Charles Zentai (Steiner) Károlyra várva

Ez az írásom eredetileg a kispad.hu blog számára készült, és ott jelent meg (2008.június 02). Úgy érzem azonban, mint az eddig történtek összefoglalása feltétlen a Zentai kronológia részét képezi. Különös tekintettel a magyar médiára, mely még mindig nem ismerte fel a téma „körbejárását”, a hazai érdeklődők alapos tájékoztatását. Ezt a hiányt (vagy mulasztást) igyekszem most pótolni.

.

Zentai - a gyanúsított

Budafoki (sváb) gyerek. Valószínűleg szeretett katonáskodni, ezért is lett leventeoktató. Nem igazán politizált, nem volt tagja egyetlen pártnak sem. Nővére elmondása szerint áttételesen őket is érintette a zsidótörvény, mivel a Steiner családnév "félrevezető" volt. Az iskolában a tanáraik ajánlották a névváltoztatást (magyarosítást), hogy például álláskeresésnél ne legyen ebből hátrányuk. Így lett Steiner Károlyból Zentai, ami a magyar királyi honvédségnél sem volt hátrány. Katonai elöljárói kedvelhették, mivel a parancsoknak, előírásoknak megfelelni akaró (túl)buzgó fiatalember már 23 évesen zászlósként teljesített szolgálatot. Ekképpen történhetett, hogy amikor az utcán felismerte egyik volt (levente)növendékét, akiről tudta, hogy zsidó, és aki ennek ellenére nem viselte a rendeletileg előírt sárgacsillagot, bevitte a körletébe, és ott átadta parancsnokainak, akik "kezelésbe vették" a szerencsétlen fiút. Az ütlegelés olyan brutális volt, hogy abba a 18 éves Balázs Péter belehalt. Az eset további részletei már az agyonvert, meggyilkolt fiú édesapja által összegyűjtött tanúvallomásokból ismertek.

Zentai tagadja, hogy bármi köze lenne az ügyhöz, sőt azt állítja, hogy a gyilkosságba torkollt ütlegelés idején már nem volt Budapesten. Németországban érte a második világháború vége, az amerikai és francia megszállási övezetben élt. Itt értesülhetett, hogy két elöljáróját (Máder Béla százados, parancsnok, és helyettese Nagy Lajos főhadnagy) a népbíróság háborús bűnök elkövetése miatt kis híján halálra ítélte. Ez is hozzájárulhatott, hogy minél messzebb kezdjen új életet. 1950-ben érkezett Ausztráliába, és Nyugat-Ausztrália (WA) szövetségi állam fővárosában, Perth-ben telepedett le. Talán nem véletlenül, hiszen akkoriban (még most is) Perth a "világ végé"-nek számított. Az európai zsidó bevándorlók közül a magyarok Sydney-ben (NSW), a lengyelek pedig Melbourne-ben (VIC) koncentrálódnak. Adelaide (SA) pedig hagyományosan a német bevándorlók fellegvára. Zentai, a legközelebbi ausztrál nagyvárostól, Adelaide-től 3000 kilométerre lévő Indiai-óceán parti Perth-ben példás családi életet élt, gyermekeit nevelte, a helyi katolikus (és magyar) közösség megbecsült tagja lett. A nyilas időkről valószínűleg nem beszélt gyermekeinek, de amikor azok a gyökerek, a család, és benne az apa múltja iránt érdeklődtek, Zentai magnóra mondta Ausztráliába érkezése előtti életét. Ebben pontosan megnevezte 1944. november 7-ét, azt a napot, amikor elhagyta Budapestet. Kicsit fura, hogy nem azt a napot nevezte meg, amikor Magyarországot hagyta el végleg. A gyerekeknek lehet, hogy ez fel sem tűnt.

Élettörténetének magnóra mondása után vagy tíz évvel, 2005 januárjában jött a hír, hogy a papát egy zsidó fiú (1944. november 8-án történt) megölésével vádolják, és mint háborús bűnöst keresi a Simon Wiesenthal Központ. Zentai ekkor a tv-kamerákba mondta, hogy ez nem igaz, és akár saját pénzén is hajlandó Magyarországra menni, hogy a becsületét sértő rágalmat tisztázza. Aztán amikor a Központ hivatalosan felkérte mindkét országot (Ausztrália, Magyarország), hogy mihamarabb állítsák bíróság elé Zentait, az egykori magyar katona meggondolta magát és inkább a kiadatás elleni harcot választotta. Eddig sikerrel.

.

Balázs Péter - az áldozat

Ugyancsak budafoki illetőségű fiatalember. De nevezzük teenager-nek, mivel csak 18 éves volt, amikor eltűnt. Itt érdemes megjegyezni, hogy a meggyilkolásában állítólag segédkező Zentai mindössze öt évvel volt nála idősebb, 23 éves. Édesapja, Balázs Dezső ügyvéd, hamis papírokkal látta el családját, hogy elkerüljék a származásuk miatt 1944-ben rájuk leselkedő biztos halált, különösen az október 15-i nyilas hatalomátvételt követően. Az apa a háború után nem találta fiát. Egyszer két nyomozó kopogott be Balázsékhoz egy fényképpel, és megkérdezték, hogy ismerik-e a képen látható fiút. Balázs Dezső azonnal ráismert eltűntnek hitt fiára. Mint kiderült, az egyik háborús bűnös perében több tanú állította, hogy a képen látható fiút brutálisan megverték, aki belehalt sérüléseibe, majd tetemét a Dunába dobták. Az apa ettől fogva tárgyalásokra járt, és fia halálával kapcsolatban minden adatot megpróbált begyűjteni.

A tanúvallomásokban többször előfordult Zentai (Steiner) Károly neve, akit ugyan Balázs Dezső személyesen nem ismert, de fiától hallott egy ilyen nevű leventeoktatóról. Az apa végül arra a következtetésre jutott, hogy fia halálában jelentős szerepet játszhatott Zentai, hiszen ő ismerte fel az utcán és vitte be a laktanyába. Tehát, ha el is fogadjuk Zentai állítását, hogy nem vett részt a gyilkosságba torkollt brutális ütlegelésben, akkor is ő "szállította", adta a gyilkosok kezére az áldozatot.

Balázs Péter halálért Zentai parancsnokát, Máder Béla századost, 1946-ban életfogytiglani kényszermunkára, helyettesét, Nagy Lajos főhadnagyot, pedig 1948-ban többrendbeli gyilkosság miatt először halálra, majd államelnöki kegyelem folytán életfogytiglani kényszermunkára ítélte a népbíróság. A Balázs Péter halálával kapcsolatos adatokat, vallomásokat, dokumentumokat az ügyvéd apa összegyűjtötte, és eljuttatta a katonai ügyészségre, ahol körözést, ill. elfogatóparancsot adtak ki Zentai Károly ellen. Eredménytelenül.

Később megtudták, hogy Zentai édesanyja (Steiner Júlia) kivándorolt Ausztráliába. Ezt az infót, és a terhelő anyagokat a 60-as években a Balázs család megküldte Simon Wiesenthal-nak. Ezzel az apa úgy érezte mindent megtett fia emlékének. A 2004 nyarán meghirdetett Utolsó esély nevű akció alkalmából a Zentai dossziét az áldozat bátyja ismételten megküldte a Simon Wiesenthal Központnak, azzal a kikötéssel, hogy a meggyilkolt fiú családja nem tart igényt a "jutalomra". Lelki nyugalmat szeretnének, hogy megtudják valójában mi és miért történt a 18 éves Péterrel, akinek földi maradványait sohasem találták meg. Zentai lakhelyét már a jeruzsálemi Wiesenthal Központ kutatta fel.

.

Nácivadászat

A Simon Wiesenthal Központ jeruzsálemi igazgatója, Efraim Zuroff, az Egyesül Államokban született. Közvetlen rokonságában nincsenek sem Holocaust áldozatok, sem túlélők. Tanulmányai során ismerkedett meg a témával és Simon Wiesenthal-lal, aki életét tette fel az igazságszolgáltatás alól kibújt Holocaust-ért felelősök és tettlegesen résztvevők felkutatására és bíróság elé állítására. Ezt a küldetést kívánta folytatni Efraim Zuroff, amikor meghirdette az Utolsó esély nevű mozgalmát, a még életben lévő bűnösök felkutatására. Az akciót sokan bírálták, mert pénzjutalmat helyezett kilátásba a nyomravezetőknek, azaz vérdíjat a bujkálókra. Zuroff eredményeiről évente ad ki jelentést, a legújabb idén április 30-án látott napvilágot. Tíz név szerepel rajta, köztük két magyar (Képíró Sándor és Zentai Károly). Ha az életrajzokat jobban szemügyre vesszük, kiderül, hogy a körözött személyek között nem mindenki náci, különösen a két magyar nem. Hiszen az egyikük csendőr (Képíró) a másik, pedig magyar katona (Zentai) volt. Ez viszont azt (is) bizonyítja, hogy nem kell nácinak, sőt még nyilasnak sem lenni ahhoz, hogy valakit háborús bűnökkel vádoljanak. Ami szembetűnő, a magyar média ezzel az "aprósággal" nem igazán foglalkozik. Nem úgy, mint az ausztrál, ahol (a hírekben) hangsúlyozzák, hogy "náci háborús bűn"-nel vádolják állampolgárukat. Az, hogy a "nácivadász" Zuroff körözési listáján nem csak (német) nácik vannak, azt is bizonyítja, hogy az egykor megszállt vagy kollaborált országok, - például a magyar állam -, nem igazán "dolgozzák fel" a múltat, nem igazán próbálnak szembenézni a sommásan "történelmünk legsötétebb korszakának" nevezett idővel, annak eseményeivel.

(csak zárójelben: Vajon mi lenne, ha nemcsak a zsidók, de az ukránok, szerbek, románok, szlovákok, stb. is létrehoztak volna egy hasonló "emberiség elleni bűncselekményeket" feltáró kutatócsoportot az 1938 és 1945 között magyar közigazgatás vagy rendfenntartás alá vont területeken elkövetett (katonai) "túlkapások" kivizsgálására? )

.

Az ausztrál dilemma

Az állampolgárság nagyon komoly kötelék, hiszen az államnak kötelessége polgárait (meg)védeni a világ bármely pontján, az "idegen hatalmak, országok" ellen. Ausztrália bevándorló ország, azaz befogadó, menedéket nyújtó, és egyúttal az újrakezdésre lehetőséget adó ország. Ezért az emberek tudatában az összetartozás sokkal többet jelent, mint Magyarországon a "nemzeti öntudat" vagy az állampolgárok védelme. Zentai új életet kezdett, és "jól viselkedett" - talán épp a bűntudata és a felelősség alóli kibújása miatt. Környezete rendes embernek ismerte meg. Több mint ötven év alatt volt erre idő és mód. Nagy felelőssége van az államnak és az államot képviselő belügyminiszternek a kiadatás megítélésében, különösen, hogy a gyanúsított büntetlen előéletű, és bűntettét (ha bizonyítható) nem, mint ausztrál követte el! Zentai ügye jogilag (és erkölcsileg) valóban bonyolult. Ezt próbálja kihasználni a védelem is.

Ausztráliában nem szégyen, ha valaki egyszer már "megbotlott", pláne ideérkezése előtt, hiszen a "pionír szellem" itt annyival tér el az amerikaitól, hogy a lakosság hat-hét generációra büszke tagjainak nagy része (elítélt) bűnözők leszármazottja. Az újrakezdés itt a kulcsszó, és ehhez minden segítséget és lehetőséget megkapnak az ideérkezők. A múlt nem számít, a jelen és a jövő a fontos. Persze senki sem állítja, hogy a bűnöst nem kell megbüntetni, vagy hogy a bűn, pláne egy gyilkosság, valaha is elévül.

Az ausztrálokat sokkal jobban zavarja, ha hazájukat a nácik menedékének nevezik (a világban). Az igazságszolgáltatás elől bujkáló (emberiség elleni!) háborús bűnösöknek valóban nincs keresnivalójuk az ötödik kontinensen, csakhogy ezért a politikusokat, a törvényeket, a hatóságokat okolják, nem pedig a jó magaviseletű egykori bűnözőket. Ideérkezéskor, vagy még előtte kellett volna jobban megnézni, hogy kit engednek be! Különösen a második világháború után, a hidegháború kezdetén lett volna ez fontos, amikor mindenki üldözött volt, hol a nácik, hol a szovjet elől menekült.

Az állampolgárság jelentőségére néhány megtörtént eset ausztrál nácikkal kapcsolatban.

1939. szeptember 3-án, amikor Nagy-Britannia hadat üzent náci Németországnak Lengyelország megtámadása miatt, akkor a Brit Nemzetközösség tagjai (Ausztrália, Kanada, Új-Zéland, Dél-Afrikai Unió) is hadviselő felekké váltak. Ezért az Ausztráliában élő németeket, német állampolgárokat internálták. Egy táborba kerültek a náci szimpatizánsok, az egyszerű bevándorlók, akik a nagy gazdasági válság idején, vagy épp a nácik hatalomra jutását követően hagyták el hazájukat, valamint a Lengyelországon és Shanghai-on keresztül német útlevéllel érkezett szép számú zsidó üldözöttek. De osztrákok és csehek is voltak közöttük, amennyiben német útlevéllel érkeztek 1939. szeptember harmadika előtt az ötödik kontinensre, vagy aznap akarták elhagyni az országot, mint például a tizenéves gyerekekből álló énekkar, a Wiener Sängerknaben.

Az internáltak között volt a Dél-Ausztrália (SA) szövetségi államban működött, és néhány tucat tagot számláló Náci Párt vezére, Johannes Becker is, aki 1927-ben, 29 évesen érkezett Németországból. A háború után perbe fogták, majd kiutasították. Soha többé nem térhetett vissza családjához az ötödik kontinensre. Ugyanakkor az Új-Dél-Wales (NSW) szövetségi államban (Sydney) működött, és mintegy 50 ezer főt számláló "Új Gárda" (New Guard) nevű félkatonai fasiszta szervezet vezetőjét, Eric Campbell-t, nem internálták. Sőt, mivel szervezete feloszlott, felelősségre sem vonták, mert mint született ausztrál azon kívül, hogy bejáratos volt a sydney-i (náci) német főkonzulátusra, semmilyen kapcsolata nem volt a németséggel, különös tekintettel az állampolgárságra.

Néhány szót a Zentai kiadatását szorgalmazók kedvelt példájáról a náci kollaboráns Konrads Kalejs-ról, aki Melbourne-ben halt meg mielőtt átadhatták volna a lett hatóságoknak. Kalejs a Vörös Hadseregben kezdte pályafutását, majd amikor náci Németország megtámadta a Szovjetuniót, ill. annak tagállamát, Lettországot, átállt a nácikhoz. Egyik parancsnoka lett a hírhedt Arajs Kommandonak, mely gyakorlatilag, mint segédrendőrség (Hilfspolizei) működött az SS mellett, és legalább 30 ezer ember, főleg zsidók, haláláért felelős. Ellentétben a háborús bűnökkel vádolt Zentaival, aki a magyar kiadatási kérelem szerint, mint magyar katona, egyetlenegy ember halálában segédkezett, a lett férfi a Salaspils koncentrációs tábor parancsnokaként tömeggyilkosság részese volt. Kalejs a háború után Dániába szökött, majd 1950-ben érkezett Ausztráliába. 1957-ben szerzett állampolgárságot, és 1959-ben az USA-ban ment, ahol, mint sikeres ingatlanfejlesztő, hamarosan milliomos lett. 1984-ben jöttek rá náci múltjára, de mivel ausztrál állampolgár volt, így nem tudták (amerikai) bíróság elé állítani, kiutasítását hat évi pereskedés előzte meg. Alig tért vissza az ötödik kontinensre ismét meglógott, ezúttal Kanadába. Ott is hamar rájöttek kilétére, és 1997-ben visszaküldték Ausztráliába. Két év múlva már Nagy-Britanniában találjuk, egy letteknek fenntartott szeretet-otthonban. Jack Straw (akkori) brit belügyminiszter szólította fel, hogy önként távozzék, vagy kiutasítják. Kalejs ekkor visszatért Ausztráliába. A Simon Wiesenthal Központ pedig a nagy lehetőség elmulasztásának nevezte a brit döntést, hogy a lett férfit nem állították bíróság elé, magyarán futni hagyták. Ehhez tudni kell, hogy akkoriban még nem volt kiadatási egyezmény Ausztrália és Lettország között! Kalejs-t a melbourne-i reptéren, mint nemkívánatos személyt tüntetők fogadták. Az igazságügyi miniszternőtől, aki elítélte a tüntetést, újságírók megkérdezték, vajon szívesen látott ember egy ilyen alak Ausztráliában? - "Minden ausztrál (állampolgár) szívesen látott hazájában" - kezdte válaszát, majd hozzáfűzte: amíg nincs ítélet, addig mindenkit megillet az ártatlanság vélelme.

Ez az alapállás Zentai estében is, azzal a különbséggel, hogy van ausztrál-magyar kiadatási egyezmény. Időközben annyi könnyítés, módosítás történt a törvényben is, hogy háborús bűntett gyanúja esetén a kiadatás elbírálásakor nem kell tekintettel lenni a "prima facie case" angol (nyelvű) jogi fogalomra, ami kb. az "akkor hiszem, ha látom" elvet képviseli, vagyis ezentúl eltekintenek az "ellenőrzött" bizonyítékoktól. Magyarul: kiadatáshoz nem kell, hogy a bűncselekmény alapos gyanúja fennálljon.

.

A magyar hozzáállás

Mintha a magyar hatóságok, de mindenekelőtt a média nem igazán törődne a Zentai üggyel. Úgy látom, Magyarországon még nem fogták fel, hogy ha Ausztrália kiadja Zentait, akkor arra nem csak az ausztrálok (elvégre egy állampolgárukról van szó!), de az egész világsajtó is oda fog figyelni, erről fog beszélni, írni, kommentálni, a történések minden pillanatáról beszámolni.

A hazai média jelenlegi hozzáállása egyenesen katasztrofális. Lásd legutóbbi "akció", amikor egy ausztrál napilapból idézték a távoli ország érdeklődésére nyilatkozó magyar katonai ügyészt. Az interjúból többek között az is kiderült, hogy Budapesten még azt sem tudják él-e a koronatanúnak előlépett "erős bizonyíték", aki még 2005-ben nyilatkozott a magyar nagy nyilvánosságnak a Friderikusz műsorban, élőadásban, Tel-Aviv-ból. Nem tisztem bírálni a magyar igazságszolgáltatást és joggyakorlatot, de mennyire "erős bizonyíték" egy brutális gyilkosság szempontjából, ha egy tanú azt vallja, (mert ezt nyilatkozta!), hogy ő bizony nem látott semmit, de a gyanúsított őt is kegyetlenül ütlegelte?

Ugyancsak elgondolkoztató egy olyan ország bíróságának hitelessége, ahol - hála a halálbüntetés eltörlésének - "csak" életfogytiglani börtönre ítéltek egy olyan embert, akinek semmi köze nem volt egy - ugyancsak - brutális gyilkossághoz. (lásd Mór). Nem kevésbé megkérdőjelezhető az a bírói felfogás, miszerint a törvénytelen fogva tartás és megkínzás nem tekinthető háborús bűnnek, ha az elkövető, a cselekmény elkövetésekor hatályos törvények szerint járt el, és az esetleges "túlkapás" csupán hivatali visszaélésnek számít, ami már rég elévült. (lásd csendőr-nyomozók rehabilitációja).

Sok fölösleges (erkölcsi és anyagi) bonyodalmat spórolnának meg a magyar hatóságok, ha Zentait ausztrál bíróság előtt vonnák felelősségre. Ezt a gondolatot nem Zentai fiának javaslata veti fel bennem, hanem Ács Tibor magyar katonai ügyésznek a The Australian-ban megjelent nyilatkozata. Ács azt mondta: "Ha Zentai bűnösnek találtatik, akkor az egész perköltséget neki kell fizetnie, ha felmentik, akkor a magyar állam állja a kiadásokat". Egy ilyen nyilatkozat igencsak megindítja az átlagember fantáziáját, egy olyan országban, ahol másról sem hallani, minthogy "semmire sincs pénz".

Az ügyészségi szóvivő is rátett egy lapáttal, amikor a Hírszerzőnek ezt nyilatkozta:

"........Zentai perére itthon már felkészült a katonai ügyészség. Lefolytatták a nyomozást, és ha az ausztrálok átadják Zentait, akkor a tárgyalását minél hamarabb meg fogják kezdeni, melyhez indítványozzák a vádlott letartóztatását, elkerülendő, hogy esetleg hazautazzon Ausztráliába. A katonai ügyészség szóvivője szerint Zentai akár életfogytiglani börtönbüntetésre is számíthat......"

Csak (meg)ismételni tudom a fentebb ismertetett tényeket:

A magyar hatóságok semmilyen nyomozást nem folytattak le. A brutálisan meggyilkolt Balázs Péter ügyvéd édesapja gyűjtötte össze a Zentai Károly elleni bizonyítékokat, a népbírósági tanúvallomások alapján (60 évvel ezelőtt!). Miután a magyar hatóságok semmit sem tettek Zentai felkutatására, az ügyet ad acta-ra tették. Balázsék megtudták, hogy Zentai édesanyja Ausztráliába vándorolt ki. Így jutottak az egykori katona nyomára. Ez azonban a magyar hatóságokat továbbra sem érdekelte. Csak amikor a Simon Wiesenthal Központ meghirdette a még élő, és az igazságszolgáltatás előtt magát még nem tisztázott, háborús bűnökkel vádolt személyek felkutatására az "Utolsó esély" nevű programját, - a Balázs család ismételten átadta az összegyűjtött iratokat a náci-vadász szervezetnek. A Wiesenthal Központ pedig a periratot eljuttatta a magyar hatóságokhoz, azzal, hogy (végre!) cselekedjenek!

Elképesztő hangulatkeltő, hatásvadász, képmutató kijelentés az ügyészségi szóvivő részéről azt állítani: azért kell (majd) Zentait letartóztatni, hogy megakadályozzák esetleges hazautazását Ausztráliába, és "akár életfogytiglani börtönbüntetésre is számíthat".

Aki kicsit is jártas bűnügyekben, vagy csak újságot olvas, az tudja, hogy gyilkosságban való bűnrészességért (amivel Zentait vádolják) nem adnak életfogytiglani börtönbüntetést. Még a szigorúbb katonai törvények szerint sem. Apropó. Zentai felett miért katonai bíróság fog dönteni? A nyugati világban a háborús bűnösökről civil, polgári bíróság dönt. De ennek megválaszolása nem a szóvivő kompetenciája. A szökés lehetőségére hivatkozás, mint a letartóztatás (egyetlen) oka egyenesen nevetséges. Pláne, ha arra gondolunk, hogy egy olyan emberről van szó, akinek fényképe már most bejárta a világot, és "hazaszökéséhez" legalább 24 órát kell repülnie, (és állítólag az "ide utat" sem bírná ki). Természetesen szabad mozgásában korlátozni kell, de egy 87 éves vádlott esetében talán a háziőrizet is megfelelne, főleg, ha még óvadékot is kérnének tőle.

A kiadatás, a kiadatási egyezmény

A 87 éves egykori magyar katona egészségi állapotán, "szállíthatóság"-án kívül a reá váró budapesti bíróság illetékességét is kétségbe vonja Zentai védelme. A magyar katonai bíróság ugyanis nem azonos értékű az ausztrál vagy bármely más külföldi (polgári) bírósági eljárással. Sőt, a védelem érvei szerint a magyarországi katonai bíróság intézménye a háború utáni szovjet megszállás idejéből származik, amely akkoriban népbíróság néven működött. Ez az igazságszolgáltatási forma, és bírói gyakorlat (öt bíróból álló tanács) a mai napig fennáll, és az ausztrál újságoknak nyilatkozó magyar katonai ügyész is azt magyarázta, hogy a magyar jogrendnek megfelelően három (független) bíró dönti majd el Zentai bűnösségét. Ráadásul két volt katonatársa ellen a népbíróság által lefolytatott per akkori (60 évvel ezelőtti!) tanúvallomásai alapján.

Az ausztrál-magyar kiadatási egyezmény fellelhető a világhálón (magyarul is - kétrészes). Ebből megtudható, hogy a kiadatás a kölcsönösség alapján működik. Ez azt jelenti, hogy csak azzal lehet a másik országban bíróság elé állítani és vádolni bárkit is, ami a kiadatási kérvényben szerepel, és mindkét országban büntetendő. A büntetés mértékének azonosnak kell lennie a kiadó országban kiszabható büntetéssel. Ha például, Magyarországon lenne halálbüntetés, akkor eleve nem adnák ki Zentait, hacsak külön megállapodást nem kötnek, hogy a kiadott személyre a halálbüntetés nem vonatkozik. Mivel Zentait Balázs Péter meggyilkolásában való közreműködéssel vádolják, ezért csak ebben az egy ügyben lehet elítélni. Hiába állítják (egyes történészek), hogy más brutális cselekményben is kivette részét.

Végkövetkeztetés, magánvélemény

Nagy vitát váltott ki Magyarországon, amikor 2006-ban a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezte a Budapesti Katonai Bíróság egyik 1959-es (halálos) ítéletét. Számomra magától értetődő volt, hogy a mai, szabad és független igazságszolgáltatás felülbírálja azt az erősen politikailag motivált (halálos) ítéletet, amely - az akkori kor szellemének megfelelően - azt akarta bizonyítani, hogy az 1956-os forradalom mozgatói a Horthy-korszak hívei, az egykori csendőrök voltak. Az indoklás azonban valami egészen másról szólt. Ahelyett, hogy magát a 1959-es pert és ítéletet marasztalta volna el, mint igazságtalan, propaganda céllal megszervezett politikai koncepciót, a bíró (és bíróság) azzal érvelt, hogy a törvénytelen fogva tartás és megkínzás nem tekinthető háborús bűnnek, amennyiben az nem szolgál háborús (hadi) célkitűzéseket. Azonkívül, 1944-ben érvényben volt a Csemegi-kódex, amely bár büntette a kínzást mint hivatali hatalommal való visszaélést, de öt év elévülési időt határozott meg, így 1949 után a vád nem állt meg.

Ha Zentai-ra és a kiadatási kérelemben megfogalmazott vádra gondolok, akkor őt is felmentené ez a magyar bíróság, ráadásul a Legfelsőbb! Hiszen, Zentai zászlós - a vád szerint - a villamoson felismert egy zsidó fiút, aki nem viselte az akkori törvények szerinti kötelező sárgacsillagot. Bevitte a laktanyába és ott két másik társával bántalmazta a fiút, aki belehalt az ütlegelésbe.

A jelenlegi magyar (legfelsőbb) bírósági megítélés és joggyakorlat szerint, ez a cselekedet nem háborús (hadi) (bűn)cselekmény, hanem hivatali hatalommal való visszaélés, ami öt év után elévül!

Ennek ismeretében felvetődik a kérdés: miért kérik ki a magyar hatóságok Zentai Károlyt? Egyszerű képmutatásról lenne szó, a "kecske és káposzta" elv alapján? Megmutatni a világnak, hogy Magyarország "üldözi" a háborús bűnösöket, és a világ végére is utánuk megy, pláne, ha egy nemzetközileg elismert (náci-vadász) szervezet szólítja fel. De ez sem igaz, hiszen a Wiesenthal Központ felszólítása ellenére sem tesznek semmit a Budapesten élő Képíró Sándor ügyében a magyar hatóságok. Valójában nem is "zsidó", hanem ausztrál nyomásra cselekednek a hazai illetékesek. Hiszen ha Canberra a kiadatás mellett dönt, akkor láthatja a világ, hogy Ausztrália (többé) nem a "nácik menedéke". Zentai pedig bekerül a történelembe, mint (náci) háborús bűnökkel gyanúsított első ausztrál állampolgár, akit hazája kiadott.

Magyarországnak valójában milyen tervei vannak Zentaival? Példát akarnak statuálni 60 évvel ezelőtti népbírósági periratok alapján? Nem fog sikerülni, mert a kiadatási egyezmény behatárolja és megszabja a kiadatási kérelemben foglaltakért kiróható büntetés mértékét. Ha pedig precedens értékűnek tekintjük a Kristóf (Ságvári) ügyben hozott Legfelsőbb Bírósági ítéletet, mely a fogva tartás alatt elkövetett bántalmazást (kínzást, esetleg halált) öt év múltán elévülő hivatali hatalommal való visszaélésnek minősíti, akkor mi értelme van Zentait (állampénzen, az adófizetők pénzén!) Magyarországra hozatni? Nem kellene inkább minél előbb mindenki számára egyértelművé tenni: kit tekint a magyar jog háborús bűnösnek?

.

A Zentai story (kronológiája)

.