A Thyssen-Bornemisza család hallgatása
Nem mindennapi, magyar vonatkozású cikk jelent meg a brit Independent múlt hétvégi (október 07) számában.
David Litchfield az iparmágnás és műgyűjtő Thyssen-család történetét készült megírni, amikor rájött, hogy báró Heinrich Thyssen egyik lánya körül valami nem stimmel. A magyaros hangzású és írásmódú Margit életének feldolgozását titkolózás akadályozta meg. Aztán, amikor a szerző oknyomozása eredményét is bevette a Thyssen család történetébe, nem talált német kiadót. Sőt, a spanyolok is elzárkóztak, pedig a híres Thyssen-Bornemisza magángyűjtemény Madridban található. Végül Nagy-Britanniában adták ki a könyvet, amelyből megtudhatjuk a Thyssen lány, Margit Thyssen-Bornemisza, viselt dolgait.
Litchfiled a családi elbeszélésekből úgy tudta, hogy Margit egy szégyenlős asszonyka volt, aki a család ausztriai birtokán élt, amíg azt a Vörös Hadsereg katonái le nem rombolták 1945 tavaszán. A szerző aztán egy magyar ügyvédtől azt hallotta, hogy Margit nem is volt olyan szégyenlős, és bizony birtokán hatalmas orgiák voltak, ahova a háború alatt szívesen jártak az SS tisztek, sőt kikapcsolódni küldték oda őket. Ez adta az ötletet David Litchfield-nek, hogy egy kicsit közelebbről megismerje a Thyssen lány életét. Azonnal a Bécstől 150 kilométerre lévő Rechnitz-re utazott, ami nem más, mint a burgenlandi Rohonc. A magyar határ közelében lévő rohonci várkastély története pedig úgy kapcsolódik Margithoz, hogy édesapja, a hadiiparban tevékenykedő német Heinrich Thyssen (1875-1947) az első világháború alatt iszonyatosan megszedte magát, vagyona mellé azonban hiányzott a megfelelő „társadalmi pozíció”, amit házasság révén szerzett meg. 1907-ben feleségül vette báró Bornemisza Margitot (1887-1971) és így a magyar állampolgárság mellé a bárói címet is megkapta. Mivel egy (magyar) bárónak birtok is dukál, báró kászoni Bornemisza-Thyssen Henrik (Baron Heinrich Thyssen-Bornemisza de Kaszon) megvette a rohonci várat. 1938-ban, az Anschlusst követően, Thyssen báró megérezte a háborús idők szelét, ezért a várkastélyt lányára íratta, ő pedig átment Svájcba, a Lugano-tó partjára, és a Villa Favorita-ból irányította németországi bányáit, gyárait, amelyek a náci birodalomnak szállították a szenet, az acélt és a hadifelszereléseket, elsősorban tengeralattjárókat.
Thyssen báró baráti viszonyt tartott fenn Göringgel és a náci titkosszolgálattal, akiknek nemzetközi bankkapcsolatokat szerzett, ill. biztosított. A család berlini bankján, az August Thyssen Bank-on, keresztül 400.000.- birodalmi márkát adott a rohonci várkastély renoválására, melyet időközben az SS vett birtokba. Margit továbbra is Rohoncon maradt, és az apja németországi tulajdonában lévő Thyssengas-on keresztül nagyvonalú támogatásban részesült. A gáz-üzletág alkalmazottja és náci párttag Joachim Oldenburg lett a birtok intézője, akiben - a helybéliek szerint - Margit nemcsak a vadászatain, de hamarosan az ágyában is társra talált.
Mindezt annak ellenére tette, hogy házas volt, méghozzá az elszegényedett gróf Batthyány Iván (Count Iván Batthyány de Német-Ujvár) hitvese. Litchfield szerint a gróf ezt azért tűrte el, mert az asszony tetemes járadékot biztosított ura számára, aki ennek fejében magyarországi birtokára vonult vissza lovakat tenyészteni. Állítólag Margit asszony intim kapcsolatot tartott fenn a helyi Gestapo főnökkel, Franz Podezin-nel is, aki egyben a rohonci náci pártszervezet vezetője is volt.
1945 tavaszán vagy 600 munkaszolgálatost vezényeltek a környékre a szovjet elleni védelmi vonal (Südostwall) építésére. A kényszermunkások valamennyien magyar zsidók voltak. A várkastély pincéjében elszállásoltakat a szadista Podezin kénye-kedve szerint ütlegelte és lőtte agyon, amit - a helyiek szerint - Margit asszony előszeretettel nézett végig.
A front közeledte ellenére a Thyssen lány nem hagyta el Rohoncot. 1945 húsvétján már csak 15 kilométerre voltak a szovjet csapatok, amikor a vár úrnője búcsúpartit rendezett. Erre hivatalos volt vagy 40 fő, köztük náci vezetők, SS, Gestapo és Hitlerjugend tagok. Az este kilenckor kezdődött ivászat és táncmulatság másnap hajnalig tartott. Éjféltájban a részeg társaság szórakoztatására mintegy 180 félhulla zsidót további munkára alkalmatlannak nyilvánítottak és teherautón a közeli Kreuzstadl-ba (a város határában szabadon álló kereszt alakú csűr, pajta) vitték. Podezin eközben Margitot és 15 vendéget egy raktárba kísért, ahol fegyvert és lőszert adott nekik és meghívta őket „néhány zsidó leölésére”. A munkaszolgálatosoknak megparancsolták, hogy vetkőzzenek le, majd a részeg vendégek céltáblának használták őket. A társaság ezután visszatért a kastélyba és hajnalig folytatták a tivornyát. Az áldozatokat 15 társuk temette el, akiket Oldenburg és Podezin az elhantolás után agyonlőtt.
Évekkel a háború után az iparmágnás fia, Heini (Baron Hans Heinrich von Thyssen-Bornemisza de Kászon 1921-2002) elismerte, hogy a család ipari és pénzügyi támogatást adott Hitlernek és a Harmadik Birodalomnak, de még csak célzást sem tett leánytestvérére, vagy a rohonci mészárlásra.
David Litchfield ezután a történet utóéletéről számol be, többek között a helyszínen végzett kutatásairól. Szomorúan állapítja meg, hogy a helyiek még ma is némaságba burkolóznak. A megszólalók szinte valamennyien, valamilyen formában a nácizmus áldozatai, azok leszármazottjai. A város lakói általában nem tudnak, vagy nem akarnak tudni az 1945-ös tömeggyilkosságról. Hallgatásuk oka azonban nyomon követhető.
A szájhagyomány szerint a Vörös Hadsereg gyújtotta fel a rohonci várkastélyt. Egy szemtanú szerint azonban a menekülő SS tette, mivel a környék borospincéinek felszabadítását követően, a város utcáin randalírozó részeg szovjet katonák megjelenésekor már lángokban állt a kastély. Az SS megpróbálta visszafoglalni Rohoncot, de ez nem sikerült. Több mint ezer halottat hagyva maguk után, a város 10 évre szovjet megszállás alá került. A szovjet megérkezését követően rögtön fényderült a tömeggyilkosságra, amiről jegyzőkönyv készült, és április 12-én megjelent a Vörös Hadsereg lapjában, a Krasznaja Zvezda-ban. (Vörös Csillag). Az osztrákok ezt rosszindulatú propagandának tekintették. 1946-ban a szovjet (megszállási) övezetben is felállították a „népbíróságokat”. A vádemeléshez néhány sírt feltártak, és a sírhelyek pontos helyszínrajzát elküldték, letétbe helyezték az oberwart-i (Felsőőr) bíróságon, ahol a dokumentumoknak nemsokára lába kelt. Közben két koronatanút meggyilkoltak, egy másiknak meg a háza égett le, és az ott tárolt bizonyítékok a tűz martalékává váltak. Ilyen előzmények után nagyon kevés érdemleges tanúvallomást hallgathatott meg a bíróság.
A néhány perbefogottra így aránylag enyhe ítélet várt, és nagyon hamar szabadlábra kerültek. A náci körzetvezető Eduard Nicka lett az egyik fővádlott, aki bizonyítani tudta, hogy a mészárlásnál nem volt jelen. Sőt tanúk állították, hogy a náci uralom idején emberséges viselkedést tanúsított. 1948. október elsején három év szigorított börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték, december 17-én államelnöki kegyelembe részesült, és 20-án szabadlábra helyezték. A szovjet megszállás 1955-ös megszűnését követően, és a náci párttagokra 1957-ben meghirdetett amnesztia tudatában, Nicka már 1956-ban kérvényezte elkobzott vagyonának visszaszolgáltatását, amit meg is kapott. 1958-ban pedig már az osztrák Szabadságpárt (FPÖ) tartományi vezetője Burgenlandban. Az Interneten fellelhető adatok szerint napjainkban (2006. február 26.) is aktív közösségi életet él.
David Litchfield az iparmágnás és műgyűjtő Thyssen-család történetét készült megírni, amikor rájött, hogy báró Heinrich Thyssen egyik lánya körül valami nem stimmel. A magyaros hangzású és írásmódú Margit életének feldolgozását titkolózás akadályozta meg. Aztán, amikor a szerző oknyomozása eredményét is bevette a Thyssen család történetébe, nem talált német kiadót. Sőt, a spanyolok is elzárkóztak, pedig a híres Thyssen-Bornemisza magángyűjtemény Madridban található. Végül Nagy-Britanniában adták ki a könyvet, amelyből megtudhatjuk a Thyssen lány, Margit Thyssen-Bornemisza, viselt dolgait.
Litchfiled a családi elbeszélésekből úgy tudta, hogy Margit egy szégyenlős asszonyka volt, aki a család ausztriai birtokán élt, amíg azt a Vörös Hadsereg katonái le nem rombolták 1945 tavaszán. A szerző aztán egy magyar ügyvédtől azt hallotta, hogy Margit nem is volt olyan szégyenlős, és bizony birtokán hatalmas orgiák voltak, ahova a háború alatt szívesen jártak az SS tisztek, sőt kikapcsolódni küldték oda őket. Ez adta az ötletet David Litchfield-nek, hogy egy kicsit közelebbről megismerje a Thyssen lány életét. Azonnal a Bécstől 150 kilométerre lévő Rechnitz-re utazott, ami nem más, mint a burgenlandi Rohonc. A magyar határ közelében lévő rohonci várkastély története pedig úgy kapcsolódik Margithoz, hogy édesapja, a hadiiparban tevékenykedő német Heinrich Thyssen (1875-1947) az első világháború alatt iszonyatosan megszedte magát, vagyona mellé azonban hiányzott a megfelelő „társadalmi pozíció”, amit házasság révén szerzett meg. 1907-ben feleségül vette báró Bornemisza Margitot (1887-1971) és így a magyar állampolgárság mellé a bárói címet is megkapta. Mivel egy (magyar) bárónak birtok is dukál, báró kászoni Bornemisza-Thyssen Henrik (Baron Heinrich Thyssen-Bornemisza de Kaszon) megvette a rohonci várat. 1938-ban, az Anschlusst követően, Thyssen báró megérezte a háborús idők szelét, ezért a várkastélyt lányára íratta, ő pedig átment Svájcba, a Lugano-tó partjára, és a Villa Favorita-ból irányította németországi bányáit, gyárait, amelyek a náci birodalomnak szállították a szenet, az acélt és a hadifelszereléseket, elsősorban tengeralattjárókat.
Thyssen báró baráti viszonyt tartott fenn Göringgel és a náci titkosszolgálattal, akiknek nemzetközi bankkapcsolatokat szerzett, ill. biztosított. A család berlini bankján, az August Thyssen Bank-on, keresztül 400.000.- birodalmi márkát adott a rohonci várkastély renoválására, melyet időközben az SS vett birtokba. Margit továbbra is Rohoncon maradt, és az apja németországi tulajdonában lévő Thyssengas-on keresztül nagyvonalú támogatásban részesült. A gáz-üzletág alkalmazottja és náci párttag Joachim Oldenburg lett a birtok intézője, akiben - a helybéliek szerint - Margit nemcsak a vadászatain, de hamarosan az ágyában is társra talált.
Mindezt annak ellenére tette, hogy házas volt, méghozzá az elszegényedett gróf Batthyány Iván (Count Iván Batthyány de Német-Ujvár) hitvese. Litchfield szerint a gróf ezt azért tűrte el, mert az asszony tetemes járadékot biztosított ura számára, aki ennek fejében magyarországi birtokára vonult vissza lovakat tenyészteni. Állítólag Margit asszony intim kapcsolatot tartott fenn a helyi Gestapo főnökkel, Franz Podezin-nel is, aki egyben a rohonci náci pártszervezet vezetője is volt.
1945 tavaszán vagy 600 munkaszolgálatost vezényeltek a környékre a szovjet elleni védelmi vonal (Südostwall) építésére. A kényszermunkások valamennyien magyar zsidók voltak. A várkastély pincéjében elszállásoltakat a szadista Podezin kénye-kedve szerint ütlegelte és lőtte agyon, amit - a helyiek szerint - Margit asszony előszeretettel nézett végig.
A front közeledte ellenére a Thyssen lány nem hagyta el Rohoncot. 1945 húsvétján már csak 15 kilométerre voltak a szovjet csapatok, amikor a vár úrnője búcsúpartit rendezett. Erre hivatalos volt vagy 40 fő, köztük náci vezetők, SS, Gestapo és Hitlerjugend tagok. Az este kilenckor kezdődött ivászat és táncmulatság másnap hajnalig tartott. Éjféltájban a részeg társaság szórakoztatására mintegy 180 félhulla zsidót további munkára alkalmatlannak nyilvánítottak és teherautón a közeli Kreuzstadl-ba (a város határában szabadon álló kereszt alakú csűr, pajta) vitték. Podezin eközben Margitot és 15 vendéget egy raktárba kísért, ahol fegyvert és lőszert adott nekik és meghívta őket „néhány zsidó leölésére”. A munkaszolgálatosoknak megparancsolták, hogy vetkőzzenek le, majd a részeg vendégek céltáblának használták őket. A társaság ezután visszatért a kastélyba és hajnalig folytatták a tivornyát. Az áldozatokat 15 társuk temette el, akiket Oldenburg és Podezin az elhantolás után agyonlőtt.
Évekkel a háború után az iparmágnás fia, Heini (Baron Hans Heinrich von Thyssen-Bornemisza de Kászon 1921-2002) elismerte, hogy a család ipari és pénzügyi támogatást adott Hitlernek és a Harmadik Birodalomnak, de még csak célzást sem tett leánytestvérére, vagy a rohonci mészárlásra.
David Litchfield ezután a történet utóéletéről számol be, többek között a helyszínen végzett kutatásairól. Szomorúan állapítja meg, hogy a helyiek még ma is némaságba burkolóznak. A megszólalók szinte valamennyien, valamilyen formában a nácizmus áldozatai, azok leszármazottjai. A város lakói általában nem tudnak, vagy nem akarnak tudni az 1945-ös tömeggyilkosságról. Hallgatásuk oka azonban nyomon követhető.
A szájhagyomány szerint a Vörös Hadsereg gyújtotta fel a rohonci várkastélyt. Egy szemtanú szerint azonban a menekülő SS tette, mivel a környék borospincéinek felszabadítását követően, a város utcáin randalírozó részeg szovjet katonák megjelenésekor már lángokban állt a kastély. Az SS megpróbálta visszafoglalni Rohoncot, de ez nem sikerült. Több mint ezer halottat hagyva maguk után, a város 10 évre szovjet megszállás alá került. A szovjet megérkezését követően rögtön fényderült a tömeggyilkosságra, amiről jegyzőkönyv készült, és április 12-én megjelent a Vörös Hadsereg lapjában, a Krasznaja Zvezda-ban. (Vörös Csillag). Az osztrákok ezt rosszindulatú propagandának tekintették. 1946-ban a szovjet (megszállási) övezetben is felállították a „népbíróságokat”. A vádemeléshez néhány sírt feltártak, és a sírhelyek pontos helyszínrajzát elküldték, letétbe helyezték az oberwart-i (Felsőőr) bíróságon, ahol a dokumentumoknak nemsokára lába kelt. Közben két koronatanút meggyilkoltak, egy másiknak meg a háza égett le, és az ott tárolt bizonyítékok a tűz martalékává váltak. Ilyen előzmények után nagyon kevés érdemleges tanúvallomást hallgathatott meg a bíróság.
A néhány perbefogottra így aránylag enyhe ítélet várt, és nagyon hamar szabadlábra kerültek. A náci körzetvezető Eduard Nicka lett az egyik fővádlott, aki bizonyítani tudta, hogy a mészárlásnál nem volt jelen. Sőt tanúk állították, hogy a náci uralom idején emberséges viselkedést tanúsított. 1948. október elsején három év szigorított börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték, december 17-én államelnöki kegyelembe részesült, és 20-án szabadlábra helyezték. A szovjet megszállás 1955-ös megszűnését követően, és a náci párttagokra 1957-ben meghirdetett amnesztia tudatában, Nicka már 1956-ban kérvényezte elkobzott vagyonának visszaszolgáltatását, amit meg is kapott. 1958-ban pedig már az osztrák Szabadságpárt (FPÖ) tartományi vezetője Burgenlandban. Az Interneten fellelhető adatok szerint napjainkban (2006. február 26.) is aktív közösségi életet él.
A Thyssen lány, (gróf Batthyány Ivánné) Margit valamint Franz Podezin és Joachim Oldenburg Svájcba szökött. Margit egy apartmant bérelt Podezin számára Luganoban, ahol románcuk folytatódott, Oldenburg, pedig visszatért Németországba. A kapcsolat akkor vált kínossá Margit számára, amikor Podezin megzsarolta, és pénzt követelt Európából való eltűnéséhez, mert máskülönben mind a grófnőt, mind Oldenburgot „magával rántja”. A pénzt végül előteremtették, Podezint utoljára Dél-Afrikában látták, Oldenburg meg Argentínába távozott.
Margit Németországba települt át, és a Bad Homburg melletti családi birtokon lótenyésztéssel foglalkozott. Ausztria függetlenné válása, és a szovjet csapatok távozása (1955) után a grófnő visszatért Rohoncra vadászgatni, ahol az újjáépített Batthyány vadászházban szállt meg. Litchfield kutatása arra is kiterjedt, hogy a Bad Homburg melletti ménes eredeti tulajdonosa, a papírgyáros Moritz James Oppenheimer volt, akit a nácik 1933-ban letartóztattak, és aláírattak vele egy nyilatkozatot, hogy csődbement, amivel aztán igazolták a zsidó férfi – állítólagos - öngyilkosságát. Heinrich Thyssen-Bornemissza a felszámolóktól bagóért vette meg a ménest, és hagyta fiára Heini-re, aki aztán bérbe adta lánytestvérének, Margitnak. A grófnő pedig sikeresen elutasított minden háború utáni kártérítési követelést.
Az asszonyt soha sem fogták perbe, vagy gyanúsították meg a rohonci tragédiával kapcsolatban. Férje, Batthyány Iván, 1985-ben, Margit grófnő pedig 1989-ben halt meg. A házaspár földi maradványait a Batthyány család jelenlegi feje (a 69 éves Ladislaus Pascal Batthyány-Strattmann) nem engedte a német-újvári (Güssing) ferences kápolnába, a családi kriptába örök nyugalomra helyezni, annak ellenére, vagy éppen amiatt, hogy Iván édesapját, Lászlót, II. János Pál pápa 2003-ban boldoggá avatta.
.
.
Megjegyzés
A témával kapcsolatban alig találtam magyar nyelvű forrást. Pontosabban két (újság?)hírt. Az egyik 2005-ből származik, és a szombathelyi televízió hírei között szerepel(t). A másik 2007. márciusában jelent meg a Zalai Hírlapban.
A témával kapcsolatban alig találtam magyar nyelvű forrást. Pontosabban két (újság?)hírt. Az egyik 2005-ből származik, és a szombathelyi televízió hírei között szerepel(t). A másik 2007. márciusában jelent meg a Zalai Hírlapban.
.
2006. decemberében a német nyelvű Pester Lloyd bécsi kiadása, a Wiener Lloyd is beszámolt a rohonci mészárlásról.
Az osztrákok sokkal többet foglakoznak ezzel a témával, igaz nem oly részletesen, mint Litchfield, aki meglehetősen sajátos szempontból, a Thyssen család története szempontjából dolgozta fel ezt a máig rejtélyes témát.
.
.
.
.
Kapcsolódó anyag, fejlemény
Rechnitz - színpadon a rohonci mészárlás - Elfriede Jelinek Nobel-díjas osztrák írónő műve..(Tuesday, December 16, 2008)
David Litchfield Budapesten - ami az MTI jelentéséből kimaradt ..(Friday, March 27, 2009)
.
.
.
Labels: Batthyány Margit Thyssen, Rohonc
posted by Pocakos at 3:44 PM
3 Comments:
,,Nicka már 1956-ban kérvényezte elkobzott vagyonának visszaszolgáltatását, amit meg is kapott. 1958-ban pedig már az osztrák Szabadságpárt (FPÖ) tartományi vezetője Burgenlandban. Az Interneten fellelhető adatok szerint napjainkban (2006. február 26.) is aktív közösségi életet él."
Az ipse a 70es evekben meghalt, akire gondoltok, az a fia, akit ugyanugy hivnak, ö vezetö poziciot tölt be a közössegben.
A Kreutzstadl-i gyilkosságról a 80-as években Gerhárd Baumgartner készített egy TV-dokumentációt. A rohonciak ellenséges hallgatással kisérték a forgatócsoport munkáját, akik a már addig is ismert és összegyüjtött adatokon kívül semmivel tovább nem is jutottak. A készült doku-filmet akkoriban egy hétköznap éjjel 2-4 között adta le egy alkalommal az ORF. A film készítöje a DÖW, az Osztrák Ellenállási Mozgalom Dokumentációs központjának jelenlegi igazgatója.
ottakringy
Kedves Anonymus, tudna bővebbet mondani az említett dokumentumfilmről? A neten sehol nem találom nyomát egyelőre...
Köszönettel:
Kalcsics Ildikó
ikalcsics@gmail.com
Post a Comment
<< Home