Rejtélyes időzítés
Nem teljesen értem, miért kellett a Mi értelme volt a Kenedi-bizottságnak? című írást (kattints rá!), - különösen, ami annak utolsó sorait illeti, - Karácsony előestéjére időzíteni?
Minden országnak volt és van titkosszolgálata. Az USA talán a legjobb példa, ahol nyíltan működnek párhuzamos szolgálatok: a külfölddel foglalkozó CIA, és a belföldi – elsősorban - bűnügyekkel foglakozó FBI. Újabban, pedig a terrorizmus elleni belföldi védekezés, elhárítás érdekében létrehozták a (vitatott) belbiztonsági minisztériumot: DHS (Department of Homeland Security).
Persze, Amerikában könnyű, ott nem volt rendszerváltás, meg diktatúra sem. Való igaz. Ezért talán a német példát kellene inkább felhozni. Ott ráadásul kétszer is (1945, 1990) szembe kellett nézni ezzel a problémával. 1945-ben a megszálló hatalmak előszeretettel használták fel az (addig) összegyűjtött adatokat, no meg az informátorokat. Ami a (náci) párttagságot illeti, Nyugat-Németországban a legtöbben a külügyben „vészelték át a tisztogatásokat”, hiszen a nemzetközi kapcsolatrendszer fenntartása érdekében (ideológiától függetlenül) ezekre a tapasztalt emberekre, diplomatákra az új, demokratikus államnak is szüksége volt. Az ország keleti felében, pedig a magyarhoz hasonlóan, a szovjet titkosszolgálat vette át az irányítást, és építette ki a diktatúrákra jellemző, megfigyelésen és megfélemlítésen alapuló (állam)rendszert. A (berlini) Fal leomlását követően a keletnémet polgárok, az átlagemberek, addigi zsarolására alkalmas anyagokat, mint kordokumentumot archiválták ("Gauck Behörde" - BStU). Akit pedig érdekel(t) a saját múltja, pontosabban a róla készült jelentések gyűjteménye, azaz a saját „dosszié”-ja, azt bármikor megnézhette. Az már mindenki vérmérsékletétől függött, hogy a magáról szerzett információkkal mit kezdett, hogyan dolgozta fel.
Magyarországon ez nem így történt, mint ahogy azt a szerző is bemutatja. Volt itt minden: iratmegsemmisítés, kartonok cserélgetése, a dossziékból való kivétele, illetve betevése, azaz a kordokumentumok használhatatlanná tétele, divatos szavakkal: buherálása, szépítése, kozmetikázása stb. magyarán meghamisítása. Ugyanakkor az elmúlt idők „leleplezései” azt sejtetik, hogy az iratmegsemmisítések mellett iratmentések is történtek, amiket aztán előszeretettel próbáltak felhasználni egyesek - ugyancsak divatos szóval: „ellehetetlenítésére”. Ez abból is látszik, hogy mindig akkor húzták elő ezeket a bizonyítékokat, amikor az illetőnek ártani akartak. Nehezen tudom elképzelni, hogy pl. Medgyessy múltjáról ne tudtak volna, mondjuk a választási kampány idején, és azok a terhelő dokumentumok tök véletlenül, épp a beiktatása után kerültek elő. Vagy Szabó István beszervezéséről szóló dokumentumokra épp a világhírű filmrendező életművét magasztalni hivatott Filmfesztivál megnyítója előtt egy héttel talált rá egy „kutató”, akinek azon nyomban nyilvánosságra kellett hoznia. Bárki, bármit mond, ezek nem véletlenek. Ráadásul az átlagember előtt még ma sem világos az egykori hálózatrendszer működése, a jelentésírók motivációja, és az egyes jelentések valóságtartalma, „(fel)használhatósága”. Arról nem szól a fáma, hogy a jelentésíró mennyire ártott embertársának., mennyire keserítette meg annak életét. Ne feledjük, 1956 után, a Kádár-korszakban, amolyan „feed back”-ént, vagy korai közvélemény-kutatásként, állandósítva volt a „hangulat-jelentés”. Ezekből tudta, tudhatta meg a „párt”, hogy hogyan gondolkoznak az emberek, milyen hatással van/volt rájuk egy-egy rendelet, politikai döntés, vagy éppen egy világpolitikai esemény. Ezek nagyon fontos információk voltak a diktatúra számára a nyugalom, a „társadalmi béke” fenntartása érdekében.
Ezért csodálkozom a szerző Paskai bíboros elleni kirohanásán, mi több „megbélyegzésén”, hiszen nem a jelentései miatt lett díszpolgár. Amúgy meglehetősen fonák, hogy egy olyan valaki mondjon ítéletet a bíborosról, aki ezt a korszakot a Szabadvilág képviselőjeként, távol a hazától élte meg és át.
Minden országnak volt és van titkosszolgálata. Az USA talán a legjobb példa, ahol nyíltan működnek párhuzamos szolgálatok: a külfölddel foglalkozó CIA, és a belföldi – elsősorban - bűnügyekkel foglakozó FBI. Újabban, pedig a terrorizmus elleni belföldi védekezés, elhárítás érdekében létrehozták a (vitatott) belbiztonsági minisztériumot: DHS (Department of Homeland Security).
Persze, Amerikában könnyű, ott nem volt rendszerváltás, meg diktatúra sem. Való igaz. Ezért talán a német példát kellene inkább felhozni. Ott ráadásul kétszer is (1945, 1990) szembe kellett nézni ezzel a problémával. 1945-ben a megszálló hatalmak előszeretettel használták fel az (addig) összegyűjtött adatokat, no meg az informátorokat. Ami a (náci) párttagságot illeti, Nyugat-Németországban a legtöbben a külügyben „vészelték át a tisztogatásokat”, hiszen a nemzetközi kapcsolatrendszer fenntartása érdekében (ideológiától függetlenül) ezekre a tapasztalt emberekre, diplomatákra az új, demokratikus államnak is szüksége volt. Az ország keleti felében, pedig a magyarhoz hasonlóan, a szovjet titkosszolgálat vette át az irányítást, és építette ki a diktatúrákra jellemző, megfigyelésen és megfélemlítésen alapuló (állam)rendszert. A (berlini) Fal leomlását követően a keletnémet polgárok, az átlagemberek, addigi zsarolására alkalmas anyagokat, mint kordokumentumot archiválták ("Gauck Behörde" - BStU). Akit pedig érdekel(t) a saját múltja, pontosabban a róla készült jelentések gyűjteménye, azaz a saját „dosszié”-ja, azt bármikor megnézhette. Az már mindenki vérmérsékletétől függött, hogy a magáról szerzett információkkal mit kezdett, hogyan dolgozta fel.
Magyarországon ez nem így történt, mint ahogy azt a szerző is bemutatja. Volt itt minden: iratmegsemmisítés, kartonok cserélgetése, a dossziékból való kivétele, illetve betevése, azaz a kordokumentumok használhatatlanná tétele, divatos szavakkal: buherálása, szépítése, kozmetikázása stb. magyarán meghamisítása. Ugyanakkor az elmúlt idők „leleplezései” azt sejtetik, hogy az iratmegsemmisítések mellett iratmentések is történtek, amiket aztán előszeretettel próbáltak felhasználni egyesek - ugyancsak divatos szóval: „ellehetetlenítésére”. Ez abból is látszik, hogy mindig akkor húzták elő ezeket a bizonyítékokat, amikor az illetőnek ártani akartak. Nehezen tudom elképzelni, hogy pl. Medgyessy múltjáról ne tudtak volna, mondjuk a választási kampány idején, és azok a terhelő dokumentumok tök véletlenül, épp a beiktatása után kerültek elő. Vagy Szabó István beszervezéséről szóló dokumentumokra épp a világhírű filmrendező életművét magasztalni hivatott Filmfesztivál megnyítója előtt egy héttel talált rá egy „kutató”, akinek azon nyomban nyilvánosságra kellett hoznia. Bárki, bármit mond, ezek nem véletlenek. Ráadásul az átlagember előtt még ma sem világos az egykori hálózatrendszer működése, a jelentésírók motivációja, és az egyes jelentések valóságtartalma, „(fel)használhatósága”. Arról nem szól a fáma, hogy a jelentésíró mennyire ártott embertársának., mennyire keserítette meg annak életét. Ne feledjük, 1956 után, a Kádár-korszakban, amolyan „feed back”-ént, vagy korai közvélemény-kutatásként, állandósítva volt a „hangulat-jelentés”. Ezekből tudta, tudhatta meg a „párt”, hogy hogyan gondolkoznak az emberek, milyen hatással van/volt rájuk egy-egy rendelet, politikai döntés, vagy éppen egy világpolitikai esemény. Ezek nagyon fontos információk voltak a diktatúra számára a nyugalom, a „társadalmi béke” fenntartása érdekében.
Ezért csodálkozom a szerző Paskai bíboros elleni kirohanásán, mi több „megbélyegzésén”, hiszen nem a jelentései miatt lett díszpolgár. Amúgy meglehetősen fonák, hogy egy olyan valaki mondjon ítéletet a bíborosról, aki ezt a korszakot a Szabadvilág képviselőjeként, távol a hazától élte meg és át.
Ami az egyházakat, azon belül is a katolikus egyházat illeti. Olvasmányaim szerint a Vatikán hallgatólagosan beleegyezett ezekbe a jelentésírásokba, hiszen a rendszerrel való „együttműködés” létkérdés volt az egyház fennmaradása érdekében. Igaz, nem ismerem e jelentések tartalmát, főleg, hogy azok ki(k)nek, milyen mértékben ártottak. Ezért, ezen jelentések közzététele talán mégis csak segítené a „félreértések”, tévhitek eloszlatását.
Emberi tragédiák persze mindig is lesznek, gondoljunk csak a Kasztner-ügyre, ahol a mai napig vitatott, hogy „zsidómentő” vagy „náci-kollaboráns” volt-e a magyarországi cionista vezető.
De, hogy miért pont Karácsony előestéjén kellett a katolikus egyházba, mindenekelőtt Paskai bíborosba belerúgni? Számomra rejtély.
.
.
Fejlemény
A magyar Lustiger (Friday, December 26, 2008)
.
posted by Pocakos at 7:14 PM
0 Comments:
Post a Comment
<< Home