A két dudás I.

Kétrészes, a második részre kattints ide A két dudás II. .

Szeretem a dolgokat, történéseket fejlődésükben, változásukban nézni, vizsgálni. Ezért régóta meggyőződésem, hogy Magyarországon a nyugati demokratikus gondolkodás elterjedésének alapfeltétele (lenne), hogy az elmúlt 10 év két markáns egyénisége (Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc) eltűnjön, pardon, visszavonuljon a közéletből. Az eltelt idő másról sem szólt, mint e két ember személyes ellentétéről *, amihez egy ország asszisztál, miközben mind életszínvonalban, mind politikai kultúrában egyre jobban távolodunk a (prosperáló) Nyugathoz tartozás „ezeréves gondolatától” (vagy inkább álmától?).

A szovjetrendszer negyven éve oly hatalmas pusztítást okozott az agyakban, amit az elmúlt húsz esztendő képtelen volt kárpótolni. Itt többről van szó, mint a diktatúrából a demokráciába való átmenetről! – amit a hazai értelmiség szeret hangoztatni, és aminek jelenlegi állását, állapotát egyre gyakrabban bírál. Pedig ez csak a felszín. A probléma sokkal mélyebb, hiszen a kapitalizmus alapját, a gazdasági, és vele együtt a szociális szerkezetet verte szét a lenini ideológia. Ennek orvoslása nem sikerült az utóbbi húsz évben.

Egy időben követendő példaként emlegették Spanyolországot, ahol a Franco diktatúrát az alkotmányos monarchia váltotta fel, és a király igen gyorsan és „fájdalommentesen” vezette országát vissza a demokráciába. E példa terjesztői egy nagyon fontos és lényeges dologról hallgatnak, vagy megfeledkeznek. A Franco alapította Spanyol Állam diktatúrája egyértelműen politikai volt, és az nem terjedt ki a gazdasági és szociális szerkezetre. A magántulajdonhoz nem nyúltak, a gyárakat, üzemeket nem államosították, a szakszervezetek, biztosítók, érdekképviseletek működtek, igaz azok „külföldi” (szovjet) kapcsolatait szigorúan ellenőrizték. Franco szovjetellenessége érthető volt, hiszen a polgárháború idején a köztársaságiakat támogató Szovjetunió az ország aranykészletét Moszkvába szállíttatta. A sikeres akció lebonyolítása Gerő Ernő nevéhez fűződik.

Hogy húsz év alatt mi mindent lehet elérni, azt a két világháború közti időben (1918-1938) a csehszlovák fejlődés mutatja a legjobban. De a többi függetlenné vált, ill. újonan alapított kelet-európai országra is a gazdasági megerősödés volt a jellemző. Sőt, egy öntelt Németország öt-hat év alatt (1933-39) annyit fejlődött gazdaságilag, hogy képesnek tartotta magát felvenni a harcot az egész világ ellen.

Magyarország viszont az elmúlt húsz esztendő alatt gazdaságilag szinte semmire sem jutott. Mindez a kapitalista viszonyok és gazdasági alapok ismeretének teljes hiányára vezethető vissza. Negyven éven keresztül hivatalból üldözték a „profitorientált” egyéni kezdeményezést. Lásd a meggymagos ember esete. A maszekok is csak a hiánygazdálkodás miatt voltak oly sikeresek. A rendszerváltást abszolút tapasztalatlan, önjelölt („szocialista”) rendszerbírálók hajtották végre. A meglévő, működő nyugati példákat nem követték, mondván „azt nem másoljuk”, amiket viszont átvettek, azoknál meg nem vizsgálták a működőképességhez szükséges körülményeket, összefüggéseket. A tanácsadó szakembergárda sem volt az igazi, hiszen bármennyire is felkészült, tanult emberek alkották azt, kiképzésük a „szocialista” gazdaság és (terv)gazdálkodás érdekében és alapján történt.

Egy olyan választási rendszert dolgoztak ki, ami bonyolultságával a világon egyedülálló. Mindenegyes parlamenti választás alkalmával a nyugati sajtó erre fel is hívja olvasói figyelmét. Az első törvény, amit a szabadon választott parlament meghozott, a képviselők fizetése volt. Azóta is ez az egyetlen napirendi pont, amit a T. Ház minden alakalommal vita és ellenszavazat nélkül elfogad.

A lakosságot már a rendszerváltás előszeleként belekergették a sajáttulajdonú lakásvételbe. Negyven éven keresztül szociálpolitikai megfontolásból (magyarán propaganda céllal) mesterségesen alacsony szinten tartották a lakbéreket. Az állami bérlakások nagy része még az államosítás előtt (a Horthy korszakban) épült. A lakbérből befolyt összeg meg sem közelítette a 10-20 évenként esedékes renoválás, (műszaki, épületgépészeti) felújítás anyagi fedezetét, de még a szükséges mindennapi karbantartásra sem volt elég. A lerobbant épületeket olcsón ajánlották fel a bérlőknek. A szerencsétlen meg örömmel kapott az alkalmon, hogy végre sajáttulajdonú (örök)lakása lesz! Miközben megszabadult attól a rémálomtól, hogy az új, ”kapitalista” rendszerben a fene tudja, hogyan emelik majd a lakbéreket, sőt a tisztázatlan jogviszonyok miatt az állam esetleg a feje fölött eladhatja a házat, a lakást egy jó fizető „kapitalistának”, aki viszont bármikor emelheti a bért, ill. kilakoltathatja az azt fizetni nem képes lakót. (Éppúgy, mint a kapitalista időkben, azaz a Horthy-korszakban volt.). A lakások eszmei értéke egekbe szökött, miközben reálértéke rendesen zuhanni kezdett, hiszen ezentúl nemcsak a lakásnak, de az egész építménynek a fenntartása, jövőbeni karbantartása az új tulajdonosokat terhelte. Ez is csak egy példa arra, hogy mi mindennel nem számoltak az új rendszer megálmodói, és velük együtt a hirtelen jött szabadság élvezői, az ország lakossága. Megjegyzem a jelenlegi devizahitel válság is valami hasonlón alapszik.

A kapitalista átállásnak még számos buktatója volt (van és lesz), amivel a vezetés nem számolt, és amiről (részben ezért) a lakosságot nem tájékoztatják.

Az első szabad választáson a nép valamivel többet (vagy mást?) akart, mint a piacgazdasággá átalakítandó „kádári rendszer” demokratizálását, a (puha) diktatúra (békés) felszámolását. Ezért a nemzeti érzelmeket jobban képviselő MDF kapta a kormányalakításhoz szükséges szavazatot. Ugyancsak az alkotmányosság jegyében (suba alatti megegyezés keretében) az ellenzékbe szorult SZDSZ adhatta a köztársasági elnököt. 1990-ben még úgy tűnt, hogy az egykori kollégiumi diákok alapította Fidesz, amelynek 35 évnél idősebb tagja nem lehetett, valójában az SZDSZ „ifjúsági tagozata”. Ezért „zöldfülűségüket” akkor még kevesen értékelték, az első szabad választáson az érvényes szavazatok 8,95 %-át kapták.

Én 1993-at tartom a rendszerváltás, vagy még inkább a fordulat évének. Akkora kezdtek kialakulni a valódi erőviszonyok, rendeződött át az a politikai paletta, amely a Moszkvától független Magyarországot a továbbiakban nemcsak jelképezte, de meg is határozta. A jobboldal felbomlott, az MDF-ből kiváltak az antiszemita szélsőségek (Csurka), a liberális piacgazdaságot képviselő SZDSZ mellől kihátráltak a fiatal demokraták. Vezetőjük, Orbán Viktor, addigra felismerte a hazai politikában rejlő, de addig kihasználatlan lehetőséget: egy imponáló jobboldal megteremtését. Ennek érdekében lepaktált a Horthy-korszak szellemét magában hordozó MDF-fel, melyért cserében kapott egy székházat, miközben a jobboldali kurzusnak megfelelően saját pártját is átalakította. A 35 éves tagsági korhatárt feloldotta, és pártjával belépett a Közép Demokrata Internacionáléba, valamint a Nemzetközi Demokrata Unióba. Az alapító tagok egy része (Molnár, Fodor, Ungár) ekkor átpártolt az SZDSZ-hez. A Fidesz pedig Orbán nevével forrott össze.

A Boross-kormány idejére az ország többsége megijedt a frissen (és hirtelen) kapott szabadságtól, és az azzal járó létbizonytalanságtól, annak a negyven év alatt megszokott elbocsátás nélküli világnak az eltűnésétől, amelyben csak a jól fizető pozíciókat lehetett elveszteni, hiszen a munkanélküliséget büntették. 1994-ben a 3,60-as kenyér és tej emlékével abszolút többséget kapott a Kádár-rendszer utódpártja, az MSZP. Hornék nagyvonalúan miniszteri tárcát kínáltak fel a piacgazdaság híveként ismert SZDSZ-nek, miközben az Orbán vezette Fidesz egyre hangosabban játszotta ki az antikommunista nemzeti ütőkártyát. 1998-ra beérett az orbáni elképzelés: a kapitalizmust már csak könyvekből, egyéni emlékekből, családi legendákból ismerő lakosság kiábrándult a gyárbezárásokat eredményező, keleti exportot leállító és ezzel a Horthy-korszakkal azonosított munkanélküliséget előidéző jobboldalból éppúgy, mint a létbiztonság reményét visszahozni képtelen baloldalból. Az ártatlan, fiatal, politikai múlt nélküli „szüzek” megkapták a néptől a lehetőséget, hogy valami újat, mást és jobbat csináljanak. Ebben persze segítségükre voltak a kisgazdák, akiknek vezetője addig, mint ellenzéki politikus, igen szórakoztató volt.

A nagy változás elmaradt, a fiatalos lendület eltűnt. Helyette a szovjet időkre emlékeztető vezetői allűrök jelentek meg: Orbán engedte, hogy magyarországi repülőtérről induljanak NATO gépek magyarlakta dél-vidéki célpontok bombázására. Pedig ellentétben a Varsói Szerződéssel, az Atlanti Szövetségben lehetett és lehet nemet mondani. Lásd Görögország, amely nem engedte át területén a NATO egységeket, arra hivatkozva, hogy ortodox testvéreik elleni támadásban ők nem vesznek részt. Vagy vehetjük a Nemzeti Színház áthelyezésének történetét is, ahol az zavarta a párt- és miniszterelnököt, hogy az épület alapkőletétele az előző kormányfő nevéhez fűződik. Ilyen gondolkodást a nyugati világ nem ismer. Csak a szovjetrendszerben élőknek és születetteknek nem tűntek ezek fel. Összehasonlítva a 100 évvel korábban (1896) rendezett (honfoglalási) Millenniumi ünnepség sorozatokkal, és maradandó városrendezési emlékekkel (földalatti, városligeti Vajdahunyad vára, stb.), az államalapítás Millenniumi ünnepség orbáni megülése elég sajátosra sikeredett. A Magyar Köztársaság Országgyűlése egy un. „emléktörvényt” alkotott, melyben kimondja, hogy a Szent Koronát a Parlamentben kell őrizni. Mindez egy köztársaságban, amelynek megteremtéséről nemzeti költőink (Petőfi, Ady, stb.) oly lelkesen álmodoztak. Arról nem is szólva, hogy (Nyugat-)Európa köztársaságaiban (francia, olasz, német, osztrák) ilyen törvény nincs. Viszont az ottani lakosság sem fogékony (ennyire) az ilyen megnyilvánulásokra. Sőt, még az oly mélyen vallásos lengyeleknél sem tapasztalható ehhez hasonló, ahol pedig úgyszintén egybeesik a kereszténység felvétele az államalapítással. Kádár János szavaival élve: ezt hívják „nemzeti sajátosság”-nak, amit Orbán Viktor kiválóan ismer (és alkalmaz)!

Hogy az Orbán-féle Fidesz mennyire magán viseli a (kádári) „nemzeti sajátosság” jeleit, és ezáltal, mennyire nem (nyugati értelemben vett) igazi jobboldali párt, azt a 2002-es választási vereség másnapján ismerhette meg a világ, amikor (a Várban) a vesztes pártvezér bejelentette:

".......Arra kérem önöket, hogy a következő három hónapban hozzanak létre kis, néhány emberből álló csoportokat, baráti csapatokat, polgári köröket. (....) Tudnunk kell egymásról, hogy ha a sorsunk úgy hozza, hogy mozdulnunk kell, akkor egyszerre mozdulhassunk...“ (Orbán Viktor beszéde)

Ez a mentalitás ismeretlen a nyugati világban, mi több, idegen a tekintélyes nyugati jobboldali vezetők pl. Churchill, Adenauer, Thatcher, Reagan választási vereség utáni leköszönő beszédeitől. Ez a mentalitás a szovjet (náci-kommunista) gondolkodásból ered, amely konspirációs módon igyekszik szerveződni a fennálló alkotmányos rend, a demokratikus államrendszer ellen.

Orbán négy éves (1998-2002) regnálása alatt szinte csak a külsőségekre koncentrált, és a „nemzeti sajátosság”-okat kihasználva a nemzeti érzelmekre próbált hatni, miközben az ellenzéket nemes egyszerűséggel „magyarellenes”-nek igyekezett beállítani. Ennek ellenére a 2002-es, majd a 2006-os parlamenti választáson is alulmaradt. Ez utóbbikor (2006) a Gyurcsány ellen vesztésre álló első forduló utáni vergődését rossz volt nézni. Tudta, hogy megbukott, de vérbeli focistához híven az utolsó pillanatig nem adta fel a vesztésre álló meccset. Az MDF-fel való nyíltszíni alkudozása egyenesen szánalmas volt, amint mindent felajánlott a kormányzási többség megszerzése reményében. Csak arról feledkezett meg, hogy kormányzása négy éve alatt már egy koalíciós partnert „felfalt”, aki nélkül 1998-ban sem tudott volna hatalomra kerülni. Egykori igazságügyi minisztere, a focihoz semmit sem értő, Dávid Ibolya viszont nem felejtett, és nem akart Torgyán József és a kisgazdák sorsára jutni. Ezért Orbán koalíciós ajánlatait sorra elutasította. (részletek ITT - kattints rá!)

A győzelemért, (a hatalomért) és annak megtartásáért bármire hajlandó ("focista") szellem, azóta is uralja és vezérli a magát jobboldalinak nevező pártot (Fidesz) és vezetőjét. A 2006-os választási beszédében (ugyancsak a Várban) Orbán, pedig arra szólított fel, hogy „aki magyar, az rá, ill. a Fidesz-re szavaz“ („....Nekünk, magyaroknak nincs hova hátrálni! Az ellenfeleink kimutatták a foguk fehérjét, agresszívek, kíméletlenek és durva hatalomvágy hajtja őket. Nincs hova hátrálnunk!"..... (Orbán Viktor beszéde)

Ez tisztán és egyértelműen szélsőséges, kirekesztő nacionalizmus. Ez NEM a demokratikus, parlamentáris jobboldal hangja, elve, eszmeisége!

Ennek ellenére, sem szavazótábora, sem pártja tagsága nem csökkent, ő pedig jó futballista módjára készült a következő „örökrangadó”-ra. Szívós (akna)munkával nyolc év alatt elérte, hogy a lakosság nagy többsége elforduljon a baloldali-liberális kormányzástól, sőt annak irányelveitől is. Orbán remekül kihasználta, hogy ami nincs (törvényileg) tiltva, az mind megengedett, azt szabad csinálni. Megjegyzem hasonló észjárása van a szélsőjobbnak, az „aktív” antiszemitáknak is, amire az érzékenyek, főleg az érintettek, azonnal ugranak, de ellene semmit sem tudnak tenni. De még antiszemitának sem kell ahhoz lenni, hogy az első Magyar Köztársaság első miniszterelnökének, majd elnökének szobrához letett virágokat, koszorúkat egy, amúgy cigánybűnözést kiáltó, (jobbikos) parlamenti képviselő – minden következmény nélkül - ellopja. És ennek ellenszerét – egyelőre – a baloldal nem találta meg. Sőt, hasonló módszereket próbál alkalmazni. Lásd az USA-ból működő és működtetett kuruc.info vs. Amerikai Népszava. A felháborodáson kívül a liberálisok sem tesznek semmit. Nem is tehetnek, hiszen ők a szabadság bajnokai, olyannyira, hogy a gyűlöletbeszéd elleni törvény is miattuk bukott meg. A piacgazdaságot favorizáló egykori szamizdatosok, majd SZDSZ-esek, az orbáni jobbra tolódás következtében, vagy tán hatására(?) a liberalizmus irányába mozdultak el. Miközben nem vették észre, hogy a magyar mentalitástól abszolút távolálló, mondhatni a közgondolkodástól teljesen idegen témákat karoltak fel és lettek azok szólói. Lásd az egyneműek házassága, vagy a marihuána és könnyű drogok legalizálása, stb. Az ilyen célkitűzések egy gazdag ország fejlett demokráciájában követőkre találnának, de a Kárpátok sötét medencéjében – egy jó darabig – aligha. Talán ez, a tömegeket nem érdeklő és nem érintő programok kudarca, az egyik legnagyobb tanulsága a 2010-es választásoknak, ill. a hozzávezető útnak.

Folytatás: A két dudás II. (kattints rá!)


Kapcsolódó anyagok
* Párharc, amitől egy ország szenved ..............(Wednesday, September 14, 2011)
Arccal a piacgazdaság felé ………..(Monday, October 03, 2011)