A kettősállampolgárságról másként

Egy-egy ország lakosságához képest elenyésző a kettősállampolgárok száma. A legtöbben vegyes házasság révén jutnak ehhez a kiváltsághoz. Igen, kiváltság, amiben átlagember, átlag(állam)polgár nem részesülhet. Hiszen Földünk lakói általában annak az országnak (állam)polgárai, ahová születtek. Annak a társadalomnak, közösségnek tagjai, ahol (nemzetiségre, származásra, vallásra stb. tekintet nélkül!) élnek, és amely az állam határain túl is védi érdekeiket.

Vannak, akik éppen e gondoskodás miatt (büszkeségből, hazaszeretetből) nem is élnek azzal a ritka lehetőséggel, hogy bizonyos idejű folyamatos külföldi tartózkodás elteltével állandó lakhelyük (állam)polgárai legyenek. Ahhoz, hogy az emberben kialakuljon ez a klasszikus szemlélet, érzés, ragaszkodás a szülőföld iránt, az államnak is bizonyítania kell gondoskodását polgárai felé. Az állami gondoskodás egyik jelképe az USA, mely eltűnt katonáit felkutatja, az elesetteket, pedig a világ bármely pontjáról hazaszállítja, hogy amerikai földben nyugodjanak. (A budapesti Amerikai Katonai Temetőben is csak jelképes sírok vannak.). A másik, Németország, mely kiáll állampolgárai mellett, még ha azok bűnözök, háborús bűnösök (is), hogy hazai bíróság előtt feleljenek tetteikért.

Az effajta "gondoskodás" idegen a hazai közvéleménytől, közszemlélettől, közgondolkodástól, mivel a múlt század magyar kormányaira és rendszereire ez nem volt jellemző. A magyar külügy még napjainkban is elsősorban reprezentál és államközi, diplomáciai feladatot lát el, nem pedig a bajbajutott állampolgárok megsegítését tarja elsődleges feladatának. Nincs kiépített segítőhálózat, rutinszerű ügyintézés, mint például a budapesti német nagykövetségen, ahol (előre elkészített nyomtatványokkal) külön osztály foglalkozik a német állampolgárokat ért sérelmekkel (autólopás, zsebtolvajlás, rablás stb.). Az angolszász országok (USA, Nagy-Britannia, Kanada, Ausztrália stb.) tolmácsot és ügyvédet is biztosítanak bajbajutott állampolgáraik rendelkezésére. Ha nincs képviselet, bizalommal fordulhatnak valamelyik angolszász ország követségéhez. Listát vezetnek, (és tájékoztatják állampolgáraikat), hogy mely (külföldi) vendéglőt ajánlatos elkerülni. Az izraelieknek, pedig azt ajánlják, hogy külföldön lehetőleg ne beszéljenek héberül. A külföldre látogató "nyugatiak" biztosak lehetnek, hogy hazájuk, országuk, államuk mindent elkövet védelmük, mielőbbi hazatérésük érdekében (függetlenül, hogy van utazási biztosítása vagy sem!).

Ezt a biztonságérzetet és öntudatot nem érzem, nem látom a külföldön tartózkodó magyaroknál. Hacsak nem hivatalos, állami kiküldetésen van valaki. A hazai média is elsősorban a külföldre szökött bűnözök kereséséről, és elfogásáról számol be, nem pedig a külföldön bajbakerültek, lefogottak, fogvatartottak körülményeiről, kiadatásáról, mielőbbi hazajuttatásáról. "Ha rosszat tett, hát bűnhődjék!" - elv érvényesül, a legtöbb országra jellemző "akkor is a mi kölykünk" elvvel szemben.

Igaz, az utóbbi időben egyes utazási irodák tönkremenetele kapcsán volt néhány látványos "mentési akció", de az átlagpolgár (egyéni) átlagbajairól (pl. halálos kimenetelű gázolás vagy a személyi okmányok, pénz elvesztése és ujrabeszerzése) nem igazán számol be a hazai média. Így aztán a segítő, polgárairól gondoskodó állam képe nem él a magyarokban. Nem igazán érzik, nem igazán tudatosodott az emberekben az az állam, ill. államkép, amihez való tartozást egyénre lebontva az állampolgárság testesít meg.

Hogy mennyire nem tudatosítják az állampolgárság jelentőségét, arra jellemző az útlevélben (csak magyarul) olvasható utasítás, emlékeztető

(Tudnivalók):

"Az útlevél hatósági igazolvány, amely a magyar állam tulajdona.” Valószínűleg ezt tartják a legfontosabbnak, - hiszen ez az első mondat. A harmadik mondat figyelmeztet, hogy "A külföldön tartózkodó magyar állampolgár jogainak és érdekeinek védelmét a Magyar Köztáraság külképviseleti szervei látják el,....." - majd jönnek a jó tanácsok: meg kell őrizni, elvesztését, bevonását be kell jelenteni, és tiszteletbe kell tartani a fogadó állam jogszabályait.

Ezzel szemben ezt olvashatjuk például az ausztrál útlevél első oldalán:

"Az Ausztrál Államszövetség főkormányzója, Őfelsége II. Erzsébet királynő ausztráliai képviselője, felkéri mindazokat, akikre ez tartozik, hogy az útlevél tulajdonosát akadálytalanul, szabadon engedjék át (tovább), és adjanak meg neki minden segítséget és védelmet, amire szüksége lehet.". Az útlevél utolsó két lapján (alul), pedig kétnyelven (angolul és franciául) olvasható: "Aki ezt az útlevelet megtalálta köteles leadni a legközelebbi rendőrségen, illetve az ausztrál követségen vagy konzulátuson. Az útlevél az ausztrál kormány (állam) tulajdona." Ezen a két oldalon (ugyancsak két nyelven "kipontozva") be lehet írni a tulajdonos otthoni címét, a legközelebbi hozzátartozó értesítési címét, valamint a tulajdonos hosszabb külföldi tartózkodási címét.

Az állam ilyen jellegű figyelmességét, gondoskodását a magyar (állam)polgár nem érzi. Ezért azt sem érzi (nem büszke rá), hogy mily jó magyarnak, magyar állampolgárnak lenni - különösen külföldön. Belföldön, pedig az állampolgár, mint fogalom, elsősorban a médiában jelenik meg, ott olvasható és hallható, de nem mint a büszkeség, a méltóság jelképe, hanem mint a követelés, a panaszkodás nyomatéka.

De, vissza a nemzetközileg nem igen kedvelt és elenyésző számú kettős-állampolgárság témájához, amit ellentétben a magyar közbeszéddel: nem adnak, nem adható - hanem (mint tényt) elismerhetnek, elfogadhatnak, vagy sem.

A jelenlegi magyar kettõs-állampolgárok többségét az egykori "disszidensek" teszik ki. Tehát olyan személyek, akik a második világháború óta (főleg politikai okokból) hagyták el a mai Magyarország területét. Ezek az emberek hosszú, rögös utat tettek meg, hogy a befogadó ország állampolgáraivá válhassanak. Nem volt könnyű! Hazai szemmel bármennyire is irigylésre méltóak a jobb, gazdagabb, szabad világba menekültek, azok kezdeti, beilleszkedési nehézségeirõl idehaza nem szoktak beszélni. Pedig nem egy esetben lelki válsághoz – sőt tragédiához – vezetett a nyelvi nehézségeken túl az éveken keresztüli hontalan, menekült ("asyl"-os) státuszban élés és annak tudata, hogy még a legközelebbi hozzátartozó halála esetén sem lehet - retorzió nélkül - a szülőföldre lépni. A befogadó országok, pedig az állampolgárság felvételekor általában megkövetelték a magyarról való lemondást. Ugyanakkor sokakat már az ország elhagyását követően hivatalból megfosztotta magyar állampolgárságuktól az akkori rendszer. Távollétükben elítélték és elkobozták vagyonukat (lakás, autó stb.) és közeli rokonaiktól megvonták a külföldre utazás jogát.

Ezért az Antall-kormány – amolyan gesztusként – a rendszerváltás után felajánlotta az egykori "disszidenseknek" a magyar állampolgárságot, amely a hazatelepülés mellett megkönnyítette az akkor még vízumköteles országokban élők gyakoribb hazalátogatását. Voltak, akik éltek ezzel a lehetőséggel, voltak, akik nem. Jelenleg néhány százezer magyarországi születésű kettősállampolgár élhet a világban, illetve Magyarországon.

A világ államai - de különösen az iparilag fejlett és gazdag országok - általában nem lelkesednek a kettős-állampolgárságért, mert az csak bonyodalma(ka)t okoz(hat).

Vegyünk egy extrém példát, egy kettős-állampolgárságú kiváló sportolót. Vajon az illető mely ország (olimpiai, világbajnoki) csapatában illetve színeiben fog indulni a versenyeken? Valószínűleg, ott készül fel, ahol jobbak a feltételek, keményebbek az edzések, és több kiváló ellenféllel kell megbirkózni a világversenyre való kijutásért, aztán annak az országnak a színeiben indul, ahol szinte biztos a világversenyre való kijutása, és helyezését sokkal jobban fogják értékelni, ünnepelni, és ebből kifolyólag anyagilag megbecsülni. Persze nem ez jellemzi a kettősállampolgárokat, de lelkiállapotukat, lelkiismereti vívódásukat (már akinek van ilyen), valamint társadalmi megítélésüket igen jól mutatja.

Az állampolgárság ezért sokkal több, mint egy Európában vízummentességet biztosító útiokmány, és naiv dolog feltételezni, hogy e dokumentum birtokosa csak utazásra és határátlépésre használja fel és ki ezt a nem mindennapi lehetőséget, kiváltságot. Minél gazdagabb egy ország (pl. Németország vagy Dánia), annál több és magasabb szintű szociális juttatásban részesíti állampolgárait – még az EU-n belül is. Hiszen az állampolgárnak nem csak kötelességei vannak, de jogai is! A kötelességek alól (lásd adófizetés, katonaság stb.) a legtöbben megpróbálnak kibújni – ah, emberi gyarlóság! A jogokból eredő előnyöket viszont, aki csak teheti, megpróbálja kihasználni – ez is emberi alaptermészet. Ezért a kettős-állampolgárságban rejlő (pozitív) lehetőségekkel nagyon sokan fognak élni – különösen a szomszédos országokban.

Egy itt élő "amerikás" magyar nem valószínű, hogy igényt tart a neki járó amerikai munkanélküli segélyre és pár száz dollárért hajlandó átrepülni az óceánt kéthetenkénti "stemplizés"-re, legfeljebb az ottani nyugdíját fogja ide átutaltatni – ha van neki. A "nyugati" magyarok leggyakrabban ház- vagy lakásvásárláshoz használják ki a kettős-állampolgárságból származó előnyt az érvényes magyar törvényekkel szemben.

Más a helyzet a szomszédos országokban - különösen a határ közelében - élőkkel. Itt nagy a kísértés, hogy a határ mindkét(!) oldalán felvegyék – állampolgári és alanyi jogon – a munkanélküli segélyt, a családi pótlékot, a gyes-t, és a többi szociális juttatást és kedvezményt (talán még a szoc.pol. lakástámogatást is). A kettős-állampolgárságból adódóan - ha teheti - sehol sem fizet adót (az adómentes bruttó fizetéshatár elérése után a másik országban dolgozik tovább), nem lesz katona (pláne, ha az egyikben csak hivatásosak vannak). Két jogosítványa lesz, ott vesz autót, házat, földet, ahol éppen kifizetődőbb. Akinek állampolgársága van, annak jár az útlevél, - akinek útlevele van, az kiválthatja a személyi igazolványt - és mint hazatelepülő egy évig vámmentesen hozhatja be ingóságait az EU-ba, és amíg lehet, mindkét országban visszaigényli az áfát – csak a megfelelő útlevelet kell felmutatnia.

A magyar agyafúrtság, leleményesség szinte korlátlan lehetőséget ad(hat)na a magát magyarnak valló határon túl élőnek. Ez, pedig csak ellenségeskedést és gyűlöletet szítana nem csak a szomszédos államok polgárai körében, de az itthoni tízmillió között is, akiknek nem adatik meg az a kiváltság, hogy második állampolgárságot kapjanak a velejáró előnyökkel!

Ugyanakkor a határok átjárhatóságát mindenképpen biztosítani kell, - anélkül, hogy emiatt bárkit is diszkrimináció érne! Erre talán legjobb a történelmileg hozzánk hasonló sorsú Lengyelország és Ukrajna példája, ahol igen elegáns és pofonegyszerű (átmeneti) megoldást találtak, és, ami az angol "free visa vs. visa free" szójátékkal jellemezhető: ukránoknak "free visa" (ingyenes vízum), lengyeleknek meg "visa free"(vízummentesség). Ez a lengyel-ukrán megállapodás, kb. három évre oldja meg a kishatármenti forgalom és a családegyesítés mindennapos problémáit, mivel 2006-tól várható az egységes schengeni határok kiépítése, és remélhetőleg addigra már vízummentesek lesznek az EU-val határos, de most még vízumköteles országok.

.

November 2004

(Ezt az írásomat az ÉS (főszerkesztője) "hely- és időhiányra" hivatkozva a népszavazás előtt nem hozta le)

.

Folytatás, fejlemény

Állampolgárság vs. kettős állampolgárság.........Saturday, May 15, 2010

.