonomie“, sagt ein hoher EU-Diplomat. - die Welt )

Transformationsökonomie” írja a német nyelvű jelentés. Sajnos a megfelelő magyar szakszót nem ismerem. Ez a szó, ill. fogalom is hiányzik a magyar wikipédiából. Angolul (transition economy) válik egyértelművé, hogy a központi tervgazdálkodásból a szabad piacgazdaságra való áttérés folyamatát nevezik így. (A transition economy or transitional economy is an economy which is changing from a centrally planned economy to a free market. - wikipedia)

És itt érzem a hazai, magyar gazdasággal való hasonlatosságát. Sőt, a Bajnai-kormány idején (2010. március) Magyarországra látogatott a görög miniszterelnök (Papandreou), hogy tanulmányozza a „magyar csodát”, amit később Orbán Viktor is elismert, igaz csak külföldön és szőrmentén.

Ez adta az ötletet, hogy egy kicsit átgondoljam a magyar gazdaság (szerkezeti) fejlődését történelmünk folyamán, amiről az iskolában nem igazán tanultunk. Kezdjünk a „betelepítés”-sel. A török kiűzése után a németek, valamint a többi idegenajkú nem kényszer alatt érkezett a Kárpát-medencébe, hanem a felkínált - mai, divatos kifejezéssel -„újrakezdési , vagy felzárkoztatási program” keretében, azaz pl. tíz év adómentesség garantálásával. A Kiegyezés is azzal adott igazán lendületet az iparosodásnak és a polgáriasodásnak, hogy 1868-tól többé nem kellett a Habsburg-háznak adózni, adót fizetni. Valóságos aranykor következett. Hihetetlen fejlődésnek indult az ország. Minden jelentősebb városban szinház, méghozzá Nemzeti Szinház épült. A vasúthálózat rohamosan bővült. A MÁV-ot államkölcsönből hozta létre 1868-ban az akkori közmunka- és közlekedési miniszter (Mikó Imre). A századfordulóra beindult és virágzott a közmunkaprogram, ami nem azonos, a maival! Volt pénz a Millenium méltó és maradandó megünneplésére, a főváros látványos, és kézzel fogható fejlesztésére. Iskolák, bérházak, lakótelepek épültek, elsősorban az állami és városi alkalmazottak részére, akik közé – természetesen – a kétkezi munkások is beletartoztak. Sorra jöttek létre a köz, ill. közösségi intézmények (közfürdő, közkórház, stb.)

Az első világháború után is folytatódott ez a „kapitalista gazdálkodás”, vagy ha úgy tetszik szerkezeti rendszer, amely a Horthy-korszakban is tovább élt. Ez a kapitalista gazdálkodás képes volt áthidalni a háborús veszteségek, valamint a Trianon-i békediktátum miatt kialakult helyzetet. Nemcsak területet vesztett az ország, hanem természeti kincseket, energiaforrásokat, ásványi anyagokat, ipart, stb. Ennek ellenére hamarosan sikerült a gazdaságot lábra állítani, és például az elcsatolt területekről az anyaországba érkezett menekülteket néhány év alatt integrálni. Ellentétben az arabvilágra jellemző megoldással, ahol (több mint 60 éve) a határok mellett tartják táborba zárva nemzettársaikat.

A Horthy-korszak gazdaságilag európai szintű volt, olyannyira, hogy a későbbi „szocialista” Magyarország még a 70-es években sem érte el mindenben az „utolsó békeév” (1938) gazdasági szintjét, mutatóit. A két világháború közti hazai szociáldemokrácia is elsősorban a munkások szociális helyzetét, életkörülményét, a továbbtanulás hiányát vetette az uralkodó osztály szemére, miközben a vidék, a mezőgazdaság és a parasztság érdekében leginkább a hatalmas egyházi birtokok felszámolását követelte. Lásd a „vörös gróf” Károlyi Mihály földosztási kezdeményezését, ami kevés, mondhatni egyetlen követőre sem talált. Ugyanakkor az egyházi birtokok 30-40 kilométeres körzetben biztosítottak megélhetést a környék nincstelenjeinek. Hogy a napszámosok által megtermelt javakból származó haszonnal mi lett, arról nem szól a fáma, és ez az, amiért a nagybirtokok felszámolását követelték a szociáldemokraták.

A második világháború utáni társadalmi kisérlet, a szovjetrendszer, valóban jelentős szerkezetváltozást hozott a népgazdaságban. A magántulajdon (szinte teljes) megszüntetése, valamint a tervgazdálkodás bevezetése új alapokra helyezte a magyar gazdaságot. Magyarán, az embereket leszoktatta a kapitalista gondolkodásról. Nem tudom, mit tanítottak és tanultak a napjainkban vezető állami pozicióban lévő egykori diákok, de a kapitalizmus fortéjait nem valószínű, hogy volt módjuk elsajátitani. Már csak azért sem, mert akkoriban a kapitalizmus, mint olyan, rossz példának számított, ezért mélyebb, behatóbb tanulmányozása háttérbe szorult. Talán a Bajnai kormány tagjai a kivételek, akiknek már megadatott, hogy külföldön szívják magukba a modern kapitalizmus alapjait. Nem véletlen, hogy az EU-s pénzek koordinálása és elosztása volt Bajnai feladata miniszterelnökké kinevezése előtt.

A központi tervgazdálkodás negyven éve igencsak leszoktatta az embereket a kapitalista gondolkodásról. (bruttó-nettó fizetés, adóleírás, áfa visszatérítés, stb.) Mindent az állam csinált helyettünk, ezért oly nehéz az átállás, amit a szaknyelv és szakirodalom „átalakulási gazdálkodás”-nak (Transformationsökonomie) nevez. Politikai rendszerváltozás volt, de (gyökeres) gazdasági nem! A Bokros-csomag volt az egyetlen kísérlet, amit megkésve vezettek be, és emiatt a nagyreményű szocialista (reformkommunista) kormány megbukott. A Bokros Lajos nevével fémjelzett átalakítás gyümölcseit a szocialisták helyébe lépett fiatal demokraták nem csak learatták, de fel is emésztették.

A mai napig nem egyéretlmű, hogy hazánk import vagy export ország. Ha ezt meg lehetne egyáltalán határozni. Energiaforrások terén szűkösen állunk, kőolaj és földgáz tekintetében pedig függőviszonyban vagyunk. Csak azt tudjuk, hogy gazdaságunk nem az EU, hanem a német gazdaság függvénye, mivel „beszállító”-nak számítunk. Ugyanakkor szinte biztos, hogy Görögországhoz hasonlóan, a fejlett piacgazdaságnak hazánk nem felel meg.

Az Orbán-kormány szinte ugyanazt csinálja, amit a Trojka (EU, IMF, EKB) próbál Görögországnak diktálni. A (lényeges) különbség, hogy a Trojka kimondottan gazdasági átalakításokat követel, az ország társadalmi, politikai szerkezetét nem kívánja megváltoztatni. Ezzel szemben úgy tűnik, Magyarországon egy ilyen jellegű átalakítás (is) folyik. Hogy ennek hátterében valójában mi van, nehéz egyértelműen megítélni.

Valószínűleg Orbánt is meglepte a 2010-es hatalmas, elsöprő választási győzelem. Nyolc év kitartó gáncsoskodása meghozta gyümölcsét. Megjegyzem a Fidesz szempontjából valóban nyolc év Orbán vezette ellenzékről beszélhetünk, a szocialisták szempontjából viszont nem. Ott volt két év Medgyessy, öt év Gyurcsány és egy év Bajnai. Az már csak hab a tortán, hogy Orbán a pártonkivüli Bajnait váltotta a kormányfői székben. És az is a sors iróniája, hogy nyolc évvel korábban ugyancsak egy pártonkivülitől, Medgyessy Pétertől, szenvedett vereséget Orbán (pártja és kormánya).

Tanulva az MSZP-SZDSZ hibáiból, valamint az ellenük folytatott sikeres taktikájából, Orbán a „néptől kapott felhatalmazás”, a kétharmados parlamenti többség birtokában, az elképzelései megvalósításához, azonnal a törvények megváltoztatásával kezdte. Ehhez nagy mértékben hozzájárul(hatot)t a hatalmas vereséget szenvedett Gyurcsány kijelentése, mely szerint ugyanazokat a módszereket kívánja bevetni a mostani miniszterelnök ellen, mint amit az Orbán vezette Fidesz használt a volt szocialista kormányfő megbuktatása érdekében. Orbán azonnal felismerte, hogy azokat a lehetőségeket, jogi kiskapukat, amiket ő és hívei használtak ki és fel a magát a (szociál)demokrácia bajnokának tartó Gyurcsány ellen, ezentúl már ne lehessen megismételni. Erre szolgál az új alkotmány, az új sztrájktörvény és még számos változtatás, amelyet az összezsugorodott „baloldal” képviselői és szószólói egyszerűen diktatúrának neveznek. Pedig, ha optimistán szemléljük a történteket, akkor Orbán csak azért erősítette meg hatalmát, hogy terveit végre tudja hajtani. Persze kérdés, vannak-e konkrét tervei, amik ráadásul megegyeznek az EU, ill. a Trojka terveivel, a fejlett piacgazdaság megvalósítása érdekében. Bizonyos jelek vannak rá, de meglehetősen sajátos módon és formában.

Úgy tűnik, mintha egy nagy illúzionista pillanatnyi ötletkitöréseinek lennénk a tanúi, és részben szenvedő alanyai. A populistának (is) nevezett taktika: belföldre bizonyítani, hogy az EU-tól függetlenül saját úton haladunk egy szebb és jobb jövő felé, kifelé pedig látszólag mindenben megfelelni az EU előírásoknak, követeléseknek. Ugyanazt játssza most Orbán az EU-val, mint Gyurcsánnyal tette a törvények adta kiskapuk kijátszásával. Ha az EU rájön a turpissága, akkor azonnal korrigálja „csínytevését”. Lásd legutóbb a devizahitelesek megsegítését. Amint a nyugati bankok elkezdtek tiltakozni, a magyar kormány szinte naponta „módosította” a mentőcsomagból részesülendők körét. Sőt, most már az állami tartalékból kívánják pótolni az árfolyamveszteséget, amit előzőleg a (külföldi) bankokkal akartak megfizettetni. Ugyancsak ügyes húzás volt a 200 ezer bruttó fizetés felett keresők (külön) megadóztatása is. Hiszen a magyar átlagfizetés bruttó 140-150 ezer körül van, ergo az átlagmagyar nem fog az utcára vonulni, és felháborodni, bárhogy is szeretné azt a magát „baloldalinak” tartó ellenzék. Sőt, beindul majd a sokat emlegetett "öncenzúra", pontosabban önkontroll, amikor is a munkavállaló eltekint a fizetésemeléstől, attól tartva, hogy a nettója az eddiginél (is) kevesebb lesz.

A reformnak álcázott orbáni megszorító intézkedések egyelőre nem váltottak ki komolyabb elégedetlenséget. Különben is a magyarnak hatalmas tűrőképessége van, ami valójában az összetartás hiányából ered. A szovjetrendszer 40 éve alatt megtanulta, hogy jobb a békesség, a megalkuvás. Forradalmi hangulat sincs. Nem is lehet, hiszen a hatalom arra nagyon odafigyel. Önkéntelenül is. Hiszen a szabályok, szabályozók, törvények állandó változtatásával valójában a kiútat keresi. Csakhogy a kiút keresés eltéríthet az eredeti céltól, a fejlett piacgazdaság megteremtésétől.



Kapcsolódó anyagok

A Trojka hétvégén is dolgozik...... - Sunday, October 02, 2011
Megérkezett a Trojka Görögországba - Friday, September 30, 2011
Párharc, amitől egy ország szenved - Wednesday, September 14, 2011