Sunday, October 14, 2007

A Thyssen-Bornemisza család hallgatása

Nem mindennapi, magyar vonatkozású cikk jelent meg a brit Independent múlt hétvégi (október 07) számában.

David Litchfield az iparmágnás és műgyűjtő Thyssen-család történetét készült megírni, amikor rájött, hogy báró Heinrich Thyssen egyik lánya körül valami nem stimmel. A magyaros hangzású és írásmódú Margit életének feldolgozását titkolózás akadályozta meg. Aztán, amikor a szerző oknyomozása eredményét is bevette a Thyssen család történetébe, nem talált német kiadót. Sőt, a spanyolok is elzárkóztak, pedig a híres Thyssen-Bornemisza magángyűjtemény Madridban található. Végül Nagy-Britanniában adták ki a könyvet, amelyből megtudhatjuk a Thyssen lány, Margit Thyssen-Bornemisza, viselt dolgait.

Litchfiled a családi elbeszélésekből úgy tudta, hogy Margit egy szégyenlős asszonyka volt, aki a család ausztriai birtokán élt, amíg azt a Vörös Hadsereg katonái le nem rombolták 1945 tavaszán. A szerző aztán egy magyar ügyvédtől azt hallotta, hogy Margit nem is volt olyan szégyenlős, és bizony birtokán hatalmas orgiák voltak, ahova a háború alatt szívesen jártak az SS tisztek, sőt kikapcsolódni küldték oda őket. Ez adta az ötletet David Litchfield-nek, hogy egy kicsit közelebbről megismerje a Thyssen lány életét. Azonnal a Bécstől 150 kilométerre lévő Rechnitz-re utazott, ami nem más, mint a burgenlandi Rohonc. A magyar határ közelében lévő rohonci várkastély története pedig úgy kapcsolódik Margithoz, hogy édesapja, a hadiiparban tevékenykedő német Heinrich Thyssen (1875-1947) az első világháború alatt iszonyatosan megszedte magát, vagyona mellé azonban hiányzott a megfelelő „társadalmi pozíció”, amit házasság révén szerzett meg. 1907-ben feleségül vette báró Bornemisza Margitot (1887-1971) és így a magyar állampolgárság mellé a bárói címet is megkapta. Mivel egy (magyar) bárónak birtok is dukál, báró kászoni Bornemisza-Thyssen Henrik (Baron Heinrich Thyssen-Bornemisza de Kaszon) megvette a rohonci várat. 1938-ban, az Anschlusst követően, Thyssen báró megérezte a háborús idők szelét, ezért a várkastélyt lányára íratta, ő pedig átment Svájcba, a Lugano-tó partjára, és a Villa Favorita-ból irányította németországi bányáit, gyárait, amelyek a náci birodalomnak szállították a szenet, az acélt és a hadifelszereléseket, elsősorban tengeralattjárókat.

Thyssen báró baráti viszonyt tartott fenn Göringgel és a náci titkosszolgálattal, akiknek nemzetközi bankkapcsolatokat szerzett, ill. biztosított. A család berlini bankján, az August Thyssen Bank-on, keresztül 400.000.- birodalmi márkát adott a rohonci várkastély renoválására, melyet időközben az SS vett birtokba. Margit továbbra is Rohoncon maradt, és az apja németországi tulajdonában lévő Thyssengas-on keresztül nagyvonalú támogatásban részesült. A gáz-üzletág alkalmazottja és náci párttag Joachim Oldenburg lett a birtok intézője, akiben - a helybéliek szerint - Margit nemcsak a vadászatain, de hamarosan az ágyában is társra talált.

Mindezt annak ellenére tette, hogy házas volt, méghozzá az elszegényedett gróf Batthyány Iván (Count Iván Batthyány de Német-Ujvár) hitvese. Litchfield szerint a gróf ezt azért tűrte el, mert az asszony tetemes járadékot biztosított ura számára, aki ennek fejében magyarországi birtokára vonult vissza lovakat tenyészteni. Állítólag Margit asszony intim kapcsolatot tartott fenn a helyi Gestapo főnökkel, Franz Podezin-nel is, aki egyben a rohonci náci pártszervezet vezetője is volt.

1945 tavaszán vagy 600 munkaszolgálatost vezényeltek a környékre a szovjet elleni védelmi vonal (Südostwall) építésére. A kényszermunkások valamennyien magyar zsidók voltak. A várkastély pincéjében elszállásoltakat a szadista Podezin kénye-kedve szerint ütlegelte és lőtte agyon, amit - a helyiek szerint - Margit asszony előszeretettel nézett végig.

A front közeledte ellenére a Thyssen lány nem hagyta el Rohoncot. 1945 húsvétján már csak 15 kilométerre voltak a szovjet csapatok, amikor a vár úrnője búcsúpartit rendezett. Erre hivatalos volt vagy 40 fő, köztük náci vezetők, SS, Gestapo és Hitlerjugend tagok. Az este kilenckor kezdődött ivászat és táncmulatság másnap hajnalig tartott. Éjféltájban a részeg társaság szórakoztatására mintegy 180 félhulla zsidót további munkára alkalmatlannak nyilvánítottak és teherautón a közeli Kreuzstadl-ba (a város határában szabadon álló kereszt alakú csűr, pajta) vitték. Podezin eközben Margitot és 15 vendéget egy raktárba kísért, ahol fegyvert és lőszert adott nekik és meghívta őket „néhány zsidó leölésére”. A munkaszolgálatosoknak megparancsolták, hogy vetkőzzenek le, majd a részeg vendégek céltáblának használták őket. A társaság ezután visszatért a kastélyba és hajnalig folytatták a tivornyát. Az áldozatokat 15 társuk temette el, akiket Oldenburg és Podezin az elhantolás után agyonlőtt.

Évekkel a háború után az iparmágnás fia, Heini (Baron Hans Heinrich von Thyssen-Bornemisza de Kászon 1921-2002) elismerte, hogy a család ipari és pénzügyi támogatást adott Hitlernek és a Harmadik Birodalomnak, de még csak célzást sem tett leánytestvérére, vagy a rohonci mészárlásra.

David Litchfield ezután a történet utóéletéről számol be, többek között a helyszínen végzett kutatásairól. Szomorúan állapítja meg, hogy a helyiek még ma is némaságba burkolóznak. A megszólalók szinte valamennyien, valamilyen formában a nácizmus áldozatai, azok leszármazottjai. A város lakói általában nem tudnak, vagy nem akarnak tudni az 1945-ös tömeggyilkosságról. Hallgatásuk oka azonban nyomon követhető.

A szájhagyomány szerint a Vörös Hadsereg gyújtotta fel a rohonci várkastélyt. Egy szemtanú szerint azonban a menekülő SS tette, mivel a környék borospincéinek felszabadítását követően, a város utcáin randalírozó részeg szovjet katonák megjelenésekor már lángokban állt a kastély. Az SS megpróbálta visszafoglalni Rohoncot, de ez nem sikerült. Több mint ezer halottat hagyva maguk után, a város 10 évre szovjet megszállás alá került. A szovjet megérkezését követően rögtön fényderült a tömeggyilkosságra, amiről jegyzőkönyv készült, és április 12-én megjelent a Vörös Hadsereg lapjában, a Krasznaja Zvezda-ban. (Vörös Csillag). Az osztrákok ezt rosszindulatú propagandának tekintették. 1946-ban a szovjet (megszállási) övezetben is felállították a „népbíróságokat”. A vádemeléshez néhány sírt feltártak, és a sírhelyek pontos helyszínrajzát elküldték, letétbe helyezték az oberwart-i (Felsőőr) bíróságon, ahol a dokumentumoknak nemsokára lába kelt. Közben két koronatanút meggyilkoltak, egy másiknak meg a háza égett le, és az ott tárolt bizonyítékok a tűz martalékává váltak. Ilyen előzmények után nagyon kevés érdemleges tanúvallomást hallgathatott meg a bíróság.

A néhány perbefogottra így aránylag enyhe ítélet várt, és nagyon hamar szabadlábra kerültek. A náci körzetvezető Eduard Nicka lett az egyik fővádlott, aki bizonyítani tudta, hogy a mészárlásnál nem volt jelen. Sőt tanúk állították, hogy a náci uralom idején emberséges viselkedést tanúsított. 1948. október elsején három év szigorított börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték, december 17-én államelnöki kegyelembe részesült, és 20-án szabadlábra helyezték. A szovjet megszállás 1955-ös megszűnését követően, és a náci párttagokra 1957-ben meghirdetett amnesztia tudatában, Nicka már 1956-ban kérvényezte elkobzott vagyonának visszaszolgáltatását, amit meg is kapott. 1958-ban pedig már az osztrák Szabadságpárt (FPÖ) tartományi vezetője Burgenlandban. Az Interneten fellelhető adatok szerint napjainkban (2006. február 26.) is aktív közösségi életet él.

A Thyssen lány, (gróf Batthyány Ivánné) Margit valamint Franz Podezin és Joachim Oldenburg Svájcba szökött. Margit egy apartmant bérelt Podezin számára Luganoban, ahol románcuk folytatódott, Oldenburg, pedig visszatért Németországba. A kapcsolat akkor vált kínossá Margit számára, amikor Podezin megzsarolta, és pénzt követelt Európából való eltűnéséhez, mert máskülönben mind a grófnőt, mind Oldenburgot „magával rántja”. A pénzt végül előteremtették, Podezint utoljára Dél-Afrikában látták, Oldenburg meg Argentínába távozott.

Margit Németországba települt át, és a Bad Homburg melletti családi birtokon lótenyésztéssel foglalkozott. Ausztria függetlenné válása, és a szovjet csapatok távozása (1955) után a grófnő visszatért Rohoncra vadászgatni, ahol az újjáépített Batthyány vadászházban szállt meg. Litchfield kutatása arra is kiterjedt, hogy a Bad Homburg melletti ménes eredeti tulajdonosa, a papírgyáros Moritz James Oppenheimer volt, akit a nácik 1933-ban letartóztattak, és aláírattak vele egy nyilatkozatot, hogy csődbement, amivel aztán igazolták a zsidó férfi – állítólagos - öngyilkosságát. Heinrich Thyssen-Bornemissza a felszámolóktól bagóért vette meg a ménest, és hagyta fiára Heini-re, aki aztán bérbe adta lánytestvérének, Margitnak. A grófnő pedig sikeresen elutasított minden háború utáni kártérítési követelést.

Az asszonyt soha sem fogták perbe, vagy gyanúsították meg a rohonci tragédiával kapcsolatban. Férje, Batthyány Iván, 1985-ben, Margit grófnő pedig 1989-ben halt meg. A házaspár földi maradványait a Batthyány család jelenlegi feje (a 69 éves Ladislaus Pascal Batthyány-Strattmann) nem engedte a német-újvári (Güssing) ferences kápolnába, a családi kriptába örök nyugalomra helyezni, annak ellenére, vagy éppen amiatt, hogy Iván édesapját, Lászlót, II. János Pál pápa 2003-ban boldoggá avatta.

.


.
Megjegyzés

A témával kapcsolatban alig találtam magyar nyelvű forrást. Pontosabban két (újság?)hírt. Az egyik 2005-ből származik, és a szombathelyi televízió hírei között szerepel(t). A másik 2007. márciusában jelent meg a Zalai Hírlapban.
.
2006. decemberében a német nyelvű Pester Lloyd bécsi kiadása, a Wiener Lloyd is beszámolt a rohonci mészárlásról.

Az osztrákok sokkal többet foglakoznak ezzel a témával, igaz nem oly részletesen, mint Litchfield, aki meglehetősen sajátos szempontból, a Thyssen család története szempontjából dolgozta fel ezt a máig rejtélyes témát.
.
.
.
.
Kapcsolódó anyag, fejlemény
Rechnitz - színpadon a rohonci mészárlás - Elfriede Jelinek Nobel-díjas osztrák írónő műve..(Tuesday, December 16, 2008)
David Litchfield Budapesten - ami az MTI jelentéséből kimaradt ..(Friday, March 27, 2009)
.
.
.

Labels: ,

1 Comments:

Blogger Unknown said...

,,Nicka már 1956-ban kérvényezte elkobzott vagyonának visszaszolgáltatását, amit meg is kapott. 1958-ban pedig már az osztrák Szabadságpárt (FPÖ) tartományi vezetője Burgenlandban. Az Interneten fellelhető adatok szerint napjainkban (2006. február 26.) is aktív közösségi életet él."

Az ipse a 70es evekben meghalt, akire gondoltok, az a fia, akit ugyanugy hivnak, ö vezetö poziciot tölt be a közössegben.

10:29 PM  

Post a Comment

<< Home